Ghyczy Kálmán

A Múltunk wikiből
Komárom, 1808. február 12. – Budapest, 1888. február 28.
konzervatív politikus, ügyvéd, pénzügyminiszter 
Wikipédia
Ghyczy Kálmán.jpg
1872. szeptember 7.
A balközép pártértekezletén Ghyczy Kálmán javaslatot tesz a Deák párt „jobb elemeivel” való fúzióra.
1873. december 10.
Ghyczy Kálmán vezetésével középpárt alakul a fúzió előkészítésére.

Spira György

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Batthyány pedig – miután a bizalomnyilvánításhoz most már a ház egésze csatlakozott – végül is engedett, s másnap már meg is nevezte miniszterjelöltjeit, akiknek az együttesében első kormányának tagjai közül mindössze Deák, Eötvös és Mészáros szerepelt továbbra is, új emberekként pedig legfeljebb olyan, a liberális nemesség jobbszárnyához tartozó politikusok kaptak helyet, amilyen például az eddig Deák mellett álladalmi altitkárként szolgáló Ghyczy Kálmán vagy az áprilisban jászkun főkapitánnyá kinevezett Szentkirályi Móric volt, s – a június óta Erdély királyi biztosának tisztét ellátó Vay Miklós báró koronaőr személyében – akadt egy konzervatív miniszterjelölt is.

Az ellenség magyar segítőtársai

Nem beszélve arról, hogy a forradalom ügyét ekkortájt cserben hagyók soraiban olyanok is akadtak, akik nem csupán behódoltak az ellenségnek, hanem –talán azért, hogy az utolsó gongütés mindenképpen a győzők oldalán találja majd őket – magához az ellenforradalom táborához csatlakozni sem átallottak. Így például sietett most behódolni Ghyczy Kálmán, akit Batthyány szeptemberben még alakítandó második kormányának tagjává szemelt ki, meg ifj. Pázmándy Dénes is, aki szilveszter estéjén még ott ült a Redout elnöki emelvényén; s azután ez a két férfiú egy közös munkával kidolgozott emlékiratban mindjárt tanácsokkal – mégpedig az Apponyiékéihoz fölöttébb hasonlító tanácsokkal – is szolgált arra nézve, miként szabályozzák a Habsburgok Magyarország jövőbeni helyzetét.

Szabad György

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Dessewffy vezetésével új memorandumot szerkesztettek, amely az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország széttagolását, a németesítést panaszolta, óvatos célzással a súlyos adóterhekre. A szervezett konzervatív csoport tagjai mellett az egyházi és világi arisztokrácia kiemelkedő személyiségeinek soraiból került ki a 131 aláíró többsége, de megszerezték Eötvös József báró, 1848-as miniszter és Ghyczy Kálmán volt igazságügyi államtitkár aláírását is, a lajstrom vége felé pedig – mint a színlapok alján az inasokénak – helyet adtak néhány pesti nagypolgár nevének is.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Az 1861. évi országgyűlés nagy tekintélyű elnöke, Ghyczy Kálmán nem minden szemrehányás nélkül írta Deákhoz intézett magánlevelében, hogy „meredek lejtőn indult meg”. S noha az adott viszonyok között „az ország közvéleményét” nehezen megítélhetőnek mondta, figyelmeztette az utolsó országgyűlés jogvédő feliratainak a szerzőjét annak tekintetbevételére, hogy „az 1861-ik esztendei erős elhatározást” meggyengítő „politikai atmosphera az egész országban éppen Pesten a legegészségtelenebb”.[1]

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Annál is inkább, hiszen a 15-ös albizottság többségi munkálatának Tisza és Ghyczy körül csoportosuló bírálói úgy gondolták, hogy itt az alkalom a Deák-párt feltételeinél kedvezőbbek elfogadtatására.

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes).

A Lónyay-kormány

A balközép soraiban a választási kudarc nagyra növelte az elégedetlenséget, kilátástalannak látták a párt jövőjét. Ghyczy Kálmán, a párt Tisza Kálmán mellett második vezére hangot adott ennek az 1872. őszi pártértekezleten. Ghyczy megoldásként a közös minisztériumok, sőt a delegációk elfogadását és a „Deák-párt jobb elemeivel” való egyesülést ajánlotta. Tisza Kálmán a kezdeményezést azzal hárította el, hogy a kormánypártban nem mutatkozik erre hajlandóság.

A pártfúzió

A balközép 1873. novemberi értekezletén a párt háromfelé szakadt. A közjogi engedékenységgel és a Deák-párttal való kacérkodással elégedetlen balszárny egy része Mocsáry Lajos és Csávolszky Lajos vezetésével kilépett a pártból. Ugyanekkor Ghyczy Kálmán is bejelentette kilépését, hogy az ország nehéz helyzetében a Deák-párttal együttműködve munkálkodjék. 1873 decemberében Ghyczy vezetésével 17 volt balközépi képviselő megalakította a középpártot, amely fő céljának a fúzió előkészítését tűzte ki. Rövidesen 16 Deák-párti képviselő is csatlakozott hozzájuk. A középpárt létrejöttét mind a Deák-párt, mind a balközép részéről rokonszenv és helyeslés kísérte mint a fúziós törekvések hatékony tényezőjét.

