Háborúk és forradalmak

A Múltunk wikiből
1529
augusztus 5. V. Károly császár és I. Ferenc francia király békét köt.
1531
Amszterdamban megnyílik az első tőzsde.
1571
október 7. A török hajóhad nagy vereséget szenved Lepantónál.
1576
Megjelenik Jean Bodin francia jogász Az államról című műve.
1577
december 13. Francis Drake Erzsébet királynő megbízásából Föld körüli hajóútra indul. (1580-ban érkezik vissza.)
1588
augusztus 8. Az angol partok előtt elpusztul a spanyol Nagy Armada.
1607
A virginiai Jamestown alapításával megkezdődik az angol gyarmatosítás Észak-Amerikában.
1632
november 16. Gusztáv Adolf svéd király a lützeni csatában elesik.
1642
nyara Angliában a király és a parlament közötti fegyveres összecsapással forradalom kezdődik.
1649
január 30. Londonban kikiáltják az angol köztársaságot. I. Károly angol királyt kivégzik.
1660
május 29. II. Károly visszatérésével a királyság restaurációja Angliában.

A nyugat-európai abszolutizmusok kettős meghatározottságát – me­lyek közül az első volt az alapvető – kitapinthatjuk egész struktúrájuk­ban, azokban az intézményi újításokban, amelyekben az államhatalom központosítása testet öltött: a hadseregben, a hivatalnokszervezetben, az adórendszerben, a gazdaságpolitikában és a diplomáciában.

A centralizált monarchia vezette be és intézményesítette – az erőszak­szervezet központosításának döntő lépéseként – az állandó hadsereget, amely a 16. század második, a 17. század első felének „hadászati forradal­mával” – a holland Orániai Móric, a svéd Gusztáv Adolf, az osztrák-cseh Wallenstein voltak ennek vezéregyéniségei – ütőképességében és méretei­ben rendkívül megnövekedett. II. Fülöp spanyol király hadserege mintegy 60 ezer főre rúgott, egy évszázaddal később XIV. Lajosé már a 300 ezret is elérte.

Ám az abszolút államok hadseregei – eltérően a későbbi burzsoá államo­kéitól – rendszerint nem hazai sorozott erőkből, hanem olyan vegyes összetételű alakulatokból álltak, amelyek között külföldi zsoldosok ját­szották a főszerepet. Ez a tény az állam alapvető feudális osztályfunkció­jából következett: a nemesség természetesen visszariadt attól, hogy fegy­verben tartsa saját paraszttömegeit. A francia Jean Bodin – aki 1576-ban először fejtette ki rendszeresen az abszolút monarchia elméletét, fel­állítva a tételt, mely szerint: „A szuverén felség és az abszolút hatalom fő jegye abban áll …, hogy törvényeket szüntet meg, vagy rendel el saját akaratából, alattvalói beleegyezése nélkül” – maga is többször hang­súlyozta: „Ha a nép fel lenne fegyverezve, aligha tűrné el a nemesek uralmát s a tisztségekből és javadalmakból való kirekesztettségét … Gondosan ügyelni kell tehát arra, hogy ne foghasson fegyvert, és ne gya­korolhassa a hadi mesterséget.”[jegyzet 1][1] Az idegenekből fogadott zsoldosokra viszont, akik még a honi lakosság nyelvét sem ismerték, bizton lehetett számítani abban, hogy letapossák a belső társadalmi forrongásokat – mint ahogy a 16. század közepén a kelet- és délnyugat-angliai paraszt­felkelésekkel is történt.[2]

De a korábban ismeretlen méretűre duzzadó hadseregek amúgy sem maradtak tétlenül: a nemzetközi fegyveres konfliktusok szinte folytonos sorozata egyike a kor jellemzőinek. A béke úgyszólván meteorológiai kivéte1nek számított az abszolutizmus korszakának nemzetközi klímájá­ban. Az abszolút állam gépezetét jórészt a csatatér számára alkották.

