Heinrich Oberwinder

A Múltunk wikiből
* 14. März 1845 in Weilburg; † 9. Mai 1914 in Dresden
sozialdemokratischer Politiker und Journalist
német Wikipédia
Heinrich Oberwinder

S. Vincze Edit

Kísérletek munkáspárt alapítására

Az ausztriai munkások első szervezetét, az 1867 decemberében alakult bécsi Munkásképző Egyletet alapszabályai nem jogosítottak politikai tevékenységre, ezért a szocialisták körében már korán megérlelődött egy politikai jellegű munkáspárt létrehozásának a gondolata. A pártért indított harc élén az Internacionálé tagjai, a bécsi munkásmozgalom legtevékenyebb irányítói álltak: Heinrich Oberwinder újságíró, Hermann Hartung asztalos és a tehetséges, ifjú proletárköltő, Andreas Scheu, mintakészítő.

Egy 1868 áprilisában tartott munkásgyűlés határozatot hozott arról, hogy az év őszére össze kell hívni a „munkások testvériesülési ünnepét” és azzal egyidejűleg az első összmonarchiai munkáskongresszust. A terv az volt, hogy a munkások képviselői tömegtüntetés keretében ítélik el a kormánykörök szította nemzeti gyűlölködést, összegezik társadalmi-politikai programjukat, és megalakítják a proletariátus politikai pártját, az Internacionáléhoz csatlakozó szociáldemokrata pártot. A kormánykörök keresztülhúzták e számítást: Ferenc József császár az ünnepséget és a kongresszust személyesen tiltotta be.

A szociáldemokrata párt az 1868. augusztus 30-án, a tervezettnél szűkebb körben megtartott 9. nyilvános munkásgyűlésen mégis megalakult. A párt programja hangsúlyozta a munkások küzdelmének törvényes jellegét, a lassalleánus tanítások értelmében követelte a „szabad népállam helyreállítását” és az állami hitellel alakuló „termelő társulatok” létesítését. A dokumentum állást foglalt a nemzeti kérdésben is, leszögezve, hogy „a szociáldemokrata párt síkraszáll a népek önrendelkezési jogáért”.[1]

Ez a megfogalmazás azt mutatja, hogy a szocialisták túlléptek a nemzetek egyenjogúságának demokratikus jelszaván, s ez méltán illeszkedik az ausztriai munkásmozgalom forradalmi tradíciói közé. A bevezetőt a párt hat pontba foglalt politikai követelései egészítik ki: a korlátlan egyesülési és gyülekezési jog, a teljes sajtószabadság, az általános, közvetlen választói jog, a vallásszabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése.

Az augusztus 30-i munkásgyűlés megválasztotta a párt vezetőségét, a „szociáldemokrata bizottságot”, amely a szocialista eszmék terjesztését, a párt szervezeti kiépítését és a politikai küzdelem irányítását tekintette feladatának. Ősszel a Monarchia nagyobb ipari gócpontjaiban (Grazban, Linzben, Wiener-Neustadtban, Reichenbergben) sorra megalakultak a helyi szociáldemokrata bizottságok. 1868 novemberében azonban Giskra belügyminiszter a lassalleánus eszméket és a párt programját „államveszélyesnek” nyilvánította, és a szociáldemokrata bizottságot feloszlatta. A párt vezető szerve mégsem széledt szét, munkáját illegálisan folytatta tovább, keresve a legális tevékenység módozatait.

A szociáldemokrata párt létrehozására irányuló erőfeszítések Ausztriában és Németországban szinte egy időben kezdődtek, és egymással szoros kapcsolatban folytak. A német szociáldemokráciának elsősorban a délnémet államokban volt bázisa: szervezeti kereteit az 1863-ban (a lassalleánus Általános Német Munkásegylettel egy időben) létrehozott Német Munkásgyletek Szövetsége teremtett számára. Ez a szervezet eredetileg politikamentes önsegélyező programmal alakult, de 1867-ben már az Internecionéléval összeköttetésben álló vezetők irányították, közöttük August Bebel és Wilhelm Liebknecht, Marx és Engels hívei. A két kiemelkedő vezető arra törekedett, hogy a szövetséget politikai jellegű, szocialista szervezetté fejlessze. Munkásságuk eredményeként a Német Munkásegyletek Szövetsége 1868 szeptemberében, a nürnbergi kongresszuson az Internacionálé szervezeti szabályzatának Marx alkotta bevezetőjét fogadta el programjául, és kimondta csatlakozását a Nemzetközi Munkásszövetséghez.

