Háziipar, céhes ipar

A Múltunk wikiből

Kelet-Közép-Európa feudalizmusból kapitalizmus felé tartó sajátos gazdasági fejlődésének jellemzője volt a 17–18. században a világi és egyházi nagybirtokosságnak a vidéki ipar növekedését különféle eszközökkel segítő és ezzel szoros összefüggésben a földesúri városoknak mind jelentősebbé váló szerepe. A kézműipar súlypontja fokozatosan vidékre helyeződött át. Ezt a tendenciát erősítették a fejedelmi, királyi és más – nem magánföldesúrtól elnyert – kiváltságokkal rendelkező régi feudális városok céheinek monopolisztikus törekvései, amelyek még csak gyorsították a képzett iparűzők földbirtokokra költözési folyamatát. Részben eme szakképzett és immár jobbágyi függésbe került kézművesek, részben pedig a birtokról összegyűjtött és mellékfoglalkozásként ipari tevékenységet is folytató parasztok munkaerőbázisára épültek előbb a jobbágyi erőre alapozott, később a tőkés manufaktúrák. Ezek a vállalkozások kisebb arányban a földbirtokosok saját vállalkozásaként jöttek létre, nagyobb részben azonban a számos kedvezménnyel odacsábított tőkés vállalkozók ipari üzemei voltak. Lengyelországban, Poroszországban, Cseh- és Morvaországban a 18. század második felében elkezdődött, s a 19. század első felében nekilendülő ipari tömegtermelés elsősorban vidéki munkaerőt vett igénybe, leginkább a textiliparban.[1] Ebben az ágazatban egyre több üzem volt a kereskedőtőke vállalkozása. A vidéki ipar a feudális béklyók miatt nem válhatott a tőkés fejlődés alapjává, azonban a kései feudalizmus egyik kísérőjelenségeként a kelet-középeurópai régióban a bomló céhes iparral együtt a tőkés manufaktúráknak alkalmas munkaerőbázisául szolgált. A szén, vas és más ércek bányászatában, a nyersanyagbázis földrajzi elhelyezkedése következtében, ugyanígy alakult a helyzet.[2]

Magyarországon, a már említett lényeges időbeli eltolódással és eltérő végeredménnyel, hasonló tendencia érvényesült. Ennek egyik következményeként az ország iparilag kevésbé fejlett részein a parasztipar[3] termelése 1848-ig megmaradt a vidéki – falusi és mezővárosi – céhes ipar kiegészítőjeként. Másik következményként pedig kettős – egymásnak ellentmondani látszó, valójában egymással párhuzamosan végbemenő – tendencia érvényesült. A tömegméretű árutermelés bővült, és az ország mezőgazdasági árufélék kivitelében különösen érdekelt részein megnőtt a vásárlóerő és az iparcikk-kereslet. Ez kedvezett a falusi és a mezővárosi céhek számbeli gyarapodásának, amelynek üteme csak az 1840-es években lassult meg. Ezzel a növekedéssel párhuzamosan folyt a céhrendszer bomlása, elmélyülő válsága, amely a falusi és a mezővárosi céheket később érte el, mint a fejlett iparral rendelkező városok céheit.[4]

A folyamat már a 18. században megindult.[5] Néhány évtized elteltével az Alföld török időkben – a néhány nagy mezővárost kivéve – csaknem elnéptelenedett megyéiben, továbbá a déli szerb, horvát katonai határőrvidék területén a lakosság már ekkor kezdett kilépni az e területeken eddig folytatott, még túlnyomórészt önellátó gazdálkodás kereteiből. Bár a 18. század végén és a 19. század első évtizedében még mindig akadtak az említett országrészeken vászonnal, posztóval, szerszámmal önmagukat ellátó részek, ezek ekkor már kivételszámba mentek. A vidékre ebben az időben a háziipar volt jellemző. Télidőben a parasztság szükségleteit meghaladó mennyiségben készített fogyasztási cikkeket.

A parasztság országszerte mindenütt foglalkozott háziipari szövés-fonással, de Liptó, Árva, Turóc, Trencsén, Zólyom, Gömör megyében, Zemplén északi részében, Sáros megyében, főként pedig a Szepességben, továbbá Vas megyében a Pinka menti községekben, valamint a szerb és a horvát határőrvidéken a szántóföldi vagy az állattartó munkából származó jövedelemnek jelentős kiegészítője volt elsősorban a vászonszövés, kisebb mértékben a gyapjúfeldolgozás. A kedvezőtlen természeti körülmények között élő szlovákok különösen rászorultak a kiegészítő kereseti forrásra. A szlovák parasztok télvíz idején készítette különféle faeszközeit közülük való házaló kereskedők árusították országszerte. Szolnokon hagyományos paraszti ipari tevékenység volt a tetőzsindely, a nádfedeles ház faragott oromzatának elkészítése.[6] A parasztipar és a kézművesipar határai elmosódtak az ország legkülönbözőbb részein űzött fazekasság esetében, amelynek különösen felvidéki és Békés, Csongrád megyei művelői voltak híresek.[7]

