Hérodotosz

A Múltunk wikiből

angolul Herodotos, görögül Ἡρόδοτος

Halikarnasszosz, Kis-Ázsia, ma Bodrum, Törökország, Kr. e. 484 körül – ?, Kr. e. 425 körül
görög történetíró
Wikipédia
AGMA Hérodote.jpg

Bóna István

A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

A szkíta kultúrát elsősorban temetőkből ismerjük. A jelentősebbek (Hetény / Chotin, Tápiószele, Szentes–Vekerzug, Békéscsaba) az i.e. V. század folyamán keletkeztek, és századokon át használták őket. Sok száz, talán több ezer sírosak (egyik sincs teljesen feltárva), állandóan megtelepült lakosságról vallanak. Anyagi kultúrájuk egységes, legfeljebb külső hatások és érintkezések színezik: nyugaton a HallstattHallstatt]]-kultúra, délen a Dráva–Száva-vidék illír kultúrája (Donja-Dolina), északon és északkeleten a Pontus vidéki szkíta–görög kultúra. Az anyagi, gazdasági egység mögött látszólag tarka ideológia rejlik. Az Alföld-csoport temetőiben az elmúlt korok valamennyi temetkezési rítusát egyidejűleg alkalmazták (háton fektetés, zsugorítás, halotthamvasztás urna- és földsíros temetkezéssel). Korábban ezt etnikai tarkaságnak értelmezték, valójában inkább a hitvilággal kapcsolatos szokások és családi hagyományok sokfélesége lehet. E korszakban másutt is találkozunk vele, a hamvasztás és a temetés egyszerre dívik az illír törzsek egy részénél is. A balkáni trák előkelők temetését Hérodotosz saját tapasztalatai alapján így írja le: „Ha egy gazdag ember meghal, három napra felravatalozzák, mindenféle állatot áldoznak fel neki … majd elhamvasztják, vagy eltemetik, sírja fölé halmot emelnek.”[1]

Az Alfölddel szomszédos területeken az egységesebb temetkezési szokásrend mögött törzsi-politikai egységek sejthetők, esetleg eredetileg valóban különböző etnikum. Észak-, Északkelet-Magyarországon a késő rézkor óta megszakítás nélkül a halotthamvasztás uralkodik, Erdélyben viszont hátukra fektetve temették el a halottakat.

Az Alföld-csoportban előfordulnak kocsival–lóval való temetkezések, illetve lótemetések is (például Szentes–Vekerzug, Gyöngyös). Ezek korántsem csak nomádokra, inkább fejlett lótartó közösségekre utalnak. A ló–kocsi temetkezések száma és módja nem különbözik a dunántúli, közép-európai vagy bulgáriai trák kocsi–ló temetkezésektől, kerékabroncsaik, zabláik, lószerszámuk azonos vagy közeli rokon.

A keleti országrész vezető rétege éppúgy halmokban, kurgánokban temetkezett, mint a dunántúli, Kárpát-Ukrajnában és a Tiszaháton még a köznép hamvai számára is halomsírt emeltek. Észak-Magyarországon pedig a fejedelmeket is elhamvasztották. Viseletük, fegyverzetük, hatalmi szimbólumaik azonban teljesen másfélék: szkíta–trák jellegűek. A szkíta fejedelmek hatalmi jelvényeit utánozza a zöldhalompusztai törzsfő pajzsát(?) díszítő pompás aranyszarvas és a tápiószentmártoni elektrón (arany–ezüst) szarvas, mindkettő hamvasztásos sírból. A két szarvas nem szkíta készítmény, hanem a Duna vidéki “szkítizáló” művészet alkotása.

A Dunától keletre élő népek körében a rövid pengéjű, perzsa–szkíta vas tőrkard, az akinakes terjedt el. Jellemző azonban, hogy rendszerint nem eredeti rendeltetésének megfelelően, vagyis szúrófegyverként, hanem az egyik élét kiköszörülve, vágásra használták őket. A hosszú pengéjű vaskard éppoly ritka, mint a hajlott pengéjű görög (dór) kard (Penc) vagy utánzata. Az előkelőbb harcosok fegyvere még az íj és nyíl, amit ekkoriban a szkítáktól terjedt el Belső-Ázsiától Közép-Európáig. A Kárpát-medencében talált kis méretű bronz vagy vas nyílhegyek is szkíta típusok. A közemberek fegyvere a vascsákány és vaslándzsa volt.

