Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A Múltunk wikiből
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
1848. december 12.
Damjanich alibunári győzelme.
1848. december 15.
Ferenc József a magyarországi szerbeknek „nemzeti belígazgatást” ígér.
1849. január 6.
A szerb felkelőhad vezérletét Todorović tábornok veszi át.

De tovább folytak a harcok a Délvidéken is, mindinkább szertefoszlatva azokat a reményeket, amelyeket magyar részről korábban az itteni hadműveletek hamarosan elkövetkező győzelmes befejezéséhez fűztek. Mert Bechtold lemondása után átmenetileg maga Mészáros hadügyminiszter állott ugyan a délvidéki csapatok élére, s ő szeptember 21-én harmadízben is kísérletet tett Szenttamás megvételére, a támadást azonban Szenttamás védőinek ez alkalommal is sikerült visszaverniök. Majd, ezen felbátorodva, október közepén éppen a szerb felkelők mentek át támadásba egyszerre három ponton is. S ezeket a támadó próbálkozásokat a magyar csapatok képesek voltak elhárítani, sőt a Temesközben december folyamán újabb ellentámadást indító Damjanich János ezredesnek végül a felkelők alibunári megerősített táborát is sikerült elfoglalnia. Mivel azonban ekkorra a főhadszíntéren is véget ért a harci szünet, arra, hogy ezt a győzelmet kellőképpen ki is aknázza, a honvédseregnek már nem jutott ideje; a Délvidék korábban elveszített területei tehát változatlanul a szerb felkelők birtokában maradtak.

Ráadásul a magyar forradalom fegyveres mérkőzést ezekben a hónapokban Magyarország nem magyar lakói közül már korántsem csupán szerbekkel és kívülök nem is csak a Jellačić seregében harcoló horvátokkal kényszerült vívni, hanem szlovákokkal és románokkal is. Amiért nem utolsósorban önmagát okolhatta. Mert a Batthyány-kormány, szabadulni kívánva a nemzetiségi kérdés rendezetlenségének tehertételétől, augusztusban – tudjuk – végre elszánta magát egy számottevő előrelépésre: arra, hogy Horvátországnak nagyfokú autonómiát biztosítson, sőt, hogy szükség esetén akár a Magyarországtól való teljes különválást is felajánlja számára. Horvátország önállóságának elismerésénél pedig – ha Jellačićot ez sem elégíthette is ki – a horvát liberálisok többet igazán nem követelhettek már. A Batthyány-kormány augusztus 27-i elhatározásai azonban végül is nem kerültek nyilvánosságra, s egyébként is: mire a kormány tagjai belátták, hogy gyökeresen meg kell változtatniuk horvát politikájukat, addigra Horvátországban a liberálisok már teljességgel háttérbe szorultak, s réges-rég Jellačić kezébe került minden hatalom.

Ha pedig a kormány a horvátokat ilyeténképpen a legnagyobb jószándékkal sem békíthette meg már, még kevésbé békíthette meg a többi magyarországi nemzetiséget. Arra ugyanis, hogy a többi nemzetiségnek is lényeges engedményeket tegyen, ekkor sem gondolt – s nem gondolt erre még az erdélyi románok vonatkozásában sem. Holott az erdélyi rendszerváltozással, Erdély kormányzatának az unió életbelépése után történt átvételével korlátlan lehetőséget nyert arra, hogy a Királyhágón túl – ha úgy akarja – akár teljesen új, a főkormányszék által addig érvényesítettől gyökeresen eltérő nemzetiségi politikát vezessen be. De hiába: a főkormányszék a kormánytól és az általa júniusban Erdélybe küldött teljhatalmú országos biztostól, a különben is meglehetősen szerencsétlenül kiválasztott – konzervatív pártállású – Vay Miklós bárótól semminemű felszólítást nem kapott nemzetiségi politikájának megmásítására, sőt éppen ennek a politikának a továbbvitelére kapott ismételt biztatásokat.[1] Mint például, amikor augusztus elején ismeretessé lett Pesten, hogy a főkormányszék már két hónapja elrendelte a Román Nemzeti Bizottmány feloszlatását, foganatot azonban azóta sem tudott szerezni rendelkezésének, s ennek hallatára Szemere a főkormányszéket még erélyesebb eljárásra utasította. Mire azután az most még Bărnuțék elfogatására is kísérletet tett. Amely kísérlet, sikerrel nem járván, a bizottmány tagjai által folytatott magyarellenes szervezkedésnek persze egyáltalán nem vethette végét, a magyarellenes szenvedélyeket viszont rendkívül alkalmas volt még magasabbra szítani.

Mindazonáltal, ha a kormány korábbi nemzetiségi politikáját alapjaiban a nyári hónapok folyamán sem változtatta meg, egyes pontokon ekkor már törekedett javítani rajta. Üdvös eredményekre azonban ezek a próbálkozásai sem vezettek, mert – ha más nem – az országgyűlés ellenállása bizonyosan meghiúsította még a legszerényebb előrelépéseket is.