A háziipari tevékenység már a 18, század utolsó harmadában sem, a 19. század első felében pedig még kevésbé volt alkalmas az ipari munkák és termékek iránt megnövekedő igények kielégítésére. Az exportálható mezőgazdasági áruk termeléséből személyes előnyöket a feudális birtoküzemek tulajdonosain kívül elsősorban azok a parasztok élvezhették mind számosabban, akik a szabad kerületekben, a kincstárral, a földesúrral szerződésben levő és szolgáltatásaikat egy összegben fizető községekben, mezővárosokban, a taksás községekben, később a megváltakozott mezővárosokban éltek, vagy pedig olyan egyházi és világi uradalmakhoz tartozó községekben, mezővárosokban laktak, ahol a majorsági gazdálkodás nem nyomorította meg őket olyan mértékben, hogy ne tudtak volna bekapcsolódni a tömeges mezőgazdasági árutermelés folyamatába. Mindezeken a helyeken a mezőgazdasági termeléssel, forgalmazással, szállítással foglalkozás annyira igénybe vette a parasztok munkaerejét, munkaidejét, hogy egyre inkább rászorultak a kézművesre. A 19. század első felében, 1848 felé haladva egyre több uradalom törekedett kézművesek odatelepítésére a majorsági üzemben szükséges ipari munkák helybeli elvégeztetésére.[8]

A kézműiparral foglalkozók száma pusztán az arányokat nézve sokkal jelentősebben gyarapodott, mint a népességé.[9] Az ország népessége 1785 és 1828 között – felkerekítve – 64%-kal (11 495 356 főre), 1828 és 1846 között 4,7 %-kal emelkedett, és elérte a 12 039 399 főt.[10]

A kézművesek számaránya ennél meredekebben szökött fel. 1785-ben a falvak és a mezővárosok iparosainak száma (a tőkés vállalatokban dolgozók és a bányászok nélkül) 30 921 főre emelkedett; 1815-ben 88 422 főt számláltak össze; 1828-ra – 1785-höz képest – 200%-on felüli gyarapodással elérte a 94 553 főt.[11]

Az 1830-as évek végéről származó statisztikai becslés[12] szerint Magyarországon – a céhen kívüli iparűzőkkel, a kontárokkal együtt – 117 156 kézműves dolgozott; az 1846-ból származó becslés[13] szerint már 233 324, legényekkel és inasokkal együtt 311 324 fő (bányászok nélkül).

Az ország népességéhez képest azonban mindez roppant csekély volt. Míg 1777-ben 242 keresőre jutott egy kézműves, az 1830-es évek végén 78, 1846-ban 51 keresőre jutott egy iparos. 1846-ban országos átlagban minden harmincötödik lakos volt kézműves; de a Jászkun kerületben csak minden kilencvenkettedik, a Hajdú kerületben minden hetvenkilencedik, Szabolcs megyében minden hetvennyolcadik, Somogyban minden hetvenhatodik, Békésben minden hetvenkettedik lakos.

Ugyanakkor a statisztikákból jól kivehető a kézműveseknek a szabad királyi városokból a vidéki falusi és mezővárosi településekbe költözése is. 1715-ben a szabad királyi városok lakóinak 88,72 %-a, 1842–1843-ban már csupán 41,42%-a volt kézműiparos. 1715-ben a városi iparűzőknek mindössze 5,53%-a, 1828-ban már 32,01%-a élt tisztán agrárjellegű településeken.

1720-ban az összeírásba népesedési központként felvett 65 település az iparűző családfők 75,42 %-át tömörítette. 1828-ban ugyanezen a területen az iparűző családfők az összes népesség 28,71%-át tették ki.

1720-ban a népesedési gócok adófizető lakosságának 50,90%-a, a kézműves családfők 63,27 %-a élt a szabad királyi városokban, a mezővárosokban ellenben csupán 48,36, illetve 36,71 %-a. 1828-ban a szabad királyi városokban az adózók 45,34 %-a, az iparűző családfők 58,67%-a, a mezővárosokban 50,6%-a, illetve 40,02%-a volt található.

Az ipar kelet-középeurópai sajátos vonásaként a decentralizálódás tehát Magyarországon is felfedezhető, noha a vidékre település mozgatója más volt, mint akár a lengyel, akár a cseh–morva decentralizációé.

