Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika

A Múltunk wikiből
1572
augusztus 23–24. A hugenották legyilkolása Párizsban. (Szent Bertalan-éji mészárlás.)

Az állandó hadsereg mellett az állandó hivatalszervezet volt a centrali­zált államhatalom másik fő ismérve.

Az uralkodótól függő s az ország egész területére kiterjedő hivatalnoki apparátus kiépülése lényeges változást jelentett: megindult az áttérés a középkor partikuláris fennhatóságainak kusza halmazatából az egységes jogszabályokkal körülírt, racionális államigazgatásra, amihez a római jog felelevenítése, recepciója hatékony segédeszközül szolgált.

A 16. század e téren is a folyamat első szakaszának volt tanúja. Kiter­jedt az adminisztratív hálózat, de jobbára még önálló területi bázissal és fegyveres erővel rendelkező mágnásokkal az élén, akik a kisebb nemese­ket a hűbéri viszonyhoz hasonló formában vonták be az államappará­tusba. A 17. század teremtette meg azután az igazgatási szervezet növekvő bürokratizálásával azoknak a vezető adminisztrátoroknak az új típusát, akik maguk is az arisztokrácia vagy a főpapság soraiból kerültek ki ugyan, de már saját regionális és katonai háttér nélkül, szigorú respektus­sal az uralkodó, az államegység iránt. A spanyol Olivares, az angol Laud, a svéd Oxenstierna és persze Franciaországban Richelieu és Mazarin neve fémjelzi az abszolutizmus e kemény kézzel centralizáló legfőbb funkcio­náriusainak alakját, akik az állam ügyeit szívós céltudattal irányították kabinetjeikből.

Ámde az abszolút állam kiépülő bürokráciáját ugyancsak sajátos ellent­mondás jellemezte: a közhivatalok nagy részének megvásárolhatósága magánszemélyek által – olyan szisztéma, amely mintegy hűbérbirtok szerzéséhez hasonlított, és formailag idegen a későbbi burzsoá államigaz­gatástól.

A hivatalok és katonai tisztségek vásárolhatóságának gyakorlata a 16. században született, és a 17. századra vált a nyugat-európai, kivált a francia abszolutizmus egyik fontos és rendszeres bevételi forrásává az örökölhetővé tett paulette-ek formájában – szemben és párhuzamosan a központi kormányzat által kinevezett intendánsok intézményének kiter­jesztésével.

A hivatalvásárlás rendszere révén egyfelől a feudális nemesség egyedei és csoportjai tagolódtak be a központosított államszervezetbe; miközben megőrizték befolyásukat a regionális törvénykezési testületekben, a parlement-okban is. Másrészt: a közhivatali állások piaci ügylettel való meg­szerezhetősége természetesen növekvő mértékben nyitott utat az emel­kedő burzsoáziának, hogy az állami funkcionáriusok közé „érkezzék be”, miközben új hivatala gyümölcsöző tőkebefektetési lehetőséghez is jut­tatta. Aki ugyanis hivatalt vásárolt az államgépezetben, kiadásáért jócs­kán kárpótolhatta magát privilegizált jogosítványokkal (adóbérletekkel, mentesítésekkel stb.). Így a hivatalvásárlás rendszere – sokban hason­lóan, sőt gyakran közvetlenül kapcsolódva az abszolutizmus idején elte­rebélyesedő államadósság-rendszerhez – a tőkefelhalmozás forrásává is vált, ugyanakkor gazdag profitjainak vonzóerejével el is terelte a pénz­tőkét a termelésbe való befektetéstől. Társadalmi szempontból pedig az állami bürokráciába való betagolódás a kapitalisták érintett csoportjait a feudális nemességhez való asszimilálódás és alárendelődés vágányára vitte. Angliától eltérően nem a nemesség egy részének elpolgárosodása, hanem inkább a burzsoázia egy részének „elnemesedése” figyelhető meg Franciaországban. Az abszolút állam társadalmi hierarchiájának csú­csain persze mindvégig a születési arisztokrácia, az udvari nemesség, a „kard nemesei” (noblesse d' épée) foglaltak helyet a jórészt polgári ere­detű hivatali nemességgel, „taláros nemesekkel” (noblesse de robe) szem­ben.

