Gratz Gusztáv

A Múltunk wikiből

Gratz Gusztáv Adolf

Gölnicbánya, 1875. március 30. – Budapest, 1946. november 21.
politikus, publicista, gazdasági szakember és történetíró
Wikipédia
Gratz Gusztáv

Hanák Péter

A politikai katolicizmus jelentkezése

Gratz Gusztáv a reformpolitikát kísérletnek tekintette arra, hogy „a magyar közvélemény figyelme nagy kérdések felvetésével eltereltessék a mindinkább előtérbe nyomuló közjogi kérdésektől”.[1]

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ez utóbbi cél, az eszmei harc, a tudományos gondolkodás védelme vezette a Huszadik Század szerkesztő és írógárdáját, amikor a következő évben, 1901 januárjában megalapította a Társadalomtudományi Társaságot. Az első elnök Pulszky Ágost, a pozitivista jogbölcselet kiváló művelője lett, utána Andrássy Gyula, majd Pikler Gyula jogfilozófus és szociológus következett. A tisztikarhoz tartozott még Hegedüs Lóránt alelnök, közgazdász, hamarosan a GYOSZ vezető funkcionáriusa; Somló Bódog és Gratz Gusztáv titkárok; és a választmány tagjai: Concha Győző, Rákosi Jenő, Kristóffy József, Vészi József, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem, Ignotus, Jászi Oszkár. A vezetőség tehát kormánypárti képviselőktől, régi vágású liberálisoktól a szocializmussal rokonszenvező radikálisokig terjedt, utóbb néhány szociáldemokrata is megjelent körükben. A társaság szervező ereje és motorja egy fiatal, radikális beállítottságú szociológus csoport volt, amely a „tiszta” tudomány magaslati megfigyelőállásából próbálta áttekinteni a társadalmi és közéletet.

A csoport mögött részben az elmagyarosodott polgárság öntudatos, politikai-szellemi tekintetben is emancipálódni kívánó rétegei, részben a magyar polgári és kisebb mértékben nemesi származású értelmiség állott. A radikális szerveződési centrum tehát egyrészt egy emelkedő, jómódú, művelt polgári rétegből, annak nonkonformista, baloldali értelmiségéből, másrészt a hanyatló vagy már lesüllyedt nemzeti rétegek balra radikalizálódó elemeiből kristályosodott ki. A vegyes összetételű, világnézetileg is különböző Társadalomtudományi Társaságot néhány évig a politikamentes „tiszta” tudomány művelése, a liberális hagyomány ápolása, nem kis mértékben a soviniszta és klerikális reakció durva támadásai, és velük szemben a felvilágosodás örökségét vállaló pozitivista evolucionizmus ideológiája tartotta össze. Az alapító szociológus csoport elmevilágosító élménye a pozitivista szociológia volt: a természettudományi törvénynek, mint rendező elvnek a társadalom vizsgálatára való alkalmazása. E felismerés időszerűségét mutatja, hogy Magyarországon az elméleti szociológia éppúgy, mint a leíró szociográfia valóságfeltáró és valóságformáló politikai missziót töltött be. A gondolat megkésettségét jelzi Viszont, hogy a társadalmi törvényszerűség tanát Herbert Spencer jócskán megkopott és meghaladott teóriájából merítették, akinek nagy érdeméül tudták. be, hogy „a szervetlen, a szerves és szellemi világ fejlődését az anyag és a mozgás ugyanazon mechanikai törvényei szerint fejezte ki és magyarázta”, kimutatta a lelki élet jelenségeinek biológiai meghatározottságát és „szilárd rendszerbe tömörítette azt a tudományt, mely ma minden társadalomtudomány legbiztosabb fundamentuma: a fiziológiai pszichológiát”.[2]

Az új irányzat elméleti arculatának kiformálásában különösen három fiatal tudós-politikus, Pikler Gyula, Somló Bódog és Jászi Oszkár – valamennyien Pulszky Ágost tanítványai – játszott vezető szerepet. Pikler, a budapesti jogi kar tanára, Spencer szociológiájából fejlesztette ki saját belátásos jogelméletét. Eszerint a cselekedetek mozgatója az embernek saját szükségletére vonatkoztatott belátása, s ez teljesen független mindenféle absztrakt vagy abszolút erkölcstől, igazságtól vagy hittől. Pikler pozitivista jogelmélete idealista eszmei töltésű volt, de a társadalmi folyamatok objektív törvényszerűségeinek elismerésével, kutatásával új utat nyitott a hazai jogelméletben, és kivívta maga ellen a konzervatív tábor heves támadásait.

