Giuseppe Mazzini

A Múltunk wikiből
Genova, 1805. június 22. – Pisa, 1872. március 10.
olasz filozófus, politikus, szabadságharcos és forradalmár
1831-ben megalapítja az Ifjú Olaszország (Giovine Italia) nevű mozgalmat
Wikipédia
Giuseppe Mazzini

Kovács Endre

A nemzetközi emigráció

Ugyanebből a burzsoá forradalmi táborból kerültek ki azok, akik a forradalom azonnali kirobbantását hirdették és ilyen irányban tevékenykedtek. Ilyen volt az Európai Demokratikus Bizottság működése. Ott látjuk ebben a körben Mazzinit, a francia 48-asok közül Ledru-Rollint és Louis Blanc-t, ott van Kossuth is, a lengyel Worcell és mások. Ennek a tábornak a kiáltványai harci buzdítások, azonnali akciókra szólítanak fel. Mazzini az 50-es években a karbonarizmusból kinőtt konspiráció feje, aki szüntelenül tervezi Itáliában a lázadásokat, puccsokat és küldi a halálba legjobb embereit. Ennek a „forradalomcsináló” hibás koncepciónak volt legszenvedélyesebb bírálója Marx, aki arra figyelmeztetett, hogy a forradalmakat nem lehet tetszés szerinti időpontokban kirobbantani, mert a forradalomhoz szükség van forradalmi helyzetre, ezt pedig gazdasági tényezők váltják ki. 1846-tól Európában volt forradalmi helyzet, 1849 után nem. Mindez oly világos, hogy az utókor embere nem győz csodálkozni, hogyan hihette Mazzini – vagy akár Kossuth – azt, hogy a csak nemrég levert, fegyvertelen, kedvüket vesztett nemzetek sikerrel vehessék fel a harcot a despota hatalom fegyveres erőivel szemben.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

Az 50-es évek első felében vette fel a harcot Marx a „forradalomcsináló” kispolgári demokratákkal és polgári forradalmárokkal, Ledru-Rollin, Mazzini és társaik irányával, elsőként emelte ki az elméleti munka fontosságát, amire ő maga mutatott példát azokban az egyébként mostoha években, amikor nagyobb lélegzetű munkák nem jelentek meg tőle (inkább brosúrák, cikkek, a New York Daily Tribune-ben elhelyezett tudósítások).

Szabad György

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Kossuth még kisázsiai internáltsága idején ismételten felszólítást kapott Giuseppe Mazzinitól, a római köztársaság száműzött elnökétől, az olasz republikánus egységmozgalom vezetőjétől, hogy csatlakozzék az általa 1850 nyarán Londonban több más polgári demokratikus forradalmárral együtt alakított Európai Központi Demokrata Bizottsághoz. Kossuth, ha fenntartásokkal élt is Mazzini túlságosan elvontnak talált céljai és egyes vonatkozásaiban taktikátlannak ítélt módszere iránt, sokat tett magáévá az európai elnyomó hatalmak rettegett ellenfelének „forradalomcsináló” nézeteiből. Mazziniék – magukra vonva Marx éles bírálatát – a forradalmi helyzet kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeit mellőzve, terveikben annak reményére építettek, hogy a fegyverhez juttatott tömegek titkos szervezetek irányításával olyan felkeléseket robbanthatnak ki, amelyek – kellő politikai időzítés esetén – sikeres felszabadító háborúba vonhatják az elnyomott európai népeket. Kossuth a legnagyobb jelentőséget az olasz–magyar együttműködésnek tulajdonította, tekintettel arra, hogy mindkét nemzet felszabadulási törekvéseinek útjában a Habsburg-hatalom állt, s az uralmát nem kevéssé éppen az elnyomott nemzetek fiaiból toborzott hadseregek egymás területén való állomásoztatásával tartotta fenn. Kossuth megbízottak útján meggyőződött arról, hogy olasz földön valóban igen előrehaladt a titkos szervezkedés. Annál is inkább engedett az emigrációból és a hazulról érkező sürgetéseknek, járuljon hozzá a hazai ellenállási szervezkedés megindításához, mert maga is égett a tettvágytól. Nem kevéssé Mazzini eszméinek hatására bízott a forradalmi kezdeményezés sikerében. Azt azonban Kossuth határozottan helytelenítette, hogy Mazzini előre, mégpedig 1851-re, de legkésőbb 1859-re kívánta időzíteni a felkelések sorozatának egyidejű kirobbantását. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy kezdeményezésük időpontjának meghatározásában mindenekelőtt az orosz–török viszony alakulására kell figyelemmel lenniök, mivel a két hatalom közti feszültség háborús konfliktust érlel. Tekintettel a nyugati nagyhatalmak érdekeltségére a tengerszorosok megvédésében, ha az elnyomott népek a háborús konfliktus megfelelő fázisában kezdik meg egybehangolt akciójukat, a cári hatalom minden bizonnyal képtelen lesz intervenciós szerepét megismételni. Kossuth tehát a nemzetközi helyzet remélt kedvező fordulatáig nem magának a felkelésnek, hanem a fegyverfogás előkészítésének a politikai és katonai megszervezését tekintette a közvetlen feladatnak.

