Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos

A Múltunk wikiből
(Habsburg-Lotharingiai Károly szócikkből átirányítva)

Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos főherceg, Teschen hercege (Erzherzog Karl Ludwig Johann Joseph Lorenz von Österreich, Herzog von Teschen), más névhasználatban Habsburg–Tescheni Károly főherceg (Erzherzog Karl von Österreich-Teschen)

Firenze, 1771. szeptember 5. – Bécs, 1847. április 30.
császári tábornagy, a napóleoni háborúk jelentős hadvezére, hadszervező, katonai szakíró
Wikipédia
AZ ifjú Károly főherceg portréja
1801. január 9.
I. Ferenc Károly főherceget kinevezi az Udvari Haditanács elnökévé.
1801. február 9.
I. Ferenc és a Francia Köztársaság Lunéville-ben aláírják a békét.
1801. június 28.
Kiszabadul börtönéből Kazinczy Ferenc.
1801. július 24.
Károly főherceg részletes tervezetet nyújt be az uralkodónak az államigazgatás átszervezéséről.
1801. augusztus 31.
I. Ferenc jóváhagyja az új állam- és konferenciaminisztérium felállítását.
1801. szeptember 6.
I. Ferenc elvileg feloszlatja az államtanácsot.
1801. szeptember 12.
I. Ferenc a rendőrminisztérium keretében Polizei- und Zensur-Hofstellét állít fel.
1805. január 29.
I. Ferenc önállósítja az Udvari Haditanácsot. A Károly főherceg tervezte közigazgatási reform megbukik.
1805. március 18.
I. Ferenc leváltja Károly főherceget az Udvari Haditanács éléről.
1806. február 10.
I. Ferenc ismételten Károly főherceget állítja a birodalom hadügyei élére.
1809. február 8.
Az Udvari Haditanács a Napóleon ellen megindítandó háború mellett dönt.
1809. március 3.
I. Ferenc elrendeli a nemesi felkelés felállításának előkészítését.
1809. április 10.
I. Ferenc hadat üzen Napóleonnak.
1809. április 11.
I. Ferenc utasítja József nádort a nemesi felkelés kihirdetésére.
1809. május 13.
Napóleon csapatai elfoglalják Bécset.
Megindulnak az első nemesi felkelő ezredek.
1809. május 15.
Napóleon proklamációban szólítja fel a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól s válasszanak független királyt.
1809. június 11.
I. Ferenc a nemesi felkelést János főherceg parancsnoksága alá rendeli.
1809. június 14.
A nemesi felkelő seregek Győrnél vereséget szenvednek a franciáktól.
1809. június 24.
A francia csapatok elfoglalják Győrt.
1809. június 26.
A francia csapatok elfoglalják Pozsonyt.
1809. július 5–6.
Napóleon Wagramnál döntő győzelmet arat a Károly főherceg vezette osztrák csapatok felett.
1809. július 12.
A harcoló felek Znaimban aláírják a fegyverszünetet.
1809. július 25.
A katonai vereség hatására Károly főherceg lemond minden tisztségéről.

H. Balázs Éva

II. József

József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Károly főherceg mint szervező, mint hadvezér és politikus egyaránt kimagasló képességekkel rendelkezett; a nádori méltóságot viselő Sándor Lipót és utódja József nádor, vagy a polgárlányt feleségül vevő stájerországi majd frankfurti kormányzó, János főherceg mind magasan fölötte álltak Ferencnek.

Mérei Gyula

A terméseredmények

Azok az árutermelő földesurak, akik a háromnyomásos gazdálkodás kereteit áttörték, birtokaikon a mecklenburgi, illetve a holsteini gazdálkodást vagy a forgós gazdálkodást meghonosították, az istállózást, állatállományukban a fajtaváltást megkezdték, eredményeiket már az új gazdasági technikának köszönhették, és elérték a nyolcszoros, kilencszeres maghozamot. Ezek közé a gazdaságok közé tartoztak Hunyady János gróf ürményi, József nádor alcsúti es kisjenői, Károly főherceg magyaróvári, Széchenyi István nagycenki, Károlyi Lajos gróf suránymegyeri, Batthyány Lajos gróf ikervári uradalmai.