A tehetetlen Szlávy-kormány 1874 elején lemondott. Már ekkor felmerült a balközéppel való koalíciós kormányalakítás lehetősége. Tisza Kálmán azonban visszautasította a koalíciót. Nem volt hajlandó vállalni a pénzügyi nehézségeket és kormánypolitikusként lejáratni magát. Pártja sem érett még meg arra, hogy a közjogi programról teljesen lemondva vállalja a kormánytámogató szerepet.

Tisza óvatosságát fokozta a szélsőbal határozottabb fellépése a közjogi elvek feladása ellen. A pártbomlás folyamata a 48-as pártban is kiélezte az ellentéteket a demokratikus-szociális, illetve a közjogi irányzat hívei között. Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

A Függetlenségi Párt programja az összes közjogi ellenzéki árnyalatok kielégítésére és összefogására törekedett. Elfogadta a Kossuth által ajánlott alapelvet: „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit; mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében ”[2] Ennek alapján követelni fogják a közös minisztérium és a delegációk eltörlését, az önálló magyar hadsereget, az osztrák államadósság, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés revízióját, az önálló bankrendszert. A programnyilatkozat hangsúlyozta, hogy Magyarország önállóságának kivívásáig csak a közjogi alapon álló pártátalakulás jogosultságát ismerik el. Magyarország „állami önállóságának helyreállítása nélkülözhetetlen a nemzetiségi viszonyok szempontjából is, mert az állam nem bír a kellő tekintéllyel maguknak az ország lakosainak szemében sem…” A nyilatkozat kijelentette, hogy szabadelvű irányban kívánják megoldani a reformkérdéseket, de ezen kívül teljesen mellőzte a demokratikus, sőt a liberális reformok említését. Hangsúlyozta viszont nemzeti múltunk hagyományait, követelte „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását”.[3]

A Függetlenségi Párt létrejötte volt az első lépés azon az úton, amely a baloldali ellenzék vezetésében a középnemesi elem erősödéséhez, majd túlsúlyához vezetett, és a demokratikus, haladó követelések fokozatos feladásával, megtagadásával járt együtt. 1874-ben a Függetlenségi Párt vezetőinek többsége még számos kérdésben a programnál jóval haladóbb álláspontot foglalt el. A balközépről jövő képviselők közül Mocsáry Lajos a nemzetiségekkel való megbékélésért küzdött, és csak később szigetelődött el nézetei miatt a saját pártjában.

A Szlávy-kormány után kifejezetten a fúzió előkészítésének feladatával jött létre az utolsó Deák-párti kormány Bittó István vezetésével. A pénzügyminiszteri tárcát Ghyczy Kálmán vállalta. A kormány a fúzió feltételeit megteremtő népszerűtlen feladatokat kellett végrehajtania. Az államháztartás továbbvitelére felvették a 153 milliós államkölcsön második részét, s különböző megtakarításokkal igyekeztek a költségvetés deficitjét csökkenteni. A jövendő kormánypárt szilárdságának biztosítására a kormány ismét beterjesztette a választójogi törvényjavaslatot, amely a parlamenti ciklus meghosszabbításától eltekintve azonos volt az 1872. évi javaslattal. Ezúttal már csak a függetlenségi párt lépett fel ellene, Tisza Kálmán pártjával együtt támogatta és élesen elutasította az általános választójog követelését.

Az 1874. évi választójogi törvény (1874. XXIII. tc.) a dualizmus egész időszaka folyamán 1913-ig változatlanul érvényben maradt. Ugyanezen idő alatt Magyarországtól nyugatra minden országban (Ausztriában is) fokozatosan bővült a választójogosultak köre. A maga idején haladónak és széles körűnek tekinthető 1848-as választójogi törvény 1874-ben már kiterjesztést igényelt volna. Ehelyett lényegében megismételték a 48-as törvény intézkedéseit, helyenként modernizálva a változatlan magasságú cenzust. A választójogosultság feltétele 1/4 telek, vagy háromszobás városi háztulajdon, vagy 105 Ft évi adóköteles jövedelem volt; önálló iparosoknál legalább egy segéd alkalmazása, értelmiségieknél a diploma mellett kinevezéshez vagy választáshoz kötött állás. Erdélyben a cenzus magasabb, a választójog korlátozottabb volt. A törvény fenntartotta saját személyükre nézve a volt nemesek és városi patrícius polgárok választójogát; megvonta viszont a jogot az adóhátralékosoktól. A nyílt szavazás kötelezővé tétele mellett a szavazók hatalmi befolyásolásának újabb eszközét iktatta be azzal, hogy „az egy községből vagy városrészből való választók, aszerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, külön bocsájtandók a szavazásra”.[4]

A törvény továbbra is a törvényhatóságok által választott központi választmányokra bízta a választások előkészítését és lebonyolítását. Fenntartotta az 1848-as törvénynek azt a kedvező intézkedését is, hogy számos törvényhatósági joggal nem rendelkező, de önálló választókerületet alkotó mezőváros a megyétől független, önálló központi választmányt állíthatott fel. Ezek a városok lettek a baloldali ellenzék mindenkori fő fészkei.

