Habsburg-Lotharingiai Ferenc Ferdinánd

A Múltunk wikiből

teljes nevén Ferenc Ferdinánd Károly Lajos József, németül Franz Ferdinand Karl Ludwig Josef von Habsburg-Lothringen

Graz, 1863. december 18. – Szarajevó, 1914. június 28.
1896-tól az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse
Wikipédia
Ferdinand Schmutzer - Franz Ferdinand von Österreich-Este, um 1914.jpg
Ferdinand Schmutzer - Franz Ferdinand von Österreich-Este, um 1914
1900. július 1.
Ferenc Ferdinánd házasságkötése.
1900. december 4.
1900:XXIV. tc. Ő cs. és kir. fensége ausztria-estei Ferencz Ferdinánd főherczeg urnak chotowai és wognini Chotek Zsófia Mária Josefina Albina grófnővel kötött házassága alkalmából kiadott nyilatkozata becikkelyezéséről.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

A katonai körök és az ekkortájt színre lépő, nagy ambícióktól fűtött autokrata, Ferenc Ferdinánd trónörökös, mély ellenszenvvel figyelték a magyar parlamenti obstrukciót, és az uralkodót erélyes közbelépésre ösztönözték.

Khuen-Héderváry kudarca

Ferenc József személyesen vette kezébe a válság kibogozását, de semmilyen eredményt nem ért el. Budapesten csak a katonai követelések népszerűségétől felbátorított ellenzéket és elbátortalanított, széteső kormánypártot talált. Lehangoló budapesti benyomásai hatására erélyes lépésre készült. Ezt sugalmazta a trónörökös, aki terjedelmes emlékiratban fejtette ki az áldatlan magyarországi politikai helyzet gyökeres megjavítására vonatkozó elképzeléseit.

A kormányzati válság kialakulása

Ferenc Józsefnek a többség programját elutasító, imparlamentáris eljárását a Magyarország iránti ellenszenvét ekkortájt nyíltan kimutató trónörökös, az osztrák kormány és a parlament egyöntetűen támogatta.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A századelőn Ferenc József még nem barátkozott meg az általános, titkos választójoggal; Ferenc Ferdinánd pedig kifejezetten ellenezte azt. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Kristóffy tervezetét Bécsből sugalmazták volna, akár a Burgból, akár a trónörökös ekkortájt szerveződő Belvedere-köréből.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Hodža, aki 1905 augusztusától fokozatosan távolodott a koalíciótól, 1906-ban fordult szembe határozottabban a koalícióval, s szegődött jobban Ferenc Ferdinánd politikája mellé.

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

A trónörökös az új osztrák miniszterelnökhöz intézett levelében óva intette őt attól, hogy akár a legcsekélyebb engedményt is tegye a magyaroknak. Mivel egykori nevelője, Beck miniszterelnök most sem hallgatott rá teljesen – akárcsak az ausztriai választójogi reform ügyében, amelyet a trónörökös szintén makacsul ellenzett –, a két államférfi elhidegült egymástól.

