Habsburg-Lotharingiai Sándor Lipót

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Habsburg-Lotharingiai József (egyértelműsítő lap)

Habsburg–Lotaringiai Sándor Lipót főherceg (Erzherzog Alexander Leopold Johann Joseph von Habsburg)

Firenze, 1772. augusztus 14. – Laxenburg, Alsó-Ausztria, 1795. július 12.
1790-től haláláig Magyarország nádora
Wikipédia
Sándor Lipót főherceg, nádor (Budapesti Történeti Múzeum)
1790. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja II. Lipót fiát, Sándor Lipót főherceget.
1790. november 14.
Az országgyűlés felirata az uralkodó elé terjeszti a szeptember 21-i leirat alapján kidolgozott törvények tervezetét.
1790. november 15.
II. Lipótot Pozsonyban magyar királlyá koronázzák.
1790. november 29.
II. Lipót a Magyarországon állomásozó katonaságot kivonja Sándor Lipót nádor hatásköréből.
1790. december 7.
Az országgyűlés ismételten kéri az uralkodótól a vallásügy rendezését.
1790. december 10.
Az országgyűlés válaszfelirata. A reformmunkálatok kidolgozására kilenc bizottság kiküldését kérik.
1794. augusztus 14.
I. Ferenc elküldi Budára Sándor Lipót nádornak Martinovics vallomását.
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 26.
Elfogják Sigray Jakabot.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1795. április 16.
Sándor Lipót nádor memorandumot készít az új helyzetben követendő politika irányelveiről.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.
1795. május 22.
A királyi táblán Batsányi János felmentésével véget ér a per.
1795. május 23.
A hétszemélyes tábla egyévi várfogságra ítéli Batsányi Jánost. Befejeződik a magyar jakobinusok pere.
1795. május 28.
I. Ferenc elutasítja Őz Pál és Szolártsik Sándor kegyelmi kérvényét.
1795. június 2.
I. Ferenc kegyelmet ad a magyar jakobinus per halálra ítélt vádlottainak.
1795. június 3.
A Vérmezőn kivégzik Őz Pált és Szolártsik Sándort.
1795. június 12.
Sándor Lipót halála.

H. Balázs Éva

II. József

József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára. A Lipót-fiakból kerülnek majd ki Belgium, Lombardia, sőt Csehország kormányzói.

Benda Kálmán

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Az értelmiség jelentőségét pedig megítélhetjük, ha a nádor egy későbbi jelentésére gondolunk, amely szerint a francia forradalmi eszméket a tanítói kar oltotta az ifjúságba.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

12-én közfelkiáltással Lipót negyedik fiát, a 18 éves Sándor Lipót főherceget választották nádorrá. „Amint nem kételkedünk abban, hogy kedveltséged e tiszte betöltésében pontosan fog őrködni törvényes királyi jogaink felett, éppúgy akarjuk és óhajtjuk, hogy figyelemmel legyen a rendek törvényes jogainak és az ország közszabadságainak fenntartására” – mondotta fiának Lipót a nádori eskü letételekor.[1] Igaz, a nádorválasztás éjjelén – rendőri jelentés szerint – „rosszindulatú emberek” tüntetést rendeztek tiltakozásul az ellen, hogy a nádori méltóságot az uralkodóház egy tagja tölti be, mindez azonban nem zavarta meg a rendek és a király kialakulóban levő összhangját.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Ebből a szempontból is jellemző, hogy a megkoronázása utáni napon rendeletet adott ki, melyben feloszlatta az országgyűlést, ezzel mintegy kinyilvánítva, hogy az egész alkotmányosdi számára csak kényszerű játék volt. Zichy országbíró, Ürményi személynök s a nádor csak nehezen tudták a rendeletet visszavonatni, arra hivatkozva, hogy ez az 1790-es mozgalom újraéledésére vezetne. Pozsonyból Bécsbe visszaérkezve egyik első dolga volt, hogy meghagyja a haditanács elnökének: Magyarországon katonai ügyekben minden marad a régiben. „Az ott levő katonaság közvetlenül a főhadparancsnokságtól, az meg a haditanácstól függjön; a nádornak, noha fiam, arra a legkisebb befolyása se legyen.” Pedig a törvény kimondta, hogy az országban állomásozó katonaság főparancsnoka a nádor.