Az abszolutizmus korszakának háborúi – kivált annak első fázisában – alapvetően dinasztikus-területszerző jellegűek voltak. A feudális társadalmi-gazdasági formáció egész fennállása alatt ugyanis a területi hódítás volt és maradt a többletmunka-elsajátítás megnövelésének leg­gyorsabb és legdúsabb „hozammal” kecsegtető módja. A háború sikere a gazdagság sokkal nagyobb gyarapodását ígérte a feudális uralkodó osz­tály számára, mint a hazai termelés és forgalom bármilyen eszközzel való lefölözése. A háborús területszerzés nem kedvtelése vagy külső járuléka volt a nagyfeudális életformának, hanem belső szükséglete és funkciója. Ezt a tényt Machiavelli – amikor végigtekintett a 16. század eleji Euró­pán – mintegy evidenciának tekintette, és belőle vezette le a principe létének legfőbb törvényét: „A hódítás vágya nagyon természetes és meg­szokott tulajdonság, és ha az emberek ettől a vágytól indíttatva mindent elkövetnek, ami csak tőlük telik, az nem hibáztatható, sőt dicséretet érdemel … A fejedelemnek nem szabad másra gondolnia, másra töre­kednie, mást fontosabbnak tartania, mint a háborúra való felkészülést.”[jegyzet 2][3] A hadviselés feudális-területszerző indítéka tisztán és pőrén mutatko­zott meg abban a nagy összecsapásban, amely a 16. század első felében zajlott a Habsburg- és a Valois-dinasztia között.[4] Az Itália birtokáért vívott küzdelem, amelyet még a francia VIII. Károly kezdett a 15. század végén (1494), beletorkollott V. Károly császár és I. Ferenc francia király (1515-1547) háborúinak ama végzetes sorozatába, amely Spanyolország főhatalommá válásának ára lett vagy egy évszázadra, s egyúttal még hosszabb időre, századokra szólóan létrehozta Franciaország szövetkezé­sét a Török Birodalommal a Habsburg-hatalom ellen. A déli hadszíntéren a császár sikereket aratott: Itáliát spanyol befolyás alá hajtotta, a franciát kiszorította, a törököt távol tartotta a félszigettől – a Porta tengeri terjeszkedését a Mediterráneumban majd utóda a spanyol trónon, II. Fülöp (1556-1598) állította meg lepantói győzelmével (1571). Észa­kon viszont V. Károly nem tudott átütő eredményt elérni: I. Ferenccel folytatott hadakozása lehetővé tette a töröknek Magyarország egész középső részének elfoglalását; a fejedelmi szeparatizmus érdekeihez igazodó reformáció, minden erőfeszítése ellenére, veretlen maradt Német­országban (augsburgi vallásbéke, 1555), állandó potenciális szövetségese­ként a francia-török koalíciónak; az örökletes Valois-ellenség minden vereséget túlélt a Habsburg-bekerítés ellen küzdő Franciaországban; a folytonos háborúskodás terhei súlyosan próbára tették Németalföld lojalitását, mintegy előkészítve azokat a csapásokat, amelyek majd II. Fülöpre, az ellenreformáció fő zászlóvivőjére zúdultak itt 1566-tól kezdve, és végül Észak-Németalföld elszakadásához vezettek.[5]

Pedig a németalföldi szabadságharc első két évtizedében – kivéve az 1572-1576. éveket, amikor a felkelés súlypontja északra helyeződött át („tengeri koldusok”) – túlnyomóan a déli tartományok, főképpen a kál­vinizmust legkorábban befogadó Flandria és Brabant álltak a spanyol­ellenes küzdelem élvonalában. E tartományok ugyanis, mint utaltunk rá, a középkori Európa legnépesebb, legiparosodottabb s a nemzetközi keres­kedelemben is fontos szerepet játszó körzetét alkották, a korai kapitaliz­musnak Velencéhez és Firenzéhez fogható kezdeményeivel. Hogy Fland­ria „jó városai” – Brügge, Gent és Ypern – nem váltak itáliai típusú városállamokká, környező agrárövezettel a birtokukban, részben éppen annak tulajdonítható, hogy mögöttes területeik maguk is hamarosan megindultak az iparosodás útján. A flamand nagyvárosok finom luxus­kelméket gyártó „régi posztóiparának” már a 14. század közepétől kezdve egyre érzékenyebb versenyt támasztott a vidéki falvak és a kisvárosok közfogyasztás irányába fejlődő „új posztóipara”, amely nem volt a nagy­városihoz hasonló merev céhszabályoktól kötve, és bizonyos lehetőséget nyújtott a kereskedelmi tőkének a termelésbe való behatolásra (Armentières, Hondschoote). Antwerpen többek közt annak is köszönhette fel­virágzását, a 15. század végétől kezdve Brügge fölé kerekedését, hogy a megerősödő brabanti és flandriai „vidéki ipar” termékeinek felvásár­lója és nyersanyagának (spanyol gyapjú) közvetítője lett.[6]

