Gyöngyös

A Múltunk wikiből
város Heves megyében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Mátrafüred település Heves megyében; a hegyvidéki üdülőhely Gyöngyös része. Wikipédia
Mátrafüred részönkormányzata
1704. március 18–29.
Eredménytelen béketárgyalás Gyöngyösön I. Lipót és Rákóczi biztosai között.

Bóna István

A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

Az Alfölddel szomszédos területeken az egységesebb temetkezési szokásrend mögött törzsi-politikai egységek sejthetők, esetleg eredetileg valóban különböző etnikum. Észak-, Északkelet-Magyarországon a késő rézkor óta megszakítás nélkül a halotthamvasztás uralkodik, Erdélyben viszont hátukra fektetve temették el a halottakat.

Az Alföld-csoportban előfordulnak kocsival–;lóval való temetkezések, illetve lótemetések is (például Szentes–Vekerzug, Gyöngyös). Ezek korántsem csak nomádokra, inkább fejlett lótartó közösségekre utalnak. A ló–kocsi temetkezések száma és módja nem különbözik a dunántúli, közép-európai vagy bulgáriai trák kocsi–ló temetkezésektől, kerékabroncsaik, zabláik, lószerszámuk azonos vagy közeli rokon.

A keleti országrész vezető rétege éppúgy halmokban, kurgánokban temetkezett, mint a dunántúli, Kárpát-Ukrajnában és a Tiszaháton még a köznép hamvai számára is halomsírt emeltek. Észak-Magyarországon pedig a fejedelmeket is elhamvasztották. Viseletük, fegyverzetük, hatalmi szimbólumaik azonban teljesen másfélék: szkíta–trák jellegűek. A szkíta fejedelmek hatalmi jelvényeit utánozza a zöldhalompusztai törzsfő pajzsát(?) díszítő pompás aranyszarvas és a tápiószentmártoni elektrón (arany–ezüst) szarvas, mindkettő hamvasztásos sírból. A két szarvas nem szkíta készítmény, hanem a Duna vidéki „szkítizáló” művészet alkotása.

A Dunától keletre élő népek körében a rövid pengéjű, perzsa–szkíta vas tőrkard, az akinakes terjedt el. Jellemző azonban, hogy rendszerint nem eredeti rendeltetésének megfelelően, vagyis szúrófegyverként, hanem az egyik élét kiköszörülve, vágásra használták őket. A hosszú pengéjű vaskard éppoly ritka, mint a hajlott pengéjű görög (dór) kard (Penc) vagy utánzata. Az előkelőbb harcosok fegyvere még az íj és nyíl, amit ekkoriban a szkítáktól terjedt el Belső-Ázsiától Közép-Európáig. A Kárpát-medencében talált kis méretű bronz vagy vas nyílhegyek is szkíta típusok. A közemberek fegyvere a vascsákány és vaslándzsa volt.

Az ukrán sztyeppeken élő szkíták körül megtelepült „peremtörzsekkel” való érintkezésnek számos nyoma van a Kárpát-medencében. Különösen az észak-magyarországi és erdélyi törzsek állatmotívumokkal borított tegezdíszei (például Mátraszele, Budajenő), állatszobrocskákkal díszített bronzcsörgői (például Gyöngyös, Nagytarcsa) és párduc- vagy szarvasalakos nyelű bronztükrei (például Muhi) figyelemre méltóak. A tárgyak többségét, köztük a tükröket és a tegezdíszeket azonban nem a szkíták vagy a körülöttük lakó népek készítették, hanem a megrendelésükre dolgozó, művészi ízlésükhöz alkalmazkodó görög városok műhelyei. A Kárpát-medence „szkíta” művészeti tárgyainak nagyobb része valószínűleg a legközelebb fekvő nagyvárosban, Olbiában vagy a szomszédos Tyrasban készült.

Hegyi Klára

A szultáni hatalom meggyengülése

1649-ben egy gyilkossági ügy­ben Gyöngyös polgárait a két illetékes, a hatvani kádi és szandzsákbég helyett hét különböző török hivatal idézte maga elé.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Attól kezdve, hogy átkel­tek a pesti oldalra, a portyázó török csapatok Gyöngyösig, Miskolcig, Muhiig pusztítottak.

Újabb koronázás Fehérvárott

János király csak ekkor, már alaposan elkésve, cselekedett. Hatvanon, Gyöngyösön át Egerbe ment, és véletlenül ugyanaznap fordult levélben a nemességhez, mint vetélytársa.