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A pragmatika képviselőházi vitája a horvátokat ismét közelítette a magyarországi nemzetiségi pártokhoz. 1848 óta nem alakult ki ilyen szoros együttműködés a horvát és szlovák politikusok között. Hodžán keresztül a horvát koalíció kapcsolatokat talált Ferenc Ferdinánd körével, ami még értelmetlenebbé tette a Supilo ellen felhozott szélsőséges vádakat.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A király ellenállását fokozta Ferenc Ferdinánd beavatkozása. A trónörökös „a felségáruló magyaroknak” a legcsekélyebb engedményt is jóvátehetetlen bűnnek tartotta. Nem maradt hatás nélkül az a fenyegetése, hogy az alkotmánybiztosítékok megvalósulásakor ünnepélyes tiltakozását letétbe fogja helyezni. Ferenc Ferdinánd erőteljesen – pénzzel is – támogatta bizalmi emberét, Kristóffy Józsefet, a koalíciós kormány elleni fellépésében. 1906 végén, 1907 elején a volt szabadelvű pártiak és a Fejérváry-csoport tagjai kilábaltak a koalíció hatalomra kerülését követő ijedelmükből. Az udvarban főleg Ferenc Ferdinánd sürgette a régi magyar kormánypárti irányzat restaurációját, a hatvanhetesek tömörülését. Kristóffy 1907 februárjában kelt memorandumában mert először újabb kormányt ajánlani a kabinetirodának. A trónörököshöz húzó nemzetiségi politikusokat ekkor szólították kollektíven Bécsbe, s ezzel végleg kialakult a „Grossösterreich-csoport” magyarországi együttese, Ferenc Ferdinánd „műhelye”, a Belvedere-kör fontos része, amelybe Kristóffyn és pártfogoltjain kívül Hodža szlovák, Vaida-Voevod és Popovici román, valamint Steinacker bánsági német politikus is beletartozott. Ez a kollektíva jóhiszeműen, de népeik politikai érdekeinek helytelen megítélésével, hajlandó volt az autokrata Ferenc Ferdinánd támogatására, idealizálására és többek között a magyar alkotmánybiztosítékok ellen folytatott küzdelmének segítségére. A nemzetiségi politikusok pártprogramjukat, a demokratizálást vélték szolgálni a bizalmas jellegű kollaborációval, de gyakorlatilag a leglojálisabb, legkonzervatívabb politikával érintkeztek.

Az 1907. évi kiegyezés

Ferenc Ferdinánd semmiféle engedményt nem óhajtott adni a magyar kormánynak, legkevésbé politikai-közjogit. A szokásos 10 évnél hosszabb megállapodási időszakot kívánt. Az osztrák miniszterelnök eltávolodott ettől a felfogástól, és mérlegelte a kisebb engedményeket, hogy ezeket felnagyítva gazdasági ellenszolgáltatásokat kapjon. A tárgyalások körüli bonyodalmak közrejátszottak Gołuchowski külügyminiszter 1906 októberében bekövetkezett menesztésében. Az addigi külügyminiszter látványos magyar ultimátuma egyféle megismétlése volt Hohenlohe „szép” bukásának. Gołuchowski távozása és a Ferenc Ferdinándhoz közelebb álló Aehrenthal kinevezése egyszerre győzelme és veresége a Wekerle-kabinetnek. Téves a magyar polgári történetírás ama beállítása, amely Aehrenthalban egyszerűen a magyarok megértőjét látta és őt Ferenc Ferdinánd ellenfelének tekintette.

Noha a katonai kérdésekben hónapokon át nem sikerült eredményt elérni, a magyar kormánysajtó 1907 januárjában diadalharsonákat fújt. 1907 februárjában össze is ült a katonai szakértők tanácskozása. Időközben azonban a trónörökös és hívei valóságos hadjáratot indítottak annak érdekében, hogy a magyarokkal minden engedmény – különösen pedig katonai engedmény – nélkül kössék meg a kiegyezést. Mind a régi magyar, mind az osztrák történetírás figyelmét elkerülte, hogy a katonai kérdések kikapcsolásának magyar támogatói is voltak az agráriusok képében. 1907 áprilisától a komoly kiegyezési tárgyalások szintjéről leszorultak a katonai követelések, hogy helyüket az alkotmánybiztosítékok problémaköre foglalja el. A GYOSZ és az OMGE nagyjából ettől az időponttól kezdve felhagyott az önálló vámterületre tett hangsúlyosabb utalásokkal. A gazdasági kiegyezés alapjai 1907 tavaszára készen álltak. Az ügykörök túlnyomó többségét tekintve mindkét bizottság elérte, amit óhajtott. 1907 júniusában lezárultak az előkészítő jellegű gazdasági szakértekezletek. A gazdasági ügyek komplexusából csak az oda lazán kapcsolódó bankügy és kvótakérdés maradt elintézetlenül. Az új kiegyezés véglegesítése ez után sokkal inkább a politikai leplezés, mint a gazdasági egyezkedés ügye volt. A politikai ellenkövetelések leküzdésének végső eszközévé 1907 nyarán az osztrák kormány által alkalmazott pénzügyi retorziók és fenyegetések váltak. E nyomás alatt dolgozta át Andrássy az alkotmánybiztosítékokról szóló javaslat tervezetét, amit az 1907. szeptember 9-i minisztertanács is jóváhagyott, a kvóta 34,6 %-ról 36,4%-ra való felemelésének engedélyezésével egyetemben. A koalíciós gazdasági érdekképviseletek a végleges megállapodás előtt széles körű propagandakampányt indítottak a közös vámterület és a közös bank érdekében. Az előkészített kiegyezéssel az aktivizálódó függetlenségi párti ellenzék, de még inkább a szociáldemokrata párt fordult szembe.