1851 júniusában hazai ellenállók ajánlásával Makk József tüzérezredes kereste fel Kossuthot Kütahyában, aki megbízást kért és kapott tőle titkos szervezet kiépítésére. A sokágú szervezkedés, amelynek keretében összehangolni kívánták az országban működő csoportok tevékenységét egymással és a birodalom más területén létrehozottakkal, gyorsan lelepleződött. A német földön állomásozó magyar ezredek soraiban megindított szervezkedést csírájában fojtották el. Ezt követte a magyar mozgalommal együttműködő, 1849-ben a honvédseregben harcoló Johann May alezredes bécsi előkészületeinek, majd egy galíciai lázítási kísérletnek a felszámolása, és megkezdődött a magyarországi szervezet, illetve a vele kapcsolatban álló csoportok felgöngyölítése is. Pesten letartóztatták a Jubál Károly ipartanodai tanár vezetésével szervezkedők egész sorát, köztük Kossuth nővéreit és Gasparich Kilit volt tábori lelkészt. Kézre került Noszlopy Gáspár, az 1849-es dunántúli népfelkelés vezetője, aki Tolnában már szabadcsapatot is alakított. De leleplezték a pesti központ kapcsolatát egy tiszántúli és egy Mátra-vidéki fegyveres csoporttal is.

Legelőrehaladottabbnak a több száz főt számláló erdélyi szervezkedés bizonyult, amelyben fontos szerepet játszott az 1848–49. évi népképviseleti országgyűlés több képviselője, a honvédsereg számos tisztje, az erdélyi világi és egyházi értelmiségiek egész sora, köztük tanárok a marosvásárhelyi kollégiumból. 1852 januárjában mintegy 60 szervezkedőt tartóztattak le árulás következtében a Székelyföldön. Rajtuk kívül 1852–53-ban kisebb-nagyobb ellenálló csoportok egész sora került a császári hatóságok kezére. Legalább 25 szervezkedőt végeztek ki, míg a rövidebb-hosszabb időre fogságba vetettek száma ennek sokszorosára rúgott. A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek zömének kimondására a Mazzini által 1853. február 6-án kirobbantott sikertelen milánói felkelés és Libényi János néhány nappal később Ferenc József ellen elkövetett bécsi merénylete után került sor.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Cavour ellentétben Mazzinival, az olasz köztársasági mozgalom száműzött vezérével, az adott európai viszonyok között csak nagyhatalmi segítséggel látta keresztülvihetőnek az olasz föld felszabadítását és politikai egyesítését. III. Napóleont viszont hatalmi helyzetének megszilárdítása, a Habsburgok veszélyes itáliai pozícióinak felszámolása, és nem utolsósorban Savoyának és Nizzának a segítség fejében kívánt átengedése csábította a háborúra. Cavour kivételes politikai leleménnyel még azt is elérte, hogy az önhitt osztrák császár maga üzenjen hadat, ami felmentette a Német Szövetséghez tartozó államokat az automatikus segélynyújtás kötelezettségétől, a Bécsnek engedményeket tanácsoló Angliát pedig – legalábbis átmenetileg – tartózkodóvá tette. Ferenc József a hadba lépést fellengzős kiáltvánnyal jelentette be „hű népeinek”. Kijelentette, hogy számot vetett az alattvalói ezreinek életét fenyegető veszéllyel, de „az uralkodó szívének hallgatnia kell”, amikor „a becsület és kötelesség parancsol”, s tanúként „a történelemre” hivatkozva bizonygatta, hogy „a Gondviselés” addig is „gyakran” használta „Ausztria kardját” az „emberiség legfőbb javait fenyegető felforgatás ellenében”.[1]

Tíz év után először 1859 tavaszán keveredett, mégpedig nagyon is veszedelmes háborúba a Habsburg-hatalom. A magyar emigránsok közül sokan úgy vélték, hogy most kínálkozik alkalom Magyarország felszabadítására. Annál is inkább, mivel olasz és francia részről titkos megkeresések sora érkezett hozzájuk a háború előkészítése idején. S noha Jerome Napoléon hercegnek, a titkos francia–orosz megállapodás előkészítőjének nem sikerült az egyezménybe foglaltatnia a cári hatalom hozzájárulását Magyarország állami függetlenségének helyreállításához, mégsem alaptalanul biztatta a magyar száműzötteket azzal, hogy a hadműveletek Magyarországra való kiterjesztése sem vonna maga után cári intervenciót a lengyel kérdés bolygatatlanul hagyása esetén. Míg III. Napóleon bonyolult politikai játszmájában a magyar kérdés csak korlátozott jelentőséggel bírt, Cavour – nem kevéssé az 1848–49. évi olasz balsikerek nyomán is – a Habsburg-hatalom megtörésének, Itália felszabadulásának és szabadsága megőrzésének egyik alapfeltételét éppen az olasz és a magyar politikai és katonai lépések összehangolásában látta. Ezért erősítette Párizs hajlandóságát a magyar emigráció mozgósítására, ezért támogatta megegyezési kísérleteiket a román és a szerb fejedelemségekkel.

A magyar emigráció, amelyet az 1850-es évek folyamán politikai nézetkülönbségek osztottak meg, súlyos döntések elé került. Vezetői kerülni akarták mind a kínálkozó lehetőségek elmulasztását, mind egy könnyelműen kirobbantott hazai felkelés kockázatát. A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban.

Lábjegyzet

  1. Pesti Napló, 1859. április 30.

Irodalom

E. Kastner, Mazzini e Kossuth (Lettere e documenti inediti) (Firenze, 1929);