Hódmezővásárhely

A Múltunk wikiből
(Gorzsa szócikkből átirányítva)

régen Holdmezővásárhely

megyei jogú város, Csongrád megye második legnagyobb népességű és az ország második legnagyobb területű városa, 1950 és 1961 között megyeszékhely
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Hódmezővásárhely címere

Szakálhát Hódmezővásárhely része.

Gorzsa Hódmezővásárhely része. Gorzsa–Földvár

i. e. 4200–3500
Középső neolitikum
Zselizi, szakálháti és bükki csoport.
1753. tavasza
Hódmezővásárhelyen és környékén (főleg Túron) a parasztok között a kuruc szabadságharcokra hivatkozó szervezkedés kezdődik, Törő Pál, Bujdosó György és Pető Ferenc vezetésével.
1753. június eleje
A Hódmezővásárhelyen kirobbant fegyveres felkelést a megyei hatóságok katonasággal elnyomják.
1753. november 11.
Budán Batthyány Imre gróf elnöklete alatt rendkívüli bíróság ítélkezik a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés vezetői felett. (A 106 vádlottból 45-öt halálra ítélnek.)
1894. április 22.
Összecsapás a tüntető munkások és a katonaság között Hódmezővásárhelyen, Szántó Kovács János letartóztatása.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A Körös-kultúra

A nő alakú edények a közösségi kultusz céljaira készülhettek (Rákóczífalva, Öcsöd, Gorzsa). Az anyaistennő alakjára formált edényekbe ételt-italt önthettek, de áldozati edényként is szolgálhattak. Az utóbb említettekben emberáldozat nyomai, égett koponyacsontok voltak. A házi áldozatokat 3–4 lábon álló, kis méretű kerek vagy négyszögletes oltárkákon végezhették, ezek a házi szentélyek tartozékai lehettek. Szertartással kapcsolatos szerepüket hangsúlyozták az emberarc-, állat- vagy madárfej-díszítményekkel ellátott példányok, egy ízben madárszoborral, az istennő kísérőjével szerkesztették össze a kicsiny oltárt.

Az alföldi vonaldíszes keramika csoportjai

A Körös-kultúrától elhódított területen megtelepült alföldi vonaldíszes keramikás emberek új művelődése a szakálháti csoport. Életén érződik a fejlettebb kultúrájú elődök utóhatása. Csakhamar maguk is nagyobb önálló telepeket létesítettek (Szakálhát, Lebő stb.), és nem lehetetlen, hogy a talajváltó földművelés elemeit is elsajátították: telepeiken gabonatartó hombárok és agyagládák tűnnek fel. A Körös-kultúra utóhatásánál azonban jelentősebbek azok a művelődési és művészeti hatások, amelyeket a Körös-kultúra helyébe, a Marosig előnyomuló új, nagy déli kultúrától (VinčaTordos kultúra) vesznek át. Déli edényformák, déli típusú díszítés: gyékényfonást utánzó meanderminták, egy és többszínű festés tűnnek fel. Az edények tartalmát gyakran „védelmezik” peremükre karcolt vagy domborított emberarcokkal, áldozati célra használható ember alakú edényeket is készítettek. A házakban egyre gyakoribb lesz a déli típusú istenszobrocska. Nőket ábrázoló, rendszerint lapos testű és csak elvétve szoborszerű idoljaiknak hátra csapott, háromszögletű feje van (az anyaistenség arcát a halandóktól elrejtő kultikus maszk jelzése).

E balkáni jellegűvé vált vonaldíszes keramikás csoport a déli hatások egy részét visszafelé közvetíti az egykori anyaországban maradt népeikhez. Az Alföld északi pereme és a Felső-Tisza völgyében helyben maradt vonaldíszes keramikás emberek (tiszadobi csoport) nyílt falvakban, kiscsaládi házakban éltek. A házak hátsó harmadában ásott kerek vermek tanúsága szerint (például Oros) életükben a földművelés játszotta a fő szerepet. Halottjaikat különálló kis temetőkben edény-, étel és eszközmelléklettel felszerelve indították a másvilágra.

Amikor a szakálháti csoport a Maroson átszivárgó bánáti népcsoportok hatására fokozatosan átalakul, és egyre inkább önállóvá válik, az Alföld őslakosságának egy része északra szorul.

A Dunántúl neolitikuma

A java neolitikumban Európa-szerte önálló csoportokra bomolva fejlődik tovább a hajdan egységes kultúra. A Dunántúlon és Nyugat-Szlovákiában alakult ki a Zselizi csoport. Társadalma, települési módja nem sokat fejlődött. Félig földbe mélyített – vagy cölöpvázas – nagycsaládi házakban éltek (Győr, Almásfüzítő, Párkány, Letkés), de már feltűntek a kiscsaládi házak is. Anyagi és szellemi kultúrájukat haloványan színezte a szakálháti csoporttal, a bükki csoporttal és a Vinča-kultúrával való érintkezés. Déli típusú csőtalpas edények, több színű festett edények, az edényperemekre vésett háromszögletű bajelhárító emberarcok, állatidolok tűnnek fel telepeik anyagában. Kapcsolataik híres bizonysága a nagytétényi sír: az elhunytnak itt két saját, zselizi típusú és díszítésű edényen kívül egy bükki és egy vinčai edényben adtak úti élelmet.