Így történt ez például augusztus elején is, amikor a képviselőház Eötvös oktatásügyi törvényjavaslatával foglalkozott.[2] Ez a javaslat ugyanis azt irányozta elő, hogy ezentúl az elemi iskolák tanítási nyelve mindenütt a helybeli lakosság többségének az anyanyelve legyen, s elfogadása esetén eszerint eleget tett volna a magyarországi nemzetiségi mozgalmak egyik legfőbb egybehangzó követelésének. Csakhogy a képviselők többsége (bár a javaslat azt is előirányozta, hogy ahol a tanítási nyelv a törvény értelmében nem a magyar lesz, ott a magyar nyelvet is rendes tárgyként tanítsák majd) az előterjesztést a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen sérelmesnek találta, s ezért úgy határozott, hogy az anyanyelven való tanulás lehetőségét a javaslatban foglaltaktól eltérően csakis olyan nem magyarok számára kell biztosítani, „kik a magyar nyelvet nem értik”.[jegyzet 1] S ez a határozat törvényerőre nem emelkedett ugyan (mivel a felsőház a törvényjavaslatot végül – mint tudjuk – levette a napirendről), a történteket azonban jóvá már ez sem tette, hiszen a képviselőház többségi állásfoglalása önmagában is képes volt ékesen bizonyítani, hogy az ország nem magyar lakói az országgyűléstől még annyi méltányosságot sem várhatnak, amennyit a kormánytól, s így önmagában is képes volt súlyos csapást mérni a valóságos magyar nemzeti érdekek legfőbbjére (s egyben persze a Magyarországon élő nem magyarok nemzeti érdekeinek legfőbbikére is): a forradalom hadállásainak megerősítéséhez fűződő országos érdekre.

És nemzetiségi politikájukat a magyar honatyák a szeptemberi válság kirobbanása után sem tudták a körülmények színvonalára emelni. A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról,[3] amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra. A képviselőház azonban a Deák-féle javaslatot a jelek szerint ekkor már túlhaladottnak ítélte, s ezért két nap múlva egy választmányt messzebb menő javaslatok kidolgozásával bízott meg. A választmány pedig ki is dolgozta határozati javaslatát, s ebben – a horvát népet következetesen „horvát-szlavón nemzet”-ként emlegetve – a sorok között elismerte, hogy Szlavóniát Horvátországhoz kell csatolni.[4] Horvátország esetleges teljes különválásának a lehetőségéről azonban a választmány előterjesztése már hallgatott, sőt ehelyett éppen azt szögezte le, hogy a magyar országgyűlés kész ugyan a horvátok ”jogainak és szabadságainak teljes biztosítására”, de csak annyiban, amennyiben ez nem sérti Magyarhon épségét.[jegyzet 2] Vagyis ez a szerkezet kevesebbet tartalmazott, mint a kormány augusztus 27-i döntése. A képviselőház plénuma pedig végül ezt a határozati javaslatot sem tűzte napirendjére.

S hasonló sorsra jutottak annak a bizottmánynak az előterjesztései is, amelyet még az erdélyi országgyűlés küldött ki olyan utasítással, hogy a népképviseleti országgyűlésnek tegyen majd javaslatokat az unió keresztülvitelével kapcsolatban még tisztázást igénylő kérdések törvényes szabályozására. Mert a bizottmány augusztus végéig már tető alá hozott ugyan húsz törvényjavaslatot, s közülök nyolcat szeptember folyamán az országgyűlés is elfogadott, a másik tizenkettőnek a tárgyalását azonban a képviselőház későbbre halasztotta, s ezzel örökre eltemette. Holott az utóbbiak között volt az a javaslat is, amely az erdélyi szászokat tervezte biztosítani afelől, hogy a Szász Egyetem továbbra is fenn fog maradni, s a közigazgatás nyelve a Királyföldön ezután is a német lesz. Az erdélyi románok megnyugtatására hivatott javaslat pedig egyelőre sem a törvényerőre emelt, sem a napirendről levett tervezetek között nem szerepelt; a románokkal foglalkozó javaslatot ugyanis az unióbizottmány csak pótlólag, szeptember utolsó hetében dolgozta ki. S a késedelemért éppenséggel kárpótlást nyújthatott, hogy ez a tervezet (amelynek a világrahozatalában a harminc főből álló bizottmány három román tagján kívül a kormány által meghívott további öt román politikus – köztük Cipariu – is közreműködött) szép számban tartalmazott olyan pontokat, amelyek elfogadásuk esetén csakugyan utat nyithattak az erdélyi románok megnyugtatása felé, hiszen az előterjesztés kimondani javasolta, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatik”, leszögeztetni kívánta továbbá, hogy anyanyelvüket a románok teljes szabadsággal használhatják majd iskoláikban és egyházi ügyeik intézése során, s – bár olyan indítványt nem tett, hogy a nagyobbrészt román lakosságú törvényhatóságok hivatalos nyelve ezentúl a román legyen – annyit mindenesetre megengedni javasolt, hogy a kérdéses törvényhatóságok gyűlésein a résztvevők tetszésük szerint románul is felszólalhassanak.[jegyzet 3] Csakhogy az országgyűlés ennek a szerkezetnek a megvitatására úgyszintén képtelen volt magának időt szakítani.

Magyar részről tehát a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban sem sok biztatást kaptak nemzeti követeléseik méltánylását illetőleg. Annál inkább megsokasodtak viszont ekkor az ellenforradalmi körök oldaláról fülükbe jutó szirénhangok. S mi sem természetesebb, mint hogy a szerb meg a horvát példa ilyen körülmények között most már viharos gyorsasággal megtalálta a maga szlovák és román követőit is.

