Gerillaharcok a téli hónapokban

A Múltunk wikiből
1848. december 18.
Kossuth gerillacsapatok alakítására szólítja fel az ország népét.

De ha sokan voltak is, akik 1848 és 1849 fordulóján, reményüket vesztvén, cserben hagyták a forradalom ügyét, sokszorta többen voltak, akiket a forradalom helyzetének válságosra fordulta sem a süllyedőnek vélt hajóról való menekvésre, hanem fokozott helytállásra sarkallt, s tömegével akadtak ilyen emberek az ellenség hatalmába került országrészek lakói között is. Ilyenek voltak, akik a hirdetőtáblákról minden lehetséges alkalommal leszaggatták a megszálló hatóságok plakátjait; ilyenek voltak, akik a középületekről ismételten eltávolították a császáriak tiszteletére kitűzött fekete-sárga zászlókat és kétfejű sasokat; ilyenek voltak, akik a falakat újra meg újra telerótták Kossuthot éltető vagy a honvédcsapatok közeli visszatérését jósló feliratokkal; ilyenek voltak, akik konokul megtagadták, hogy feltétlen hódolatukat jelentsék Ferenc Józsefnek, a hódolati nyilatkozatok felterjesztését szorgalmazó szolgabírákat és községi elöljárókat pedig elkergették hivatalukból; ilyenek voltak, akik megakadályozták az ellenség kivetette adók behajtását; ilyenek voltak, akik ha besorozták őket a császári hadseregbe, mihelyt tehették, megszöktek csapattestüktől; s ilyenek voltak, akik kötelességüknek érezték, hogy fegyvert is fogjanak és gerillaharcot indítsanak a megszállók hátában, amint ezt Kossuth kívánta tőlük.

Kossuth ugyanis kezdettől fogva abban a meggyőződésben élt, hogy a visszavonuló honvédcsapatokat nagymértékben tehermentesítené, ha az előretörő ellenség mögöttes területén mindenfelé gerillaosztagok létesülnének, hiszen ezek erőik megosztására kényszeríthetnék a császáriakat. „Tervem – írta tehát –: egy bizonyos körvonalt jelölni ki rendes hadseregeink működésére, ezen vonalon kívül pedig; a határok felé mindenütt illy szabad guerilla csapatokat organisálni, mellyek ne legyenek egy vagy más táborhoz attachierozva, szabadon mozogjanak, otthon mozogjanak, de mindig mozogjanak, s a szomszéd ellenséget nyugtalanítva, a mi seregeink mozdulatait elősegítsék…”[jegyzet 1] Mert ha a nép… mint a fáradhatlan hangyasereg… minden oldalról” „körülkeringeti” az ellenséget s újra meg újra, „reá csap oldalt, reá csap hátulról”, akkor „jaj azon ellenségnek, melly azt háta mögött hagyva előre mer vonulni!”[jegyzet 2] S ennek megfelelően elébb egyes, az ellenség által közvetlenül fenyegetett területeken rendelt el részleges népfelkelést, majd december 18-án immár az ország egész népét szabadcsapatok alakítására hívta fel.

És Kossuth szava nem is maradt pusztába kiáltott szó; hiába hirdette ki Windisch-Grätz, hogy akit fegyverrel a kezében fognak el, „rögtön kötél által kivégeztetik” s „azon helységek, mellyekbűl több lakosok egyesülve a cs. kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvendnek vagy annak futárait, szállítmányait avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednének, tűzzel vassal elpusztíttatnak”:[jegyzet 3] a Dunántúlon már januárban kibontakozott a gerillaháború, A felkelők kivált a Bakonyban és környékén tevékenykedtek eredményesen[1]Mórnál és Kisbéren például elfogták az ellenség egy-egy hadtápvonatát, s Kisbéren is, Pápán is számos császári katonát ejtettek foglyul –, de hallattak magukról a Dunántúl más szögleteiben is, s az ellenség szakadatlan háborgatásával csakugyan elérték, hogy csökkenjen a honvédsereg főerőire nehezedő nyomás; Windisch-Grätz ugyanis – noha már az is éppen elég gondot okozott neki, hogy a magyar kézen maradt Komárom vára körül ostromzárat kellett létesíteni – a gerillaveszély miatt a nagyobb dunántúli városok őrizetére szintén számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni, s így a Duna vonalától keletre végül is csupán 30 ezer embert vonultathatott fel.