A századforduló idején az egyetemi ifjúság soraiban erősödött a nacionalizmus és a különböző újkonzervatív áramlatok hatása. Éppen az „úri középosztályból” származó – vagy oda törekvő – diákok egyesületei, az „egyetemi nemzeti párt”, a néppárti befolyás alatt álló Szent Imre Kör voltak az antiszemita antiliberalizmus és a sovinizmus összekapcsolódásának, az újkonzervativizmus jobboldali radikális irányzatának melegágyai, utánpótlást nevelő és szervező központjai. A jobboldali egyetemi körök 1900-ban mozgalmat indítottak az egyetemek „keresztény jellegének megvédéséért”, ennek jelképeként a kereszt minden tanteremben való kifüggesztéséért. Amikor követelésüket az egyetemi tanács nem fogadta el, uszító kampányba kezdtek a liberális szellem ellen. 1901 márciusában önhatalmúlag feltették a keresztet számos tanteremben. Egy hónapra rá tüntetéseket kezdtek Pikler ellen, a haladó professzor eltávolítását követelték. Hogy akciójuk nem spontán diákmegmozdulás volt, mutatja, hogy egyidejűleg a néppártiak a képviselőházban tiltakoztak Pikler erkölcsromboló tanári működése ellen. A „keresztkampány” és a „Pikler-hecc” az újkonzervativizmus szociális jelszavai mögött meghúzódó, romboló indulatokat villantotta és kavarta fel. „Gyűlölködők és elfogultak. Kis agráriusok és dzsentriskedők” – írta a tüntetőkről Ady. – „Szent ég, milyen küzdelmet kell most is folytatni a világosság és tudás ellenségeivel. Mi lesz, ha e nemzetiekből alakul ki Magyarország jövő társadalma?”[3]

A „Pikler-hecc” ugyanakkor az egyetemeken és a haladó értelmiség soraiban erősítette a radikális irányzatot is. A Társadalomtudományi Társaság a századelőn sikeresen fejlődött. A szellemi hatásokra nyitott szociológus csoport ekkortájt ismerkedett meg a francia szociológia iskoláival, Durkheimmel, Le Bonnal és a történelmi materializmussal. Spencert meghaladták, szemléletükbe korszerűbb polgári elméleteket és a marxizmus elemeit építették be. Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia ugyancsak erősen támadott tanára, indulásakor még Spencer hatása alatt úgy látta, hogy a társadalmi változások „az egységes természeti törvényeknek” vannak alárendelve. Az egyetemes evolúció gondolata azonban fokozatosan közelítette a társadalom belső mozgatóerőinek kutatásához. A társadalmi fejlődés az egyéni szükségletek mind tökéletesebb kielégítésének irányában halad. Ez az út pedig – a tőkés rendszer ellentmondásainak fokozatos kiküszöbölésével – egyfajta szocialista-kollektivista társadalom kialakulása felé vezet. Ez az álláspont közel hozta Somlót a szocialista mozgalom vulgármaterialista alapon álló, ekkoriban kibontakozó revizionista szárnyához, amely az anyagi javak bőségét megteremtő szocialista társadalom fokozatos kiépítésének programját hirdette.