Az Alföld a fejlett neolitikum idején

A Marostól a Felső-Tiszáig, nagyobbrészt a Tiszántúlon alakult ki a magyar neolitikum „klasszikus” kultúrája, a tiszai kultúra. Eredete ma még nem teljesen világos. Nagyjából ugyanazt a területet foglalta el, mint korábban az „alföldi vonaldíszes keramika”, legkorábbi telepei azonban a szakálháti csoport területén tűnnek fel. A szakálháti csoport anyagi kultúrájából, díszítőművészetéből, motívumaiból sok minden megtalálható a tiszai kultúrában; alig kétséges, hogy népi alapja a helyi lakosság volt.


A tiszai kultúra fejlődése késői szakaszában, az i. e. III. évezred első felében önálló színezetű csoportokra bomlik. A Maros–Körös között alakult ki a gorzsai, a Körös–Berettyó völgyében a herpályi, a Tiszántúl felső felében és Észak-Magyarországon a csőszhalmi csoport. A változás szembetűnő, a nagy telepeket elhagyják, a lakosság kisebb méretű tellekre költözik. A telepeket – külső ellenség vagy belső feszültség jeleként – gyakran megerősítik, védett szigeteken, félszigeteken létesítik. A kis telleket továbbra is elsősorban földművelők lakják, életükben azonban egyre nagyobb szerepet játszott az állattartás, elsősorban a szarvasmarhatartó pásztorkodás. A kisebb telepekre való költözés gazdasági oka éppen a legelőterületek elhatárolásának szükségessége lehetett.

A gazdálkodás átalakulását tükrözi az anyagi kultúra megváltozása. Az edényekről eltűnik a rengeteg szimbólum és mintázat, olyan egyszerű, díszítetlen vagy csupán festett mintákkal díszített formák uralkodnak, amelyek már közelebb állnak a korai rézkor puritán edényművességéhez, mint a gazdag neolitikus keramikához. Az élet átalakulásának másik tanújele a kultuszélet lehanyatlása.

Az alföldi vonaldíszes keramika csoportjai

  • A Körös-kultúrától elhódított területen megtelepült alföldi vonaldíszes keramikás emberek új művelődése a szakálháti csoport. Életén érződik a fejlettebb kultúrájú elődök utóhatása. Csakhamar maguk is nagyobb önálló telepeket létesítettek (Szakálhát, Lebő stb.), és nem lehetetlen, hogy a talajváltó földművelés elemeit is elsajátították: telepeiken gabonatartó hombárok és agyagládák tűnnek fel. A Körös-kultúra utóhatásánál azonban jelentősebbek azok a művelődési és művészeti hatások, amelyeket a Körös-kultúra helyébe, a Marosig előnyomuló új, nagy déli kultúrától (VinčaTordos kultúra) vesznek át. Déli edényformák, déli típusú díszítés: gyékényfonást utánzó meanderminták, egy és többszínű festés tűnnek fel. Az edények tartalmát gyakran „védelmezik” peremükre karcolt vagy domborított emberarcokkal, áldozati célra használható ember alakú edényeket is készítettek. A házakban egyre gyakoribb lesz a déli típusú istenszobrocska. Nőket ábrázoló, rendszerint lapos testű és csak elvétve szoborszerű idoljaiknak hátra csapott, háromszögletű feje van (az anyaistenség arcát a halandóktól elrejtő kultikus maszk jelzése).
    E balkáni jellegűvé vált vonaldíszes keramikás csoport a déli hatások egy részét visszafelé közvetíti az egykori anyaországban maradt népeikhez.
  • Amikor a szakálháti csoport a Maroson átszivárgó bánáti népcsoportok hatására fokozatosan átalakul, és egyre inkább önállóvá válik, az Alföld őslakosságának egy része északra szorul.
  • A java neolitikumban Európa-szerte önálló csoportokra bomolva fejlődik tovább a hajdan egységes kultúra. A Dunántúlon és Nyugat-Szlovákiában alakult ki a zselizi csoport. Társadalma, települési módja nem sokat fejlődött. Félig földbe mélyített – vagy cölöpvázas – nagycsaládi házakban éltek (Győr, Almásfüzítő, Párkány, Letkés), de már feltűntek a kiscsaládi házak is. Anyagi és szellemi kultúrájukat haloványan színezte a szakálháti csoporttal, a bükki csoporttal és a Vinča-kultúrával való érintkezés.

Az Alföld a fejlett neolitikum idején: Vinča–Tordos kultúra, tiszai kultúra

A Marostól a Felső-Tiszáig, nagyobbrészt a Tiszántúlon alakult ki a magyar neolitikum „klasszikus” kultúrája, a tiszai kultúra. Eredete ma még nem teljesen világos. Nagyjából ugyanazt a területet foglalta el, mint korábban az „alföldi vonaldíszes keramika”, legkorábbi telepei azonban a szakálháti csoport területén tűnnek fel. A szakálháti csoport anyagi kultúrájából, díszítőművészetéből, motívumaiból sok minden megtalálható a tiszai kultúrában; alig kétséges, hogy népi alapja a helyi lakosság volt. Földművelésük, a hozzá kapcsolódó eszközkészlet és vallási hiedelmek azonban déli eredetűek. Feltehető tehát, hogy a Vinča-kultúra csoportjai is részt vettek a tiszai kultúra kialakításában. Erre a közvetlen régészeti kapcsolatok is utalnak.