A Német Munkásegyletek Szövetsége 1868–69 fordulóján még nem volt önálló proletárszervezet: jelentős erőt képviseltek soraiban a délnémet Néppárt tagjai, a kispolgári demokrata eszmék, törekvések hívei. A szervezeti egybefonódást Marx és Engels gyakran bírálta abban a meggyőződésben, hogy az akadályozza a proletár osztályérdekek nyílt képviseletét, hátráltatja a munkásosztály önállósodásának folyamatát. A szociáldemokrácia és a kispolgári demokraták együttműködése az egységes, Ausztriát is magában foglaló, demokratikus Németország megteremtéséért indított harcban jött létre; ez a követelés a német munkások és a demokratikus érzelmű kispolgárok körében egyaránt népszerű volt.

Annak a törekvésnek, hogy Ausztria csatlakozzék a demokratikus német birodalomhoz, számos követője és hirdetője akadt Ausztriában is, elsősorban a német nacionalista érzelmű értelmiségi-kispolgári rétegekben, de a munkások között is. A szociáldemokrata bizottság tagjai közül elsősorban Oberwinder hódolt a nagynémet eszmének, ő szorgalmazta – a Német Munkásegyletek Szövetségének mintájára – a szocialisták és a demokratikus polgárság együttműködését is. A közös politikai megnyilvánulások ugyan legális lehetőséget nyújtottak a szociáldemokratáknak a nyilvános politikai szereplésre, a szocialista program terjesztésére, hatásuk mégsem volt egyértelműen pozitív. Az ausztriai német szociáldemokraták Oberwinder köré tömörült csoportja ugyanis figyelmen kívül hagyta a Monarchia proletariátusának soknemzetiségű jellegét, s a német egység jelszava mögött lassanként háttérbe szorult a népek önrendelkezési jogának követelése. Ez a magatartás akadályozta a Monarchia nem német proletárjainak (különösen a cseh munkásoknak) a tömörítését a szociáldemokrácia soraiban, és összekovácsolta a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály aktív elemeit. A problémákat csak mélyítette, hogy a bécsi szociáldemokrata bizottság a nürnbergi kongresszuson csatlakozott a Német Munkásegyletek Szövetségéhez, majd egy esztendővel később, 1869-ben a német Szociáldemokrata Munkáspárthoz is.

Az ausztriai szocialista munkásmozgalom politikai aktivizálódása és a szociáldemokrata párt megteremtésére irányuló erőfeszítések hasonló lépésekre ösztönözték a magyarországi szocialisták vezetőit is. Útjuk Ausztria proletár mozgalmáéval párhuzamosan haladt, tevékenységüket a szoros együttműködés jellemezte.

A magyarországi és az ausztriai szocialisták már 1868 őszén kapcsolatban álltak egymással. A bécsiek sajtóorgánumai – előbb az Arbeiterblatt, majd a Volksstimme – rendszeresen közöltek tudósításokat a pesti munkásmozgalom eseményeiről. 1868 novemberében nemcsak a lajtántúli területeken, hanem Magyarország fővárosában is megalakult a szociáldemokrata bizottság, Ihrlinger Antalnak, az Általános Munkásegylet egyik vezetőjének irányításával. Az együttműködést erősítette az 1869. március 29-én, Pozsonyban tartott első magyarországi nyilvános munkásgyűlés, amelyen a bécsi szociáldemokrata bizottságot Hermann Hartung, a pestit Ihrlinger Antal képviselte. A gyűlésen a bécsi szociáldemokrata programot terjesztették elő, és azt a pozsonyi munkások – németek, magyarok, szlovákok – egyhangúlag elfogadták.

