Habsburg-Lotharingiai István

A Múltunk wikiből

Habsburg–Lotaringiai István Ferenc Viktor főherceg (Erzherzog Stefan Franz Viktor von Österreich

Buda, 1817. szeptember 14. – Menton, 1867. február 19.
1847-től 1848-ig Magyarország nádora
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
István nádor, 1847.(Josef Bekel akvarellje)
1847. január 13.
Meghal József nádor.
1847. január 15.
V. Ferdinánd István főherceget Magyarország királyi helytartójává nevezi ki.
Az erdélyi országgyűlés elvben elfogadja az örökváltságot.
1847. január 24.
Megalakul az Ellenzéki Kör.
1847. február 2.
Leég a Pesti Német Színház.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlése kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 7.
Az ellenzék nagygyűlése jóváhagyja az Ellenzéki Nyilatkozatot.
1847. június 29.
Egy 38 LE teljesítményű gőzgéppel működni kezd a posztó- és gyapjúszövetgyár.
1847. augusztus 3.
Az erdélyi országgyűlés felirata az úrbér ügyében.
1847. augusztus 20.
Megnyílik Bécsújhely és Sopron között a vasút.
1847. augusztus 30.
István királyi helytartó átveszi a helytartótanács elnökletét.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1847. szeptember 2–4.
Pest vármegye jóváhagyja követutasítását.
1847. szeptember 23.
V. Ferdinánd gyakorlatilag elfogadja az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényjavaslatát.
1847. szeptember 29.
V. Ferdinánd utasítást ad az országgyűlési titkosrendőrség megszervezésére.
1847. október 8.
Az erdélyi országgyűlés először küld magyar nyelvű feliratot.
1847. október 10.
Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indít.
1847. október 14.
Zágráb vármegye nem küld követeket a horvát tartománygyűlésre.
1847. október 18.
Pest vármegye Kossuthot országgyűlési követté választja.
1847. október 23.
A horvát tartománygyűlés kéri, hogy a király hagyja jóvá a tartománygyűlés és a Zágráb megyei közgyűlés rendezéséről szóló javaslatokat, s engedélyezze belügyeikben a nemzeti nyelv használatát.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. november 10.
Berekesztik az erdélyi országgyűlést.
1847. november 11.
Pozsonyban megnyílik a magyar országgyűlés.
1847. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja István főherceget.
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1847. november 27.
A kerületi ülés elfogadja Kossuth válaszfelirati javaslatát.
1847. november 30.
A kerületi ülés elfogadja a háziadó és az országos pénztár terheinek közös viselését. A hadiadóban való nemesi részesedést az alsótábla elveti.
1847. december 1.
Az országos ülés elfogadja a válaszfeliratot.
1847. december 2.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, hogy az kidolgozza az elvállalandó adóban való nemesi részesedés arányát.
1847. december 6.
A kerületi ülés elfogadja a kényszerítő örökváltság elvét.
1847. december 9.
A kerületi ülés választmányt küld ki az ősiség eltörlésének, illetve módosításának kidolgozására.
1847. december 10.
Az örökváltság ügyében kiküldött választmány feladatkörét kiterjesztik a nem úrbéri szerződések megváltása lehetőségének megvizsgálására is.
1847. december 11.
A főrendek elvetik a válaszfeliratot.
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.
1848. január 14.
Kossuth Lajos nagy beszédének hatására a kerületi ülés István főherceg nádor közbenjárását kéri, hogy a kormányzat a Részeket az Erdélyi Nagyfejedelemségtől csatolja vissza Magyarországhoz.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Levonva a szükséges következtetéseket – végcélként a birodalmi politika közvetlen befolyásolását tűzve ki –, aktivizálódott a fiatal magyar arisztokraták egy csoportja, a Taglalat írójának fia, a kiváló képességű Dessewffy Aurél gróf szellemi vezetésével. Programjukba vették bizonyos, elkerülhetetlennek látszó reformok „fontolva haladó” megvalósítását: hitelbank alapítását, az engedőleges örökváltságot, a megyerendszer centralisztikus irányú módosítását. Nem találtak ellenzőre az öregedő József nádorban sem, aki a harmincas évek végén elvesztett népszerűségét és politikai befolyását kívánta visszanyerni annak érdekében, hogy fia nádorrá választásának útját egyengesse.

Vörös Károly

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Apponyi memorandumának benyújtása után alig néhány nappal, 1847. január 13-án elhunyt József nádor, akinek kétségtelen és nem indokolatlan tekintélye éppen ekkor nagy segítséget jelenthetett volna a kormány számára. A politikai stabilitás mindennél fontosabb fenntartása azonban az udvarban legyőzte azt a gyanakvást és ellenszenvet, ami az uralkodóház bármely ágának egy tartományban örökletes berendezkedésével szemben élt, s amit a tekintélyére és népszerűségére némileg féltékeny nádornak a kormány egyes módszereivel szemben tanúsított ellenszenve és ellenállása csak erősített. így néhány nap múlva a nádor legidősebb fia, az akkor 29 éves István főherceg, 3 éve Csehország helytartója, megkapta királyi helytartói kinevezését, s nyilvánvaló volt, hogy az országgyűlésen nádorrá választása is meg fog történni. A főherceg tudott magyarul, hiú volt, és szerette a népszerűséget; körutazása Magyarországon 1847 nyarán valódi diadalmenet volt, melyben – jó érzékkel – az ellenzék teljes erővel részt vett.

Előkészületek az országgyűlésre

Az ellenzék – mintegy a többi megye ellenzéki erői számára is mintául szolgálandó – még az országgyűlés megnyitása előtt elkészített, s a sajtóban részletesen ismertetett megyei utasításai közül (előzményei után nem meglepő módon) ezúttal is a Pest megyei lépett fel a legáltalánosabb igénnyel. Az utasítás – mint már az 1843–1844. évi utasítás is – Kossuth munkája volt. Élen, lojális módon, István főherceg nádorrá választásának kieszközlése szerepelt, ám mindjárt azután a kormány politikájának kimerítő és éles bírálata következett, s nemcsak belpolitikai vonatkozásaiban (az adminisztrátori rendszer törvénytelenségeivel) és az Ausztriához való viszony (az állami függetlenség korlátozottsága) szempontjából, hanem immár külpolitikai szempontok figyelembevételével is. Az utasítás ugyanis míg megütközésének ad kifejezést az önálló krakkói városállam bekebelezése miatt, felhívja a figyelmet a Duna torkolata felé, sőt azon túl is irányuló cári terjeszkedés, s ezáltal a balkáni viszonyokban várható változások veszélyeire is, szemére hányva a kormánynak az ország ezzel szemben álló, ettől veszélyeztetett érdekeinek elégtelen képviseletét, sőt éppenséggel elhanyagolását. Ezekre a mulasztásokra és törvénytelenségekre – és főleg a kormány belpolitikai téren is alkotmányellenes eljárására – hivatkozva az utasítás nemcsak a konkrét sérelmek orvosoltatását, hanem az egész kormánypolitika megváltoztatását is a követek feladatává teszi: hogy a kormány politikájának iránya az országgyűlési többség irányának megfeleljen, és ennek biztosítékaként a kormány felelőssége s felelősségre vonhatása is kimondassék.

E sajátlag politikai követelések társadalmi megalapozása érdekében az utasítás az érdekegyesítést szolgáló, gyakorlatilag a feudalizmus felszámelásával egyenlő intézkedések törvénybe iktatásának eszközlését igényli. Ilyen először a már polgári viszonyoknak megfelelő, a törvény előtti egyenlőség alapján álló, nyilvánosan tárgyaló, esküdtszéki rendszerre alapozott büntetőtörvény készítése s a rendkívüli bíróságok eltörlése. Másodszor ilyen a közteherviselés: hadi- és háziadó aránylagos (tehát a vagyonhoz és jövedelemhez mért) viselésének bevezetése és (főleg közvetett adózás útján) országos pénztár felállítása: jövedelmi forrásaként a só felemelt árával, a birtokátruházási, szerződési és legfelsőbb adományozási illetékekkel, az egyházi széküresedések esetén a kamara által kezelt jövedelmek egy évi részével, a harmincad után számított határszéli vámokkal, az abszentisták három-, illetve (nem magyar állampolgárok esetén) hatszorosra emelt háziadójával.

Harmadik, a nép politikai jogokkal való felruházását illető kérdéscsoportként az utasítás a szabad királyi városok és a szabad kerületek országgyűlési képviseletéről 1843–1844-ben alkotott, de – emlékezhetünk – a főrendek ellenállásán megrekedt törvényjavaslatok elfogadtatását kívánja. A szabad községek jogállásának 1843–1844-ben ugyancsak már felvetődött intézményesítését és általában a községek helyzetét az utasítás – jól számolva a nemesi tömegek érzékenységével – már csak a megyei szerkezeten belül kívánja rendezni: a szabad községeknek e keretben már a közügyekbe is némi befolyást engedve, a többi községnek pedig a közgyűlési szavazatot és elöljáróságuknak közigazgatási eljárásukban a földesúri hatóságtól való függetlenítését biztosítva. Az érdekegyesítés utolsó, de döntő lépéseként pedig az utasítás az úrbéri viszonyok teljes megszüntetését követeli: állami eszközökkel történő teljes értékű megváltás útján, alapként azonban nem a telek, hanem a rajta fekvő szolgáltatások (a telek haszonvételének) értékét számítva. Ennek az intézkedésnek a másik oldalaként követeli az utasítás az ősiség teljes megszüntetését a pillanatnyi birtoklás alapján.