A szociológus csoport szervezőjévé és hamarosan szellemi vezetőjévé Jászi Oszkár lépett elő. Miként társai, ő is a spenceri szociológiából indult ki. Első munkáiban – A történelmi materializmus állambölcselete, Művészet és erkölcs – erről az alapról bírálta a marxizmust. Csakhamar túljutott a kezdeti fokon, maga bírálta Spencer organikus társadalomszemléletét és Pikler belátásos elméletét. Ebben már a marxizmus hatása is érvényesült, amely jórészt Szabó Ervin közvetítésével jutott el hozzá. A marxizmus vezette a szocializmus társadalomtörténeti jelentőségének felismerésére. Jászi nem vált marxistává, de a magyarországi tőkés fejlődés legszabadabb útjának megnyitásában a marxizmustól várt ideológiai, s a szervezett munkásságtól politikai támogatást. Az 1903–1904-ben írt cikkei, levelei azt mutatják, hogy ekkortájt alakult ki ideológiai szempontból eklektikus koncepciója, amely egyesítette magában a radikális polgári értelmiség antifeudális ideológiáját és a marxista társadalomszemlélet elemeit. Ilyenképpen egyaránt alkalmasnak látszott a tőkés fejlődés útjának megtisztítására és a munkásmozgalomhoz való hozzákapcsolódására is.

Jászit ekkortájt még az a terv is foglalkoztatta, hogy a szociáldemokrata párton belül kísérli meg érvényesíteni a magyar társadalom reformálására vonatkozó, még meglehetősen kiforratlan elképzeléseit. 1904 őszén kidolgozta egy megreformált szociáldemokrata párt: a Magyar Szocialista Párt tervezetét. A szociáldemokrácia hatékonyságának, tömegbefolyásának növelése érdekében úgy vélte, meg kell nyerni a demokratikus magyar értelmiséget, mindenekelőtt azáltal, hogy a párt pozitív választ ad a nemzeti kérdésre, vezetése pedig a radikális nemzeti értelmiség kezébe kerül. A pártprogram tervezetében Jászi szakítani kívánt „a proletárnak nincs hazája” jelszóval, de a dualizmus ellen nem lépett fel. A nemzetiségi kérdésben ekkor fogalmazta meg azt az álláspontját, hogy elegendő lenne az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtásáért küzdeni. A tervezet nem érintette az agrárkérdést és összességében nem ment túl a szociáldemokrata párt minimális, demokratikus programján. Miután a tervezet Szabó Ervin határozott ellenzésébe ütközött, Jászi nem kísérelte meg új programját a nyilvánosság elé bocsátani.

További változásokat idézett elő politikai gondolkodásában az 1904 végén – 1905 elején tett franciaországi tanulmányútja. A francia szindikalizmus bizonyos fokú értelmiségellenes magatartása arra a következtetésre juttatta, hogy a szocialista értelmiségnek nem a szorosan vett munkásmozgalom irányítása a feladata, hanem inkább az értelmiség különböző rétegeit kell megnyernie a szocializmus ügyének. Jászi ideológiai-politikai fejlődésében ennek a felismerésének nagy jelentősége volt: ez vált polgári radikalizmusának egyik kiindulópontjává. Ebben Szabó Ervin jelentős szerepet játszott. Levelezésük tanúsága szerint meggyőzte Jászit arról, hogy a szocializmus valódi képviselője a szindikalizmus, s ezzel nem egyeztethető össze a demokratikus reformokért folytatott, Jászi által is követelt küzdelem. A szocialista végcélban egyetértve, ezen az alapon mintegy elhatárolták egymás munkaterületét: Jászi képviseli a demokrácia megteremtésének minimális programját, Szabó Ervin pedig az ennek nyomán kibontakozó szocialista (valójában: szindikalista) maximális célt. Annyira különböző politikai felfogásuk ellenére is mindvégig megőrzött bensőséges barátságuk megértéséhez ez a „munkamegosztás” adhat kulcsot.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott. A társaság liberális szárnya, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránt és Farkas (Wolfner) Pál viszont a Tisza-kormány alatt mérsékelte kritikai tevékenységét, s magával kívánta vinni a társaság tagjainak és a folyóirat szerkesztőinek többségét is a mérsékelt, kormánypárti liberalizmus irányába.

