Gyula vezér

A Múltunk wikiből

Prokuj

vezér
Wikipédia
1003
István király hadat indít Erdélybe, a bizánci szövetségbe bevont Gyula vezér ellen. Gyula családjával Magyarországra jön, helyébe, Gyulafehérvárra Erdőelvi Zoltán kerül.
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula–(Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.

Györffy György

Milyen módon történt a föld elosztása?

  • Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből.
  • Alapvető kérdés, hogy az a hét törzsi alcsoport, amelyből az erdélyi hét vármegye kialakult, hét eltérő törzs szórványa-e, avagy egy másodlagosan odatelepült törzs hét alcsoportjából, nemzetségéből alakult ki. Az utóbbi esetben fel kellene tennünk, hogy a gyula címet elnyert törzsfő népével visszaköltözött az erdélyi medencében, és ismét hét alcsoportra osztotta be törzsét. A magyar krónikák vezérnévsora Gyula törzsfő szálláshelyének kijelöléséről szólván az utóbbival rokon nézetet vall, amikor közli, hogy a Magyarországra bejött hét vezér egyike, Gyula, vadászat alkalmával Erdélyben a romos Fehérvárt találta, s itt ütötte fel táborát. A vezérnévsor szálláshely megjelöléseinek azonban ugyanolyan csekély hitele van, mint magának a vezérnévsornak, s Gyula vadászaton való új otthon találása jellegzetes legandamotívum, amely a szarvasüldözés-mondához kapcsolódva – mint vezéri mítosz – igen elterjedt a nomád népek körében.

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

Anonymus korában az ország szó 'törzsi terület' jelentése már elhalványult, s amikor ő a hagyományból arról értesült, hogy Magyarország területén valaha országok voltak, ezeket honfoglalás előtti országokként értelmezte. Valójában a nála ducatus megjelöléssel szereplő országok: Ménmarót kazár lakosságú bihari dukátusa, amely azonos Zolta trónörökös országával, Gyalu erdélyi dukátusa, amely azonos Gyula törzsfő országával, Galád marosi dukátusa, amely azonos Ajtony törzsfő országával, Salán Tiszán inneni dukátusa, amely megfelel Ónd törzsfő országának, végül Zobor nyitrai országa, amely Hülek fiai, helyesebben Árpád fia [[../u/Üllő vezér|Üllő]] foglalása révén vált másik dukátussá, egytől egyig X. századi „országok”, visszavetítve a honfoglalás előtti korba.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A véglegesnek ígérkező 900. évi új szállásrendben 904-et követően bizonyára nagy személyi változások következhettek be, amelyek révén egy második generációbeli új „vezérkar” alakulhatott ki. Több második generációba tartozó vezér az ország nyugati szélén, egy-egy folyóvíz mellett nyert új szállást, amelyet olykor családtagjai is örököltek. Így Kál és Bulcsú említett udvarhelye mellett, a Gyöngyös mentén Bogát és Tevel, a Répce mellett Huba és Szemere, a Nikics–Sió partján Szabolcs, az Ikva mellett Harka, Gyula, s nem messze, a Fertő tónál Tétény, sőt az egymással szomszédos csallóközi Ete és Bár is e sor folytatásának tekinthető. Mindez nem új megszállást jelent, hanem egy nyugati támadásra való felkészülésre mutat, és Konstantin császár azon szavaival magyarázható, hogy a magyarok vezéreinek megegyezésük van, hogy ahol háború üt ki, a folyóknál találkoznak.

István király egyénisége

Különös értéke van szempontunkból Thietmár merseburgi püspöknek, aki mindenkit a legszigorúbb mércével mért, és a szászokon kívül minden nációt lenézett. Gézáról és Saroltról adott lesújtó portréját már közöltük. Hozzájuk hasonló félbarbár képet nyújtott a véres kezű cseh II., illetve III. Boleszlavról és a velük rokon Bátor Boleszlóról, akik előtt az emberi élet nem nagy becsben állt, s a megvakítás bevett büntetésmód volt. Hozzájuk viszonyítva nyer jelentőséget Istvánról adott jellemzése, akiről a Bátor Boleszlóhoz menekült lázadó Gyulát említve így ir: „Midőn [Gyula] feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől [Istvántól] mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.”[1] Ez a megjegyzés a mindenkit megszóló kortárs művében egyedül áll, és sejtetni engedi, hogy itt a maga korában ritka jelenségről van szó.