Ezeken a Dunától keletre fekvő vidékeken pedig hamarosan ugyancsak indult a gerillaháború. A Solt környéki parasztok[2] például „Patajon felül mintegy 3000-en, Kalocsán pedig 1000-en táborba szállva várták a pillanatot, mellyben a meghódításukra küldött nyomorult szabadsággyilkosokat eltörlendők lesznek a föld színéről”,[jegyzet 4] s ezzel már önmagában is jó időre meggátolják mind azt, hogy Windisch-Grätz a Dunán összeköttetést teremtsen a horvátországi és a délvidéki császári csapatokkal, mind azt, hogy a fővárosba bevonult megszállók Pest megye déli részéből élelmiszerhez jussanak. Közben pedig rajtaütésszerű támadásokat is intéztek a császáriak ellen, s hadműveleteik során egyszer még a Duna túloldalán fekvő Dunaföldvárról is elkergették az oda behatolt ellenséget. De kitettek magukért a bácskai népfelkelők is,[3] akik meg egy ízben az ellenséges kézen levő Bajára törtek be, hogy azután tetemes zsákmánnyal távozzanak onnan.

S ehhez hasonlóan Windisch-Grätz seregének balszárnyát is szüntelenül zaklatták az északi megyékben tevékenykedő népfelkelők. Az a nagyrészt munkásokból álló szabadcsapat például, amelyet Oroszhegyi Józsa szervezett meg decemberben Pesten[4] s amely Gömör és Heves megye területén portyázott, váratlan támadásaival annyira megfélemlítette a császáriakat, hogy ezek március elején közeledésének már puszta hírére is hanyatt-homlok kiürítették az előzőleg birtokukba került Eger városát. Gömör és Heves megye népére viszont annál bátorítóbban hatott ennek a szabadcsapatnak a működése, úgy hogy a helybeliek, amerre csak Oroszhegyiék megfordultak, maguk is mindenfelé gerillacsapatokat alakítottak, s ezek azután szintén eredményes harcokat vívtak az ellenséggel.

És mindezenközben fegyverre kelt a nép a Tisza mentén is;[5] mégpedig legnagyobb számban Cibakháza környékén, ahol a felkelők főleg a tiszai átkelőhelyek őrizetének feladatát látták el s szinte naponta verték vissza az ellenség előőrseinek támadásait; de kitüntették magukat a poroszlaiak is – kivált február 6-án, amikor kaszára kapva egy egész ellenséges lovasszázadot megfutamították.

Az ilyen fényes fegyvertények ellenére is elmondható azonban, hogy a gerillaháború általánossá a téli hónapok folyamán sem vált, s még csak olyan tömegessé sem lett, amilyen ősszel, Jellačić támadásának idején volt. Hiszen sokakat már eleve is elbátortalanított Görgei menekülésszerű visszavonulása. Akiknek pedig ez sem szegte kedvüket, számosan azok közül is kénytelenek voltak tétlenül maradni, mert nem akadt, aki harci osztagokba szervezze őket.[6] A megyei hatóságok élén álló nemesurak zöme ugyanis változatlanul húzódozott fegyvert adni olyan parasztok kezébe, akiknek egyelőre a földesurakkal is volt elszámolnivalójuk. A honvédelmi bizottmány pedig a központból a kelleténél jóval kevesebb népfelkelési biztost vezényelt a megyékbe, mert túlságosan sok ilyen munkára alkalmas emberrel nem is rendelkezett, akiket meg mégis kiküldhetett volna, azoknak az életét nem akarta könnyelműen kockára tenni. Így azután tucatjával kerülköztek olyan megyék, amelyekben a fegyveres ellenállás kibontakoztatására még kísérletet sem tett senki, sőt Pesten sem akadt egyetlen ember sem, aki hozzálátott volna a fegyveres ellenállás megszervezéséhez. Holott ha valahol, hát Pesten parázslott igazán a megszállók iránti gyűlölet, s ez némelykor nyílt utcai tüntetések formájában is kifejezésre jutott.[7]

Mindazonáltal a rátermett szervezők számának elégtelensége is, Görgei meghátrálása is legfeljebb arra ad magyarázatot, miért nem érte el a téli hónapok gerillaháborúja a Kossuth kívánta méreteket, arra azonban már nem, miért nem érte el még az őszi népfelkelő-harcok méreteit sem. Végtére is a dunántúli magyar sereg szeptemberben Jellačić elől szintén puskalövés nélkül vonult vissza egészen Pákozdig, a népfelkelés dunántúli szervezőinek a száma pedig szeptemberben ugyancsak kisebb volt a szükségesnél. Csakhogy az előbb említett két tényezőhöz most még egy további gátló körülmény is járult: az, hogy a parasztság a jobbágyfelszabadítás jövőjét most már meglehetősen másmilyennek képzelte, mint amilyennek ősszel.