Zimányi Vera

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

A négy vegyes gazdálkodású – gabonát is termelő – oppidum termésével együtt Hegyalja teljes hozama az 1570-es évek végén körülbelül 30 000 hl volt, alig valamivel kevesebb, mint az egész eger–gyöngyösi borvidék, Heves és Borsod vármegye együttes termése, amely mintegy 33 ezer hl-t tett ki.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A mezővárosok, e sajátságos, több funkciójú képződmények a paraszti árutermelés nagy gócai voltak. Ugyanakkor fontos kereskedelmi központok is: hetivásáraik egyben összegyűjtő, felvásárló helyei a környező falvak eladásra szánt mezőgazdasági árufeleslegének. Itt cseréltek gazdát a különféle mezőgazdasági termékek előállítására specializálódott vidékek árui, a belső piacra szánt gabona-, bor- és állatfölöslegek. A nagykereskedők is nagyrészt itt vásárolták meg a határszéli harmincadhelyekig hajtandó állatokat, szállítandó terményeket, amelyeket gyakran megbízottaik, egyes mezővárosi kereskedők szedtek össze részükre kisebb tételenként.

Ugyanezt az utat tette meg az országba importált áru is, csak visszafelé: a vámhelyeken át túlnyomórészt nagykereskedők által behozott posztókat, vásznakat, kaszákat, késeket rendszerint valamely szabad királyi városon keresztül szállították az oppidumokba, sőt gyakran egyes hetivásárt tartó nagyobb falvakba is. Ez a mezőgazdasági termények összegyűjtésére és az importált iparcikkek elosztására irányuló kereskedői tevékenység tükröződik például Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyvében is.


A hatvani szandzsák 1550. évi összeírása szerint a Heves vármegyei Gyöngyösön 837, Jászberényben 463, Pásztón 401 egy kenyéren élő családot vettek számba. Így e települések lakosságának minden kiegészítés nélkül is meg kellett haladnia az 5 ezer, 2800, illetve 2400 főt.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

A reformáció hatásának tudhatók be viszont egyes szerzetesek, valamint apácák családalapításáról tanúskodó tények és azok az esetek, amikor egy-egy városból testületi döntéssel űzik el a szerzeteseket vagy esetleg csak némely rendek tagjait. Az is gyakori, hogy a reformáció mellé állt földesurak tiltják ki őket birtokaikról. A népharag elemi kitöréseiről azonban feltűnően kevés adat maradt. Mert a szervezett kiűzés az esetek többségében súlyos atrocitásokkal jár ugyan, de spontán támadások a kolostorok ellen – minden jel szerint – ritkán fordulnak elő.

E sajátos magyarországi jelenségnek két magyarázata is kínálkozik. Az egyik az, hogy jelenlétük – lévén Magyarországon viszonylag kevés szerzetes – nem jelent szubjektív terhet. A másutt gyakran hangoztatott dühös érvelés semmittevésükről nálunk nem merül fel. Menekülésük pedig – előbb Ausztriába, majd Pozsonyba és Nagyszombatba – nagyon is szervezett. Egyes rendházak mintegy kötelékben távoznak. A másik magyarázat: sokan maguk is a reformáció terjesztőivé válnak.

Az utóbbi elsősorban a ferencesekre vonatkozik, akikről már a középkori társadalmi mozgalmakban, különösen pedig a Dózsa-felkelésben kiderült, hogy a nagybirtokossá vált hagyományos rendekkel szemben, eredeti, térítő feladatukat megőrizve, rendkívül érzékenyen reagálnak környezetük problémáira. A katolikus egyház belső megújulási tünetei is náluk voltak a legélénkebbek. Most pedig a reformáció megjelenése sokszor személy szerint hozzájuk kötődik. Az 1520-as években végrehajtott vizsgálatok során derül ki, hogy nem egy helyen ferences szerzetes prédikált először lutheri szellemben, s a számon tartott, név szerint ismert reformátorok egy része is a ferences rendből kerül ki.

Mindez azonban nem azt jelenti, mintha a rend testületileg a reformáció mellé állt volna. Mert a 16. század során végig megmaradt kolostorok többsége is az övék: az ország minden vidékén, Nagyszombatban s a Szatmár vármegyei Nagybányán, Erdélyben több helyen is, a hódoltsági Budán, Gyöngyösön, Szegeden egyaránt megtalálhatók; Jászberényből a török űzi el őket 1583-ban.

