Hajnóczy József

A Múltunk wikiből
Modor, 1750. május 3. – Buda, 1795. május 20.
alispán, ügyvéd, királyi tanácsos, kamarai főtitkár, író
Wikipédia
1790. február
Hajnóczy József megírja Gedanken eines ungarischen Patrioten über einige zum Landtag gehörigen Gegenstände című röpiratát.
1790. május
Hajnóczy József megírja Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum című röpiratát.
1791. február
Hajnóczy József megírja Dissertatio politico-publica de regiae potestatis in Hungariae limitibus című röpiratát.
1793. augusztus 10.
Hajnóczy József megünnepli a francia királyság bukásának évfordulóját.
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 26.
Elfogják Sigray Jakabot.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1794. szeptember 17.
A bécsi udvari vizsgáló bizottság összefoglaló jelentése az elfogottak perbe fogását s további letartóztatásokat javasol.
1794. október 3.
I. Ferenc rendreutasítja az elfogatásokat elítélő Pest megyét.
1794. október 10.
Az elveszett maciejowicei ütközetben elbukik a lengyel felkelés.
1794. október 20.
I. Ferenc utasitja Ürményi József személynököt a hűtlenségi per megindítására.
1794. október 30.
I. Ferenc megállapítja a hűtlenségi per – vádlottak védekezési jogát korlátozó – titkos alapelveit.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 10–15.
Letartóztatják a magyar jakobinus szervezkedés résztvevőit, a hűtlenségi per gyanúsítottjait.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
1795. május 20.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.

Wellmann Imre

Külföldiek betelepítése

Az említett 143 201 fő a Bánság egész lakossága 13,77%-ának felelt meg; ugyanakkor a magyarok, kiket Bécs mindenképp távol tartani igyekezett a Délvidéktől, ott mindössze O,58%-ot képviseltek. S elenyésző arányukon az is alig változtatott, midőn 1778-ban végre elkövetkezett a Bánság visszacsatolása, megyeszervezetbe tagolása. Hiába javasolta Hajnóczy József, hogy az ott áruba bocsátandó kamarai birtokokat nem nemeseknek is tegyék hozzáférhetővé.

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

E peremvidéki, polgárias szektor jelentősége utóbb lecsökkent, midőn az ország gazdasági súlypontja mindinkább dél felé tolódott, letarolt részei újra élni, termelni kezdtek, és velük a késő feudalizmusnak nem polgári, hanem elsősorban birtokos nemesi erői gyarapodtak. De a hagyomány a szűkebb körben is folytatódott. S talán egyedül itt vezetett el keskeny út megszakítatlanul, törés nélkül, egyenesen a felvilágosodáshoz. Ebből a polgári értelmiségből, a pozsonyi iskolából kerül ki majd Tessedik Sámuel és Hajnóczy József.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Hajdu Lajos rendkívül plasztikusan mutatja be Tolna megye anyagán, mi és hogyan történik a kiemelkedő tehetség, Hajnóczy József irányítása alatt. Főnöke, a királyi biztos Széchényi Ferenc jól választott.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Kosáry Domokos

Modellek, irányzatok

Az 1790-es évek elején kibontakozó programjában Hajnóczy új, polgári nemzeti államtani és jogtörténeti felfogásától kezdve Kazinczy új irodalmi törekvéseiig az új irányzat egész sor művelődési velejáróját megtaláljuk.

Könyvtárak

Hajnóczy József könyveinek jegyzéke az európai felvilágosodás korszerű politikai irodalma iránti érdeklődésről tanúskodik.