Az utasítás ezután az államélet eddig az abszolutizmus által magának fenntartott területeinek átvételére hívja fel követeit, ilyen területnek tekintve a közoktatás és á sajtóügy szabályozását (utóbbinál a cenzúra eltörlését és sajtótörvény megalkotását); a vámügyet (melyre az országgyűlés befolyásának biztosítását kéri az Ausztriával való teljes egyenjogúság alapján); megfelelő közlekedési hálózat és eszközök megteremtését; hitelintézet felállítását. Mindennek végrehajtására és ellenőrzésére évenként Pesten tartandó országgyűlést kíván az utasítás a követek háromévenkénti választásával.

Ez az utasítás (amelytől az ugyancsak már előzetesen elkészült és a sajtóban részletesen ismertetett nógrádi, majd a zágrábi, s végül a borsodi utasítás már csak egyes részleteiben vagy éppen a szerkezetében különbözött) a maximumot jelentette, ameddig a nemesség a feudalizmus felszámolásában, a polgári viszonyok bevezetésében közvetlen kényszerítés nélkül még hajlandó és képes elmenni. A polgári reform alapjai ezek, bár különösen jellemző közülük a teljes, következetes népképviselet követelésének hiánya, hiszen az utasítás egyelőre még a szabad királyi városokban és a szabad községekben is megmarad a közvetett választási rendszernél: a követeket továbbra is egy testület delegálná az országgyűlésre, méghozzá olyan, melyben a népesség szava még további áttétellel tud csak érvényesülni.

Az utasítás azonban ennek révén nemcsak a sajátlag feudális jogi intézmények lebontását, hanem egyúttal az azokat gyakorlatilag továbbra is fenntartani alkalmas centralizált abszolutizmus erőteljes korlátozását is célba vette, ideértve az ország lehető gazdasági önállósításának kérdését is. Célja ezáltal kétségtelenül nemcsak a polgári átalakulás mielőbbi végrehajtása lett, hanem annak biztosítása is, hogy a polgári átalakulással együtt kialakuló polgári állam vezetését szilárdan a liberális nemesség vehesse át: olyan törekvés ez, melyen a nemesség társadalmi-gazdasági problémáinak és egész eddig vezető politikai fejlődésének ismeretében nem is csodálkozhatunk. Mint ahogy konzervatívok és liberálisok között hovatovább már nem is a nyilvánvalóan fenntarthatatlan feudális viszonyok fenntartása vagy felszámolása, hanem a felépítményükhöz, a centralizáló abszolutizmus rendszeréhez való viszony válik a döntő választóvonallá.

Az utasítások alakulását és a jelöltek személyét vizsgálva ki is derül, hogy a feudalizmusnak mint termelési viszonynak felszámolása, lebontása egészében vagy részleteiben konzervatív megyék utasításaiban is szerepel: természetesen kiterjedésében függően az adott megye és nemesség társadalmi szerkezetétől, vagyoni viszonyaitól, vagy akár értékesítési lehetőségeitől mint a nemesség önbizalmát erősíteni vagy csökkenteni alkalmas tényezőktől. Nyíltan a feudális rendszer teljes vagy akár részleges fenntartását igénylő utasításokkal azonban már nem is találkozunk. Merev megfelelések persze itt sincsenek: egy-egy megye adott politikai, családi hagyományai, vagy egy-egy egyéniségénél fogva vezető politikus hovatartozása, vallási vagy nemzetiségi viszonyok mind nagyban befolyásolhatták a követválasztás eredményében összpontosuló, kifejeződő politikai magatartást. Ugyanakkor az egyének eddig vezető útját is ismerve, nem találhatjuk véletlennek, hogy a nagybirtokos arisztokrácia nagy többsége – közvetlenül vagy közvetve végül is a hatalom birtokában lévén – szemben állt az abszolutizmusnak a hatalmi viszonyok újraosztásával együttjáró felszámolásával mindaddig, míg ennek összeomlása nyilvánvalóvá nem lesz. Az abszolutizmushoz, azaz a kormányhoz való viszony általános meghatározója azonban az adott megyei nemesi társadalom közérzete volt, sokféle áttétel után mintegy végső összefoglalása önbizalomnak vagy aggodalomnak, amit a feudalizmus felszámolásával általában megnyíló polgári viszonyok között konkréten előtte megnyíló új helyzet vált ki. E közérzet döntő meghatározója az illető megyei nemesség gazdasági és társadalmi helyzete, illetve az abban rejlő lehetőség az új világba való beilleszkedéshez: tagjai nagyjából ennek megfelelően fogják egyes helyeken szükségesnek, máshol feleslegesnek, sőt károsnak tartani az abszolutizmus egyes elemeinek fenntartását. Olyan mozzanat ez, mely a kialakuló politikai arcvonalakban, kivált az utasítások rugalmas értelmezésének lehetőségével, nem kis jelentőséget fog adni a követek személyének.

A kormány adminisztrátorok és kormányhű főispánok teljes támogatását élvező és – láttuk – évek óta előkészített energikus és kíméletlen választási kampánya így végül is csak mérsékelt sikerrel járt. Igaz, nem egy helyütt sikerült kibuktatnia az ellenzék olyan jelentős vezetőit, mint Csongrádban Klauzált, Tolnában Bezerédjt, Biharban Beöthyt (bár a bihari utasítás ennek ellenére is ellenzéki szellemben fogalmazódott), a Zalában ezúttal simán megválasztott Deák pedig nem fogadta el a mandátumot. Pest megyében azonban nem lehetett megakadályozni (a helyi s bár ellenzéki érzelmű, de Kossuth követségét rossz szemmel néző birtokos nemesség ellenjelöltjével is szemben) Kossuth megválasztását. Ez Viszont Széchenyit indította arra, hogy felsőtáblai helyéről lemondva, Sopron megyében lépjen fel követjelöltként. Jellemző, hogy konzervatív ellenjelöltekkel szemben szenved vereséget, és végül a kis számú nemessége révén könnyebben manipulálható Moson megyében jut követi megbízáshoz. (Igaz, hogy jelölésének különleges – egyesek szemében üdvös, másokéban veszélyes – politikai színezetet adott az a körülmény, hogy mint magas rangú kormánytisztviselőnek részvétele az alsótábla ülésein mintegy precedensként szolgálhatott azoknak a királyi biztosoknak majdani kinevezéséhez, akikben egyrészt a kormánynak egy korábban felmerült terve a királyi előterjesztéseknek mintegy előadóit és a vitákban védőit, másrészt az ellenzék már mintegy a parlamentnek felelős miniszterek előfutárait kívánta látni.) Az országgyűlés megnyitása előtt azonban az esélyek, a politikai programok és ideológiák immár többé-kevésbé kialakult arcvonalai ellenére is még meglehetősen nyitottak. A vízválasztó már nem. egyértelműen és világosan a feudalizmus felszámolása vagy fenntartása, hanem egyre inkább az abszolutizmushoz való viszony szerint van kialakulóban, és ez az utasítások lazasága mellett a tárgyalásra kerülő konkrét kérdések értelmezésében a követeket nem kis mértékben bizonytalanná is tehette, számukra széles döntési lehetőséget biztosítva. Mindez előreláthatóvá teszi, hogy az országgyűlés minden eddiginél hevesebb, hullámzóbb, s így végül is egyelőre még megjósolhatatlan kimenetelű viták, konfliktusok színhelye lesz.

Az országgyűlés ünnepélyes megnyitására 1847. november 12-én került sor Pozsonyban, hagyományosan a prímási palota dísztermében, de a Habsburgok uralkodásának történetében először magyar nyelven: V. Ferdinánd 3 rövid magyar mondattal nyújtotta át a királyi előadásokat az országbírónak. A propozíciók ezúttal valóban lényeges kérdésekkel foglalkoztak: a nádorválasztás mellett (amit az országgyűlés azonnal el is végzett, a királyi javaslat felbontása nélkül egyhangúlag nádorrá kiáltva ki István főherceget) az elmúlt országgyűlés nem egy tárgya újból javaslatba hozatott.

Az országgyűlés első szakasza

A háziadó elvállalása a főrendeknél ütközött ellenállásba, s a további bonyodalmakkal fenyegető helyzetet a nádor azon javaslata mentette meg, mely szerint a főrendek hozzájárulnak ahhoz, hogy az alsótábla javaslatait egy országos választmány dolgozza ki, s a főrendi döntés csak az egyes adónemek megvitatása után, már konkrétabb alapon történjék meg.

Az országgyűlés második szakasza

István főherceg – akiben ha apja higgadt józansága kevésbé volt is meg, de kétségtelenül rendelkezett bizonyos taktikai ügyességgel és ravaszsággal – a helyzet kiélesedését elkerülendő Lónyay János beregi főispán, s annak fia, az ellenzéki Lónyay Menyhért útján, Apponyival való előzetes megbeszélés alapján azt javasolták Kossuthnak, hogy az ellenzék álljon el az adminisztrátori sérelem felvételétől –, ennek fejében a kormány kész szentesíteni a közös teherviselésről, az örökváltságról és a városok belrendezéséről készítendő törvényjavaslatokat.