A falusi és a mezővárosi ipar megerősödését a szabad királyi városokéhoz viszonyítva részben az ezermesterek, a parasztok soraiból származó iparűzők termelő tevékenysége gyümölcseként a helyi keletkezésű iparnak, részben a városi iparosok vidékre költözésének köszönhette.

Míg a 18. század elején a falusi és a mezővárosi céhek tanult mestereinek többsége máshonnan költözött oda, a század utolsó évtizedei óta mind nagyobb lett a helybeli ügyes kezű parasztokból kikerült céhes kézművesek száma. A 19. század első felében pedig a városi céhek szegény mesterei, a mesterszám korlátozása vagy a céhbe jutás költségei miatt a céhbe felvételt nem nyerő legények is falura, mezővárosba költöztek.

Az arányok eltolódása a kézműipar területi elhelyezkedésének átrendeződésén is lemérhető. Míg a 18. század elején az ország legiparosodottabb megyéi Alsó- és Felső-Magyarországon, valamint a Duna két partján, a nyugati határ közelében voltak (Pozsony, Győr, Komárom), 1828-ra a felsőmagyarországi megyékben (Szeben, Abaúj, Borsod) csökkent az iparűzők száma, de gyengült Bars, Hont, Zólyom megyékben és az előbb említett Duna mentiekben is. Egyidejűleg növekedett az ország középső, dunántúli és alföldi megyéinek iparosodási szintje (Fejér, Pest, Csongrád). A gabona-, majd a gyapjúkonjunktúra évtizedeiben az arányváltozás kiterjedt az ország középső, főként pedig déli megyéire is.

Szepes, Gömör, Borsod és Abaúj megyében nagyobb kiterjedésű ipari terület formálódása ment végbe. Az ország középső, leginkább azonban a déli részein a kézműipar ott jutott az átlagosnál nagyobb szerephez, ahol a parasztság mezőgazdasági árutermelése az országos átlagnál nagyobb súlyúvá lett. Kétségtelen, hogy időlegesen más tényezők (a Ferenc-csatorna építése, a 18. század végén és a 19. század elején végeztetett mocsárlecsapolási munkálatok stb.) is emelték a kereseti lehetőségeket, és az e munkálatokhoz közel fekvő községekben hozzájárultak a kézműiparosok számának emelkedéséhez. Nem véletlen tehát, hogy az országban 1790 és 1848 között a legtöbb céh Bács-Bodrog megyében alakult, és csak utána következtek – a létrejött céhek számát tekintve – Pest megye egyes nagyobb községei és mezővárosai. Őket követték az ott alakult új céhek számát figyelembe véve Temes, Torontál és Arad megyék nagyobb községei, városi funkciójú mezővárosai (Temesvár, Versec), a Jász kerület és a Nagykunság, továbbá az iparosban az utóbbiakhoz hasonlóan szegény Békés, Csanád, valamint Csongrád megyék nagy határú, nagy lélekszámú községei, mezővárosai.

A falusi és a mezővárosi céhes iparosok tekintélyes része a mezőgazdaságot kiegészítő foglalkozásként űzött ipari tevékenységet, főként a túlnyomórészt mezőgazdasági jellegű, ritka népességű megyékben. 1828-ban a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl egyértelműen mezőgazdasági jellegű déli megyéinek kisebb településein az egész éven át dolgozó iparosok mindössze a lakosság 4–5%-át tették ki; ugyane terület és a Dunántúl viszonylag iparosodottabb mezővárosaiban elérték vagy meghaladták a 10%-ot, a legiparosodottakban a lakosság 20%-át. A legfejlettebb iparral rendelkező mezővárosokat nem választotta el éles határvonal az átlagosan fejlett szabad királyi városoktól, ezekben ugyanis a kézművesek a lakosság 25–26%-át tették ki.

A földművelő jellegű és csekély iparral rendelkező mezővárosokban (14–20 iparág) 1828-ban minden huszadik, a viszonylag iparosodottakban (30–40 iparág) minden tizedik, a legfejlettebb mezővárosokban (40–50 iparág) minden ötödik, az iparilag átlagosan fejlett szabad királyi városokban (mintegy 60–80 iparág; Székesfehérvár, Győr, Pécs, Sopron, Szeged) minden harmadik-negyedik családfő volt kézműves. A legfejlettebb szabad királyi városokban százon felüli iparágban dolgoztak a kézművesek (Pesten a 19. század első felében 150–160 iparág volt).