Arató Endre

A feudális nemzeti mozgalom

A Béccsel való szoros szövetségre pedig az a tény utal, hogy szerb vajdává Sándor Lipót főherceg kinevezését kérték.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Károly főherceg mint szervező, mint hadvezér és politikus egyaránt kimagasló képességekkel rendelkezett; a nádori méltóságot viselő Sándor Lipót és utódja József nádor, vagy a polgárlányt feleségül vevő stájerországi majd frankfurti kormányzó, János főherceg mind magasan fölötte álltak Ferencnek.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Bihar megye nyugtalanságában a nádorhoz írt, kérve: „méltóztassék elsőben is azokat a princípiumokat, amelyek szerént a deputációk dolgozni fognak… közleni.”[2] A princípiumok izgatják Trencsén megyét is, nehogy úgy járjanak, mint József alatt, amikor is a nemesi rend, „amelyet a születés fénye és jogai különböztetnek meg a többi embertől, a hitvány néppel azonos elbánásban részesült”.[3]

A megyei nemesség tehát a számára hátrányos reformoktól félt, mert az, hogy az uralkodó ilyen javaslatokat vár a bizottságtól, már az országgyűlési előterjesztés alapján sem volt vitás. Azt, hogy II. Lipót nem óhajtotta ölbe tett kézzel kivárni a bizottsági állásfoglalásokat, hanem erélyes akciókra készült a reformok érdekében, már láttuk az előzőkben. A reformok körüli harcot érezte meg a társadalom egésze, amikor egyik oldalról a megyék, egyes nagyurak vagy nemesek, a másikról azonban polgáremberek, kereskedők, értelmiségiek, akadémiai professzorok és mezővárosi tanítók egyaránt fölkeresték beadványaikkal, javaslataikkal a bizottságokat, tanúsítva, hogy a nemesi közvélemény ellenpólusaként már kitapintható egy másik, egyelőre még csak félénken reformer, de már a polgári átalakulás irányába néző törekvés.

A bizottsági munkálatok alig néhány hónapja folytak, amikor Ferenc trónra lépésével lényeges változás állt be: a bizottsági tagok kiszabadultak a meggyőződésük és az uralkodó kívánsága közti ellentét súlyos dilemmájából; Ferenc király maga sem kívánta a reformot. A változatlan állandóságot hirdető politika légkörében azonban a deputációk egész működése feleslegessé és értelmetlenné vált, a közvélemény érdeklődése néhány hónap alatt teljesen meg is szűnt. A bizottságok mégis tovább folytatták munkájukat, s 1793–1794-ben, egyre reakciósabb légkörben, amikorra az 1790—ben még reformer tagok nagy része is visszahátrált, elkészítették javaslataikat. Utolsónak a jogügyi bizottság, 1795 februárjában. A feudális társadalmi rendet megbontani vagy megreformálni egyik bizottsági javaslat sem akarta.

