Hazafiság és nemzetköziség

A Múltunk wikiből

A magyar kommünnek világszerte sok barátja és támogatója volt, de hatalmas ellenségei is: a győztes imperialista birodalmak urai és a szomszéd államok – uralmuk megszilárdulását féltő – fiatal uralkodó rétegei.

A kormányzótanács felismerte, hogy a veszély nem annyira belülről, a megdöntött uralkodó osztályok részéről, mint kívülről fenyegeti, s megalakulásának napjától fogva szüntelen erőfeszítéseket tett külpolitikai pozíciójának javítására, minden utat és módot felhasznált elszigeteltségének áttörésére. De az ellentmondásos helyzetben nehéz volt reális külpolitikát folytatni. Az ellenséges hadseregek csupán 2-3 napi járásra voltak a forradalom fővárosától, bármilyen hiba végzetes következményekkel járhatott.

A Tanácsköztársaság a forradalmi honvédelem jegyében született; de vezetői – nagyrészt katonaviselt emberek – tisztában voltak a katonai helyzet végzetes kilátásaival többfelől jövő támadás esetén. A forradalom továbbterjedésébe vetett hitük egy okkal több volt arra, hogy elvessék a fegyveres harc kezdeményezésének gondolatát, legalább addig, amíg a közeli országok valamelyikében nem győz a forradalom. Ebben az esetben viszont semmi sem riasztotta volna vissza őket a segítségnyújtástól, az országhatár átlépésétől sem.

A forradalomnak nem a nemzeti államhatárok korrigálása volt a célja, hanem azok ledöntése; az adott helyzetben tisztán magyar nemzeti szempontból sem lehetett ennél jobbat elképzelni. Semmiféle kilátás sem volt arra, hogy az egész magyarság egy magyar állam határai között éljen együtt, a dunai konföderáció polgári megoldása pedig Párizs és a szomszéd országok uralkodó nemzeti burzsoáziájának ellenzésébe ütközött. A proletárforradalom internacionális érdekei tehát úgy találkoztak a nemzeti érdekekkel, hogy a forradalmárok nem kerültek a nacionalizmus vonzásába. A forradalom vezérkara felismerte és tudatosítani kívánta a Tanácsköztársaság hazafias jellegét; Kun Béla a Vörös Hadsereg létrehozását magyarázva kifejtette, „nem lehet többé alkalmazni Magyarország proletariátusának a marxi jelszót, melynek így megszűnt az érvénye ránk nézve: »a proletárnak nincs hazája«”[1] Megnyilatkozásaira elsősorban mégis a proletár nemzetköziség hangoztatása a jellemző. Az óvatosságot indokolja a kispolgári nacionalizmus vonzásától való félelem: Szabó Dezső és Lendvai István a „tiszta” nemzeti érzés nevében siettek üdvözölni a Tanácsköztársaságot, a román frontot tartó székely hadosztálynál soviniszta szellem uralkodott. Kun Béla világosan látta, hogy a hazafias célok bátrabb kidomborítása talán szélesítheti a forradalom tömegbázisát, főleg azok körében, akiknek tudatában a nemzeti érzés dominált az osztályszempontok fölött; másrészt viszont mérsékelheti a nem magyar dolgozók rokonszenvét a magyar forradalom iránt, ami nélkül a Tanácsköztársaság fennmaradása elképzelhetetlen.

Lábjegyzet

  1. Kun Béla nyilatkozik. A Vörös Katona, 1919. március 30.


A Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete
A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban Tartalomjegyzék A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra