George Bariț

A Múltunk wikiből

korabeli magyar forrásokban Báricz György

Zsuk, 1812. június 4. – Nagyszeben, 1893. május 2.
román történész,
újságíró, az első erdélyi román újság megalapítója,
az ASTRA kulturális egyesület megalapítója
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
ASTRA Sibiu Gh Garitiu

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Kazinczy Gábor pedig a Tudománytárban (1841) – külföldi források alapján – a román irodalomról is tájékoztatott és messzemenő rokonszenvvel. Kiemelte Bariț Gazeta de Transilvania című erdélyi lapjának jelentőségét, amely nagymértékben segíti „az oláh nyelvfaj tökéletesítését s mívelését”. A cikk konklúziója is megértésről tanúskodott: „a kezdet szép és sokígéretű, s a vetemény csírái jeles gyümölcsöket reményltetnek”[1]

A politikai kapcsolatok

Barit, a Gazeta szerkesztője többször tett hitet az együttműködés mellett. 1842-ben felszólította a magyar politikusokat, hogy borítsanak fátylat „az elmúlt századok borzalmaira”,[2] és nyújtsanak testvéri kezet a románoknak. Később nagy jelentőségű felismeréssel vallja a szövetség szükségességét. A magyar úr román paraszt szembenállástól való félelemmel kapcsolatban, amely főképpen a Horea-mozgalomtól kezdve élt a magyar nemesség tudatában, Barit hangsúlyozta: „Nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit és a magyarokban az elnyomás okozóit; nálunk ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról és ugyancsak általában jobbágyságról.”[3] Az Erdélyi Híradó is tájékoztatott 1842-ben arról, hogy vannak románok, akik a magyar nemzetiség fejlődésébe vetik reményüket.

A magyar liberális nemesség körében is felmerült a gondolat, hogy a szászokkal szemben szükség volna a királyföldi románokkal szövetségre lépni. Ezt a gondolatot, ugyancsak az Erdélyi Híradóban, Szentiványi Mihály liberális politikus karolta fel. E koncepciót képviselte Wesselényi is Szózatában (1843). S amikor 1842 végén a román főpapok kérvényt nyújtottak be a szászföldi románok egyenjogúsítására (e mozgalomról később még szólunk), e szövetség gondolata erősödött. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk ebben a közeledésben a jól felfogott taktikai megfontolásokat. Szintén az Erdélyi Híradó üdvözölte először 1843 januárjában a román kérvényt: „Adjuk meg, mit emberiség, polgáriasodás,igazság követel számukra; egyes eseményekből tudjuk, hogy [a románok – A. E.] nemzetiségünkhöz simulni hajlandók, ők örömest beváltandják politikai jogokért nyelvünk azon igényeit”,[4] melyeket a szászok nem akarnak elismerni. A liberális lap tehát a szövetséget kölcsönös engedmények alapján kívánta létrehozni, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ennek az összefogásnak a nyélbeütése „önfenntartási kötelesség” parancsa is.

Ezt az utat követték azok az erdélyi magyar polgári értelmiségiek is, akik nem tették magukévá az erdélyi országgyűlés magyar követeinek a román beadványt agyonhallgató magatartását; ők tovább kitartottak a szászföldi románok egyenjogúsításáért folytatott harc támogatása mellett, s egy vitairatban (1846) cáfolták a szász érveket. Az ismeretlen nagyenyedi „igazságkedvelő hazafi”, aki nevét nem nyomtatta rá röpiratára, s azok, akik e brosúrát kiadták, bizonyították azt, hogy a románok a szászok betelepítése előtt már Erdélyben laktak, tehát a beadványban foglalt kéréseik indokoltak. „Igaznak marad örökre – írta az ismeretlen magyar – miképp a szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel, meg nem hódította, még is azt csaknem minden polgári jogaiból lassadán kivetkeztette, azoknak, kik saját körében valának, kéretlen gondnokává válván; a szászság az oláhságot – dicső hangulattal – már ma éppen naturalizálni akarná, vagyis szászokká átalakítani.”[5] Mindez persze nem jelenti azt; hogy a röpirat a magyarság történeti jogát s ezzel az akkori magyar közvélemény szerint járó privilégiumát kétségbe vonta volna, csupán a szászok előjogát tagadta.

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve. Lapjában együttérzéssel számolt be a legkülönbözőbb magyarországi reformokról, amelyek a polgári átalakulást egyengették, s átvette a magyar lapokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Míg korábban a román lap Kossuthról mint „hírhedt” politikusról beszélt, a forradalom előtt már úgy emlékezett meg országgyűlési beszédeiről, hogy azok Szemere Bertalan megnyilatkozásaival együtt bármely ország parlamentjének dicsőségére válhatnak.

Jakab Elek említett, s az Erdélyi Híradóban megjelent, románokról írt cikksorozatát a Gazeta átvette, s annak nem utolsósorban a jobbágykérdésre vonatkozó megnyilatkozásait lelkesedéssel kommentálta: „Soha nem tudott román nagyobb érdeklődést felkeltő ügy érdekében írni, és nem tudta a románok nyomorúságát és elnyomatását élénkebben lefesteni, mint most az Erdélyi Híradó.”[6]

Mindezek a közeledési kísérletek és a liberalizmus közös platformja érleli meg Baritban a messzemenő megegyezési készséget s mondatja vele a következő igen szép és őszinte szavakat: „A gondviselés és a sors – írta a Gazetában 1847-ben – ebben a szép és mindnyájunk számára drága hazába századok óta annyi nemzetet és felekezetet dobott bele. Miért keserítsük tovább egymás napjait? Miért ne élnénk valamennyien ugyanazon anya gyermekeiként?… Miért keresnők boldogulásunkat csak elválasztó, széttépő szeparatizmusban, elfutva egymástól… És ha még uralkodnak köztünk előítéletek, ha a nyelv, a vallás, az ősi szokások még elválasztó falat emelnek közénk, miért ne kímélnők egymást, miért ne gyújtanánk közösen világosságot?”[7]

A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben

Miután a románok nem rendelkeztek privilégiumokkal, különös szerepet kapott törekvéseikben a nemzeti szellemű sajtó. Az új feladatok már politikai lapot követeltek. E feladat teljesítését vállalta magára az 1838-ban Brassóban megindult Gazeta de Transilvania, amely a román irodalmi nyelv érdekében kifejtett tevékenységen kívül a román nemzeti mozgalomnak is szervezője, irányítója és szócsöve lett.

Mindez tükrözi, hogy a román nemzeti mozgalom is túljutott a nyelvi-kulturális szakaszon, a román főpapságnak a két Supplex Libellus Valachorum szellemét folytató politikai akcióin. A Gazeta már a román mozgalom polgári bázisának érdekeit képviselte, mégsem tűzte zászlajára a román jobbágyság felszabadításának, s a feudalizmus felszámolásának követelését. Vannak jelei azonban annak, hogy a román jobbágyok embertelen kizsákmányolása és súlyos helyzete velük rokonszenvező visszhangra talált a román polgári értelmiség körében. Parasztpolitikája csak ellentmondásosan és fokozatosan közelítette meg az erdélyi magyar nemesség liberális állásfoglalását, s ugyanakkor előrelépést jelentett (Tichindeal kivételével) a korábbi román nézetekhez képest. A lap egész tevékenységét a negyvenes években is az óvatosság jellemezte. Barit, a lap szerkesztője döntő teendőjének a román nemzeti érzés ébresztését, a mozgalom erősítését tartotta. S ez a cél a lap korlátai ellenére is kétségtelenül előremutatott a nemzeti, polgári átalakulás irányába. A román polgárság érdekeit képviselő értelmiség, a Gazeta köre, az egész román népet meg akarta nyerni a román nemzeti mozgalom számára.

