Hadseregek és haditervek

A Múltunk wikiből
1685
augusztus 19. Érsekújvár hosszú ostrom után felszabadul a török alól.
szeptember 11. Eperjest két hónapi ostrom után elfoglalják a szövetséges csapatok.
szeptember 29. Tokajt kuruc őrsége feladja.
október eleje A kurucok feladják Kállót, Kisvárdát, Szerencset és a Felső-Tiszavidék kisebb várait.
október 15. Ahmed váradi pasa Váradon elfogatja Thököly Imrét. (Előbb Jenő várába, majd Belgrádba viszik.)
október 25. Kassa kéthetes ostrom után megadja magát a császáriaknak.
november 5. Szádvár és Regéc várának kuruc őrsége kaput nyit a császáriak előtt.
december Császári csapatok vonulnak Erdély nyugati és északi vármegyéibe téli szállásra.
Szulejmán pasa kap kinevezést a török nagyvezírségre.

1685 tavaszán a nemzetközi koalíció Magyarországon összesen mintegy 125 ezer főnyi haderővel három területen kezdett harcot. A hadsereg létszáma és az egész Magyarországot átfogó hadműveletek jól kifejezik azt a nagy jelentőségű léptékváltást, amelyet a kora újkori Európában a hadászat és a hadviselés ugrásszerű fejlődése, a korábban már említett „hadászati forradalom” hozott magával.[1]

A 16. század közepéhez képest csak Spanyolországban csökkent a hadsereg létszáma, a holland, a svéd hadsereg négy-ötszörösére, az angol háromszorosára, a francia két és félszeresére növekedett. A törököt kiűző háború évtizedében Spanyolország 70 ezer, Hollandia 110 ezer, Franciaország 120 ezer, Svédország 63 ezer főnyi hadsereget tárt fegyverben. A szövetségesek Magyarországon bevetett hadereje tehát elérte a korabeli Európában összehozható hadsereglétszám felső határát, mert számban csak Oroszország múlta felül a maga 130 ezer főnyi haderejével.[2] A Magyarországon harcoló koalíciós hadsereg harci értéke azonban alatta maradt a hasonló létszámú állandó hadseregek értékének. Több, nagyon erősen elkülönülő csoportból állt össze. A haderő magját a mintegy 60–80 ezres létszámú császári hadsereg alkotta. A felső tisztikar jól képzett olasz, német, francia származású és osztrák arisztokratákból alakult ki, és már a Habsburg-állam katonai testületévé szerveződött. Az alsó tisztikar java része mesterségét értő zsoldos, a legénység azonban nagyrészt frissen toborzott és kellő képzéssel, begyakorlással nem rendelkező, különböző etnikumú paraszt, városi szegény vagy vagabundus, egyre kevesebb a hivatásos katona. A császári haderő legmozgékonyabb részét a magyar és horvát lovasezredek és a rác határőrezredek alkották.

A német fejedelemségek egyenként 3–10 ezer, összesen 30–40 ezer főnyi haderőt állítottak ki. A háború előrehaladtával néhány száz vagy esetleg ezer fős svéd, dán, angol csapat egészítette ki a török ellen harcoló koalíciós hadsereget.

A háború ideje alatt mindvégig súlyos tehertétel, hogy a hatalmas hadseregnek nincs közös parancsnoksága. 1683 végére már eldőlt, hogy a pápa tervét – azt, hogy Sobieski hadvezéri irányításával harcoljanak a koalíciós seregek – nem lehet megvalósítani. Viszont már a kortársak érthetetlennek mondták, hogy a Magyarországon harcoló szövetséges hadseregek parancsnokságát is megosztották. A külön hadvezérek irányításával harcoló császári és birodalmi csapatok hadműveleteinek összehangolását a Haditanács nem tudta megvalósítani, s a két hadvezér, Lotharingiai Károly és Badeni Lajos a lassú és nehézkes Haditanács utasításait csak igen kevéssé vehette figyelembe. Az egyes ezredek főúri vezetői sem tűrték könnyen a központi irányítást.

Kétségtelen azonban, hogy a szövetséges hadsereg így is nagy erőt vonultatott fel. Több főtiszt és tiszt harcolt már korábban is a török ellen és a francia hadszíntereken, s a hadsereg magyar, horvát és rác ezredei jól ismerték a török harcmodort. A francia háborúban pedig megerősödött a császári hadsereg reguláris magva. Mindazonáltal a szövetséges hadsereg csak a török háború éveiben nőtt fel nagy feladataihoz. Ütőereje tüzérségében rejlett. 1686–1687 nagy győzelmeit spanyol és olasz tüzériskolákból kikerült tűzmesterek, hadmérnökök, tüzérek, valamint az 1684-ben felállított dunai flotta készítette elő. A hadseregellátást központi hivatal, a Bécsi Főhadbiztosság intézte nagy adminisztrációval. A háború alatt a Duna és Vág mentén élelmiszerraktárak, sütőüzemek, hajóműhelyek létesültek, és 1685-ben a hadsereg szolgálatában megkezdte működését a győri „tüzérségi officina” (hadiszertár), s minőségi változás jelei figyelhetők meg az egészségügyi ellátás fejlődésében is.

Magyarország lakossága milyen mértékben vette ki részét a fegyveres harcokból? Esterházy Pál nádor közlése szerint az 1684. évi hadjáratban összesen mintegy 25 ezer magyar és horvát katona harcolt a szövetségesek zászlója alatt. Ez valószínűleg túlzó becslés, noha a háborúban részt vevő magyar katonaság létszámát rendszeres kutatások híján nem lehet pontosan megállapítani. Hozzávetőleges számítások szerint az 1683–1686-os években 8–20 ezer között mozgott a török ellen harcoló magyar katonaság száma. Ez nem kevés, az ország lakosságának lélekszámához viszonyítva sem az. Figyelembe kell vennünk, hogy például Brandenburg 10 ezer főnyi segélycsapatot küldött, s a német fejedelemségekben egy-két ezernyi katona kiállítása körül is kegyetlen harcok folytak a császár, a fejedelem és a nemesség között. Méltán hangsúlyozhatjuk, hogy a királyi Magyarország akkori területéhez, lélekszámához és gazdasági teherbírásához képest az ország erejét összességében messze meghaladó áldozatokat hozott a török kiűzése érdekében.

A magyar katonaság harci értékéről nehéz reális képet alkotni.

Eredetét és beosztását tekintve ez a katonaság nagyon megosztott. Hivatásos végvári katonák, toborzott parasztok, kisnemesek, szegénylegények, a nemesi felkelés töredékei és a katonai tisztségeket viselő főurak, arisztokraták részben magánerőből fizetett csapatai egyaránt megtalálhatóak köztük. Legértékesebb részét, mintegy magvát, a török háborúban edzett magyar katonaréteg, a végvárak magyar őrsége alkotta. Ez az 1650–1660-as években még hozzávetőleg 8–10 ezer főnyi katonaság ugyan az elmúlt két évtizedben rendszeressé vált ellátatlansága s állandó hadsereggé, testületté formálódásának elakadása miatt nagyon leromlott, Lipót elbocsátó rendelete pedig egyenesen megtizedelte, de Thököly hadseregében új erőre kapott, és az új hadiregulából is elsajátított valamit. Értéke és száma is növekedett a török háború első három-négy évében, tehát az ország visszafoglalásának döntő időszakában.[3]

I. Lipót 1682-ben elrendelte a magyar végvári katonaság visszafogadását, 1683-ban pedig egymást érik a Haditanács utasításai gyalogság és lovasság toborzására; magasabb zsoldot ígérve a Thököly zászlói alól átállóknak. 1684 elején királyi nyilatkozat jelenti be a vitézlő rend reformját, 1683–1684 folyamán a magyar csapatok száma egyre növekszik. 1684-ben Barkóczy Ferenc báró, ezredes 2 ezer embert fogadott fel, ugyanakkor az uralkodó Pálffy János generálisnak ezer hajdú verbuválására adott utasítást. Az év végén Csáky István gróf, felső-magyarországi generális – jelentése szerint – 17 068 török elleni harcra jelentkező magyar katonát mustrált meg. Ebből 10 ezer főt fogadott a császári hadvezetőség szolgálatába.