1869 tavaszán mind sürgetőbbé vált a fővárosi szocialisták nyílt zászlóbontása és bekapcsolódása az ország politikai életébe. A demokratikus szabadságjogokért indított harc irányítására hivatott legális szervezet, az Általános Munkásegylet alapszabályai azonban még ekkor is aláírás nélkül hevertek a belügyminisztériumban; a hatóságok képviselői nem akarták elismerni a munkásosztály jogát a politikai küzdelemhez.

A demokratikus érzelmű, ellenzéki polgársággal együttműködő ausztriai és német munkásmozgalom példája, meg a politikai elszigeteltségből fakadó hátrányok arra késztették a szocialisták vezetőit, hogy kapcsolatot teremtsenek a magyar parlamenti ellenzék, az Országos 48-as Párt néhány, a munkások ügyével rokonszenvező képviselőjével. Az együttműködés útját elsősorban Ihrlinger Antal és Kretovics József egyengette – mindketten a 48-as párti Magyar Újság-ot is előállító Magyar Nyomda munkásai – abban a meggyőződésben, hogy az ellenzék demokratikus érzelmű tagjai támogatni fogják a proletariátus társadalmi-politikai követeléseit, és előmozdítják az Általános Munkásegylet alapszabályainak hatósági jóváhagyását.

A szocialisták vezetőinek mindenekelőtt Táncsics Mihály, az akkor már idős forradalmár jóakaratú támogatását sikerült megszerezniök. 1869. június 26-án rendelkezésükre bocsátotta hetilapját, az Arany Trombitá-t, amelynek hasábjain lehetőség nyílt a szocialista eszmék terjesztésére. Az Általános Munkásegylet irányítói biztosak voltak abban, hogy Táncsics rokonszenvvel övezett alakja, népszerűsége a munkások és a parasztok körében súlyt és tekintélyt ad a Munkásegyletnek, az a befolyás pedig, amellyel Táncsics a politikai életben rendelkezik, megóvja a szervezetet a hatósági zaklatásoktól. Az 1869 júliusában tartott közgyűlésen Táncsicsot választották meg az Általános Munkásegylet elnökévé. A 48-as párt tagjai közül elsőként Gonda László és Sassy Árpád csatlakozott az egylethez.

Rövidesen sor került a fővárosi szocialisták nyilvános fellépésére is. A szociáldemokrata bizottság kibővítése révén alakult „népválasztmány” 1869. augusztus 22-re nagygyűlést hívott össze a Gázgyár előtti térre (ma: Köztársaság tér). Napirendjére két témát tűztek: „A lakáshiányt” és „A munkáskérdést”. Bár az első napirendi pont a fővárosi munkásság egyik régen megoldásra váró problémáját állította a középpontba, mégsem ennek a kérdésnek a megvitatása volt a gyűlés alapvető feladata, hanem a „szociáldemokrata párt” megalakítása és programjának meghatározása. „A munkáskérdés” megfogalmazást az osztrák kormány tiltó rendelkezései nyomán támadt jogos elővigyázatosság diktálta. (A bécsi szociáldemokrata bizottság tagjait 1869 áprilisában perbe fogták és elítélték.)

A második napirendi pont keretében két munkásprogramot terjesztettek elő. A demokratikus polgárság leghaladóbb szárnyának követeléseit tartalmazó javaslatot Sassy Árpád, az Arany Trombita szerkesztője, Táncsics közvetlen munkatársa ajánlotta elfogadásra, az 1868. augusztus 30-i bécsi szociáldemokrata programot pedig Ihrlinger nyújtotta be, felszólítván a jelenlevőket, a ”munkások kívánalmai elérése tekintetéből párttá alakulni”.[2]

Sassy bevezető szavai egyenlőséget követeltek a súlyos anyagi terheket hordozó, de az állampolgári jogoktól megfosztott proletároknak. Csakúgy, mint a lassalleánus munkasok, Sassy is az általános választójog kivívását tekintette legfontosabb feladatnak. „…míg a választás által a közügyek intézésébe be nem folytok – szólt a nagygyűlés résztvevőihez –, addig jobb sorsra számítanotok sem lehet. Tehát az általános választási jog lesz az első lépés, s azután a többi éppen olyan fontos jog kiküzdése, amelyek nélkül a rabszolgaságból kiemelkedni képesek nem lesztek.”[3] 11 pontból álló programja a polgári demokratikus követeléseket foglalta össze: az általános választójog, az egyesülési, gyülekezési jog és a sajtószabadság kivívását, az állandó hadsereg megszüntetését és a nép felfegyverzését, a fogyasztási adók eltörlését és a progresszív vagyonadó bevezetését. A program 7. pontja „a nemzetiségek teljes egyenjogúságára fektetett és minden más országtól teljesen független Magyarország” megvalósítását követelte.