A kultúra telepeit néhány nagy ásatás nyomán jól ismerjük (Hódmezővásárhely–Kökénydomb, Szegvár–Tűzköves, Lebő, Vésztő–Mágor-halom). Ezek az első igazi tellek Magyarországon. A „tell” az elő-ázsiai típusú földműves kultúrák sajátos telepformája. Olyan fejlett talajváltó földművelési ismereteket és állattartást feltételez, amely több száz vagy akár több ezer éven át is lehetővé teszi a lakosság egy helyben maradását. Rétegei a 20–25 évenként szétmálló vagy a gyakori tűzvészek során romba dőlt agyagfalú házakból, a házak között felhalmozódott hulladékokból keletkeztek. A pusztulás után vagy a telep tervszerű megújításakor elegyengetett rétegek felett újból és újból felépült a falu, folytatódott az élet. A rétegek vastagsága a Balkánon elérheti a 10–12 métert, Kisázsiában a 25–30 méter magasságig emelkedő tellekre is számos példa van. Magyarországon a kőkori élet folyamatosságának ismételt megszakadása miatt a bronzkor előtt nem ismerünk 2–3 méternél vastagabb rétegeket.

A tiszai kultúra telepei két-három települési rétegből álló igazi tellek. Nincs sok belőlük, a lakosság jelentékeny része néhány kivételesen nagy kiterjedésű tellen összpontosult. A településnek ez a módja, valamint a telepeken talált leletek egyarán arra utalnak, hogy a tiszai emberek szokatlan összezsúfolódását valóban a kelet-mediterrán típusú talajváltó földművelés tette lehetővé.

Hódmezővásárhely–Kökényesdombon kisebb-nagyobb csoportokban vagy egymásra merőleges utcák mentén sorakoztak a házak. Méretük és szerkezetük változatos, a korábbi időszakok házainál jóval tágasabb és hosszabb családi lakóhelyek. Az épebben ránk maradt házromokban belső térosztás figyelhető meg: az első harmadban volt a tűzhely, a középső, letapasztott rész szolgált alvásra, míg a hátsó negyedben, a döngölt padlóra állítva vagy a lesározott padlóval „egybeépítve” – hozzátapasztva – sorakoztak a nagyméretű négyszögletes vagy kerek gabonatartó agyagládák, a folyadéktároló amforák és a különböző csöbrök. A hombárok mérete és száma, valamint a házakon kívül megásott vermek a földművelés eredményének szemléletes bizonyítékai. A gondosabban épített házak bejárata felett szépen mintázott oromdísz vagy a kiaggatott koponyát helyettesítő agyag állatfej is előfordul.

Az anyagi kultúra a neolitikum korábbi szakaszaihoz képest hallatlanul változatos és specializált. Különböző célokra más-más edényt készítettek; gyakoriak az „őskori kenyér”, a lepény sütésére szolgáló lapos, kerek tálak. A formás talpas csészéket és a magas hengeres ivóserlegeket sokszor díszítik a szövés-fonásból kölcsönzött minták. A tiszai emberek magas fokú textil- és gyékényszövés-művészetéről tanúskodik, hogy – csupán az edények díszítményei alapján – eddig mintegy félszáz különböző fonásmintát lehetett rekonstruálni.

A házakban és a házak körül bőségesen található malomkövek (morzsolókövek), agancskapák, sarlóbetét-kőpengék, megszenesedett búza- és árpamagvak a fejlett földművelés bizonyítékai. Állatuk a helyi őstulokból folyamatosan háziasított szarvasmarha és a sertés volt, a juh- és a kecske csak kisebb számban fordul elő. Az agancsból szépen kimunkált szakás szigonyok, a hálónehezékek, a telepeken talált halszálka mennyisége és a vadászott állatok (a háziállatokéval megegyező számú) csontmaradványai azt tanúsítják, hogy az élelemszerzésben a zsákmányolás még nagyon jelentős kiegészítő szerepet játszott.

Halottaikat a telepek szabad térségein vagy felhagyott részein kisebb-nagyobb csoportokban temették el (Kökénydomb, Kisköre), a [[vésztői]] ásatások meglepő eredményei szerint fakoporsóban, gyékény szemfedővel letakarva. Élők és holtak még azonos közösséghez tartoztak, de már elkülönültek, két különböző világot képviseltek. A két nem közötti munkamegosztás új szakaszának ideológiai vetülete, hogy a temetkezési rítusban kezdenek különválni a nők és a férfiak. A halál utáni életről táplált elképzelések fejlődését elsősorban a sírmellékletek tükrözik, egyre gyakoribbak a sírokban az edényekbe helyezett élelem, a nők magukkal viszik csont, kagyló, néha réz ékszereiket. A férfisírok különleges – eddig máshonnan nem ismert – mellékletei a 2, 3, 4, 5 ujjat összefogó, összetett csontgyűrűk. Ezek a közösségi munkamegosztás és a rangkülönbségek jelvényei, annak primitív jelzései, hogy kinek kell kevesebb ujját használnia, vagyis kevesebb munkát végeznie. A tiszai embereknél a halál utáni közösségi élet elképzelése tehát egyszerre jelentkezik az élők együttesén belül végbement társadalmi rétegződéssel. A nők és férfiak megkülönböztetése, a férfiak „rangjelző” csontgyűrűi arra utalnak, hogy társadalmukban a vezető szerep egyre inkább a férfiak kezébe került. Ugyanerről vall a kultuszélet is.