Az abszolút állam a hivatalok áruba bocsátásával a nemességtől és a burzsoáziától kívánt jövedelmet szerezni, adórendszere viszont túlnyomó súllyal a paraszti tömegekre, mellettük a városi lakosságra nehezedett. A földesúri osztály gyakorlatilag mindenütt mentes volt a közvetlen adózástól, illetőleg annak a „segélynek” az összegét, amelyet uralkodó­jának fizetni tartozott, alattvalóitól, parasztjaitól hajtotta be.

Az állami adóztatás szükségszerű tartozéka volt az állami központosí­tásnak. Ez az összefüggés közvetlenül és szembeszökően mutatkozott meg a hadseregszervezés, a hadviselés kapcsán. Jellemző, hogy az első királyi adó (taille royale), amelyet Franciaországban a 15. század közepén vetet­tek ki, az első állandó katonai egységek (compagnies d'ordonnance) finan­szírozását szolgálta. A 16. század derekán a spanyol állam jövedelmeinek négyötöde hadikiadásokra ment. A 17. század közepén pedig bevételeik kiemelkedő részét a kontinentális monarchiák már szinte mind katonai célokra fordították, amelyek ekkorra sokkal nagyobb összegeket emész­tettek fel, mint az előző századokban. Colbert pénzügyminisztersége idején, az 1660-1670-es években az állami kiadások évi átlaga 128,7 millió livre-t tett ki. Ebből csupán a közvetlen katonai kiadások több mint 50 millió livre-re rúgtak.

Az állami adórendszer bevezetésének lehetőségét is az a gazdasági-tár­sadalmi átalakulás teremtette meg, amely végső soron az egész központo­sítási folyamatnak, az állam építmény abszolutisztikus átszerveződésének érlelője s kiváltója volt: az árutermelés fejlődése, a naturális magánföldes­úri járadékok pénzjáradékká való kommutálása. Ezt kísérve s ezzel vete­kedve hódított teret a királyi adóztatás: a feudális pénzjáradék centrali­zált formája.

A járadékszedésnek ez a kettős rendszere, kivált a katonai célokra szedett állami adó rohamosan súlyosbodó nyomása az 1620-1630-as évek Franciaországában a paraszti lázongás valóságos járványát idézte elő: Poitou-ban, Périgord-ban, Guyenne-ben, Normandiában. A felkelő pa­rasztokat – akiknek megmozdulásaival közel egy időben a városi sze­génység zendülései is fel-feltörtek (Dijonban, Aix-ben, Poitiers-ben s másutt) – gyakran saját nemesuraik vezették az állami adószedők ellen, hogy magánföldesúri jövedelmeiket biztosítsák; az adóbehajtóknak pedig királyi katonai alakulatok segítségéhez kellett folyamodniok.

A falusi és városi szegénység nyugtalanságának fokozódása a 17. század közepére nemcsak Franciaországban, hanem számos más országban is éles formákat öltött. Egyik szociális összetevője volt a történeti irodalom­ban gyakran emlegetett úgynevezett „hat egyidejű forradalomnak” : az angol, francia, észak-németalföldi, katalán, portugál és nápoly-szicíliai felkeléseknek. E rebelliók többségének másik – és dominánssá vált ­tényezőjét viszont a nemesi-rendi ellenállás alkotta, amelynek akkor csa­pott fel utolsó nagy hulláma az abszolutizmus kiteljesedő hatalmi köz­pontosításával szemben (illetve a már polgári-köztársasági Hollandiában a kereskedő burzsoázia ellenállása az Orániai-ház monarchikus törekvésű helytartói hatalmával szemben). Csak abban az országban, ahol a nemesi osztály már kitermelt magából egy burzsoá orientációjú „új nemességet”, amely szövetségben lépett fel a városi burzsoáziával, s egy ideig a paraszt­ság fegyvereire is számíthatott: csak Angliában vált a „rebellió” tényle­gesen „revolúcióvá” , a feudális abszolutizmus rendszerét megdöntő pol­gári forradalommá. Máshol mindenütt vereséget szenvedett a felkelés, és megszilárdult az abszolutizmus. Hollandiában pedig a kereskedő oligarchia hosszú időre megbékélt III. Orániai Vilmos – a későbbi angol király – helytartói hatalmával. Sőt a népi lázongás ereje, amely ezekben a mozgalmakban felszínre tört, megrövidítette a nemesség utolsó nyílt konfliktusát a monarchiával – amint ezt legszemléletesebben a francia példa, a Fronde-ok (a „parlement-ok” Fronde-ja, 1648-1649; a „herce­gek” Fronde-ja, 1650-1653) kimenetele mutatja. S ha ezek leverése után is fellobbantak még parasztfelkelések Franciaországban – a legheveseb­bek Guyenne-ben és Bretagne-ban 1674-1675-ben –, már egyetlen nagy­úr vagy nemes sem próbálkozott azzal, hogy az alulról jövő forrongást a maga rendi törekvéseinek szekerébe fogja. A központosított erőszak-appa­rátus megnövelése XIV. Lajos korában, Louvois hadügyi reformjai a tar­tományi nemesség végleges lefegyverzését jelentették, s egyben teljes biztonságát a népi megmozdulásokkal szemben, háború idején is.