Benda Kálmán

A francia háborúk

1797 januárjában azonban a császári fővezér, Alvinczy József báró táborszernagy Arcolenál és Rivolinál csatát veszített Bonapartéval szemben, s a sebtében odaküldött új fővezér, Károly főherceg sem tudta megvédeni az alpesi hágókat. Bonaparte Villachon, Klagenfurton át márciusban Leobenbe vonult; már attól rettegtek, hogy Bécs ellen fordul. Ferenc király erre fegyverbe szólította a nemesi felkelést, amely csak lassan gyülekezett, a bevetésére már nem került sor. Az október 17-én megkötött campoformiói békében Ferenc lemondott Belgiumról és Lombardiáról, cserébe viszont megkapta a franciáktól elfoglalt Velencét.

A nagy véráldozattal járó háborút követő megalázó béke azonban nem volt tartós. 1798-ban Oroszország is csatlakozott a franciaellenes koalícióhoz, s míg Bonaparte Egyiptomban hadakozott, a császári és cári seregek kiűzték Itáliából a franciákat. Bonaparte visszatérése azonban egyszeriben megváltoztatta a helyzetet: 1800 júniusában a marengói véres csatában szétverte a császári seregeket. A lunéville-i béke (1801. február 9.) visszaállította a korábbi helyzetet, sőt Franciaország a Rajna-vidéken újabb területeket szerzett.

Az 1802 májusára összehívott magyar országgyűlés feladata újabb katona- és pénzsegély megszavazása volt. A lelkesedés azonban mintha megcsappant volna. Ferenc király még a rendeknek a kereskedelemre vonatkozó legméltányosabb kívánságait sem hallgatta meg. A hadiadót 2 millióval akarták növelni, ugyanakkor a kereskedelmi politika állandóan csökkentette az adóalapot. Végül is a király megunta a hosszas tárgyalásokat, s a hiányzó összeget úgy teremtette elő, hogy megemelte a só árát. Egy ideig még folyt a vita, hogy ehhez joga van-e, de ez nem változtatott azon, hogy a contributiót a parasztság nyakába varrták.

Az „exercitus hungaricus”, a magyar hadsereg 12 gyalog- és 10 huszárezredből állt, állandó létszámát az országgyűlés 64 ezer főben állapította meg, amit háború esetén évenként 12 ezer fővel egészítenek ki. Ehhez járult 3 erdélyi ezred (2 gyalog- és egy huszárezred), továbbá 5 bánsági, 2 székely és 2 román határőr gyalogezred, 1 határőr lovasezred és a titeli rác csajkás zászlóalj, összesen mintegy 40 ezer ember. A Magyarország által kiállított katonaság létszáma tehát kereken 116 ezer, ami a 440 ezernyi birodalmi hadseregnek nem egészen egyharmada, s azt jelenti, hogy az ország nem egészen 10 millió lakosából minden 85. katona.

Ez a magyar katonaság végigharcolta a napóleoni háborúkat, s nem rajta, az ő helytállásán múlott, hogy a kétbalkezes császári hadvezetés csak vereségeket jegyezhetett fel. Különösen a magyar huszárság hajtott végre ragyogó haditetteket, utóvédharcokban próbálva menteni, ami még menthető. Egyes huszárparancsnokok neve szinte fogalommá vált, így mindenekelőtt Simonyi József óbesteré, akit a „legvitézebb huszár” néven kapott szárnyára a hír.

A magyarság tehát derekasan, kivette részét Ausztria nagyhatalmi állásának megvédéséből, jóllehet Magyarország szempontjából ez teljesen közömbös kérdés volt. A háborús veszteségeket nem ismerjük, de tekintélyesek lehettek. Aki egyszer toborzás révén a hadseregbe került, az onnan csak akkor szabadulhatott, ha megrokkant vagy kiöregedett; így az országgyűlések által évente megszavazott 12 ezer újonc, mint kiegészítés, lényegében az elesettek pótlását jelentette. Az egész háborús korszakra vonatkozóan legalább 120–150 ezer ember kiesésével számolhatunk, ami a férfilakosság 2–3%-a.