A falusi és a mezővárosi céhek az elemi ipari szükségletek kielégítésére alkalmas (ács, kőműves, asztalos, lakatos, bognár, kádár, kovács, üveges, ritkábban bádogos, cserepes) munkát végezték el, illetve a legegyszerűbb élelmezési, ruházati, szerszám- és eszközigények kielégítését szolgálták (molnár, szabó, szűrszabó, takács, szűcs, tímár, cserzővarga, csizmadia, cipészvarga, gubacsapó, kalapos, süveges, szíjgyártó, nyerges, bocskor- és sarukészítő, ritkábban kelmefestő, harisnya-, vagy éppenséggel – a táj igényei szerint – sarkantyúkészítő, szőrharisnyaszövő stb.).

A falusi és mezővárosi iparűzők munkájának minőségét jelzi az is, hogy az 1790 és 1848 közötti privilégiumkérések tekintélyes hányadában általános vagy vegyes tételes kiváltságot igényeltek, tehát sokféle mesterséget egyesítő szervezet alakítását tűzték ki célul. A vegyes céh az egyes szakmák anyagi gyengeségének tünete is lehetett.

1790 és 1848 között a jelenleg ismert céhlevélkérések száma (a megismételt kéréseket nem számítva) 1075 volt (ebből 91 megmaradt kérelemnek). Az 1805. és az 1813. évi királyi céhrendelet lényegében véve változatlanul megerősítette a céhek korábban élvezett kiváltságait, de az utóbbi elrendelte valamennyi céhlevél megújítását, továbbá azt, hogy kézműipart csak céhes keretben lehet folytatni.

A rendeletet követően 1840-ig ugrásszerűen megnőtt a privilégiumkérések és az elnyert céhlevelek száma. Az 1075 közül 984 esetben teljesített kérésből 192 volt vegyes tételes (1810–1848 között 189), 38 általános (1810–1848 között 30) céhprivilégium. 230 esetben tehát lehetőség nyílt 20–30 vagy annál is több szakmát művelő iparűzőt egy céh keretébe tömöríteni, ami a mesterség kifinomultabb művelését, az egy szakmán belüli munkamegosztásban több ágazatra oszló, differenciáltabb céhes szerkezet kialakulását és magas minőségi színvonalú munka végzését eleve lehetetlenné tette. Temes megyében Vingán 47, Lippán 36, Torontál megyében Komlóson 31, Lorándon 24, Módoson 30, Törökbecsén 23 szakmát fogott össze egy-egy céhben a kiváltságlevél.[14]

Nem volt sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha 3 (86 esetben), 4 (47 esetben) vagy 5 (29 esetben) szakmát egyesítő céh alakításának engedélyezéséért folyamodtak.

Legtöbbször a nagyobb községek, kisebb mezővárosok tartottak igényt vegyes vagy általános céhlevélre, illetve 3–4–5 szakmát egyesítő privilégiumra.

Nem volt más a helyzet akkor sem, ha egy-egy megye, járás vagy tájegység kért egy-egy szakmára, vagy pedig általános kiváltságlevelet, mert ekkor csupán területileg egymástól viszonylag távol eső kézművesipari műhelyek egyetlen szervezeti keretben való összefogásáról volt szó (például Nyitra megyében a Vlava, illetve a Holecska folyó, Vasban a Rába és a Lapincs mellett, Győr megyében Ásványon s más helységekben dolgozó molnároknak, vagy Nemesmagosi és vidéke, Pinkafő és vidéke takácsainak, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek, Kövi kelmefestőinek, a muraközi sziget fazekasainak céhei esetében).

A nagy iparoshiány ellenére sem használták ki a termelési kapacitást. A kézművesek jelentős része nem csupán a 18. század hetvenes éveiben, hanem még 1828-ban is csak az év egy részében folytatta mesterségét, részben annak jeleként, hogy a mezőgazdaság és az ipar elválása az ország nagyobb, agrárjellegű vidékein még csak kismértékben haladt előre, részben azonban már a céhrendszer válságának jeleként is.

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott. Sok mester szüneteltette iparát (Sopronban a kézművesek egytizedénél is több, Zomborban körülbelül egynyolcad részük). Ennek oka a fejlett mezőgazdasági területeken a kétlakiság, másutt a megélhetést biztosító egyéb kereset szükségessége volt.[15]

A kis mennyiséget termelő kézműipari műhelyben legtöbb esetben maga a mester dolgozott. Különösen jellemző volt ez az állapot a legtöbb alföldi és dunántúli mezővárosra, még az iparosodottabbakra is. 1846-ban az egy mesterre jutó legények és inasok száma országosan O,39-re becsülhető; más szóval, ekkor legalább a mesterek kétharmada egyedül dolgozott.