Jelentős részben a déli nagyvárosok és iparvidékek kálvinista radikáli­sainak – a „szárazföldi koldusoknak” – forradalmi küzdelme tette lehetővé a spanyol abszolutizmussal szembeforduló protestáns rendi ellenzék vezéregyéniségének, Orániai Vilmos hercegnek, hogy az északi keres­kedőburzsoáziával szövetségre lépve, a szabadságharc gyümölcseit az északi tartományokban takarítsa be. Míg délen (Belgium) 1584-1585-re II. Fülöp hadai megadásra kényszerítették a „koldus”-uralom utolsó erődjeit is, és visszaállították a Habsburgok és a katolikus egyház hatal­mát, addig északon a szabadságharc Orániai Vilmos meggyilkolása (1584) után fia, a kiváló stratégaként már említett Orániai Móric vezetésével sikeresen folyt tovább, és a polgári forradalom – Európa első győztes polgári forradalma – funkcióját töltötte be. Az északi Egyesült Tarto­mányok (Hollandia) függetlenségének elismerése spanyol részről az 1609. évi fegyverszünetben egyúttal nyitánya volt a tengerentúli gyarmatok spanyol-portugál monopóliuma megtörésének is.[7]

A portugálok és spanyolok látványos hegemóniája a világtengereken ugyanis gazdaságilag nem volt eléggé megalapozott. Az európai árufor­galom fő ütőerévé vált atlanti part menti kereskedelemben alárendelt szerepet játszottak akkor, amikor a transz-atlanti, illetve indiai-óceáni kereskedelemben vezető szerepet vittek. A hollandok viszont a 16. század végéig – egyre inkább előretörve a Hanzával és Velencével szemben ­éppen az atlanti part menti kereskedelemben erősödtek-gyarapodtak, a Baltikumtól le Gibraltárig, sőt az 1590-es évektől a mediterrán hajózás­ban is, és közfogyasztási cikkek meg ipari nyersanyagok közvetítéséből halmozták fel tőkéiket; csak erről és emellett tértek át a világtengeri terjeszkedésre. A 16-17. század fordulóján nyomultak be a spanyol nyugat-indiai vizekre és a portugál-amerikai partokra – ami a spanyol gyarmatok és Sevilla közötti forgalom rohamos hanyatlásához veze­tett –, ekkor hatoltak be az Indiai-óceánra (a Holland Kelet-Indiai Tár­saság alapítása, 1602), hogy a portugálok fűszerkereskedelmét hamarosan megdöntsék, s kiépítve batáviai (ma Dzsakarta) bázisukat, két-három évtized alatt ellenőrzést szerezzenek Indonézia fő fűszertermő szigetei felett. Éppen a portugál-spanyol, illetve a holland tengeri terjeszkedés gazdasági alapozottságának különbsége magyarázza, hogy míg a keleti fűszer-kereskedelemből származó busás hasznok s az amerikai „ezüst­flották” kincsei nem válhattak az Ibér-félsziget államai tőkés átalakulá­sának tényezőivé, hanem elfecsérlődtek, illetve különböző utakon kifoly­tak az országból (a spanyol hatalom 1581-től 1640-ig Portugáliára is kiterjedt), addig a feudális rend és az ellenreformációs Habsburg-abszolu­tizmus nyűgéből forradalmi úton kibontakozó kálvinista Hollandia, „a 17. század tőkés mintanemzetévé” vált,[jegyzet 3] Amszterdam pedig már a 16. század utolsó évtizedeitől fogva – a spanyol uralom alatt rekedt Antwerpen helyébe lépve – a nemzetközi kereskedelem központjává lett.