Társadalomtudományok

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban. 1764–1765 konfliktusában, mint láttuk, a hagyományos nemesi és egyházi rendiség elméletileg ugyan versenyképtelennek, hatalmi pozíciói tényleges megvédelmezésében azonban annál szívósabbnak bizonyult. A szólamot ezután Benczur József evangélikus tanár, majd a jogi kar néhány új oktatója vette át. A kormányzat hivatalos szerkezetét próbálta kihasználni a kalandor Grossing Ferenc Rudolf, akinek neve alatt egy feltűnést keltő, terjedelmes politikai pamflet látott napvilágot (Jus publicum Hungariae. 1786). Ez provokatív hangjával nagy felzúdulást váltott ki a nemesség körében, ami megkönnyítette, hogy a felvilágosult rendi válaszok mellé jogos felháborodás színeit magukra öltve sorakozzanak fel olyan rég elavult, tarthatatlan és retrográd nézetek is, amelyeket a nemesi nemzeti mozgalom hullámai dobtak újra felszínre. S azt is, hogy olyan későbbi szerzők, akik Werbőczy, a rendiség és az állítólagos ősi alkotmány bármily jogos bírálatát szerették volna nemzetellenes merényletnek minősíteni, Grossing kalandorságával azonosítsák s ezzel kompromittálják a felvilágosult abszolutizmus képviselőit, akiket a reformokért küzdő Szalay László egykor még egy új korszak úttörőinek tekintett.

A visszhangban összevegyült az új, felvilágosult és az elavult, késő barokk rendi tiltakozás szólama. A magyar jozefinisták most már a felvilágosult rendi mozgalmat támogatták, bár antifeudalizmusuk túlmutatott annak elképzelésein. Kovachich Márton Györgynek a régi országgyűlésekről írt, már idézett munkája (Vestigia. 1790) egyben vitairat is volt a Grossing-féle közjog ellen, úgy, hogy anyagát felhasználhatták mind a felvilágosult rendiség hívei, mind pedig, fejlettebb fokon, az antifeudális, polgári felvilágosodás úttörői. Köztük Hajnóczy József, akinél a társadalmi haladás és nemzet végül egységbe forrt, és aki az egykorú hazai jog- és államtudománynak is kiemelkedő alakja volt.

Benda Kálmán

Verseghy és Koppi

Koppi röpirata a magyar jozefinista értelmiség legradikálisabb megnyilatkozása volt. Tudjuk, hogy szoros barátság fűzte őt Hajnóczyhoz és annak baráti köréhez, Kazinczyhoz, Batsányihoz, de mindenekelőtt Verseghyhez, így bizonyosra vehetjük, hogy elgondolásaival nem állt egyedül.

Hajnóczy József

A teljes cikk.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

Hajnóczy is abban bízott, hogy a nemességre két oldalról nehezedő nyomás az érdemi reformok irányába tereli a bizottságok munkáját. Ezért már az országgyűlés idején igyekezett kéziratos közjogi tanulmányaival a polgári irányba hajlítani a tárgyalásokat, 1791 és 1792 folyamán megjelent közjogi munkáit pedig a bizottságok számára írta, hogy lerögzítse a polgári átalakulás szempontjából nélkülözhetetlen, minimális reformkövetelményeket. E tanulmányaiban ugyanazon az elvi és taktikai alapon állt, mint alkotmánytervében. Most is a nemességhez szólt, neki magyarázta, hogy a reformok elindítása mindnyájuknak közös érdeke. A nemzeti függetlenségi törekvéseknek csak az adhat biztos alapot – írta –, ha a nemesi szabadságjogok sáncaiba a széles néptömegeket is bevonják, mert „minél inkább egymástól elkülönített jogokkal rendelkeznek a polgári társadalom egyes osztályai, annál nehezebb a közjót elérni, annál könnyebben ütköznek össze egymással, s így kevesebb akadály áll az önkényes cselekvésre törő végrehajtó hatalom útjában”.[1] Ezért tartotta szükségesnek a jobbágyság országgyűlési képviseletét, a nemesség ama kiváltságának, hogy törvényes ítélet nélkül nem fogható el, mindenkire való kiterjesztését, a közteherviselést és a hivatalokban birtokosok alkalmazását, s ezzel együtt a birtokszerzési jognak mindenki számára való megadását; egyházi vonalon pedig a papi javak fokozatos szekularizálását, a papok világi hivatalokból való kizárását, a tized eltörlését és a papság állami fizetését. Mindezzel az adózó népen akart könnyíteni, s abban bízott, hogy a nemesség önként fogja vállalni – birtokai arányában – a közteherviselést.

Hajnóczy, s vele együtt az értelmiség jó része hitte, hogy a következő országgyűlésen sikerül pótolni mindazt, amit 1790-ben elmulasztottak.