Ősszel ugyanis a parasztok zömét – tudjuk – még áthatotta egyfelől az a félelem, hogy az ellenforradalom felülkerekedése esetén veszendőbe mennének a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok, másfelől meg az a remény, hogyha kezükben fegyverrel fogadják és visszaverik a betörő ellenséget, akkor helytállásukért a forradalom a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok körének további tetemes kitágításával fogja jutalmazni őket. 1848 és 1849 fordulójára viszont már a parasztság ilyetén félelmei is, ilyetén reményei is jócskán szertefoszlottak. Félelmei azért, mert közben bebizonyosodott, hogy a márciusi jobbágyfelszabadítás művének lerombolására az ellenforradalom mégsem mer kísérletet tenni. Reményei pedig azért, mert Jellačić kiűzése után az országgyűlés többé semmi jelét nem adta a márciusi jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésére irányuló igyekezetnek, ahol meg maga a föld népe lépett a jobbágyfelszabadítás öntevékeny továbbvitelének az útjára, ott az igazukat keresők mindenütt szembetalálták magukat a forradalom nevében eljáró hatóságokkal.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth Balogh János Bars megyei képviselőhöz, Nyitra és Trencsén vármegye népfelkelési biztosához, Pest, 1848. december 17. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban: KLÖM). XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1952. 786.
  2. A honvédelmi bizottmány felhívása gerillacsapatok alakítására, Budapest, 1848. december 18. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL), Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: Negyvennyolc e kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György (továbbiakban: RózsaSpira). Budapest, év nélkül [1973]. 494. sz.
  3. Windisch-Grätz közleménye, Szentmiklós, 1848. december 26. Közli a Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifestumok és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott hirdetményeknek. Buda, 1849. 32.
  4. Ács Károly Pest megyei szolgabíró, a solti járás védelmi bizottmányának elnöke Kossuthhoz, Kalocsa, 1849. február 20. Országos Levéltár Az 1848–49-i minisztérium levéltára (továbbiakban: '48ML), az Országos Honvédelmi Bizottmány iratai (továbbiakban: OHB) 1849:2627.

Irodalom

Az ellenség uralma alá került területek lakóinak a megszállókkal szembeni fellépéseiről nagyrészt az előző pontban említett művek tájékoztatnak.

  1. A bakonyi gerillák működéséről képet ad Mednyánszky Sándor, A győri portyázók viszontagsága (In: Honvédalbum. Pest, 1868) és Kumorovitz L. Bernát, A magyar zászló és nemzeti színeink múltja. II. (Hadtörténelmi Közlemények, 1956);
  2. a Solt környékén fegyverre keltekéről Spira, Parasztságunk;
  3. a bácskaiakéról a Közlöny, 1849. március 24.;
  4. Oroszhegyi csapatáéról a Közlöny, 1849. március 13., 17., 18., június 10., Jeszenői Danó, Losoncz története (In: Losonczi Phőnix. I. Pest, 1851), Kerekes Zoltán, A pesti szabad portyázó csapat története (Hadtörténelmi Közlemények, 1967) és Szabó Béla;
  5. a Tisza mentén harcoló népfelkelőkéről pedig Balogh György, Heves megye népe az 1848–49-es szabadságharc dicsőséges tavaszi hadjáratában (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. I. Eger, 1955) és Joós Ferenc, Kecskeméti szabadcsapatok az 1848/49-es szabadságharcban (In: Népkutató Füzetek. II. Kecskemét, 1962).
  6. A népfelkelés megszervezésének fogyatékosságaival foglalkozik Andics, Kossuth harca,
  7. a megszállott Pest lakóinak hangulatával és megmozdulásaival pedig SpiraVörös.


A népi ellenállás
Tartalomjegyzék A Honvédelmi Bizottmány és a parasztság