Központosító harcok

Két vezéri sarjról tudunk, aki nem ismerte el Istvánt királynak, aki görög papoktól hagyta „megfertőzni” magát, és „mindenben ellenszegült” a királynak: az erdélyi Gyula és a Maros–Al-Duna vidéki Ajtony. Bár érdekeik közösek voltak, mégsem alkottak közös frontot; alighanem azért, mert maguk is riválisok voltak a Maros partján. Sem Gyula, sem Ajtony nem lépett fel fegyveresen István ellen, de lehetetlenné tette az új szervezet kiépítését, és mint önállósult tartományúr külön utakon járó politikát folytatott. Mozgalmukat támogatta országukban mindenki, aki a régi pogány rendhez húzott: nemzetségfők, vitézek, szabadok és a területükön lakó fekete magyarok. Egy másik, félreeső tartományban talán hosszabb ideig észrevétlenül dacolhattak volna, a Maros vidékén azonban nem, mert Gyula országa kiterjedt a sóbányákra, amelyekből a fő rész az Arpádokat illette meg, Ajtony pedig a só fő útvonalán tartotta rajta a kezét.

István 1003-ban személyesen indított hadat anyai nagybátyja, Gyula ellen, akit a szlávok Prokujnak, Maradéknak neveztek, és a magyar törzsfők szláv vojavoda címével illettek. A Gyulafehérvárt székét tartó Gyula nem állt ellen, feleségével és két fiával, Bujával és Bonyhával megadta magát. István kiséretében Magyarországra jöttek, és itt kaptak kárpótlásként szálláshelyet; a helynevekből úgy tűnik, hogy a Dunamelléken és Heves megyében, ahol beházasodott családtagok tartották udvaraikat, és ahol Saroltnak is volt szállása.

Behódolt Gyula testvére, Zsombor is, aki téli szállásait az északerdélyi három Zsombor faluban tartotta; nyári szállásait pedig az Olt-kanyarbeli két Zsombor helynév jelzi.

István, aki a tartományurak helyére megbízható rokonait ültette, Dél-Erdélybe, Gyula helyére egyik unokatestvérét, Erdőelvi Zoltánt helyezte, Észak-Erdélybe, Zsombor várába és a szamosi útra másik unokaöccsét, Dobokát; Zsombor Olt-menti legelőterületét pedig helynevekből következtethetően részben Zoltán, részben Doboka kapta. Mint az Altaichi Évkönyvekből megtudjuk, rögtön ezután megkezdődött a tartományban a keresztény hitre való erőszakos térítés. Maga Gyula keresztény volt ugyan, talán még nagybátyja Tisza vidéki gyulasága idején keresztelték meg. Erdélybe azonban ebből alig mentődött át valami. Egyetlen görög patrocínium, Szent Demeter jelzi, hogy Bonyha Kis-Küküllő-parti udvarhelye felett állt egy templom, amelyben pislákoltak a gyertyák az ikonok előtt.

Gyula – mint megtért rokon – bekerült István királyi kiséretébe, s néhány év múlva egyik vezére lett az Ajtony ellen küldött seregnek.


Ajtony a bizánci világbirodalmat érezve háta mögött önálló politikába kezdett. Nem ismerve el a királyi jogot az új monarchiában, megvámolta a király Maroson leszállított sóját. Törésre a Gyula ellen vezetett hadjárat után került sor, amikor Ajtony országa határos lett a bizánci birodalommal.


Az Ajtony elleni harcot azonban István uralkodásának elejére datálja Szent István nagylegendája, amely István ifjúkorában beszéli el a vezérek legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt; az előbbi vezér ugyanis a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a Szent György segítségével megvert Ajtony[2]. De emellett szól Querfurti Brunó–Bonifác híradása is az itt lakó „fekete magyarok” megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban.