Céljaiból következett, hogy élére állt a magyar–román nyelvharcnak. S miután a románságnak a főpapokon kívül nem volt képviselete az országgyűlésen, a Gazeta e téren is fontos küldetést teljesített. A lap óvatossága ellenére nagyon világosan hangsúlyozta, hogy egy nemzet újjászületése könnyebb és rövidebb úton nem képzelhető el, mint saját nyelvének és irodalmának fejlesztése és gyarapítása által. Ezután sorra jelentek meg cikkek, amelyek tiltakoztak a magyarosítás ellen. A Gazeta egy cikkírója 1839 októberében már kifejtette, hogy a magyar nyelvért folytatott harc nemcsak egy holt nyelv kiszorítását jelenti, hanem a magyar nyelv terjesztését is. A Gazeta többször kifejtette véleményét a magyarosítás veszélyéről, különösen az erdélyi országgyűlésre való előkészülettel kapcsolatban, 1840 végén, amikor a magyar nyelv terjesztésének problémái az érdeklődés előterébe kerültek. E cikkek jobban egyengették a polgári fejlődés útját, mint Moga és Lemény beadványai.

A román polgárosodó elemek közül gazdaságilag a legfejlettebb a dél-erdélyi, elsősorban a brassói román kereskedő polgárság volt, azok, akik a század első évtizedeiben Balázsfalvától, a kulturális nemzeti központtól teljesen elszigetelten éltek. Balázsfalva és Brassó, a román nyelvi-kulturális mozgalom és a román kereskedő polgárság összekapcsolása a harmincas évek közepén valósult meg. A polgári értelmiség felismerte a kereskedő polgárság megnyerésének fontosságát a román nemzeti mozgalom számára. Brassó egyébként nemcsak jelentős gazdasági központ volt, hanem a román kultúra több hagyománya is a városhoz fűződött. A román kereskedők anyagi támogatása és a nemzeti mozgalomba való bekapcsolódásuk tette lehetővé a [Gazeta és melléklapja megjelenését is. Nagy jelentősége volt a román nemzeti mozgalom és a román polgárság egymásra találásának, amely egybeesett a nemzeti polgárság erősödésével.

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

A teljes cikk.

A nemzeti integráció

A dákoromanizmussal szoros egységben külön is melengette a román területek közötti integrációt Bariț Gazetája.

A nép nemzetbe emelése

A magyarországi nemzetiségek tudományos és szépirodalmában néhány kivételtől eltekintve a nép iránti rokonszenv liberális indítású típusa kapott hangot. A horvát Vraz és Mažuranić, a szerb Sterija-Popović, a szlovák Bajza, Fándly, Palkovič, Hamuljak, Sládkovič, a román Budai-Deleanu és Țichindeal munkásságában különösképpen egybefonódtak a liberális népi nemzetbe fogadás, illetve érdekegyesítés, valamint a nemzeti emancipáció kívánságai. Ez az összefonódás volt jellemző a politikusok és a diákok (Štúr, az Ifjú Szlovákia, a zágrábi akadémia horvát diákjai, Karadžić nyelvharca, Bariț Gazetája, az 1842. évi szászföldi román kérvény és Murgu eszméire.

A román nyelv és kultúra előrehaladása

Az erdélyi hírlapoknak és folyóiratoknak, amelyeknek volt olvasóközönségük a fejedelemségekben is, nagy jelentőségük volt a nyelvművelésben, az irodalmi norma megteremtésében. Élen haladt ebben George Bariț 1838-ban indult politikai lapja (Gazeta de Transilvania) és ennek irodalmi melléklete (Foaie pentru minte, inimă si literatură). A lap akkor indított vitát a nyelvről, az egységes irodalmi normáról, amikor a Havasalföldön is nagy polémiák folytak, s ebbe a vitába a Gazeta új lendületet vitt. Bariț arra törekedett, hogy olvasói, bármilyen társadalmi osztályhoz is tartozzanak, egyformán megértsék a lap írásait. A Gazeta örömmel fogadta a román nyelv kifejlesztésére irányuló célt, „hogy egy szabályozott nyelv és helyesírás alakíttassék ki az összes román számára”.[8]

