Gyula

A Múltunk wikiből

románul Jula, németül Deutsch-Jula

város Békés megyében a román határ mellett, a gyulai kistérség központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Gyula címere
1566. szeptember 2.
Gyula vára tíznapos ostrom után megadja magát a töröknek.
1695. január 12.
Török őrsége feladja Gyula várát.
1836. május 22.
Gyulán elfogják Tormássy Jánost.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Gyula X

Györffy György

Az erőviszonyok átrendeződése

955-ben Zombor gyula volt Kelet-Magyarország leghatalmasabb ura. Uralmát a helynevekből és a bizánci emlékekből következtethetően a Maros-balparton (Kis-Zombortól Erdélyig, talán a Fehér-Körös (Gyulától Zomboróig?) és a Bodrog mentén (Mező-Zombortól Zboróig bírt partvonalakról kiindulva gyakorolta.

Hegyi Klára

A hódítás határai

Mint a továbbiakban részletesen szólni fogunk róla, 1541-től, Buda elestétől, hat hadjáratra — közülük kettőt a szultán személyesen veze­tett — és számtalan helyi hadműveletre volt szükség ahhoz, hogy a SzigetvárFülek–Gyula háromszög a kezükre kerüljön.

Sinkovics István

Új védelmi vonal kialakítása

A legfontosabb várak – nyugaton Győr, Pápa és Kanizsa, keleten Gyula és Várad, mellettük Eger, Szlavóniában Sziszek és Kapronca – feltétlen biztosítását sürgette a Magyar Tanács is.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

1556-ban Ferdinánd lemondott ugyan Erdélyről, de ezen csak az egykori vajdaságot értette, ragaszkodott viszont a Buda eleste után Erdélyhez csatlakozott magyarországi vármegyékhez. Igényét sem a Porta, sem Izabella nem ismerte el, és az érintett vármegyék is Erdélyhez húztak. Nemességük nagy része megjelent az Izabella visszatérte után tartott kolozsvári országgyűlésen, a Tiszántúl várai – Gyula, Világosvár és Jenő kivételével – behódoltak a királynénak.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Schwendi Lázár 1565-1566 telén készített tervezetében részletesen szólt a törökkel folyó háború esélyeiről. A hadvezér inkább javasolta az ellenféllel szembeni meghátrálást, s hangoztatta - miként már Fráter György is tette -, hogy a török seregek felmorzsolásában az erős váraknak jóval nagyobb a szerepük, mint az ütközeteknek. A tábornok jó érzékkel sürgette Gyula megerősítését, Eger, Győr és Komárom védműveinek fejlesztését.


Pertev a királyi végvárvonal immár utolsó dél-alföldi pillérét jelentő Gyulát támadta meg, melyet Kerecsényi László nyolcheti ostrom után, erősen megrongálva, de még védhetően, a szabad elvonulás feltételévei átadott. A törökök megrohanták a kivonuló őrséget, Kerecsényit fogságba vetették, később Konstantinápolyban kivégezték. Pertev Gyula után Jenőt és Világosvárt is bevette, ezzel a Tiszántúl Váradig a szultán fennhatósága alá jutott.


Széles körű összefogással létrehozott, birodalmi zsoldosokból, a Habsburg-tartományokban kiállított egységekből, francia, itáliai és végül magyar katonákból álló, mintegy 80 ezres sereg gyűlt össze Miksa vezetése alatt, aki augusztusban személyesen jött Magyarországra. Ebből az erőből – Károly főherceg vezetésével – vagy 20 ezer ember a Dráva és a Mura vonalát őrizte, Schwendi Lázár pedig mintegy fele ekkora erővel Kassa mellett tartotta szemmel a Gyulát ostromló törököket és a Tokajt támadó János Zsigmondot.

A császári haderő zöme a Duna jobb partján nyomult előre. A tíz évvel korábbi példa alapján felvetődött az a terv, hogy Esztergom megtámadásával zavarják meg a török hadműveleteket, de Miksa végül is Győr mellé, megerősített táborába vonult. Ez egyet jelentett Szigetvár és Gyula feláldozásával.