A reformáció befogadása

Az 1530-as években következnek sorra az első magyar városok és mezővárosok: Pápa, Debrecen, Gyöngyös, majd a többi.

Hegyi Klára

A meghódítottak

Az ítéletvégrehajtók, helybeliek és alkalmanként a királyságból meghívottak, nemcsak a Duna—Tisza közén, hanem a többi nagyobb városban: Gyöngyösön, Jászberényben, a határszéli Miskolcon és Debrecenben is szorgalmasan dolgoztak. Vesszőzték, égették, akasztották a paráznákat, boszorkányokat, tolvajokat, útonállókat és gyilkosokat. E főbenjáró esetek fölötti ítélkezés joga egyben azt is jelentette, hogy velük együtt a kisebb ügyek is a magyar elöljáróság hatáskörébe kerültek. A század második felének megszaporodó forrásai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar bírák és tanácsok teljes jogú urak lettek a bűnüldözésben és az ítélkezésben – de nem a pénzszedésben. Az aprótól a nagy ügyig mindent ők derítettek fel és vizsgáltak ki, majd ítéletet hoztak, azután a rengeteg kín, vétség után a város számára beszedték a néhány forintos, de inkább csak dénáros bírságokat, a nagyobb vétkek után megállapított zsírosabb büntetéspénzeket pedig félretették a törököknek.

A hódítók ítéletvégrehajtó és rendfenntartó emberei, a szubasik én a vojvodák évente néhány alkalommal megjelentek a városokban, s újra „ítélkeztek” a főbenjáró bűnösök felett. Csakis pénzbüntetést szabtak ki, s azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Jó talléron kívül nemigen fogadtak el más pénzt, s ha az elítélt nem tudott fizetni, a város lakosai közül kötelező kezeseket állítottak, és azokon hajtották be a pénzt. Általuk kiszabott testi büntetésről nem maradt adat, s arról is csak egy-két esetben, hogy a vétkest magukkal vitték. Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

A törökök ezzel a módszerrel, az egy-egy városra jutó évi tíz-húsz komolyabb vétek meg a halálbüntetések engedélyezése útján a többszörösét szedték be annak, amit a város magyar elöljárósága a sok-sok mezei kártevés, tilos bormérés, szitkozódás, kisebb verekedés, káromkodás és más kisebb ügyek után kivetett. A szubasiknak és a vojvodáknak ezt a szereplését jóindulattal sem lehet jogszolgáltatásnak nevezni. Szó sem volt itt mohamedán vallásjogról, szultáni törvényről vagy a helyi szokásjog gondosan mérlegelt alkalmazásáról. Adóztatás volt ez, a vétkek megadóztatása.

A belső rendfenntartást és bűnüldözést a törökök nemcsak átengedték, de egyenesen feladatává tették a magyar városvezetésnek. Büntettek, ha hírét vették, hogy egy cégéres vétkes elmenekült a bírák kezéből.

R. Várkonyi Ágnes

Jobbágymozgalmak

A sószállítás olyan keresztútjain, mint a Partium, Tiszaújlak, Gyöngyös, a határok közelében, a monokultúrák területein különböző erővel és módszerekkel folyik az elnyomhatatlan küzdelem a piacért.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

Ha a magyar ferencesek Szécsényből, Gyöngyösről, Szegedről nem jutottak is el a Dunántúlra, csak bosnyák rendtársaik, a jezsuiták viszont a 17. század derekán Pécsett és Törökkoppányon missziót, az előbbiben iskolát is tartottak fenn.

Balkáni menekültek és hódítók

1649-ben Benlich belgrádi katolikus püspök Bács-Bodrog vármegye területén Martonoson, Bajmokon, Jánoshalmán, Mélykúton, Hercegszántón, Zomboron, Bácson, Bökényben 2975 katolikust bérmált, ugyanakkor Gyöngyös, Jászberény, Szeged és Kecskemét környékén 2515-öt, tehát magyar (bár nagyrészt református) északi Duna–Tisza közén sem több katolikus, mint a délin.