Az elesettek mellett több tízezren kerültek fogságba, többségük soha többé nem jutott haza. Az izsáki kisnemesfi, Füri József 1806-ban Spanyol-Marokkóból, Céutából jelentkezett, elmondva, hogy az 1797-es hadjáratban mintegy 30 ezer magyar bajtársával „csalárdul” francia fogságba esett, s „irtóztató, kimondhatatlan sok nyomorúságokon, próbákon és szenvedéseken” mentek át. A franciák „mint a vásárba a marhát” eladták őket a spanyol királynak. Nyolc éve már, hogy az afrikai ültetvényeken dolgoznak rabszolgaként, élelmük napi „másfél font kenyér és 12 kalán meleg étel, rizskása vagy fehérbab, ez is pedig kétszerre, délben 6 kalán és estve is 6 kalán”. Meztelenek és már „jártányi erejek sincsen, innen pedig szökni nem lehet, hacsak szárnyon nem”. A nagy nyomorúságban már sokan meghaltak, „hanem akik még most is itt nyomorognak, vagyunk 18 vagy 20 ezeren”.[1]

Az egy évtizede folyó háború teljesen átalakította Európa politikai térképét; a Habsburgok császári címét adó német-római birodalom gyakorlatilag megszűnt. 1804 májusában Napóleon örökös francia császárrá választatta magát, Ferenc pedig 1804. augusztus 11-én maga és utódai nevében fölvette az Ausztria örökös császára címet (1806. augusztus 6-án azután lemondott a tartalmát vesztett német-római császári címről). Az ezt hírül adó pátens kinyilvánította, hogy az új császárság több egymástól független országból és királyságból áll, s az egyes országok korábbi jogai továbbra is érvényben maradnak. Ezt Magyarország vonatkozásában a pátens külön is kiemelte, mondván, hogy Magyarország alkotmánya, törvényei és jogai épségben maradnak. Papírforma szerint tehát az ország különállását nem érte sérelem, de a bécsi kormány ettől kezdve úgy tekintette Magyarországot, mint amely csupán egy tartománya az Osztrák Császárságnak.

1805-ben a francia háború kiújult, s az Osztrák Császárságra ismét súlyos vereséggel végződött. Októberben Ulmban Napóleon bekerítette és fogságba ejtette a Mack altábornagy által vezetett császári haderőt, s november 12-én bevonult Bécsbe. Ilyen körülmények között különösen fontos volt Magyarország magatartása, ezért az októberben összeülő pozsonyi országgyűlésen az udvar szokatlan engedékenységet tanúsított. Hozzájárult, hogy a rendek felirataikat magyarul és latinul terjesszék az uralkodó elé, hogy magyarul is lehessen az országos főhivatalokhoz fordulni, s azok ilyen esetben magyarul válaszoljanak, s hogy a bírósági perek is magyarul folyjanak. Az ulmi kapituláció hírére azonban a magyar rendek félretették sérelmeiket, és késznek mutatkoztak a legnagyobb erőfeszítésekre is. Nemcsak katonát szavaztak meg, hanem fegyverbe szólították a nemesi felkelést is.

Az országgyűlés november 7-én oszlott fel, s néhány nap múlva Davout marsall csapatai már Pozsonynál jártak. Innen intézte kiáltványát Magyarországhoz, melyben az országot semlegesnek ismerte el. A magyar nemesség körében azonban a kiáltvány nem keltett visszhangot. Pálffy Lipót tábornok, a pozsonyi vár parancsnoka ugyan egy Davout-hoz írt levelében olyasfélét írt, hogy az ellenségeskedések elkerülésére kész tárgyalásokba bocsátkozni, amit a franciák a magyar elszakadási törekvések megnyilvánulásaként értelmeztek, de nem az volt, ahogy ez hamarosan ki is derült, mire a franciák megszállták Pozsonyt. A magyar nemesi felkelésnek különben már nem akadt dolga. Miután Napóleon 1805. december 2-án a morvaországi Austerlitznél élete legnagyobb csatájában megsemmisítette az egyesült osztrák és orosz sereget, Ferenc császár békét kért. A tárgyalások Pozsonyban folytak, s a városról elnevezett békében Ferenc császár lemondott Velencéről, Dalmáciáról, Tirolról és Vorarlbergről, svábföldi és badeni birtokaiért viszont kárpótlásul megkapta Salzburgot. A császárság területben és lakosságban jelentősen megcsökkent.