A háziasításra kiszemelt őstulok befogásán és a vadászaton túlmenően a talajváltó földművelés, az aratás és a szarvasmarhatartó pásztorkodás már elsősorban a férfiak munkája volt. A megváltozott gazdálkodás ideológiai tükröződése, hogy a régi kertművelés jellegű női földművelés nagy anyaistennője mellett, sőt fölött, hatalomra jutott az első férfiistenség. Az őskori Európa művészetének páratlan alkotása a Szegváron talált férfi istenszobor. Méltóságteljesen ül trónusán, arcát álarc fedi el a halandók pillantásától. Jobb kezével az új rendszerű földművelés jelképévé – attributumává – vált eszközét, a sarlót tartja vállán. (Alig valamivel korábban tűnik fel az ókori keleten és az őskori Görögországban a legősibb férfiistenség, jelvénye mindenütt a sarló volt.) A szegvári istenség kétségtelen bizonyíték arra, hogy a tiszai kultúra népe a földművelés új módszereivel együtt a hozzá kapcsolódó ideológiát és kultuszt is átvette. Az ősi termékenységi anyaistennő tisztelete megmaradt ugyan, de máris csupán egyenrangúnak tűnik. Bár nagyméretű ülőszobrának töredékét is ismerjük, mégis gyakoribbak a nő alakú áldozati edények. A Kökénydombon három gazdag öltözetű, méltóságteljes tartásban ülő istennőt ábrázoló edény került elő. A Körös-kultúra óta csak annyit változott, hogy trónusra ültették. Az ókori keleti és kelet-mediterrán mitológia alapján valószínű, hogy az istennőt „férjhez adták” az új férfiistenhez, istenpár lett belőlük.

A tiszai kultúrának szokatlanul gazdag hiedelemvilága volt. A Kökénydombon talált háromszögletű „oltár” egyes feltevések szerint szülő istennőt ábrázol. A házakban gyakoriak a különböző égő- és ételáldozatok számára szolgáló díszes oltárok, a kisebb istenségeket és védőszenteket ábrázoló idolok, az ember arcú kultuszedények. állatfejjel díszített, szertartásoknál használt csörgőedényt is ismerünk.

Az anyagi kultúra ránk maradt emlékeit átható, sokszor szinte elborító vallási jelképek és a sok szertartás a megélhetés alapjául szolgáló földek termékenységét és az állatok szaporodását volt hivatva elősegíteni vagy éppen biztosítani. A régi, sokfajta lehetőséget nyújtó, komplex élelemszerzés helyébe lépő kötött parasztgazdálkodás átmenetileg bizonyos mértékű létbizonytalanságot okozott: az emberek jóléte, sőt puszta léte függött az időjárástól, esőtől és szárazságtól, a termésbőségtől, az állatok szaporodásától, az állatokat pusztító járványoktól. Éppen e bizonytalanság következménye a mágikus hiedelmek és vallási szertartások elburjánzása. Ugyanakkor viszont a természet szeszélyeitől eltávolodó, kemény paraszti munkán alapuló bizonyos függetlenség, a természettől való elszakadás is tükröződik a kor művészetében: az ember- és állatfigurák rajzolatai elvont mértani formákká alakulnak. Az edényeken és kultikus szobrokon gyakorivá válnak a geometrikus ember-, állat-, ház-, nap-, hold-szimbólumok, vagyis mindazon dolgok jelképei, amelyek az élet számára fontosak voltak. „Absztrakt” díszítőművészetük egyszerre tükrözi a természettől való függetlenedés és függés közti bizonytalan állapotot.

A tiszai kultúra fejlődése késői szakaszában, az i. e. III. évezred első felében önálló színezetű csoportokra bomlik. A Maros–Körös között alakult ki a gorzsai, a Körös–Berettyó völgyében a herpályi, a Tiszántúl felső felében és Észak-Magyarországon a csőszhalmi csoport. A változás szembetűnő, a nagy telepeket elhagyják, a lakosság kisebb méretű tellekre költözik. A telepeket – külső ellenség vagy belső feszültség jeleként – gyakran megerősítik, védett szigeteken, félszigeteken létesítik. A kis telleket továbbra is elsősorban földművelők lakják, életükben azonban egyre nagyobb szerepet játszott az állattartás, elsősorban a szarvasmarhatartó pásztorkodás. A kisebb telepekre való költözés gazdasági oka éppen a legelőterületek elhatárolásának szükségessége lehetett.

A gazdálkodás átalakulását tükrözi az anyagi kultúra megváltozása. Az edényekről eltűnik a rengeteg szimbólum és mintázat, olyan egyszerű, díszítetlen vagy csupán festett mintákkal díszített formák uralkodnak, amelyek már közelebb állnak a korai rézkor puritán edényművességéhez, mint a gazdag neolitikus keramikához. Az élet átalakulásának másik tanújele a kultuszélet lehanyatlása.

A korai és középső rézkor

A déli behatolókról (Hunyadi-halmi csoport) egyelőre csak annyit tudunk, hogy ugyanarról a területről és ugyanabból a népességből (Sălcuţa IV–Cernavodă-kultúra) származtak, amelyből egykor a bodrogkeresztúri kultúrát kialakító déli népelemek kiszakadtak.

