Georges Clemenceau

A Múltunk wikiből

Georges Benjamin Clemenceau

Mouilleron-en-Pareds, (Vendée), 1841. szeptember 28. – Párizs, 1929. november 24.
francia politikus,
a Harmadik Köztársaság 40. és 53. miniszterelnöke
Wikipédia
Georges Clemenceau Imag1396.jpg

Galántai József

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

Február elején az amerikaiak tárgyaltak a Monarchia megbízottjával. Majd francia kezdeményezésre felélesztették a ReverteraArmand kapcsolatot is, amely 1917 augusztusában megszakadt. Február elején ismét találkoztak a svájci Freiburgban. Czernin utasítása szerint azonban Reverterának ragaszkodnia kellett a háború előtti állapothoz, tehát ahhoz, hogy Elzász és Lotaringia Németországé marad. Erre Clemenceau válasza elutasító volt: a tárgyalások március elején ismét megszakadtak.

A katonai döntés terve és kudarca

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Az antant elutasította Burián javaslatát. Balfour szeptember 16-án, Clemenceau másnap nyilatkozott.

Siklós András

Súlyos helyzet. Indokolatlan remények.

Az újságokban a későbbiek során is alig-alig lehetett olvasni arról, hogy a december közepén megtartott angliai választások ugyancsak a jobboldal előretörésével végződtek, hogy Olaszországban december végén a wilsonista irány exponensének számító Bissolati-Bergamaschi kimaradt a kormányból, hogy Clemenceau a francia parlamentben a wilsonista programról kihívó szkepticizmussal nyilatkozott.

A belgrádi katonai egyezmény

E bemutatkozás után Franchet átnyújtotta Károlyinak és Jászinak az általa javasolt szerződés szövegét, mely 18 pontot tartalmazott.

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Az egyezmény további pontjai előírták a hadsereg leszerelését a rend fenntartására hivatott 6 gyalog- és 2 lovashadosztály kivételével, lehetővé tették bármely hadászati szempontból fontos pont megszállását, biztosították a szövetséges csapatok számára a Magyarországon való átvonulást és az ott-tartózkodást. A német csapatok az ország elhagyására 15 napi haladékot kaptak. Az egyezmény 17. pontja kikötötte, hogy amennyiben „Magyarország területén lázadások törnének ki, az antantnak jogában áll, hogy ezeket a területeket saját igazgatása alá vonja”.

A szerződést, mivel egyes pontjai túlmentek azon, amire a Diaz-féle fegyverszünet és az előzetes feltételek alapján számítani lehetett, Károlyi és Jászi elfogadhatatlannak minősítették. Hosszú vita után Franchet engedményeket tett: beleegyezett az erősen kifogásolt 17. pont, „a lázadási és zavargási klauzula” törlésébe; az első pont kiegészítéseként belevette a szövegbe, hogy a kiürített területeken „a polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad„[1], mérsékelte az átadandó szállítási eszközökre vonatkozó igényt, végül még abba is beleegyezett, hogy a küldöttség a területi integritás védelmében táviratot küldjön Párizsba. A Clemenceau-nak címzett táviratban az állt, hogy a kormány a szerződést csak akkor írja alá, ha „az antant a béketárgyalásokig biztosítja a magyar állani mai határait (Horvát-Szlavonországot nem értve bele)”.[2]

A tábornok engedékenységét látva, Károlyi és Jászi már-már hajlottak volna az aláírásra, de tekintettel a Párizsba küldött sürgönyre és a küldöttség egyes tagjainak véleményére, végül is úgy határoztak: megvárják a választ, és a végleges döntéshez kikérik a Nemzeti Tanács hozzájárulását.

A delegáció hazaérkezése után a kormány a kedvezőtlen jelentések birtokában a fegyverszünet ügyét már november 10-én a Nemzeti Tanács elé terjesztette.

A Nemzeti Tanács ülésén Károlyi leplezetlenül számolt be az eseményekről, őszintén tárta fel a semmi jóval sem biztató helyzetet: megérkezett Clemenceau válasza, amely Franchet-t arra utasítja, hogy csak a katonai kérdésekről tárgyaljon. Ez elutasítást jelent.

Hajdu Tibor

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

Clemenceau személyesen közölte a román miniszterelnökkel, hogy a tilalom több a nyilvánosságnak szánt frázisnál, de az akció kivihetőségében az antant támogatása nélkül pillanatnyilag a román hadvezetés is kételkedett.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A teljes cikk.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A teljes cikk.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Igen jellegzetes az a két memorandum, amelyet Landler távollétében – a III. hadtest tisztikara nevében Julier intézett a kormányzótanácshoz. Konstatálva a hadsereg kimerültségét, a Clemenceau-jegyzékek bomlasztó hatását e napokban, mikor a politikai megbízottak nagy része különböző kongresszusokon ült, javasolja a statárium kiterjesztését a dezertőrökre, a nemzeti zászló bevezetését, mindenekelőtt azonban nyílt választ kér: elfogadja-e a Tanácsköztársaság az új határokat.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,[3] miután román alakulatok 21-ére virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal. Más kérdés, hogy a pozitív válasz után miért nem próbálták meg – már csak a Szlovák Tanácsköztársaság miatt is – halogatni a visszavonulás végrehajtását, legalább addig, amíg Clemenceau erélyesebben nem követeli azt.

Bizonyos, hogy a gyors elhatározásban része volt a június 24-i ellenforradalomnak, a kormány és a tisztikar, illetve a forradalmi harc hívei és a jobboldal közti állandósult ellentétnek. A jobboldal – látva a munkásság kedvetlenségét – mind bátrabban lépett fel. A munkások túlnyomó többsége ragaszkodott azonban a tanácsrendszerhez, elképzelhetetlennek tartotta bukását; ennek tulajdonítható, hogy nem vette elég komolyan a kommunisták figyelmeztetéseit az ellenforradalom veszélyére.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston PéterClemenceau válaszát várva – kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brătianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy – az úri osztályok képviseletében – magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.

A tiszai offenzíva elhatározása

Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”[4]

A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;[5]

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

26-án a békekonferencia nyilatkozatot adott ki, amely nem egyéb, mint felhívás a Tanácsköztársaság megdöntésére, de a tárgyalásokra semmiféle utalást sem tartalmaz, tehát egyértelmű Böhmék elejtésével. Cuninghame azonban elhitette az utóbbiakkal ennek ellenkezőjét.

A nyilatkozat szerint a kormányzótanács nem képviseli Magyarország népét, „nemcsak a fegyverszüneti szerződést szegte meg, amelyet Magyarország elfogadott, hanem pillanatnyilag támad egy baráti és szövetséges hatalmat”, ezért a győztes hatalmak csak akkor kötnek békét, és csak akkor szüntetik meg a blokádot, ha „olyan kormány lesz, amely a magyar népet képviseli”, és teljesíti a békekonferencia összes követelését. Végül, nem is említve a Clemenceau-jegyzékben tett ígéretet a Tiszántúl kiürítésére, hozzáfűzi: akkor ürítik ki a megszállt magyar területeket, ha „a fegyverszüneti követeléseket – a szövetséges vezérkari főnök véleménye szerint – megfelelően teljesítették”.[6]

Ormos Mária

A békekonferencia és a Párizs környéki békék

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az úgynevezett francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban – egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is – nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Lábjegyzetek

  1. Document concernant l'execution de l'armistice en Hongrie (novembre 1918 – mars 1919). Budapest, 1919. 7–9.
  2. A belgrádi tárgyalások. Pesti Hírlap, 1918. november 9.
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 307.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 444.
  5. A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia 1963. 79.
  6. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 533.