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a SzéllKoerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt.

Áchim demokratikus parasztpártja

Ehhez járult, hogy 1907–1908-ban Ferenc Ferdinánd emberei be tudtak férkőzni Áchim bizalmába. Kristóffy és Áchim között ebben az időben szoros politikai kapcsolat alakult ki. Áchim a parasztmozgalmak régi, rossz hagyományának megfelelően viszonylag hosszú ideig „királypártiságával” tüntetett, illúziókat keltett az uralkodó személye és politikája iránt. A Kristóffy-csoport háttérbe szorulása az 1909. évi kormányalakítási kísérletekben, a parasztpárt ellentéteinek ismételt kiéleződése a szociáldemokratákkal 1909 derekán válsághoz vezetett az Áchim-mozgalomban. Áchim 1909-ben nyilatkozatban határolta el magát Kristóffytól. Nem sokkal később azonban átmenetileg Khuen-Héderváry kormánya mellett foglalt állást. A koalíció végső krízise nemcsak újólag közelítette egymáshoz a szociáldemokrata és a parasztpártot, hanem Áchimot is előkészítette a Khuen-Héderváry reformigéreteit támogató politikára.

Hanák Péter

Az Országos Földművelő Párt

Egyébként a párt sajtójára és agitációjára erősen rányomta bélyegét a Ferenc Ferdinánd-műhely szellemi-politikai befolyása: a nemzeti követeléseket a mágnások, az urak népcsaló fogásának bélyegezték, és ellenük a „haladó király” illúziójával összekapcsolt demokratikus reformot állították.

Mucsi Ferenc

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A páholy politikai tevékenységének központjában a választójogi harc állt. Ez a koalíciós kormány időszakában mindvégig abban állt, hogy igyekeztek rászorítani Andrássyt a kormányprogramban vállalt reform megvalósítására. Eközben támaszkodtak a korona demokratikus manőverére is, de Kristóffy újabb akcióitól, a „hatvanhetes radikalizmustól”, amelyet Ferenc Ferdinánd és köre mozgatott, eleve elhatárolták magukat.

Dolmányos István

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

1909 eleje volt az egyetlen időszak, amikor még a trónörökös felől is lágyabb hangú üzenetek szálltak.

Az új kormányalakítási kísérletek első szakasza, 1909 április–június

A válság lezárulása után más szelek kezdtek fújni a Burg és Ferenc Ferdinánd felől.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány politikája a választások után

Külön csoportot alkotott a munkapártban a korábban alkotmánypárti Zichy János kultuszminiszter köre, amely klerikális és agrárius színezetű maradt, s konzervatív katolicizmusa Ferenc Ferdinánd „műhelyével” is összefűzte.

Katus László

A polgári demokratikus jellegű nemzetiségi mozgalmak fellendülése

Ilyen körülmények között a nemzetiségi politikusok élénk figyelemmel kísérték a dualista rendszer mélyülő válságát, és kapcsolatokat tartottak fenn a Monarchia másik felében egyre inkább túlsúlyra jutó dualizmusellenes erőkkel, amelyek a soknemzetiségű államkomplexum átszervezését, autonóm nemzeti területek egyenjogú föderációjává való átalakítását ígérték. Ilyenek voltak mindenekelőtt a cseh és a délszláv nemzeti mozgalmak, amelyekhez a magyarországi délszlávokat és szlovákokat egyre szorosabb szálak fűzték. Nem hagyták számításon kívül a magyarországi nemzetiségi politikusok az osztrák keresztényszociálisokat és Ferenc Ferdinánd trónörököst sem, akinek tanácsadói és munkatársai között ott találjuk a román, a szlovák, a horvát és a német nemzeti mozgalmak tekintélyes vezetőit. Ezek az ausztriai kapcsolatok különösen akkor erősödtek meg, amikor 1907-ben a koalíciós kormány minden addiginál erőteljesebb magyarosító akcióba kezdett.