Az ázsiai nomád háttér, az európai hunok

Új székhelyül Bleda orduját foglalta el, többek között erre utal az is, hogy Bleda feleségei továbbra is a Tisza-vidéken éltek. Az egyik özvegy királyné temesközi falujában és udvarházában talált menedéket egy vihar idején a MaximinusPriscos-féle követség 449-ben. A hatalomátvétel egyébként aligha zajlott le megrázkódtatás nélkül. A Hódmezővásárhely–Szikáncson talált 1439 darab II. Theodosius-aranysolidust tartalmazó kincset – cseppet a tengerből – 445 körül rejthette el Bleda egyik menekülő és menekülés közben nyilván elpusztult híve.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Hódmezővásárhely X

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség.
  • Török hivatalnokok és tímár-birtokosok tettek ugyan kísérleteket arra, hogy a pusztán marad]t magyar falvakba a Marostól északra is rácokat telepítsenek, így például Ali csanádi alajbég Csanádban 24, radban 12, de már Békésben csak 6, Zarándban és Csongrádban meg mindössze 3 helységet népesített be. De sem ez, sem más vállalkozás nem járt sikerrel, mert a jövevények hamarosan elszéledtek, nem utolsósorban a pusztákra igényt tartó magyar lakosság ellenállása miatt. Az említett alajbég maga panaszolta, hogy magyarok híján kellett rácokat hoznia, s a hódmezővásárhelyiek mégis azzal fenyegetik telepeseit, hogy megnyúzzák és megsütögetik őket.

R. Várkonyi Ágnes

Népi kultúra, népművészetek

A fiait vérével tápláló pelikán Hódmezővásárhelyen és Erdélyben, párnán és lepedőszélen egyaránt megtalálható.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait. Református részről az 1734 novemberi bodrogkeresztúri, evangélikus részről az 1735-i pesti gyűlés alakította ki az új kereteket. A négy református egyházkerület 1258, a négy evangélikus mindössze 209 egyházközséget képviselt. Erdélyben, ahol sem az 1681-es szabályozás, sem a két Carolina resolutio nem volt érvényben, és ahol az államhatalom egyelőre csak fokozatosan próbálhatta a protestáns többséggel szemben a katolikus egyházat uralmi helyzetbe segíteni, ugyancsak volt még egy református és egy evangélikus egyházkerület; az utóbbi szorosan az erdélyi szász „natio” kiváltságos szervezetéhez kapcsolódott. Az unitárius egyház elég szorongatott helyzetben élt tovább Erdélyben.

Mindkét protestáns egyház új szervezetében szembetűnő volt a világi elem, a nemesség befolyásának nagy növekedése. Belejátszottak ebbe elvi, presbiteriánus törekvések is. Alapvetően azonban abban kell a jelenség okát keresnünk, hogy az adott társadalmi és politikai feltételek közt a protestáns egyházaknak bizonyos súlyt és védelmet csak a világi nemes földesúr nyújthatott.

A protestáns egyházi irodalom a cenzúra miatt a legszükségesebbre: bibliák, katekizmusok, prédikációk, énekeskönyvek, imák és más kegyességi iratok közzétételére korlátozódott. Rendszeres teológiai munkák vagy polemikus iratok inkább csak kéziratban terjedtek itthon. De akadt könyv, amely külföldön vagy éppen félrevezető külföldi jelzéssel itthon, titokban készült.

Az evangélikus egyházon belül megújulási mozgalomként, az ortodoxiával szemben, mint említettük, már a 17. század vége óta a pietizmus érvényesült. Először főként a dunántúli kerületben, ahol Győrben talált központra. Torkos András (1669–1737), Vásonyi Márton (1688–1737), Bárány György (1682–1757), Sartorius Szabó János (1695–1756) lelkészek, tanárok nevét emelhetjük ki azok közül, akik német pietista munkák magyarra átdolgozásával és bibliafordítással foglalkoztak. Időszakunk folyamán egy másik fontos pietista központ is kialakult, Pozsonyban. Ennek élén a tudós Bél Mátyás mint lelkész 1719-től sokat fáradozott munkatársaival együtt ason, hegy a híveket anyanyelvükön, magyar, német és szlovák nyelven lássa el bibliával és új típusú kegyes irodalommal. A nagyobb bányavárosokban is pietista lelkészek működttek, de szüntelen harcban az északi megyék falusi papjaival, akik az új, hazai törekvésekkel szemben Wittenberghez és az ortodox hagyományhoz ragaszkodtak. Az erdélyi szász evangélikus egyházon belül is heves küzdelem bontakozott ki az ortodoxia hívei és a pietisták között.

A református egyházban az ortodoxia uralkodott, puritánus, coccejanus hagyományokkal színezetten. Időszakunk második felében kezdtek azután néhol olyan törekvések felbukkanni, amelyek a régi merevségtől már eltávolodtak. Vitairatok persze itthon nem, csak külföldön láthattak napvilágot. Helmeczi István nagykőrösi lelkész álnéven, Hollandiában tette közzé azt a munkáját (Igazság paisa. 1741), amelyben elsőnek foglalta össze a teológiai racionalizmus itthon csak később terjedő eszméit. A könyvet a cenzúra eltiltotta. A bibliafordítások kéziratban maradtak, vagy külföldön láttak napvilágot, mint Komáromi Csipkés György 17. századi szövege is, amelyet Debrecen város nyomtattatott ki Hollandiában, de a beérkező példányokból csak néhányat kapott meg, a többit a hatóságok az egri püspök hathatós közreműködésével elkobozták (1718). Szőnyi Benjámin (1714–1794), holland és német egyetemen tanult hódmezővásárhelyi református lelkész, aki ismerte a pietista, janzenista törekvéseket, és aki utóbb a népet belenyugvásra, csendes munkára biztató, de egyben tudatlanságából felemelni óhajtó, vallásos népfelvilágosító irodalom egyik fő művelője lett, versbe szedett fohászokkal szolgált úrnak, parasztnak, minden alkalomra.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

Mérei Gyula

A szántó-, rét- és legelőgazdálkodás

Az Alföldön tanyás gazdálkodás, nem korlátozott földhasználat esetében néhol – mint Hódmezővásárhelyen – már ekkor áttértek a váltógazdaságra. Itt nyomai észlelhetők a legelőváltó-gazdálkodásnak, a mecklenburgi vetésforgó-rendszernek, sőt még a szabad gazdálkodásnak is.