A hadakozás feudális-területszerző indítékával így fonódott össze a 16. század közepétől fogva mintegy száz esztendeig a vallásháború motívuma a reformáció és ellenreformáció hatalmi csoportjai között, ami kiélezte a területi-dinasztikus vetélkedést, és azt új ideológiai köntösbe öltöztette, a 17. század elejétől kezdve pedig „az európai nemzetek kereskedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség”.[jegyzet 4] A harmincéves háború (1618-1648) volt a legnagyobb és az utolsó az ilyen összetett jellegű konfliktusok sorában. A cseh protestáns rendek Habsburg-ellenes felkeléséből és a Protestáns Unióba, illetve Katolikus Ligába tömörült német fejedelmek szembenállásából kinőtt s a balti-tengeri kereskedelmi hegemónia kérdését is érintő összeurópai konfrontáció bonyolult szövedé­kének legfőbb vonása a nyugat-európai államok egész sorának – a protes­táns Hollandiának, Dániának, Svédországnak, végül a katolikus Francia­országnak – hadba szállása volt a spanyol és osztrák Habsburgok ellen. A háború kimenetele nemzetközi jelentőségű fordulatot hozott. A veszt­fáliai béke (1648) – öt évvel a spanyolok felett Rocroinál aratott neveze­tes francia győzelem után – a Bourbon-monarchia határait több helyütt kiterjesztette a Meuse-től a Rajnáig, fenntartotta és rögzítette a politikai széttagoltság állapotát a Német Birodalomban, és véget vetett annak a vagy százéves korszaknak, amelyben a habsburgi Spanyolország volt Európa vezető hatalma. A spanyol abszolutizmus kontinentális hegemó­niáját – amelyet először a németalföldi forradalom ingatott meg a 16. század utolsó harmadában – végleg megtörte a fejlettebb francia ab­szolutizmus ereje a 17. század közepén, az első burzsoá állam, Hollandia segítségével, amelynek függetlenségét az 1648. évi békemű megerősítette.[8]

Mindezekben az európai területi-dinasztikus és vallásháborúkban Angliának még periferiális szerep jutott. Sziget volta kivonta ama kény­szer és indíttatás alól, amely a kontinentális monarchiákat állandó hadsereg fenntartására késztette; a spanyol vagy francia államéval vetekedő expedíciós haderőnek a szárazföldre való átdobása pedig rendkívül költsé­gessé, hovatovább megvalósíthatatlanná vált számára. A 16. század első felében VIII. Henrik háromszor is megpróbálkozott ugyan katonai be­avatkozással a Habsburg-Valois viaskodásba, de óhatatlanul a szélén maradt a nagy európai konfliktusnak. Aminthogy a század második felében Erzsébet királynő (1558-1603) centralizált kormányzatának fegyveres erejéből is legföljebb az elmaradott Írország meghódítására futotta, de nem kontinentális expanzióra. Utóbb pedig a Skóciát és Ang­liát személyi unióban egyesítő (1603) Stuart-abszolutizmus, nevezetesen I. Károly (1625-1649) kísérlete, hogy beavatkozzék a harmincéves háborúba, teljes kudarcot vallott.

