Habsburg-Lotharingiai Albrecht

A Múltunk wikiből

Habsburg–Tescheni Albert Frigyes Rudolf főherceg, németül Erzherzog Albrecht Friedrich Rudolf von Österreich-Teschen

Bécs, 1817. augusztus 3. – Arco, Dél-Tirol (ma: Olaszország), 1895. február 18.
császári tábornagy, eredményes katonai vezető, főhadparancsnok,
nagybirtokos, nagyiparos
Wikipédia
Albert főherceg, császári altábornagyBarabás Miklós festménye, 1854.
1851. október 10.
Albrecht főherceg Magyarország katonai és polgári kormányzója.
1852. április
A helytartóságot Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzósága” alá rendelik.
1860. március 30.
Albrecht főherceg felmentése főkormányzói tisztségéből.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

A távolabbi cél tehát Magyarország törzsterületének egymástól elidegenített tartományokra való bontása volt, de úgy ítélték meg, hogy átmeneti időre szükséges még közigazgatásának egységes irányítása. Így került sor 1851 elején Geringer vezetésével az öt kerület fölé rendelt helytartóság felállítására, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg „katonai és polgári kormányzóságának” rendeltek alá. Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élét). A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké. A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból. A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége. Más kerületekben és fokozottan Erdély, illetve a Vajdaság közigazgatásában, még inkább a törvénykezés területén meg a szakhivatalokban nemcsak a magyarok, hanem sok esetben még a hazaiak, magyarok és nemzetiségiek együttes aránya is a lajtántúliaké mögé szorult. (A lajtántúliak magas arányát mutatja, hogy Ferenc József 1857-ben mintegy engedményképpen helyezte kilátásba annak a kívánságnak a teljesítését, hogy a hivatalnokok kétharmada az ország szülötteiből kerüljön ki.) A politikai szempontok mellett elengedhetetlen követelmény volt a német nyelvtudás, s inkább a szakképzettség terén tettek engedményt, semmint ebben. Igaz, kívánatos volt az országban honos valamelyik másik nyelv ismerete is, de ettől sűrűn eltekintettek. Az állami számvevőségnél az 1860-as évek elején a hivatalnokoknak még egyhatoda sem tudott magyarul fogalmazni, és a felénél kevesebb értette ezt az országban a legtöbb ember által beszélt nyelvet. De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek. Még a pesti sajtófelügyelet irányítása is olyanok kezébe került, akik nem tudtak magyarul, és így beosztottjaik tájékoztatására szorultak. Mindez erősítette az önkényuralmi hivatalnokréteg kasztszerű elkülönülését és népszerűtlenségét. Elszigeteltségüket nem oldotta, legfeljebb a nevetségességgel párosította a hírhedt egyenruhaviselési szabályzat. Előírásai kötelezték a magyarországi tisztviselőket, hogy vitézkötéses attilát, kakastollas kunkalapot és gyöngyházmarkolatú görbe kardot viseljenek, ünnepi alkalmakra díszmagyart öltsenek, de a birodalmi egység hangsúlyozásaként kétfejű sasokkal a boglárokon és a kardmarkolatokon. Tilos volt a lázadókra emlékeztető körszakáll viselése, ellentétben a lojalitást szimbolizáló pofaszakállal. A rendszer hivatalviselőit „Bach-huszárokká” pellengérező szabályzatot a börtönőrökre is kiterjesztették, hogy a hazafiakat kellő „nemzeti” külsőségek közt őrizzék. A hivatalnokréteget hagyományai és a szigorú szabályzatok fegyelemre kötelezték ugyan, a visszaélések mégsem hiányoztak. Érthetővé teszi ezt, hogy a lajtántúli (mind a német, mind a cseh és morva) tisztviselők áramlása a magyar tartományokba éppúgy nem volt mentes kontraszelektív tényezőktől, mint az adott körülmények között a hazai utánpótlás. Albrecht főherceg magának a császárnak panaszolta indulatosan, hogy hivatalnokseregében sok az olyan tisztségviselő, aki Bécsben háziszolgának sem kellene.