Az egyes végvárak magyar őrsége, Győr és Komárom kivételével, az 1680-as évek elején 20–300 fő között mozgott, összességében nem tett ki jelentős haderőt, 1685–1686 nagyobb vállalkozásaiban azonban ugyancsak számítottak rájuk. Nemcsak a kis sellyei végvár katonaságát rendelték Buda alá, hanem Esterházy János vicegenerális vezetésével a győri vár 2500 főnyi magyar őrségét is. Kanizsa ostromához pedig a dunántúli kis végházakból összesen 900 lovast és gyalogost parancsoltak. A nemesi felkelésről ugyan a nádor sem melengetett illúziókat, 1683-ban mégis állandóan sürgette, miközben az udvar halogatta, a nemesi felkelés összehívását. Mikor végre a nádor engedélyt kapott a nemesi felkelés meghirdetésére, már elkéstek, mert mire a sereg nagy sokára összegyűlt, már fel is kellett oszlatnia. Esterházy 1683–1684-ben – királyi utasításra – többször elrendelte ugyan a nemesi felkelést, miközben Thököly is hadba szólította a vármegyéket, de a vármegyék szegénységre, fegyvertelenségre hivatkozva, hacsak tehették, sorra megtagadták a felkelést.[4] A porció, a hadiadó, a német ezredek a köznemesi otthonokat sem kímélték, a nemesek aggódtak, és a részleges vagy általános felkelés parancsainak többnyire nem tettek eleget. Kevés az olyan példa, mint Nógrádé, a vármegye a „Budai obsidio alkalmatosságával seregestül, zászlóstúl jelen lenni és ott sok költségével táborozni kész volt”.[jegyzet 1] A nemesség hivatásos katonacsoportja a végvári katonaság felsőbb tisztikarában és a főtisztségeket viselő arisztokraták csapataiban szolgált. Kortársi vélemények szerint ebből a magyar katonaságból, megfelelő szervezéssel és kellő felszereléssel ellátva, magas harci értékű hadsereg fejlődött volna.

Esterházy Pál nádor és köre nagy erőfeszítéseket tett, hogy önállóan szervezett magyar hadsereget, „nemzeti hadsereget” állítson fel a Haditanács. Néhány császári generális, elsősorban Caprara és Rabatta ugyancsak azt javasolta, hogy a magyar katonaság önálló hadiszervezetben, saját parancsnokai vezetésével harcoljon. 1685-ben a nádor határozott javaslatot tett, hogy Thököly egykori katonáiból alakítson az udvar 10 ezer főnyi, önálló, állandó magyar hadsereget. Az anyagi fedezet sem hiányzott, Buonvisi nuncius már 1684-ben kevés híján 50 ezer forint összeget utalványozott a magyar katonaság számára, s ha ez az összeg, a tiszti és az altiszti fizetéseket figyelembe véve, mintegy 8 ezer főnyi magyar sereg egyhavi zsoldjánál többet nem is tett ki, mégis figyelemre méltó, hogy a pápa követe többször leszögezte: a magyar katonaság figyelmet és jobb bánásmódot érdemel. A Haditanács meg is kezdte a szervezést, a magyar mezei hadsereg parancsnokává Pálffy János Károly grófot, generálist, a végvárak főparancsnokává Csáky István grófot tervezte kinevezni. Majd elhalasztották a döntést, a hadsereg felállítására szánt pénzt másra költötték, s 1686-ra végleg elejtették a tervet. A nádort megviselte a kudarc, mert átlátta, hogy súlyos politikai következménnyel jár, s egyre inkább visszahúzódott a hadseregtől. A királyság és Horvátország végvári katonaságát várkerületi egységeikben szorosabban a császári hadsereg szervezete alá vonták. Ily módon az alsó- és felső-magyarországi, a dunántúli, a győri és a károlyvárosi várkerületek hadinépe parancsnokaival együtt közvetlenül a központi hadsereg irányítása alá elterült. A fő- és vicekapitányok státusa megváltozott. Olyan híres ezredek, mint Esterházy János, Batthyány Ádám, Barkóczy István, Koháry István, Czobor Ádám, Gombos Ferenc ezredei a császári hadsereg kötelékébe kerültek. Az elvileg az erők jobb összefogását szolgáló elképzelés a gyakorlatban inkább a nehézségeket és a zavart szaporította. Az átrendezés rossz időpontban, Buda ostromának kezdetén indult meg, mai ismereteink szerint nem is sikerült következetesen végrehajtani, és a magyar ezredek nem részesültek a császári és birodalmi haderők katonáival egyenlő ellátásban.