Ismert mesemotívum az is, hogy a győztes – esetünkben Csanád – az általa megölt vezér nyelvét kivágja, és azzal igazolja hőstettét az ármánykodó, a diadalt magának vindikáló vetélytárssal – esetünkben Gyulával – szemben. Annyit azonban a meséből elfogadhatunk, hogy főszereplői, Csanád és Gyula valóban részt vettek a csatában, annál is inkább, mert ez a mese összhangban van egy a történeti ténnyel, nevezetesen azzal, hogy Gyulát „a király úr udvarából kivetették”, Gyula ugyanis nem sokkal utóbb külföldre szökött.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

XI. század végi legendáink az István elleni lázadásokat, Koppány, Gyula és Ajtony harcait pogány megmozdulásnak tűntetik fel. Ez a beállítás csak részben igaz. Koppány, Gyula és Ajtony keresztény vagy legalábbis a kereszténységet felvett főúr volt, megmozdulásuk erejét azonban a pogányok csatlakozása adta meg.

Vármegye, vár, város

A hű családtagok várainál felépült püspökségek és azok megyéi jelzik, hogy lehetett egy átmeneti territoriális uralom, amelyet Gyula helyén Erdőelvi Zoltán, Ajtony helyén Csanád gyakorolt.

Uralkodó osztály és világi nagybirtok

Ez a korábbi nagycsaládi kereteket vagyonjogi alapon szétzúzó intézkedés első megfogalmazásában adós maradt az öröklés kérdésével. Ezért történt meg a törvény kiegészítése a második törvénykönyvben (II. 2. §): „Hozzájárultunk ... az egész szenátus kérelméhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind saját (öröklött) vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, amíg él ..., és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen ... jószágvesztést szenvednie, kivéve, ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szőtt, vagy idegen országba menekült, ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakiről törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, de javai változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak.”[3] Így érthető meg, hogy az idegenbe szökött Gyula és a lázadó Ajtony utódai tovább birtokoltak István korában.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

Ami a két törvénykönyv keletkezési idejét illeti, elterjedt nézet, hogy az I. törvény István uralkodásának elején készült, a II. pedig Vazul összeesküvése, 1031–1032 után, a „király és a királyság” elleni összeesküvésről szóló két törvényt (II. 2., 17. §) ugyanis ezzel hozták kapcsolatba. Amíg az első törvény datálása megnyugtató, a másodikkal szemben kétely merül fel. Vazul ugyan a király ellen lázadt, de nem a királyság ellen, melynek jogos örökösének tekintette magát; a királyság ellen Koppány, Gyula és Ajtony fordult.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német–lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna; Boleszlónak nem volt érdeke, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítségek II. Henriknek, amiben békés politikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat, és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt.

II. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszló ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszló elfoglalta az Elbán túli gaukat, tartományokat. Ezért Henrik még ez év végén Istvánhoz küldte követségbe öccsét, Brunó augsburgi püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj–Gyula ugyanis a hadjárat után – Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve – átszökött Boleszlóhoz.

Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, köztük Esztergom és Eger határainak megállapítása.

1010 tavaszán indított II. Henrik újabb erőfitogtató hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően a lengyel fejedelem távolról avatkozott be a cseh hercegek trónviszályába. Amikor 1013-ban Boleszló hírt kapott Vlagyimir kijevi fejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és a hűségesküt megújította.

A harmadik német–lengyel háborút (1015–1018) az robbantotta ki, hogy Boleszló fia, Meskó révén beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéresévé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, és az 1018-as bautzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszló lemondott Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényéről. Ez a háború magyar szempontból azért érdemel figyelmet, mert ekkor értesülünk először Morva-völgyi harcokról. 1015-ben Boleszló harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszló „morva vitézei” egy bajor sereget megleptek, és Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomultak, és a Dunáig pusztítottak.

Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva-völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár, alighanem Holics-Újvár mellett, és Borona, valószínűleg Uherské Hradište. Így a harmadik német–lengyel hadjáratnak előzménye lehetett Boleszló támadása a magyar határvárak ellen, amelyről Thietmár is 1018. évi események kapcsán szól. Elmondja, hogy István nemcsak azt a határszéli várat foglalta el, amibe Boleszló Prokuj–Gyulát ültette, hanem más várakat is. Azt, hogy melyik az az urbsnak címzett nagy vár, illetve város, ahol Gyula székelt – felmerült Teschen –, nem tudjuk eldönteni. Lényeges körülmény, hogy a Morva-völgy 1015. évi lerohanásakor az ott levő magyar határvárak estek lengyel kézre, s ezeket István 1018 előtt visszafoglalta.