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

Ilyen tompított szövegezésben került hát Kossuth felirati javaslata március 3-án az alsótábla elé, majd miután itt most már egyhangúlag elfogadtatott, következő állomásaként István főherceg nádorhoz, hogy azután ő mint a felsőtábla feje annak rendje és módja szerint jóváhagyassa a főrendekkel is.

De a felirati javaslatnak a főrendek elé terjesztése mégsem történt meg egyhamar. Mert az alsótábla konzervatívjainak a gerincét az, ami Párizsban történt, egymagában is megroppanthatta, az udvari köröket viszont pusztán ez még nem bírta teljes magukmegadásra. Bécsben tehát most lázas tanácskozások kezdődtek az ellenállás mikéntjének kimódolására, s ezért István főherceg – éppen 3-án – maga is a császárvárosba utazott, majd néhány nap múlva követte őt Mailáth György országbíró és Keglevich Gábor gróf tárnokmester is, úgy hogy Pozsonyban végül senki sem maradt, aki jogosult lett volna egybehívni a felsőtáblát. A teendők tekintetében azonban a bécsi tárgyalások résztvevői képtelenek voltak egyöntetű álláspontra jutni: akadt, aki elengedhetetlennek ítélte az országgyűlés haladéktalan feloszlatását, akadt, aki elegendőnek gondolta ha az uralkodó dorgálásban részesíti a diétát, s volt pártja a hagyományos eljárásnak is, annak tudniillik, hogy a felsőtábla konzervatív többségével egyszerűen szavaztassak le a felirati javaslatot. A bécsi tanácskozások elhúzódása miatt pedig egyre tovább késett a következő főrendi ülés időpontjának a kitűzése is.

Kossuthék azonban ezekben a napokban sem ültek ölbetett kézzel. S mint akik érzik, hogy ha most megkezdik a harcot a kormányzati hatalom döntő összetevőinek a Habsburgokról a magyar nemességre történő átruházásáért, akkor egyidejűleg minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket kell kifejteniök annak érdekében is, hogy az ország eddig nagyrészt királyhű és úrgyűlölő parasztságát a nemesség javára hangolják át: mindenekelőtt újabb kísértetet tettek az úrbéri viszonyokból való kibontakozás ügyének a holtpontról történő elmozdítására. Erre pedig kitűnő alkalmat szolgáltatott, hogy éppen március 6-án került az alsótábla elé a főrendek február 10-i üzenete, amely a rendeknek az örökváltság tárgyában december 21-én született határozatával foglalkozott. Mert az üzenetből az derült ki ugyan, hogy a főrendek nem helytelenítik, ha az örökváltság ügyét a rendek kívánságainak megfelelően egy, a két tábla tagjaiból vegyesen alakítandó országos választmány elé utalják, eleve elzárkóznak viszont minden olyan majdani intézkedés elől, amely akár egyetlen földesurat is örökváltsági szerződés kötésére kényszerítene addig, amíg gondoskodás nem történik arról, hogy az ország valamennyi jobbágyának legyen miből megváltania magát, de akármit tartalmazott is ez az üzenet, azt mindenképpen lehetővé tette, hogy az alsótábla ismételten visszatérjen a jobbágykérdésre. Kossuth tehát ekkor keresztülvitte, hogy az alsótábla a főrendek üzenetének érdemi megvitatása helyett egyszerűen bízza meg az ő Pest megyei követtársát, Szentkirályi Móricot egy kerek örökváltsági törvénytervezet kidolgozásával. Szentkirályi pedig egy héten belül el is készítette munkálatát.

Ámbár ez a tervezet még mindig nagyon messze volt attól, hogy elfogadása esetén a parasztságot csakugyan kiszabadítsa az úrbéri kötelékek hálójából és így meggyőzze a nemesség iránta táplált jóindulatáról. Szentkirályi ugyanis azt indítványozta, hogy az állam legyen segítségükre a megváltakozni kívánó jobbágyoknak, azt azonban fel sem vetette, hogy maga az állam váltsa meg őket. Holott saját erejéből a jobbágyságnak még állami kölcsönforrások megnyitása esetén is csak elenyésző töredéke lett volna képes megváltakozni. De Szentkirályi igyekezete ennek ellenére sem vonható kétségbe, hiszen a tervezet kimondani javasolta, hogy a földesurak egyetlen olyan községben sem térhetnek ki többé az örökváltsági szerződés megkötése elől, ahol a telkesjobbágyoknak legalább kétharmada örökváltságra akar lépni, s hogy a földesurakat nem „tökéletes”, csupán „méltányos” kárpótlás illeti meg, ez pedig lényegesen több volt, mint amennyit a régebbi országgyűlési viták anyagát képező hasonló tárgyú tervezetek valaha is tartalmaztak.

Már ezt megelőzően történt azonban a liberális nemesség hadállásainak kiszélesítése érdekében egy másik fontos kezdeményezés is. Március 4-én ugyanis az Ellenzéki Párt pesti klubjának, az Ellenzéki Körnek a választmánya is megvitatta Kossuth felirati javaslatát. S bár a pestiek egyöntetű lelkesedéssel fogadták Kossuth követeléseit, azt a véleményüket is kifejezésre juttatták, hogy valamennyi megoldást igénylő korkérdésre még az ő előterjesztése sem tér ki. Igaz, a választmány végül úgy határozott, hogy egyelőre ennek ellenére sem próbál belefolyni az események alakításába, a pesti ellenzékiek Petőfi Sándor körül tömörülő radikális kisebbségét azonban ez a határozat csöppet sem elégítette ki. A Választmány egyik radikális tagja, Irányi Dániel tehát már másnap Pozsonyba utazott, hogy egyenest Kossuthtól tudakolja meg, nem helyeselné-e, ha most mégis megmozdulnának az országgyűlésen kívül álló körök is, hogy azután a diétához intézendő petíciókban maguk is nyomatékosan sürgessék az ország korszerű átalakításához szükséges lépések haladéktalan megtételét. Kossuth pedig a kérdésre határozott igennel válaszolt, sőt Irányi útján egyenesen felkérte az Ellenzéki Kört a petíciós mozgalom megindítására.

Így azután az Ellenzéki Kör következő, 9-i tanácskozásán immár ellenvetés nélkül elfogadta a radikális kisebbség peticionálási tervét, sőt beleegyezett abba is, hogy a petíció szöveget szintén a radikálisok egyike, Irinyi József fogalmazza meg. S két nap múlva már kész is volt a nagy mű, amely tizenkét pontba foglalva, tételesen felsorolta az ellenzék legjobbjainak követeléseit:

  1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.
  2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
  3. Évenkinti országgyűlést Pesten.
  4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
  5. Nemzeti őrsereg.
  6. Közös teherviselés.
  7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
  8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
  9. Nemzeti Bank.
  10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
  11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
  12. Unió.[1]

A tizenkét pont – mint látjuk – csupa liberális követelést tartalmazott, s mégis radikálisan meghaladta a Kossuth felirati javaslatában foglaltakat. Egyfelől azzal, hogy felölelt egy sor olyan követelést is (sajtószabadság, évenként és Pesten tartandó országgyűlés, vallásegyenlőség, nemzetőrség, esküdtbíráskodás, erdélyi unió), amely – ha korábbi ellenzéki programokban szerepelt is – Kossuth mostani felirati javaslatában nem kapott helyet. Másfelől azzal, hogy amikor olyan követeléseket hozott szóba, amelyek Kossuth felirati javaslatában szintén szerepeltek, többnyire akkor is Kossuthénál határozottabb és előbbre mutató szövegezéssel szolgált.

Így a tizenkét pont nem érte be azzal, hogy a nem nemeseknek pusztán ”illő” (azaz tágabban is, de szűkebben is kimérhető) politikai jogokban részesítését követelje, hanem egyértelműen a teljes törvény előtti egyenlőség bevezetése mellett foglalt állást s külön is kiemelte, hogy az ország lakóinak ezentúl a választójogban is egyenlően kell majd részesedniök. Vagy – a hadseregről szólván – nem szorítkozott arra, hogy a honvédelmi rendszer gyökeres átalakítását csupán általánosságban sürgesse, hanem világosan megmondta, hogy Magyarországról el kell távolítani a birodalom más tartományaiból ide vezényelt csapatokat, a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar alakulatokat pedig haza kell ereszteni és fel kell esketni a magyar törvényekre, azaz – végső soron – az eddig teljesen egységes testületként kezelt császári hadseregnek különálló osztrák és magyar hadsereggé történő széttagolása mellett foglalt állást. De radikálisabb volt ennek a szövegnek a közteherviseléssel foglalkozó passzusa is, hiszen a szóban forgó pont az adóterhek együttes viselésének a követelményét nem csupán egyes adónemekre, hanem minden adónemre egyaránt érvényes követelményként vetette fel. Végül pedig – s alighanem ez a legfontosabb – az úrbéri viszonyok felszámolásának a követelését a tizenkét pont egyáltalán nem egészítette ki a földesurak kármentesítésének a követelésével.