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken. Szeptember közepén pedig Hurban elnökletével már a felkelés irányítására hivatott Szlovák Nemzeti Tanács is megalakult.[5]

Más kérdés, hogy a szlovák felkelés megszervezése Hurbanék igyekezete dacára sem ment simán. Mindenekelőtt a légió iránti érdeklődés elégtelenségéből kifolyólag; emiatt ugyanis a csapatnak Bécsből csak szeptember 17-én sikerült felkerekednie, s szlovák nemzetiségű a nagy üggyel-bajjal összeverbuvált háromszáznyi legionárius között még ekkor is legfeljebb ha ötven akadt, úgy hogy a csapat végül ténylegesen nem is annyira szlovák, mint inkább cseh légióvá lett. Hurbannak, Štúrnak és Hodžának pedig ebből következőleg (meg kellő hadvezetési tapasztalatokkal bíró szlovákok nemlétében) a hattagú nemzeti tanácsba maga mellett három katonaviselt cseh férfiút is be kellett fogadnia. S mivel a három cseh tanácstag közül egyedül Bernard Janeček tartozott a radikálisok táborához, a másik kettő – Bedřich Bloudek és František Aleksander Zach – viszont az osztrák hadvezetőség és Jellačić bizalmi embere volt, Hurbanék a szlovák népet most egy olyan kiáltványban kényszerültek fegyverbe szólítani, amely a felkelés rendeltetését nem jelölhette meg pusztán a nemzeti egyenjogúság kivívásában, hanem a magyarok által megbontott birodalmi egység helyreállítását szintén a szlovák mozgalom céljává kellett hogy nyilvánítsa, s amely így önmagában is és eleve kérdésessé tette, hogy a légió kedvező fogadtatásra lelhet-e majd a szlovák tömegek körében.

S a légió magyarországi fogadtatása azután valóban nem is igazolta a nemzeti tanács tagjainak a várakozásait; hiába lépték át Hurbanék az országhatárt szeptember 19-én épp Miavánál: annyit elértek ugyan, hogy a következő napokban a környező területek irtásföldjein élő kielégítetlen parasztok nagy számban csatlakozzanak hozzájuk, a szlovák lakosság zöme azonban még ezen, a Hurban által korábban kiváltképp megdolgozott vidéken sem támogatta őket. (Amiben persze már nemcsak az játszott közre, hogy különösebb lelkesedést a magyar fennhatóság osztrák fennhatósággal történő felcserélésének az eshetősége vajmi kevés szlovákban keltett, de – s talán még inkább – közrejátszott ebben az, hogy a szlovákok tekintélyes hányada itt is a magyar forradalom jobbágyfelszabadító vívmányainak a haszonélvezője volt, sőt hozzájárult ehhez még az is, hogy a szlovákok vallási tekintetben megoszlottak az evangélikus meg a katolikus egyház között, a hadjárat vezetői viszont mind evangélikusok voltak, s emiatt a szlovák lakosság katolikus része eredendő gyanakvással szemlélte vállalkozásukat.) A hadjárat megindulása után tehát a Felvidék szlovák lakói közül sokkal többen fogtak fegyvert a „szlovák” légió ellen, mint ahányan mellette, s ennek is része lett abban, hogy Hurbanék szeptember 29-én már kénytelenek voltak kitakarodni az országból, a csalódott Hodža és Janeček pedig hamarosan meghasonlott társaival és kivált a Szlovák Nemzeti Tanácsból.

Amivel a magyar forradalom mindjárt a szlovák kérdés méregfogának kihúzására is újabb kedvező alkalmat nyert. Hodža és Janeček ugyanis az elszenvedett kudarcból első megrendülésében azt a tanulságot szűrte le, hogy a magyarokat lehetőleg mégsem fegyverrel, hanem tárgyalások révén kellene rábírni a szlovák nemzeti követelések kielégítésére. A Hodžáékkal való esetleges kapcsolatteremtésre azonban Pesten továbbra sem gondolt senki, amint változatlanul nem gondolt senki azoknak a forradalom oldalán állhatatosan kitartó szlovákoknak a meghallgatására sem, akik akár korábban Breznóbányán, úgy most Turócban, Árvában, Liptóban és Gömörben is rendre kinyilvánították, hogy a jövőben is hívek lesznek a forradalomhoz, csupán azt kérik, hogy a szlováklakta területek megyegyűlésein ezentúl szlovákul is szabad legyen felszólalni. Mintha a magyar forradalom vezérkara a maga eddigi szűkmarkú nemzetiségi politikáját tökéletesen igazolva látta volna azáltal, hogy szeptemberben a Hurbanék megrohanta országrész szlovák lakóinak a többsége efféle engedmények tétele nélkül is a magyar forradalom mellett foglalt állást…[6]