Ruzsás Lajos

A földesúri major és a paraszti tanya

Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást. Földesúri falvak és mezővárosok esetében pedig ezenkívül a jobbágyi és földesúri földek területi elkülönítése is (Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely); s ehhez csatlakozóan a határ egészén vagy annak egy részén a szántóföld egy tagban és kellő nagyságban való kiosztása, a tanyai földek mentesítése a legeltetési szolgálattól.

Vörös Károly

A paraszti életmód: a ház

Míg Hódmezővásárhelyen az ötvenes évekből valók az utolsó festett bútorok, a palócoknál csak ekkor jönnek divatba.

A paraszti viselet változásai

A pásztorok bizonyos rétege vagy a szolgálólány mindazt, amit szerény béréből félre tud tenni, most éppen olyan könnyű szívvel költi öltözködésre: cifraszűrre vagy szalagra, selyem kötényre stb., mint az a közepes módú nemes, aki árutermelésének hasznából a gazdaság újratermelésén túl annak bővítésére hatékonyan fordítható többlettel már nem rendelkezvén, a szerény és másra nem fordítható felesleget életmódjának némi gazdagítására fogja felhasználni. Méltán, bár némileg túlzottan vonva ezáltal fejére a luxus hajhászásának azt a vádját, mely ettől kezdve oly sokszor fog majd felhangzani vele szemben éppúgy, mint az ő szájából a szerény jövedelemtöbbletét öltözködésre fordító szolga vagy szolgáló láttán. A Tolna megyei Tamásiban napszámjukból új, divatosan cifra ruhákat beszerző lányoknál éppúgy, mint a Nyitra megyei Pográny napszámos lányainál, vagy azoknál a hódmezővásárhelyi szolgálóknál, akiknek cselédbérében járandóságként már cifra rokolya, török kasmírkendő, miskolci pamutkendő is kell hogy szerepeljen.

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva. Miután 1803-ban 320 ezer forinttal kielégítette a Dessewffyeket, 1824-re 730 ezer forintot kötött le a Károlyiaknak; igaz, hogy ennek fejében a regálékat, sőt a földesúri igazságszolgáltatási jogot is megszerezte magának. A dél-alföldi városok közül Szentes a harmincas évek közepén indította el megváltakozását, melyet végül is az örökváltsági törvény jegyében hozott tető alá. Ez a város már óriási összeget, 1 millió 336 ezer pengőforintot fizetett azért, hogy határának teljes jogú birtokosa legyen.

És e fejlődés ezzel még nem ér véget. E 4 nagyváros mellett (melyek össznépessége az 1840-es évekre már megközelítette a 90 ezer főt), az Alföld déli szélén ugyanilyen igények jegyében – ha nem is annyira az értékesítésre, mint inkább saját hatalmas árutermelésükre támaszkodva – nemcsak a kamarai kerület már említett mezővárosai, elsősorban Nagykikinda, nőttek fel nagyra, hanem olyan uradalmi központok is, mint Hódmezővásárhely, Gyula vagy Csongrád a Károlyiak, Nagyszentmiklós a Nákók, Makó a csanádi püspök birtokán; de már ugyancsak tágabb régió földesúri érdekeinek szolgálatában.

A magyar színjátszás kiteljesedése

A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot; 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

Az alföldi demokrata körök szervezésében döntő szerepe volt a helyi városi vezetőséggel szembeszálló kecskeméti ügyvédnek, Asztalos Jánosnak. Az általa szervezett összejöveteleken felolvasták a szélsőbal lapját, Kossuth leveleit, támadták a városi urakat, és leleplezték visszaéléseiket. A mozgalom lelkes visszhangot váltott ki a szegényparasztságban, mely a puszták és legelők „igazságos” felosztásáért, a városi vezetésben való befolyásért küzdött. Hódmezővásárhelyen a szegényparasztság a nagybirtok ellen is fellépett.

Katus László

A településhálózat fejlődése

Hat alföldi város (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza, Kunszentmárton és Túrkeve) lakosságának 1850-ben még csak 12%-a élt tanyákon, 1870-ben már 30,3%-a.

Az urbanizáció meggyorsulása

A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. A 81 – illetve Buda és Pest egyesítése után 80 – szabad királyi város közül mindössze 23 nyert törvényhatósági státust, 50-et rendezett tanácsú várossá minősítettek, 7 pedig elvesztette városi jogállását.

Ugyanakkor a jelentősebb mezővárosok közül kettőt: Baját és Hódmezővásárhelyt – törvényhatósági jogú, 56-ot rendezett tanácsú várossá alakítottak, a többi pedig nagyközséggé lett. A rendezés nyomán kialakult új városhálózat már jobban megfelelt a kapitalizálódó gazdaság és a polgárosodó társadalom tényleges urbanizációs viszonyainak. A 131 (25 törvényhatósági jogú és 106 rendezett tanácsú) város lakossága 1850-ben 1,4 millió, 1869-ben 1,9 millió, 1890-ben pedig 2,4 millió volt. 1850 és 1890 között az ország egész lakossága 30%-kal növekedett, a városoké pedig 73%-kal. 1850-ben a népesség 12,1%-a, 1890—ben pedig már 16,1%-a élt a 131 városi joggal rendelkező településen.

