Harcos jobbágy, középréteg

A Múltunk wikiből

A magyar társadalom középrétegének zömét a X. századi katonai kiséretből származó harcos jobbágy (miles) adta, aki korszakunkban is egyrészt a királyi udvarban és az udvari birtokon élő vitéz, másrészt a várbirtokon élő és a várispánnak alárendelt várjobbágy, harmadrészt az egyházi nagybirtokon élő és a püspök vagy apát szolgálatára rendelt egyházi jobbágy, végül pedig a világi nagybirtokon élő és az előkelőknek kíséretet adó vitéz képében jelent meg.[1]

Urától függő viszonyban volt, és szolgálata fejében hűbéres földet élvezett, melyet utódaira örökíthetett. Az ellátását biztosító két-három szolgacsaláddal általában maga rendelkezett, mint Acha iobagio (1116–1131), de — feltehetően urától — lakott mansiót is kaphatott benefícium gyanánt, mint a plébános.[2] A vitéz urának lovas kiséretet adott békében és harcban, továbbá vele ment a királyválasztó gyűlésre, ahol mint fegyveres tömeg a hangját hallatta. Ennyiben e korra is találónak mutatkozik az a Zsigmond kori adat, amely a „vasallus seu iobagio”[jegyzet 1] értelmezést nyújt. Ténylegesen a király jobbágyurainak a jobbágyai voltak, s így a hűbéri függés magyarországi válfaja a „jobbágyság” kifejezéssel találóan jellemezhető.[3]

A katonai kiséretnek minden társadalomban jellemző vonása az alattvalóktól való idegenség, mert az erőszakszervezet így fordítható gátlástalanul az alattvalók ellen. A néptől idegen származás a kíséret elitjére, az uralkodó testőrségére ugyanúgy áll, mint az elidegenedettség az ország feletti uralmat biztosító középrétegre, a vitézekre.

Ami az uralkodó testőrségét illeti, az ezredforduló orosz–varég testőrségével szemben I. Endre óta orosz–szláv testőrökkel kell számolnunk. Bár Endre 1046-ban behozott orosz katonasága a Béla-ág uralomra jutásával bizonyára elenyészett, Lászlót és Kálmánt baráti és rokoni szálak fűzték az orosz fejedelmekhez, és így nem véletlen, hogy 1326-ban Kis- és Nagyoroszi lakói Kálmán király ajtónállóinak tartották magukat. Ugyanilyen eredetűek lehettek az Esztergomhoz közel eső Garam melletti Al- és Feloroszi lakói is.

Mint fentebb láttuk, az államszervezés idejének katonai kísérete is különféle magyar törzsekből és egy-két csatlakozott néprészből verődött össze, mégpedig oly módon, hogy egy-egy vármegye területére máshonnan jött hazai vitézek jutottak. Ez a különféle törzsbeli, de zömében magyar-kabar középréteg nyelvében azonosult az alapnépességgel, de hagyományaiban őrizte a X. századi kalandozók emlékét, aminek jeleként leginkább közöttük élt a törzsből való eredeztetés és a fejedelem kori héroszok névadásának divatja (Álmos, Bulcsú stb.)

Amint a birtokosok körében a Szent István kori adománybirtok vált a teljes jogú birtoklás mércéjévé, ugyanúgy a várjobbágyságban a Szent István jobbágyaitól való származás lett a magát szent király szabadjának, szent király jobbágyfiainak nevető réteg eszményévé. A várjobbágyság elitje, kimutathatóan a XIII. században ugyanúgy de genere származtatta magát, mint a Szent István kori birtokosság. De mint fentebb utaltunk rá, megvolt a lehetőség a harcos jobbágyok közé való emelkedésre. A harcokban megfogyatkozó jobbágyok sorait az önállóan termelő, jobb módú várnépek soraiból töltötték fel, belőlük alakult a „keltjobbágyfiú”-k[jegyzet 2] rétege.[4] Hasonló kiemelkedés az egyházi nagybirtokon is megfigyelhető; az egyház lovas szolgáiból faragott magának kíséretet adó lovas jobbágyot.

A középréteg nem kizárólag harcos jobbágyokból állt. A XI. század második felében gyakran említenek ministereket. Ez a később serviens és szolga szóval értelmezett kategória nem egyetlen társadalmi réteg volt, hanem mindazok neve, akik királyt vagy hűbérurat szolgáltak. Ezért különböztetnek meg Kálmán törvényei nagyobb és kisebb ministereket. A jobbágytól az különböztette meg őket, hogy a jobbágy kezdetben a katonáskodó miles megfelelője, a minister pedig civil szolgálattevő. A tihanyi alapításkor például ministereket küldtek ki a határjelek megmutatására. Alacsonyabb rétegük a szolgáló népekkel egy sorban terménnyel vagy munkával szolgált (1015, 1061, 1090), legmagasabb síkon pedig a fő udvari szolgálattevők neve volt. E szélsőségek között a minister hovatovább az későbbi servienssel lett azonos, s ez már egyértelműen az uralkodó osztályba sorolható.[5]

Noha a jobbágyot szabadnak is nevezték, a szabadság mércéjéül számon tartott szabad költözés jogát csak korlátozottan élvezte. Ez a jog a korai hűbériség viszonyai között nem érvényesült gát nélkül. A személyi függés viszonyai között mindenki tartozott valakihez, mindenki valakinek a „jobbágya” volt, és urát hűtlenül senki sem hagyhatta el. Amint a királyt elhagyó és máshoz pártoló jobbágyúr hűtlen áruló lett, ugyanúgy a jobbágyurat, egyházfőt sem hagyhatta el saját vitéze, jobbágya, csak ura beleegyezésével, s ha elszökött, szabadságát vesztette. Külföldi papot csak ajánlólevéllel, jövevényt kezessel lehetett befogadni (Kálmán törvénye 3. §).

Ilyen viszonyok között érthető, hogy XI. századi emlékeink a szabad költözéssel nem foglalkoznak, és csak a XII. század derekától olvasunk olyan szabaddá tételről, amikor a felszabadított oda költözik, ahová akar (1141–1146, 1146, 1153).

Lábjegyzetek

  1. Mályusz, Zsigmond oklevelei II/1. 165.
  2. Wenzel, Árpádkori új okmánytár VIII. 490.

Irodalom

  1. A katonai kíséretből eredő harcos jobbágy milesre lásd Váczy Péter, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára II. 41–44; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 11, 28–29; orosz testőrökre: Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 86–87.
  2. Acha jobbágy végrendeletére lásd A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 595;
  3. további jobbágy-adatokra: Szilágyi Loránd, Századok 71. 1937. 19–20;
  4. keltjobbágyfiúra: Wenzel, Árpádkori új okmánytár VIII. 49.
  5. A minister társadalmi rétegnévre lásd 1055: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története X. 487; 1075: Monumenta ecclesiae strigoniensis I. 58; 1137: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 596; 1173-1185: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 605; vesd össze még Váczy Péter, Századok 61. 1927. 397; Györffy, István király és műve 467–474.


Gazdasági és társadalmi fejlődés a XII. század közepéig
Ühegy, vendég és izbég Tartalomjegyzék Uralkodó osztály