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

Környezték az Alföldet jeles búzatermő vidékek, mint például a Tápió völgye, beléje nyomultak szőlőtermő „hegyalják”, a gyöngyösvisontai, miskolctapolcai, érmelléki, váradi, aradi borvidékek.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

  • A török korban nemcsak a később Felvidéknek ismert hegyvidéket nevezték Felföldnek, hanem a Kisalföld kivételével azt az egész területet, mely a Dunától, valamint a Duna-kanyarhoz csatlakozva Váctól, Hatvantól, Gyöngyöstől, Egertől, Miskolctól északra esett, tovább keletre pedig a Tisza jobb partját s Máramarost és Szatmár hegyvidékét számították ide.
  • Az Alföld körül a természetes erdőhatár 80–100 méter magasságban lenne, de ezt a szőlőtelepítés Pozsony, Gyöngyös, Eger, Tokaj vidékén 50–150 méterrel feljebb tolta.

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Koháry István gróf – az udvari főnemesség tipikus képviselője – mint füleki kapitány, majd Pest katonai parancsnoka köznemesek egész sorát segíti a közéleti és vagyoni érvényesülésben. Sőtér Ferenc apja még patrícius polgár, 1659-ben szerzett nemeslevelet; ő maga a sószállítás egyik központjából, Gyöngyösről indul el, füleki várszolgálat után kerül megyei tisztségekbe, Pesten vesz telket és házat, és a visszafoglalt Pest vármegye első alispánja lesz.

Magyarország és az európai háborúk

A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

1704 elején a nemzetközi visszhangot keltő sikerek ellenére Rákóczinak súlyos nehézségekkel is szembe kellett néznie. Az eredeti haditerv, hogy hadai gyorsan eljutnak a nyugati határra, s egyesülve a francia és a bajor csapatokkal ostrom alá veszik a császárvárost, hiú reménynek bizonyult. A Habsburg-kormányzat pedig időveszteség nélkül és sikeresen szervezte meg a védelmet.

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült örökös magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. Savoyai eközben a Dunántúl visszahódítására adott parancsot Heister generálisnak. A császári hadsereg egyik legtekintélyesebb magyar tábornoka, Forgách Simon gróf Köpcsénynél átállt Rákóczi hűségére, és figyelmeztette Károlyit a császáriak bekerítő akciójára. A Pálffy támogatásával megindított ellentámadást azonban Károlyi ezredei nem tudták feltartóztatni, s bár a bekerítő gyűrűből kisiklottak, parancsnokukkal együtt menekültek át a Dunán. Simontornya őrsége kitartott, s a dunántúli katonaság helyben maradt, a Bakony, a Rába-mellék és a Somogyság erdőségei megteltek kuruc csapattöredékekkel. A vármegyei nemesség többsége azonban eleget tett Pálffy parancsainak, többen beálltak a császári ezredekbe. Heister pedig, mivel s Alsó-Magyarságág elfoglalását tűzte ki következő feladatául, Komáromhoz vonult, hogy átkeljen a Dunán,

Rákóczi azonban sem katonai, sem diplomáciai szempontból nem mondhatott le a Dunántúlról. 1704. április elején a 4 ezer főnyi haderővel a Dunán átkelő Forgách tábornok a helyi erőkből felduzzadó hadseregével hamarosan elérte a Rábát, és megvette Pápát. A város védője, Esterházy Antal, Komárom vármegye főispánja Rákóczi lelkiismeretes tábornoka lett. Válaszul a Haditanács módosította eredeti tervét: Heister nem hagyhatja el a Dunántúlt, a Dunától északra a hadműveleteket Pálffy irányítja.

Pálffy mintegy 2 ezer emberrel Nagyszombat tájékáról megindulva egyesülni akart Ritschan tábornok 4 ezer főnyi haderejével. A morva határtól a Kis-Kárpátok hegyszorosán át Szomolányra vonuló Ritschant azonban Rákóczi csapatai körülkerítették, s 1704. május 28-án Bercsényi és Károlyi ezredei a helyi felkelők segítségével tönkretették. Rákóczinak 300–400, a császáriaknak körülbelül ezer katonája esett el. A mintegy 100 fogoly között volt maga Ritschan tábornok is, aki majd 3 ezer forint váltságdíj és 50 magyar fogoly elbocsátása árán szabadul.

A szomolányi győzelem lehetővé tette, hogy Károlyi négy lovasezreddel átmenjen a Dunántúlra, Forgách segítségére. Heister 3600 főnyi haderővel és 12 ágyúval 1704. június 13-án Koroncónál mégis súlyos vereséget mért Forgách 18 ezer főnyi, de tüzérséggel kevéssé ellátott haderejére. A csatatértől nem messze álló Károlyi négy ezredével nem bocsátkozott harcba. Forgách seregének vesztesége 2 ezer ember (11%) volt, a császáriaké 100 fő (2,8%).

