Hevesi Gyula

A Múltunk wikiből
Ungvár, 1890. november 21. – Budapest, 1970. február 25.
vegyészmérnök, közgazdász, politikus
Wikipédia
Fájl:Hevesi Gyula - Tormay.jpg
Hevesi Gyula 1919-ben.

Siklós András

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A kommunista párthoz csatlakozott később az úgynevezett mérnökcsoport (a Gyárközi Bizottság egykori vezetői: Hevesi Gyula, Helfgott Ármin, Kelen József) és egy kisebb értelmiségi kör.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Az InternacionáléHevesi Gyula és Komját Aladár tudományos és irodalmi folyóirata – 1919 februárjától kezdve a párt tudományos folyóirataként jelent meg.

Hajdu Tibor

A szocializálás

A kormányzótanácsban napokig folyt a vita a szocializálás felső határáról. A szociáldemokraták csak az 50–100 munkásnál többet foglalkoztató üzemeket akarták köztulajdonba venni, a kommunista Hevesi Gyula csak a 10-nél kevesebb munkást foglalkoztató üzemeket kívánta a tulajdonos kezén hagyni; végül 20 főben jelölték meg a határt. A kisipari munkások számos esetben már a rendelet megjelenése előtt szocializálták munkahelyüket, sőt – tekintet nélkül a létszámra – egész iparágakat is. A kisiparban a tulajdonossal szemben érzett averzió is élesebb volt, mint a személyesen esetleg alig ismert nagytőkéssel vagy részvénytulajdonossal szemben.

A kormányzótanács végül kénytelen volt több ponton módosítani a szocializálási rendeletet. Így a viszonylag magas termelékenységű malomiparban 20 munkás helyett napi 1 vagon termelésben állapították meg a határt; a munkáslétszéma való tekintet nélkül államosították az egész vegyipart, gyógyszeripart, filmszakmát, a kisebb gázgyárakat, továbbá a vegykísérleti és anyagvizsgáló laboratóriumokat, áramfejlesztő telepeket, raktárakat, fuvarozó vállalatokat, a takarító vállalatokat stb. Ugyancsak államosították a szociális, egészségügyi, oktatási tevékenységgel kapcsolatos üzemeket.

Külön rendelet mondta ki, hogy a termelés érdekében a Népgazdasági Tanács, az ellenérték kifizetése fejében, igénybe vehet „magánosok vagy nem szocializált üzemek birtokában levő bármely szerszámot, eszközt, szerszámgépet, mérőkészülékeket, műhely- és irodaberendezést, valamint felszerelési tárgyat”.[1]

A kisipar szocializálásáról sok vita folyt. Megkísérelték egy-két kisipari szakma összevonását nagyobb üzemekbe vagy kerületi központokba, így a gáz-, víz-, központifűtés- és villanyszerelőket, tetőfedőket, kályhásokat, tehát azokat, akiknek főleg a házak javítása körül akadt dolguk. Megpróbálkoztak kisipari szövetkezetek felállításával is, hiszen a kisipari munkások is tarthattak attól, hogy a magánkisipar a nyersanyag-kiutalások terén hátrányos helyzetbe kerül a szocialista szektorral szemben. Arra is történtek kísérletek, hogy a kisiparosok álszövetkezése útján megszerezzék az állami nyersanyagot, így inkább közmunkákat, kiadott nyersanyagból állami rendeléseket szerveztek a kisiparban, amire már a háború alatt kialakult bizonyos gyakorlat. A közszükségleti cikkeket termelő és az üzletvitelhez elegendő tőkével nem rendelkező kisiparosok a munkabérek fedezésére, anyag és szerszám vásárlására hitelt kaphattak az illetékes pénzintézettől. Sajátos problémát okozott, hogy az állam a bérházak széles körű államosításával magára vette a különböző szerelési és javítási munkák elvégzésének gondját. Az államosítási rendeletet gyorsan kiadták, a javító-szerelő hálózat azonban nem nőtt ki a földből, tehát a felállított kerületi központok munkával látták el a kisipart. A kisipar központi szervezése ellenőrzést igényelt, ami a visszaéléseket nem akadályozta meg, de felduzzasztotta a bürokráciát.

Miután a kisipar ilyen irányítása sok problémával járt, a népgazdaság vezetői a szocializálás körének további bővítésében keresték a megoldást. Kelen József népbiztos május 8-án kijelentette: a közeljövőben minden iparágban sor kerül a kisüzemek szocializálására és központosítására. Ezt az elképzelést azonban már csak a növekvő nyersanyaghiány miatt sem lehetett megvalósítani.

A külföldiek tulajdonában levő üzemeket külpolitikai és külkereskedelmi okokból nem államosították, de termelésüket és készleteiket ugyanúgy a munkástanács ellenőrzése alá helyezték, mint a szocialista szektorban. Miután a bankok ellenőrzése is érvényesült, a munkásság és a termelés helyzete ezekben az üzemekben csaknem olyan volt, mint a szocializált gyárakban.