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Hodža és Janeček mégis ugyanúgy újrakezdte a fegyveres szervezkedést, akár Hurban meg Štúr, s ha emezekhez hasonlóan most ők is arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem szabad teljesen önálló vállalkozásba fogniuk, hanem következő hadjáratukat már a császári hadsereg keretei között kell majd megindítaniok. És valóban: december elején Hodža és Janeček mintegy 100 főnyi különítményt alkotó legionáriusai immár Simunich csapatainak a kötelékében (s magukat immár fekete-sárga kokárdákkal felékesítve) léptek ismét Magyarország területére, mint ahogy a megcsonkult nemzeti tanács 170 főnyi légiója egyidejűleg Götz előhadának a részeként, Karl Frischeisen császári alezredes parancsnoksága alatt tört be az országba. Minek folytán a behatolók ezúttal jóval biztonságosabban közlekedhettek is a Felvidéken, mint szeptemberben, de ez alkalommal már akkora szlovák tömegek rokonszenvét sem nyerhették el, amekkorákét három hónappal korábban, úgy hogy a nemzeti tanács légiójának végül is mindössze 1700, Janečekének meg alig 800 főnyire sikerült növelnie létszámát, miközben a magyar honvédseregbe ennél sokszorta, de sokszorta többen állottak be önként jelentkező szlovákok.

Annál tömegesebbé lett viszont ez idő tájt a Királyhágón túl októberben fellángolt román népfelkelés. Már csak azért is, mert a fegyveres harc szervezését a román vezetők nem idegenben kényszerültek megkezdeni, hanem magán a tett helyén végezhették, s mert szerb és horvát fegyvertársaikhoz hasonlóan ők sem voltak kénytelenek pusztán kiképzetlen felkelőkre hagyatkozni, hanem – igaz, lényegesen kisebb mérvben – kész, begyakorolt fegyveres erőre, a két erdélyi román határőr-gyalogezredre is támaszkodhattak. Kivált, miután e két határőrezred legénysége szeptember első felében – nem utolsósorban császári tisztjeinek a biztatására – kinyilatkoztatta, hogy szembehelyezkedik a magyar kormánnyal s mindenben a májusi balázsfalvi gyűlés határozataihoz és a Román Nemzeti Bizottmány utasításaihoz kívánja tartani magát.[7]

De a román mozgalom vezetőinek a dolgát megkönnyítette az is, hogy az erdélyi román parasztok zömét: a szlovákokétól eltérően – az időközben végbement jobbágyfelszabadításnak sem sikerült a forradalom mellé állítania. Hiszen a jobbágyfelszabadítás Erdélyben jóval később valósult meg, mint Magyarországon, s mire végül megvalósult, addigra a parasztság tömegeiben már gyökeret vert a késedelem keltette gyanakvás. És az erdélyi parasztok már ebből a késlekedésből is, de ezer egyéb jelből is kiolvashatták, hogy földesuraik többsége még júniusban sem áldozatkészségből, hanem kizárólag a kényszerítő körülmények hatására egyezett bele az úrbéri viszonyok felszámolásába. A júniusra azután nagy nehezen mégiscsak megszületett jobbágyfelszabadító törvények pedig távolról sem tartalmaztak annyi engedményt, mint amennyinek a becikkelyezésére a parasztok előzőleg – különösen a sokkal többet követelő májusi balázsfalvi gyűlés lezajlása óta – igényt emeltek. Holott arra, hogy az úrbéres szolgáltatások puszta eltörlésénél messzebb menő engedményeket követeljenek, az erdélyi parasztoknak kiváltképpen nyomós okaik voltak, hiszen Erdélyben az úrbéres népességnek nem hat-, hanem közel héttizede élt zsellérsorban, s itt az átlagos telkesjobbágy is jóval kisebb szántó- és rétterülettel rendelkezett, mint amekkorával Magyarországon.

S amennyire alkalmatlan volt eszerint az erdélyi román parasztok tömegeit a magyar forradalom oldalára vonni még a jobbágyfelszabadítás is, annyira alkalmas volt viszont ezeket a tömegeket a forradalom ellen hangolni az, hogy a hatóságok szeptember elején Erdélyben is megkezdték az újoncozást, mégpedig annak a magyar országgyűlés által augusztusban elfogadott katonaállítási törvényjavaslatnak az alapján, amelyről a Román Nemzeti Bizottmánynak a falvakat járó küldötteitől közben mindenfelé csak azt lehetett hallani, hogy teljességgel érvénytelen, hiszen nélkülözi az uralkodói szentesítést. Amikor pedig a katonáskodni vonakodó, s az újoncozásnak ezért tömegével ellene szegülő parasztok megtörésére a hatóságok most is karhatalmat kezdtek vezényelni a falvakba – s egy helyütt, a Torda megyei Aranyoslónán a katonák szeptember 12-én megint bele is lőttek a fogadtatásukra összeverődött sokaságba (ez alkalommal tizenhárom embernek okozva halálát) –, akkor a hangulat egyik napról a másikra végképp elmérgesedett, és az erdélyi román parasztoknak egyszeriben közmeggyőződésükké lett, hogy már csak egyetlen választási lehetőségük marad: hogy a fegyveres erőszakra most már nékik is fegyveres erőszakkal kell válaszolniuk.