Igaz viszont, hogy a kármentesítés kérdésének elmellőzése még mindig nem jelentette magának a váltság nélküli jobbágyfelszabadításnak a követelését; ezzel a tizenkét pont csupán azt juttatta kifejezésre, hogy az úrbéri viszonyok felszámolása olyan késedelmet nem tűrő feladat, amelynek a megoldását tovább akkor sem szabad halasztani, ha a földesurak egyidejű kármentesítése pillanatnyilag sem a jobbágyok, sem az állam anyagi erőforrásaiból nem biztosítható. Vagyis Irinyi tervezetének, bármennyire túlment is a Kossuth felirati javaslatában foglaltakon, egyetlen pontja, az úrbéri viszonyok felszámolását sürgető pontja sem hágta át a liberális nemesi politikusok java része számára még elfogadható követelések kereteit. És az Ellenzéki Kör március 13-án simán el is fogadta a tervezetet.

Annál nagyobb fejtörést okozott viszont a 13-i összejövetel résztvevőinek az a kérdés, hogy most már mi mi történjék a tizenkét ponttal a továbbiakban. Kiderült ugyanis, hogy a radikális fiatalok ezt a szöveget az eredeti elképzelésektől eltérően már korántsem az Ellenzéki Kör vagy más zártkörű csoport kérvényeként óhajtják továbbítani Pozsonyba, hanem a következő vasárnapon, 19-én nagyszabású népgyűlést készülnek rendezni a Rákoson, s a tizenkét pontot azután ebből a gyűlésből kívánják útjára bocsátani mint a pesti nép, valamint az éppen ezen a héten megnyíló József-napi országos vásár alkalmából Pestre sereglő vidékiek sokezres tömegeinek akaratnyilvánítását. Ez a terv pedig csak aggodalmakat kelthetett az Ellenzéki Kör vezetőiben, hiszen megvalósulása esetén a mozgalom irányítása könnyen kicsúszhatott volna a magukfajta liberális nemesi politikusok kezéből (nem is beszélve arról, hogy a népgyűlés elé terjesztendő szövegnek az úrbéri viszonyok felszámolását a földesurak kármentesítésének említése nélkül követelő pontja az ott megjelenő falusiak száján már csakugyan a váltság nélküli jobbágyfelszabadítás követelésévé alakulhatott volna át). A 13-i tanácskozás résztvevői tehát másnap délutánra újabb megbeszélést hívtak össze, s erre most meghívták az Ellenzéki Körhöz nem tartozó radikális fiatalokat is, hogy ez alkalommal immár mindnyájukkal közvetlen eszmecserébe bocsátkozhassanak, s így egy füst alatt mindnyájukat rávegyék szándékaik megmásítására.

Közben viszont a feszültség Pozsonyban is tovább fokozódott. A nádor ugyanis 11-én végre visszaérkezett a diéta színhelyére, a felsőtábla azonban továbbra sem ült össze, s minden jel arra vallott, hogy ha a főrendek majd összeülnek is, akkor sem fogják jóváhagyni Kossuth felirati javaslatát.

A bécsi forradalom visszhangja

István főherceget például a történtek meggyőzték arról, hogy többé nem szabad akadályoznia Kossuth felirati javaslatának az uralkodó elé terjesztését, mert az udvarnak most már nincs más választása, mint vagy önként belenyugodnia – legalább átmenetileg – a Kossuth követelte újítások életbe léptetésébe, vagy kockáztatnia még messzebb menő újítások életbelépését, esetleg Magyarország teljes elszakadását is. Az István főhercegnél tapasztalható nézetváltozás pedig immár Széchenyit is meggyőzte arról, hogy többé nincs miért hátráltatnia, hanem éppenséggel segítenie kell Kossuth terveinek megvalósulását, mert Kossuth követelései eszerint mégsem fogják felidézni azt, amitől ő eddig mindenekfölött tartott: a Habsburgok ellenállását, Kossuth követeléseinek sikerre vitele pedig kiküszöbölheti korábbi aggodalmainak másik fő tárgyát, a népforradalom eshetőséget is. Magát Kossuthot viszont a Bécsben történtek arról győzték meg, hogy most haladéktalanul tovább kell mennie azon az úton, amelyre a párizsi forradalom hírének vétele után rálépett.

Az alsótábla 14-én délelőtt megnyílt kerületi ülésén tehát Kossuth indítványt lett arra, hogy a rendek most már ellentmondást nem tűrően szólítsák fel a nádort a felirati javaslatnak a főrendekkel való azonnali elfogadtatására s válasszanak egy küldöttséget, amely a feliratot a főrendek hasonlóképpen megválasztandó képviselőivel együtt másnap Bécsbe vigye és az uralkodó elé terjessze. Ez előtt a követelés előtt pedig, amelyhez a követi kar megint csak egy emberként csatlakozott, immár István főherceg is, a felsőtábla is ellenszegülés nélkül meghajolt.

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

A teljes cikk.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Az ország legnagyobb latifundiumának a birtokosa, Esterházy Pál herceg pedig (aki március 16-án maga is az országgyűlés követeléseinek elfogadása mellett kardoskodott Bécsben, mert István főherceghez hasonlóan maga is attól tartott, hogy a Habsburgok különben teljesen elveszíthetik Magyarországot, s akit ezért Batthyány konzervatív létére is alakítandó kormányának tagjává szemelt ki) a Konzervatív Párt más vezetőivel, Szécsen Antal gróf pozsegai adminisztrátorral, az osztrák titkosrendőrség első számú magyarországi munkatársával és Dessewffy Emil gróffal, a legfőbb konzervatív szócső, a Budapesti Híradó „lapvezérével” egyetértésben arra készült, hogy Sopron megyével, amelynek örökös főispánja volt, pótutasítást fog küldetni Pozsonyba, s ebben olyan utólagos törvénymódosítás kieszközlésére fogja köteleztetni a megye országgyűlési követeit, amely szerint „az úrbéri tartozásokat megszüntető törvény a megváltási mód és idő meghatározásátúl feltételeztessen&edquo;.[2]

Ezeknek a kulisszák mögötti próbálkozásoknak egyelőre persze vajmi kevés esélyük volt a sikerre. Várható volt azonban, hogy a jobbágyfelszabadítás károsultjai kezdeti fejvesztettségük csillapultával előbb-utóbb magán az országgyűlésen is kísérleteket tesznek majd a már elfogadott törvénycikkek élének utólagos letompítására. Már csak ezért is kívánatosnak látszott tehát, hogy megvalósuljon a márciusi fiatalok terve, az országgyűlés mielőbbi Pestre költöztetése és a pesti forradalmi tömegekkel való szembesítése. Ebből a tervből azonban semmi sem lett. Mert az országgyűlés áttelepítésének az ötletét első hallásra Batthyány, sőt Széchenyi is helyeselte ugyan, Kossuth viszont a leghatározottabban ellenezte. Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[3]

Kossuth ugyanis a pesti forradalmi mozgalmat sokkal erősebbnek ítélte, mint Batthyány vagy Széchenyi, s ezért benne Batthyányval és Széchenyivel ellentétben nem az a hit élt, hogy az országgyűlés Pesten a maga járószalagjára tudná fűzni az ottani mozgalmat, hanem az az aggodalom, hogy Pesten éppen az országgyűlés kerülne az ottani mozgalom uszályába, s ennek folyományaként azután olyan messze vezető újításokat kényszerülne becikkelyezni, amilyen messze a nemesség zöme már semmi esetre sem volna hajlandó elmenni, amely újítások becikkelyezése tehát a nemesség zömét valósággal belekergetné az ellenforradalom karjaiba.

Amennyire fontosnak tartotta azonban Kossuth, hogy az országgyűlés túl ne menjen a nemesség zöme számára még éppen elfogadható újítások határain, annyira fontosnak tartotta azt is, hogy ezekig a határokig viszont okvetlenül elmenjen. Bármilyen gátlástalanul fenyegetőzött is hát március 19-én a pesti forradalmi mozgalom felszámolásával, a mozgalom tényleges felszámolására egyetlen pillanatig sem gondolt, ellenkezőleg: amint gondosan ügyelt arra, hogy az országgyűlés továbbra se kerüljön a pesti forradalmi mozgalom közvetlen nyomása alá, úgy gondosan ügyelt arra is, hogy magáról e mozgalom létezéséről az országgyűlés tagjai a véle való mindennapi érintkezés híján se feledkezhessenek meg, sőt – ha csak távoli fenyegetésként is – folyvást számoljanak a népharag lehetséges kitörésével, s ettől is ösztönöztetve, a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb ingadozással alkossák meg azokat a törvényeket, amelyek becikkelyezése már semmiképpen sem engedhető el.