A céhesedés folyamatában a 18–19. században két szakasz figyelhető meg. Az elsőben a szabad királyi városok céhszervezete indult bomlásnak, ugyanakkor fellendült a mezővárosi céhesedés. A másodikban a céhesedés súlypontja a falura helyeződött, és megindult a mezővárosi céhek bomlása. A 19. század elején a Dunántúl osztrák határhoz közel eső megyéiben, továbbá a Felvidék északnyugati részén a városi céhek bomlása, számuk csökkenése és a falusi céhek kialakulása volt soron. Az ország déli megyéiben ekkor tetőzött a falusi-mezővárosi céhrendszer fejlődése.

A céhek számának csökkenése azonban az iparilag legfejlettebb területeken nem járt együtt okvetlenül és minden esetben a kézművesek számának apadásával (Nyitra megyében az iparűzők aránya, a céhek számának megfogyatkozása ellenére, 1846-ban éppúgy jobb volt az országos átlagnál – 51 lakos helyett itt 44 főre jutott egy kézműves –, mint Pozsony megyében, ahol 36 főre jutott egy kézműves).

A céhrendszer feudális elzárkózásához, monopóliumra törekvéséhez Magyarországon még a céhes ipar túlnyomó részének elmaradt technikája, a munkamegosztás fejletlensége, áruinak gyenge minősége is társult. A kettő együtt különösen súlyossá és a 19. század első felében gyorsan mélyülővé tette a céhrendszer bomlását.

A céhrendszer válsága összetett folyamat.[16] Egyik tünete a céhen belül és az egy szakághoz tartozó céhek között végbemenő elkeseredett küzdelem, amely a másik áruinak forgalmazását eltiltani próbálta. Másik – egyidejűleg észlelhető jelenség – a fejlettebb és a kevésbé iparosodott helységek egy szakmához tartozó céhei közötti verseny, amely a helyi hatóságok gyakran nyújtott támogatása ellenére az utóbbiak rovására dőlt el. Harmadik, és 1848 felé haladva – a források tanúsága szerint – egyre sűrűbben észlelhető mozzanat volt, hogy a céhes feldolgozóipar kénytelen volt az osztrák örökös tartományokban gyártott nyersanyaggal dolgozni, mert a hazaiak ugyanazt rossz minőségben állították elő, és így a vásárlóerő növekedésével hovatovább együttjáró ízlésváltozás, a jobb áru iránti igény kielégítése másképp nem volt lehetséges. Nem lebecsülendő tényezője volt a hazai céhrendszer válságának a hazai és egyes iparágakban az örökös tartományok azonos iparágbeli jobb minőségű és tőkés üzemben előállított termékeinek a versenye sem. Erre nem csupán a vidéki céhek, hanem például a pesti posztónyírók és szegkovácsok is panaszkodtak. A céhes feudális elzárkózásnak, ugyanakkor már a rendszer válságának, a gyengeség bevallásának is jele volt részben az a törekvés, hogy a kereskedőket tiltsák el céhek által gyártott termékek árusításától, részben pedig az, hogy mind több céhbeli mestert panaszolt be céhszervezete a helyi községi. városi hatóságnál vagy a földesúrnál amiatt, mert nem csupán maga gyártotta termékeket hozott forgalomba. A céhen kívüliek által készített, sokszor jobb minőségű iparcikkek árúsítása miatt is sűrűsödtek a panaszok. Korszakunk utolsó évtizedeiben, főleg az 1843–1844. évi országgyűlést követően a megyei, sőt már egyes szabad királyi városi hatóságok is mind több esetben adtak engedélyt a kontároknak – segéd és inas nélküli – iparűzésre. A céhrendszernek a megnövekedett mennyiségi és minőségi igények kielégítésére való alkalmatlanságáról tett bizonyságot, és egyben az abból kivezető utat is jelezte a céhen belül előrehaladó vagyoni differenciálódás, amelynek következményeként már a francia háborús konjunktúra idején., a harmincas-negyvenes években pedig egyre sűrűbben észlelhető volt az a jelenség, hogy egyes iparágakban a jómódú mesterek a céhszabályzat szerint alkalmazható segédek sokszorosát – eleinte csak 8–10, később már nemritkán 30–60 főt – foglalkoztatták, áttörték a céhrendszer kereteit, és fokozatosan ráléptek az egyszerű tőkés kooperáció útjára. Ezt a munkafázist megelőző, kezdetleges forma volt az, amikor egy-egy céh szerződött hadiszállításra. Ilyen esetben kötelezte tagjait, hogy mindaddig ne vállaljanak, végezzenek más munkát, amíg a szerződésnek eleget nem tesznek. Ez történt a palotai csapócéh esetében 1789-ben, amikor 10 000 rőf halina szállítására kötött egyezséget az Óbudai Hadfelszerelési Bizottsággal. Ugyanígy szerződött e bizottsággal 1808-ban a kőszegi, a radványi, a királyfalvai (Zólyom megye) posztóscéh. A veszprémi csutorások évek hosszú során át szállítottak csutorát a katonaságnak. Később az Óbudai Hadfelszerelési Bizottság helyébe megbízóként kereskedők léptek.