A román nemzeti mozgalom vezetői pedig természetszerűleg kapva kaptak a dolgok ilyetén alakulására. Szeptember 16-ára tehát újabb nemzeti gyűlést hirdettek Balázsfalvára, s ezen a 28-áig ülésező tanácskozáson, amelyen ismét tízezrével jelentek meg parasztok is (részben már felfegyverkezetten), kimondották, hogy az uniót és a magyar kormány fennhatóságát továbbra sem ismerik el, ezzel szemben követelik egy olyan erdélyi országgyűlés egybehívását és olyan különálló erdélyi kormány alakítását, amelyben a románok népességszámuk arányában képviseltethessék magukat, majd az ilyen nemzeti jellegű követeléseket megint sietve megtoldották a föld népét közvetlenül érintő követelésekkel is, így azzal, hogy ne csak az úrbéres robot, hanem „a robot minden neme és fajtája szűnjék meg”, valamint azzal, hogy a parasztok és a földesurak között támadt viták rendezését tegyék egy Erdély valamennyi nemzetének és néposztályának képviselőiből arányosan szervezendő döntőbizottság feladatává. S hogy e határozatok Bécsben az előző nemzeti gyűlés határozatainál is nagyobb tetszést arassanak, most folytatólag azt is kinyilatkoztatták, hogy az Ausztria számára április 25-én kibocsátott császári alkotmányirat érvényét Erdélyre is kiterjesztetni kérik, s Erdélyt mindenben az osztrák kormánynak kívánják alárendeltetni, addig pedig, amíg ez meg nem történik, felsőbbségüknek egyedül az erdélyi főhadparancsnokságot hajlandóak elfogadni,[jegyzet 4] majd ehhez még hozzáfűzték hogy az összes 17 és 50 éves kor közötti erdélyi román férfi mozgósításával létre fogják hozni a maguk külön nemzetőrségét, s e sereg felfegyverzését a főhadparancsnokságtól igénylik. Végezetül pedig határozataikat egy, az uralkodónak szóló petícióba foglalták, s a petíció továbbítására ugyancsak a főhadparancsnokságot kérték fel.

S ezeknek a határozatoknak a megszületése a józanabbul gondolkodó románok körében persze mélységes megdöbbenést keltett. A török csapatok által éppen ezekben a napokban levert havaselvei forradalom vezetői közül például többen is elítélték a császáriaknak való felkínálkozást, s oda nyilatkoztak, hogy ennek eredményeképpen most „Örök válaszfal emelkedett a havaselvei és az erdélyi románok közé”[jegyzet 5] ”akik a nemzetiség kedvéért hajlandóak… megalkudni a zsarnoksággal”[jegyzet 6] De magának a szeptemberi balázsfalvi gyűlésnek a résztvevői között is akadt egy kisebbség, amely képtelen volt helyeselni a többség álláspontját. E kisebbségi csoport – magukat meg nem nevező – képviselői ezért már a gyűlés megnyitásának a napján beadványt intéztek Batthyányhoz, s ebben szigorúan elítélték az erdélyi románokkal szemben magyar részről alkalmazott elnyomó intézkedéseket és követelték a románok nemzetiségének és egyenjogúságának a biztosítását, de egyben azt is hangsúlyozták, hogy ha a magyarok változtatnak végre nemzetiségi politikájukon, akkor Erdélyben „a belbéke biztosítva” s „a kölcsönös szeretet megalapítva” lesz, egy hónapon belül pedig kényszerítetlenül is legalább húszezer román fog felcsapni honvédnek.[jegyzet 7]

Az erdélyi román nemzeti mozgalom ellenforradalmi mozgalommá fajulását azonban ezek a megnyilatkozások már nem tartóztathatták fel. A havaselvei románok intései ugyanis egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolhattak azokra az erdélyi románokra, akik a Habsburgokat mind ez ideig jóval megértőbbeknek látták, mint a magyarokat; az újabb balázsfalvi gyűlés résztvevőinek a magyarokkal még mindig tárgyalni próbáló kisebbségére pedig valósággal megsemmisítő csapást mért az a fogadtatás, amelyre kezdeményezése Pesten talált. Mert a szóban forgó csoport beadványát Batthyány haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztette ugyan, a képviselőház pedig szeptember 26-án napirendjére is tűzte, a honatyák azonban ekkor úgy határoztak, hogy a beadványban foglalt követelések érdemi vitájába csupán később, annak az erdélyi románokról szóló törvényjavaslatnak a tárgyalásakor fognak belebocsátkozni, amelyet az unióbizottmánytól várnak – s ilyeténképpen ezt az ügyet is örökre eltemették. Ezek után pedig a beadvány szerzőinek is arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a magyarokkal – bármint igyekeztek is – mégsem lehet tárgyalni. S ennek a tanulságnak a leszűrése a jelek szerint azután közülök még a Habsburgok iránt legbizalmatlanabbakat is arra indította, hogy most már teljességgel leszámoljanak eddigi fenntartásaikkal és társaik többségéhez hasonlóan most már maguk is beálljanak a Bărnuț vezette sorba.

Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a román mozgalom hangadói Balázsfalváról távoztuk előtt újjáalakították (majd néhány nap múlva még ki is bővítették) a Román Nemzeti Bizottmányt, mégpedig úgy, hogy egyfelől most már formálisan is Bărnuțot tették meg elnökévé, másfelől viszont a korábban mellőzött román vezetők közül most már bevették a bizottmányba Lauriant is, Barițot is, sőt azt a Cipariut is, aki a jelenlegi nemzeti gyűlés megnyitásakor az unióbizottmány meghívottjaként még azon fáradozott Pesten, hogy segítsen tető alá hozni a román kérdés rendezése végett a magyar országgyűléssel elfogadtatandó törvényjavaslatot. Márpedig ezeket a Habsburg-ellenes politikusokat nyilván ekkor sem ítélték volna meg kedvezőbben, ha szeptember végén nem tapasztalnak náluk gyökeres fordulatot.