A Sándor Lipót nádor elnökletével dolgozó közpolitikai bizottság az ország alkotmányával, az országgyűlés összetételével, a megyei rendszer működésével foglalkozott. Az országgyűlési reform annyiból állt, hogy ezentúl a megyéknek 3-3, a 10 ezer lakoson felüli városoknak 1-1 követet javasoltak, de kimondták, hogy a jövőben felnövő városok már csak a legközelebbi szomszédjukkal közösen bírjanak egy szavazatot. Az országgyűlés és a királyi hatalom jogkörének elhatárolásában – a referátum készítője, ócsai Balogh Péter, 1792 óta Torontál megye főispánja, már régen hátat fordított korábbi közjogi radikalizmusának – a felvilágosodás jellegzetes frazeológiája sem tudja a változatlan feudális tartalmat elleplezni. Polgári társaságról, legislativáról, egzekutíváról beszél, de a rendi dualizmuson, az uralkodó és a nemesség kialakult viszonyán már nem akar változtatni. A megyegyűlésekre – úgy vélték – be kell engedni a városok küldötteit is, de egy városnak csak egy szavazata lehessen, vagyis a városi közösség a vármegyében annyit számítson, mint egy nemesúr. A bizottság fő törekvése tehát a nemesi túlsúly biztosítása és a polgári rend érvényesülésének megakadályozása volt.

Benda Kálmán

Az elégedetlenek egymásra találása

Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[4] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[5] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[6]

1794; májusában egy, a Bihar megyei Piskolton kelt röpirat felszólította a megyéket, hogy a lengyelek példájára szövetkezzenek az ausztriai ház uralma ellen. „Ha még el nem aludt mibennünk magyarokban a mi híres őseink vére – olvassuk –, ha még pihedegél mi bennünk a Bellona asszonytól béoltott vitézség, gerjesszük fel tehát magunkban, mivel most felderült napunk sugára hozza magával, hogy az ausztriai despota ház súlyos igáját vessük ki nyakunkból.” A röpirat az 1790-es rendi sérelmeket sorolta fel – a hadseregben elnyomják a magyarokat, az országban idegenek parancsolnak, a magyar nemesnek hallgass a neve –, de végső következtetése már egészen más. 1790-ben a legradikálisabbak sem gondoltak a monarchia eltörlésére, most pedig mint a világ legtermészetesebb dolgát mondták ki, hogy „országunk el lehetne király nélkül, hanem minden vármegye a maga megyéjét igazgatná, és minden vármegye egy fő guberniumot esmérne, és magyar bellicum consiliumot is felállíthatna országunk, mivel a jövedelem az országot illetné, nem pedig a megszaporodott királyi famíliát”.[7] Íme a francia forradalom törekvései rendi megfogalmazásban: a nemesi köztársaság eszméje. Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy Pergen rendőrminiszter már 1793 végén azt jelentette: az elégedetlenek a zürichi francia konzulon keresztül érintkezést keresnek a párizsi konventtel.

1794 elején a köznemesség vezetői mind elszántabb hangot ütöttek meg Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben is. Az országos hangulat, a megyék szervezkedése oly ijesztő volt, hogy az uralkodó nem merte a diétát egybehívni, a nádor pedig azt tanácsolta Ferenc királynak, hogy a, törvénysértéseket emlegető megyei feliratokra inkább ne válaszoljon, mert „a mostani időkben sok mindent nem tehet meg az ember és hallgatnia kell, amit kedvezőbb körülmények közt nem tenne meg”.[8]

Az elfogatások

„Mintha itt, Budán és Pesten, de az egész országban is valami előttem ismeretlen tűz lobogna” – írta augusztus 8-án Sándor Lipót nádor bátyjának, Ferenc királynak.[9] Az ország egy részén boldog izgalom vett erőt: elérkezett a várva várt forradalom ideje. A fővárosban röpcédulákat ragasztanak ki, melyek a szabadság védelmére fegyverbe hívják a polgárokat. Váradon az egyenlőség megteremtésére buzdítanak: „Döntsük meg a királyi trónt! Fegyverre barátaim, tegyetek mindenkit egyenlővé!”[10]