Az évente nagyon változó létszámú irreguláris erőket szükség szerint használták fel. Többnyire a veszélyes felderítő szolgálatot, elő- és utóvédharcokat bízták rájuk, a magyar lovasságot, a horvát és rác lovassággal együtt, mindig a vállalkozások válságos pillanataiban vetették be. Ezek a katonák a külföldi szemtanúk egykorú tájékoztatása szerint is mostoha ellátásban részesültek. Zsoldot is kevesebbet és ritkábban kaptak, mint a reguláris ezredek, a birodalmi és a császári csapatok – nagyrészt zsákmányból kellett élniük.

A török ellen harcoló koalíciós hadsereg tehát rendkívül sokféle csoportból tevődött össze. A távolról jött csapatok nagy kiszolgáló személyzettel vonultak, katonák és tisztek családjának népes tömege kísérte a fegyvereseket. Mindez bonyolult és hosszú utakat áthidaló, tehát drága ellátást kívánt. Az országban megszaporodtak a naplopók és a fosztogatásból élő fegyveres csoportok. Nem tudunk a belső rend fenntartására szervezett külön alakulatokról. A császári és birodalmi hadseregben ez a feladat összemosódott a csapatszolgálattal. A parasztvármegyék és a vármegyék néhány tizedből álló fegyveresei elvesztették jelentőségüket. A Haditanácsnak és a vezérkarnak egyaránt sok gondot okozott a hadsereg fegyelme. Hosszú vizsgálati jegyzőkönyvek tanúsítják, tehetetlenek voltak. Sok helyen kiszögezték I. Lipót magyar nyelvű parancsait: a kóborló katonákat a parasztok fogják meg. Ilyen hadsereggel csak úgy kímélhetik meg a lakosságot, ha gyors, nagy területeken megállás nélkül átgördülő hadműveleti módszerrel operálnak.

A nemzetközi koalíció három országban nyitott hadszínteret a török ellen. Ha a támadási pontokat összekötjük, egy Ukrajnától Dalmáciáig ívelő, roppant hosszú arcvonalat kapunk. Ennek legnehezebb szakasza Magyarországon húzódott. A török is ide összpontosította főerejét. Már 1685 elején megmutatkozott azonban, hogy a szövetségesek sem a háború intenzitása, sem pedig a hadműveleti tervek tekintetében nem értenek egyet. Velence, főleg pedig harcias követe, Cornaro gyorsabb, erőteljesebb támadást követelt, s a Velencei Köztársaság Dalmáciában a császári udvar igényei miatt megváltoztatta haditerveit, nem érdemesítette nagyobb véráldozatokra, sőt elejtette azokat a területeket, amelyek régi jogon – mint magyar királyt – a Habsburg császárt illetnék. Sobieski János Ukrajna helyett először Moldván át Erdélybe, majd Északkelet-Magyarországra akart hadjáratot indítani. Úgy vélte, és valószínűleg joggal, hogy rövidebb arcvonalon nagyobb és gyorsabb eredményeket érhetnek el; de politikai meggondolások is vezették, mert még kapcsolatot tartott Thökölyvel. A Habsburg-udvar azonban mereven visszautasította ezt a tervet, s kijelentette, hogy egyedül a magyar királynak van joga Erdélybe és Magyarországra hadjáratot vezetni, s arra buzdította a lengyel uralkodót, hogy Moldván át törjön be Bulgáriába, mert így egészen Konstantinápolyig hatolhat.

