Giuseppe Garibaldi

A Múltunk wikiből
Nizza, 1807. július 4. – Caprera, 1882. június 2.
olasz hazafi és tábornok,
az egységes Olaszországért harcoló hadsereg egyik vezére
Wikipédia
1866-ban
1860. május 11.
Garibaldi szicíliai partraszállása.

Kovács Endre

A reakció

Amikor azután 1860-ban Garibaldi népi háborúja megadta a döntő lökést az olasz egyesüléshez, a parasztok helyzetében ez semmi javulást nem hozott.

Szabad György

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a vezető testületet. Az Igazgatóság hazaküldött Tájékoztatójában óvta a nemzetet a jeladását nélkülöző felkelési kísérletektől, s intett a nemzetiségekkel való megbékélésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet ekkor nyilvánított belpolitikai programjának.

Kezdeti osztrák sikerek után gyorsan kibontakozott a jól felszerelt francia és a Garibaldi harcba szállásától is lelkesített olasz seregek fölénye.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

1860 május meghozta Garibaldi szicíliai partraszállásának a hírét, az elkövetkező hetek pedig a diadalmas rohamét, amely Szicíliát, majd Dél-Itáliát ragadta ki a Habsburgok szövetségese, a Bourbon-zsarnokság kezéből. A lelkesedést növelte annak a híre is, hogy Garibaldi zászlaja alatt magyarok is harcolnak, s újrakezdődött az itáliai magyar sereg szervezése. A nyár közeledtével a politikai feszültség érezhetően növekedett. Már nemcsak a pesti, hanem a vidéki diákság is hallatott magáról, s a parasztság mozgalmait is mindinkább áthatotta a politikai elégedetlenség. Jól példázta ezt a bihari Magyargyepes parasztságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására. Annak illúziójában ringatózva, hogy a parasztságban csak a birtokosok iránt él ellenséges indulat, hiába hirdették ki a községben a hatóságok: nem birtokrendezés, hanem az adóalap megállapítása végett szálltak ki. A hivatalos küldötteket eleve bizalmatlanul fogadó magyar és román parasztokat ez csak még inkább feltüzelte. A csendőrökkel megütköző falubeliek, noha három halottjuk és számos sebesültjük volt, a szomszédos öt község parasztságát oldalukra vonva a katonai erősítés megérkeztéig folytatták a kemény ellenállást. A Zemplén megyei Leányvár község nyári, a birtokrendezés végrehajtásával kapcsolatos nagyarányú zendülése alkalmával, amelyet csak a csendőrség támogatására kiküldött egyszázad lovasság és egy század gyalogság bevetésével, nők megvesszőzése és férfiak megbotozása árán tudtak leverni, a politikai hatóságok különösen aggasztó hírekről értesültek. Állítólag a széles körben terjesztett „forradalmi kiáltványokon” kívül „elégedetlen bodrogközi nemesek bújtották fel a parasztokat azzal, hogy a jelenlegi kormány napjai meg vannak számlálva, s hogy majd azután nekik – e nemeseknek – lesz a tagosításra befolyásuk, s akkor a parasztok sokkal jobban fognak járni.”[1]

Ha az osztálytörekvéseik felkarolásában reménykedő parasztok feltehetően túloztak is, az bizonyos, hogy különböző ellenállási csoportok röplapjai igyekeztek megnyugtatni a parasztságot és a nemzetiségi tömegeket, hogy a császáriak ámítása ellenére a magyar nemzeti mozgalom nem akarja visszahozni a régi feudális világot, sőt a jogegyenlőség biztosítására törekszik. S mivel tényleges céljaikat vajmi kevéssé ismertették a tömegekkel, nagy erővel támadtak fel nemcsak a rendszerváltozáshoz fűzött remények, hanem az illúziók is. A mind szélesebb körűvé váló adó- és újoncmegtagadás jelszavát is a szervezkedő titkos mozgalom sugározta szét. Július derekán négy napon át meg-megújuló tüntetések söpörtek végig a pesti utcán. A diákok kezdték, a mesterlegények folytatták, éltették Kossuthot, Garibaldit, rátámadtak a rendőrökre. A letartóztatások, botozások, kényszersorozások elégteleneknek bizonyultak a tüntetések elfojtására. A konzervatívok riasztó, de hovatovább ténylegesen riadt helyzetmegítélését mindinkább osztó Benedek táborszernagy hangulatjelentései egyre aggodalmasabbakká váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy háborús konfliktus esetén „a csendes forradalom” véres felkelésre váltana át, „Magyarország asszonyostul, gyermekestül a külhatalomhoz csatlakozna”.[2]