Ezek a kezdetben egymással össze sem függő helyi megmozdulások hamarosan találkoznak; augusztus derekán már két helyről is beküldik az alábbi röpcédulát: „Serkenj föl, magyar, el vagy adva, a kés a nyakadon! Ne hadd hurcolni tagjaidat dragonyosoktól Bécs felé. Íme, evvel hálálja a német a magyar vért, amely messze tőle sok ezer mérföldre, ártatlanul folyik. Üsd ki a vén árulót kebeledből.”[11] A katonai főparancsnok arról értesült, hogy Laczkovics János több ember előtt kijelentette: „Már későn történt Martinovicsnak megfogattatása, és a Monarchiának, mely úgy is subsistálni nem fog, nem használhat. Nem adok egy vagy két hónapokat, úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat.”[12] Nagyváradon már augusztus 10—én úgy hírlett: Bécsben kiütött a forradalom. Zemplén és Abaúj vidékén pedig nem sokkal utóbb azt is tudni vélték, hogy a császárvárosban megismétlődtek a francia forradalom kezdetének ismert párizsi és versailles—i jelenetei: az elfogatások hírére megmozdult a bécsi nép, s a foglyok szabadon eresztését követelte. Az udvar katonai fedezettel Laxenburgba költözött, de a tömeg oda is utánament, s fenyegető magatartása elől Ferenc király Budára akart szökni.

Míg Kazinczy és barátai bizakodva várták a talán már győztes forradalomról a híreket, az uralkodó a szervezkedés szálainak felfejtésére udvari vizsgáló bizottságot hívott életre. Elnöke a rendőrminiszter, tagjai az osztrák rendőrség és bíróság képviselőiből kerültek ki. Azt, hogy az ausztriai mozgalom a Habsburg—birodalom más államaiban élő elégedetlenekkel kapcsolatot tartott, a rendőrség sejtette, de azt, hogy Magyarországon a bécsinél jóval komolyabb szervezkedés folyik, nem tudta. Az első kihallgatásokkal egyidejűleg Magyarországról érkezett bizalmas jelentések azonban felkeltették a bizottság gyanúját. Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte. Néhány nap múlva a Kőszegen tartózkodó Sigray Jakab gróf is erre a sorsra jutott.

Az elfogatások országszerte nagy megütközést keltettek. Azok, akik kapcsolatban voltak a mozgalommal, ijedten húzódtak vissza, s igyekeztek minden áruló nyomot eltüntetni; közülük néhányan bűnvalló beismeréssel siettek a hatalom lábához borulni. A nemesség felháborodva tárgyalta a sérelmet: nemes emberek ítélet nélküli elfogatását és idegenbe hurcolását. Pest megye rendjei viharos gyűlésen tiltakoztak a törvénysértés ellen, s magyarázatot kértek az uralkodótól. Példájukat 15 megye követte. Amikor azonban Ferenc király a nádor javaslatára kemény hangú leiratban rendreutasította őket, és tudomásukra hozta, hogy az elfogottak a nemesi kiváltságok eltörlésére, a szabadság és egyenlőség elvének megvalósítására törekedtek, és hogy a törvényen nem esik sérelem, mert a kihallgatás és a szembesítés után tettükért majd magyar bíróság előtt felelnek, a forrongó megyei hangulat megcsendesedett.

A magyar vádlottak különben szintén az udvari vizsgáló bizottság elé kerültek, ezt rájuk való tekintettel az uralkodó két magyar kancelláriai tanácsossal egészítette ki. Az igazgatók részletes beismerő vallomást tettek, s az általuk beszervezettek legtöbbjét is megnevezték. Időközben – részben a vallomások, részben kívülről érkezett följelentések alapján – a nádor elfogatta és Bécsbe küldte Batsányi Jánost és Szolártsik Sándort is.

A per a királyi kúrián

A jakobinusok elleni hajsza, és per legfőbb irányítója és mozgatója, mindvégig az uralkodó öccse, Sándor Lipót főherceg nádor, egyben a fellebbviteli bíróság, a hétszemélyes tábla elnöke volt Legfőbb bizalmasa Németh János királyi jogügyi igazgató, az ügyész volt, akinek szolgai aulikussága és minden emberiességből kivetkőzött, vérszomjában egyéni becsvágytól fűtött, alapjában véve korlátolt személye megdöbbentő színekben bontakozott ki a per folyamán.

