Vasile Ursu Nicola

A Múltunk wikiből
(Horia szócikkből átirányítva)

known as Horea

1731 in Arada, near Câmpeni, present-day Romania – 1785
Transylvanian Romanian leader of the Revolt of Horea, Cloşca and Crişan in 1784-85
angol Wikipédia
Horea
1784. október 31.
A zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákonban a román parasztok elindítják (Horea, Closca és Crisan vezetésével) a század legnagyobb hazai parasztfelkelését.
1784. november 7.
A fölkelő román parasztok elfoglalják és feldúlják Abrudbányát és Verespatakot.
1784. november 21.
II. József elrendeli az erdélyi román parasztfelkelés fegyverrel való leverését.
1784. november 29.
A fölkelő román parasztok elfoglalják Marosillyét.
1784. december 7.
Az erdélyi császári-királyi katonaság leveri Crisan seregét.
1784. december 31.
Horea és Closca seregét Topánfalvánál leveri az erdélyi császári-királyi katonaság; a felkelés vezetőit elfogják.
1785. február 28.
Az erdélyi román parasztfelkelés két vezetőjét, Horeát és Closcát kerékbetöréssel kivégzik Gyulafehérvárott. (Crisan a börtönben öngyilkos lett.)

Vörös Károly

A nemzetiségi ellentétek előjelei

Az uniáltatás körül annak keretein már túlnyúlva megfogalmazódó társadalmi és politikai igények és szenvedélyek azonban jól mutatják, hogy egy adott etnikumra akár nem is sajátlag etnikai jellegű sérelmek, illetve igények intézményes alapon tudatosulva és már így továbbfejlődve milyen nagy hatással működhetnek közre az etnikum azonosságtudatába az azt a többiektől való különbözőségére figyelmeztető, nemegyszer már ellenséges töltésű (éppen román viszonylatban majd a Horea-mozgalomban napvilágra jövő) elemek bevitelében.

H. Balázs Éva

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

1784 tragikus őszén Európa figyelme Magyarország és főként Erdély felé fordult. Horea és Closca felkelése, melyet az első jelentések alapján József is a konskripció félreértéséből származó jelentéktelen zűrzavarnak ítélt, a század egyik legnagyobb parasztháborújává dagadt.

Új rend bevezetését sürgette a nemesi megyében való csalatkozás, a nyugalom fenntartásának és az összeírás tanulságaiból következő reformtennivalóknak az igénye is. Sokan, sok oldalról közelítették már az 1785-ös év gyorsan pergő, drámai elemeket sem nélkülöző eseményeit. A taglalások általában egy szempontra irányulnak: vagy a vármegye védelmében íródtak, vagy József uralkodói módszerének magyarázatát adták, vagy egy-egy, az események során előtérbe került személyiség életrajza világított rá az új rend okozta bonyodalmakra. Tudjuk, mielőtt a történtek előadásához hozzáfognánk, hogy mindössze néhány év erőfeszítéseinek okáról-mikéntjéről kell szólnunk, olyan átmeneti jelenségről, amely a jozefinus rendszerrel együtt eltűnik. De helyesbítenünk is kell: úgy, ahogy a jozefinus rendszer sem tűnt el nyomtalanul, úgy ez az átmenetinek látszó, radikális reformsorozat is mély nyomokat hagyott a magyar politikai gondolkodásban, sőt politikai gyakorlatban.

A közigazgatás „új rendje” az örökös tartományokban már megvalósított rendszer hazai variánsa. A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[1] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[2] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[3]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[4]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[5] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[6] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról.

Benda Kálmán

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az erdélyi román jobbágyok magukra hagyatva, önerejükből azonban legföljebb egy újabb parasztfölkelést támaszthattak volna, ebben az esetben pedig nemcsak a hivatalos hatalommal, hanem a társadalom egészével is szemben találták volna magukat, mint a HoreaClosca-zendüléskor.

Vörös Károly

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

És a korszak fordulópontjától, a harmincas évek legelejétől kezdődőleg új és minden eddiginél rémítőbb bepillantást ad a paraszti szenvedélyekbe a felsőmagyarországi kolera hatására kirobbant zendülés, a közel fél százada elmúlt erdélyi Horia-világ rémségeit immár a királyságbeli nemességnek is reális lehetőségként idézve szemei elé.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

A magyar úr román paraszt szembenállástól való félelemmel kapcsolatban, amely főképpen a Horea-mozgalomtól kezdve élt a magyar nemesség tudatában, Barit hangsúlyozta: „Nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit és a magyarokban az elnyomás okozóit; nálunk ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról és ugyancsak általában jobbágyságról.”[7] Az Erdélyi Híradó is tájékoztatott 1842-ben arról, hogy vannak románok, akik a magyar nemzetiség fejlődésébe vetik reményüket.