Ennek a fordulatnak a jelentőségét pedig az erdélyi román nemzeti mozgalom megnyergelésére törekvő császáriak is nyomban felismerték. Október 10-én tehát már napvilágot látott az erdélyi főhadparancsnokság körrendelete, amely – ürügyképpen azt állítva, hogy a magyarok a románok és a szászok kiirtására készülnek – meghagyta az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok haladéktalan lefegyverzését.[8] Egy héttel később pedig a főhadparancsnokság közzétett egy Erdély román lakóihoz intézett felhívást is, s ebben a címzetteket a legújabb balázsfalvi döntésekkel egybevágóan arra szólította fel, hogy ők viszont most tömegesen fogjanak fegyvert, és a császári csapatokkal együttműködve szálljanak szembe a megsemmisítésükre törekvőkkel. Ámbár erre az erdélyi román tömegeket ez idő tájt már nem is igen kellett buzdítani. Hiszen ekkorra az Erdély népét különösen sújtó nyomor meg a román nacionalizmus – ebből következően is – különösen gyors térhódítása már efféle felhívások nélkül is megtette a magáét. Az október 17-i felhívás tehát a hegyek között már egybegyűlve találta a felkelésre készülő románok tízezreit, úgy hogy a felkelőcsapatok néhány nap múlva már meg is indíthatták irtóhadjáratukat a hegyek lábánál fekvő városok ellen, e városok magukra maradt magyar lakóinak a soraiban akkora pusztításokat téve azután, hogy ezeket még az ellenforradalom némely szász hívei is csak a mongolok 13. századi dúlásaival tudták párhuzamba állítani.[9]

Holott a szász vezetők máskülönben egy pillanatra sem tágítottak magyarellenes politikájuktól, s ez akkor is így igaz, ha az unió életbelépése után átmenetileg a lojalitás kulisszája mögé húzódtak is (hogy minél háborítatlanabbul vészeljék át a nyílt ellenforradalmi fellépésig kiböjtölendő időt) s ha ezért a pesti népképviseleti országgyűlésre júliusban a szász székek is elküldték képviselőiket. Hiszen amikor ismeretessé lett, hogy szeptember 11-én Jellačić betört Magyarországra, az országgyűlés viszont határozatot hozott a királyi szentesítéssel még el nem látott katonaállítási törvény azonnali foganatosításáról, ezeket a képviselőket tüstént hazarendelték, s aki közülök – mint például a Brassó vidékét képviselő Elias Roth – nem engedelmeskedett, azt ünnepélyesen árulóvá kikiáltani sem átallották. A következő hetekben pedig a szász törvényhatóságok – az egyetlen Szászváros szék kivételével – egymás után kimondották, hogy többé nem ismerik el a magyar kormány főségét s magukat az osztrák kormány fennhatósága alá helyezik, majd a Szász Egyetem – még októberben – újabb küldöttséget is menesztett az uralkodóhoz azzal a kéréssel, hogy a Királyföldet nyilvánítsák az egységes Ausztria egyik – Magyarországtól teljesen független – tartományává.

Az a szakadék tehát, amely egyfelől a magyar forradalom, másfelől az erdélyi románok és szászok zöme, valamint a szlovák nemzeti mozgalom között keletkezett, 1848 őszén éppoly hatalmassá tágult, amilyen hatalmassá lett a horvát meg a szerb nemzeti mozgalmat a magyar forradalomtól elválasztó szakadék már az előző hónapokban. Ámbár éppen a horvát meg a szerb mozgalom táborán belül ekkor már némi erjedés jelei is kezdtek megmutatkozni. A horvát liberálisokra például fölöttébb kijózanítóan hatott Jellačić Magyarország elleni támadása, hiszen nem volt nehéz megérteniök, hogy Horvátországot magyar részről március óta gyakorlatilag semmiféle veszély nem fenyegeti, s hogy ezért ez a katonai kaland Horvátországnak aligha, legfeljebb az udvarnak és a birodalmi egység ügyének lehet javára. Márpedig ők elsőrendű szívügyüknek továbbra sem az uralkodóház és a birodalmi egység védelmét, hanem a horvát nemzeti érdekek minél nagyobb fokú érvényesítését tekintették.

A horvát liberálisok legfőbb szócsövének, a Dragojlo Kušljan báró által augusztus elején megindított Slavenski Jugnak a hasábjain ezért az olvasók tekintete szeptembertől kezdve egyre többször állapodhatott meg olyan mondatokon, amelyek Jellačić eljárásának burkolt bírálatát tartalmazták. December közepén pedig Kušljanék már bontakozóban levő ellenzéki nézetei nyílt feltárására is elszánták magukat. Amire közvetlen indítékok – meglehet – magától Ferenc Józseftől kaptak. Az új uralkodó ugyanis célirányosnak gondolta, ha a magyarországi nemzetiségek előtt – így a horvátok előtt is – mint kegyes pártfogójuk mutatkozik be, s ezért Kulmer bárót mindjárt trónra lépésének a napján kinevezte az osztrák kormány tárca nélküli miniszterévé, Jellačićot pedig – korábban elnyert tisztségeínek érintetlenül hagyásával – Dalmácia és a Magyar Tengermellék polgári és katonai kormányzójává is. A horvát liberálisokra azonban ezek a – látszólag a szábor júniusban előterjesztett követelésein alapuló – lépések a valóságban csupán a várttal homlokegyenest ellentétes hatást gyakorolhattak.