István király ugyan 1003-ban hadjáratot indított Gyula ellen, akinek valószínűleg kapcsolata volt Bizánccal, majd néhány év múlva, 1008-ban megtámadta és leverte Ajtonyt, a görög császár nyílt szövetségesét, Bulgáriának azonban nem nyújtott segítséget, amiben reálpolitikai meggondolások mellett az is szerepet játszhatott, hogy István király Gyula Boleszlóhoz szökése után lengyel oldalról várt támadást.

Szellemi művelődés

A ma ismert bizánci templomok fejedelmi vagy főúri alapítások. Alaprajzuk centrális; a ma is álló kiszombori és a térképről ismert csanádvári körtemplom, az előbbi belső karéjokkal tagolt: talán Gyula és Ajtony templomai.

Pogánylázadás

A Magyar Krónika szerint elsőként Viska, továbbá Buja és Bonyha, az erdélyi Gyula két fia, Sarolt unokaöccsei álltak annak a mozgalomnak az élére, amely Péter uralmának megdöntésére a Vazul-fiakat akarta behívni.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2203.
  2. SRH II. 381–382; Florianus, Fontes dom. I. 83.
  3. Závodszky, SzILK 153.

Irodalom

A Gyulák és a magyar nemzetségek erdélyi megszállásaira lásd Váczy Péter, Gyula és Ajtony (In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére 477–506), melynek fő eredményeit nem sikerült módosítani.

A központosító harcokra vonatkozó források Gyulát illetően: Gombos I. 92; III. 2803–2804; SRH I. 41, 61, 68–69, 172, 291, 316; II. 492; Ajtonyra: SRH I. 50, 89–90; II. 487–492, 505. A gyulák és Ajtony szállásaira lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I. 91. kk.; II. 109. kk.; Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 103–104, 113–115, 168–170; Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 216–218, 224–226, 230. kk. Hómannak az AjtonyGyula azonosságot valló tévedését (HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 178–179) helyesen cáfolta Váczy Péter, Gyula és Ajtony (in: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 475–506); C. A. Macartney, AECO 4. 1938. 477–478. Ajtony leverésének időpontja régóta vitatott kérdés; a régi véleményeket lásd Ortvay Tivadar, Temes vármegye ... története. I. (Budapest 1914) 219–220. A kutatók jó része Gellért püspök 1030. évi csanádi kinevezésének közvetlen előzményeként fogta fel, s az 1025–1030 közötti évekre tette, így: Horváth M., A kereszténység első százada Magyarországon 288. kk.; Karácsonyi, Szent Gellért 89; Karácsonyi, Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla 23. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2.44; Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 404; C. A. Macartney AECO 4. 1938. 481; Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 18. 1965. 10–19; Szegfű László, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 40. 1972. 26. A kutatók más része a Gyula leverését követő 1003–1004. évben határozta meg, így Fehér Géza, Katholikus Szemle 19. 1921. 144–166; Századok 61. 1927. 10–11; Váczy Péter, Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 501–502; Gyóni Mátyás, Magyar Nyelv 42. 1946. 43–49; Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1953. 334; Studia Slavistica 5. 1959. 19; vesd össze Somogy megye múltjából I. 1970. 24; Studia Turcica 177; Művészettörténeti Értesítő 23. 1974. 333; Bónis György, István király (Budapest 1956). 47; Kulcsár Péter, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 3. 1968. 31; Elekes, Középkori magyar állam története megalakulásától mohácsi bukásáig 35.

Mivel az Ajtony elleni hadjáratban részt vett Gyula, kit Szent István 1003-ban hozott el Erdélyből, az 1010-es években már az ellenséges Lengyelországban talált új otthont, ez ugyanúgy István uralkodása elejére datálja az Ajtony elleni harcot, mint István életírásai, kivált Laskai Osvát (Florianus, Historia Hungaricae fontes domestici I. 85).