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára. Rákospalotán a szokásos augusztus 26-i dinnyevásár a száműzötteket éltető tüntetésbe torkollott. Az onnét a Városligetbe nyomult tömeg haragjában, hogy a Sziget ostroma színjáték előadása elmaradt, maga aktualizálta a darabot, megostromolta, majd felgyújtotta a kulisszaerődöt, és Kossuthot, Garibaldit éltetve vonult üszkös deszkáival a pesti utcák során át, mígnem a katonaság elállta az útját.

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[3] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[4] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[5]

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

Az adott időpontban, amikor a piemonti seregek nemcsak Közép-Itália felszabadítására készülődtek, hanem arra is, hogy a diadalt diadalra halmozó Garibaldi által megdöntött nápolyi királyság egész területét a formálódó egységes olasz királysághoz csatolják, Cavour egy osztrák revanskísérlettől tartott.

A Dunai Szövetség terve

Annál is inkább, hiszen Kossuth nemcsak a magát az Árpádok leszármazottjának valló Crouy Chanel francia arisztokrata trónfoglalási tervének támogatását ellenezte, hanem azt is, hogy száműzött társai részt vegyenek Garibaldi újabb hadikészülődéseiben. Reménytelennek ítélte ugyanis az általa igen nagyra tartott olasz szabadsághős minden, az olasz királyi kormányzat támogatását nélkülöző közép- vagy kelet-európai kezdeményezését, és helytelenítette azt, hogy a pápa világi hatalmának a megtörését és Róma egyesítését az olasz állammal polgárháborús eszközökkel próbálja kicsikarni.

Lábjegyzetek

  1. Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 285.
  2. Idézi: Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937. 197–198. (Fordítás a német eredetiből).
  3. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  4. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  5. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.

Irodalom

Az itáliai és a magyarországi fejlemények közti kölcsönhatásokra és a magyarok részvételére Garibaldi hadjáratában lásd többek közt: G. Falzone, Memorie e tradizioni di Garibaldinismo ungherese in Sicilia (Rassegna Storica del Risorgimento, 1954); Kun JózsefBöhm Jakab, Adatok az olaszországi légió történetéhez az 1860–62-es évekből (Hadtörténelmi Közlemények, 1957); L. Valiani, L'unita italiana e la fine dell'assolutismo in Ungheria (Rassegna Storica Toscana, 1960); Hanák Péter, Garibaldi felszabadító hadjáratának hatása Magyarországon 1860-ban (Századok, 1961 4–5.); Gy. Szabad, Il contribute politico dell'Ungheria alla realizzazione dell'unita italiana (1860–1861) (In: La Sicilia e l'unita d'Italia. I–II. Ed. G. Feltrinolli. Milano, 1962); M. Jászay, Dix ans de politique viennoise apres Villafranca… (Acta Historica, XII. 1966. 3–4.); R. Blaas, Österreich und die Einigung Italiens zwischen den Konferenzen von Teplitz und Warschau (25. Juli—25. Oktober. (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1969); Lukács Lajos, Garibaldival a szabadságért. Dunyov István élete és működése 1816–1889 (Budapest, 1968); Lukács Lajos, A magyar garibaldisták útja Marsalától a Porta Piaig. 1860–1870 (Budapest, 1970).