1685-ben már nyilvánvaló, hogy a nemzetközi koalíción belül a hadműveleti irányítás súlypontja Bécsbe helyeződött. Az udvar vezető politikusai azonban a hadműveletek kérdéséről egymástól eltérően vélekedtek. Dietrichstein Ferdinánd herceg, a kormány fejének tekintett főudvarmester és Kinsky Ferenc gróf, a cseh kancellár vezette udvari pártot az óvatos diplomáciai manőverezés jellemezte, a dinasztikus vagy spanyol csoport vezetője, a Haditanács elnöke, Badeni Hermann a [Pfalz–Neuburgi Eleonóra|császárnéval] és Strattmann udvari kancellárral együtt a mielőbbi békekötésre hajlott. Ezzel szemben a török hatalommal következetesen leszámoló politikát Lotharingiai Károly herceg és az özvegy császárné körül csoportosulók képviselték. A háborút elvben irányító Badeni Hermann nehézkes, óvatos politikus volt, más elképzelések vezették, mint Lotharingiai Károly herceget, s bár a „játékszabályokat” megtartva, de többször keresztülhúzták egymás terveit. Károly herceg, a francia háborúban nagy hadi tapasztalatokat szerzett hadvezér, a Haditanács utasításaitól függetlenül saját elgondolásait igyekezett érvényesíteni. Nincs egyetértés a német fejedelemségek hadait vezető Badeni Lajos és a császári hadvezetőség között sem. Az egységes vezetést a koalíció különböző csapatai között azért sem lehetett megvalósítani, mert minden fejedelem és főúr saját csapatai főparancsnokának tekintette magát, külön haditerveket készített, és sokszor csak vonakodva, vagy egyáltalán nem fogadta el a fővezér irányítását. Az első két esztendő pedig bebizonyította, hogy a török kiűzése merőben újszerű feladatok megoldását kívánja már meg.

Stratégiailag két lehetséges eljárás kínálkozott. Az egyik, amit 1661–1664-ben Zrínyi és szövetségesei fejtettek ki és érvényesítettek, s amit a katonai szempontokat átfogóan látó hadvezérek most is szorgalmaztak. Ezek szerint három ponton kell támadást indítani, de a döntő csatát Magyarország déli határán kell az oszmán hadsereggel megvívni, Ha megsemmisítik az eszéki hidat, ha elvágják az utánpótlási vonalat, s megverik a nagyvezír haderejét, akkor az ország belsejében a török várak és a török helyőrségek előbb-utóbb megadják magukat. Ezért helyezte Zrínyi a támadás fő súlypontját a Dráva menti déli határra a három támadási irány közül; miközben Buda körzetében és Erdély határán – Várad térségében – a török erejét megosztó harcokat kezdeményezett. Ezzel szemben a másik terv a régi várvívó harcok hagyományait követte: eszerint a várakat, erősségeket egyenként kell megvenni, s így az osztrák örökös tartományokhoz legközelebb eső török várakon kezdve, lépésről lépésre haladva dél felé, szabadul fel az ország területe. Ezt az óvatos, régi, de a Dunán a szállítás előnyeit jobban kihasználó, a várvívásokkal látványos sikereket ígérő stratégiát a dinasztia hívei pártolták. Ily módon az osztrák örökös tartományokat közvetlenül veszélyeztetett területekről űzik el először a törököt, a várvívások dicsőségei bőven kamatoznak az európai diplomáciában, és kielégítik a közvéleményt. A gyakorlatban a diplomaták álláspontja, vagyis az utóbbi stratégia érvényesült a szakszerű katonai elvekkel szemben, de nem következetesen. Ez a körülmény pedig hatalmasan megnövelte a háború költségeit. Megtartották ugyan a stratégiai tervet, három ponton, három sereggel támadnak, s az előrenyomulás fő vonala a szállítás miatt a Duna lett, de a Dráva menti harcokat mindvégig mellékes hadműveleti területnek tekintették, s többszöri kísérlet ellenére sem sikerült a török hadsereg utánpótlási vonalának kulcsát, az eszéki hidat elfoglalni. Így állandóan számolni kellett a nagyvezír felmentő seregeivel is. 1683–1684 tapasztalatai pedig megmutatták, hogy a várakat nem lehet a régi módon, kellő tüzérségi előkészítés nélkül, rohammal bevenni.