A patrióta nemesi ellenzék

Hajnóczynak feltűnt, hogy a rendszeres bizottságok egyre kevesebbet foglalkoznak a jogtalan néposztályok sorsával, úgy látta, hogy a nemesség hajlandóbb a bécsi udvar és a korlátlan monarchia előtt fejet hajtani, mintsem a nem nemesekkel összefogni. Csüggedten állapította meg ő is, hogy a bizottsági javaslatoktól nincs mit várni.

A demokrata értelmiség

A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Ugyancsak velük találkozunk Abaffy Ferenc házában, ahol időről időre baráti beszélgetésre gyűltek egybe. Maga a házigazda, az 1790. évi országgyűlésen a reformerek egyik bátor képviselője, a megyei birtokos nemességből jött. A társaságban rendszeresen ott találjuk Hajnóczyt, Szentmarjayt és Koppit, az egyetem több tanárát és másokat.

De nemcsak Pesten, hanem a vidéki értelmiségi központokban is találunk ilyen társaságokat. Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[2]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[3]

Persze nem mindenki tudott lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen voltak, akik a szó igazi, francia értelmében vett jakobinizmusig eljutottak. Hajnóczyt már láttuk: 1798 őszére a polgári köztársaság híve volt, egyetértett a jakobinus elvekkel, de még mindig hitt abban, hogy Magyarországon a változás vér nélkül megtörténhet.

Az elégedetlenek egymásra találása

Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –,milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[4] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmasában is részt vett.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Martinovics Ignác

Hajnóczyékkal ellentétben, akik a nemességet igyekeznek meggyőzni a polgári átalakulás szükséges voltáról, ő a királyt akarja rávenni a reformokra, a magyar nemesség, sőt a magyar hagyományok kíméletlen megsemmisítése révén is. A trónt és a birodalmat, nem pedig a magyar nép érdekeit tartja szeme előtt. Még a polgári reformtörekvéseket is elítéli, ha azok nemzeti oldalról jönnek. Inti az uralkodót, hogy a nagy engedékenység egy nemzetnél sem eredményez jót, legkevésbé a magyarnál: „az olyan műveletlen népet, mint amilyen a magyar nemesség és papság, eréllyel és megingathatatlanul kell kézben tartani és emberi kormányformára szorítani”.[5] Kész megvédeni Lipót burkoltan alkotmányellenes törekvéseit, s javasolja, hogy a magyar nemesek letörésére mozgósítsák a határőrvidéki szerb katonaságot. Polgári törekvésekből fakadó reformjavaslatai így kifejezetten magyarellenes élt kapnak, s ha megvalósulnak, nem a hazai polgári kibontakozást, hanem a korlátlan uralkodói hatalmat és az összbirodalmi egységet erősítik.

II. Lipót meg volt elégedve szolgálataival: kinevezte udvari kémikussá és szászvári apáttá, anyagilag gavallérosan jutalmazta. 1791 legvégén pedig – erről már volt szó korábban – sokat ígérő feladatot bízott rá: a magyarországi parasztmozgalmak titokban való felszítását. Úgy látszott, teljesül régi vágya; ha a háttérből is, de fontos politikai szerepet játszhat.

Lipót halálával kiváltságos helyzete és érvényesülési reményei egy csapásra megsemmisültek. Ferenc nem akart érintkezni vele, tiszteletdíja megszűnt, az udvart el kellett hagynia. Ekkor kezdődik belső küzdelme meggyőződése és az érvényesülés között. Igazi érzései a demokratikus átalakulás irányába húznak, de nem bírja elviselni a mellőzöttséget, s kész volna elnyomni meggyőződését, ha ezen az áron hatalomhoz, hírnévhez, karrierhez juthatna. Átmeneti forradalmi korszakokban másutt is felbukkannak a hozzá, hasonló kalandortípusok, akik tehetségesek, műveltek, megfelelő körülmények közt hazájuk hasznos munkásai lehetnének, de hiányzik belőlük a jellem szilárdsága, s meggyőződésüket készek áldozatul dobni, ha ez az ára, hogy érvényesüléshez, hatalomhoz, pénzhez jussanak.