A választókerületek számát továbbra is az 1848-as törvény határozta meg, ami az időközben bekövetkezett népességeltolódások következtében fokozottan alkalmas lett a kormánytöbbség biztosítására. A nemzetiségi területeken gyakran néhány száz, az ellenzéki alföldi és dunántúli kerületekben sok ezer választóra jutott egy képviselő. Az 1874. évi választójogi törvény következtében a választók száma abszolúte és relatíve csökkent. 1870-ben a lakosság 6,7%-a, 1881-ben már csak 5,9%-a volt választó; Erdélyben a választójoggal rendelkezők aránya csak 3,2% volt.

Miután a BittóGhyczy-kormány teljesítette feladatát, 1875 elejére megérett a politikai helyzet a fúzió végrehajtására. Ekkor Andrássy is aktívan beleszólt a magyar belpolitika alakulásába. Kifejtette Tisza Kálmánnak, hogy a balkáni helyzet máról holnapra olyan fordulatot vehet, mely kívánatossá tehetné a Monarchiának azonnali nyomatékos közbelépését, de egy erős magyar minisztérium nélkül ez lehetetlen. Tisza Kálmán megértette Andrássy felszólítását, és 1875 február 3-án a költségvetési vitában kijelentette, hogy az ország nehéz helyzetében minden figyelmet a pénzügyi kérdés megoldására kell fordítani, és egyelőre félre kell tenni a közjogi kérdéseket. Ezzel feladta a balközép programját, s a bihari pontokat „szögre akasztotta”.

Tisza kijelentése új helyzetet teremtett. Azonnal megindultak a tárgyalások a fúzió létrehozására és ezen az alapon új kormány alakítására. A tárgyalások során Tisza újabb engedményeket tett, hogy kormányképességét bebizonyítsa. Beleegyezett 1876-ra az adóemelésbe és kijelentette, hogy „egy miniszternek semmi irányban sem szabad bárminő akciót megindítani a korona előzetes beleegyezése nélkül”.[5] A Tiszával szemben még bizalmatlan uralkodót Andrássy győzte meg arról, hogy Tisza kormányát „éppúgy kezeiben tartaná, mint a Deák-párt bármely tagjából lett miniszterelnököt”.[6]

A Deák-pártra való tekintettel átmeneti kormány alakult báró Wenckeim Béla vezetésével. Tisza Kálmán a belügyminiszteri tárcát kapta, ami biztosította számára az 1875. évi választások levezetését. 1875. március 1-én a Deák-párt és a balközép – Ghyczy visszatért középpártjával együtt – hivatalosan egyesült és felvette a Szabadelvű Párt nevet.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Tisza Kálmán – mint az előző fejezetekben is láttuk – a régi vármegye politikai hagyományain felnőtt birtokos nemesség markáns egyénisége volt. Az apa, Tisza Lajos, bihari adminisztrátor korában a reformkori megyegyűléseken hol nyílt erőszakkal, hol a konzervatív bocskoros nemesek megmozgatásával harcolt a liberális ellenzék ellen. A fiú azonban 1848-ban hivatalt vállal, s a Honvédelmi Bizottmányt Debrecenbe is követi. Világos után emigrál, beutazza Belgiumot és Angliát, a kor legfejlettebb országait. Hazatérve feleségül veszi Degenfeld-Schonburg Ilona grófnőt, s bihari nagybirtokáról irányítja az abszolutizmussal szemben megyéje ellenzékét. Nagybátyja, Teleki László mellett a „határozati párt” egyik vezetője. Alig múlt 30 éves, amikor váratlanul – Teleki László öngyilkossága miatt – a párt vezére lesz, s Ghyczy Kálmánnal együtt egy évtizeden át irányítója a balközépnek.

A választási rendszer és a parlament

Tisza nagy súlyt fektetett a parlamenti munka megszervezésére. Minisztereivel részletes programot készített az egyes ülésszakok működésére, a beterjesztendő javaslatokra. A fúzió után egykori balközépi vezértársát, Ghyczy Kálmánt ültette a képviselőház elnöki székébe, vele rendszeresen megbeszélte a követendő taktikát, az egyes javaslatok megvitatásának sorrendjét. 1879 tavaszán Ghyczy lemondott, utána rövid ideig Szlávy József, majd a 80-as években Péchy Tamás, Tisza korábbi minisztere töltötte be a házelnöki tisztet.

Lábjegyzet

  1. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 429–430.
  2. Mérei Gyula, idézett mű, 198.
  3. Ugyanott 200., 201.
  4. Magyar Törvénytár. 1872–1874. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 326.
  5. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 339.
  6. M. Kondor Viktória, idézett mű, 139.

Műve

Ghyczy Kálmán naplója. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. MS 4851 1

Irodalom

ifj. Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán 1849. január 29-án kelt emlékiratát pedig lásd ugyanott II.