Azt tehát, hogy Pest nem parancsolhat az országnak, mert az ország sorsáról csak a nemzet egészét képviselő testület, azaz egyedül az országgyűlés dönthet, Kossuth odadörögte ugyan a diétát felkereső pestieknek, az országgyűlés tagjainak Viszont ugyanő azt vágta a szemükbe, hogy valójában ők sem beszélhetnek a nemzet egészének a nevében, mert amint a középponti választmány csupán egyetlen város lakóit képviseli, úgy ők is csupán „egy osztály képviselői”, s ezért elképzelhetetlen, hogy „a haza fölött még soká intézkedhessenek”.[4] És a pestieket Kossuth megfenyegette ugyan azzal, hogy ha mégis megkísérelnék magukhoz ragadni az irányítást, a nemzet letiporná őket, de ugyanő az országgyűlés tagjait sem késett figyelmeztetni, hogy ha közülük bárki is hátráltatni próbálná a polgári átalakulás keresztülvitelét, „az illyen embert e nemzet” szintén „el fogná tiporni”.[5] Ennek a Kossuth által egyszerre kétfelé vívott harcnak pedig meg is lett az eredménye: az országgyűlés padsoraiban helyet foglaló liberálisok közül még a feudális viszonyok felszámolása folytán leginkább károsulók is megértették, hogy nem szabad engedniök a készülő törvények élét letompítani vágyó konzervatívok törekvéseinek, mert ellenkező esetben újabb forradalmi népmegmozdulások kirobbanásának lehetnének előidézőivé. Így azután az országgyűlés liberális követi csoportja a továbbiakban is viszonylag egységesen és az első napokéhoz hasonló igyekezettel küzdött a polgári átalakulás elemi biztosítékainak törvénybe iktatásáért.

De ez csak azért történhetett így, mert a pesti forradalmi mozgalom március 19-e után sem omlott össze, s ebből következőleg március 19-e után sem csupán Kossuth szavaiban élt tovább, hanem tovább élt a valóságban is s éppen elégszer hallatott is magáról. A pesti forradalmárok ugyanis, tisztában lévén azzal, hogy ők a gyengébbek, március 19-e után sem törekedtek kenyértörésre vinni a dolgot az országgyűlés liberálisaival. De ha emiatt az országgyűlés átköltöztetéséről első szóra lemondottak is, arról már legkevésbé sem mondottak le, hogy – távolabbról ugyan, mint eredetileg tervezték – ezután is bele ne szóljanak az országgyűlés munkájába. S ebben nem gátolhatta meg őket Batthyány legújabb intézkedése sem.

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után.

Az udvar első támadó próbálkozása

Mit tehetett hát az udvar ilyen körülmények között Magyarországon? Papíron – mint István főherceg egy március 24-én kelt bizalmas emlékiratában kifejtette – három megoldás között választhatott. Így választhatta azt a megoldást, hogy a császári csapatokat mind egy szálig kivonja magyar földről s tétlenül nézi, hogyan lesz az egész ország az ezek után – István főherceg szerint – minden bizonnyal kirobbanó parasztháború martalékává. Választhatta továbbá azt a megoldást, hogy a jövőben is megmarad a tárgyalások Ösvényén, legfeljebb az eddigieknél szívósabb alkudozásokba bocsátkozik Batthyányékkal, s ezek révén próbálja „menteni, ami még menthető”. Végül pedig választhatta a magyar törekvésekkel való nyílt szembeszegülést, az országgyűlés azonnali feloszlatását és a magyar forradalom fegyveres erőszakkal történő felszámolását.

Ténylegesen azonban – s ezt István főherceg ugyancsak hangsúlyozta – az udvar mégsem választhatott e három papíron kínálkozó megoldás közül teljesen tetszése szerint. Az első megoldást nem választhatta, mert az esetleges parasztháború az uralkodóház leghívebb magyarországi alattvalóit is pusztulásba döntötte volna (s ráadásul átterjedhetett volna a birodalom más tartományaira is). De nem választhatta a harmadik megoldást sem, mert ehhez pillanatnyilag Magyarországon állomásozó császári csapatok létszámát – István főherceg számítása szerint – 40–50 ezer fővel kellett volna növelni, ez pedig kivihetetlen volt. Az észak-itáliai tartományokban lekötött közel 80 ezer főnyi haderő ugyanis egyetlen embert sem nélkülözhetett, s ezért csapatokat Magyarországra csupán az Osztrák Császárság egyéb tartományaiból lehetett volna átcsoportosítani. Ezekben viszont ekkor együttvéve alig több mint 130 ezer sorkatona állott rendelkezésre, s a helyzet a Habsburgokra nézve ezekben a tartományokban sem volt annyira megnyugtató, hogy a határaik között kéznél levő fegyveres erő méreteit aggodalom nélkül csökkenthették volna egyszerre 30–38%-kal.

Tökéletesen érthető hát, ha István főherceg a pillanatnyi adottságok mérlegeléséből 24-én végül is azt a tanulságot szűrte le, hogy az udvarnak Magyarország esetében egyelőre változatlanul ragaszkodnia kell a tárgyalásos politikához s ezt csupán „jobb idők jöttével”, azaz csak az itáliai és egyéb nehézségek leküzdése után lesz szabad felcserélnie a fegyveres erőszak politikájával.[6] És tökéletesen érthető, ha az adott körülmények között a 26-án Lajos főherceg elnökletével tartott udvari konferencia maga is elismerte István főherceg okfejtésének helyességét s szintén arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarország elleni fegyveres fellépésre az észak-itáliai szabadságharc eltiprása előtt nem kerülhet sor.

Ámbár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az udvari körök most már minden további nélkül hozzájárultak a jobbágyfelszabadítás és a kormányzati önállóság tárgyában kidolgozott pozsonyi törvényjavaslatok becikkelyezéséhez. Ellenkezőleg: 28-án két királyi kéziratot küldettek Pozsonyba, s ezek mindkét törvényjavaslat nagymérvű átdolgozására szólították fel az országgyűlést. Így a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó kézirat négy lényegbevágó módosítást követelt.

  • Először: hogy a nádornak a király távolléte esetére biztosítandó teljhatalom csak a jelenlegi nádort illesse meg, a majdan utána következőket viszont (akik esetleg már nem az uralkodóház tagjai közül fognak kikerülni) ne.
  • Másodszor: hogy a magyar udvari kancellária (amely Apponyi György gróf március 13-án történt lemondása óta Szőgyény László alkancellár irányításával folytatta működését) a miniszteriális törvény életbelépése után se szűnjék meg létezni, hanem a jövőben is maradjon fenn mint a kormány fölött álló s parlamentáris felelősséggel nem tartozó, csupán a királytól függő szerv.
  • Harmadszor: hogy Magyarországnak azokat a jövedelmeit, amelyek eddig a birodalom közös költségeinek a fedezésére szolgáltak, ezután se a magyar pénzügyminisztérium kezelje, hanem ezeket továbbra is szolgáltassák be „a birodalom középponti pénztárába” (ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország a jövőben se csak az udvartartás, valamint a közös diplomácia és a közös hadsereg költségeihez legyen köteles hozzájárulni, hanem például az osztrák államadósság törlesztéséhez is).
  • Végül pedig a szóban forgó kézirat azt követelte, hogy a hadügyek irányítása továbbra is kizárólagos uralkodói felségjog maradjon, katonai tárgyú rendeleteket tehát a nádor a király távollétében se bocsáthasson ki, s a kibocsátandó katonai tárgyú királyi rendeleteket a magyar kormány tagjai közül ne is a hadügyminiszter jegyezze ellen, hanem az „a király személye körüli miniszter”, akinek a feladata egyébként az osztrák–magyar kapcsolatok ápolása és az Ausztriával közös érdekű ügyek intézése lesz.[7]

Vagyis a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó királyi kézirat olyan módosításokat kívánt, amelyek végrehajtása után a magyar kormány – a pénzügyminiszteri tárca várományosának, Kossuthnak a szavaival – „nemcsak független kormány nem, de sőt csak amolyan postahivatala volt volna a bécsi hatalomnak, mint a minő a helytartótanács vala”.[8] Úgy hogy e mellett a kézirat mellett valósággal eltörpült a másik, hiszen emez simán jóváhagyta a jobbágyok úrbéres szolgáltatásainak eltörlését, csupán azt követelte, hogy a jobbágyfelszabadítás életbe léptetése ne történjék meg addig, amíg az országgyűlés meg nem oldja a földesurak kármentesítésének a kérdését.

S hogy ezt a két kéziratot azonos időpontban indították útjára Bécsből, az nyilvánvalóan nem volt véletlen: a kármentesítés sürgetése és a jobbágyfelszabadítás életbe léptetésének elodázására irányuló kísérlet nemcsak az uralkodóház legodaadóbb magyarországi híveinek védelmét volt hivatva szolgálni, hanem az udvar bennfentesei előtt kiváló eszköznek látszhatott arra is, hogy véle a jobbágyfelszabadítás által az esetek többségében ugyancsak érzékenyen érintett liberális követek egy részét is lekenyerezzék s – következőleg – rábírják a megfelelő viszontszolgálatra, a miniszteriális törvényjavaslat egyidejűleg követelt módosításainak megszavazására. Ha azonban az udvari körök ilyesféle reményeket fűztek a 28-i királyi kéziratokhoz, reménykedésük alaptalan volt. Mert az lehetséges, hogy az országgyűlési követek közül – még a liberális követek közül is – sokan örültek volna, ha az uralkodó, magára vállalva a jobbágyfelszabadítás meghiúsításáért járó felelősséget, kereken megtagadja az úrbéres szolgáltatások eltörléséről rendelkező törvénycikk szentesítését. Annak kockáztatásától viszont, hogy a jobbágyfelszabadítás hátráltatójaként az országgyűlés lépjen színre, s emiatt azután a nemesség váljék a parasztság dühének célpontjává, a követek – még a konzervatívok is – visszaborzadtak. Ha pedig a jobbágyfelszabadítás késleltetésébe nem mehettek bele, akkor a jobbágyfelszabadítás késleltetésének fejében tőlük várt ellenszolgáltatásra, a magyar kormány hatáskörének követelt nagyfokú megnyirbálására sem volt miért ráállaniok. És ez szintén nem csak a liberálisok esetében volt így. Hiszen a jobbágyfelszabadítás azonnali életbelépése már a konzervatív pártállású földbirtokosokat is érdekeltekké tette abban, hogy a magyar kormány, ha a földesurak kármentesítését egyik napról a másikra teljes egészében nem biztosíthatja is, legalább minél gyorsabban és minél nagyobb részletekben törleszthesse majd a jobbágyfelszabadítás kárvallottjainak megítélendő összegeket, s ezért szabadon rendelkezhessék az ország minden néven nevezendő jövedelmeivel.