Az angol állam katonai potenciálja mégis jelentős előrehaladást ért el ebben a korszakban, csakhogy egy másik irányban: a szárazföldi háborús­kodásról és terjeszkedésről a tengeri hadviselésre és tengerentúli hódításra való fokozatos átváltás irányában. Már az első Tudorok kormányzata elindította ezt a fejlődést, hogy azután 1588-ra Erzsébet olyan hatalmas hajóhad felett rendelkezzék, amely képes volt II. Fülöp győzhetetlennek hitt armadáját a tenger fenekére küldeni. S ha a tengeri győzelmet az európai szárazföldön, a hosszú spanyol háborúban nem tudta is kamatoz­tatni, hamarosan élvezhette első gyümölcseit a tengerentúlon. 1600-ban alakult meg az Angol Kelet-Indiai Társaság, amivel megkezdődött a britek Indiába való benyomulása, s a 17. század első évtizedeiben jelentek meg az első angol kolóniák Amerikában (Virginia, illetve Barbados és Guayana).[9]

Anglia nemzetközi kereskedelmi fölemelkedése sok hasonlóságot mutat Hol1andiáévaI. A 16. század számára is a balti-atlanti parti, majd a föld­közi-tengeri forgalomba való fokozódó bekapcsolódás időszaka volt – a Merchant Adventurers, Eastland Company, Levant Company és más ke­reskedőtársaságok révén –, és csak a 17. század eleje hozta meg a világ­tengeri terjeszkedés kezdeteit. A szigetországban azonban a kereskedelmi tőkének a termelésbe való behatolása, a kapitalista termelési mód felté­teleinek kialakulása radikálisabb és viharosabb formákat öltött, mint Németalföldön, mégpedig nemcsak városban, hanem falun is. A pénztőke­felhalmozás meggyorsulásával egyidejűleg ugyanis megindult és lökéssze­rűen haladt előre az úgynevezett eredeti akkumuláció alapfolyamata is: a falusi lakosság földtől való megfosztása, „kisajátítása” (eltérően Német­alföldtől, amely – kivált déli tartományaiban – a nyugat-európai agrár­fejlődés másik, franciaországi variánsához állt közelebb, a hagyományos földbirtoklási viszonyok felbomlásának lassúbb menetével, a feudális pénzjáradékot fizető censitaire szabadparaszti parcellatulajdonossá válá­sának tendenciájával).[10] A parasztság kisajátításának első hullámait pedig Angliában egy – mindinkább burzsoá jelleget öltő – „új nemesség” in­dította el,[11] hogy nagyüzemi keretek között termelhessen gyapjút a fland­riai, majd a honi textilipar számára. A polgárosuló nemesek így szoros kapcsolatba kerültek a tulajdonképpeni burzsoáziával: a gyapjút jórészt posztókereskedőknek (clothiers) adták el, akik azt főként céhkötöttsé­gektől mentes vidéki (falusi, mezővárosi) körzeteknek a földbirtoklásból részben kiszorult parasztiparosaival dolgoztatták fel a régi finomposztók­nál olcsóbb és könnyebb szövetfajtákká („új posztóipar”): a felvásárlási rendszeren túllépve, széles körben elterjesztették a kihelyezési rendszert, a Rural Industryra alapozott szétszórt manufaktúraformát, sőt, kisajátí­tott parasztok és elszegényedett kézművesek munkaerejét megvásárolva, már központosított manufaktúrákat is létesítettek.

Erre a belső fejlődésmenetre is nagy hatást gyakorolt az angol államnak a szárazföldi háborúskodásról a tengeri hadakozásra való fokozatos át­váltása. A szárazföldi hadseregtől eltérően ugyanis a hajóhad kettős funkciójú gépezet volt: nemcsak háborús célokat, hanem kereskedelmi érdekeket is szolgált. Az állami erőszakszervezetnek egyre jobban előre­nyomuló tengeri ágazata a nemesi földtulajdonos osztály különböző réte­geinek imént vázolt kereskedelmi-gazdasági orientációját ösztönözte, eredeti katonai-feudális jellegével szemben. Előmozdította tehát az „új nemesség” kialakulását, amely a burzsoáziával nem ellentétben, hanem összhangban fejlődhetett, vele együtt a kálvini puritanizmushoz csatlako­zott, és a skót háború kudarca miatt 1640-ben kényszerűen ismét össze­hívott parlament kereteit kihasználva, a Stuart-abszolutizmust s egyben a feudális rendszert megdöntő 17. század közepi polgári forradalom (Civil War, 1642-1649) vezető osztálya lett. Éppen ennek az osztálynak volt kiemelkedő képviselője Oliver Cromwell, aki – a puritanizmus radikális irányzatának, a parlament „independens” balszárnyának vezetőjeként ­paraszti katonaságra támaszkodva vívta ki a forradalom győzelmét a feudális-monarchikus erőkkel szemben, majd – mint az independens köztársaság államtanácsának irányító politikusa, illetve Anglia, Skócia és Írország „Lord Protector”-a (1653-1658) – az „új nemesség” és a burzsoázia szövetségére támaszkodva verte vissza a régi, feudális jellegű és az új, burzsoá jellegű földtulajdonra egyaránt veszélyes demokratikus tömegmozgalmakat (levellerek, diggerek).