Ebben az időben kezd felfigyelni a magyarországi radikális értelmiség és a patrióta köznemesség erősödő ellenállására. Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát. Ekkor írja leghatásosabb röpiratát: Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz. A kéziratban terjesztett röpiratot Gorani, a francia forradalom népszerű publicistája nevében, franciául írta, s benne nevetségessé teszi Ferenc és udvara reakciós erőlködését. Az utolsó fejezetben pedig, a nemzeti törekvéseknek mindeddig ádáz ellensége, az udvar kegyeit hajszoló aulikus, kiáll a köznemesi törekvések mellett. Az ausztriai ház – olvassuk – kezdettől fogva „egész dühösséggel” a magyar nemesség kiirtására törekedett, „mert ha egyszer ez odavan, akkor kész az egész nemzetnek rabsága és az ausztriai ház semmi akadályt többé nem talál, hogy kénye-kedve szerint kiszívja az ország vérét”. Ez volt a politikája Mária Teréziának, ez Józsefnek és Lipótnak, s ugyanezt a taktikát folytatja Ferenc is, csak simább módszerekkel.[6]

A Nyílt levél fordulópontot jelent Martinovics pályáján. Úgy látta, a radikális értelmiségieknek a köznemesi ellenzéki mozgalommal összefogott törekvései komoly erőt képviselnek. Beállt közéjük, hogy a polgári és a nemzeti átalakulás élharcosaként szembeforduljon Ferenc királlyal és udvarával, s a gyűlölt rendszert a magyar köznemesség erejével próbálja meg sarkaiból kifordítani, egyben biztosítva ezzel magának azt, amit az udvar nem adott meg: a politikai vezérséget.

1793 őszén az a hír járta, hogy az uralkodó összehívja a magyar országgyűlést. Martinovics maga akart az ellenzéki nemesek élére állni: régi barátjával, Laczkovics Jánossal megszövegezte az új magyar alkotmányt.

Az alkotmányterv a patrióta ellenzéki program és a francia polgári alkotmány elveinek sebtében összecsapott ötvözete. Benne hol Hajnóczy elgondolásaira, hol az 1790-es rendi követelésekre, hol Montesquieu, Rousseau vagy a girondisták elképzeléseire ismerünk, de Martinovics saját gondolatai is előbukkannak. Polgári jellegű változtatásai – lehet, hogy taktikai okokból – elmaradnak Hajnóczy és a radikális értelmiség követelései mögött, ahogy a függetlenség kérdésében sem jut el a nemzeti királyságig. Általában minden irányban félmegoldások jellemzik. Meghagyja a királyság intézményét, s elismeri a Habsburgok jogát a trónhoz, de az 1791-es francia alkotmány mintájára az uralkodói hatalom korlátozására törekszik. A törvényhozást a kétkamarás országgyűlés kezébe adja: az elsőben a nemesség, a másikban a nép, a „harmadik rend” megbízottal tanácskoznának. Az országot különben nemzetiségenként tartományokra osztja, ezek: az északnyugati megyékből alakult Slavonica, a déli részek, Dalmáciával és Horvátországgal együtt Illirica, a Bánság és Erdély egy része Valachica néven. A tartományok autonóm módon, saját nyelvükön intéznék belső ügyeiket, a központi országgyűlés nyelve azonban a magyar. Az arisztokrácia és a főpapság előjogait megszünteti, és a nemesi kiváltságokat érvényben hagyja; földbirtoka csak nemesnek lehet, a tisztségek betöltésénél előnyben részesülnek, adót nem fizetnek. A rendi végrehajtó szervek, a kancellária és a helytartótanáes helyébe a minisztériumok lépnek. Az országos méltóságokat a diéta választja. A hadsereg nemzeti lesz, magyar tisztek vezetése alatt, Magyarországon állomásozik. Törvényes ítélet nélkül senki nem fogható el, a törvény előtt mindenki egyenlő. Az egyházi, tanulmányi és kamarai javakból nemzeti alap létesül, ez biztosítja pénzügyileg a nemzet politikai létét.[7]