A vád törvényekkel való alátámasztása, a törvényes látszat fenntartása a királyi jogügyi igazgató feladata volt. A magyar törvények ugyanis csak az uralkodó személye elleni tényleges támadást minősítették hűtlenségnek, s beismerés vagy kézzelfogható bizonyítékok hiányában legalább két tanú vallomását kívánták meg. Mivel tettleges támadást a vádlottakról bizonyítani nem lehetett, az ügyésznek el kellett fogadtatnia azt az elvet, hogy aki a mozgalmi káték valamelyikét látta, elolvasta vagy éppen lemásolta, ezzel hűtlenség bűnébe esett még akkor is, ha a kátét nem adta tovább, sőt ha az elolvasott szöveggel nem értett ágyat, és ha magáról a szervezkedésről esetleg nem is tudott. A nádor egyetértett ezzel a törvénytelen állásponttal, és a bíróság is elfogadta azt.

A váddal kapcsolatos hivatalos utasításokat a bírói függetlenség látszatának megóvása érdekében nem rögzítették írásban, a peres eljárást azonban külön rendeletekben szabályozta, szigorította az uralkodó. Védelmet csak az erre kijelölt néhány ügyvéd láthatta el, de négyszemközt ezek sem beszélhettek védenceikkel, s a periratokat, vallomásokat a bíróság épületében használhatták. A perjegyzőkönyveket föl kellett terjeszteni az uralkodóhoz, aki így közvetlenül ellenőrizte a bírákat. Amikor pedig az első ítéletekből az udvar látta, hogy ezek a rendszabályok sem biztosítják az általa kívánt eredményt, Ferenc király újabb meg újabb utasításokkal szigorította a bíróság magatartását.

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi folyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

A per zárt ajtók mögött folyt le, a közvélemény csak az ítéletekből tájékozódhatott. A megrettent bírák (akik közül néhányan maguk is rokonszenveztek a patrióta reformtörekvésekkel), ellenkezés nélkül vették tudomásul az uralkodó törvényellenes rendelkezéseit, és mindenben alávetették magukat a nádor naponkénti utasításainak. A jogügyi igazgató az ügyvédeket is megfenyegette: „a fejivel játszik, aki így véd”.[13] A legelső ítélet kimondására, éppen Martinovics perében, 1795. április 27-én került sor. Alig egy hónapra volt szükség, s május 22-én a királyi tábla a 43., utolsó ítéletet is meghozta, hogy egy nappal később a hétszemélyes tábla is bevégezze a perek felülvizsgálását.

A per jellegét Kazinczy ismerte fel helyesen: példa kellett, hogy rettegjen az ország. Ferenc király és öccse, a nádor, két kézzel kaptak az ürügyön, hogy elrettentsék azokat, akik változásra vágyakoztak, szabadságról és egyenlőségről mertek álmodni. Úgy vélték, itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a magyarok kedvét a „rebelliótól” és az emberi jogoktól.

Az ítéletek tehát előre készen voltak, azokon sem a vádlottak, sem a védők bátorsága nem változtathatott. A vádlottak ezt persze nem tudták, többségük mégis derekasan viselkedett a bíróság előtt. Társaikra nem vallottak, s ezzel a szervezkedés szálainak teljes fölfejtését lehetetlenné tették. Nagyobb részük, ha igyekezett is menteni magát, elveit nem tagadta meg, sőt meggyőződéséért bátran kiállt. Hajnóczy vallomásában kifejtette, hogy célja az elavult feudális rendszer megszüntetése, a nemesi kiváltságok eltörlése, a jobbágynak szabad emberként való fölemelése volt, s hogy – meggyőződése szerint – minden további fejlődésnek ez az alapja. Őz Pál megmagyarázta, hogy nem felforgatási vágyból lett republikánussá, hanem mert a haza és a nép boldogsága, felvirágoztatása érdekében jobbnak tartja ezt a kormányformát. Mindez nem befolyásolta eleve megpecsételt sorsukat, ahogy Martinovicsot sem menthette meg, hogy zavaros vallomásaiban sorozatosan denunciálta az eszébe jutó hazafiakat, így akarván érdemeket gyűjteni és bűnbocsánatot nyerni. A védők is hiába bizonyították a vádlottak törvény szerinti ártatlanságát. Az ügyész meg a bírák mindezzel nem törődtek, ahogy annak tisztázását sem tartották lényegesnek, ki melyik társaságnak volt tagja, egyetértett-e a mozgalom céljaival, radikális vagy nemesi reformer. Aki a kátét olvasta, az szemükben már jakobinus volt, anélkül persze, hogy a szó valódi értelmét mérlegre tették volna. A feudális rend vagy az idegen udvar túlkapásai elleni támadás egyazon elbírálás alá esett tehát, így lett a patriotizmus mártírjává Martinovics, s lettek a polgári forradalom hőseivé a nemesi reformerek.

A királyi tábla ítéletei könyörtelenül szigorúak voltak, s a hétszemélyes tábla, szakítva az évszázados szokásjoggal, külön királyi engedéllyel még súlyosbította azokat. Az 53 vádlottból 18-at ítéltek halálra, 16-ot hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönre. Teljes fölmentő ítéletet csak 4 esetben hoztak.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Jellemző a bizalmatlanságra és az óvatosságra, hogy a fővárosi állandó magyar színház építésére indult gyűjtést is leállították, mert ahogy a nádor megindokolta: félő, hogy a begyűlt pénzt „másra használják fel”, azaz forradalmi mozgalmak támogatására.

A megszigorodott reakciós rendszer magyarországi irányelveit Sándor Lipót nádor öntötte formába, közvetlenül a jakobinus kivégzések után írt nagy előterjesztésében. Ebben azt vizsgálta, hogyan lehet a forradalmi és felforgató eszmék további terjedésének útját állni; általános helyzetképet adott az országról, majd javaslatokat tett. Mindenekelőtt megállapította: a „francia eszmék” Magyarországon főként az értelmiség körében terjedtek el, közöttük is legveszélyesebbek az ügyvédek és a tanárok, tanítók. A „rosszérzelműek” féken tartására erős kormányzat szükséges, hogy mindenen rajta tartsa a szemét, s ha szükséges, azonnal lesújtson. Mivel a magyar katonaság honfitársai ellenében esetleg nem használható, az országban csak német és cseh ezredek állomásozzanak. A magyarországi kormányszerveket meg kell tisztítani a megbízhatatlan elemektől, a tisztviselők legfőbb kötelessége a „legfelsőbb szolgálat”, az uralkodóház érdekeinek állandó szem előtt tartása legyen. Az egyetemi tanárokat igen erősen meg kell rostálni, minden gyanús személy elmozdítandó. A cenzúra minden nyomtatott termékre terjedjen ki, különös gondot kell fordítani a köznép megfelelő szellemű nevelésére, irányítására, arra, hogy kötelességteljesítésre és fegyelemre szoktassák, ami elsősorban az egyház, a papok hivatása, a tanítókban ilyen szempontból alig lehet megbízni. Igaz – mondja a nádor –, a túlzott vallásosság, a babonás hit káros, de még mindig jobb a hitetlenségnél. Az állam vegye erős felügyelet alá a papságot, már a papneveldékben, hogy céljainak megfelelő szellemben képezzék őket. A falusi iskolákra viszont nincs szükség. „Az iskolák a parasztoknak olyan ismereteket nyújtanak – olvassuk –, amelyeket ők nem is igényelnek, és amelyek nem fogják őket boldoggá tenni. Az írás-olvasás a falusi népnek, véleményem szerint, itt nem szükséges.” Majd hozzáteszi: „A tapasztalás ugyanis azt mutatja, hogy a paraszt, mihelyt megtanult olvasni, többé nem a rá tartozó gazdasági teendőkkel foglalkozik, hanem újságok, röpiratok és egyéb könyvek olvasására adja magát, és ezzel megrontja saját gondolkozását.”[14]