Az ukrán sztyeppeken élő szkíták körül megtelepült „peremtörzsekkel” való érintkezésnek számos nyoma van a Kárpát-medencében. Különösen az észak-magyarországi és erdélyi törzsek állatmotívumokkal borított tegezdíszei (például Mátraszele, Budajenő), állatszobrocskákkal díszített bronzcsörgői (például Gyöngyös, Nagytarcsa) és párduc- vagy szarvasalakos nyelű bronztükrei (például Muhi) figyelemre méltóak. A tárgyak többségét, köztük a tükröket és a tegezdíszeket azonban nem a szkíták vagy a körülöttük lakó népek készítették, hanem a megrendelésükre dolgozó, művészi ízlésükhöz alkalmazkodó görög városok műhelyei. A Kárpát-medence “szkíta” művészeti tárgyainak nagyobb része valószínűleg a legközelebb fekvő nagyvárosban, Olbiában vagy a szomszédos Tyrasban készült.

A közvetlen vagy közvetett görög kapcsolatoknak több bizonyítéka is van. Az Ártándon eltemetett egyik gazdag törzsfő sírjából pompás görög bronzedény (hydria) került elő, egyéb pontusi görög tárgyak – pikkelypáncél, aranydiadém, arany karperecek és ruhadíszek – társaságában.

Görög bronzedények és arany ruhadíszek az Alföld-csoport köznépéhet is eljutnak, feltehetőleg görög vagy trák eredetűek ezen a területen az első korongon készült edények is (Szentes–Vekerzug).

Az elmúlt évtized régészeti kutatásai mutatták meg, hogy a Vágtól délkeletre a Kárpát-medencében és a román síkságon át egészen a Balkán-hegységig az i.e. V–III. században egységes színezetű kultúra található. Megegyeznek a közös helyi gyökerekre visszavezethető edényművesség és a népi kismesterségek termékei (kések, lándzsák, tőrök, orsógombok stb.), rokon a temetkezés módja is. A hatalmas terület legtávolabbi pontjait is rokoni szálak fűzik össze. Felettébb valószínű tehát, hogy az egységes kultúra nagyrészt rokon etnikumot takar. Nem régen alakult ki, itt–ott még kivillannak az egység alól a korábbi, eltérő népi közösségek nyomai (például a bronzkori eredetű észak-magyarországi népesség), azonban előbb vagy utóbb ezek is eltűnnek az új művelődési egység mögött.

Az időszámításunk kezdete előtti és utáni évszázadokban a rómaiak ugyanezen a területen különböző trák nyelvű törzseket találtak; e trák törzsek elterjedése, a helyi elemek eltrákosodása a kora vaskorig nyúlik vissza. A Kárpát-medence keleti felének vaskor eleji törzsei közül kettőt név szerint is ismerünk. A nagy görög történetíró, Hérodotosz, aki az i. e. V. században meglátogatta a Fekete-tenger görög városait, személyesen ismerte a trákokat és a szkítákat, saját földjükön szerzett róluk híradást. Ahogyan a szkíta törzseket leírja és jellemzi, az semmiképpen sem vonatkoztatható a Kárpát-medence népeire, annál pontosabban illik a Dnyesztertől a Kubánig terjedő területen élő, igazi szkíta törzsek régészeti kultúrájára. A szkítákon túl lakó népek leírásához Hérodotosz Hékataiosz földleírását is felhasználta.

Hérodotosz szerint a Marisz (Maros) az agatürszoszok országában ered, más helyen azt írja, hogy az agatürszoszok az Isztrosz (Duna) fölött nyugatról voltak szomszédosak a szkítákkal. A két adat Erdélyre, valamint a Déli-Kárpátoktól az Al-Dunáig terjedő síkságra utal. „Az agatürszoszok népe nagyon gazdag, különösen szívesen viselnek arany ékszert. Nőközösség van náluk, s mivel valamennyien testvérek, féltékenykedés és ellenségeskedés nélkül élnek. Egyéb szokásaikra nézve csaknem olyanok, mint a trákok.”[2] A trákok szokásait Hérodotosz élesen megkülönbözteti a szkíták vagy a szkíták módjára élő törzsek szokásaitól. A szkítákat és a trákokat Hérodotosz idején a Duna-delta választotta el egymástól, délre és nyugatra mindenütt trák törzsek éltek. Hérodotosz közéjük számította – mint láttuk – Erdély lakosait is.

A perzsa támadás idején egyébként a szkíták az agatürszoszok királyát is szövetségesül hívták. Az agatürszoszok azonban nem segítették a szkítákat, csak abban az esetben akartak harcolni, ha a perzsák saját földjükön támadják meg őket. Mégis majdnem belesodródtak a háborúba. A perzsák elől visszavonuló szkíták egy része az agatürszoszok országába akart hátrálni, akik azonban fegyverrel kergették el őket.

Erdély, Olténia és Munténia, valamint az Északkelet-Balkán népeinek rokonságát tehát nemcsak régészeti kultúrájuk közeli rokonsága, hanem egykorú történeti adatok is igazolják.

Az Alföld (és Dél-Dunántúl?) népét Hérodotosz a trák törzsek és szokások leírása közé iktatva említi.

„Mi van országuktól északra, milyen emberek laknak ott, senki sem tudja biztosan; közvetlen az Isztroszon túl látszólag végtelen pusztaság kezdődik. Az Isztroszon túl lakó népnek csak nevét sikerült megtudnom: szigünáknak hívják őket és méd viseletben járnak. Lovaikat öt ujjnyi szőrzet borítja, kicsik, tömpeorrúak és olyan gyengék, hogy nem bírják el az embert. Kocsiba fogva azonban igen fürgék, ezért az ottani emberek kocsikkal utaznak. Országuk megközelíti a venétekét az Adria partján. Azt mondják, Médiából származnak, de hogy hogyan juthattak oda Médiából, el sem tudom képzelni. A régi időkben azonban minden lehetséges volt.”[3]

Eltekintve a leírás mesés elemeitől, az adat legfőbb gyengéje időrendi bizonytalansága. Ha Hékataiosztól származik, akkor az Alföld „szkíta” vaskor előtti „preszkíta” lakosaira vonatkozik, mindenesetre az i. e. VI. század népességére. A Kárpát-medence „preszkíta” régészeti emlékanyaga ezt a lehetőséget valóban támogatná. Ha Hérodotosz közvetlen értesülése, akkor az Alföld-csoport legkorábbi, i.e. V. századi emlékanyagát lehet a szigünákkal összekapcsolni. A szigünák méd (perzsa) viseletben jártak, de hogy valóban irániak lettek volna, abban Hérodotosz sem volt biztos. A lehetőséget azonban a mezőcsáti kultúra „preszkíta” emlékanyaga nem zárná ki. A kis termetű, hosszú szőrű, igénytelen ázsiai lófajtát mindenesetre a mezőcsáti kultúra terjeszti el a Kárpát-medencében. E lófajtát számos sírból ismerjük. Kocsitemetkezésre az i. e. V. század előtt nincsenek adataink, a kocsizás általános használata azonban jóval korábban, már a „preszkíta” korszakban elkezdődött. A szigünák lótartással foglalkoztak, de nem éltek nomádok módjára, lovasaikról nem tudnak szomszédaik.

Nem lehetetlen, hogy az Alföld-csoport korai régészeti sajátosságait szigüna alapokra és elemekre lehet visszavezetni. Ezek a sajátosságok azonban egyre halványabbak lesznek, az i. e. IV–III. században már alig különbözik az Alföld régészeti kultúrája a szomszédos területekétől. A Dunától keletre eső területek népeit az i. e. IV. században erős kelta hatások érik (például a fazekaskorong és a kelta edényművesség általános elterjedése), majd a század vége felé kelta politikai uralom alá kerülnek. Az i. e. III. században önálló régészeti kultúrájuk elhalványodik, majd eltűnik. A kelták politikai hatalmának összeomlása után az i. e. I. században a trák törzsek ugyanezen a területen tűnnek ismét elénk.

Bartha Antal

A magyar őstörténelem fogalma

Megjegyzésre érdemesek a következők: anyajogú, az anyák irányítása alatt álló nemzetségek a történelemben kivételek voltak. Hérodotosz, a történetírás atyja, számos eredeti népi monda és mítosz ránk hagyományozásával elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az i.e. V. században már ő is a régmúlt homályába tűnő mítoszként és kivételként hallott az amazonok, a nők uralmáról.

Gazdálkodási és települési viszonyok

Hérodotosz görög történetíró az i. e. V. század második felében feltehetően a Bug-limán melletti Olbiában különböző kelet-európai népekről, köztük a jürkákról szerzett értesüléseket. Nem valószínű, hogy a jürkák valamelyik finnugor néppel lennének azonosak. A lovas vadászat egyik módjáról szerzett leírása érdekes: a vadász „fára mászva lesbe áll, mindegyiknek készenlétbe van a lova, – amelyet betanított hasra feküdni, hogy alacsonyabb legyen – és a kutyája, ha meglátja a fáról a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig kíséri.”[4] Hérodotosz néprajzi értesüléseinek vannak pontatlanságai. (A ló hasra nem fekszik, a vadászeb pedig nem a vadászt követi, hanem a sebzett vad nyomára vezeti gazdáját.) Az értesülés azonban így is becses, a közölt módon a ligetes sztyeppen lehet vadászni. Elképzelhető, hogy az ugor magyarok is alkalmazták a vadászatnak ezt a módját. Hérodotosz úgy tudja, hogy a földművelést és állattenyésztést a budinok földjén megtelepedett, szerinte hellén eredetű gelonok űzték, akiknek egy Gélonosz nevű, fából épült nagy városuk is volt. Nem tudni, kik voltak valójában a gelonok. Szkíta és talán hellén utazó kereskedők kisebb csoportjai, akik esetleg megtelepedtek a prémben gazdag erdőövezetben. A magasabb rendű gazdálkodás bizonyítékai azonban vándorkereskedők kis csoportjaitól nem származhatnak. A távolsági kereskedelem szempontjából számba vehető nagy település több is volt a Volga–Káma vidékén, bár Gélonoszra emlékeztető méretűnek nincs nyoma. A budin népet többen a permiek elődeivel kísérlik meg azonosítani. Hérodotosz informátorait a prém érdekelte, ezért hangoztatták a vadászat jelentőségét.

Hérodotosz leírása északi, majd keleti irányban haladva abban a sorrendben sorolja fel a népeket, ahogyan a Fekete-tenger partvidékről több ágra szakadó kereskedelmi útvonalon lehetett hozzájuk jutni. Ez az útvonal a Volga–Káma vidékén keletnek tartott, az Ob–;Irtisz összefolyásától feltehetően a Minuszinszki-medencéhez ért, s onnan – ezt már Hérodotosz nem közli – Mongólián át Kínába tartott. Ez az útvonal a távolsági kereskedelemben és a népmozgalmak történetében nagy jelentőségre tett szert. Ebbe az útvonalba más fontosabb utak is torkolltak. A Voronyezs, Poltava, Kijev körzetében élt szkítáktól, továbbá az Észak-Kaukázusból, Horezmből és a közép-ázsiai kusánoktól vezető utak Baskíria területén egyesültek.

Az ősmagyarok gazdasági élete a sztyeppen

Az i.e. V. században tevékenykedő Hérodotosznak, az antik kor nagy etnográfus-történészének figyelmét nem kerülték el a sztyepp földművelő népei. A korai középkor századaiban körültekintő eljárásának nem támadtak követői.

Lábjegyzetek

  1. Herodoti Historiarum Libri. Ed. H. R. Dietsch, Lipsiae, 1858 nyomán. Her. IV. 104.
  2. Her. V. 8.
  3. Her. V. 8.
  4. Herodotos történeti könyvei. 2. kötet. Fordította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Geréb József, Budapest 1893. 16.

Műve

A fehér ló monda szövegét lásd SRH I. 288–289; MEH 92–94. A mondának a földért és vízért való országvásárlás eleme (lásd már Herodotos IV. 126–132. V. 17–18)