A titkos társaságok

Martinovics a magyar jakobinus szervezkedés céljait lényegében a klubista értelmiség elgondolásaiból vette – Hajnóczy később hivatkozott is rá, hogy Martinovics terveit ő sugalmazta –, de mindaz, ami eddig csak elméleti volt, Martinovics kezében gyakorlativá vált. Vezetésre termett egyéniség, aki nagy vonalakban gondolkodik, nem bajlódik a részletekkel, s azonnal mer határozni a legbonyolultabb kérdésben is. Nem szeretik, talán nem is mindig bíznak benne, de önbizalma és határozottsága lenyűgözi mindnyájukat, elismerik tudását és meghajolnak előtte. A radikálisok és a patrióták közt kialakult viszony intézményszerű szervezetben való rögzítése, hogy ezzel az eddig szabadon burjánzó elégedetlneséget egységes irányítás alatt, konkrét célok megvalósítása felé terelje, ez Martinovics ötlete, s a szervezet életre keltése is az ő munkája.

Az általa szervezetbe tömörített mozgalom tehát a már meglevő alapokra épült. Tömegerejét és politikai ütőképességét a megyék adják, de irányítója és motorja a radikális értelmiség. Szinte így is mondhatnánk: az egyik irányít, a másik végrehajt. Ez biztosította volna, hogy a mozgalom a nemzeti követeléseken átjutva el ne akadjon, hanem menjen tovább, a polgári forradalomba. Ennek megfelelően Martinovics két szervezetet hozott létre, mindkettőnek ő volt a vezetője. Az elsőben – Reformátorok Társasága – a köznemesi reformereket tömörítette, a másikban – Szabadság és Egyenlőség Társasága – a radikális demokratákat, a „jakobinusokat”. A Reformátorok Társaságának programja nagyjából a patrióta törekvéseket tükrözte, célja a nemzeti függetlenség kivívása és biztosítása volt, bizonyos mérsékelt reformokkal együtt. A jakobinusok társasága – amelynek létéről a reformátoroknak nem volt szabad tudniok – a már nemzeti államban a polgári átalakulást biztosította volna, a nemesség félreállításával. Az első társaság csak eszköz volt, a Szabadság és Egyenlőség Társaságának polgári forradalmárai kormányozták volna a Reformátorok Társaságában tömörült reformereket. A kettős lépcsőben bekövetkező forradalom első része a nemesség és a radikális értelmiség szövetségén, a második pedig az értelmiség és a parasztság összefogásán nyugodott volna.

A társaság céljait, alapelveit káték rögzítették. Mindkét társaság kátéját Martinovics írta, 1794 májusában. A Reformátorok Társasága Kátéjában összefoglalta azt, ami a radikálisok és patrióták mozgalmában már kialakult. A Szabadság és Egyenlőség Társasága Kátéjában – Az embernek és a polgárnak oktató könyvecskéje – már sokkal inkább saját elképzeléseivel találkozunk. A kátéban írottakhoz kiegészítő magyarázatokkal járultak még a Föltételek, melyek a polgárnak, ki a szabadságot elérni akarja, szükségesek és a Hasznok, melyek ezen újításokból származnak című szervezeti iratok.

A Reformátorok Társasága Kátéjának legnehezebb kérdése a nemesi reformizmus és a polgári haladás érdekeinek egyesítése volt. Ez volt az a kérdés, amin már Hajnóczy és a körülötte csoportosulók is annyit töprengtek, s ami egy fél évszázad múlva Kossuthnak is egyik legnagyobb problémája lesz. Hogyan lehet a polgári törekvésektől annyit engedni, hogy az a nemesek elfogadhassák, és rávenni a nemességet annyi reformra, hogy a radikálisok szövetségre léphessenek velük. Azonban míg Hajnóczyék hátsó gondolat nélküli szövetségre gondoltak, Martinovics az együttműködést átmeneti állapotnak tekintette, ezért kátéjában engedékenyebb volt, s hogy a nemességet megnyerje, érvényben hagyta kiváltságait.

A szervezkedés

A szervezkedés gyakorlati megvalósítására Martinovics igazgatókat nevezett ki. A Szabadság és Egyenlőség Társasága élére Hajnóczyt, Laczkovicsot és Szentmarjayt, a Reformátorok Társasága vezetésére pedig Sigray Jakab grófot, ez utóbbit inkább nevéért, mintsem egyéni értékeiért. Sigray nem tartozott a vezérkarhoz, a polgári forradalom tervéről nem is tudott.