Néha csupán a céhtagság egy része tömörült ilyen vállalkozásra. Így jöttek létre a kompániák. Amikor ebben az üzemi formában a vállalkozó jómódú mesterek otthon dolgozó legényeiknek vagy kontároknak kiadták a munkát, és a kész terméket átvették, akkor már lényegileg egyfajta tőkés kooperáció jött létre. A céhes mester műhelye csak fedőszerv, amely eltakarja a tőkés vállalattá történt átalakulást. Az ilyen vállalkozások száma azonban elenyésző volt.

A kereskedőtőkés végső soron céhrendszert bomlasztó tevékenységének egyik formája volt, amikor a nyersanyagot is a kereskedő adta, és a céh vagy annak számos tagja elkészítette az árut, a kereskedő pedig a munkáért nyersanyaggal vagy pénzzel fizetett. A céhes mesterek hanyatlásának további formája volt, ha céhbeli vagy más mestertársaik manufaktúrája számára dolgoztak saját műhelyükben, állandó jelleggel. Ekkor önállóságuk már pusztán látszat volt, amelytől csak egy lépést kellett megtenniük helyzetük végső, minőségi változásáig, addig, hogy bérmunkásként, akár művezetői, akár pusztán munkás beosztásban dolgozzanak az akár céhesből, akár más módon vállalkozóvá lett tőkés manufaktúrájában.

A manufakturális fejlődés klasszikus útján haladó országokban a céhrendszer volt az egyik bázis, amire a tőkés ipari vállalkozás építhetett. Magyarországon erre tömegméretekben nem volt lehetőség sem a földesúri fennhatóság alatt nem álló szabad királyi városokban, sem a kiváltságos szabad kerületekben, sem pedig a királyi kamarai birtokokon levő, a taksás községekben, mezővárosokban, később a megváltakozott, addig földesúri tulajdonban levő és szolgáltatásaikat egy összegben évenként fizető mezővárosokban, még kevésbé a teljes földesúri hatalom alatt állókban.

A földesúr majorsági birtokára települt kézművesek jobbágyi kötelékeket vettek magukra. Az uradalom számára dolgozó iparosok, ha curialis telken éltek, ipari munkájukkal rótták le jobbágyi terheiket. A nem curialis, ipart űző zsellér házhelyet, legelőt, faizási területet kapott jobbágyi szolgáltatások (robot, kilenced, szőlőbirtok esetén adó stb.) fejében. Mindez éppúgy gátolta a földesúri fennhatóság alatt álló falvakban, mezővárosokban az 1813. évi céhszabályrendelet kötelező előírására alakult céhes iparűzés fejlődését, miként az is, hogy a kézműves – a birtok területén vagy azon kívül – csak a földesúr engedélyével végezhetett másnak munkát.

Az 1836:VII. tc. 9.§-a a jobbágytelken élő iparosoknak lehetővé tette az úrbéri szolgáltatások pénzzel való megváltását, és ezáltal az iparűzés területén is elkezdte a feudalizmus bomlasztását.

A megyei húsár-limitációk nem ösztönözték a mészárosokat megfelelő hizlalásra, így a belföldön eladásra került marhák bőre rosszabb minőségű volt, mint a külföldre szállított állaté vagy a külföldről importált nyersbőré.

A már említett császári és királyi szabadalmak, főleg pedig az 1840:XVII. törvénycikk tovább gyengítette a céhrendszer alapjait. A megyék egy része az 1840-es években már a céhek eltörlését követelte. 1847-ben a kancellária és a helytartótanács is elérkezettnek látta a céhrendszer átalakításának idejét. Az átalakulásra azonban már csak a feudális hivatali elképzeléseken túllépő és az 1843–1844. évi országgyűlés terveihez, hasonló, 1848. június 9-i, céhszabályokat módosító rendeletben került sor.