A magyar liberális nemesség körében is felmerült a gondolat, hogy a szászokkal szemben szükség volna a királyföldi románokkal szövetségre lépni. Ezt a gondolatot, ugyancsak az Erdélyi Híradóban, Szentiványi Mihály liberális politikus karolta fel. E koncepciót képviselte Wesselényi is Szózatában (1843). S amikor 1842 végén a román főpapok kérvényt nyújtottak be a szászföldi románok egyenjogúsítására (e mozgalomról később még szólunk), e szövetség gondolata erősödött. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk ebben a közeledésben a jól felfogott taktikai megfontolásokat. Szintén az Erdélyi Híradó üdvözölte először 1843 januárjában a román kérvényt: „Adjuk meg, mit emberiség, polgáriasodás,igazság követel számukra; egyes eseményekből tudjuk, hogy [a románok – A. E.] nemzetiségünkhöz simulni hajlandók, ők örömest beváltandják politikai jogokért nyelvünk azon igényeit”,[8] melyeket a szászok nem akarnak elismerni. A liberális lap tehát a szövetséget kölcsönös engedmények alapján kívánta létrehozni, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ennek az összefogásnak a nyélbeütése „önfenntartási kötelesség” parancsa is.

Ezt az utat követték azok az erdélyi magyar polgári értelmiségiek is, akik nem tették magukévá az erdélyi országgyűlés magyar követeinek a román beadványt agyonhallgató magatartását; ők tovább kitartottak a szászföldi románok egyenjogúsításáért folytatott harc támogatása mellett, s egy vitairatban (1846) cáfolták a szász érveket. Az ismeretlen nagyenyedi „igazságkedvelő hazafi”, aki nevét nem nyomtatta rá röpiratára, s azok, akik e brosúrát kiadták, bizonyították azt, hogy a románok a szászok betelepítése előtt már Erdélyben laktak, tehát a beadványban foglalt kéréseik indokoltak. „Igaznak marad örökre – írta az ismeretlen magyar – miképp a szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel, meg nem hódította, még is azt csaknem minden polgári jogaiból lassadán kivetkeztette, azoknak, kik saját körében valának, kéretlen gondnokává válván; a szászság az oláhságot – dicső hangulattal – már ma éppen naturalizálni akarná, vagyis szászokká átalakítani.”[9] Mindez persze nem jelenti azt; hogy a röpirat a magyarság történeti jogát s ezzel az akkori magyar közvélemény szerint járó privilégiumát kétségbe vonta volna, csupán a szászok előjogát tagadta.

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve. Lapjában együttérzéssel számolt be a legkülönbözőbb magyarországi reformokról, amelyek a polgári átalakulást egyengették, s átvette a magyar lapokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Míg korábban a román lap Kossuthról mint „hírhedt” politikusról beszélt, a forradalom előtt már úgy emlékezett meg országgyűlési beszédeiről, hogy azok Szemere Bertalan megnyilatkozásaival együtt bármely ország parlamentjének dicsőségére válhatnak.

Jakab Elek említett, s az Erdélyi Híradóban megjelent, románokról írt cikksorozatát a Gazeta átvette, s annak nem utolsósorban a jobbágykérdésre vonatkozó megnyilatkozásait lelkesedéssel kommentálta: „Soha nem tudott román nagyobb érdeklődést felkeltő ügy érdekében írni, és nem tudta a románok nyomorúságát és elnyomatását élénkebben lefesteni, mint most az Erdélyi Híradó.”[10]

Mindezek a közeledési kísérletek és a liberalizmus közös platformja érleli meg Baritban a messzemenő megegyezési készséget s mondatja vele a következő igen szép és őszinte szavakat: „A gondviselés és a sors – írta a Gazetában 1847-ben – ebben a szép és mindnyájunk számára drága hazába századok óta annyi nemzetet és felekezetet dobott bele. Miért keserítsük tovább egymás napjait? Miért ne élnénk valamennyien ugyanazon anya gyermekeiként?… Miért keresnők boldogulásunkat csak elválasztó, széttépő szeparatizmusban, elfutva egymástól… És ha még uralkodnak köztünk előítéletek, ha a nyelv, a vallás, az ősi szokások még elválasztó falat emelnek közénk, miért ne kímélnők egymást, miért ne gyújtanánk közösen világosságot?”[11]