Az abszolutizmus gazdasági funkciói nem merültek ki a hivatalok áruba bocsátásában és az adóztatásban. Éppen az abszolút monarchia volt az az államforma, amely – az európai történelemben először – egy össze­függő gazdaságpolitikai elméletet tudatosan igyekezett gyakorlattá vál­tani: a merkantilizmus doktrínáját. És éppen a merkantilizmus volt az az elmélet, amely az állam folyamatos ellenőrzését és beavatkozását dik­tálta a gazdaság működésébe – a hatalom és gazdagság együttes növelé­sének érdekében.

A merkantil rendszer szószólói helyesen tükrözték vissza a kapitalizmus kialakulása meghatározott időszakának követelményeit; meg volt ben­nük „annak a tudata, hogy a modern társadalomban a tőke és a tőkés­osztály érdekeinek … a fejlődése vált a nemzeti hatalom és nemzeti fölény bázisává”.[jegyzet 1] Másrészt viszont a tőkés gazdaság későbbi klasszikus teoretikusaitól eltérően – akik a vizsgálatot már a termelési folyamatra helyezték át – a merkantilizmus mint a „modern termelési mód első elméleti tárgyalása” még „szükségképpen a forgalmi folyamat felületi jelenségeiből indult ki, ahogy azok a kereskedelmi tőke mozgásában önál­lósultak … annak a túlnyomó befolyásnak a következtében, amelyet [a kereskedelmi tőke] a feudális termelés forradalmasításának első idő­szakában gyakorol”.[jegyzet 2] Így az értéktöbblet forrását az áruk nyereséges eladásából eredeztették; mivel pedig adásvételből nyereség csak úgy szár­mazhatik, hogy amit az egyik fél nyer, azt a másik szükségképpen elve­szíti, akként vélekedtek, hogy az ország gazdagsága – amit a pénzzel, pontosabban a nemesfémkészlettel azonosítottak – nem nőhet meg belső áruforgalom révén, hanem csak külkereskedelem, aktív kereskedelmi mér­leg útján gyarapodhatik.[1]