Az igazgatók nagy lelkesedéssel fogadták Martinovics tervét, bár először meghökkentette őket a forradalom megvalósításának kimondása, amire eddig konkrétan aligha gondoltak. Szentmarjay egyenes gondolkodása fellázadt a kettős terv „csalafintasága” ellen, Martinovics azonban meggyőzte őt annak taktikai szükségességéről. A többieknek is voltak aggályai: hogyan teremtik elő a szükséges anyagiakat, hogyan állhatnak meg a birodalom szervezett erejével szemben. Martinovics megnyugtatta őket, hogy a francia Konventtől titkos támogatást kapnak, sőt általánosságban célzott arra is, hogy a pénz már útban van. Hivatkozott vezető jakobinusokkal való kapcsolataira, s a Konventtól kapott megbízatására. Hozzátette ehhez, hogy a magyar mozgalom korántsem áll egyedül: Ausztriában megindult a szervezkedés, a stájerek csak azt várják, hogy fegyveresen a magyarok mellé állhassanak, s a lengyelek sem fognak késlekedni összefogni velük. Ma már tudjuk, hogy mindebből semmi sem volt igaz. Robespierre-rel vagy a Konventtel Martinovics nem volt kapcsolatban, s a birodalom népeinek szervezkedéséről mondottak is túlzottak voltak. Nincs nyoma annak, hogy Stájerország népe fegyveres felkelésre készült volna a Habsburgok ellen, s az osztrák radikális értelmiségiek szervezkedése mögött sem állt tömegerő. A lengyel szabadságharc pedig már nem volt abban a helyzetben, hogy egy magyarországi mozgalomnak segítséget nyújthasson. Martinovics tehát mindjárt az induláskor becsapta és félrevezette legközvetlenebb munkatársait. Azok talán nem is vállalták volna a forradalmi szervezkedésnek ezt a formáját, ha a francia támogatás és az európai segítség hazug meséjével nem kelti bennük azt a reményt, hogy az eddig izolált, saját erejére hagyatott magyar mozgalom egy nemzetközi akció szerves része. Martinovics azzal, hogy reális lehetőségek helyett illúziókra alapozta a szervezkedést, akarva-akaratlan politikai kalandba sodorta a radikálisokat.

Az igazgatók azonban hittek Martinovicsnak, s a kezdeti aggályokat egykettőre elnyomta a lelkesedés. 1794. nyár elején Martinovics visszament Bécsbe, itthon pedig az igazgatók vezetésével megindult a szervezkedés. Hogy kik legyenek a tagok, azt csak általánosságban rögzítették, de arra ügyeltek, hogy „mágnás, gazdag nemes, kereskedő és a maga vallásában bigott ne légyen”.[8] Viszont kimondták, hogy „mindenféle elöljárókat, prédikátorokat, falusi nótáriusokat, békétlen szerzeteseket és más egyéb, maga sorsával meg nem elégedetteket” igyekezni kell megnyerni.[9] A tagok fölvétele négyszemközt történt. Kézbe kapták és lemásolták a kátét – illetve a radikálisok a kátékat – s esküvel fogadták meg a titoktartást, és hogy a „szabadság és egyenlőség principiumait minden kitehető módon alattomban előmozdítani és segélleni fogják”.[10] Minden tag két új tag felvételére kötelezte magát. A szervezkedés sejtszerűen haladt, mindenki csak az őt beszervező és az általa felvett tagokról tudott, valamennyi beszervezett nevét csak az igazgatók ismerték.

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál. Hajnóczy rábeszélésére Verseghy átültette magyarra a Marseillaise-t, Abaffy ugyanezt szlovákra és latinra fordította le, s németül is terjesztették.

Az elfogatások

Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte. Néhány nap múlva a Kőszegen tartózkodó Sigray Jakab gróf is erre a sorsra jutott.