Nem véletlen, hogy az angol forradalmat csakhamar követte az első valóban új típusú háborús konfliktus Európában, amelyet már nem di­nasztikus-területszerző, illetve vallási motívumok, hanem kizárólag kereskedelmi érdekek diktáltak, s amelynek már szinte minden ütkö­zete a tengeren, s nem a szárazföldön zajlott: a cromwelli diszkrimi­nációs hajózási törvények által kiváltott angol-holland kereskedelmi háborúk az 1650-1660-as években. Ezekben a küzdelmekben éppen az a két európai ország – két „tengeri hatalom” – állott szemben egymással, amely már megvívta polgári forradalmát, s így összeütközésük immár kapitalista államok közötti vetélkedés jellegét öltötte.

XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Colbert-nek az a kísérlete, hogy az abszolutista Franciaország szárazföldi hódítás útján sajátítsa ki céljaikat, és hasítson részt tengeri kereskedelmükből, meghiúsult az 1670-es évek első felében, amikor uralkodója az ő tanácsára indított támadást Hollan­dia ellen. Aminthogy a Napkirály sorozatosan indított hadjáratainak eredménytelensége az 1670-1690-es évek folyamán – majd különösen a spanyol örökösödési háborúé, a 18. század elején – nyilvánvalóvá tette a történeti helyzetnek azt az ellentmondását, hogy amikorra a francia abszolút monarchia belső szervezete teljesen kiépült, akkorra külső ex­panziós képessége már megtorpant. Ez időre ugyanis kibontakozott az újabb fordulat a nemzetközi erőviszonyokban. A kapitalista „tengeri hatalmak” felemelkedése, s különösen az angol kapitalizmus forradalmi áttörése a 17. század közepén és államának – a Stuart-restauráció át­meneti időszaka (1660-1688) után a burzsoázia, az új nemesség és a régi arisztokrácia osztálykompromisszuma révén, alkotmányos monarchia formájában végrehajtott – konszolidálása a 17. század végén („dicsősé­ges forradalom”, 1688-1689) volt az, ami útját állta a francia feudális abszolutizmus nyugat-európai hegemóniájának.

Lábjegyzetek

  1. J. Bodin, De Republica libri sex. Francofurti, 15912. 136, 888, 903.
  2. N. Machiavelli, A fejedelem, Fordította Lányi Mária. Budapest, 19442. 21, 64.
  3. K. Marx, A tőke. 1. Karl Marx és Friedrich Engels művei 23. köt. Budapest, 1973 703.
  4. Ugyanott 702.