Mas irányú volt a román nyelvfejlesztés a fejedelemségekben. E területeken, persze a mérsékelt, helyes elvek mellett, a latinizálástól eltérően, sor került a román nyelv olaszosítására. Ezek a különböző irányzatok – ja vitáikból haszon is származott – mégis távolították egymástól a kialakuló nyelvhasználatot, s alapjában nehezítették az egységes norma létrehozását. Végül is az élő nyelv tört utat magának: az erdélyi tudós latinizáló, s a fejedelemségi szertelen olaszosító törekvések egyaránt kudarcba fulladtak. A 19. század folyamán elfogadásra került a bukaresti franciás nyelvhasználat mint valamennyi román területre érvényes norma.

Az irodalom csiszolta, alkalmassá tette a nép nyelvét a sokoldalú érzelem és a gazdag tartalom kifejezésére. Ugyanakkor a román irodalom sokat merített a román népköltészet gazdag forma- és kifejezéskincséből, a román népmesék világából, a román nép életéből. Így Ioan Barad és Budai-Deleanu gazdag irodalmi munkásságában a román népköltészet kimeríthetetlen hagyományaival találkozunk. Barac tevékenysége különösen jelentős volt, mert munkáit a román nép széles rétegei is olvasták, és a korábbi, babonákat terjesztő népkönyvekkel szemben, közérthető román nyelven, színvonalas irodalmat nyújtott. Barac lefordította Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, amelyet román környezetbe ültetett át. Főműve 1801-ben jelent meg: a XVI. századi Gergei (Gyergyai) Albert Árgirus históriájának verses átdolgozása.

A sokoldalú Budai-Deleanu legjelentősebb alkotása a Cigányeposz, avagy a cigányok táborozása (Tiganiada său tabăra Tiganilor) volt. Az első változat 1800-ban készült el, a második, érettebb pedig 1812-ben. Mivel háromnegyed századon át kéziratban lappangott, nem tölthetett be olyan szerepet, mint Barac művei. Megjelenése után azonban a román nép egyik legnagyobb költőjére, Mihail Eminescura oly nagy hatással volt, hogy a 19. század második felében e munka alapján akarta megalkotni a román nép naiv eposzát.

A mű allegória, komikus eposz, alapjában szatíra, amely témaválasztásával is lehetőséget nyújtott a költőnek progresszív gondolatai kifejtésére, hogy kigúnyolja a feudális rendszert, a monarchiát, de népének – amely még nem vált modern nemzetté – rossz tulajdonságait is.

A költő nem rokonszenvezett a nemességgel, lett légyen az magyar vagy román nemzetiségű. A komikus eposzban szereplő magyar nemes, a dölyfös Becskerek Istók, tiszta nemesi szittya származásával büszkélkedik. Lenézi a románokat, jobbágyoknak nevezi őket, kérkedik azzal, hogy felettük élet-halál ura. Ezt a jellegzetes magyar leigázási teóriával igazolja: a magyarok ősei meghódították a románok őseit. Említésre méltő egy Haicu Grăciun nevű román jobbágy szerepeltetése: az ő szájába adja a saját véleményét. Haicu nem zárja ki annak lehetőségét, hogy mindez így történt, de azt már nem érti meg, hogy miért kell emiatt, több mint kilenc évszázaddal később, neki szenvednie.

Budai-Deleanut e vígeposszal a modern román irodalom megteremtői között tarthatjuk számon, s műve a polgári nemzeti ideológia elemeire épült. Koncepciójában a francia felvilágosodás legjobb képviselőinek – Voltaire, Montesquieu, Rousseau – gondolatait is megtalálhatjuk, de szoros összefüggésben a sajátosan román nemzeti mozzanatokkal.