A szocializálás gyors lebonyolításában nagy szerepet játszottak az üzemi tanácsok és a szakszervezetek. A szakszervezetek aktív részvételével alakították ki a termelés országos irányításának szervezetét. Az ipar irányítása erősen centralizált volt, az ágazati elv érvényesült. Sok vitára adott alkalmat a vidéki üzemek helyzete: ezek személyi és egyéb ügyeibe a forradalmi szellemű megyei, városi tanácsok nem szólhattak bele, ami a szakirányítás erősítését szolgálta; a szakirányítás éppen kiépült szervei viszont a tanácsokhoz hasonlítva bürokratikusak voltak, és nem tudták eléggé gyorsan követni a helyi problémák alakulását.

Miután a kormányzótanácsot egyre inkább lekötötték a politikai és katonai teendők, s így mind kevésbé tudott érdemben foglalkozni a gazdasági élettel, a népbiztosságok és központi hivatalok pedig nemegyszer keresztezték egymás intézkedéseit, május 19-én a kormányzótanács a gazdasági ügyekben önálló hatáskörrel rendelkező Népgazdasági Tanács keretében egyesítette a gazdasági népbiztosságokat; tagjainak nagy részét a szakszervezetek delegálták. Az áprilisban létrehozott megyei ipari termelési tanácsokat először a Népgazdasági Tanácsnak alárendelt kerületi népgazdasági tanácsokká, majd kerületi gazdasági hivatalokká alakították át, tovább csökkentve ezzel a vidék önállóságát. A kerületi és megyei gazdasági hivatalok hatásköre nem terjedt ki a közlekedésre, a postára, a szénbányászatra és a külön rendelettel kiemelt üzemekre.

A centralizálás, amelyet főleg a nyersanyaghiánnyal indokoltak, nagy elégedetlenséget váltott ki a helyi tanácsokból. A háború idején létrehozott kényszergazdasági szervezetek felhasználásával felállított anyaghivatalok minden nyersanyagot leltároztak, az improduktív, kisipari üzemektől sokszor el is vették. A Népgazdasági Tanács a termelésirányítás és az anyagelosztás szigorú szétválasztására törekedett.

Mindezek az intézkedések a szocialista tervgazdálkodás megvalósítása felé tett lépések voltak. A gyors ütemben létrehozott gazdasági szervezetnek a valóságban nagyrészt még csak a keretei voltak meg. A szocializálás sok esetben jelképes, éppúgy mint az üzemek közti fizetések rendszere. A pénzforgalom nagy összegei csak papíron homályosítják el a szerényebb, de valóságosabb termékcserét.

A szocializált üzemek felelős vezetője a kinevezett termelési biztos volt, aki mellé szükség esetén műszaki vezetőt állítottak. A termelési biztost segítette és egyben ellenőrizte a 3–7 tagú ellenőrző munkástanács. Az adott körülmények között az üzemi tanácsok nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocializálás. Március 21-e után e tanácsok öntevékenyen biztosították az üzemvitel folytonosságát, a közvagyon megőrzését; a termelési biztos kinevezése után pedig őt ellenőrizve egyben önállóan intézték a szociális, élelmezési, munkaügyi teendőket, részt vettek a bérek megállapításában, a Vörös Hadsereg szervezésében.

Az üzemi tanácsok körül sok vita folyt. A régi szakszervezeti apparátus és a gazdasági vezetők gyakran kifogásolták a tanácsok üzemi sovinizmusát, nehézkességét, mivel tagjai bármikor visszahívhatók voltak, közvetlenül függtek az üzem munkásságától, és nem szívesen vállalkoztak népszerűtlen intézkedések végrehajtására. A kommunisták – Kun, Hevesi és mások viszont a diktatúra bázisának erősítése érdekében hibái ellenére is védték a tanácsok rendszerét; a gyakorlati meggondolásokon kívül a szocializmus átmeneti fokozatok nélküli megvalósításának perspektívájából is következett, hogy ragaszkodtak a munkástanácsokhoz mint a kommunizmus építésének elengedhetetlen elemeihez.

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc.

Május elseje: ünnep és krízis

Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé. Hevesi Gyula Rákosi Mátyás népbiztos, Lázár Lajos és más kommunisták segítségével megszervezte Salgótarján védelmét. A bányákban és üzemekben leállt a munka; a munkások előbb védelemre készültek fel a helység határában, majd ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták a karancsi magaslatot. Május 11-e körül a munkások már visszatérhettek munkahelyükre, megérkezett az újjászervezett 6. hadosztály, és megkezdte ellentámadását a Nógrádi-medence felszabadítására.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 294.