A merkantilizmus e korai alakjához, a monetáris rendszerhez képest ­amelyet az abszolutizmus kori Angliában állampolitikai elvnek tekintet­tek: törvénnyel kötelezték a külföldi kereskedőket, hogy az importált árukért kapott pénzen angol árut vásároljanak, s törvénnyel tiltották meg az angol kereskedőknek is, hogy nemesfémet (bullion) vigyenek ki az országból – már 1621-ben napvilágot látott a fejlettebb merkantil­rendszer első kifejtése, majd 1664-ben új, átdolgozott tárgyalása Thomas Mun tollából. Ez a mű – amely közvetlen hatást gyakorolt az angol tör­vényhozásra, és „további száz évre merkantilista evangélium maradt”[jegyzet 3] – már rámutatott arra, hogy esetenként (mint a kelet-indiai kereskede­lemben) éppen nemesfémkivitellel lehet növelni a vagyonosodást; hogy „az arany és ezüst mellett más dolgok is hozzájárulnak az ország gaz­dagságához”; hogy „ha szigorúan ragaszkodunk ahhoz, hogy idegen orszá­gok javaiból semmit vagy csak keveset fogyasszunk, hogyan fogjuk ott saját áruinkat elhelyezni?”.[jegyzet 4] Így a fejlettebb merkantilizmus már „nem­csak az áruforgalmat, hanem az árutermelést is szükséges elemnek tekin­ti”, de ezt is „a forgalom ...” szempontjából kiindulva, és egyszersmind úgy, hogy „az értéktöbblet többletpénzben, a kereskedelmi mérleg többletében ölt testet.”[jegyzet 5] A Thomas Mun[2] főművének megjelenését követő évben (1665) nyerte el XIV. Lajos kormányában a „pénzügyek fő ellenőrének” tisztét az a Jean Baptiste Colbert, akit a fejlett merkantilizmus leghatározottabb gyakorlati megvalósítójának szoktak tekinteni. Colbert gazdaságpoliti­kája arra irányult, hogy az áruforgalom országon belüli partikuláris akadályait leküzdje: az utak-folyók számtalan hűbéri vámjogának kérlelhe­tetlen felülvizsgálatával, a tartományok közti nagy belső vámhatárok lehető kiküszöbölésével, út- és csatornaépítéssel; hogy az ipari áruterme­lést fokozza: központosított – királyi, illetve államilag szubvencionált magánvállalkozói – manufaktúrák alapításával, központilag szabályo­zott céhekkel; hogy a külföldi áruk, kivált luxuscikkek behozatalát védő­vámokkal korlátozza; hogy a francia áruk kivitelét támogassa és fejlessze: államilag monopolizált tengeri kereskedőtársaságok (Kelet-Indiai, Nyugat-Indiai, Levantei Társaság stb.) angol[3] és holland mintára történő létesítésével; hogy a francia gyarmatbirodalom alapjait megvesse hatal­mas flotta építésével: minden földrészen létrejött legalább egy francia gyarmatsáv – többek között Kanada – a holland-angol, illetve spa­nyol-portugál gyarmatok mellett. Mindez azonban igen kevéssé járult hozzá a francia export növeléséhez. A privilegizált kereskedőtársaságok – a levantei kivételével – már Colbert életében feloszlottak, s egyéb­ként is mindenütt, ahol erőteljes mozgást kellett volna elővarázsolnia, kétségbeesve látta fáradozásainak sikertelenségét. Pedig felhasználta a fejlett merkantilizmus minden módszerét.

A dolog akkor válik érthetővé, ha közelebbró1 is megtekintjük Colbert iparpolitikáját, és nemcsak központosított manufaktúráit vesszük szem­ügyre, amelyekkel csakugyan hozzájárult a Napkirály hatalmasra duz­zadt hadseregének felszereléséhez. Colbert kifelé gyors ipari terjeszkedést akart, de ennek maga vetett gátat, amikor – fentebb jelzett – nagy­arányú központi iparszabályozásával voltaképpen átvette, általánosította, rögzítette a feudális jellegű, céhszerű iparűzési viszonyokat. Éspedig első­sorban – az iparfejlődés adott szakaszán kulcsfontosságú – textiliparban tette ezt: csak a kelmefestésre kiadott reglement-ja 300-nál több fejezetet tartalmazott, az egyes szövetfajtákra nézve pontosan megszabva a fonal minőségét, számát, a szövőszék méreteit, „szinte még a munkás mozdu­latait is”, a munkafolyamat ellenőrzését, a termék hitelesítését, plombá­lását stb. Végül már tényleg jogásznak s egyúttal technikusnak kellett lennie annak, aki nem akart a szabályok ellen véteni; s mintha már min­den szabályozás, ellenőrzés, hitelesítés egyedül az illetékek szaporítása céljából történt volna.[4]