Irodalom

  1. J. Bodin művének maga a szerző által készített latin fordítása és bővített kiadása: De Republica libri sex (Francofurti, 15912), az idézetek: 136, 888, 903.
  2. A „hadászati forradalom”-ról és a zsoldosok szerepéről: M. Roberts, The Military Revolution, 1560–1660. (Essays in Swedish History. London, 1967); V. C. Kiernan, Foreign Mercenaries and Absolute Monarchy (Past and Present, XI. 1957).]
  3. N. Machiavelli munkáját Lányi Mária fordításában használtam: A fejedelem (Budapest, 19442), az idézetek: 21, 64;
  4. A Habsburgok és a Valois-, majd Bourbon-dinasztia vetélkedése az európai hegemóniáért: H. LutzF. H. SchubertH. Weber, Frankreich und das Reich im 16. und 17. Jahrhundert (Göttingen, 1968); Sigfrid Henry Steinberg, Der dreissigjährige Krieg und der Kampf um die Vorherrschaft in Europa, 1600–1660. (Göttingen, 1967).
  5. A spanyol hatalom fölemelkedése és hanyatlása: John Lynch, Spain under the Habsburgs I. Empire and Absolutism, 1516–1598. (Oxford, 1964); P. Chaunu, L'Amérique et les Amériques (Paris, 1964); J. H. Elliott, The Decline of Spain (Past and Present, XX. 1961).
  6. A németalföldi forradalom indítékaira és menetére: Wittman Tibor, A flamand posztóipar tőkés lehetőségei a manufaktúra-korszak küszöbén (Századok 1961. 2–3) és Németalföld aranykora (Budapest, 1965); a tőkés viszonyok fejlődési szintjét illetően meggyőzőbb: Herman van der Wee, The Economy as a Factor in the Start of the Revolt in the Southern Netherlands (Acta Historiae Neerlandica, V. 1971) és A. N. Csisztozvonov, Szudbi rannyevo kapitalizma v reszpublike Szoegyinyonnih provincii (Voproszi Isztorii, 1972. 4).
  7. A „hat egyidejű forradalom”-ról szóló tézis R. B. Merrimantől származik: Six Contemporaneous Revolutions (Oxford, 1938); vesd össze Stephan Skalweit, Frankreich und der englische Verfassungskonflikt im 17. Jahrhundert (XIII. Mezsdunarodnij Kongressz isztoricseszkih nauk, Dokladi Kongressza I. Moszkva, 1973) és a vitával: Századok 1971. 2.
  8. A francia abszolutizmus kiteljesedésének folyamatára: A. D. Ljubinszkaja, Francija v nacsale XVII veka (Leningrad, 1959) és French Absolutism: The Crucial Phase, 1620–1629. (Cambridge, 1968); B. F. Porsnyev, Narodnije vossztanyija vo Francii pered Frondoj (Moszkva, 1948Leningrád, 1948); J. H. Salmon, Venality of Office and Popular Sedition in Seventeenth Century France (Past and Present, XXXVII. 1967); P. Goubert, Louis XIV. et vingt millions de Francais (Paris, 1966); Robert Mandrou, Louis XIV. et son temps (Paris, 1973).
  9. Az angol fejlődés és forradalom tárgyalásában elsősorban Chr. Hill műveire támaszkodtam: The Century of Revolution, 1603–1714. (London, 1961). (Magyar fordításban: Az angol forradalom évszázada. Budapest, 1968) és ugyanő, Reformation to Industrial Revolution. The Making of Modern English Society I (New York, 1967).
  10. Az agrárkérdésre: Sz. I. Archangelszkij, Agrarnoje zakonodatyelsztvo i agrarnoje dvízsenyije v Anglii vo vremja revoljucii XVII veka (Moszkva, 1955). — Az első teljesen burzsoá jellegű háborús konfliktusra: J. E. Farnell, The Navigation Act of 1651, the First Dutch War and the London Merchant Community (The Economic History Review, XVI. 1964)
  11. A nemesség burzsoá orientációjára: R. H. Tawney, The Rise of the Gentry(The Economic History Review, 1941. XI. 1.); L. Stone, The Anatomy of the Elizabethan Aristocracy (The Economic History Review, 1948. XVIII. 1–2); H. R. Trevor-Roper, The Gentry, 1540–1640. (The Economic History Review, 1953. Supplement). A kérdéskör vitája: Storm over the Gentry (Reappraisals in History. New York, 1963); L. Stone, The Nobility in Business, 1540–1640. (Cambridge, 1957) és legújabban ugyanő átfogó elemzéssel: The Causes of the English Revolution, 1529-1642. (London, 1972).


A nemzetközi erőviszonyok átrendeződése
Tartalomjegyzék Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika