Hóman Bálint

A Múltunk wikiből
Budapest, 1885. december 29. – Vác, 1951. június 2.
történész, egyetemi tanár, kultúrpolitikus
Wikipédia
Hóman Bálint

Művei

Az igen kiterjedt műveltségű Zichy István és nyomdokait követő Hóman Bálint és Deér József az önálló szervezetre alkalmatlan, „megkésett kőkori” finnugor, ugor és a magasrendű törökös korszakra szakították a magyar őstörténetet. Történelmünk első mérföldkövét a lovas nomád, törökös szellemű ősmagyarságban ismerték fel. Ez a történetírói irányzat magyar őstörténeti irányultságú turkológiánk klasszikus műveiből merített érveket. Nézeteiket alátámasztotta Zsirai Miklós is, aki ősműveltségünkben a finnugor és az ugor örökséget igencsak szerénynek tartotta. A hungarocentrikus szemlélet a törökös szellemű magyarságot egész Kelet-Európa korai történelmében irányítóként tüntette fel. A nacionalista áramlatok szívesen hivatkoztak őstörténeti alapköveikre.

A Horthy-korszak reprezentatív összefoglalása: Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. 1. kiadás VII. (2–7. kiadás V.), Szekfű Gyula, A tizenkilencedik és a huszadik század (Budapest, [1933]; a 2–7. kiadás Budapest, 1936–1943; az 1. kiadást használtuk) nem csupán az előzőknél összehasonlíthatatlanul gazdagabb nyomtatott forrásanyaggal való megalapozottsága miatt jutott előbbre amazoknál. Előnyére válik az is, hogy a magyar történelmet jobban, szélesebben állította a nemzetközi, bár hangsúlyozottan csupán a nyugati eszmeáramlatok összefüggéseibe.

Ez az eljárásmód pontosan megfelel a Horthy-rendszer általános szovjetellenességének, továbbá Klebelsberg Kunó nacionalista, nyugati orientációjú kultúrpolitikai elgondolásainak. Mindezeket Hóman Bálint – a Magyar Történelmi Társulatnak a „Magyar történet” megírása éveiben elnöke – igyekezett alapvető irányelvként megvalósítani a történettudományban. A Magyar történet 1. kiadásának név- és tárgymutatót tartalmazó VIII. kötetében található mellékletként a Magyar Történelmi Társulat programja. Ez a magyar történetírók előtt álló feladatokat sorba véve hangsúlyosan emeli ki, hogy a magyarságnak „a Nyugat felé is nagy kötelességei vannak”. „Kicsiny országként, ellenségektől körülvéve belekerültünk a népek versenyző nagy társadalmába. Mélyen kell lenyúlnunk, szervezett, kitartó munkával, hogy a magyar nemzet létének legalapvetőbb kérdéseit vihessük történeti feldolgozásainkban a külföld elé, oly általános szempontokkal, amelyekkel e kérdéseket valóban az emberiség fejlődésének világszerte érdekes problémáivá tehetjük. Az események és személyek történetét oly módon, hogy egyéni vonásaik mellett is koruk európai történetébe illeszkedjenek … Intézményeinket, társadalmi és kulturális történetünket úgy, hogy az általános emberi fejlődés történetére adatokat és módszertani tanulságokat hozzanak.”

A hungarocentrikus szemlélet helyébe az emberiség egyetemes történetébe illesztett magyar nemzeti történeti múlt bemutatásának módszertanii igénye önmagában véve megfelelne a korszerűség követelményének, ha ugyanakkor más nézőpontok nem tennék az előrelépést többszörösen ellentmondásossá.

A magyar nemzeti múltat amiatt is kell az általánua nyugat-európai fejlődés keretében, annak részeként tárgyalni, mert a magyarság egyrészt „ellenségektől körülvéve” él, másrészt a magyarság múltja amiatt igényel „mély szempontú kutatást és feldolgozást”, mert az tartalmazza „a kisebbségi sorsban élő magyarság millióinak a múltját” is, és egyben olyan nép múltja, „amely egyszersmind államnemzet is”. Sürgős tehát a kutatás új irányának a kijelölése, módszerének kidolgozása, tervszerű alkalmazása, „mert a szétszakított magyarság részei közt az együvé tartozás érzését a nyelven kívül kétségtelenül azonos történeti tudat biztosíthatja a legjobban.”

A közös nyelv, az anyanyelvi kultúra ápolásának, ápoltatásának követelése a más országokban élő magyarok számára az ott élő többi néppel egyenlő jogon aligha vitatható emberi jog. Ha azonban ez az igény eltéphetetlenül, mintegy szervesen összekapcsolódik a más országok népeinek – és nem csupán az eme program megfogalmazása idején amaz országok politikai vezetésének – sommásan, Magyarországot körülvevő ellenségekként, a magyar népnek pedig – szintén sommásan – uralkodó államnemzetként való feltüntetésével, akkor egyértelművé lesz, milyen tartalmú történelmi tudat fennmaradását kívánta biztosítani a Magyar Történelmi Társulat programja és a Horthy-korszak reprezentatív történelmi összefoglalása; milyen aktuális politikai funkciót szántak a kultúrpolitika irányítói a jelzett történeti tudatnak és az eme tudatformálás szolgálatába állított korszerű kutatási módszernek.

Az első világháborút követő történelmi sorsfordulatok új, objektív helyzetet teremtettek Magyarország számára is. A Horthy-korszak uralkodó osztályainak érdekei s a Magyar Történelmi Társulat vezetésének és a hivatalos történetírásnak tudatos azonosulása ezekkel a forrása annak, hogy a sorsfordulatok egyértelműen csak negatív reakciókat váltottak ki a történeti szintézis alkotóiból is.

1918 és 1919 forradalmi sokkhatást gyakorolt elsősorban a magyar nagybirtokosságra és a finánctőkésekre, akiknek a hatalmát a nemzetközi imperializmus ellenforradalmi intervenciója restaurálta. Felerősítette ezt a hatást a hatalmukat visszanyert, ám erős tömegbázissal nem rendelkező osztályoknak, valamint a középrétegek tekintélyes hányadának rettegése az uralmi rendszer és a tulajdonviszonyok akár reformok útján történő lényeges változtatásától, még inkáhb az ilyen irányú plebejus–demokratikus, főként pedig a szocialista forradalmi tartalmú tömegakcióktól. Nem kisebb szerep jutott a trianoni imperialista békediktátum és a kisantant létrejöttének együttes, egymástól el nem különíthető hatására felerősödött „egyedül vagyunk” komplexusnak, amely leginkább a középrétegek nacionalista konzervatív, területi revízióra vágyó értelmiségi, közalkalmazotti részében hatott. Ennek az érzésnek a retrográd ideológiája eme rétegek túlnyomó részében éppúgy, núnt a történelmi összefoglaló műben a Kelet-Közép-Európában nyelvi szempontból is rokontalan, ősi, történelmi gyökerekből táplálkozó, közös, valtozatlan és örökké tartó magyar faji sajátságok és ezek révén a szomszéd népektől való elküönülség irracionális – szellemtörténeti beütésű – elmélete volt. A szorongás feloldását, a menekvést a hatalmon levők és a korszakunk történeti szintézisét író történész-ideológus – Ranke és német követői történetfelfogásának nyomán – valamely nagyhatalom árnyékában való meghúzódásban látták. Az összefoglalás szerzője – konzervatív-katolikus világnézetének és politikai gondolkodá§ának megfelelően – a magyar politikai vezető réteg gyengülésének és a két magyarországi forradalommal; egyik okát a liberalizmus racionális eszméjében vélte felfedezhetőnek. Így azután az ő szemében sem a weimari köztársaság, sem a fasizmus uralma alá került Németország nem lehetett Magyarország megfelelő külső támasza. Az előbbi demokratizmusa, az utóbbi Magyarországot is érintő és hosszabb távon a magyarság nemzeti létét fenyegető terjeszkedő politikai szándékai és antihumanizmusa miatt. Olaszország messze volt, és inkább csak közvetett – a náci terjeszkedést a kötet megfogalmazása idején a RómaBécsBudapest összefogás révén még akadályozó – támogatására lehetett számítani. Maradt a Habsburg-monarchia újjáélesztésének – egyébként az illúziók világába tartozó, irreális – gondolata, amelyhez az összefoglaló mű szerzője múltbeli, személyes sorsa révén érzelmileg is kötődött.

Belső használatra pedig a magyar úr és a magyar paraszt ősi, faji, történelmi közösségének ideológiája, az „úr és paraszt a magyar élet egységében” jelszó hirdetésével, a Horthy-rendszerrel azonosuló társadalomtudósok, köztük történészek is, azt a célt kívánták szolgálni, hogy ha lehet, kiküszöbölődjenek, de legalább tompuljanak a földbirtokos osztály és a parasztság osztályellentétei, és távol tudják tartani ez utóbbit a harcos, forradalmi politikai fellépéstől. Ennek érdekében – már az első világháborút megelőző irodalmi és publicisztikai konzervatív ideológiai előzmények nyomaba lépve – hirdették a magyar parasztról, hogy a magyarság közös ősi, faji sajátosságainak leghitelesebb őrzője és a magyar nemzet önmegújításának örökös forrása. Ez az ideológia, továbbá. – a tőke versenyével szemben – a paraszti tulajdon konzervatív szellemű védelmének a követelése, az 1930-as évek elejének különféle mérsékelt földreform-koncepciói mind-mind a történelmi szerepre hivatottnak hirdetett nagybirtokosságnak és – bármennyire paradoxonnak is tűnik – a valóságban mégis vele szövetséges finánctőke hatalmának a konzerválását szolgálták.

Így válik érthetővé, hogy a Horthy-korszakban keletkezett történeti szintézis az 1848. évi magyarországi forradalom útját objektíve egyengető reformmozgalmat pusztán a magyar talajtól idegen nyugati liberális eszmék importjaként, de a polgári jogrend, a tulajdonviszonyok, a formális személyi szabadságjogok biztosítása miatt elismerően jellemzi, ám bizonyos megszorítással. A megszorítás a reformmozgalom eredményeinek a lebecsülésében jelentkezik. Nem vitatja, hogy az országgyűlések törvényhozása megtörte a nemesi birtokjog kizárólagosságát. Ugyanakkor – megítélése szerint – az országgyűlések lefolyásából kiderült, hogy az ott folyó tárgyalások útján a reformok egyhamar aligha valósíthatók meg, hiszen 1848 márciusig ügyük keveset haladt előre, Ez – az összefoglalás szerint – nem is meglepő, hiszen a reform ügyét a birtokos kisnemesség túlnyomó része nem érezte magáénak. Reformot néhány – magas műveltségéhől eredően – ”szellemi régiókban” járó, szélesebb távlatokban gondolkodni és önérdeke ellen cselekedni képes birtokos köznemest leszámítva voltaképpen senki sem akart. Az e tekintetben immár tisztán polgári álláspontról a múltra visszatekintő historikus figyelmen kívül hagyja, hogy a megyei közgyűléseken, a társadalmi életben, az országgyűlési követek sorában, a követi utasításokban a liberális szellemű továbblépés igénye 1848-hoz közeledve a birtokos nemességben mindinkább szélesedett. Látókörének gyújtópontjába csupán a számszerűen valóban nem kevés, ám a politikai haladást legföljebb lassítani kívánó, de annak útját eltorlaszolni immár nem tudó konzervatív nemesi birtokos ellenállása kerül. A reformmozgalmat nem a legszélesebb és nem csupán anemesi társadalmi szükségleteket fokozatosan érvényre juttató politikai irányzatnak tekinti, hanem kizárólag néhány kimagasló személyiség egyénisége megnyilvánulásának. A reformokért küzdők csupán amiatt érhettek el csekélyke eredményeiket, mert a kormány ellenállt javaslataiknak, és ezáltal a reformtörekvések bevonultak a rendi sérelmi politika fegyvertárába. A reformokért vívott küzdelem így a kormánynak a rendi alkotmány szelleme ellen irányuló konzervatív abszolutista tendenciáira való – nemzeti harc köntösét öltő – reagálásra korlátozódik. A szerző figyelmét elkerülte, hogy a rendi sérelmi politika immár csupán a polgári törekvések köntöse volt.

Érdemes azonban kissé elidőzni egy másik kérdésnél. A Horthy-korszakban keletkezett szintézis korszakunkkal foglalkozó kötetének ítélete az úgynevezett gyarmati gazdaságpolitika forrásának kérdésében szintén eltér a korábbi összefoglalásokétól. A liberális nacionalista felfogással szemben már nem csupán a bécsi udvar gazdaságpolitikájával magyarázza az ország gazdasági elmaradottságát, hanem – a valósághoz a visszahúzó erők vonatkozásában némileg jobban közelítve – ezzel egyenrangú tényezőként említi azt is, hogy a. rendek nagy része csupán kiváltságainak megóvásával törődött. Közvetve tehát – a gazdaságpolitikán keresztül –, ismét lebecsüli a reformkorszak politikai és gazdasági önrendelkezésére irányuló törekvéseit. Általában nem hozza összefüggésbe az eme politikai síkon jelentkező igényeket a gazdasági életben végbement objektiv változásokkal, noha – az egykorú források alapján – felismeri, hogy a feudális magánjogi kiváltságok eltörlésével megnyílhat az út a korszerű mezőgazdasági technológia és üzemvezetés általános elterjedéséhez. Továbbá – jóllehet a politikai harcoktól elkülönítve – jelzi a piac bővülésének a gazdasági tevékenységre gyakorolt hatását is.

Míg a két korábbi, bár nem azonos módon liberális alapállású összefoglalás a történelmi személyiség, az egyén akarati tevékenységét racionális felismerő képességével magyarázza, a Horthy-korszakban megjelentetett összefoglalás szerint az egyes nemzeteknek – a szintézis szellemtörténeti megalapozottságából következően – Istentől elrendelt történelmi, sajátos, egyedi útjuk van. A kimagasló személyiségek az isteni szándékot intuitíve megérző, irracionális képességük révén találnak rá erre az útra és képesek járni rajta. Nem kis szerepet játszanak azonban a történelmi személyiségek tetteinek mérlegre tételekor amaz időszak uralkodó osztályának általános politikai szükségletei is, amelyben az összefoglalások keletkeztek. Ezektől függ ugyanis, melyik szintézis mely személyiség cselekvését állítja a középpontba.