A szábor ugyanis júniusban nem azt kérte, hogy Kulmert az uralkodó az osztrák kormány tagjává nevezze ki, hanem hogy a Háromegy Királyság udvari képviselőjének ismerje el őt, s nem azt kérte, hogy Dalmácia kormányzatára Jellačić külön kapjon megbízatást, hanem hogy e tartomány kormányzatát az uralkodó nyilvánítsa a báni tisztség szerves alkotóelemévé s mint ilyet csatolja a mindenkori horvát bán feladatköréhez. Amikor tehát Ferenc József most látszólag eleget tett a szábor két kívánságának, akkor a horvát liberálisokat valójában éppen arról győzhette meg, hogy a szábor voltaképpeni követeléseinek nem hajlandó eleget tenni – mégpedig nyilvánvalóan azért nem, mivel e követelések teljesülése Horvátországot az udvari körök szerint túlságosan nagy önállósághoz juttatná –, s annál is inkább erről győzhette meg őket, mert arra viszont egyelőre célzást sem tett, hogy a szábor hónapok óta szentesítésre váró törvénytervezeteit valaha is kész lesz-e szentesíteni. Így pedig a horvát liberálisok a legújabban történtekből csupán egyféle következtetést vonhattak le. És egy a liberális irányzat vezetőinek közös véleményét tükröző hírlapi cikk (amelynek a kidolgozásában Kušljanon kívül többek között Kukuljević meg a neves költő, Mažuranić is részt vett, s amelyet szerzői a nagyobb nyomaték kedvéért nem is a Slavenski Jug-ban, hanem a félhivatalos színezetű Novine Dalmatinsko–Horvatsko–Slavonské-ban hoztak nyilvánosságra) december 12-én már ki is mondotta, hogy a horvátoknak nem lett volna szabad fegyverrel támadniok a magyar forradalomra, s politikájukon már csak azért is változtatniuk kell, mert a magyar forradalom elfojtásában való közreműködésük jutalma „Bécs részéről csúf hálátlanság leszen”.[jegyzet 8]

Más kérdés, hogy a horvát liberálisok körében most végbemenő kijózanodás gyakorlati hasznot egyelőre nemigen hajthatott a forradalom ügyének. Egyrészt azért, mert az ő csoportjuk változatlanul kisebbségi helyzetben volt, s a sajtón kívül változatlanul nem rendelkezett semmiféle hatásos fegyverrel. Másrészt meg azért, mert ha az ellenforradalom táborától való elhatárolódás szükségét legjobbjaik most már felismerték is, a magyar forradalomhoz való közeledés szükségének felismeréséig most még őközülök sem jutott el senki.

Annál nagyobb gyakorlati jelentőséggel bírt viszont a szerb nemzeti mozgalom táborán belül ekkortájt ugyancsak kibontakozó erjedés, jóllehet a szerb liberálisok szintén kisebbségi helyzetben voltak. A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[jegyzet 9] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe. És így a legrosszabbtól Rajačićnak ezúttal is sikerült megmenekülnie.

Annál is inkább, mivel a nemzeti mozgalom sorain belüli ellentétek végletekig élezésére Stratimirović sem törekedett s nem is törekedhetett, ha egyszer a szerb felkelők még mindig minden erejüket igénybevevő fegyveres harcot vívtak a honvédsereggel, s e harc vége még mindig homályba veszett. Hiszen a harcnak StratimirovićRajačićtól eltérően – éppenséggel ekkor is kapható lett volna békekötéssel vetni véget, de csak abban az esetben, ha a magyar fél valahára elszánja magát számottevő engedményekre. Kellő engedékenységet viszont a másik oldalon továbbra sem tapasztalhatott – annak ellenére sem, hogy a magyar forradalom vezérkara, amely az összes többi nemzetiségi mozgalommal szemben változatlan hajthatatlanságot tanúsított, a szerb mozgalommal szemben november folyamán végre valóban kezdett engedékenységet mutatni. Mert az előrelépés ebben a kivételes esetben is nagyrészt csak a kényszerhelyzetből fakadt: abból a félelemből, hogy Windisch-Grätz rövidesen Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit, s ennek bekövetkezte után a pillanatnyilag a Délvidéken harcoló magyar csapatok tetemes hányadát is a Dunántúlra kell majd vezényelni, ez pedig – ha a szerbeket nem sikerül gyorsan megbékíteni – a délvidéki magyarság végromlását fogja maga után vonni. És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.[10]

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi több: nemcsak az autonóm vajdaságról nem akart hallani továbbra sem, de még arról sem, hogy a magyarországi szerbek évente tartandó kongresszusaikon egyházi és iskolai ügyeken kívül politikai kérdésekről is tanácskozhassanak.