Miután 1807-ben Napóleon megalázta Poroszországot is, és szövetséget kötött I. Sándor orosz cárral, az Osztrák Császárság külpolitikai helyzete nagyon megromlott; a francia és az orosz nagyhatalom között legföljebb másodrendű szerepet játszhatott. Károly főherceg, az uralkodó talán legtehetségesebb öccse, a hadsereg belső reformját sürgette, s egyetértve József nádorral, azt kívánta, hogy orvosolják Magyarország nemzeti sérelmeit, és adjanak neki a kereskedelemben nagyobb szabadságot. Ferenc azonban minden változtatás elől elzárkózott.

Az 1807. áprilisi budai országgyűlés legfontosabb feladata ismét a 12 ezer újonc megszavazása volt. A rendek évi jövedelmük egyhatodát ajánlották meg a háború céljaira. Viszonzásul az uralkodó hozzájárult a magyar nyelv iskolai tanításához, de a szabad kereskedést, a gabona és a bor kiviteli vámjának eltörlését már nem engedélyezte. Az alkotmányos sérelmeket emlegető felsőbüki Nagy Pált Ferenc király személyesen dorgálta meg, s a nemesség nagy része maga is úgy gondolta: most fontosabb kérdésről van szó, a régi rendet kell megvédeni a franciákkal szemben. Az 1808. októberi országgyűlés ennek jegyében újabb áldozatokra is késznek mutatkozott. Felhatalmazta a királyt a nemesi fölkelés bármikori fegyverbe hívására, s 20 ezer újoncot szavazott meg. Az uralkodó viszont hozzájárult egy magyar tisztképző akadémia felállításához, melyet a rendek Mária Ludovika királynéról, Ferenc harmadik feleségéről neveztek el. A Ludoviceum költségeit a nemesség, a vármegyék és a városok (köztük Pest) adták össze, önkéntes felajánlással, de a pénz hiába gyűlt egybe, az akadémia felállítását az udvar nem engedélyezte, féltette a hadsereg egységét.

Ferenc, környezetének hatására, további háborúra készült; Károly főherceg hiába javasolta a békét, amíg belső reformokkal a gazdasági életet és a hadsereget nem modernizálják és meg nem erősítik. A császár hallani sem akart a legkisebb változásról sem.

Napóleon és Magyarország

1809. április 10-én kitört a régóta fenyegető háború az Osztrák Császárság és Napóleon között. Az osztrák sereg kezdeti biztató ellenállás után általános visszavonulásra kényszerült; Károly főherceg a fősereggel Regensburgtól a Duna bal partján hátrált Napóleon előtt, s Bécstől északra, a Morvamezőre szorult; János főherceg, a déli hadsereg parancsnoka kénytelen volt Észak-Olaszországot kiüríteni, s Eugene Beauharnais itáliai alkirály elől csapataival Stájerországon át a Dunántúlra hátrálni. Május 13-án Napóleon bevonult Bécsbe és a schönbrunni kastélyban ütötte fel főhadiszállását. Ferenc császár és udvara Magyarországra menekült, és Tatán, az Eszterházyak várkastélyában húzta meg magát.

Május 21–22-én Károly főherceg Aspernnél véres ütközetben visszavetette a Duna bal partjára átkelni akaró francia sereget, de győzelme nem döntötte el a háborút.

Június elején az itáliai alkirály János főherceget üldöző csapatai benyomultak Magyarországra. János maradék csapataival északnak fordult, a Dunánál gyülekezett a magyar nemesi fölkelés is, amelyet József főherceg nádorral az élén |János főherceg parancsnoksága alá rendeltek. Június 14-én Eugene Beauharnais csapatai a győri csatában szétszórták a vitézül verekedő, de rosszul vezetett és teljesen korszerűtlenül fölszerelt nemesi sereget, és megszállták a várost. 26-án elesett Pozsony is. A Dunántúl nyugati és északi része francia megszállás alá került.

Napóleon külpolitikai terveiben kezdettől fogva számolt Magyarországgal is. Már első konzul korában gondolt a magyarországi hangulat és helyzet megismerésére. 1802-től a Bécsben székelő francia megbízottak hosszú jelentésekben számoltak be az ország helyzetéről, az egyes társadalmi osztályok magatartásáról és főleg a Habsburg-ellenes hangulatról. Gérard Lacuée ezredes, Bonaparte volt hadsegéde, beszámolóiban nemcsak a feudalizmusra világított rá, hanem észrevette az ország elnyomott gazdasági és politikai helyzetét is a birodalmon belül. Lacuée vetette fel elsőnek azt a gondolatot, hogy a Habsburgok hatalmának gyöngítésére egyik leghatásosabb eszköz Magyarország függetlenítése lenne.

1805. augusztus 7-én Lacuée a következőket jelentette: „Magyarországon való utazásom csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ha egy francia hadsereg az országba behatolna és egy bölcs jellemű, nagy tekintélyű tábornok kilátásba helyezné a független államot, amelyik megtartaná a régi alkotmány általános formáit, s amelyikben a nemesség megőrizné nem is jogait, hanem kiváltságait, a magyarok tömegesen állanának zászlaja alá.” Majd ugyanebben a jelentésben jellemezve a bécsi kormányzat magyarországi politikáját és annak módszereit, így folytatta: „A forradalmi eszmék eljutottak Magyarországra, s erős függetlenségi vágyat ébresztettek. Közismert, hogy 1795-ben egy összeesküvésük, amelynek élén talán az ország második legfőbb méltósága állt, majdnem kirobbant. Vezetőik vérpadon pusztultak el. A kivégzettek emlékét tisztelik, csak vigyázatlanságukat hibáztatják és ma csupán gyengeségüknek ez a tudata tartja vissza a nemzetet.”[2]

Lacuée és több más francia megbízott jelentései bizonyára közrejátszottak abban, hogy amikor Napóleon hadai 1805-ben, majd főként 1809-ben Ferenc császár ellen vonultak, Magyarországnak ellensége gyöngítésében és erejének bomlasztásában Napóleon külön szerepet szánt. 1809. május 15-én, két nappal azután, hogy Bécsbe bevonult, a schönbrunni főhadiszállásról a császár kiáltványban fordult a magyarokhoz. Ebben felszólította őket: „Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körüli Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”[3]

A proklamáció alapszövegét franciául készen hozták Bécsbe, a magyar fordítás azonban ott készült. A végleges szöveg minden valószínűség szerint Batsányi János műve, aki letöltve a magyar jakobinusok perében rámért börtönt, Bécsben élt. Föltehetően ő vétette be egykori kufsteini fogolytársa, most pedig Napóleon államtitkára, Maret bassanói herceg közvetítésével azt a mondatot a kiáltványba, melyben a császár kijelenti, hogy elfogadja a magyar alkotmányt, „akár azon állapotjában, amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amelyeket abban ti magatok, teljes tetszéstek s kényetek szerint, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak és polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok”.[4]

A magyar nemesség válasza a nemesi felkelés volt, a függetlenségi törekvések nem jutottak szóhoz. Napóleon, aki kezdetben komolyan gondolt arra, hogy a Habsburgok hatalmának megsemmisítésére darabokra szakítja a birodalmat – ezt nemcsak a magyarokhoz intézett kiáltvány, hanem egyéb iratok is tanúsítják –, felhívásának visszhangtalansága után letett erről a tervéről. Ebben közrejátszott Talleyrand figyelmeztetése is, hogy Oroszország hatalmának ellensúlyozására francia érdekből is fenn kell tartani a Habsburg-birodalmat.

A döntő csatát a Morvamezőn, Wagramnál vívták július 5-én és 6-án, amely Napóleon teljes győzelmével végződött. Károly főherceg megmaradt csapataival északnak húzódott, s július 12-én a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek.

Gergely András

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

„Kormányozz és ne változtass!” – utasította fiát Ferenc császár Metternich által fogalmazott politikai végrendeletében, amely írója intencióinak megfelelően az uralkodóházból egyedül Lajos főherceget, az államapparátusból egyedül Metternichet nevezte meg, mint akik tanácsát az új uralkodónak feltétlenül ki kell kérnie. A hatalomból kiszorított főhercegek és Kolowrat ellentámadása azonban sikerrel járt, és olyan kompromisszum született, amely a legfőbb államhatalmat egy titkos államtanácskozmánynak (geheime Staatskonferenz) nevezett régenstanácsra ruházta. Ennek az alkalmilag meghívott kancellárok, miniszterek mellett négy állandó tagja volt: az uralkodó helyett elnöklő Lajos főherceg (I. Ferenc legifjabb testvéröccse), Ferenc Károly trónörökös (I. Ferenc második fia), továbbá Metternich és Kolowrat. Utóbbiak egyesült erővel szorították háttérbe a dinasztia tehetségesebb és önállóbb tagjait, Károly és János főherceget, s a régenstanácsot saját hatalmi vetélkedésük színterévé változtatták. Lajos főherceg ellenszenve a szóbeli tárgyalások (és a döntések) iránt hamarosan oda vezetett, hogy megbeszélés helyett az iratokat köröztették, s így a Kolowrat által befolyásolt Lajos főherceg tetszése szerint engedett Metternichnek bepillantást az iratokba; Kolowrat teljes mértékben visszanyerte befolyását a birodalom belső ügyeinek intézése fölött.

Metternich görcsös ragaszkodása a legitimitás elvéhez rajta is, a birodalmon is megbosszulta magát. Az állam egységes irányítás és vezetés nélkül maradt, milliók elemi érdekei szorultak háttérbe az udvari klikkek érdekei mögött.

Az abszolutista államkormányzaton belül egyedül személyek és az általuk vezetett intézmények konfliktusaiban kereshettek érvényesülési lehetősége a reális hatalmi-társadalmi érdekek. Metternich és Kolowrat személyes ellentéte alkalmat nyújtott a birodalom válságának megoldását saját hatalmi helyzetük fenyegetettsége tudatában szorgalmazó udvari körök egymástól eltérő érdekeinek érvényesítésére, minimális célként az ellentétes érdekek semlegesítésére.

Metternich a birodalom nemzetközi konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy a birodalom helyzetének megrendülése a nemzetközi erőviszonyok átalakulását előfeltételezi. Az európai változások azonnali elfojtásán, legalábbis semlegesítésén alapuló koncepciója nagyhatalmi külpolitikát, erős, nagy létszámú hadsereget, a birodalmon belüli rendi-föderatív áramlatoknak teret engedő, de cserében a központban egyszemélyi vezetést igénylő politikát követelt. (E metternichi törekvések ellentmondása abban rejlett, hogy a Habsburg-birodalom belső erőforrásai elégtelenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják Európa akkori, a polgárosodás és a nemzeti átalakulás által megszabott fejlődésmenetét.) Metternichet támogatták a katonai körök és a diplomáciai kar, továbbá az államkormányzásban részt vevő főhercegek és a „női kamarilla” (a becsvágyó Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly trónörökös felesége; testvére, Mária Krisztina özvegy császárné és Mária Anna császárné, Ferdinánd felesége), továbbá a klérus és az udvari arisztokrácia.

Kolowrat a birodalom belső konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy az aktív, nagyhatalmi politika a birodalom amúgy is aggasztó államháztartását, pénzügyeit katasztrofális veszélybe sodorja. Az előre kiszámítható államcsőd rémével érvelt a katonai kiadások, az aktív külpolitika ellen. Kolowrat a nehézségek legyőzésének útját a birodalom adminisztrációjának átalakításában, a következetes központosításban látta. Nem törődött a rendi kiváltságokkal, a fennálló intézményekkel, az egyházi érdekekkel, hanem némileg a jozefinus bürokráciára támaszkodva és annak hagyományait folytatva adminisztratív úton próbált „rendet teremteni”. Ahogyan ellenlábasának, Metternichnek fejtegettei „Az Ön eszközei; a szuronyok erdeje és a merev megmaradás annál, ami van. Nézetem szerint ezen az úton a forradalom kezére játszunk … Feladatunk az, hogy minden rendszabályt megragadjunk és minden engedményt megtegyünk, amelyek megalapozhatják a tömegek anyagi jólétét, a nép megelégedettségét … A tekintéllyel bírókat osztályunkba fel kell vennünk, azt talán új elemek elfogadásával kell felfrissítenünk.”[5] (Kolowrat elképzeléseinek megvalósítását nem Metternich ellenkezése, hanem ugyancsak a belső társadalmi bázis hiánya tette lehetetlenné. II. József elképzeléseit a rendi-nemesi ellenállás, Kolowrat terveit az alkotmányosságért küzdő nemzeti mozgalmak hiúsították meg.) A belügyeket legmagasabb szinten irányító állam- és konferenciaminiszter körül csoportosult a leghatalmasabb, elsősorban csehországi arisztokrácia, a jozefinista bürokrácia, a pénzügyi körök, sőt a liberális burzsoázia egy része is, végül az állam hitelezői, a banktőkések.

Metternich és Kolowrat hatalmi-politikai harcában alakult ki az úgynevezett kamarilla, vagyis a nem intézményes klikkek egyike, amely a forradalomig az uralkodó körök legbefolyásosabb csoportja maradt.

A Rajna-vidéki Metternich, a különböző helyi és egyéni érdekek iránt érzéketlenül, magának a rendszernek az átmentésén munkálkodott. Elvi alapon, magát büszkén „rendszerben gondolkodónak” tekintve, a 18. századi abszolutizmus elveit igyekezett alkalmazni: a legitimitás, autoritás elveit hirdette, a kormányzás fő feladatát a rendszer stabilitásának biztosításában jelölte meg. A rendi jogok iránt nem ellenszenvvel, hanem rokonszenvvel viseltetett, bennük is konzerváló intézményeket látott. Gouvernamentális konzervativizmust képviselt tehát. Kolowrat – a „rendszerben gondolkodó” Metternichhel ellentétben – pragmatikus beállítottságú volt. Ö nem a rendszert, hanem e rendszer haszonélvezőit, az arisztokratákat akarta átmenteni. Sokban érzéketlenebb volt a históriai jog iránt, de a nacionalizmussal már kacérkodott, ha abban alkalmas stabilizáló eszközt látott. Az államtól és az anyagi gondoktól egyaránt független arisztokráciát kívánt, amely hatalmas birtokaira támaszkodva nézhet a változások elébe. Feudális konzervativizmusra modernizálódó oligarchákat követelt, olyan vagyonnal, amely az államnak hitelező bankárokéval legalábbis összemérhető. Ennek a követelménynek a magyarországi arisztokraták közül legfeljebb egy-két család felelt volna meg. Nem véletlen, hegy Metternic – családi kapcsolatai által is segítve – a magyarországi arisztokráciához közelített, Kolowrat pedig ellenségének tekintette a feudalizmusból többnyire csak a válságig – adósságig, zárgondnokságig – eljutó magyar főnemességet. Mindkét irányzat egyetértett abban; hogy legfőbb ellenségét a birodalmat bomlasztó tendenciák: a liberalizmus, a partikularizmus, a nacionalizmus képezik; eltérés csak a. taktikai eszközök megválasztásában mutatkozott.

A harmincas évek végén kezdett önállósulni egy harmadik irányzat is, amely mind Kolowrat, mind Metternich elképzeléseit, mind a bürokraták. igyekvését elutasította. A militarista konzervativizmus az orosz cár önkényuralmához hasonló, a polgári kormányzatot háttérbe szorító, a bürokrácia viszonylagos önállóságát felszámoló katonai igazgatásban keresett megoldást. Vezetője, a karrierjét az 1821–1823. évi magyar megyei ellenállás katonai felszámolása során megalapozott Clam-Martinic gróf a hadsereg öntudatát erősítette. A tisztikar presztízsét még az arisztokratákénak is elébe helyezte. Azt követelte, hogy a hangzatos név és cím helyett az egyenruháé legyen a legnagyobb társadalmi megbecsülés. A katonai kormányzatban főbb pozíciókat elfoglaló Clam-Martinic már 1838-ban leszögezte azt az akkor még merészen hangzó gondolatot, hogy a birodalom egyetlen összetartó erejét a hadsereg képezi, amelynek ezért jelentőségének megfelelő helyet kell kapnia az állam irányításában. Törekvései nem jártak sikerrel. A hadsereg reformját szorgalmazó Radetzky tábornagynak az olmützi várparancsnoksággal kellett megelégednie; a hadsereg vezetésére újra felkínálkozó Károly főherceget a magánéletbe való visszavonulásra kényszerítették.

Lábjegyzet

  1. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL). Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Miscellanea officiosa 1806/5.
  2. Témoignages francais sur la Hongrie a l'époque de Napoléon. Ed. Károly Kecskeméti. Bruxelles, 1960. 36., 43.
  3. Napóleon kiáltványa facsimilében: Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi kongresszusig. (A magyar nemzet története 8. Szerkesztette Szilágyi Sándor). Budapest, 1893. 582.
  4. Ugyanott.
  5. Tagebücher… I. Wien, 1909. 626.

Irodalom

A. Beer, Erzherzog Karl als Finanzpolitiker (Österreich-ungarische Revue, 1887).