A koroncói csatavesztés következményein nem változtatott, hogy július 4-én Károlyi Szentgotthárdnál megverte Rabatta tábornokot; előnyét nem használta ki, Ausztria szélén portyázott, miközben a Dunántúlon Heister büntető hadjárata szántott végig.

A dunántúli hadjáratra készülő Rákóczi így hadseregével délre fordult, mivel a császári hadvezetés támadásra indította a Duna–Tisza közi rác helyőrségeket. A fejedelem vállalkozása sikeresen indult. A magyar sereg Titel alatt, Feketevíznél győzelmet aratott, s július 20-án bevette Szegedet, és megkezdte a vár ostromát. A várparancsnok, Globitz báró azonban sikeresen ellenállt. A közben súlyosan megbetegedett Rákóczi, értesülvén róla, hogy ha megvenné a várat, át kellene adnia a töröknek, három hét után visszafordult, de hatalmi támaszpontokat létesített. A Szeged városával egy vonalban, a Duna partján emelkedő véghelyet, Baját fegyverviselőkkel erősítette meg. Simontornyának augusztus 17-i kiváltságlevelében hajdúvárosi szabadságot, a tihanyi végvárhoz tartozóknak privilégiumot adományozott. Črnojević pátriárkát pedig tájékoztatta: önvédelemből visel hadat, és ismét megegyezési tárgyalásokat ajánlott a rác határőrségnek.

Rákóczi Gyöngyös felé vonulva értesült róla, hogy 1704. augusztus 13-án az egyesült császári és angol seregek Blenheim-Höchstadtnél megsemmisítő vereséget mértek a franciákra. Eredeti stratégiai terve, hogy csapatai a kelet felé előretörő francia erőkkel egyesüljenek, ezzel végleg meghiúsult.

Diplomácia és hadsereg

A Habsburg-udvar az erdélyi helyzetváltozásra fegyverszüneti ajánlattal felelt. Rákóczi azonnal megragadta az ország önálló államiságának rendezésére kínálkozó tárgyalási lehetőséget, és a tapogatódzásnak számító második gyöngyösi értekezlet után elküldte megbízottait a Selmecbányán 1704. október 7-én meginduló béketárgyalásokra.

Polgárság és értelmiség

A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként.

Spira György

Dembiński kudarca Kápolnánál

Schlik közeledtére ugyanis Windisch-Grätz valóban kimozdult Pestről és megindult a Gyöngyös felé vezető úton, de a Dembiński által vártnál hamarabb: már február 23-án. A Szolnok elleni tüntetésre viszont a Délvidékről felrendelt csapatok jövetelének elhúzódása miatt március eleje előtt semmiképpen sem kerülhetett sor. Dembińskinek tehát most vagy hátrább kellett volna vonnia csapatait, hogy késleltesse a döntő ütközetet, vagy pedig – eredeti elképzeléseinek módosításával – fel kellett volna készülnie arra, hogy a döntő ütközetet már a Szolnok ellen tervezett támadás lezajlása előtt megvívja. Ő azonban sem ezt, sem amazt nem tette, hanem – az ellenség mozgását a valóságosnál jóval lassabbnak képzelve – éppenséggel előrenyomult, de úgy, mint aki feltételezi, hogy Windisch-Grätzcel ennek ellenére legkorábban március első napján fog csak érintkezésbe kerülni. Minek folytán seregének egy része február 26-án már a Tarna mentén helyezkedett el, csapatainak zöme viszont ekkor még egy-két napi járóföldre tanyázott innen, s ezért a Tarna völgyében rendkívül hosszan elnyúló – Káltól Kápolnán át egészen Verpelétig terjedő – arcvonalon rendkívül széttagoltan felsorakozó honvédhadosztályok az adott ponton nemcsak nem rendelkeztek erőfölénnyel, hanem nagyon is alárendelt helyzetben voltak, mikor Windisch-Grätz Gyöngyös felől közeledő csapatai 26-án délben váratlanul beléjük ütköztek.