Alig néhány héttel az előterjesztés megírása után a nádor meghalt. 1795. július 10-én laxenburgi laboratóriumában tűzijátékot készített elő; a röppentyűk felrobbantak, s két nap múlva a nádor belehalt égési sebeibe. Ferenc valamennyi testvére közül legjobban Sándor Lipóthoz ragaszkodott, véleményét mindig megfogadta, utolsó előterjesztését pedig szinte politikai végrendeletként kezelte, s a benne foglaltakhoz a tehetségtelenek makacsságával ragaszkodott.

Néhány nappal Sándor Lipót főherceg temetése után, Ferenc király megkezdte a magyar kormányzat vezető méltóságainak leváltását. Július 20-án azonnali hatállyal fölmentette Zichy Károly gróf országbírót, Ürményi József személynököt és Haller József gróf tartománybiztossági főigazgatót. Nem sokkal később eltávolította Majthényi László helytartótanácsost, míg ócsai Balogh Péter, az 1790-es nemesi mozgalom vezére – nem várva meg, hogy elmozdítsák – egészségi állapotára hivatkozva leköszönt kancelláriai tanácsosságáról; úgyszintén Berzeviczy Gergely, a híres nemzetgazdász – akiről ma már tudjuk, hogy tagja volt a jakobinus mozgalomnak – felfedeztetésétől félve otthagyta a helytartótanácsot, hogy szepességi birtokaira vonuljon. Helyükbe szürke, egyéniség nélküli emberek jöttek, akik eddigi tevékenységükben csak az udvar iránti feltétlen lojalitásukkal tűntek ki. Ezért nyert országbírói kinevezést a már öreg Végh Péter, korábban tárnokmester, míg felsőbüki Nagy József, a kancellária szorgalmas bürokrata tanácsosa személynökké lett. Magas tisztségbe kerültek a teljesen klerikális beállítottságú Mailáth József gróf és Almásy Pál, míg az egészen jelentéktelen Rosos Pált kancelláriai tanácsossá nevezték ki. Ahogy a jakobinusok perében megismert Németh János jogügyi igazgató mondotta egyik fölterjesztésében: Olyan emberekre van szükség, akik az újítók szemében talán együgyűek, de megingathatatlan hívei az uralkodónak.

Az udvar ki akarta használni Sándor Lipót halálát a nádori méltóság felszámolására, ezért az uralkodó 1795. szeptember 3-án negyedik öccsét, József főherceget csupán Magyarország helytartójává nevezte ki.

Vörös Károly

Az oktatásügy intézményei

A rendszer a hierarchia alján a legszélesebb tömeg, a parasztok számára változatlanul csupán igen szegényes művelődési lehetőséget biztosított: megfelelően a Sándor Lipót s a század elején még József nádor által is hangoztatott, a parasztság körében (persze viszonylag) gyorsan terjedő olvasni tudás, s általában a művelődési igények és várható veszélyes következményeik láttán feléledő aggodalmaknak.

Lábjegyzet

  1. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 356.
  2. Ugyanott
  3. Ugyanott
  4. József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest,. 1925. 156–157.
  5. Ugyanott 140.
  6. Ugyanott 160.
  7. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 1034–1041.
  8. Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 655.
  9. Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 699.
  10. A magyar jakobinusok iratai. III. Budapest, 1952. 47. 2. jegyzet
  11. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 76.
  12. A magyar jakobinusok iratai. II. Budapest, 1952. 67.
  13. Ugyanott III. Budapest, 1952. 310.
  14. Sándor Lipót főherceg iratai. Kiadta: Mályusz Elemér, Budapest, 1926. 820.

Irodalom