A frontok tisztázását elősegítette a társadalmi fejlődés irányáról folytatott vita, amelyet a társaság 1904 április–májusában rendezett. A vitának négy előadója volt: Gratz Gusztáv a liberalizmus, Batthyány Ervin az anarchizmus, Geöcze Sarolta a konzervativizmus és a keresztényszocializmus, Szabó Ervin a szocializmus eszmerendszerét fejtette ki. A vitába közvetlenül mintegy harmincan kapcsolódtak be, de valamiképpen érintette, állásfoglalásra késztette az értelmiség nagy részét. Ily módon ez a vitasorozat – a társaság egyéb közérdekű vitáival együtt – felpezsdítette az egész szellemi életet. A társaság nagy érdeme, hogy felvetette a magyar társadalomfejlődés és a közélet lényeges kérdéseit, országos fórumot biztosított a haladó eszméknek, így a marxizmust, amelyet eddig kirekesztettek a szellemi életből, emancipálta és bekapcsolta a hazai politikai gondolkodásba.

A szellemi erjedés kiterjedt a vidékre is. A polgárosodó városokban baloldali eszmékre fogékony közönség, helyenként radikális gócok alakultak. A szellemi megújulás erős vonzást gyakorolt a fiatal értelmiségi nemzedékre, a nemesi értelmiség útkereső, balra tartó tagjaira is. Ezt az utat járta meg a fiatal Ady Endre. A lombos családfával, de csupán az elúszott családi birtok maradványaival rendelkező, jószerével paraszti sorú kisnemesi család a szokványos politikusi-tisztviselői pályára szánta a tehetségével korán kiváló fiút. Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát. Nagyváradon formálódik ki remek cikkek sorozatában antifeudális-antiklerikális programja, amelyet majd a szocialista munkásmozgalom és a Társadalomtudományi Társaság radikálisainak hatása, a párizsi élmények és a hazai politika válságai érlelnek művészi és politikai forradalmisággá.

A politikai válság és a belső viták hatására a Társadalomtudományi Társaság kezdettől heterogén tagsága is differenciálódott. Az állagőrző óliberalizmus hivei egyre tudatosabban szembefordultak a polgári radikalizmus eszméit kidolgozó és képviselő szociológus csoporttal. A szakítás már csaknem bekövetkezett 1905 nyarán, amikor a társaság liberális-konzervatív tagjai – elsősorban Gratz Gusztáv – kísérletet tettek arra, hogy a Huszadik Század szerkesztő bizottságából kiszorítsák a szocialistákat, Szabó Ervint és Mérő Gyulát. Az akkor fellobbant választójogi mozgalom azonban időlegesen összetartotta a két csoportot, és egy évvel elodázta a szakítást.

A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől

Ezt követően Gratz Gusztáv, aki a választójogi liga egyik vezetője volt, megtagadva korábbi álláspontját, az új hatalom mellé szegődött. Gratz az 1906 májusában megtartott újabb parlamenti választásokon jelöltette magát, s Andrássy híveként alkotmánypárti képviselő lett. A társaságban viselt tisztségéről azonban nem mondott le, sőt azt tervezte, hogy a „darabontokkal” való együttműködésben leginkább kompromittált radikális szociológus csoport eltávolításával megállítja a szervezet balratolódását és bomlását, s a Társadalomtudományi Társaságot az új belügyminiszter, Andrássy Gyula változatlan elnökletével átjátssza a reakció kezére.

Tervéhez megnyerte Földes Béla függetlenségi párti közgazdászt, Apáthy Istvánt, a kolozsvári egyetem európai hírű tanárát, a Társadalomtudományi Társaság egyik alapító tagját, továbbá Farkas (Wolfner) Pált és Hegedüs Lórántot. Farkas PálPikler és Jászi külföldi tartózkodása idején – nyílt levélben fordult a társaság tagjaihoz azzal a felszólítással, hogy fosszák meg tisztségüktől a radikális csoport tagjait. A Társadalomtudományi Társaság megszerzésére irányuló terv azonban sikertelen maradt. Jászi és Pikler váratlanul hazaérkezett, s az 1906. augusztus 7-én megtartott rendkívüli közgyűlés a puccs kitervelőit kizárta a társaság soraiból. Minthogy Gratz és elvbarátai terveikben Andrássyra támaszkodtak, kizárásuk után Andrássy kénytelen volt lemondani elnöki tisztségéről. Ezt követően többen – összesen 37-en – kiléptek a társaságból. Gratz, Hegedüs, Farkas, Apáthy vezetésével új társaságot hoztak létre, a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet; külön folyóirattal, a Magyar Társadalomtudományi Szemlével.