Zimányi Vera

A majorsági gazdálkodás kibontakozása

A kibontakozó agrárkonjunktúra azonban nagy lendületet adott részben az esetleg a középkorból átöröklött szerény majorsági létesítmények bővítésére, részben pedig újak berendezésére. Első perctől fogva kettős célt szolgáltak, amint ez jól kiviláglik Brandenburgi Györgynek 1520-ban a gyulai vár udvarbírája és várnagya részére kiadott utasításából: „az új udvarbíró fokozott figyelmet fordítson a szántóművelésre, és az eddiginél több vetést rendeljen el ... , a majorságot javítsa meg, biztosítsa a földművelést és állattenyésztést, hogy ne kelljen minduntalan készpénzért vásárolni, hanem eladhassunk, s ebből nyereséget szerezhessünk”. Az utasításnak foganatja lett. A gyulai vártartomány készpénzbevételei rohamosan növekedtek: 1519-ben 225, 1527-ben 627, 1557-ben már 2808 forintot tettek ki. Az 1519. évi összeg még csupán a kilencedgabona eladásából folyt be, de az 1557. évi már a majorsági földművelésből, a kilencedből és a malomjövedelemből együttesen származott.

A földesurak előretörése a piacon

Az 1542. évi vámnaplóban Nyáry Ferenc, Balassa Imre, Révay Ferenc, Pekry Anna, a század derekán Dobó István, Zay Ferenc és Bornemissza Sebestyén, Nádasdy Tamás nádor, Kerecsényi László gyulai főkapitány szerepelnek a marhakereskedelem haszonélvezőiként, a század végén pedig már a Zrínyiek is kivették részüket e tevékenységből, de mellet­tük megtalálhatók voltak a kis- és középnemesek is.

Sinkovics István

A védelem költségei

A nagyobb várak, mint Szigetvár, Eger, Gyula parancsnokai és katonái a török uralommal és a magyarországi földesurak ottani tulajdonjogával nem törődve, behatoltak a hódolt területekre, a Duna két partján a Szerémségig, a Tisza mentén Titelig, és fegyverrel hajtották be a földesúri adókat.

Ipar és kereskedelem

Mező Ferenc a morvaországi Magyarbródból Gyulára költözött, és nagyarányú kereskedelmet folytatott. Majd Ráckevére ment át, hogy közelebb legyen Bécshez.

A magyar rendiség jelenléte a török területen

Bár a török váraiban erős őrség szolgált, területeit nem tudta megvédeni a külső behatolástól; a török hódította országrésznek nem alakultak ki állandó határai. A magyar államhatalom, a nemesség és az egyház kiszorult a török területekről, de nem mondott le ezekről, és érvényesnek tekintette a régi birtokviszonyokat. A magyar földesurak tényleges gazdálkodását azonban nemcsak a török akadályozta, hanem az is, hogy a birtokokra egyes helyeken a magyar végvárak tették rá kezüket. A katonák a török fennhatóság alatt levő területeken igyekeztek jövedelmet biztosítani maguknak. A hódoltság minden zugába bejártak, a közelebb eső falvakat pedig rendszeres fizetésre szorították. A kezdeti évtizedekben az ő fegyveres erejük biztosította a magyar adóztatás folytonosságát. 1566-ig három nagy vár, Szigetvár, Eger és Gyula végezte e munka oroszlánrészét, ők szerezték meg a török terület földesúri, állami és egyházi adóinak java részét. A földesúri szolgáltatásokon kívül a hódoltsági falvak ugyanis fizették az országgyűlésen megszavazott állami adó felét, a várakhoz ingyenmunkát követeltek tőlük, az alföldi városok salétromot szállítottak Egerbe. A hódoltsági népen, ahol lehetett, megvették az egyházi tizedet is. Mindez komoly bevételeket jelentett.

Péter Katalin

Az első hazai reformátorok

Szegedi Kis kizárólag a hódoltságban működik, ennek viszont egész területét bejárja; Gyulán, Cegléden, Temesvárott, Tolnán tevékenykedik viszonylag hosszabb ideig.

Iskolák

Szegedi Kis István 1545-ben Gyulán kezdi tanári működését, majd a török hódoltságba, Ceglédre, 1549-ban pedig Temesvárra költözik.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

1604. április 1-re már annyira érettnek látszott az ügy, hogy a magyarországi fővezérlettel megbízott nándorfehérvári pasa, Lalla Mehmed ezen a napon levelet írt Bocskainak. Elhitte – írja az erdélyi bujdosóknak –, hogy Bocskai mindig [!] jóakarója volt a török császárnak, ám mutassa meg ezt most is, s közölje szándékait. A török rab konkrét feltételeket hozott, ezeket Bethlenék írásba foglalták, s a pasa a szultánhoz juttatta, aki felhatalmazta az időközben nagyvezírré kinevezett Lalla Mehmedet a szövetség megkötésére. Augusztus első napjaiban az új nagyvezír értesítette Bocskait, hogy mivel az erdélyi bujdosók őt „egy akaratból fejekké és fejedelmükké akarják választani”,[1] kívánságára török csapatokat ad segítségül, akik beviszik Erdélybe.