A bécsi szociáldemokrata program, melyet Ihrlinger szembeállított Sassy tisztán polgári demokratikus programjával, részköveteléseit tekintve alig különbözött az előzőektől. Bevezetője azonban, amely a szocialista mozgalom végső célját a tőkés társadalom gazdasági alapjainak megváltoztatásában jelölte meg, rávilágít a polgári demokratikus és a szocialista törekvések közötti alapvető különbségre. „A social-democrata part törvényes és békés úton, csakis a nyilvános meggyőzés hatalma által minden állampolgárnak egyenjogúsítását elérni óhajtja – szól a magyar nyelvre nehézkesen átültetett szöveg –, egyenjogúsítását pedig politikai tekintetben a szabad népállam helyreállítása, az általános, egyenes választási jog behozatala által minden képviselő testületbe, társadalmi tekintetben, az államtól segélyezett produktív egyesületek által eszközölt minden egyesnek munkajövedelme saját élvezeti joga által. Nemzetiségi tekintetben a social-democrata párt azt a népek önhatározati joga által kívánja meghatározni.”[4] Megjegyzendő, hogy a népek önrendelkezési jogának internacionalista követelése mellett a szocialista program a részkövetelések között sem érintette külön a nemzeti függetlenség, az Ausztriától való elszakadás problémáját. A nemzeti kérdést illetően ragaszkodott a bécsi program álláspontjához, jóllehet más vonatkozásban módosította annak szövegét, a részköveteléseket négy újabbal egészítve ki. (Az egyház és az állam szétválasztása, a kolostorok megszüntetése, az ingyenes oktatás és a progresszív jövedelmi adó bevezetése.)

Az augusztus 22-i pesti munkásnagygyűlés résztvevői elfogadták a szocialista programot, ünnepélyes keretek között megesküdtek a nemzetközi proletármozgalom vörös zászlajára, hogy a szocialista eszmékhez hűek maradnak. A vörös lobogóra tett nyilvános eskü ez időben vált általánossá a munkásmozgalom gyakorlatában. 1869 nyarán és őszén hasonló demonstrációra került sor Brünnben és Pozsonyban is. Az augusztus 22-i munkásgyűlés kimondotta a szociáldemokrata párt megalakulását, meghatározta programját és 50 tagú „népválasztmányt” alakított, hogy az a „pártot az egész országban ezen program értelmében” szervezze.[5]

A szocialista követelések nyilvános meghirdetése kérdésessé tette a 48-as párt és a szervezett munkások szövetségének kibontakozását. Az 1869 őszén lefolyt sajtóvita világosan megmutatta az alapvető ellentéteket, melyek a 48-as párt vezéralakjait a szocialista munkásmozgalommal szembeállították. Irányi Dánielnek az augusztus 22-i munkásgyűléssel és az elfogadott programmal foglalkozó cikke arról tanúskodik, hogy a parlamenti ellenzék követeléseinek a középpontjában Magyarország függetlenségének kivívása állott, minden egyéb követelést e célnak rendelt alá. Irányi és a 48-as párt többi, demokratikus érzelmű vezetője e harcban számított a munkásosztály támogatására, de csak abban az esetben kívánt együtt haladni a szervezett munkássággal, ha az programját szintén a függetlenségi harcnak rendeli alá, és lemond szocialista követeléseiről. „Mi részünkről kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni a munkásokat – írta Irányi Dániel –, hogy a szocialista zászló kitűzése ügyüket előmozdítani nem fogja, nem annyival inkább, mert még legelőrehaladottabb barátai is a szabadságnak és egyenlőségnek, szóval a demokratiának, nemigen lesznek hajlandók az úgyis nehéz feladatokat, úgymint az ország törvényes függetlenségének helyreállítását s az imént említett demokratia elveinek létesítését egy új, mégpedig oly feladattal szaporítani, amely még sehol tisztába hozva nincs, s az első helyen említett és az egész nemzetet érdeklő feladatok megoldását megnehezíteni képes lenne.”[6]