L. Nagy Zsuzsa

A második királypuccs

Bethlen később sokat idézett, 1921. október 21-i pécsi beszéde a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával kötött kompromisszumot tartalmazta; leszögezte, hogy a kormányzat az 1920: I. tc. alapján áll, ugyanakkor azonban elismerte, hogy „vis maior” esetén – márpedig a forradalmakat annak tekintették – a király legitim joga nem szűnik meg. Hangoztatta, hogy a kormány sem puccsot, sem detronizációt nem kíván, a királyi jog gyakorlásának feltételeit csak tárgyalások útján lehet tisztázni. Bethlen, Horthy és a legitimista vezetők (Gratz Gusztáv, Andrássy Gyula) több tárgyalásának eredménye volt ez a kölcsönösen elfogadott álláspont, amit azonban a legitimisták nem tartottak tiszteletben.

IV. Károly Bethlen pécsi beszédével csaknem egyidőben, 1921. október 22-én Svájcból különrepülőgépen feleségével együtt Dénesfára, Cziráky Antal gróf birtokára érkezett. Ostenburg és Lehár katonai egységeinek kíséretében vonattal indult onnan Budapestre, miközben katonai alakulatok és polgári vezetők sorozatosan tettek neki esküt. IV. Károly második megjelenése lényegesen komolyabb veszélyt jelentett a rendszer konszolidációjára, mint húsvéti első kísérlete: követelését most fegyveres erővel támasztotta alá.

Az ellenforradalmi rendszer adott formájának fenntartásához, Horthy pozíciójának biztosításához azonban jelentősen hozzájárult az antanthatalmak és a szomszédos országok állásfoglalása. Az antant október 22-én határozottan tiltakozott a puccskísérlet ellen, a szomszéd országok háborús oknak nyilvánították azt, és kijelentették, hogy ha a magyar kormány nem képes megfelelő ellenintézkedéseket tenni, akkor készek akár az ország megszállására is. Horthy, valamint Bethlen határozottan léptek fel IV. Károllyal és a legitimistákkal szemben.

IV. Károlynak megfelelő belső támasza sem volt a sikerhez. A hadsereg, a fegyveres testületek jó része, a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete által kézben tartott középrétegek, kispolgárok Horthyt támogatták. Szabad királyválasztó volt, s így szükségképpen Horthyt támogatta a Kisgazdapárt tagsága. A nagytőke az adott viszonyok között a rendszer stabilizálását biztosítottnak látta az antant által elfogadott és támogatott HorthyBethlen vezette ellenforradalmi rendszerben, s nem kívánt bizonytalan kimenetelű, a szomszédos országokat és a nagyhatalmakat Magyarország ellen fordító kalandba keveredni. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt távol tartotta magát a királypuccstól, elutasította a legitimisták igen szerény engedményeket ígérő együttműködési javaslatát, az ügyet az uralkodó osztályok egyes csoportjai közötti konfliktusnak tekintette, s ezzel a kormányt támogatta,

Nem annyira a puccs meghiúsításában, mint inkább a Gömbös-csoport pozíciójának megerősítésében játszott szerepet a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete szervezésében felállított egyetemi zászlóalj, amely Budaörsnél készült megállítani IV. Károlyt. A király képviseletében Gratz és Lehár tárgyalt Horthyval, aki a hatalom átadását megtagadta, okkal – és örömmel – hivatkozva a nagyhatalmak, valamint a szomszédos országok álláspontjára. A királyhoz csatlakozott politikusokat, tiszteket letartóztatták, IV. Károlyt és feleségét, a Nagykövetek Tanácsa határozatának megfelelően, átadták az antant megbízottainak, akik Madeira szigetére szállították őket.

Lábjegyzet

  1. Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. Budapest, 1934. 290.
  2. Jászi Oszkár, Herbert Spencer és jövő feladataink. Huszadik Század, 1904. I. 3–4.
  3. Nemzeti Párt. Szabadság, 1900. szeptember 1. (In: Ady Endre összes prózai művei. I. 1897–1901. Összeállította Földessy Gyula) Budapest, 1955. 321.

Művei