Az elfogatások országszerte nagy megütközést keltettek. Azok, akik kapcsolatban voltak a mozgalommal, ijedten húzódtak vissza, s igyekeztek minden áruló nyomot eltüntetni; közülük néhányan bűnvalló beismeréssel siettek a hatalom lábához borulni. A nemesség felháborodva tárgyalta a sérelmet: nemes emberek ítélet nélküli elfogatását és idegenbe hurcolását. Pest megye rendjei viharos gyűlésen tiltakoztak a törvénysértés ellen, s magyarázatot kértek az uralkodótól. Példájukat 15 megye követte. Amikor azonban Ferenc király a nádor javaslatára kemény hangú leiratban rendreutasította őket, és tudomásukra hozta, hogy az elfogottak a nemesi kiváltságok eltörlésére, a szabadság és egyenlőség elvének megvalósítására törekedtek, és hogy a törvényen nem esik sérelem, mert a kihallgatás és a szembesítés után tettükért majd magyar bíróság előtt felelnek, a forrongó megyei hangulat megcsendesedett.

A magyar vádlottak különben szintén az udvari vizsgáló bizottság elé kerültek, ezt rájuk való tekintettel az uralkodó két magyar kancelláriai tanácsossal egészítette ki. Az igazgatók részletes beismerő vallomást tettek, s az általuk beszervezettek legtöbbjét is megnevezték. Időközben – részben a vallomások, részben kívülről érkezett följelentések alapján – a nádor elfogatta és Bécsbe küldte Batsányi Jánost és Szolártsik Sándort is.

Az udvari vizsgáló bizottság szeptember 17-i összefoglaló jelentése a magyarországi jakobinus mozgalmat igen veszélyesnek ítélte, s javasolta, hogy haladéktalanul vonják perbe nemcsak a már elfogottakat, hanem mindazokat, akik neve a titkos társaságokkal kapcsolatban fölmerült.

A per a királyi kúrián

Hajnóczy vallomásában kifejtette, hogy célja az elavult feudális rendszer megszüntetése, a nemesi kiváltságok eltörlése, a jobbágynak szabad emberként való fölemelése volt, s hogy – meggyőződése szerint – minden további fejlődésnek ez az alapja. Őz Pál megmagyarázta, hogy nem felforgatási vágyból lett republikánussá, hanem mert a haza és a nép boldogsága, felvirágoztatása érdekében jobbnak tartja ezt a kormányformát. Mindez nem befolyásolta eleve megpecsételt sorsukat, ahogy Martinovicsot sem menthette meg, hogy zavaros vallomásaiban sorozatosan denunciálta az eszébe jutó hazafiakat, így akarván érdemeket gyűjteni és bűnbocsánatot nyerni. A védők is hiába bizonyították a vádlottak törvény szerinti ártatlanságát. Az ügyész meg a bírák mindezzel nem törődtek, ahogy annak tisztázását sem tartották lényegesnek, ki melyik társaságnak volt tagja, egyetértett-e a mozgalom céljaival, radikális vagy nemesi reformer. Aki a kátét olvasta, az szemükben már jakobinus volt, anélkül persze, hogy a szó valódi értelmét mérlegre tették volna. A feudális rend vagy az idegen udvar túlkapásai elleni támadás egyazon elbírálás alá esett tehát, így lett a patriotizmus mártírjává Martinovics, s lettek a polgári forradalom hőseivé a nemesi reformerek.

A királyi tábla ítéletei könyörtelenül szigorúak voltak, s a hétszemélyes tábla, szakítva az évszázados szokásjoggal, külön királyi engedéllyel még súlyosbította azokat. Az 53 vádlottból 18-at ítéltek halálra, 16-ot hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönre. Teljes fölmentő ítéletet csak 4 esetben hoztak. 1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Királyi biztosok vezetésével vizsgálatot indítottak szerte az országban megyei tisztviselők és birtokos nemesurak ellen. Zala megye alispánját, a szabadkőműves Spissich Jánost, Hajnóczy barátját, állásvesztésre ítélték, s bár végül is helyén maradt, meghurcolták Bernáth Ferenc zempléni viceispánt is.

Gergely András

A magyar liberalizmus kialakulása

Ha áttételesen, közvetítéseken keresztül is, de hatott a felvilágosodás hazai, föld alá szorított szellemi áramlata, elsősorban a magyar jakobinusok Hajnóczy nevével fémjelezhető eszmei öröksége: a Hajnóczy megfogalmazta jobbágyfelszabadítás követelménye, sőt az érdekegyesítés már általa körvonalazott gondolata. Ő volt az első, aki a polgári átalakulást összekapcsolta az önálló önkormányzattal rendelkező nemzet megteremtésének igényével.