Az alsótábla tehát 29-én óriási felháborodással fogadta a két királyi kéziratot, s habozás nélkül tudtára adta az udvarnak két egyhangúlag elfogadott határozatban, hogy az érintett törvénycikkeknek semmiféle módosításába nem hajlandó belebocsátkozni. Az udvari körök pedig – továbbra sem kockáztathatván a tárgyalások fonalának elejtését – kénytelenek voltak jó képet vágni ehhez az általuk nem várt fordulathoz, s 31-ére már el is ejtették 28-i követeléseiknek valamennyi lényeges pontját.

Az azonban, hogy Bécs – alig két héttel március 1758 után – másodszor is engedni kényszerült, most sem egyedül Pozsonynak volt köszönhető, hanem – akár két héttel előbb – Pestnek is. Mert Pesten már 27-én rebesgették, hogy az udvar semmiképpen sem akar hozzájárulni a magyar had- és pénzügyigazgatás függetlenítéséhez, s ezért a középponti választmány már a 28-áról 29-ére virradó éjszakán kimondotta, hogy ha Bécsben csakugyan megtagadják a miniszteriális törvényjavaslat jóváhagyását, akkor a Batthyány-kormány kijelölt tagjait tüstént Pestre kell hívni, s itt azután a nép nevében kell majd felruházni őket a kormányhatalommal. Közben pedig a pesti utcákon rohamosan terjedt az a követelés, hogy István főherceget (akinek a megnyilatkozásai közül a közvélemény természetszerűleg csak a nyilvánosság előttieket ismerte) tegyék meg magyar királlyá, ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország többé még perszonális unióban se maradjon Ausztriával. Sőt most már valóban felhangzott a köztársasági államforma bevezetésének a jelszava is, méghozzá olyan erővel, hogy a Habsburgok érdekeinek legfőbb helybeli képviselője, Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke kötelességének érezte figyelmeztetni Bécset: ha az udvar nem nyugszik bele a miniszteriális törvénytervezet szentesítésébe, akkor a legrosszabbakra is felkészülhet. S ezt a figyelmeztetést Lederer is sietett megtoldani azzal, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erővel képtelen volna meggátolni a magyar köztársaság kikiáltását.

Amikor pedig 30-án este Pesten is ismeretessé lett a 28-i királyi kéziratok tartalma, perceken belül viharos tömegtüntetés robbant ki a városháza előtti téren, majd másnap a középponti választmány felhívást intézett a hasonló vidéki testületekhez, ebben arra kérve őket, haladéktalanul küldjék el képviselőiket Pestre, hogy a küldötteikből és a középponti választmány tagjaiból alakítandó nemzeti konvent mielőbb átvehesse a teljhatalmat. Ezekről a fejleményekről az udvari körök már csak utólag értesülhettek ugyan, Zichy és Lederer tudósításait azonban még idejében kézhez kapták, az pedig, ami ezekben állott, egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy Bécsnek perdöntő indítékot adjon a sürgős fegyverletételre.

Igaz, egy-két részletkérdésben az udvar továbbra is kitartott eredeti álláspontja mellett – így továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a királyi teljhatalom az uralkodó távolléte esetén csak a jelenlegi nádort illesse meg, és hogy ha többé nem lesz is minden katonai természetű intézkedés az uralkodó közvetlen döntésének a függvénye, legalább a katonatisztek kinevezése meg a magyar ezredeknek az ország határain kívüli alkalmazása maradjon távolléte esetén is az uralkodó kezében –, ezek a kikötések azonban a lényeget immár nem érintették.

Az első honvédzászlóaljak létrehozása

És május 16-án már napvilágra is került az önkéntesek jelentkezését szorgalmazó miniszterelnöki felhívás, 20-án pedig megszülettek az országgyűlés egybehívásáról intézkedő nádori rendeletek is.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

Amikor pedig kiderült, hogy Jellačić nemcsak semmibe veszi Josipović kinevezését, hanem éppenséggel saját embereit állítja a horvátországi megyék élére s ráadásul olyan paranccsal, hogy a magyar kormánytól semmiféle utasítást nem fogadhatnak el, a május 1-i minisztertanács azt is kimondotta, hogy Batthyány azonnal utazzék Bécsbe, s eszközöljön ki egy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot, arra az esetre pedig, ha ez is foganatlan maradna, hatalmaztassa fel a nádort külön királyi biztos Horvátországba küldésére.

S Batthyány bécsi útja hozott is eredményeket, mivel az udvari körök a nyílt színvallás idejét ekkor – mint tudjuk – még nem látták elérkezettnek. A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Az új országgyűlést a képviselőház üléstermében, a pesti Redout dísztermében, július 5-én nyitotta meg István főherceg, aki az uralkodótól az előző héten nemcsak a trónbeszéd megtartására kapott felhatalmazást, hanem egyszersmind arra is, hogy amíg az udvar a távoli Innsbruckban tartózkodik, addig helyette szentesíthesse majd az országgyűlés által alkotandó törvényeket. S a nádor jogkörének kiszélesítése el is érte a célját: a kormány mérsékeltebb tagjait, akik a délvidéki és a horvátországi állapotok rohamos rosszabbodásának láttán ekkor Kossuthtal és a radikálisokkal egyetértésben már maguk is azon a véleményen voltak, hogy az országgyűlés legfőbb és legsürgetőbb teendője az ország fegyveres védelmére fordítható eszközök gyarapítása lesz, ez a jóindulatot színlelő lépés arra ösztönözte, hogy a fegyveres erők növeléséről továbbra is az udvarban lehetőleg minél kevesebb aggodalmat keltő módon gondoskodjanak.

Augusztus havának fejleményei

Mert az osztrák ezredek zászlóira augusztus 6-án valóban feltűzték ugyan a német nemzeti színű szalagokat, másnap viszont a német egységnek ezeket a jelképeit Latour parancsára ismét eltávolították róluk, s így minden a régiben maradt. És – hogy az ebből következő gondok ne járjanak egyedül – e két hét eltelte előtt, augusztus 12-én az udvar is visszatelepült Innsbruckból Bécsbe, az uralkodó pedig ennek ürügyén két nap múlva már vissza is vonta a nádornak adott ideiglenes törvényszentesítési felhatalmazást, ezzel érthetően még csak felfokozva Batthyányéknak a katonaállítás kérdésével kapcsolatos aggályait.

A katonaállítási javaslat vitájának elhalasztása után a képviselőház Eötvösnek az elemi oktatás megreformálása érdekében kidolgozott törvénytervezetét tűzte napirendjére. A javaslatban az állott, hogy be kell vezetni az általános tankötelezettséget (fiúkra vonatkozólag 12, leányokra nézve 10 éves korig), s az elemi oktatást ingyenessé kell tenni, továbbá ki kell mondani hogy „a vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől [azaz az állami iskolák keretein kívül] veendik”.[9] És a képviselőház az előterjesztést (kisebb – a klérus megnyugtatásara szolgáló – módosításokkal) el is fogadta.

A törvényjavaslatból azonban mégsem lett törvény. A felsőház ugyanis, mivel a tervezet életbe léptetése – az eszközölt módosítások ellenére is – számottevően korlátozta volna az egyháznak a népoktatás menetébe való beleszólását, a javaslatot augusztus 25-én egyszerűen levette napirendjéről, s ebbe végül a kormány is szó nélkül beletörődött, nehogy ürügyet teremtsen a vallásos tömegeknek a forradalom ellen uszítására.

Közben pedig hasonlóan sovány eredményekkel zajlott le Mészáros délvidéki szemleútja is, amelyre az adott okot, hogy a Bácskában és a Temesközben ekkor már csaknem két hónapja folyt magyarok és szerbek véres testvérháborúja, a győzelmet azonban, bármekkora pusztulást okoztak is a harcok a lakosság soraiban mindkét oldalon, ez ideig egyik félnek sem sikerült kivívnia.