A magyar reformellenzék még a vele a legnagyobb küzdelemben álló horvát mozgalom balszárnyával is – a közös célok alapján – létrehozott bizonyos kapcsolatot. E csoport külön párttá akart szerveződni, e kérdés kapcsán a későbbiekben még részletesen megvizsgáljuk a magyar ellenzékkel tervbe vett együttműködési kísérleteit, melyek elválaszthatatlanok a magyar–horvát viszony egészétől

A szerb fiatalság – a szlovákhoz hasonlóan – példaképnek tekintette az ellenzéki magyar jurátusok tevékenységét, és azt követelte, hogy az 1842-ben megnyíló szerb egyházi-nemzeti kongresszuson képviselőik is részt vehessenek. Ezzel a progresszió irányába akarták befolyásolni a klérus vezetése alatt álló gyűlés tevékenységét.

E magyar–nemzetiségi (szlovák, román, horvát, szerb) kapcsolatokat élénk érdeklődéssel kísérte a lengyel emigráció konzervatív szárnya, amelynek élén Adam Czartoryski herceg állt. Politikája, amelyet széles ügynöki hálózaton keresztül igyekezett végrehajtani, kettős irányú volt. Egyrészt Oroszország balkáni befolyásának az ellensúlyozására, a török uralom alatt élő balkáni népek, főként a szlávok felé fordult, másrészt az osztrák birodalomban lakó szlávok, románok és magyarok kibékítésén fáradozott. Mindez természetesen Lengyelország függetlenségének, egy monarchikus, nemesi Lengyelország megteremtésének szolgálatában állt. E kibékítési politika nagy jelentőségű volt, s arra irányult, hogy az egymásra utalt népek erejüket Ausztria ellen fordítsák, vívják ki szabadságukat; jöjjön létre a szabad szláv, román és magyar népek föderációja, amelynek legfőbb protektora Lengyelország lenne.

Végül utalunk egy kapcsolattípusra: a közösen vívott parasztmozgalmakra. Igazi széles tömegekre kiterjedő együttműködés volt ez, azonban teljesen független a nemzeti mozgalmaktól. Nem voltak ezek mások, mint a parasztság ösztönös fellépései. Csupán néhány jelentősebb példára hívjuk fel a figyelmet. Ilyen volt az 1831. évi észak-magyarországi nagy parasztfelkelés, amelyben magyar, szlovák, román és ukrán jobbágyok vettek részt. E felkelésnek nagy hatása volt a szomszédos vegyes lakosságú területek parasztságára is.

E népi kapcsolatok másik nagy forrásvidéke Erdély volt. Bár ezekben az évtizedekben nem került sor a Horea-felkeléshez hasonló nagyarányú parasztfelkelésre, mégis a helyi mozgalmak egymást követték. Erdély román és magyar jobbágysága szakadatlan harcot vívott az adó és a katonai terhek csökkentéséért. Külön kell szólnunk az Erdélyi Érchegységben kirobbanó megmozdulásokról. Az Érchegység középső zalatnai kincstári uradalmához tartozó román bányászjobbágyok a Horea és Closca-felkelés után sem hagyták abba harcukat.

Vörös Károly

Széchenyi válsága

Mert Széchenyi már ekkor világosan – ha nem is torzítás nélkül – látja az 1840-es évek Kossuthjának politikai fejlődésében egymásra következő, e politika társadalmi bázisát egyre szélesítő fázisokat: először még csak a nemesség jobb lelkiismeretére apellált, ez volt – tudjuk – a Pesti Hírlap] agitációjának korszaka; majd miután itt az országgyűlési tapasztalatok szerint nem ért el eredményt, ezt az osztályt pótolandó, új osztály felé fordult, ez a Védegylet kora: „kereskedőnek és fábrikásnak”[12] állott maga is ; s miután ez sem sikerült, most már a parasztlázításra tért rá, s Horea és Dózsa korszakát kívánja felidézni.