Az angol iparpolitikának is volt egy lényegileg hasonló szakasza, ám vagy egy évszázaddal-félszázaddal korábban: a Tudor-, majd a Stuart-abszolutizmus idején. Az erzsébeti törvényhozás – amely még megkísé­relte útját állni a parasztok kisajátításának, a hírhedt „bekerítéseknek” is – egyben arra törekedett, hogy helyhez kösse az ipart, és szabályozza a munkaerő áramlását. Az első Stuart-kormányok pedig – amikor tá­mogatták a londoni monopolista külkereskedelmi társaságokat – privilé­giumok és céhek útján, a bérek és munkafeltételek szabályozásával az ipart is igyekeztek kézben tartam: felléptek azokkal a londoni kereske­dőkkel szemben, akik middlemanek révén ellenőrzésük alá vonták a vi­déki takácsokat; a monopóliumok és illetékek rendszerének minden eddi­git meghaladó mértékű kiterjesztésével egyidejűleg erősíteni próbálták a kötött iparú városokat és gyengíteni a vidéki szabadabb tőkés ipari öve­zeteket. "Ha ez a rendszer fennmaradt volna, soha nem kerültt volna sor az ipari forradalomra."[jegyzet 6] Ám ez a rendszer Angliában nem maradt fenn: megdöntötte a 17. század közepének polgári forradalma. „Az abszolút monarchia bukása volt a fordulópont a kapitalizmus fejlődésében. … Az állami ellenőrzés feloldásában rejlik a Civil War gazdasági jelentősége.”[jegyzet 7] Cromwell az 1650-es években elrendelte a kiváltságok, a céhek felülvizsgálatát, s a restauráció idején sem történt immár kísérlet arra, hogy az iparban visszaállítsák a korábbi szabályozások rendszerét. Az 1680-as években Ang­lia 200 városának már csak a negyedében álltak fenn szervezett céhek. Az 1688-1689. évi „dicsőséges forradalom” pedig véglegessé tette eze­ket a változásokat. A tanonctörvényt tovább nyirbálták, s a falusi fonó- és szövőipart 1694-ben törvényesen is megnyitották a tőke és a munka előtt. Így a Cromwell parasztkatonaságának a polgárháborúban aratott győzelmeit követő század nemcsak a maguk földjén gazdálkodó parasztok (yeomanry) eltűnésének, a tőkés mezőgazdasági nagybérlet eluralkodá­sának százada volt, hanem a Rural Industryn nyugvó decentralizált ipari vállalkozás s a nagyüzemi fegyelembe belekorbácsolt nincstelenek munkaerejét elhasználó központosított manufaktúra felvirágzásának szá­zada is. Anglia és Franciaország 1640-ig egy irányban haladt az ipar szabályozása terén, 1640 után viszont a két ország a két ellentétes pólust képviselte ebben a tekintetben. És csodamód – vagy inkább egészen ter­mészetesen – nem az ipart végletekig szabályozó francia, hanem a tőkés vállalkozói szabadság útjára lépő angol gazdaságpolitika valósította meg a merkantalizmus alapideálját is: az aktív kereskedelmi mérleget. A 17. század végére – amikorra a francia merkantilizmus kivitelfokozó erőfeszítéseinek kudarca már megmutatkozott – Anglia exportja és reex­port ja hatalmasan fellendült (tegyük hozzá, az angol belső piac felvevő képességének még sokszorta nagyobb kitágulása mellett).

Több tekintetben másként alakult a helyzet angol-holland viszonylatban, hiszen itt a szigetország nem egy feudális-abszolutisztikus hata­lommal állt szemben, mint Franciaország esetében, hanem a másik tőkés tengeri hatalommal; mi több, olyannal, amely már nála korábban meg­vívta (bár kevésbé fejlett osztályviszonyok között) polgári forradalmát. Másrészt: Hollandia gazdaságpolitikája egyáltalán nem abban kristályo­sodott ki, mint amiben a colbert-i merkantilizmusé – a külföldi áruk behozatalának korlátozásában –, hanem éppen ellenkezőleg, a nagyívű nemzetközi közvetítő kereskedelemben (carrying trade); más országok, vidékek áruinak (a Baltikumhoz kapcsolódó kelet-európai területek agár- és bányaterményeinek, az északi-tengeri halászat termékeinek, a nyugat­-európai iparvidékek textiláruinak stb.) behozatalában és kivitelében. Így hát az angol merkantilizmus éppen ezen a vonalon igyekezett csapást mérni holland vetélytársára: Cromwell hajózási törvénye a külföldi (európai és gyarmati) áruk importját csak angol hajókon, illetve az euró­pai árukét (magasabb vámtételek mellett) csak a termelő ország hajóin engedélyezte; angol hajónak is csak a termelés helyéről engedte meg az árubehozatalt, nem pedig közvetítő piacokról, kétszeres vámot rótt ki minden halszállítmányra, amelyet nem angol halászok hoztak és konzer­váltak stb. S nem is sikertelenül: a 17. század második felében az angol tengeri – kivált transz-atlanti – kereskedelem rohamosan felfutott, és felzárkózott a holland mellé (bár még az utóbbi abszolút mértékű csök­kenése nélkül).[5]