Jeleztük, hogy Budai-Deleanu sokoldalú egyéniség volt. Egyik történeti művében (De unione trium nationum et constitutiones approbatae Transylvaniae) kifejtette, hogy a privilégiumok a kiváltságos nemzetek, mindenekelőtt a magyarok kezében vannak, s a románságnak nincs más lehetősége, mint nyelvének, nemzetiségének kifejtése.

Tehetséges költő volt Andrei Muresanu, a román nemzeti mozgalom említett kiemelkedő politikai lapjának, a Gazetának és irodalmi mellékletének Bariț mellett jelentős munkatársa.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Timotei Cipariu, a balázsfalvi görög katolikus papnövelde liberális nézeteket valló tanára például lapjában, az Organului Luminarei-ben lelkesen fejtegette, hogy Magyarországon már megvalósult „a jogokban és kötelességekben való egyenlőség”,[9] az ugyancsak közismerten liberális George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője pedig kinyilvánította, hogy az erdélyi románok is a pesti tizenkét pont kidolgozóival fognak tartani, mert „e pontok által minden barbár, zsarnoki és elnyomó kiváltság megsemmisült”.[10] S Bariț fenntartásokkal fogadta ugyan e pontok utolsóját, az Erdély uniójáról szólót, egy Budán napvilágot látott (Fratilor Romani! kezdetű) névtelen román röpirat viszont éppen arra mutatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válnék, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már „nincsenek sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, s az unió megvalósulása esetén így lesz ez – de csak ebben az esetben lesz így – Erdélyben is.[11] És még az általában elzárkózó erdélyi szászok soraiban is akadtak olyanok, akik – mint Friedrich Hann, a [[Nagyszeben|nagyszebeni]] jogakadémia tanara vagy Karl Gooß szászdályai evangélikus lelkész – a polgárosodás páratlan emeltyűit látták a pozsonyi törvényekben, s hogy e törvények jótékonyságából saját népük is részesedjék, áprilisban szintén Magyarország és Erdély egyesülése mellett foglaltak állást.

Hiába keltett azonban elégedettséget a márciusi vívmányok megszületése a nemzetiségek körében is: azt a tényt, hogy a nemzetiségi kérdést a márciusi forradalom érintetlenül hagyta, az egyéb korkérdések megoldása csak nem feledtethette. S éppen ezért már a kezdet kezdetén találkozni lehetett olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek kétségtelenné tették, hogy az ország nem magyar lakóinak körében elevenen él a nemzetiségi kérdés rendezésének, a maguk nemzeti egyenjogúsíttatásának az igénye is.

Így például a pest-budai szerbek a József-napi országos vásár alkalmából Pesten időző vidéki szerbek részvételével már a forradalom kitörésének a hetében gyűlést tartottak, s a gyűlésen kidolgoztak egy az uralkodó és a diéta elé terjesztendő petíciót, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem kívánják lazítani „azon legszentebb kapcsolatot”, amely a magyarországi szerbeket „a közös magyar hazához fiúi szeretettel… köti”,[12] s azt sem nehezményezik, ha a magyar nyelv továbbra is Magyarország egyedüli hivatalos nyelve marad, igényt tartanak viszont többek között arra, hogy magyar részről ismerjék el a szerb nemzetnek mint önálló nemzetnek a létét, hogy a magyarországi szerbek belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, s hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános nemzeti kongresszusra ülhessenek össze. S ezeket a követeléseket azután nagyjából magáévá tette és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Az újvidéki határozatok mindazonáltal két ponton eltértek a pestiektől. Egyrészt annyiban, amennyiben a pesti petíció csak egészen általános formában emlékezett meg a határőrvidék újjászervezésének a szükségéről, az újvidéki viszont világosan kimondotta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni. De eltért a pesti petíciótól az újvidéki annyiban is, amennyiben az előbbi még annak a kívánságnak adott hangot. hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket – az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével – közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot – mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas – elhagyták.

S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hodža verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Hurban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Štúr által április elején Bécsben kinyomatott (Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek. S igaz ugyan, hogy Hurban, a következő hetekben valamelyest még tovább menvén, a liptói pontokat egy április 28-án Brezován rendezett népgyűlésen azzal a követeléssel is megtoldotta, hogy magyar részről ismerjék el a szlovák nemzet létét és az ország többi nemzetével való egyenjogúságát, olyan követeléseket azonban, amelyeket a magyar nemzet vagy a magyar forradalom érdekeire nézve sérelmeseknek lehetett volna minősíteni, ő sem támasztott, s követeléseinek felkarolását – az újvidéki szerbekhez hasonlóan – ő sem az ellenforradalom szítóitól, hanem a magyar kormánytól kérte.

Ámbár éppen Hurbannál már ebben ez időben is tapasztalható volt, hogy ő a nemzeti szempontokat hajlamos mértéktelenül előtérbe állítani, s a nemzeti egyenjogúság kivívását kész még a jobbágyviszonyok felszámolásánál is többre értékelni. Ti – mondta például az április 20-án Miaván vásározó szlovák parasztokhoz intézett beszédében – „több évszázadon át csak az erdőkkel, mezőkkel, a trágyával. a jószággal törődtetek”, holott „a fődolog mégis a nemzetiség, vagyis az a jog, hogy az országban annyit érjünk, mint bármely más nemzet”.[13] S hasonló arányvétés jelei már a kezdet kezdetén megmutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalom táborán belül is.

Igaz, korántsem mindenkinél. Bariț például elengedhetetlennek nyilvánította, hogy a helyi közigazgatás mindenütt a helybeli lakosság anyanyelvén folyjék, s ennek a feltételnek a megvalósulásától tette függővé, hogy támogassa-e Magyarország és Erdély egyesülésének az ügyét, legfontosabbnak azonban a jobbágyviszonyok felszámolását tartotta, s tisztában volt azzal, hogy a feudális rend lerombolása a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttműködését követeli meg.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Ezek a fejtegetések pedig osztatlan egyetértést igazán nem kelthettek Bărnuț valamennyi hallgatójában. Hiszen a tanácskozáson részt vett többek között Bariț is, aki tisztában volt azzal, hogy a feudális viszonyok kötelékéből Erdély népét nem valami „láthatatlan erő”, hanem egyedül a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttes harca szabadíthatja ki. És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[14] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

Így azután másnap, a nemzeti gyűlés hivatalos – s immár a teljes egybegyűlt sokaság részvételével, szabad téren lezajlott – megnyitását követően az első szó megint csak Bărnuțé volt. Bármit pedig most nemcsak azt indítványozta, hogy a gyűlés nyilvánítsa ki a román nép nemzeti különállását, s fogadjon örök hűséget az uralkodónak, hanem hallgatóit mindjárt fel is eskette az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü szövegébe mindazonáltal – az itt megjelentek többségének kilétére való tekintettel – már beleillesztve egy olyan mondatot is, amely szerint az eskütevők kötelezettséget vállalnak arra, hogy „a lehetőségekhez mérten” „a jobbágyság megszüntetésén” is munkálkodni fognak.[15] És a nacionalista szempontok meg az antifeudális törekvések ilyetén összeegyeztetésére irányuló szándék jellemezte a gyűlés 16-ára megszületett határozatát is.

Ez a szöveg ugyanis mindenekelőtt a legfontosabb nemzeti jellegű követeléseket sorolta fel – így azt, hogy a román nemzetet ismerjék el külön nemzetnek, hogy a románok jussanak arányos országgyűlési képviselethez, hogy minden évben nemzeti gyűlést tarthassanak, hogy saját soraikból választhassanak maguknak tisztviselőket, hogy az állami életben is korlátlanul használhassák anyanyelvüket, gyermekeiket pedig ugyancsak anyanyelvükön iskoláztathassák, létesüljön számukra román tanítási nyelvű egyetem is –, ezek után azonban a határozat kitért a belső polgári átalakulás legfontosabb követelményeire is, s nem egy ponton lényegesen radikálisabb szellemben, mint aminő a pozsonyi törvényeket jellemezte. Így például nemcsak az úrbéres szolgáltatások és a papi tized (parasztrészről adandó kártérítés nélküli) megszüntetését sürgette, hanem a parasztok rovására korábban elkövetett földfoglalások jóvátételét, valamint a céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadékfizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is.

Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. És a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzetnek”, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet” minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már a román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalói már eleve törésre akarták volna vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések – vagy ezeknek legalább egy része – iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták.

Amit egyébként megerősíteni látszanak a balázsfalvi gyűlés végakkordjai, meg a gyűlés berekesztése után történtek is. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napi határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldötteket azonban szigorúan eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról esetleg alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg. És a bizottmányban az ekkor már teljesen Bărnuț hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek – így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak – is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek viszont arra, hogy a Barițhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a román mozgalom hangadói Balázsfalváról távoztuk előtt újjáalakították (majd néhány nap múlva még ki is bővítették) a Román Nemzeti Bizottmányt, mégpedig úgy, hogy egyfelől most már formálisan is Bărnuțot tették meg elnökévé, másfelől viszont a korábban mellőzött román vezetők közül most már bevették a bizottmányba Lauriant is, Barițot is, sőt azt a Cipariut is, aki a jelenlegi nemzeti gyűlés megnyitásakor az unióbizottmány meghívottjaként még azon fáradozott Pesten, hogy segítsen tető alá hozni a román kérdés rendezése végett a magyar országgyűléssel elfogadtatandó törvényjavaslatot.

Szabad György

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A horvát Mirko Bogović, a szerb Mihajlo Polit-Desančić és Jakov Ignjatović, a szlovák Ján Palárik és Stefan Marko Daxner, a román George Bariț sok más nemzetiségi politikussal együtt jelét adta annak, hogy kész az abszolutizmusellenes összefogás előmozdítására.

A törvényhatóságokban a nyelvkérdés jelentette az első próbatételt. A nemzetiségi többségű megyék közül Liptó, Turóc, majd jóval később Krassó is – túllépve a szabad nyelvhasználatot kimondó kancelláriai nyelvrendeleten – párhuzamos jegyzőkönyvvezetést rendszeresített. A többi elvileg deklarálta, illetve elismerte a tanácskozásban a vegyes nyelvhasználatot, de az nem mindenütt érvényesült ténylegesen a gyakorlatban. Noha a nyelvkérdés igen nagy fontosságúnak bizonyult, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a román, a szerb és a szlovák politikai vezető rétegekben erősödőben voltak azok az irányzatok, amelyek – Magyarország állami egységét általában elismerve – területi autonómiára törekedtek. Egyesek közülük a hajdani – átmeneti vagy tartós – különállás történelmi tényeire, mások a nemzeti önrendelkezés korszerű érveire hivatkoztak. Velük szemben is erős hangsúlyt kapott egyes megyei megnyilatkozásokban a területi integritás, sőt a magyar vezető szerep általánosítottan megfogalmazott követelése. Noha magyar részről is hangzottak el fenntartások a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium visszakebelezésének önkényuralmi módja ellen, a konzervatívok a végrehajtásban támaszkodhattak a magyar politikai erők túlnyomó többségére. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd megyében, ahol a magyar birtokosok a bizottmányban kisebbségbe kerültek. A román tisztikar „törvénysértő” eljárását sérelmező panaszukra a kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját, és mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást ismét az önkényuralmi hatóságok kezébe adta.