Arató Endre

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

Ugyanakkor a román polgári értelmiséget – és ezt egy pillanatig sem feledhetjük el – a magyar nemesség és az erdélyi hatóságok megkülönböztetett érdeklődéssel figyelték: nem szervezik-e a parasztságot, sajtójuk e kérdésben milyen nézeteket képvisel. Ez a nagyarányú aggodalom a Horea-felkelés emlékéből táplálkozott, hatása mélyen élt ebben a korszakban. S bár a parasztmozgalomnak nem volt román nemzeti vonatkozása, miután abban nagy többségben román jobbágyok vettek részt, a magyar kormány már a 18. század végén dákoromán célokat tulajdonított annak, s ez a félelme a 19. század folyamán a román nemzeti mozgalom erősödésével egyre nőtt. Ily módon a Gazeta óvatos, rendkívül megfontolt s csupán liberális elemeket tartalmazó agrárprogramja konzervatív magyar és szász oldalról állandó vádaskodásoknak volt kitéve. Aligha tévedünk tehát, ha azt állítjuk, hogy ugyanaz a javaslat vagy elképzelés, amely magyar lapokban a parasztkérdésben napvilágot látott, a Gazeta hasábjain már szinte főbenjáró bűnnek számított, miután az urak általában magyarok, a jobbágyok pedig románok voltak. Éppen ezért a magyar nemesség tudatában a jobbágymegmozdulásokhoz egyre erőteljesebb nemzeti mozzanatok kötődtek, annak ellenére, hogy a román értelmiség elítélte a parasztfelkeléseket, s a román jobbágyságot 1848-ig alapjában érintetlenül hagyta a nemzeti gondolat. A lap írói, szerkesztői féltek tehát attól, hogy a kibontakozó paraszti megmozdulásokat a magyar nemesség és a hatóságok rajtuk kérik számon.

A román polgári intelligencia nagy dilemma előtt állott. Tisztában volt a parasztság jelentőségével a nemzeti mozgalom szempontjából, őszintén vonzódott is feléje, s ekkor már a jobbágyságot bázisként is fel akarta használni a nemzeti ügy érdekében, de ugyanakkor tudta azt is: kockáztatja az egész mozgalmat, ha nyíltan kiáll a liberális program mellett. Mindehhez járult a román sajtó megkülönböztetetten szigorú cenzúrája.

Ezek a koordináták határozták meg a polgári értelmiség ellentmondásos politikáját. Bariț a negyvenes években általában elítélően nyilatkozott a forradalmakról, s a francia forradalom kapcsán megállapította, hogy ebből a revolúcióból a franciák még mindig nem „józanodtak ki”.[13] Megrótta Horia mozgalmát is.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze.

Lábjegyzetek

  1. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  2. Ugyanott I. 268.
  3. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  4. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  5. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  6. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. [[II. József király| Nickyhez.
  7. Ugyanott 145.
  8. Szász mozgalmak. Állásunk tájékoztatása. Erdélyi Híradó, 1843. 7. sz.
  9. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 169.
  10. Causa Romanilor. Gazeta de Transilvania, 1846. 72.
  11. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 179.
  12. Vita II. Budapest, 1930. 778.
  13. I. Tóth Zoltán, Az erdélyi és a magyarországi román nemzeti mozgalom 1790–1848. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 12.) Budapest, 1958. (továbbiakban: I. Tóth, Az erdélyi… Budapest, 1958.) 48.

Irodalom

A hollandokkal folyó diplomáciai, már-már katonai harcról részben Kaunitz és II. József levelezése ad számot; még becsesebb József és Lipót levelezése. 1784. október 31-én kelt a levél, mely először említi a Schelde, vagyis a holland kérdést. Az ezt követő hetekben ez oly fontos az uralkodónak, hogy a közben Magyarországon és Erdélyben lefolyt eseményeket, a Horia-felkelést éppen csak megemlíti: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. Ed. A. Arneth, (Wien, 1872. I. 227–243).

A HoreaClosca felkelés legújabb, leghitelesebb összefoglalását kéziratunk lezárása után tette közzé Trócsányi Zsolt, A jobbágypolitika és a Horia-felkelés (Erdély története. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Budapest, 1986. II. 1091–1099). Elfogulatlan feldolgozások ezt megelőzően magyar részről: I. Tóth Zoltán, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951); Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952); román részről: D. Prodan, Rascoala lui Horea. I–II. (Bucuresti, 1979). Alapos forrásválogatást tett közzé Magyari András, A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében (Bukarest, 1984). Mi magunk régi tanulmányunk alapján dolgoztunk: H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954), illetve É. H. Balázs, Die Lage der Bauernschaft und die Bauernbewegungen, 1780–1787 (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1956), és I. Tóth Zoltán és Berlász Jenő gondosan összefoglalt eseménytörténete után az Országos Levéltár C 13 Benigna mandata és C 44 Departamentum politicum comitatuum igen bőséges helytartótanácsi anyagára támaszkodtunk.