A hollandok nemzetközi közvetítő kereskedelmében a behozatal és kivi­tel fázisa közé számos áru esetében egy fontos közbülső művelet iktató­dott: a félkész gyapjúszövet festésének, kikészítésének, a hal konzerválá­sának, majd a gyarmatokról származó cukor és dohány finomításának s feldolgozásának, egyszóval a termékek további forgalomra, fogyasztásra alkalmassá tételének művelete. Először és leginkább éppen ezekben az ágazatokban nyomult be a holland kereskedelmi tőke a termelésbe (hiszen itt az ipari megmunkálás a kereskedői tevékenységhez mintegy járulék­ként csatlakozott). Más területeken viszont – így a textiliparban – a tőkebehatolás jóval kisebb mérvű volt. A szabadságharc győzelmét követő évszázadban kialakultak ugyan az önálló észak-németalföldi szövőipar manufakturális gócai egyes városokban (Leiden, Haarlem, Amszterdam), ámde felettük még itt is szigorú ellenőrzés érvényesült; s ami a legjellem­zőbb: a kapitalista manufaktúra kialakulása szempontjából oly nagy jelentőségű vidéki ipar tőkés alávetésére ez időben még nem kerülhetett sor. A 17. századi Hollandia minden városában minden iparágra kiterjedt a céhek uralma: azzal a görcsös igyekezettel, hogy a vidéki iparfejlesztést megakadályozzák. S a polgári Hollandia decentralizált tartományi kor­mányzatai – látszólag furcsa módon, tudniillik a feudális Franciaország centralizált államkormányához hasonlóan – éppen a céhes szabályozást, ellenőrzést támogatták, és a városi ipar vidékre való kiterjesztését tilal­mazták. A dolog nyitja abban rejlik, hogy „ez a védelmi politika [céhek, iparellenőrzés, »csarnok« rendszer, ipari monopóliumok, vidéki iparűzés tilalma] szükséges koncesszió volt a kispolgároknak, hogy beletörődjenek a nagykereskedelem szabadságába”. Így „jelentős részben az ő [ti. a nagykereskedő oligarchia] lelkükön szárad, hogy az ipar Németalföldön a 18. századra elhanyatlott”.[jegyzet 8] Mindez élesen szemlélteti azt a marxi té­telt, „hogy a kereskedőtőke önálló fejlődése fordított arányban áll a tőkés termelés fejlettségi fokával”, vagyis „ahol túlsúlyban van a kereskedelmi tőke, ott idejüket múlt viszonyok uralkodnak” az iparban.[jegyzet 9] A 17. század végén még a holland névhez fűződött ugyan a világjáró kereskedelem fogalma, de a nemzetközi forgalomban csakúgy, mint a korszak háborúiban számos jel utalt már Hollandia megrekedésére, Anglia előretörésére. Hiszen a tőkés termelési mód kialakulásának folyamata Nyugat-Európában kezdett abba a stádiumba lépni, amikor „már a keres­kedelmi uralom is attól függ, hogy nagyobb vagy kisebb mértékben van­nak-e túlsúlyban a nagyipar feltételei … Hollandia mint uralkodó kereskedő nemzet hanyatlásának története annak története, hogyan rendeli alá magának az ipari tőke a kereskedelmi tőkét.”[jegyzet 10] Az általunk tárgyalt korszak vége e történetnek még csak kezdetét jelenti – ám nagyon sokatmondó kezdetét. A merkantilizmus, ami – mint láttuk – abból indult ki, hogy a gazdagság egy országon belül rögzített és meghatározott, tehát csak külkereskedelem útján gyarapítható, ezzel a nézettel egybecsendülően úgy vélekedett, hogy a gazdagság mennyisége az egész földkerekségen is hasonlóképpen adott és behatárolt, éppúgy, mint a földterületé), tehát az egyik ország csak annyival növelheti meg a maga gazdagságát, amennyit egy másik országtól elvesz. Amikor Colbert 1672-ben XIV. Lajosnak azt a tanácsot adta, hogy indítson háborút Hollandia ellen, így érvelt: „Ha Őfelsége a maga hatalmának veti alá az Egyesült Tartományokat, akkor kereskedelmük Őfelsége alattvalóinak kereskedelme lesz, s a továbbiakban már nincs kérdés.”[jegyzet 11] A fejlemények, mint tudjuk, nem igazolták Colbert várakozását: Amszterdam kereskedelme nem lett Párizsé. A jövendő inkább azt váltotta valóra, amiről az angol forradalom burzsoái, amiről Cromwell álmodott: Amszterdam helyett London lett a világkereskedelem központja.