A honvédelmi bizottmány részéről felkínált engedmények eszerint – bármekkora előrelépésről tanúskodtak is önmagukban véve s bármennyire alkalmasak voltak is volna a szerbek kielégítésére áprilisban – most már Stratimirovićot sem elégíthették ki. Beöthy pedig békeajánlatával nem is Stratimirovićhoz, hanem Rajačićhoz fordult. S Rajačićnak természetesen eszébe sem jutott, hogy ezt az ajánlatot komolyabb figyelemre méltassa. A válasz tehát, amelyet Beöthy kapott, teljesen elutasító volt. A honvédelmi bizottmány pedig ebből nem azt a tanulságot szűrte le, hogy Rajačić helyett a következőkben inkább Stratimirovićcsal kellene érintkezésbe lépnie, s még kevésbé azt, hogy további engedményekre is ajánlatos volna elszánnia magát, hanem azt, hogy – a szerbekkel nem lehet tárgyalni. Minek folytán amikor Windisch-Grätz végül valóban megindította magyarországi hadjáratát, a honvédsereg az ő csapataival úgy kényszerült összemérni erejét, hogy közben a forradalom horvát, szlovák és román ellenlábasain kívül kénytelen volt tovább birkózni a szerb felkelőkkel is.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: a törvényjavaslatnak a képviselőház által módosított formában elfogadott szövegét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevező tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 619.
  2. Határozati javaslat „a horvát ügy iránt”. Közölve: ugyanott 684.
  3. Törvényjavaslat „a román nemzet polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról”. Közölve: ugyanott 583.
  4. Lásd: a második balázsfalvi nemzeti gyűlés petícióját, s. d. Közli: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 592–593.
  5. Így Petre Teulescu. Idézi: I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Budapest, 1958. 114.
  6. Így Ion Eliade-Rădulescu. Idézve: ugyanott 117.
  7. „Az erdélyi románok” Batthyányhoz, Balázsfalva, 1848. szeptember 16. Országos Levéltár AR Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 485.
  8. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  9. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.

Irodalom

A nemzetiségi kérdés őszi és téli alakulására az előző fejezet 4. pontjának irodalomjegyzékében már említett – nagyobb időszakot átfogó – műveken kívül lásd még a következő forrásszövegeket és feldolgozásokat: M(ikuláš) Dohnányi, Historia povstaňja slovenskjeho z roku 1848 (Skalica, 1850); Karol Goláň, Za svobodu. Slovenské povstání 1848–1849 (Praha, 1932); Jozef Butvin, Slovenské povstanie v rokoch 1848–49 (In: Nehaňte l'ud moj. Bratislava, 1968); František Bokes, Slovenská národna rada z rokov 1848–1849 (Historický časopis, 1965); Jan Novotný, Češi a Slováci v národně politických bojích od Slovanského sjezdu do porážky revoluce 1848–1849 (Historický časopis, 1968); (Rudolf Horvat), Hrvatski pokret u zimi godine 1848 (Zagreb, 1899); Arhiv glavnog narodnog odbora eh 1848–1849. Red. Djordje Bekič (Brankovo kolo, 1905); Mihovil Tomandl, Vojvoda Stevan Šupljikac kao glavnokomandujući srpskih vojnih snaga u Vojvodini 1848. godine (Zbornik za društvene nauke, 27/1960) és Kovács Endre, Magyar–délszláv megbékélési törekvések 1848/49-ben (Budapest, 1958).

  1. Vay erdélyi működését részletesen tárgyalja Szőcs, A kormánybiztosi intézmény.
  2. Az oktatásügyi törvényjavaslat sorsával foglalkozik Arató Endre, Az 1848. évi elemi oktatásról szóló törvényjavaslat és a magyar nacionalizmus (Pedagógiai Szemle, 1965).
  3. Deák Horvátországra vonatkozó törvényjavaslatát, valamint az unióbizottmány által kidolgozott törvénytervezeteket közli BeérCsizmadia.
  4. Az utóbbiak létrejöttéről bővebben ír Márki Sándor, Az erdélyi unió-bizottság (Budapesti Szemle, 1898).
  5. A Szlovák Nemzeti Tanács szeptember közepén kiadott bemutatkozó kiáltványát reprodukcióban közli RózsaSpira.
  6. A magyarbarát szlovákok nyelvi követeléseit feltárja Stromszky Ferenc Sámuelnek, a Duna-melléki evangélikus egyházkerület szuperintendensének a magyar kormányhoz intézett (s – a kormány már lelépvén – Kossuth által kézhez vett) október 4-i jelentése, valamint négy rozsnyói polgár Kossuthhoz intézett október 14-i beadványa; mindkettőt közli Steier, A tót nemzetiségi kérdés II.
  7. A naszódi román határőrök szeptember 7-i határozatait s az orlátiak szeptember 11-i petícióját, valamint az erdélyi főhadparancsnokság október 10-i és 17-i kiadványait tüzetesen ismerteti Jancsó, A román nemzetiségi törekvések II.
  8. A román felkelés katonai történetét feldolgozta Leonida Loghin és Constantin Ucrain, Aspecte militare ale revolutiei din 1848–1849 in Transilvania (Bucuresti, 1970).
  9. A felkelők pusztításairól alkotott szász véleményre lásd: Eugen Friedenfels, Joseph Bedeus von Scharberg. II. (Wien, 1877).
  10. A Beöthy-féle délvidéki békekísérlet dokumentumait közli Thim III. és Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.


Harcok az ország szélein
Harcok az ellenség mellékhaderőivel Tartalomjegyzék