A szocialisták azonban nem tették magukévá a 48-as pártnak a dualizmust egyoldalúan, a nemzeti függetlenség szempontjából elmarasztaló álláspontját. Központi feladatuknak nem az osztrák–magyar viszony módosítását tartották, hanem a „társadalmi kérdés” megoldását, a munkásosztály politikai-gazdasági egyenjogúsítását, a szocialista társadalmi rendszer megvalósításáért folytatott harcot. Ez annyit jelentett, hogy a szocialista munkásság szembehelyezkedett az ellenzékiség hagyományos – elsősorban függetlenségi – tartalmával, az ország társadalmi-politikai rendszerét a munkásság osztályszempontjai alapján bírálta.

A szocialista munkások álláspontját összegezte az az 1870 elején megjelent röpirat – a magyarországi szocialista irodalom első terméke –, amely Mit óhajtunk! címmel magyar és német nyelven látott napvilágot. Hivatkozva Kossuth Lajosnak és magyarországi híveinek álláspontjára, a röpirat velük egyetértően szögezi le, hogy az 1848-as forradalom nem oldotta meg valamennyi feladatát. Míg azonban Kossuthnak és követőinek nézete szerint a forradalom befejezetlenségét elsősorban a nemzeti függetlenség elvesztése jelenti, a röpirat szerint a társadalmi kérdés megoldatlansága. Nyíltan leszögezi: a szocialista munkások nem a függetlenségi harc folytatásában és befejezésében, hanem a demokrácia és a „társadalmi kérdés megoldásában” látják 1848 örökségének vállalását.

A röpirat azt is tükrözi, hogy a munkásság szocialista meggyőződésű csoportja csalódott az emigrációból hazatért egykori forradalmárokban, de bízott Kossuthban, tőle várta a szocialista munkásmozgalom támogatását. „Még él Kossuth – hangsúlyozza a röpirat –, és ő is belátja, hogy vannak kérdések, melyek sokkal nagyobb hevességgel várják megoldásukat, mint a nemzetiség kérdése… Ami Lassalle Németországra nézve volt, az talán – és ezt látnoki komolysággal állítjuk – Kossuth Lajos Magyarországra nézve lesz.[7]

A magyarországi szocialista munkások Kossuthban mindenekelőtt a forradalmárt, a demokrácia és a társadalmi haladás élharcosát látták és tisztelték; ez vezérelte a szerzőt is, mikor röpiratában – a reményt összemosva a valósággal – Kossuth jövőbeli útját Lassalle-éval látta azonosnak. De a remény nem vált valóra. Kossuth az emigráció éveiben nem tudott lépést tartani az új korszak forradalmi követelményeivel. A szocialista mozgalom vezetését, szellemi támogatását nem vállalta, sőt el határolta magát tőle, félve, hogy a társadalmi ellentétek elmélyítése – amit az osztályharc talaján álló munkásmozgalom számlájára írt – a „nemzeti egység” megbomlásához vezet, és ez veszélyezteti a függetlenségért indított harc sikerét.

A 48-as párt vezetőinek elzárkózása a szervezett munkásokat mindinkább arra késztette, hogy szövetségeseiket ne a polgárok, hanem a proletárok között keressék, éljenek azok akár Ausztriában, akár a Monarchia határain kívül. A nemzetközi összeköttetések kiszélesítését a német Szociáldemokrata Munkáspárt, az „eisenachi párt” megalakulása (1869. augusztus 7–9.) is elősegítette.