A románok

A trónörökös politikai tanácsadói közé tartozó Aurel Popovici 1906-ban megjelent „Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich” című könyvében publikálta az etnikai alapon föderalizált osztrák birodalomra vonatkozó elképzeléseit. Ezekben az években nem egy román politikus vélekedett úgy, hogy a román kérdés megoldásának, a Kárpátokon inneni és túli románság egyesülésének legjárhatóbb útja a Habsburg-monarchia föderatív átalakítása lenne, Románia csatlakozásával.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

A Frank vezetése alatt álló Tiszta Jogpártban az ellenzéki kispolgárság és az alsópapság tömörült. Bár formálisan Frank tekintette magát Starčević eszméi valódi örökösének, valójában egyre inkább elfordult azoktól. Ez a párt vitte tovább az egykori Jogpárt szerbellenes vonalát: mindvégig tagadta a szerbek nemzeti létét a Monarchia horvát országaiban. 1905-től kezdve ez a párt alkotta a trónörökös és az osztrák keresztényszociálisok „nagyosztrák” politikájának horvátországi bázisát.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A trónörökös Belvedere-körében kialakult „nagyosztrák” irányzat minden áron meg akarta semmisíteni a délszláv politika „új kurzusát”, s támogatta Frankék koalícióellenes akcióit.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

A valóságban a horvát jogpártok trialista koncepciója lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle „nagyosztrák” irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történeti államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között; a bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált „Gross-Österreichen” belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. A trónörökös és a keresztényszociálisok azonban oly ügyesen taktikáztak a különféle – általánosságban és ködösen fogalmazott – trialista színezetű ígéretekkel és programokkal, hogy éveken keresztül irányító befolyást tudtak gyakorolni a horvát jogpártok és a szlovén keresztényszociálisok politikai magatartására. Mindenekelőtt igyekeztek elérni a sokféle horvát jogpárti csoport egyetlen politikai szervezetben való tömörítését. Ez sikerült is, elsősorban a jogpártokban egyre fontosabb szerepet játszó katolikus pap-politikusok segítségével. 1910-ben a Frank-párt és a Hrvatsvo klerikális csoportja Keresztényszociális Jogpárt néven egyesült, s később ehhez csatlakozott a Starčević-féle jogpárt is. 1911-ben létrejött a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártok blokkja, amelynek elnöke Mile Starčević – az alapító unokaöccse – lett. A jogpárti blokk szoros kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak trialista beállítottságú Szlovén Néppárttal, s 1912-ben közös horvát–szlovén politikai szervezetet is létesítettek. A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát. Bécsben azonban a szuverén horvát államiság és függetlenség hangsúlyozását bizalmatlansággal fogadták. A kérdés az osztrák delegációban is felmerült, olyan formában, hogy a Monarchiát valóban trialista alapon kellene újjászervezni, de „ez a trializmus nem jelentheti a dualizmus megsokszorozását, hanem csak a föderalizmus és a centralizmus kompromisszumaként képzelhető el”.[1] Az 1912. október 20-i ljubljanai értekezlet, amely létrehozta a horvát jogpártok és a Szlovén Néppárt közös politikai ezervezetét, szintén trialista programot fogadott el: hangsúlyozta a horvátok és a szlovének, valamint a Monarchia egymásrautaltságát, egymással szembeni kölcsönös kötelességeit, s azt, hogy az egységes horvát–szlovén nemzet jogait és szabad fejlődését a Monarchia keretei között kell biztosítani. A konferencia kifejezte rokonszenvét valamennyi elnyomott nép iránt, s nem volt kétséges, hogy ez a Balkán-háború előestéjén elsősorban a balkáni délszlávokra vonatkozott.