A manufaktúraipar másik, klasszikus modell szerinti munkaerőforrása a háziipar. Az erről már elmondottakból következően csupán a lenszövést, esetleg a gyapjúfeldolgozást lehetett volna nagyüzemi keretbe szervezni. Szepes megyében a 19. század elején egy évben 6 millió, Sáros megyében 10 millió rőfnyi háziszőttes vászon készült. A Pinka völgyének falvaiban élő vászonszövők munkája szintén lehetőséget kínált manufaktúra létesítésére. Nem ez történt.[17]

A 19. század elején a háziszőttes vásznat, az ország déli részén szőttet görög, szerb, örmény, a szepesi vásznat szlovák kereskedők pünkösd táján felvásárolták a falvakban. Az előleggel lekötött, többnyire még félkész terméket vagy így adtak el az országban, vagy a – szlovák vándorkereskedők – szepesi varosokban készíttették ki végtermékké. 1846-ban a sajtó arról tudósít, hogy Árva és Szepes megye vásznat a cseh vászon kiszorította a piacról. Ugyanerre a sorsra jutott a Garam völgye és Zólyom megye híres csipkeverő háziipara is. 1843-ban már arról panaszkodott az országgyűlés kereskedelmi bizottmányához benyújtott szakértői vélemény, hogy míg 40 évvel azelőtt ezeken a vidékeken az asszonyok csipkeveréssel foglalkoztak mellékkeresetként, most a rézércmosóban és a papírgyárban dolgoznak.

A magyarországi tőkés iparfejlődésnek tehát sem a céhes, sem a háziipar nem válhatott bázisává, így annak mind a nyugat-, mind a kelet-közép-európai változattól eltérő útra kellett lépnie.