Az első legális, politikai jellegű munkáspárt az Internacionálé német tagozataként jött létre, a Német Munkásegyletek Szövetsége kezdeményezésére. Bár programja még sok lassalleánus követelést tartalmaz – szerepel benne a „szabad népállam”, a „teljes munkahozadék” és a termelő társulatoknak „demokratikus garanciák mellett” nyújtandó állami hitel –, tartalmazza az Internacionálé alapokmányainak több lényeges megállapítását is: az osztályuralom valamennyi formájának eltörléséről, a tőkés termelési rendszer megszüntetéséről és a harc nemzetközi jellegéről szóló marxi eszméket.

Megalakulásakor az eisenachi párt soraiban az egész német nyelvterület – az északi és a délnémet államok, az Osztrák–Magyar Monarchia, Svájc – szocialista szervezetei tömörültek. (Az Általános Német Munkásegylet, melyet ekkor Lassalle utódja, Schweitzer vezetett, megtartotta különállását.) Az alakuló kongresszuson a Monarchiából négy küldött vett részt, ezek kimondták a szociáldemokrata munkások csatlakozását az eisenachi párthoz. A magyarországi munkások ez irányú elhatározását a pozsonyi szocialisták vezetője, Niemczik jelentette be a bécsi küldöttválasztó munkásgyűlésen.

A Szociáldemokrata Munkáspárt monarchiabeli szervezésének nyitánya az 1869. november 14-én Pozsonyban tartott illegális kongresszus, amelyen Ausztria&nndash;Magyarország nagyobb városainak szociáldemokrata küldöttei vettek részt. A bécsi delegációt Oberwinder vezette, Pozsonyból négy, Pestről és Győrből két-két küldött jelent meg a tanácskozáson. (Álnéven szerepeltek, kilétükre ezért mindmáig nem derült fény.) A kongresszus résztvevői elfogadták az eisenachi programot és megbeszélték az együttműködés módozatait.

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

Hasonló tendenciák mutatkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalmában: az ausztriai szociáldemokrácia forradalmi érzelmű tagjai mind erőteljesebben bírálták a burzsoáziával együtthaladó Oberwinder-féle vezetést, sürgették-szorgalmazták az önálló proletárpolitika érvényesítését.

A magyarországi munkáspárt

1873 tavaszán ugyanis heves belső pártviszály robbant ki az ausztriai szociáldemokrata párt vezető testületében. Az Andreas Scheu vezetése alatt álló, internacionalista szellemű és radikális harci módszereket követelő csoport hevesen támadta a kormány iránt lojális, a német nacionalista polgárság képviselőivel együttműködő Oberwinder-féle pártvezetést. A csak néhány szavazatnyi kisebbségben maradt, Andreas Scheu vezette radikális csoport kivált a pártból, és a forradalmi érzelmű munkásokat tömörítő szakegyletekre támaszkodva ellenzéket alkotott.

Lábjegyzetek

  1. Ludwig Brügel, Geschichte der österreichischen Sozialdemokratie. I. Wien, 1922. 141. Korabeli magyar fordítását lásd: Pozsonyi munkásgyűlés. Arany Trombita, 1869. március 31. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 129–130.
  2. Népgyűlési tudósítás folyó hó 22-én tartott gyűlésről. Arany Trombita, 1869. augusztus 28. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 104.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  5. Magyarországi Munkáspárt. Munkás-Heti-Krónika, 1873. március 16. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 262.
  6. Irányi Dániel, A munkás-mozgalom Pesten. Magyar Újság, 1869. szeptember 4.
  7. ”Mit óhajtunk!” Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez a magyar honi munkásegyletek részéről a képviselőházhoz benyújtott kérvények felvilágosítása és megerősítése érdekében. Kiadja Ihrlinger Antal. Pest, 1870. Az eredeti magyar nyelvű kiadás nem áll rendelkezésre. Az idézetek a Népszava, 1884. június 20-i számából valók.

Irodalom

Karl Renner, Zur politischen und sozialen Geschichte 1848–1870; és Österreich von 1870 bis 1907 und die Wahlrechtskämpfe der Arbeiterschaft (Der Hochverratsprozess. Bericht über die Schwurgerichtsverhandlung gegen Andreas Scheu, Heinrich Oberwinder, Johann Most und Genossen. Neu hrg. von Heinrich Scheu. Wien, 1911);