Lábjegyzetek

  1. K. Marx, A tőke. III. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. kötet Budapest, 1974 740.
  2. Ugyanott 317-318.
  3. Fr. Engels, Anti-Dühring. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 20. kötet Bp. 1963. 223.
  4. Th. Mun, England's Treasure by Forraign Trade. Or, the Ballance of Our Trade is the Rule of Our Treasure. London, 1664. 34, 148.
  5. K. Marx, A tőke. II. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. kötet Budapest, 1974 739.
  6. G. Unwin, Industrial Organisation in the Sixteenth and Seventeenth Centuries. Oxford, 1904. 28.
  7. E. Epson, The Economic History of England. II. The Age of Mercantilism. London, 19474. CIV, CXXV
  8. E. Baasch, Holländische Wirtschaftsgeschichte. Jena, 1927. 5, 77
  9. K. Marx, A tőke. III. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. kötet Budapest, 1974 308, 310.
  10. Ugyanott 314.
  11. Idézi P. Goubert, Louis XIV. et vingt millions de Français. Paris, 1968. 95.

Irodalom

A monetáris rendszerre és a fejlett merkantilizmusra, valamint a kereskedelmi és ipari tőke viszonyára elméletileg alapvetőek Marx elemzései tőke I. kötetének 3., II. kötetének 1., III. kötetének 20. és 47. fejezetében; e helyekről származnak az idézetek is.

  1. A merkantilista gazdaságpolitikának és országonkénti változatainak átfogó vizsgálatára: E. F. Heckscher, Mercantilism I–II (revised edition by E. F. Söderlund. London, 1955); vesd össze Revisions in Mercantilism. Edited by D. C. Coleman (London, 1969). — Az angol merkantilizmus korábbi és újabb tárgyalására: E. Lipson, The Economic History of England, The Age of Mercantilism II–III (London, 1974, különösen LXXV–CIL, illetve 1–13. p.); B. E. Supple, Commercial Crisis and Change in England, 1600–1642. A Study ín the Instability of a Mercantile Economy (Cambridge, 19642).
  2. Engels Munról és a merkantilizmusról az Antidühring II. részének 10. fejezetében ír.
  3. Az angol és francia iparpolitika egybevetéséhez: J. U. Nef, Industry and Government in France and England, 1540–164O. (Ithaca, 19572).
  4. Colbert gazdaságpolitikájának időtálló jellemzése (bár patriarchális-antikapitalista álláspontról: Hajnal István, Az újkor története (Budapest, 1936. 425–431).
  5. A holland gazdaságpolitikára: E. Baasch, Holländische Wirtschaftsgeschichte (Jena, 1927).


A nemzetközi erőviszonyok átrendeződése
Háborúk és forradalmak Tartalomjegyzék Az európai államrendszer kialakulása