Hallstatt

A Múltunk wikiből
csöppnyi ausztriai barokk kisváros, melynek neve a kelta hagyományok szerint „a só helye”, lakosainak száma 1000 fő, ami a hely szűke miatt lényegében évek óta nem is változik
Wikipédia
Hallstatt 300.jpg
i.e. 7. század eleje – 6. század
Hallstatt-kultúra a Dunántúl északnyugati részén, a "szkíta" kultúra kezdetei az Alföldön.

Bóna István

A Dunántúl korai vaskora

Az i. e. VII. század elejétől kezdve a Dunántúl nyugati és északi részeire, valamint a Duna túlpartján fekvő, szlovákiai Kisalföld délnyugati felére a közép-európai Hallstatt-kultúra keleti ága terjeszkedett ki; e nagy körön belül a Nyugat-, Észak- és Közép-Dunántúl Ausztria szomszédos keleti felével együtt alkotott egységes csoportot. A keleti Hallstatt-kultúrában az itáliai (etruszk) Villanova-kultúra erős hatásai figyelhetők meg. Alpesi, szlovákiai és dunántúli csoportjai az északkelet-itáliai venétek közvetlen érintkezési területéhez tartoztak. Maguk az itáliai vaskori kultúrák az i. e. VIII. századi görög gyarmatosítás nyomán virágzottak fel.

Megfelelő kutatások hiányában egyelőre nem ismerjük a dunántúli Hallstatt-kultúra kialakulásának folyamatát, helyi vagy idegen eredetének bizonyítékait. Az urnamezős kultúra biztosan az egyik népi alapja volt, a késő bronzkori erődített telepek egy részén (például Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy) a Hallstatt-korszakban is folytatódott az élet. Ugyanakkor az urnamezős kultúra jelentős területeire nem terjedt ki a Hallstatt-kultúra, északkeleti határa a Pilis–Vértes–Balaton vonalán volt, míg délkeleten, Somogyon át ékszerűen benyomult Tolna határáig (Szalacska, Lengyel). Ez arra is utalhat, hogy a késő bronzkori helyi lakosságot új, nyugati vagy délnyugati irányból érkező hódítók vetették uralmuk alá.

Új népelemek beáramlására, új, szervezett hatalmi csoportosulásra mutatnak az újonnan alakult központok. Hegyek csúcsán, dombok ormán 5–10 méter magas föld-, helyenként kősánccal körülvett, nagy kiterjedésű telepek keletkeztek (például Sopron–Várhely, Tihany–Óvár). E nagy telepek egyrészt a kialakuló arisztokrácia (és más népesség) központjai voltak, másrészt arra is alkalmat nyújtottak, hogy veszély esetén a környező falvak lakossága állatállományával együtt sáncaik között keressen menedéket.

A Dunántúl vaskori várainak belsejében eddig kevés szakszerű kutatás folyt, ezért jellegük és szerepük még meglehetősen tisztázatlan. Némelyik (például Sághegy vagy Sopron–Várhely) törzsi központnak sejthető, a törzsi arisztokrácia sírhalmai közvetlen közelükben vagy környékükön emelkednek.

A köznép falvairól még kevesebbet tudunk, létükre csak szegényes hamvasztásos temetők (Nagydém, Halimba stb.) utalnak. Aligha állhattak többől 3–5 háznál, temetőik mindenkor kicsinyek. A sírokban kevés melléklet van, vasból legfeljebb kések és borotvák. A korszakra vonatkozó ismereteink – a néhány falusi–tanyasi temetőt leszámítva – az arisztokrácia halomsírjain alapulnak (Süttő, Nagybaráti, Mesteri, Kismező, Vaszar, Somlóvásárhely, Vaskeresztes, Sopron–Várhely stb.).

Az arisztokrácia megnövekedett hatalmát már a temetkezések külső formája is tükrözi, sírjaik fölé több méter magas halmokat emeltek alattvalóik. A halmok belsejében gerendákból vagy kövekből épített négyszögletes vagy kör alakú sírkamrákban helyezték el az előkelők nagy pompával, máglyán elégetett hamvait. Ezek a „halottas házak” azt bizonyítják, hogy az előkelők az életben is gerendákból vagy kövekből összeszerkesztett kerek vagy négyszögletes, szilárd házakban laktak.

A sírmellékletek nem teljesen azonosak ugyan az egyes halmokban, összességükben mégis szemléletes képet nyújtanak az arisztokráciáról. Eltemették kedves fegyvereiket: hosszú, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas vaskardjukat, különböző lándzsák sorozatát; egyaránt előfordulnak közöttük könnyű és nehéz lándzsacsúcsok, kis és nagyvadak elejtésére, dobásra és döfésre alkalmasak. A vas harci balta eléggé ritka, még ritkább a drága bronz- vagy vassisak. Pajzsaikra fémveretek utalnak.

Nem egy előkelővel együtt kétkerekű harci szekerét vagy négykerekű kocsiját és felszerszámozott lovát is elégették. Ez előbbiekre vas kerékabroncsok, az utóbbira vaszablák és bronz kantárdíszek utalnak. Hitviláguk szerint az elhunyt előkelők kocsin utaznak a távoli országban elképzelt másvilágra; olyan hit és szokás volt ez, amely az illírek és trákok arisztokráciájánál még a római uralom alatt is szívósan tartotta magát.