Az újszerű várvívást Érsekújvár alatt próbálták ki, mert 1684-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Buda ostromára nem is gondolhatnak addig, amíg Érsekújvár a török kezén van. Lipót császár elég későn, 1685. június 28-án adott engedélyt a vár megvívására.[5] Lotharingiai Károly a 43 ezer főnyi fősereggel július közepén vette körül a várat. Érsekújvár 3 ezer főnyi védőjének parancsnoka, Haszán pasa a szövetségesek megadást követelő felszólítására kijelentette, hogy Érsekújvár kulcsa Budán van. Közben pedig – mivel Leslie tábornok kísérlete, hogy elfoglalja az eszéki hidat, kudarcba fulladt – Sejtan Ibrahim szeraszkier 40 ezer főnyi felmentő sereggel átkelt a Dráván, s Budára tartott, hogy a váradi, egri, temesvári pasákkal egyesülve felmentse Érsekújvárt. Lotharingiai Károly széles körű biztosítással és nagy technikai előkészítéssel kezdte meg a vár ostromát. Hetekig tartott, amíg a hadmérnökök vezetésével és több ezer ember munkájával a 3 párhuzamos ostromárkot, ezenkívül a 36 ostromágyú és 18 mozsárágyú felállítására alkalmas redout-kat kiépítették. Lecsapolták a várárok vizét, rőzsegátakat emeltek, aknákat fúrtak, majd körsáncot (circumvallatio) építettek. A védők többször kicsaptak, felgyújtották a rőzsegátakat, szétverték az erődöket.[6] Várvíváshoz már nem elég az egyéni bátorság, már főleg haditechnikára volt szükség. Mindenekelőtt nagy anyagmennyiségekre: vasra, fára, mázsaszámra felhasználható lőporra, illetve nehéztüzérségre, aknásztudományra és kivált munkára. Torricelli a század közepe táján megpróbálta Galileinek a szabadesésről szóló törvényét az ágyúk és mozsarak golyópályájára alkalmazni, de még nem ismerték a közegellenállás törvényét. A lőtávolságot, a becsapódási pontokat tehát még nem tudták mérni, az ágyúkat próbalövésekkel állították be.

Augusztus elejére a szövetségesek nehéz helyzetbe kerültek Érsekújvár alatt, mert a török felmentő sereg egy része ostrom alá vette a Bottyán János kapitány védelmére bízott Esztergomot, más része pedig a Vácnál felvert hídon Érsekújvár alá került. A Haditanács javasolta: hagyják veszni Esztergomot. Badeni Lajos viszont kijelentette, hogy Esztergommal együtt Érsekújvárról is le kell mondaniok. Lotharingiai Károly herceg Badeni Lajos javaslatát fogadta el, s a szövetséges haderő zömével, mintegy 40 ezer főnyi haderővel elindult Esztergom felmentésére. Ibrahim erre Esztergom alól – egyesített seregével – a szövetséges haderő elé vonult. Nyergesújfalu határában augusztus 15-én csapott össze a két hadsereg: az öldöklő csata sorsát Batthyány Ádám, Czobor Ádám és Monasterly rác kapitány lovasrohama, valamint az döntötte el, hogy Bottyán János kapitány Esztergom védőivel a döntő pillanatban hátba támadta a török sereget.[7] Ezután, 1685. augusztus 19-én a szövetséges csapatok bevették Érsekújvárt: kiesett a török hatalom magyarországi védelmi rendszerének legfontosabb láncszeme.

Konstantinápolyban forrongott a nép, a janicsárok lázadással fenyegetőztek; a Porta szorult helyzetében mindent elkövetett, hogy békét kössön. Amint Érsekújvár tornyairól lezuhant a félhold, Abdurrahman, az újonnan kinevezett budai pasa tudatta a Haditanács elnökével, Badeni Hermannal: kész közreműködni, hogy a szegény keresztény alattvalók nyugalmát helyreállítsák. Ibrahim szeraszkier pedig úgy értesülvén, hogy Thököly a béke akadálya, a nagyváradi pasával elfogatta, és vasra verve táborába küldette a „kuruc királyt”.

Thökölyt most érte a jóvátehetetlenül végzetes csapás. Mindeddig kitartóan küzdött, hogy megmentse önálló politikai cselekvőképességét. Amikor Schultz generális ostromára Eperjes polgárai, közel héthetes (1685. július 21–szeptember 13.) elszánt védelem után – megtudván, hogy segítségre nem számíthatnak – megnyitották kapuikat a császár hadai előtt, majd meghódolt Tokaj, Ónod, Ibrány, Kisvárda, Kálló és Szerencs, Thököly sürgősen Bécsbe küldte követét, Szirmay Istvánt, és újra ajánlatot tett: ha méltányos feltételek mellett békét köthet a császárral, kész átadni Kassát, haderejét a török ellen fordítja, és Szkander bég példáját követve harcol a kereszténység ügyéért. Valószínűleg emiatt fordult ellene a Porta haragja. Thököly elfogatása hírére a Kassa városát Fajgel Péter vezetésével védő, mintegy 2 ezer főnyi őrség is megadta magát, s kaput nyitott Szádvár, Regéc, Patak és a tavasz óta ostrommal szorongatott Ungvár is Schultz generális csapatai előtt.