Ezekben a napokban Bocskai birtokügyeinek intézése címén Erdélybe ment, s ott is tartózkodott szeptember végéig, talán mert odavárta – török segítséggel – a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra. De ha ezért ment oda, hiába várakozott, mert török csapatok Temesvár körüli gyülekezéséről értesülve, Belgiojoso attól félt, hogy Lippa megvételére készülnek, s odaküldte Dampierre ezredest – császári zsoldba vett magyar hajdúkkal. Ezek a lippai és jenői helyőrséggel egyesülve, szeptember 13-án rajtaütöttek az erdélyi bujdosók táborán, akiket csak a temesvári törökök kirohanása mentett meg a nagyobb bajtól. Jóllehet már másnap megírták Bocskainak, hogy az incidens terveikben komoly fennakadást nem okozott, s készülnek Erdélybe, valójában terveik módosultak, és most már Gyulára hívták Bocskait, hogy onnan együtt induljanak.

Támadás Bocskai várai ellen

Bocskai, alighogy Erdélyből megérkezett, szintén meghívást kapott Rakamazra, de óvakodott elmenni, mert az ominózus levélügy miatt azt hitte, hogy Belgiojoso kelepcét akar neki állítani. Ehelyett Sólyomkőre hívatta birtokainak főtisztviselőit és várainak kapitányait, feltárta előttük a történteket, s tanácsukat kérte. Egyesek azt javallották, hogy kérjen kegyelmet a császártól, mások, hogy haladéktalanul meneküljön Gyulára, a törökhöz. Végül is szeptember 29-én úgy határoztak, hogy megerősítik a várakat – Szentjobbot, Kerekit és Sólyomkőt –, s addig védekeznek Belgiojoso várható támadása ellen, míg a török segítség megérkezik. Kereki kapitánya, Örvéndy Pál megbízást kapott, hogy a környéken hajdúkat toborozzon, a szentjobbiaknak pedig Gyulára kellett volna üzenetet küldeni a törökhöz.

A trón biztosítása

Erdély magára maradt a reménytelennek látszó helyzetben, de Rákóczi nem hátrált meg. Életében először és utoljára vállalt főbenjáró kockázatot, s a szerencse kedvezett neki. A török csapatok megindulásának hírére 1636. elején Váradra vonult seregével, s Kornis Zsigmond főgenerális alatt Huszár Mátyást a székelyekkel, Ibrányi Mihály váradi alkapitányt a bihari hajdúkkal küldte a Gyula felől Bethlennel együtt közeledő temesvári pasa elé. Október 6-án, eldöntetlen csata után mindkét fél visszahúzódott, de a szalontai hajdúk Győri Jakab kapitányuk vezetésével rácsaptak a visszavonuló törökre és megszalasztották őket.

Hegyi Klára

A kettős uralom kiteljesedése

Az 1540-es évek török várfoglalásai nyomán még nem alakult ki egybefüggő, zárt török terület. Övék volt egy sor vár, a közöttük és körülöttük fekvő vidék azonban még legalább úgy figyelt a szigetvári, palotai, egri és gyulai magyar kapitányok szavára, mint a törökökére. Háború volt, és a játszma még korántsem dőlt el. A helységek hovatartozása még bizony talán volt, s a háború forgandóságában időnként változott – mindkét fél igényt tartott mindegyikre, s igényeit fegyverrel érvényesítette.


A török uralom első évtizedeiben mindhárom adófajtát – az államit, az egyházit és a földesúrit – a magyar végvárak, elestükig elsősorban Szigetvár, Eger és Gyula katonái szedték be. Az ő fegyvereik vállalták a „szoktatás” feladatát: az ellenkező törökkel és a kétfelé önként semmiképpen sem adózó jobbágyokkal kellett elfogadtatniuk a magyar igények jogfolytonosságát. A katonák adószedésének közvetlen és nem lebecsülhető haszna az volt, hogy a török országrészről befolyó jövedelmek is hozzájárultuk a végvári láncolat eltartásához, az ország védelméhez.