A városi jog és a városi jelleg azonban sok esetben nem fedte egymást. A 131 város közül 35-nek a lakossága 1890-ben sem érte el az ötezret, sőt haté a 2 ezret sem. Ugyanakkor viszont 34 nagyközség lakossága meghaladta a tízezret. Bár a városi jelleg és a városi funkció korántsem áll mindig egyenes arányban a lakosság számával, a népesség tömörülésére vonatkozó adatok mégis valamivel pontosabb képet nyújtanak a városfejlődés valóságos folyamatáról, mint a jogi státust alapul vevők.

Magyarország népességének megoszlása a községek nagysága szerint
(Fiume nélkül)
Községek nagysága Községek száma Lakosság (ezer) Növekedés (%) A lakosság megoszlása (%)
1869 1890 1869 1890 1869 1890
1000 lakos alatt 9518 8754 4499 4322 -3,3 33,2 28,6
1000–2000 lakossal 2400 2469 3286 3398 +3,3 24,2 22,4
2000–5000 lakossal 993 1156 2889 3395 +17,4 21,3 22,4
5000–10 000 lakossal 160 202 1080 1347 +24,7 8,0 8,9
10 000 lakos felett 79 105 1808 2672 +47,8 13,4 17,8
Összesen 13 170 12 686 13 561 15 133 +10,7 100,0 100,0

A 10 ezernél népesebb települések száma 1850 és 1890 között 53-ról 105-re nőtt, lakosságuk pedig 1,1 millióról 2,7 millióra, vagyis 2 és félszeresére. Ha az általános nemzetközi gyakorlat szerint az 5 ezer lakosnál népesebb településeket tekintjük városi jellegűeknek, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen települések száma Magyarországon 1850 és 1890 között 177-ről 307-re növekedett, lakosságuk pedig 2 millióról 4 millióra. Az ország lakosságának 1850—ben 17,2%-a, 1890-ben pedig 26,7%-a élt az 5 ezernél népesebb városokban és községekben. Hogy a városi népességnek ez a megközelítése sem pontos, mutatja az a tény, hogy a Monarchia másik felében a lakosság kisebb része – 1890—ben csak 19,9%-a – lakott az 5 ezernél népesebb településeken, holott sok egyéb adatból nyilvánvaló, hogy Ausztria az urbanizáció magasabb fokán állott, mint Magyarország.

A városi és a vidéki népesség növekedése Magyarországon (1857–1890)
(Fiume nélkül)
Településtípus Lakosság (ezer) Növekedés %-ban
1857 1869 1880 1890 1857–1869 1869–1880 1880–1890 1857–1890
Budapest 187 271 361 492 44,8 33,2 36,4 163,2
24 törvényhatósági jogú város 601 696 752 839 15,7 8,1 11,5 39,5
106 rendezett tanácsú város 838 938 1000 1109 12,0 6,7 10,8 32,4
Városok együtt 1626 1904 2113 2440 17,1 11,0 15,5 50,0
5000-nélnépesebbközségek 914 1107 1278 1699 21,1 15,5 32,9 86,0
Városi jellegű települések összesen 2540 3011 3391 4139 18,6 12,6 22,0 63,0
Falvak 9584 10 542 10 337 10 995 10,0 -1,9 6,4 14,7
A lakosság megoszlása településtípusok szerint %-ban
Városok 13,4 14,0 15,4 16,1
5000-nél népesebb községek 7,5 8,2 9,3 11,2
Városi jellegű települések együtt 20,9 22,2 24,7 27,3
Falvak 79,1 77,8 75,3 72,7

Az urbanizáció előrehaladásáról akkor kapjuk a valóságot talán leginkább megközelítő képet, ha a városi jelleg két, eddig használt mutatóját – a városi jogállást és a népességszámot – kombináljuk. A rendezés után megmaradt városokhoz hozzávéve a 5 ezernél népesebb nagyközségeket, azt találjuk, hogy az ilyen, városi jellegű települesek lakossága 1850 és 1890 között 2,16 millióról 4,14 millióra növekedett, vagyis 92%-kal, szemben az egész ország lakosságának 30%-os növekekedésével.

Igazi, európai értelemben vett nagyvárost a polgárosodó Magyarország csak egyet tudott kifejleszteni: Budapestet. Bár a Duna két partján fekvő három testvérváros élete már évtizedek óta egybefonódott, s egyre inkább az ország forgalmi és politikai központjává vált, Budapest mint egységes nagyváros, s mint főváros valójában a kiegyezés utáni évtizedek szülötte volt. Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme szinte egész Európában egyedülálló volt a 19. század második felében, talán csak Berliné volt hasonló. Budapest polgári lakossága 1850-ben 156 ezer, 1869-ben 271 ezer, 1890-ben pedig 492 ezer volt. 187O—ben még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban pedig már a 8. Talán Európa egyetlen országában sem összpontosult oly nagymértékben a gazdaság modern, tőkés szektora – a nagykereskedelem, a bankrendszer és a nagyipar – a fővárosban, mint nálunk. Budapest volt a gyorsan fejlődő magyarországi vasúthálózat központja, a világ első malomvárosa, gépiparának termelési értéke pedig az 1880-as években nagyobb volt, mint az összes cseh- és morvaországi gépgyáraké együttvéve. A kiegyezés után a magyar kormányok jelentős anyagi áldozatokkal igyekeztek Budapestet igazi európai nagyvárossá, a magyar gazdaság és kultúra központjává fejleszteni.