A halomsírokat sokszor meghökkentő mennyiségben látták el pompásabbnál pompásabb, nagy méretű élelemtartó hombárokkal és italt tartalmazó edényekkel. Az edények szép és gondos munkák, az ős-európai szabad kézzel dolgozó edényművesség formai és technikai remekei, felületüket gyakran festették vagy grafittal vonták be.

A talpig ünnepi és harci díszben eltemetett katonai vezetők és előkelők sírjaiból mozgalmas, harcias időszakra szokás következtetni. Valójában a Hallstatt-kultúra területén többnyire béke honolt; az emberek hetekig ráértek vezetőiket temetni, halomsírjaik – sokszor megszabott rendben – a kiemelkedő központok környékét, a sáncvárakba vezető utak szélét díszítik. Rítusuk szertartásos, a mellékletek között bonyolult vallási szimbólumok vannak (például a Sopron–Várhely halomsírjaiban úgynevezett „holdbálványok”, ikeredények stb.) – ilyesmire csak béke idején gondolhattak az emberek.

A dunántúli Hallstatt kori arisztokrácia életébe páratlan rajzsorozaton keresztül is bepillanthatunk; ezek a soproni Várhely edényeit díszítik. Egyetlen harci jelenet sincs köztük. Vadászkutyák kíséretében szarvasokat űző lándzsás-lovas vadászok, birkózók és ökölvívók képviselik egyedül az „erőszakos” cselekményeket. Más jeleneteken ünnepelnek: lantszóra díszes, harangszoknyás asszonyok-lányok táncolnak felemelt kézzel. Ugyanezen asszonyok hétköznapokon szövőszéknél ülve dolgoztak. Sok ünnep és szertartás élénkítette az életet, pontosan úgy, mint azt a venétek és az etruszkok híres situla-művészetéből tudjuk. Az oltáron állatot áldozó pap éppúgy erről tanúskodik, mint a négykerekű szekéren ünnepi menetben felvonultatott bálványképek és istenszobrok.

Az egész Hallstatt-civilizáció viszonylag békés és szakrális. A keramikát ellepik a vallási szimbólumok, küllős kocsikerék alakjában ábrázolt napkorong, az úgynevezett „Hallstatt-madár” figurája, főleg azonban bikafejek. A vaszari és vaskeresztesi halomsírokból művészi bikafejes edények kerültek elő, van köztük olyan, amelyet három bikafej díszít. A bika alakjában tisztelt istenség később a római Pannonia őslakossága körében is fellelhető.

A dunántúli Hallstatt-korszak társadalmának kellő mennyiségű szakszerű ásatás és adat hiányában nehéz jellemezni. A hatalmat kétségtelenül az állig felfegyverzett, gazdag arisztokrácia tartotta a kezében. Aligha képzelhetők egyszerű törzsi vagy nemzetségi vezetőknek, az úgynevezett katonai arisztokrácia vezetőinek. Pompájuk, „városaik”, váraik, házaik és a nyomorult lakosság között olyan szakadék tátongott, amelyből fegyveres idegen hódítókra és tartósan hatalomra jutott leszármazottaikra következtethetünk.

A Dunántúl déli és délkeleti felében az i. e. V. századtól kezdve másféle régészeti kultúra jelentkezik, amely – az eddig ismert kevés lelet alapján legalábbis úgy tűnik – kezdetben a Tisza-vidékkel is kapcsolatban állt, kifejlett vaskori kultúrája azonban a Dráva–Száva közének kultúrájához kötődik. Ezen a területen is vannak hatalmas földvárak (például Pécs–Jakabhegy, Regöly), körülöttük az előkelők halomsírjaival. A köznépi temetők jóval gazdagabbak, mint a Hallstatt-kultúra területén: szabad lakosság temetkezései, élükön lovakkal (kocsikkal?) temetkező vezetők álltak (Szentlőrinc).

A rómaik – a későbbi hódító kelták mellett – elsősorban illír nyelvű törzseket találtak Pannoniában és a vele szomszédos déli területeken. Alig kétséges, hogy a Dunántúl korai vaskori lakosságának egy része már az illírek közé tartozott. Nem biztos azonban, hogy a vaskorban az egész Dunántúlon illírek éltek. Szoros észak-itáliai és ausztriai kapcsolataik nyomán elképzelhető, hogy a Hallstatt-kultúrába tartozó Nyugat-Dunántúlon a venétekkel vagy Noricum (Ausztria) lakosságával rokon nép élt, legalábbis a halmokban temetkező arisztokrácia venét vagy noricumi eredetű volt. A dél-dunántúli lakosság kultúrája azonban már a korai vaskor idején olyan szorosan összefüggött a későbbi Illyricum népével és kultúrájával, hogy illír voltuk nehezen vonható kétségbe. Az illírség északi ágához tartoztak, ők voltak azoknak a „pannon” törzseknek az elődei, akikről a tartomány római nevét kapta.

A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

A szkíta kultúrát elsősorban temetőkből ismerjük. A jelentősebbek (Hetény/Chotin, Tápiószele, Szentes–Vekerzug, Békéscsaba) az i.e. V. század folyamán keletkeztek, és századokon át használták őket. Sok száz, talán több ezer sírosak (egyik sincs teljesen feltárva), állandóan megtelepült lakosságról vallanak. Anyagi kultúrájuk egységes, legfeljebb külső hatások és érintkezések színezik: nyugaton a Hallstatt-kultúra, délen a Dráva–Száva-vidék illír kultúrája (Donja-Dolina), északon és északkeleten a Pontus vidéki szkíta–görög kultúra.

Irodalom