A következő századra megváltozott a magyar adóztatás tartalma és módszerei. Szigetvár, Gyula és Eger elestével eltűnt a hódoltsági magyar adóztatás három fő szervező központja.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • A megelőző, határ menti háborúkban megritkult, amúgy is inkább ártereken élő és a homokot kerülő magyar lakosság mellé, néha közéje települve, azzal együtt kerültek Temesvár, Szolnok, majd Gyula elestével török uralom alá a rácok is.
  • Török katonaság szállta meg ezenkívül Pestet, Vácot, Gyulát, Jászberényt is, megtűrve a magyar külvárosi lakosságot, magyarok helyett viszont csak rácokat Szolnokon, Hatvanban és a tizenöt éves háború során elesett Egerben.

A magyarság önvédelme

Gyula várát és városát pedig 1660 körül Evlia Cselebi Velencéhez hasonlítja, mivel egyik háztól a másikig csónakban járnak, s a lakosok a tornácukról halásznak a Körösben.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Ráadásul a keresztény sereg nem egységes frontban gördült előre, nem úgy, hogy a mögöttes részek már teljes biztonságban tudhatták volna magukat. Ha a dél felé való előnyomulást egy-egy keletre vagy nyugatra fekvő erősség ostroma feltartóztatta volna, egyelőre inkább lemondtak ezek elfoglalásáról. Így aztán Egerben és Székesfehérváron még ott ült a török, midőn Pétervárad már keresztény kézre került, sőt a hadműveletek már mélyen Szerbiában folytak, de Kanizsának, Váradnak, Gyulának még esztendőkig várnia kellett szabadítóra. S addig a török helyőrségek, ki-kicsapva, irgalmatlanul kicsikarták a környék lakosságától, amire szükségük volt, sőt bosszúból pusztították is, ha az nem őket, hanem az ellenséget látta el élelemmel.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

1689 elején Magyarország az évszázad – területi kiterjedését tekintve – addigi legnagyobb háborújának egyik fókuszába került. Írországtól a Dnyeperig, a Rajnától a Fekete-tengerig mindenütt szóltak a fegyverek. A szövetséges csapatok átlépték már a Száva–Tisza–Al-Duna-vonalat, és a Balkán belsejében ezrek és ezrek emeltek fegyvert a török ellen. — De Magyarország közepén még török kézen vannak fontos várak és városok, a Körösök, a Maros és a Temes vidéke még az oszmán hatalom területe. A török hadszíntér mélysége szinte átfoghatatlan: Kanizsától Albániáig, Váradtól és Gyulától az Al-Dunáig húzódik.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Ruzsás Lajos

A földesúri major és a paraszti tanya

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb. birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást. Földesúri falvak és mezővárosok esetében pedig ezenkívül a jobbágyi és földesúri földek területi elkülönítése is (Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely); s ehhez csatlakozóan a határ egészén vagy annak egy részén a szántóföld egy tagban és kellő nagyságban való kiosztása, a tanyai földek mentesítése a legeltetési szolgálattól.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[2] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik. Nógrád megyében Pintér Józsefet, a Dunántúlon Mussich Jánost, Gyulán Réz József szemorvost, aki ellen később felségsértési pert is indítottak, Tolnán a megyei tisztiorvost állítják bíróság elé, s egész sor más polgárembert.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva. Miután 1803-ban 320 ezer forinttal kielégítette a Dessewffyeket, 1824-re 730 ezer forintot kötött le a Károlyiaknak; igaz, hogy ennek fejében a regálékat, sőt a földesúri igazságszolgáltatási jogot is megszerezte magának. A dél-alföldi városok közül Szentes a harmincas évek közepén indította el megváltakozását, melyet végül is az örökváltsági törvény jegyében hozott tető alá. Ez a város már óriási összeget, 1 millió 336 ezer pengőforintot fizetett azért, hogy határának teljes jogú birtokosa legyen.

És e fejlődés ezzel még nem ér véget. E 4 nagyváros mellett (melyek össznépessége az 1840-es évekre már megközelítette a 90 ezer főt), az Alföld déli szélén ugyanilyen igények jegyében – ha nem is annyira az értékesítésre, mint inkább saját hatalmas árutermelésükre támaszkodva – nemcsak a kamarai kerület már említett mezővárosai, elsősorban Nagykikinda, nőttek fel nagyra, hanem olyan uradalmi központok is, mint Hódmezővásárhely, Gyula vagy Csongrád a Károlyiak, Nagyszentmiklós a Nákók, Makó a csanádi püspök birtokán; de már ugyancsak tágabb régió földesúri érdekeinek szolgálatában.