A főváros népességének gyors növekedésével nem igen tudott lépést tartani sem a közművesítés, sem a lakásépítés, pedig 1867 és 1890 között több mint 200 millió forintot fektettek a budapesti építkezésekbe. A lakások 62%-a még az 1890-es években is egyszobás volt. Különösen súlyos volt a lakáshelyzet a kiegyezést követő nagy fellendülés idején, amikor tízezrével költöztek a fővárosba vidékről ipari és építőmunkások, napszámosok, cselédek. 1870-ben Pest 200 ezer lakosából 41 ezer albérlő vagy ágyrajáró volt, s különösen a külső kerületekben zsúfolódtak össze sokan egy-egy szobában. A 90-es évekre némiképp javult a helyzet. Ugyancsak a 90-es évek elején került sor a város vízellátási gondjait megoldó korszerű állandó vízművek, valamint az egészségügyi követelményeknek megfelelő csatornahálózat létesítésére.

A városfejlődésben a 19. század második fele minőségi fordulatot jelentett: a vasútépítések és a nagyipar kialakulása révén új vármfejleszltő tényezők léptek működésbe. Növekvő szerepet jálsmntt az urbanizációban a modern polgári közigazgatási és bíráskodási rendszer, a maga sokrétű apparátusával, valamint a bővülő és differenciálódó iskolahálózat. Az új városi funkciók és új városfejlesztő tényezők fellépése következtében a városhálózat is átalakult. A legtöbb város fejlődésében többféle funkciónak és tényezőnek is része volt. Kezdetben, különösen az 50-es és 60-as években még a mezőgazdasági árutermelés és áruforgalom volt a legfontosabb ösztönzője a városi fejlődésnek. A 80-as években kezdett szerephez jutni a nagyipar, bár ez csak 1890 után vált igazán fontos városfejlesztő tényezővé. Iparosodásunk korai szakaszában elsősorban a bányászati és vasipari központok (Resica, Anina, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyom) növekedése volt gyors ütemű.

1850 és 1890 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasúthálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az úgynevezett vásárvonalon, azaz a különböző gazdasági jellegű vidékek – többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek – találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a nagyobb medencék kijáratánál feküdtek. Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került.

Hanák Péter

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

Még el sem ültek a Kossuth temetéséhez kapcsolódó nemzeti tüntetések, amikor Hódmezővásárhelyen Szántó Kovács János elfogatása miatt zendülés tört ki. A szocialista agrármozgalom újabb jelentkezését a helyi hatóságok fegyveres karhatalommal verték le. A kormány nyomban ostromállapotot hirdetett ki, megerősítette a helyi katonaságot, de nem állt meg a puszta elnyomó intézkedéseknél.

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Az 1894. januári hódmezővásárhelyi vezetőségválasztást Petőfi-ünnepséggel kötötték össze. A munkásegylet Petőfi-képet vásárolt, a felavatási szertartást Szántó Kovács János végezte. „Petőfi Sándor meghalt, mondotta, de ő is elvtársunk lenne, ha élne.” Aztán a képhez fordult, mélyen meghajtotta fejét, és valami ősi siratóének ritmusára zsolozmázta: „Óh te gyászos halál – mért rablád el tőlünk! – Nem volna ma gyászba – érte vágyó szívünk… – Szent nevedet neked – a könyvünkben írjuk, – szent arcod előtt ma – fájdalmunk elsírjuk. – Emléked őrizzük, – a neved imádjuk, – minden gyöngybetűdet – mint imánkat mondjuk. Amen.”[1] Ez után a tagok sorra elvonultak és főhajtással tisztelegtek a kép előtt.

Az egyesítő kongresszus

A kongresszus napirendre tűzte az agrárkérdést is. Tanulmányozására az Internacionálé előző évi kongresszusa, jelentőségére pedig Engels kongresszushoz küldött levele hívta fel a párt figyelmét. A tőke, írta Engels, Magyarországon is hatalmába keríti az egész nemzeti termelést, aláveti magának a földművelést, „tönkreteszi a független földművest, a mezei népességet nagy földbirtokosok, kapitalista bérlők kis csoportjára és vagyontalan proletárok tömegére választja szét”.[2] A tőke eme forradalmasító hatásának szemléletes bizonyítékaként a néhány héttel korábbi hódmezővásárhelyi eseményekre hivatkozott.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

A teljes cikk.

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Farkas József, Agrárszocialista mozgalmak 1890–1907. Szeged, 1968. 66
  2. Ugyanott 278.

Irodalom

A hódmezővásárhelyi zendülésre lásd elsősorban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) II. (Budapest, 1954) anyagát; Ormos Ede, A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkáskérdésre (Hódmezővásárhely, 1896); Ifjabb Nagy Sándor, A szocializmus keletkezése Hódmezővásárhelyen. I. (Hódmezővásárhely, 1924); Simon Péter, A századforduló földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmai 1891–1907 (Budapest, 1953) és a Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon 1848–1948. I. (Budapest, 1962) Simon Péter által írt III. fejezetét.

Kiadványok