Görgei főparancsnoksága

Vetter ugyanis főparancsnoki kineveztetése után új haditervet dolgozott ki, ez pedig azt irányozta elő, hogy a sereg most ismét két vonalon kezdjen támadást, csakhogy a zöm (az I., a II. és a III. hadtest) ezúttal Szolnok környékén támadjon, elterelő hadmozdulatot pedig a VII. hadtest hajtson végre Gyöngyösnél.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Az egri haditerv és végrehajtása
A főhadszíntéren összevont honvédcsapatok áprilisi győzelemsorozatának az alapjait az a haditerv vetette meg, amelyet még Vetter dolgozott ki a Tisza bal partjára történt visszavonulása után s amely azt mondotta ki, hogy Cibakháza tájékán az ellenség jobbszárnyának foglalkoztatása céljából a továbbiakban mindössze egy hadosztály maradjon vissza Asbóth Lajos ezredes parancsnoksága alatt, az I., a II. és a III. hadtest pedig Eger és Gyöngyös között egyesüljön a VII-kel, s ez a négy hadtest azután a Gyöngyösön át Pest felé vezető országút mentén mérjen megsemmisítő csapást Windisch-Grätz főerőire.

E terv megfontoltsága kezdettől fogva vitán felül állott. Ám az ellenséges főerők megsemmisítését elérni még a tervben előírtak tökéletes kivitelezése esetén sem látszott könnyű feladatnak. A honvédsereg főerőinek a létszáma ugyanis ekkor is csupán 52 ezer főre rúgott, a Schlik hadtestével és más segédcsapatokkal megerősödött Windisch-Grätz parancsnoksága alatt pedig most 55 ezer ember állott a főhadszíntéren. Az ellenséges főerők megsemmisítésére tehát csak abban az esetben adódott lehetőség, ha az összpontosított magyar seregnek sikerül őket megosztania és részenkint szétzúznia. Igaz viszont, hogy ez már nem volt elképzelhetetlen, mivel Windisch-Grätz, nem tudván, merről fog megindulni a következő magyar támadás, csapatait március végén megint rendkívül szétszórta: a Gyöngyösről Pest felé vezető országút ellenőrzésére egyedül Schlik (III. számú) hadtestét vonultatta fel Hatvan és Gödöllő között, Jellačić (I. számú) hadtestét továbbra is Cegléd környékén hagyta, a (parancsnokkal pillanatnyilag nem rendelkező) II. hadtest főfeladatává a Duna mentén fekvő fontosabb városok (így Pest és Vác, sőt Esztergom) őrizetét tette, Georg Ramberg altábornagy önálló hadosztályát pedig egyenesen Balassagyarmatra küldte a Duna bal partján Komárom felé vivő utak elzárására. S persze várható volt, hogy ha a magyar főerők kimozdulnak Gyöngyösről, akkor Jellačić Asbóth tüntetései ellenére sem fog Cegléd alatt maradni, hanem – valahol Gödöllő táján – egyesülni fog Schlikkel, de várható volt az is, hogy ha a magyar seregnek ezt a két hadtestet, nagy gyorsasággal mozogva, sikerül elvágnia Windisch-Grätz többi csapataitól, legalább ezeket módja lesz megsemmisítenie, hiszen a szóban forgó két császári hadtest létszáma együttvéve sem haladta meg a 30 ezer főt.

Amikor tehát Kossuth március 30-án a honvédcsapatok egri főhadiszállására érkezett s haditanácsba hívta a sereg hadtestparancsnokait, Klapka azt javasolta, hogy az 1-én megindítandó támadást a sereg – a Vetter-féle haditerv némi módosításával – megint két részre oszolva bonyolítsa le: a Pest felé vezető országúton arcban csak a VII. hadtest támadjon, s miközben ez a hadtest így magára vonja az ellenséges erők zömét, aközben a másik három hadtest, Jászárokszállás, Jászberény, Nagykáta, Isaszeg és Kerepes vonalán nyomulva előre, kerüljön balról az ellenség oldalába és hátába, ennek a bekerítő hadmozdulatnak a végbemenetele után pedig 7-én Gödöllőnél immár mind a négy hadtest mérjen egyszerre megsemmisítő csapást az ellenség két körülzárt hadtestére. S ez persze igen vakmerő terv volt – hiszen felidézte azt a kockázatot, hogy még mielőtt megvalósulna, éppenséggel az ellenség fog megsemmisítő csapást mérni az egy héten át különváltan tevékenykedő VII. hadtestre –, a haditanács azonban ennek ellenére is jóváhagyta a javaslatot, mert az ellenséges főerők megsemmisítésével egyedül ez a megoldás kecsegtetett.