A karlócai gyűlés után ugyanis vagy 20 ezer délvidéki szerb – nagyrészt határőr – fogott fegyvert a magyar forradalom ellen, s a felkelőkhöz azután Stevan Knićanin ezredes vezetésével 10–12 ezer szerbiai önkéntes is csatlakozott, úgy hogy a felkelőhad létszáma hamarosan ötszörösére nőtt a véle szemben álló sorkatonaságénak. A felkelők azonban erőfölényüket nem tudták kellőképpen kamatoztatni, mivel jó ideig beérték azzal, hogy kisebb csoportokban meglepetésszerű rohamokat intézzenek a környékbeli magyar (és német) lakosságú falvak és városok ellen. Másfelől viszont az ebből fakadó előnyöket magyar részről sem használták ki; a felkelőkkel titkon összejátszó temesközi főhadparancsnok, Anton Piret báró altábornagy ugyanis – ahelyett, hogy összpontosított támadásokat indított volna a felkelők egyes csoportjai ellen – csapatait a fenyegetett települések védelmezésének ürügyén maga is ezerfelé szórta szét.

És a helyzet akkor sem változott, amikor a magyar kormány megkezdte a délvidéki haderőnek részint honvédzászlóaljakkal, részint néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt – egymást váltó – nemzetőri alakulatokkal való megerősítését, s a sereg élére önálló parancsnokot is állított Bechtold Fülöp báró altábornagy kassai hadosztályparancsnok személyében.

Bechtold odaadása ugyanis semmivel sem múlta felül Piret-ét. Ő tehát július 14-én támadást indított végre a felkelők legfőbb erőssége a körülsáncolt Szenttamás ellen, mielőtt azonban a támadás komolyabban kibontakozhatott volna, már el is rendelte a visszavonulást, s azután heteken keresztül tétlen szemlélője maradt a felkelés terjedésének.

Számottevő fordulatot pedig a hadügyminiszter szemleútja sem idézett elő. Mert Mészáros, igaz, utasításban adta a Szenttamás elleni támadás mielőbbi megismétlését, majd visszatérve a fővárosba újabb csapaterősítéseket is vezényelt a Délvidékre, s Bechtold augusztus 19-én valóban támadást intézett Szenttamás ellen másodszor is, csakhogy a támadás az ő árulással felérő hanyagsága miatt ezúttal is tökéletes kudarcba fulladt.

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé.

Az udvar közvetlen felkészülése a Magyarország elleni támadásra

A teljes cikk.

az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az augusztus 31-i királyi leiratnak, meg az osztrák kormány hozzá mellékelt 27-i emlékiratának a kézhezvétele István főherceget szintén lázas tevékenységre ösztönözte. Ezekből az irományokból ugyanis ő is azt olvasta ki, hogy az udvar immár elszánta magát a magyar forradalommal való azonnali kenyértörésre. S mert bizonyosra vette, hogy a két irat megismerése Batthyányék előtt is egyszeriben világossá fogja tenni a békés kiegyenlítés lehetőségének feltételezésén alapuló eddigi politikájuk elhibázott voltát, arra következtetett, hogy a Batthyány-kormány most már napokon belül le fog mondani, s azután olyasféle parlamenti kormányzás fog kezdődni Magyarországon, amilyet a francia konvent folytatott 1793–94-ben – hacsak a hatalmat néki magának nem sikerül megragadnia egy gyors ellenforradalmi puccs segítségével már Jellačić csapatainak Pestre érkezése előtt.

Most tehát, miután augusztus utolsó hetében már lépéseket tett annak érdekében, hogy Komáromból, Pozsonyból és Bécsből megbízható csapatokat vezényeljenek Budára az itteni helyőrség megerősítése végett, első feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar liberálisokat is megnyerje az erőösszpontosítás ügyének, s ezért sietve hangoztatni kezdte, hogy egy várható baloldali puccskísérlet esetén a budai helyőrség még saját személyes biztonságának a megóvására is elégtelen volna. De tervet dolgozott ki – az egykori magyar kamara utolsó másodalelnökének, a tavaszi hónapok óta Kossuth minisztériumában álladalmi altitkárként szolgáló Duschek Ferencnek a közreműködésével – a pesti Károly-laktanya falai között működő bankjegynyomda kellő pillanatban történendő lefoglalására, s gondolt arra is, hogy bizalmas embereivel idejekorán megszövegeztessen egy, az államcsíny alkalmával nevében az ország népéhez intézendő kiáltványt, amely az ő hatalomátvételét lett volna hivatva megindokolni olyatén magyarázattal, hogy a hatalmat máskülönben a radikálisok ragadnak magukhoz. Végezetül pedig ez a sokak által még ekkor is a magyar nép őszinte jóakarójanak hitt ember a szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszakán magához kérette a kormány Pesten tartózkodó tagjait, hogy most már őket is tájékoztassa a 31-én Bécsből hozzá küldött iratokról, s ezzel kikényszerítse haladéktalan lemondásukat ami azután – úgy vélte – számára meglepetésszerű cselekvést tenne lehetővé, s egyszersmind törvényes ürügyet is szolgáltatna a hatalomátvételhez.

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó Öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől; a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből. István főherceg tehát mar csak emiatt sem láthatott hozza máris hatalomátvételi elképzeléseinek megvalósításához. De terveinek elnapolására kényszerült a nádor egyéb okokból is: mert az általa kezdeményezett csapatösszevonás szintén jócskán elhúzódott, s mert Jellačić sem volt képes az ő céljainak megfelelő gyorsasággal kelni át a Dráván.

Az idő múlásával pedig az ellenforradalmi puccskísérlet sikerre vitelének az esélyeit tovább rontotta a közhangulat alakulása. Az augusztus 23-at közvetlenül követő napokban ugyanis maguk a pesti liberálisok is széltében-hosszában rebesgették, hogy a baloldal forradalmi diktatúra bevezetésére készül, s ezért valóságos célja a szeptember 8-ára tervezett tömegmegmozdulással nem a katonaállítási törvény utólagos módosításának kierőszakolása, hanem csak az országgyűlés és a kormány megdöntése lehet. Szeptember 3-án azonban az Egyenlőségi Társulat, megértve, hogy az efféle szóbeszéd a liberálisoknak a baloldallal való teljes szembefordulására vezethet, ez pedig leküzdhetetlen akadályokat gördíthet az ellenforradalmi támadásra történő felkészülés útjába, megint csak Vasvári indítványára, lefújta a 8-ára meghirdetett népgyűlést, s ez a lépés igen gyorsan eloszlatta a liberálisok aggodalmait.

S a képviselőház szeptember 4-i ülésén azután végre Kossuth is nyíltan szóba hozta, hogy Batthyányék bécsi tárgyalásainak sikeréhez vajmi kevés remény fűzhető, a várható kudarc pedig teljesen világossá teszi, hogy Magyarország helyzete nemcsak azért kétes, mert az ország ellenségekkel áll szemben, de azért is, mert az ország élén olyan kormány áll, amely a maga tevékenységét a törvények értelmében óhajtja kifejteni, azokhoz a törvényes eszközökhöz viszont, amelyek nélkül az országot nem lehet megvédelmezni, egyszerűen nem jut hozzá. Következésképpen – jelentette ki Kossuth –, ha Bécs nem változtat a maga politikáján, akkor Magyarország számára nem marad más választás, mint „ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, melly végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”.[10] S ezek után ugyanő mindjárt azzal az indítvánnyal is előállott, hogy Bihar megye főispánját, Beöthy Ödönt, ezt a nagynevű liberális politikust, akit a kormány egy héttel korábban veszélyeztetett Délvidék teljhatalmú királyi biztosává neveztetett ki a nádorral, a képviselőház most maga is erősítse meg biztosi tisztségében.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán ő meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában. István főherceg pedig ezek után teljesen érthetően arra a meggyőződésre jutott, hogy végre elérkezett az ő ideje, s ennek megfelelően sietve átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, közölve véle, hogy a kormány feloszlott, majd ehhez azt is hozzáfűzve: „…A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem…”[11]

A főherceg azonban mégiscsak elszámította magát. Az országgyűlés két háza ugyanis 11-én délelőtt közös zárt ülést tartott, s a törvényhozók ezen nemcsak a kormány feloszlásáról értesültek, hanem meghallgathatták a Bécsben járt küldöttség beszámolóját, s maguk is tájékoztatást kaptak végre az augusztus 31-i királyi leiratról meg az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratáról. Ennek jóvoltából pedig, mire a Redoutban, amelyet ez alkalommal 20 ezer főnyi, Kossuthot éltető tömeg vett körül, délután hatkor megkezdődött a képviselőház soron következő nyilvános ülése, az egybegyűltek már éppen eléggé ingerültek voltak ahhoz, semhogy ellenállás nélkül áldásukat adják erre a leplezetlen ellenforradalmi államcsíny-kísérletre. A nádori átirat felolvasása után tehát nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebbje, Bezerédj István, s kifejtette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új törvényes kormány nem alakul. És Bezerédj szavai széles körű tetszést arattak – jeléül annak, hogy a képviselők többsége el van szánva az ellenforradalmi próbálkozások elutasítására, de jeléül annak is, hogy a képviselők többsége lehetőleg még mindig törvényes eszközöket szeretne latba vetni az efféle próbálkozások visszaverésére. Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

Batthyány azonban, aki továbbra is abban a hitben élt, hogy ha sikerül magát elhatárolnia Kossuthtól, akkor a fegyveres ellenforradalmi támadás veszélyét talán még mindig elháríthatja, nem volt hajlandó követni eddigi pénzügyminiszterének a példáját. Kossuth pedig erre, kapva az alkalmon, sietve megszavaztatott a képviselőikkel két perdöntő fontosságú határozatot, amelyek egyike jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, másika meg előírta az újoncozás megkezdését s kimondotta, hogy az újoncokat a továbbiakban már csakis honvédzászlóaljak alakítására szabad felhasználni.