Arató Endre

A jakobinusok felfogása

A türelmes nézetek sorába tartozik a jakobinusok nemzetiségi politikája. Eszméik annyira egyedülállóak és társtalanok voltak, hogy hozzájuk foghatókkal csak hosszú évtizedek múltán, s csak egyeseknél találkozunk. Ezeket a gondolatokat a nem magyar, hanem délszláv származású Martinovics Ignác fogalmazta meg. Hajnóczy Józsefnek, a mozgalom nála több vonatkozásban tisztább és haladóbb alakjának, bár voltak türelmességre utaló javaslatai, írásai, megnyilatkozásai azt mutatják, hogy a nemzetiségi kérdésben nem tudott következetesen leszámolni a magyar nemesi gondolatvilággal. Hajnóczy azonban minden bizonnyal ismerte Martinovicsnak a nemzetiségek ügyével is foglalkozó írásait; abból, hogy azokkal nem vitatkozott, arra következtethetünk, hogy az ő nemzetiségi kérdésben vallott gondolatait is magáévá tette. A többi jakobinusról, akiknek e kérdésre vonatkozó megnyilatkozásait nem ismerjük, ugyanezt mondhatjuk el.

Vörös Károly

A tudományok

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.

Lábjegyzet

  1. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 177–179.
  2. Ugyanott 877.
  3. Ugyanott I. Budapest, 1952. 367.
  4. Ugyanott 972–973.
  5. Ugyanott I. Budapest, 1957. 682–683.
  6. Ugyanott 384.
  7. Ugyanott 497. s következők
  8. Ugyanott I. Budapest, 1957. 1037.
  9. Ugyanott
  10. Ugyanott 1038.

Irodalom

Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek azaz Szarvas város mezőgazdasági krónikája. Fordította Nádor Jenő. Függelékül Kemény Gábor fordításával és tanulmányával: Tessedik tanítási tervezte, a magyar iskolaügyről írott tizenkét paragrafusa s Hajnóczy Józsefhez írott levelei. Budapest, 1938.

A szabadkőműves alkotmányban ajánlott tematika, akár politikusoknak, akár katonáknak, papoknak vagy jogász-publicistáknak kínál feldolgozandó kérdéseket a hetvenes évek tan- és olvasmányanyagának friss benyomásai alapján, korszerű igénnyel készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évtizedekben ki-ki – munkájának vagy kényszerű munkátlanságának jegyében – a felkínált témákon dolgozik. Elmondható ez Hajnóczy Józsefről, Benczur Józsefről, Berzeviczy Gergelyről, Skerlecz Miklósról, Almássy Pálról, Podmaniczky Józsefről, vagy a nem alkotó, de cselekvésükben ezeket a célkitűzéseket követő Teleki Lászlóról, Széchényi Ferencről, Festetics Györgyről.

Hajnóczy Józsefre lásd mindenekelőtt Bónis György életrajzát: Hajnóczy József (Budapest, 1954. A könyvről írt ismertetés: Századok, 1956. 4–6). Hajnóczy szerémi alispánságával részletesen foglalkozott Szeli István, Hajnóczy és a délszlávok (Újvidék, 1965), továbbá Sl. Gavrilović, Biljeske Josipa Hajnocija a Srijemu 1789. godine (Starine JAZU 53. Zagreb, 1966). Hajnóczy 1778-as beadványát közli: A magyar jakobinusok iratai I. 46. Röpiratainak magyar fordítását kiadta Csizmadia Andor, Hajnóczy József közjogi-politikai munkái (Budapest, 1958). Lásd még Némedi Lajos, Hajnóczy József a magyar köznevelésről (Acta Pedagogica Debrecina. Nevelés és művelődés. Szerkesztette L. Kelemen. Debrecen, 1967).

Bogdanov szerint Martinovics, Hajnóczy és Laczkovics is horvát volt, s a magyar jakobinus mozgalmat mint horvát népi megmozdulást értékeli.