Az önkényuralom kiszolgálói

Aligha dönthető el egyértelműen annak a Hauer István bárónak a „nemzeti” hovatartozása, aki ugyan nem a legmagasabb, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb pozíciót töltötte be a Magyarország beolvasztásával kísérletező önkényuralmi rendszerben. Soproni születésű volt, anyja Sigray lány, magyarul is beszélt, így alkalmas volt arra, hogy 1849-ben mint a soproni kerület miniszteri biztosa, majd főispánja, illetve mint a magyarországi közigazgatási szervezet kialakításával megbízott testület belügyminiszteri osztályfőnöki ranghoz jutó tagja, majd Albrecht főherceg oldalán a kormányzóság polgári osztályának vezetője, minden „magyar ügyben” a hívatott szakértő szerepét vállalja. Magyarországi, illetve magyar származása ellenére, vagy éppen azt ellensúlyozandó, ő volt az, aki a magyar jellegűnek elismert pest-budai kerület szűkítése és az ország végleges területi széttagolása mellett kardoskodott. Már soproni biztosként a germanizálás előharcosának, Bach bizalmasaként és Albrecht főherceg befolyásolójaként pedig a beolvasztó politika kíméletlen végrehajtójának bizonyult. Hauerral ellentétben gróf Haller Ferenc tábornok, József főherceg nádor hajdani hadsegédje, az 1840-es évek horvát bánja, Albrecht főherceg helyettese nem annyira az önkényuralmi centralizációnak, mint inkább a dinasztiának volt elkötelezettje.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki.

A „provizórium”

A megújított önkényuralom magyarországi érvényesítőinek elsődleges feladatává tették, hogy az 1860–61-ben Magyarországon újra feléledt „forradalmiságot” gyökerestül kiírtsák. Mindenekelőtt a félelem vezette erre őket, hiszen maga Albrecht főherceg, az ország volt kormányzója, a császár nagybátyja ítélt úgy, hogy a birodalom nem élné túl az 1848-as forradalom új kiadását.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

1864 karácsonyát követően Augusz Antal báró, Albrecht főhercegnek, a császár nagybátyjának, a volt magyarországi főkormányzónak a bizalmasa kereste fel Deákot.

Kolossa Tibor

A dualizmus államszervezetének kialakulása

A hadügyminiszter mellett fennállott a hadsereg katonai vezetését és felügyeletét ellátó hadsereg-főparancsnoki – később hadsereg főfelügyelői – tisztség, melyet gyakran az uralkodóház valamely tagja, a kiegyezés idején Albrecht főherceg töltött be, ki természetesen a hadügyminiszternél lényegesen nagyobb befolyású személy volt.

A hadügy végleges rendezése. A honvédség felállítása.

Az uralkodó és a vezető katonai körök, élükön Albrecht főherceggel, semmi kétséget sem hagytak az iránt, hogy a hadsereg egységéhez és kizárólagos dinasztikus vezetéséhez a végsőkig ragaszkodnak, a hadsereg ügyeibe semmi beleszólást nem engednek. Ugyanakkor azonban sürgetően szükségessé vált a königgrätzi vereség tanulságai alapján a véderő-rendszer korszerű reformja az általános védkötelezettség alapján és ennek alkotmányos törvénybeiktatása.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

A Monarchia külpolitikájában Beust 1867 után óvatos formában folytatta a német hegemónia visszaszerzésére irányuló poroszellenes politikáját. Ez azzal a veszéllyel fenyegette a dualizmust; hogy a Habsburg-ház Németországban megerősödve ismét a centralista abszolutizmus rendszeréhez folyamodik. Ezt a reményt táplálták elsősorban a katonai körök Albrecht főherceg vezetésével.

Irodalom

Albrecht főherceg főkormányzóra: L. Jedlicka, Feldmarschall Erzherzog Albrecht (In: Gestalter der Geschichte Österreichs).