S ezek után István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még sincs lehetősége. Abba azonban, hogy a hatalom most helyette éppen Kossuthra szálljon át, semmiképpen sem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta tehát, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt: a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette, s újabb kormány alakítására szólította fel. Batthyány pedig vállalkozott is a kormányalakításra, de csupán két feltétellel: egyrészt azt kötve ki, hogy az uralkodó parancsolja vissza Jellačićot, másrészt meg azt, hogy az osztrák nemzeti bank adjon a magyar kormánynak egymillió forintnyi kölcsönt, s ezzel teremtsen módot a királyi jóváhagyás nélkül megkezdett papírpénzkibocsátás felfüggesztésére.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Az egyik ilyen határozat kezdeményezője Batthyány volt, aki – ekkor szerezvén tudomást Teleki Ádám árulásáról – azzal az indítvánnyal fordult a házhoz, kérje fel a nádort, hogy most mint az ország főkapitánya, személyesen vegye át a dunántúli sereg vezérletét. Batthyány ugyanis azt gondolta, hogy a sereg tisztikarának Telekivel egy húron pendülő zömét bizonyára vissza fogja terelni az engedelmesség ösvényére, ha parancsait ezentúl az uralkodóház tagjainak egyikétől kapja majd, s talán Jellačić is vissza fog riadni attól, hogy megtámadjon egy Habsburg-főherceg parancsnoksága alatt álló sereget. A képviselőház pedig magáévá is tette az indítványt, kivált miután Kossuth is egyetértőleg nyilatkozott róla. Mert abban, hogy Jellačićot meghátrálásra bírná István főherceg vezérkedése, Kossuth egyáltalán nem bízott ugyan, számított viszont arra, hogy a főherceget azonnali nyílt színvallásra fogja kényszeríteni az indítvány elfogadása.

Hanem István főherceg persze maga is tudta, hogy ha most nemet mondana, akkor ezzel helyzete Magyarországon egyszer s mindenkorra lehetetlenné válnék. Vállalta tehát a vezérletet, másnap pedig már el is utazott a táborba, s hogy ott kellő sikerrel működhessék, helyetteseként magával vitte Móga János altábornagyot, aki mint pesti hadosztályparancsnok már az előző hetekben is nagy segítségére volt az általa tervezett hatalomátvétel céljait szolgáló fővárosi csapatösszevonás szervezésében. Arra azonban, hogy netalán a táborban is ellenforradalmi tevékenységet fejtisen ki, István főherceg csupán korlátozott lehetőséget kapott; a képviselőház ugyanis 15-én Kossuth indítványára azt is elhatározta, hogy a sereg jó szellemének megóvására a nádorral együtt saját soraiból három polgári biztost is küld a táborba. Amely határozat egyébként önmagán túlmutató jelentőséggel bírt: a ház, ez alkalommal első ízben nevezvén ki biztosokat a kormány helyett, most lerakta a szabadságharc később oly nagy fontosságra emelkedett kormánybiztosi intézményének az alapjait, s megtette az első lépést a törvényhozó és a végrehajtó hatalom merev különállásának felszámolása felé vezető úton.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

A teljes cikk.

A pákozdi győzelem és következményei

Mert Móga, aki István főherceg szökése után a dunántúli sereg parancsnokává lett, maga sem vetette ugyan végét a szakadatlan hátrálásnak, sőt szeptember 27-én már a Velencei-tó északnyugati partvidékére húzódott vissza, s – bár a terep ehelyütt különösen alkalmasnak mutatkozott az ellenséggel való megmérkőzésre, csapatainak létszáma pedig időközben már 14 ezer fölé nőtt – még itt sem szándékozott megállapodni.

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

Amiképpen tehát Batthyányt bebörtönözték, majd hadbíróság elé is állították, azonképpen várfogságra ítélték például a császári csapatokat Pesten beváró Móga Jánost is pusztán azért, mert egészen november 16-ig merészelte megtartani azt a hadtestparancsnoki tisztséget, amelyet még István főherceg ruházott volt rá.

Szabad György

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

Az 1850-es évek elején – többek között – erőteljes mozgalmak színhelye volt Szomód (gr. Eszterházy-birtok, Komárom m.), Jászómindszent (a jászói prépost birtoka, Abaúj m.), Szentmihály (gr. Dessewffy-birtok, Szabolcs m.), Bánkút (István főherceg nádornak a Wodianerek által bérelt birtoka, Arad m.), az évtizedfordulón Gúta (prímási uradalom, Komárom m.), Leányvár (br. Sennyey-birtok, Zemplén m.), Ibrány (Lónyay-birtok, Szabolcs m.), Korbest (br. Wattmann-birtok, Bihar m.), Orbánfalva (hg. Batthyány-birtok, Vas m.), Szárföld (hg. Esterházy-birtok, Sopron m.), az 1860-as évek folyamán pedig Taszár (piarista birtok, Somogy m.), Zahling és Körtvélyes (hg. Batthyány-birtok, Vas m.), Patkanyóc (nemesi közbirtokosság birtoka, Bereg m.), Petrovác (gr. Brunswick-birtok, Bács m.) és Gimeskosztolány (gr. Forgách-birtok, Nyitra m.).

A kiegyezés tartalma

Felszámolták azt a széles jogkört, amellyel az uralkodó távollétében a nádor mint annak helyettese rendelkezett, és elhalasztották a nádorválasztást. (A Magyarországra való visszatéréstől korábban eltiltott István főherceg nádor 1867. február 19-én bekövetkezett tragikus halála megkönnyítette a kérdés elodázását.)

Lábjegyzet

  1. Mit kíván a magyar nemzet.
    Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények (továbbiakban: Gyűjtemények), 1848–1849-i és emigrációs nyomtatványok (továbbiakban: 48-as nyomtatványok). Reprodukcióban közli: Negyvennyolc a kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György, Budapest, év nélkül [1973]. 165. sz.
  2. Lásd: Esterházynak Sopron vármegye következő közgyűlésére készített beszédfogalmazványát. Országos Levéltár, Családi levéltárak, az Esterházy hercegi család levéltára G-III-c-2.
  3. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 19-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 675.
  4. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 18-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 667.
  5. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 23-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 689.
  6. István főherceg az uralkodóhoz, Bécs, 1848. március 24. Lásd: Idősb Szőgyény-Marich Lászlóemlékiratai. I. Szerkesztette Thallóczy Lajos. Budapest, 1903. 219–220.
  7. Az uralkodó az országgyűléshez, Bécs, 1848. március 28. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. I. Pest, 1868. 35–37.
  8. Kossuth Lajos, Kossuth és Széchenyi. Kossuth Lajos iratai. X. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1904. 373.
  9. Törvényjavaslat az elemi oktatásról. Közölve: ugyanott 613–615.
  10. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban Kossuth Lajos összes munkái). XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 882.
  11. A nádor a képviselőház elnökéhez, Budapest, 1848. szeptember 11. Közlöny, 1848. szeptember 13. 96. szám 488.

Művei

Batthyánynak az új kormány megalakításával kapcsolatos feltételeit ismerteti István főhercegnek az uralkodóhoz intézett szeptember 12-i felterjesztése; közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.

A Lamberg főparancsnoki kinevezéséről szóló szeptember 25-i királyi kiáltványt közli Pap Dénes, Okmánytár II. István főherceg ugyanaznap Batthyányhoz intézett két levelét, amelyek hírül adják az ő kormányalakítási feltételeinek elutasítását, illetve Lamberg kinevezését (s ez utóbbit olyan látszat keltésével, mintha Lamberg először a táborba készülne), közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.

Irodalom

Hogy a kormány júniusban feladta további honvédzászlóaljak szervezésére irányuló szándékát, azt elsősorban István főherceg ellenkezéséből eredezteti Urbán, A nemzetőrség. De hogy eredeti terveit a kormány a valóságban a maga elhatározásából másította meg, az félreérthetetlenül kiviláglik Mészárosnak és István főhercegnek az üggyel kapcsolatos iratváltásából (Országos Levéltár Nádori levéltár, István főherceg nádori levéltára, ministeri iratok 1848:1433 és 1524, illetve Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár a hadügyminisztérium iratai, általános iratok, kiadványok 1848:431 és 465).

István főherceg szeptember harmadik hetében tett lépéseit részletesen, a főherceg szerepét azonban megszépítve ismerteti Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos I. A Jellačićcsal való megütközést neki megtiltó szeptember 18-i királyi kéziratot, valamint az ő szeptember 23-án Batthyányhoz intézett lemondólevelét lásd ugyanott II.

Hogy István főhercegnek milyen szerepe volt a szóban forgó tervek módosításában, arról röviden már szécsen Antal megemlékezett egy 1848 december 41-én Metternichhez intézett levelében (közli Andics, A nagybirtokos arisztokrácia II.) s részletes előadást találunk Károlyinál, Németújvári gróf Batthyány Lajos I.