A ljubljanai konferencia előkészítése során a horvát jogpártok vezetői közül már többen szembefordultak a bécsi orientációval, hiszen egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy onnan nem várhatnak lényeges támogatást trialista programjuk megvalósításához. A jogpártok 1913. márciusi értekezlete kijelentette, hogy semmiféle külső támogatásra nem számíthatnak, s nem engedhetik, hogy a horvát népet bármiféle nemzetellenes politikai cél érdekében felhasználják. „Tovább haladunk előre eddigi államjogi és nemzeti programunk alapján, és nem bízunk másban, csak Istenben és a horvátokban.”[2]

A jogpártok és a bécsi politikai körök közötti politikai együttműködés fokozatosan gyengült. 1913 folyamán felbomlott a jogpártok egysége is. A feltétlen bécsi orientációjú Frank-párt egyre inkább elszigetelődött, előtérbe nyomultak az eredeti starčevići eszmékhez visszanyúló irányzatok, s erősödött a szerbekkel való politikai együttműködés óhaja is. A jogpárti politikusok közül egyre többen keresték a délszláv kérdés megoldásának útját a Monarchia keretein kívül. A Szlovén Néppárt részéről a trónörökösnek 1913 tavaszán átnyújtott trialista memorandum már azzal sürgette a mielőbbi döntést, hogy „mi vagyunk az utolsó képviselői annak a nemzedéknek, amely nemzeti létünk biztosítékait a Monarchia keretei között kereste”.[3]

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

Berchtold külpolitikai nézeteinek alakulására Ferenc Ferdinánd felfogása is befolyást gyakorolt. Az új külügyminiszter nagy jelentőséget tulajdonított az Adriának, s ebben minden kétséget kizáróan a Belvederéből kapott ösztönzést.

Galántai József

A szarajevói merénylet

A teljes cikk.

Háborús döntés Bécsben

Ferenc Ferdinándra trónörökös és felesége meggyilkolásának híre még aznap kora délután Bécsbe és Budapestre érkezett. A közvélemény és saját osztályának jelentős-körei előtt is ellenszenves trónörökös egyéni sorsa nem sok könnyet fakasztott. De a polgári sajtó nyomban szította a szerbellenes hangulatot, s a vezető politikusok a. visszavágás módját fontolgatták. A vezérkar főnöke, Conrad a. merényletben alkalmat látott Szerbia megtámadására. Felfogása szerint – mivel a merényletet Szerbia hadüzeneteként kell értelmezni – minden diplomáciai előkészítés nélkül, azonnal mozgósítani és támadni kell.

Berchtold külügyminiszter álláspontja némileg eltért ettől. Ö is úgy vélte, hogy a merényletre Szerbia elleni háborúval kell reagálni, de fontosnak tartotta a jogi megalapozást s a diplomáciai előkészítést a Szerbia elleni fellépéshez. Berchtold nézetét az uralkodó is osztotta. Az uralkodó és a külügyminiszter mindenekelőtt meg akarta szerezni a németek előzetes hozzájárulását és támogatását. Az osztrák miniszterelnök, Stürgkh gróf is a háború mellett nyilatkozott ezekben a napokban. Érvelésében belpolitikai okokra hivatkozott: a Monarchián belüli szláv népek kapcsolatait a Monarchián kívüli délszláv mozgalommal most már csak a Szerbia elleni háborúval lehet elvágni, s ha ezt nem teszik, számolni kell a belső bomlással.