Szabad György

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Jellemző tény, hogy az óbudai Goldberger textilgyár számláira még odanyomatta, hogy felkeresi a gyulai és a debreceni vásárokat, s még inkább az, hogy még 1857-ből is fennmaradt olyan váltója, amely az 1840. évi váltótörvény által tovább éltetett régi szokás szerint keltezésül és a lejárat határidejéül is a gyulai országos vásárokat jelölte meg.

Siklós András

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

A front déli szárnyán 24-én elfoglalta az ellenség Gyulát.

Lábjegyzetek

  1. Thury József, Bocskai István felkelése. Századok 1899. 40.
  2. MOL Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. Protocollum 1809. I. No 11.

Irodalom

  • Szekfű összekapcsolta a táj elvadulását és a magyar lakosság pusztulását mindazokon a területeken, ahol török seregek jártak, mégpedig már a Mohács utáni első nemzedékben: „A magyar földnek az elvadulása a török hódoltság területén már a XVI. század közepén megállapítható. Egyenes következménye annak, hogy GyőrBudapestDebrecen vonalától délre a magyar lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határait évről évre megművelje … átvette uralmát a természet, mely most ismét az embertől függetlenül termelte ki a maga új növényvilágát, sőt klímabeli változásait is. Áll ez különösen a Nagy Magyar Alföldre, ahol régebben, leszámítva a kun puszták vidékét, falu falu mellett állott … Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett … a megmaradt erdők nem tudtak többé elegendő nedvességet szolgáltatni, a páratartalom fogytával újra megjelent tehát a puszta … Ez a puszta csak most lett igazán puszta: nem a honfoglalás korának fűben és vízben gazdag ősvadonja, hanem … tipikus pontusi puszta, másodlagos, emberkéz formálta, az emberpusztítástól létrehozott kultúrformáció, melyben itt szikes, ott homokos, másutt gyepes területek sorakoznak egymás mellé, s fa, víz és emberlakások helyett legfeljebb törpeerdőt tud magából kitermelni … földművelés helyett állattenyésztés és ennek is legprimitívebb fajtája, az istálló nélküli, rideg marhatartás nyújtott a megfogyott számú lakosságnak táplálékot … Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai éghajlata … tehát a török hódítás következménye … 25–30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa.” Más módon, de nem kedvezőbben alakult a Dunántúl déli részének arculata, ahova a „Balkán nyomult fel”: „Az utas észre sem veszi, hogy Magyarországból átkerült a Balkán félszigetre …”, a Duna jobb partján, Tolnától délre „minden puszta és műveletlen … tövisbokor nőtt be mezőt, szántóföldet, szöllőt … A tizenötéves háború a pusztítást csak még súlyosabbá tette s egyúttal területi mértékét is kibővítette: Budától északra, keletre eső vidékek, a Tisza–Körös–Maros szöge ekkor váltak hasonlóképpen lakatlanná … A XVII. századra már készen Volt a magyar puszta … Az Alföld homokos, szikes, vízszegény pusztajellege, a dunántúli vidék lakatlan bozót volta kiegészül egy harmadik tájfajtával, s ez a mocsár, ingovány, vadvizek, szabályozatlan folyók állandó kiöntéseit feltüntető területeké … ahol ma a szemtermelő mezőgazdaság legjobb földjei terülnek el, ott az állóvizekben magányos halászok gyakorolják ősi mesterségüket …” A homoktól keletre a Bodrogköztől az Al-Dunáig egyetlen vízi övezet húzódik, Sarkadtól Gyuláig egyetlen nagy tó, melyen csónakon közlekednek. Még a Bereg vármegyei Munkács és Szentmiklós környékét is árvizek sújtják. „Az állóvizek kigőzölgéseiből állandó mocsárlázak törnek elő.” Mindebből pedig az következik, hogy „a török beavatkozása nélkül a Mátyás korabeli 4 millióból más népek példája szerint mi is mint 15–20 milliós nép léphettünk volna be” a 18. századba. „S ez a nagy népesség legalább 80–90 százalékban magyar lehetett volna, holott … az a minimális népesség, mely a török kiűzésekor a hazában élt, már csak felében volt magyar, másik felét idegenek tették, akiknek beköltözési lehetőséget … szintén a török hódítás nyújtott.” Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352).
  • Scherer Ferenc, Gyula város története (Budapest, 1938);
  • Gyula vára elestére: Virágh Ferenc, Török hódoltság Gyula térségében (Békéscsaba, 1960).

Kiadványok