Mindazt a politikai lehetőséget, ami Thököly hatalmával veszendőbe ment, a Munkács várát még védő Zrínyi Ilona próbálta megmenteni. Munkács hadászatilag szinte bevehetetlen vár volt, a császári hadvezetőség gyors lerohanásra elegendő erőt nem vonultathatott fel ellene. Védelme katonailag mégis reménytelen vállalkozás lett volna. Hiszen a hatalmas erőfölénnyel rendelkező császári hadsereg tengerében a vár csak ideig-óráig tartható sziget. Valójában azonban diplomáciai hídfőállást védett itt a vár őrsége, dacolva Caprara, majd Caraffa ostromaival szemben. Innen indulnak majd követek a lengyel királyi udvarba, Franciaországba, a pápához, hogy Thökölyvel együtt Magyarországot mintegy államhatalmi szinten próbálják hozzákapcsolni a törököt kiűző európai szövetséghez.

Thököly felső-magyarországi hatalmának összeomlásával a kuruc ezredek – Petneházy, Petrőczy, Szőcs ezereskapitányok vezetésével – tömegesen álltak át a szövetségesek zászlói alá. Harci értékük már 1685 őszének-telének harcaiban megmutatkozott: elfoglalták Szolnokot, az egész Tiszántúlt, majd Heisler és Mercy császári tábornokokkal és Czobor Ádám ezredével együttműködve, december 6-án Petneházy Dávid csapatai élén rohammal bevette Aradot. A császár és a pápai nuncius aranylánccal tüntette ki. Híre olyannyira bejárta Európát, hogy egy svéd főtiszt, Vrangel báró folyamodott a Haditanácshoz: szeretne Petneházy ezredében harcolni.

Lábjegyzet

  1. Nógrád vármegye a nádornak, Fülek, 1685. március 12. OL P 125 Esterházy Pál nádor iratai 49/4631

Irodalom

  1. Az európai háborúk léptékváltozásáról gazdag új irodalommal: M. Roberts, The Military Revolution, 1566–1600. (Belfast, 1956); G. N. Clark, War and Society in the Seventeenth Century (Cambridge, 1958).
  2. Az európai hadseregek létszámváltozásairól: G. Parker, The „Military Revolution” 1560–1660 – a Myth? (The Journal of Modern History, 1976. 206); H. Kretschmayr, Geschichte von Venedig I–III (Stuttgart, 1934); E. Heischmann, Die Anfänge des stehenden Heeres in Öesterreich (Wien, 1925); G. E. Rothenberg, The Austrian Military Border in Croatia, 1522–1747. (Urbana, 1980); F. Redlich, The German Military Enterpriser and His Workforce (Wiesbaden, 1964); O. Elster, Geschichte der stehenden Truppen im Herzogtum Braunschweig-Wolfenbüttel von 1660–1714. (Leipzig, 1899).
  3. A magyar hadsereg létszámára és egy önálló magyar hadsereg megalapításának kísérleteire máig legjobb összefoglalás: Károlyi ÁrpádWellmann Imre, Buda és Pest visszavívása 1686-ban (Budapest, 1936. 97–100).
  4. Esterházy erőfeszítéseiről gazdag új anyagot tárt fel: Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kandidátusi disszertáció).
  5. Érsekújvár ostromáról: Balás György, Újvár várépítészeti rendszere és katonai szerepe (Hadtörténelmi Közlemények, 1888); Fehérpataky László, Érsekújvár ágyúi 1685-ben (Századok 1877); Karl Lajos, Conti herceg Érsekújvár ostrománál (Történelmi Tár 1908).
  6. Az ostrom leírása: D. Röder, Des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken I (Karlsruhe, 1839–1842. 134–158).
  7. Az ostromban részt vett magyar ezredekről és a táti csatáról: Villányi Szaniszló, Három évtized Esztergom megye és város múltjából (Esztergom, 1891).


Magyarország a nemzetközi háborúban
Tartalomjegyzék A háború költségei