Tisza István állásfoglalása lényegesen eltért a bécsiekétől. Nem emelt kifogást a szerb háború ellen, de az adott helyzetet erre alkalmatlannak ítélte. A csak egy évvel korábban lezárult Balkán-háborúkban nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Romániára, noha formálisan szövetséges, nem lehet többé számítani, ellenkezőleg, ha a Monarchia háborúba bonyolódik, Románia erdélyi betörésétől lehet tartani. E veszély elhárítása végett a magyar kormány román nemzetiségi politikájának enyhítésével is próbálta csökkenteni a Monarchia és Románia közti feszültséget, de rendkívül mérsékelt engedményeivel nem ért el sikert. A Romániával kapcsolatos politika súlypontját nem is erre helyezte, hanem egy külpolitikai kombinációra: kössenek szövetséget Bulgáriával, és Romániát így sakkban tartva akadályozzák meg erdélyi támadását. Tisza ezt az új balkáni politikát – a szövetségkötést Bulgáriával – már hónapok óta sürgette. 1914 kora nyarán elérte, hogy a Monarchia vezetői elfogadták ezt a koncepciót, és a júniusi konopisti találkozón Vilmos császárral szemben Ferenc Ferdinánd is ezt képviselte.

A háború és a politikai ellenzék

A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lazító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult. A trónörökös meggyilkolása utáni napokban a függetlenségi balszárny napilapja, a Magyarország – mint korábban is – bírálta a Monarchia külpolitikáját. „Az oktalan, szerencsétlen külpolitika a dinasztia ellenségévé tette a körülöttünk fekvő egész világot.”[4] Július 4-én megjelent a távol levő Károlyi „Patt” című vezércikke, amelyben ismét kiállt a hivatalos külpolitika német orientációja ellen. A lap az ultimátum átadásakor is kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborúval. Tiltakozás helyett azonban a belenyugvást, a megalkuvást sugallta. A háború kitörése után a Magyarország hangja is beilleszkedett a háborús kórusba. Augusztus 2-i száma már „szent dolognak” tartja a harcot. Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért. Károlyi, miután internálását a francia hatóságok feloldották, október 1-én érkezett haza, amikor már javában dúlt a háború. Akkor ő sem törte meg a háborút támogatók egységét; a novemberi képviselőházi ülésen ő olvasta fel a függetlenségi párt háborút támogató deklarációját.

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is. Andrássy és Apponyi, amikor a szövetkezett ellenzék nevében beszéltek, e pártokat is képviselték. A háború támogatásának jegyében fogalmazódtak későbbi képviselőházi felszólalásaik.

A viszonylag leghaladóbb polgári irányzatot Magyarországon a háború előtt a polgári radikálisok csoportja képviselte. Szembefordultak a növekvő militarizmussal és az imperialista politikával. Jászi Oszkár arra számított, hogy az államok közötti gazdasági integráció törvényszerűsége fog győzedelmeskedni, s az ennek érvényesülését keresztező militarista csoportok kezét a munkásság lefogja. A háborús válság napjaiban Jászi – mint a polgári radikálisok általában – felemelte szavát a készülő háború ellen: „Nem igaz, hogy a dolgozó vagy gondolkozó Magyarország soraiban a szerb háborúnak hívei volnának. A feudális vagy bankérdekeltségeken kívül – egy-két jóhiszemű különvéleményt leszámítva – az ország közvéleménye a béke pártján áll.”[5] A háború kitörése után a polgári radikális sajtó is hangot váltott, s a háború mellett szólott.

A polgári radikálisok háborús állásfoglalásában döntő szerepet játszott, hogy a magyar vezető réteg politikájával, bármennyire élesen támadták több vonatkozásban, néhány alapvető kérdésben azonosultak: Magyarország területi és politikai egységének megóvását, a nemzetiségek feletti hegemónia megtartását – bár liberálisabb formában – a radikálisok sem vitatták el. A már megindult háborúban ennek kockára kerülését látták, ezen az alapon támogatták azt.