Irodalom

  1. Az osztrák örökös tartományok ipari foglalkozású lakosainak számára Springer, Statistik.
  2. A termelési érték egy lakosra jutó hányadára, a gőzgépek számára a Tafeln megfelelő kötetei szolgáltatnak adatokat. Az utóbbiban találhatók az idevágó magyarországi, az erdélyi és a határőrvidéki becsült adatok is.
  3. A parasztiparra még Johann Csaplovics, Gemälde von Ungarn. I–II. (Pesth, 1829); Demian, Schwartner, Fényes, Kőváry művei; ifj. Palugyay Imre, Magyarország történeti, földirati … leírása (Pest, 1855), továbbá az egykorú néprajzi munkák és cikkek: Hunfalvy János, Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása (Pest, 1867); Ipolyi Arnold, Fehérhegységi úti képek (Vasárnapi Újság, 1859. 421–423); Orbán Balázs, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból. I–VI. (Pest, 1868–1873).
  4. A céhrendszer válságáról részletesen ír: Mérei Gyula, A magyar céhrendszer 1848 előtt (Századok, 1948. 1–4). Ezekből a megállapításokból indult ki, de mind tárgyi anyagát, mind tartalmi mondanivalóját illetően tovább jutott Eperjessy Géza, Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686–1848 (Budapest, 1967). Számos új összefüggésre világít rá ebben az összefüggésben is Gyimesi 167–182.
  5. Az 1784–1785. évi iparstatisztikára Mérei Gyula, Magyarország gyáripara az 1784–85. évi gyárstatisztika tükrében (Magyar Ipar, 1943. 10–12, 1944. 1);
  6. Az erdélyi paraszti faiparra vonatkozó adatok Imreh István, A Kolozs megyei paraszti faipar kialakulásának történetéhez /1796–1848/ (Studia Universitatis Babes-Bolyai. Series IV. Fasc. 1. 1961. Historia, továbbiakban: Imreh 1961) 69. és 73.
  7. A paraszti fazekasiparra Ruzsás Lajos, A pécsi Zsolnay-gyár története (Budapest, 1952, továbbiakban: Ruzsás 1952), továbbá a Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában (Szekszárdi Tájkutató Konferencia 1975. Szekszárd, 1976) című kötetben Gémesné Vámos Mária, Kerecsényi Edit, Sarosácz György, Lantosné Imre Mária, Andrásfalvy Bertalan tanulmányai. Ezekből kiderül, hogy csak az idősebb férfiak foglalkoztak fazekassággal. A család többi tagja, nagyobb része a mezőgazdaságból élt.
  8. A népesedési és az ipari népességre vonatkozó statisztikai adatokra: Acsády Ignác, Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában 1720–21 (Budapest, 1896); Az első magyarországi népszámlálás /1784–1787/. Szerkesztette Dávid ZoltánDányi Dezső (Budapest, 1960); J. A. Demian, Darstellung der österreichischen Monarchie nach den neuesten statistischen Beziehungen. Statistische Darstellung der Militär Grenze (Wien 1806, továbbiakban: Demian); Martin Schwartner, Statistik des Königreichs Ungern /1804–1807/ (Ofen, 1809–1811, továbbiakban: Schwartner) I. 201–203.
  9. az 1807–1808. évi iparstatisztikára: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL) Regnicolaris Levéltár. Archivum palatinale secretum Archiducis Josephi. Általános iratok (N 23) Politica 40. csomó. Acta statum fabricarum, manufacturarum etc. aut harum minorum officinarum tangentia.
  10. Az 1828. évi összeírásban felvett iparűzők adataira T. K. (Tagányi Károly), Az 1828. évi országos összeírás végleges eredményei (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1896) 206–211.
  11. Az 1818. és az 1825. évi iparstatisztikai összeírások az OL Helytartótanács, Departamentum Commerciale 18. fons-ában találhatók. Ezekről és a többi egykorú levéltári és nyomtatott forrásról, valamint a munka megírásáig közzétett legfontosabb szakirodalomról Mérei 1951 jegyzetapparátusa tájékoztat.
  12. Az iparosok számáról az 1830-as évek végén: Fényes Elek, Magyarország statisztikája. (Pest, 1842) I. 115., 205., 206–208., továbbá Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slavonien und der ungarischen Militär Gränze (Leipzig, 1842) I. 64., 132–134., 200., 241–247., 305–307., 352–357., 388–395.
  13. Az 1846. évi adatokra Fényes 1847. I. 71–72., II. 128., 193., 171., 280., 307., 316., 414., 372., 400., 419., 432., 438., 440., 328., 473., 361., 65., 469., 466., 457., 462.
  14. Az 1790 és 1848 között kért, illetve kiadott céhprivilégiumokról szóló részek A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere. I–II. Szerkesztette Éri István és társai (Budapest, 1975) című becses forrásművön alapulnak. A számítógépes eljárással összeállított céhkataszterből a tízkötetes Magyarország története című vállalkozás főszerkesztőségének kérésére a Veszprémi Akadémiai Bizottság támogatásával és a Veszprémi Nehézvegyipari Egyetem számítógépének igénybevételével, megadott szempontok alapján táblázatos összeállítás készült, amiért ezúton is köszönet illeti a munkálatokat irányító Éri Istvánt, a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ vezetőjét.
  15. A paraszti iparűzésről szóló részekhez hasznos adatokkal, útbaigazításokkal szolgáltak: Kósa idézett tanulmánya és Bodó Sándor, Mezővárosi és falusi kézművesség Észak-Magyarországon (In: Paraszttársadalom II.), továbbá Lendvai Anna, Simonné Tigelmann Ilona, Kopasz Gábor, Draskóczy István tanulmányai (In: Dunántúl településtörténete);
  16. a céhrendszer válságáról hasznos útbaigazítást ad: Szabad 45.; Budapest története III. 330–332.; Dóka Klára, A pesti céhrendszer válságának kibontakozása az 1840-es években (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Újkori és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékének Kiadványai. Budapest, 1970); Ruzsás Lajos, A pécsi ipar a feudalizmus végén (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 6. Pécs, 1956, továbbiakban: Ruzsás 1956); a veszprémi Kézművesipartörténeti Szimpozium vitaanyaga (Veszprém, 1972), valamint a referátumok és hozzászólások, összeállította Nagybákay Péter (Veszprém, 1973); Eperjessy Géza, Szabad királyi városi céhek (Az MTA Veszprémi Bizottságának Értesítője. Veszprém, 1977).
  17. A paraszti szövő-fonó ipar szerepét Tolnai György A paraszti szövő-fonóipar és a textilmanufaktúra Magyarországon /1840–1849/ (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 34. Budapest, 1964) című, levéltári anyagot nem hasznosító, nyomtatott forrásait kritikátlanul kezelő munkájában a magyarországi tőkés textilipar parasztipari alapon történő fejlődésének lehetőségét túlbecsülte, és emiatt jutott nem reális következtetésekhez. Nem fogadható el Tolnainak az az állítása sem, hogy amennyiben az 1848-as szabadságharc nem bukik el, Magyarország a nyugat-európaihoz hasonló tőkés fejlődés útján haladhatott volna. Az e kérdésre vonatkozó vitára: Katus László, A kelet-európai iparosodás és az „önálló tőkés fejlődés” kérdéséhez (Történelmi Szemle, 1967. 1); Berend T. Iván, Az iparfejlődés és az úgynevezett parasztipar kérdéséhez. Vita Tolnai Györggyel és Simon Péterrel (Történelmi Szemle, 1965. 2–3); Ránki György, Sémák és hamis alternatívák (Valóság, 1968. 7); Tolnai György, Az önálló tőkés fejlődés és a nacionalizmus megítélése a mai magyar gazdaságtörténetírásban. Válasz Berend T. Iván vitacikkére (Történelmi Szemle, 1966. 1). Tolnai Györgynek a parasztipar szerepére vonatkozó nézeteit széles tényszerű megalapozottsággal bírálja: Gyimesi 180–188.


Az ipar
Tartalomjegyzék A tőkés ipar