Így hát április 1-én a VII. hadtest megindult délnyugat felé, Hort, a másik három hadtest pedig dél felé, Jászárokszállás irányába. De ugyanezen a napon megmozdult az ellenség is: Jellačić Ceglédről a várakozásnak megfelelően útnak eredt északnyugatra, Gödöllő felé, Schlik pedig északkelet felé nyomult előre, hogy erőszakos felderítés révén kipuhatolja a honvédsereg általa Gyöngyös körül feltételezett főerőinek a nagyságát. S másnap azután a Schlik-hadtest Hatvan és Hort között meg is ütközött a VII. hadtesttel (amelynek a parancsnokságát Görgei fővezéri kinevezése után az ő egyik leghívebb embere, Gáspár András ezredes vette át). Azt a célját azonban, hogy valós képet nyerjen a szemben álló honvédcsapatok erejéről, Schliknek mégsem sikerült elérnie. Az ütközet első szakaszában ugyanis a VII. hadtest megingott az ellenség rohamai alatt. De mikor a helyszínre érkeztek azok az erősítések, amelyeket Gáspár megsegítésére Józef Wysocki ezredesnek, a novemberben alakult magyarországi lengyel légió parancsnokának a vezetésével Damjanich rendelt ki Jászárokszálláson tanyázó hadtestéből, a honvédek ellentámadásba mentek át, s előbb Hatvan falai közé vetették vissza a császáriakat, majd (a januárban újonnan létesített országos főhadparancsnokság élén álló, de ekkor alkalmilag éppen a táborban tartózkodó) Kiss Ernő altábornagy vezetésével onnan is kiverték őket. Miért is Schlik ezen a napon csak megerősödhetett abban a hitében, hogy a gyöngyöspesti országút mentén a honvédsereg főerői törnek előre.

Katus László

A könnyűipar

A hagyományos posztóipar központjai a Dunántúlon (Tata, Veszprém, Kőszeg, Szombathely, Pinkafő) és a Felvidéken (Szakolca, Gyöngyös, Szepesség) visszafejlődtek, de teljesen nem tűntek el.

Vörös Antal

A szőlőtermelés megújulása

A filoxéra ekkor kezdte meg igazában pusztító munkáját és egy évtized leforgása alatt a hagyományos borvidék szőlőinek mintegy 50%-át tönkretette. 1895-ben már csak 340 ezer kat. hold szőlőt írtak össze, ami 45%-os csökkenést jelentett, nem számítva a szőlőkultúra emlékét már csak nevükben viselő 150 ezer kat. holdnyi parlagon levő szőlőt. A betegség legjobban Gyöngyös és Tokaj vidékén, valamint a bánsági borvidéken pusztított, az előbbi tájon a szőlőnek 84,2, az utóbbin pedig 72,5%-át tette tönkre.

Siklós András

Az ellenforradalom szervezkedése

Gyöngyösön a régi képviselő-testület helyezkedett szembe a kormánnyal. A február 5-i közgyűlésen a helybeli plébános, Bozsik Pál, a kormány intézkedéseit a keresztényszocialista frakció zajos helyeslése mellett törvénytelennek bélyegezte.

Irodalom

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban.

A nagyobb települések „önadóztatásáról” a városi számadáskönyvekből és jegyzőkönyvekből (Debrecen, Miskolc, Rimaszombat, Gyöngyös, Kecskemét, Nagykőrös) alkothatunk képet.

A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).

Az országos hatóságok, a vármegyék és a magyar földesurak beleszólását a városi bíráskodásba és a városvezetésbe az 1569–1724. évi miskolci jegyzőkönyv számos bejegyzése példázza, hasonló szemléletességgel mutatják Gyöngyös és a magyar hatóságok kapcsolatai. Részletes leírásuk: Szederkényi Nándor, Heves megye története III (Eger, 1891).

A különböző – többek között losonci, gyöngyösi, rimaszombati – mesteremberek teljesítményeiről a hadsereg ellátására: Bánkúti Imre, Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980). Lónyay Ferenc elszámolása a ruhakészítésre, fegyvervásárlásra és fegyverjavításra fordított posztóról és pénzről, 1705. július 29.: Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Ugyanott 31–40;

Kiadvány

Bachó László, Gyöngyös város a török hódoltság idejében (Gyöngyös, 1941)