A trónörökös meggyilkolását követő napokban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt – a Monarchia többi szocialista pártjához hasonlóan – az Internacionálé korábbi határozatainak szellemében lépett fel, bátran szembehelyezkedett a háborús uszítással és hisztériával. A Népszava június végén, bár elítélte a szocialista mozgalomtól idegen egyéni terrort, rámutatott: „A szarajevói merényletet az osztrák–magyar imperializmus idézte föl. Bosznia okkupációjával indult el az az imperiális politika, amelynek egyelőre utolsó állomása Ferenc Ferdinánd trönörökös szarajevói meggyilkolása… Az osztrák–magyar imperializmus legelső sorban álló harcosa a trónörökös volt, és benne az imperializmust akarta halálra szánni a merénylő revolvergolyója… Felelet ez arra a nemzeti elnyomásra, amely rettentő súllyal nehezedik Dél-Magyarországra, Horvátország, Bosznia és Ausztria szerbjeire.”[6]

Ferenc József halála és Károly trónra lépése

A békejegyzék előkészítése közben, november 21-én halt meg Ferenc József. Utóda a Ferenc Ferdinánd környezetében nevelkedett Károly főherceg lett, aki Ausztriában I. Károly császár, Magyarországon IV. Károly király néven uralkodott. Károly sürgette a békeakciót. Burián írja naplójában november 25-én: „Hosszú beszélgetés az uralkodóval. A békeakciót siettetni kívánja a német halogatással szemben.”[7]

A magyar uralkodó osztályok igen óvatosan fogadták az uralkodóváltozást. Károly és Tisza között meglehetősen hűvös volt a viszony Károly trónörökösi éveiben. Tisza ugyan már 1914. július 16-án felajánlotta szolgálatait a trónörökös főudvarmesterén keresztül, félreérthetetlenül célozva saját nélkülözhetetlen fontosságára, de a trónörökös nemigen tartott erre igényt. A trónörököspár 1915. augusztusi magyarországi látogatása alkalmából Tisza terjedelmes emlékiratot nyújtott át Magyarország közjogi helyzetéről, amellyel Ferenc Ferdinánd körének hatását kívánta ellensúlyozni.

Lábjegyzetek

  1. Friedrich Schwarzenberg herceg felszólalása az osztrák delegációban 1912 májusában. Stenographische Sitzungprotokolle der Delegation des Reichrates. 46. Session. Wien 1911/12 Wien. 1912. 155. Idézi: Mirjana Gross, Hrvatska politika velikoaustrijskog kruga oko prijestolonasljednika Franje Ferdinanada. (In: Časopis za suvremenu povijest. br. II.) Zagreb, 1970. 41.
  2. Hrvatska, 1913. március 31. Idézi: Gross Ugyanott, 58.
  3. Der Inhalt des trialistischen Memorandums an den Thronfolger. Grazer Tagblatt, 1913. április 5. Idézi: Gross Ugyanott, 59.
  4. A dinasztia politikája. Magyarország, 1914. július 1.
  5. Háború vagy béke. Világ, 1914. július 19.
  6. Népjogok vagy bombák útján. Népszava, 1914. június 30.
  7. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Burián István iratai. 85. tétel. Napló, 1916.

Irodalom

Ferenc Ferdinánd trónörökös személyéről és terveiről Georg Franz, Erzherzog Franz Ferdinand und die Pläne zur Reform des Habsburger Monarchie (WienPragBrünn, 1943); Rudolf Kiszling, Erzherzog Franz Ferdinand von Österreich-Este. Leben, Pläne und Wirken auf dem Schicksalsweg der Donaumonarchie (GrazKöln, 1963). A legújabb irodalomból Samuel R. Williamson, Influence, Power and the political Process: the Case of Franz Ferdinand 1906—1914 (Historical Journal, 1974. 2) című tanulmánya; Keith Hitchins, The nationality problem in Austria-Hungary. The reports of Alexander Vaida to Archduke Franz Ferdinand's chancellery (Leiden, 1974) és Robert A. Kann, Erzherzog Franz Ferdinand. Studien (Wien, 1976) című kötetei említendők. A magyar szakirodalomban Bruckner Győző, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarországi politikai tervei (Budapest, 1929); Dömötör Mihály, Ferenc Ferdinánd politikája (Budapest (1937)); Eöttevényi Olivér, Ferenc Ferdinánd (Budapest, 1942) című munkái, illetve Szász Zoltán, A Ferenc Ferdinánd hagyaték forrásértékéről (Századok, 1975. 5–6) című tanulmánya elemzi a főherceg politikáját.