Erdély különállását a Februári Pátens is fenntartotta. A konzervatívok hatalmi eszközeik felhasználásával törekedtek a politikai hegemónia biztosítására, antidemokratikus elveikkel és gyakorlatukkal nagy kárt okozva az Önkényuralom-ellenes együttműködés magyar kezdeményezőinek. A konzervatívok politikájának nagy része volt abban, hogy nem jöhetett létre megegyezés az uralkodó által az erdélyi törvényhozás újjászervezésére 1861 februárjában egybehívott gyulafehérvári értekezleten. A konzervatívok által antidemokratikus módon megszervezett tanácskozás magyar többsége hiába foglalt állást az Unió mellett, javaslatát sem a szászok, sem a méltánytalanul kis számban meghívott románok nem fogadták el. Az erdélyi magyar politikai vezetésben érvényesülő konzervatív túlsúly hátrányos visszahatásától nem maradt mentes még George Bariț, az erdélyi román polgári értelmiség kiemelkedő politikusa, a brassói kereskedelmi és iparkamara titkára, a Gazeta Transilvaniei szerkesztője sem, aki pedig ismételten az abszolutizmus elleni közös küzdelemre hivatott „testvérnemzeteknek”[16] nyilvánította a magyart és a románt, s annak a reményében üdvözölte az 1861-es esztendőt, hogy meghozza a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelését”.[17] Bariț nem adta fel azt az alapelvét, amelyet a magyar politikusokkal, az emigráció támogatásával kialakított kapcsolatfelvétele kezdeteitől hangoztatott: „nem kell egyéni szabadság nemzeti szabadság nélkül”.[18] Miután azonban a választójog demokratizálásara és a románok minden fórumon való aranyos képviseltetésére irányuló törekvéseit a magyar konzervatívok érdemleges cáfolat nélkül „a magyarság” nevében háríthatták el, ő is szorosabbra fűzte kapcsolatait a Habsburg-hatalommal együttműködni mindig kész román konzervatív erőkkel.

Az új országgyűlés

A román politikusok egy része Bariț vezetésével passzivitásba húzódott, éles polémiába bocsátkozva az 1864-ben érsekké emelt és a Habsburg-hatalom iránt továbbra is lojalitást hirdető Șagunával.

Katus László

A románok

Az erdélyi román értelmiség képviselői 1866 végén az uralkodóhoz intézett emlékiratukban, majd az 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön megszövegezett nyilatkozatukban állást foglaltak Erdély önkormányzatának, valamint a románok nemzeti, nyelvi és vallási egyenjogúságát kimondó 1863–64. évi erdélyi törvénycikkek érvényének fenntartása mellett, s követelték az erdélyi országgyűlés egybehívását, népképviseleti alapon. 1869-ben az erdélyi románok körében felülkerekedett a George Bariț és Ioan Rațiu által propagált passzivista taktika, s távolmaradtak az országgyűlési választásoktól.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 342.
  2. Victor Cherestesiu, A balázsfalvi Nemzeti Gyűlés (1848. május 15–17.). Bukarest, 1967. 144.
  3. Ugyanott 145.
  4. Szász mozgalmak. Állásunk tájékoztatása. Erdélyi Híradó, 1843. 7. sz.
  5. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 169.
  6. Causa Romanilor. Gazeta de Transilvania, 1846. 72.
  7. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 179.
  8. Idézi: I. Tóth Zoltán, Az erdélyi és magyarországi román nemzeti mozgalom 1790–1848. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 12.) Budapest, 1958. 73–74.
  9. Organului Luminarei, 1848. március 31. [április 12.] 66. szám 371.
  10. (George) B(ariț), Mit kívánnak az erdélyi románok (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). Hely és év nélkül (Budapest, 1948). 27.
  11. Fratilor Romani! Országos Levéltár Erdélyi levéltárak, Gubernium Transylvanieum, Praesidialia 1848:993.
  12. A budapesti szerbek vezetőinek nyilatkozata (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). 14–15.
  13. Idézi: Steier Lajos, A tót nemzetiségi kérdés 1848–49-ben (továbbiakban: Steier). I. Budapest, 1937. 34.
  14. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  15. Az eskü szövegét lásd: ugyanott 468–469.
  16. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 392
  17. Idézi: Miskolczy Ambrus, George Bariț a román–magyar szövetségért 1848-ban. Tiszatáj, 1974/6. 46.
  18. (Bariț, Geroge), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó, 1861. 3.

Művei

Irodalom