Horthy Miklós

A Múltunk wikiből
Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.
politikus, a 20. századi magyar történelem meghatározó alakja
Wikipédia
Portraits de Miklós Horthy.jpg
Portraits de Miklós Horthy

Ránki György

Előszó

Nem kétséges, hogy a Horthy-rendszer jellegének, a fasizmus problémájának, a társadalmi és eszmetörténeti fejlődésnek a kérdésében még igen sok vita várható.

Hajdu Tibor

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Szegeden éppen a hadjárat első napján alakult meg az ellenforradalmi kormány Károlyi Gyula elnökletével. Azok, akik az 1918. októberi forradalom elvi alapján álltak, megtagadták a belépést a reakciós kormányba (kivéve a volt radikális Varjassy aradi főispánt, a franciák bizalmi emberét), tárcát vállalt viszont a bécsi Antibolsevista Comité (ABC) megbízottja, Teleki Pál és Horthy Miklós ellentengernagy, aki határozott fellépésével a gyülekező szélsőjobboldali tisztikar vezére lett, míg a fiatalabb és kompromittáltabb Gömbös megelégedett mellette a szürke eminenciás szerepével.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Miután Stromfeld és Haubrich elutasították a puccs gondolatát, Haubrich volt harctéri parancsnoka és bizalmasa, Hőnig őrnagy, a budapesti vasas tartalék hadosztály parancsnoka (később Horthy hadseregének tábornoka) lefújta az akciót.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Horthy röplapon dezertálásra szólította fel a vöröskatonákat; más, Budapesten készült röplapok pedig azt javasolták, hogy az üzemekben tartsanak szavazást: diktatúrát akar-e a munkásság vagy szociáldemokrata kormányt, Buchinger, Garami, Peidl és Weltner vezetésével.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket.

A tiszai offenzíva elhatározása

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.

Ormos Mária

Forradalom és ellenforradalom Európában

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán – mint láttuk – felváltotta a kommunista–szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság. Ennek fennállása alatt, különösen midőn 1919 áprilisában Bajorországban is tanácsköztársaság létesült egy rövid időre, megnövekedett az orosz–magyar–német forradalmi erők találkozásának, a világforradalom kibontakozásának reménye. A Magyarországi Tanácsköztársaságot azonban intervencióval leverték. Ez a reakciós jobboldali nacionalista erőket szilárdította meg az egész térségben, s Magyarországon az ellenforradalmat követően az egyik legszélsőségesebb reakciós kormányzati rendszer megteremtéséhez járult hozzá Horthy kormányzósága alatt.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom kormányra kerülése

Az 1919 őszén mind teljesebbé váló politikai káoszban, az egyre élesebbé váló hatalmi harcban elsősorban a román megszálló hatóságoknak, valamint a Horthy mögött sorakozó katonai csoportnak jutott döntő szerep. A katonai csoport augusztus elején függetlenítette magát a szegedi kormánytól, s „nemzeti hadsereggé” alakuló fegyveres erejével a románok által meg nem szállt Dunántúlra vonult.

A fővezérség szerepe

A teljes cikk.

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

A sajtótermékek megjelentetésével a munkásmozgalom politikai irányítása új lendületet nyert, amit fokozott az a körülmény, hogy 1920-ban Szovjet-Oroszország fogolycsere útján számos bebörtönzött, nem egy esetben halálra ítélt kommunistát és szociáldemokratát mentett ki Horthy börtöneiből.

L. Nagy Zsuzsa

Az erőviszonyok 1919 őszén

Mindez elsősorban a fővezérségnek, Horthy körének kedvezett. A kormányhatalom ugyanis képtelen volt megfelelő fegyveres erőt biztosítani magának, s így amikor napirendre került a román csapatok felváltása, az országban más fegyveres erő, mint Horthy hadserege, nem jöhetett számításba. A „magyar kérdés” rendezésének halogatása ezenkívül azzal is a szélsőjobboldali ellenforradalmi csoportokat segítette, hogy időt biztosított számukra soraik rendezésére, szilárdabb szervezeti kereteik kiépítésére. Az 1919. augusztustól novemberig bekövetkezett változások tartalmát egyértelműen kifejezte az angol álláspont alakulása: bár az angol politika korábban a szociáldemokrata és a liberális polgári csoportokra jelentős mértékben kívánt támaszkodni, novemberben már elfogadta és támogatta Horthyt, illetve a szélsőjobboldali irányzatot.

1919. októberre–novemberre jelentősen előrehaladt a politikai erőket tömörítő, bár távolról sem végleges pártkeretek kialakulása. E keretek lazaságát s a viszonyok labilitását mutatta azonban, hogy a nagybirtok és a nagytőke reprezentánsai még nem tömörültek érdekeiket egységesen képviselő pártba. Nem volt ilyennek tekinthető a kormányt alkotó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), amelyet Friedrich István hozott létre 1919 szeptemberében saját Keresztény Nemzeti Pártjából, valamint a hozzá csatlakozó Keresztény Szocialista Gazdasági Pártból, Ernszt Sándor, Huszár Károly és Haller István keresztényszocialista csoportjából. A Keresztény nemzeti Egyesülés Pártja – ennek ellenére – gyorsította az úgynevezett keresztény-nemzeti erők tömörülését, s fontos szerephez jutott az ellenforradalom intézményesítésében.

Ugyanakkor a nagybirtokos, agrárius körök szempontjából veszedelmesen megnőtt a Nagyatádi Szabó István vezette Független Kisgazda és Földműves Párt befolyása. A párt az 1910-es évek óta működött, de jelentős politikai szerephez csak az ellenforradalom első éveiben jutott. Bár Nagyatádi Szabó pártja nemcsak az 1918. évi polgári forradalomtól határolta el magát, hanem általában a polgári demokratikus törekvésektől is, a keresztény pártok konzervativizmusát is elutasította, mert szükségesnek tartotta a földkérdés gyors rendezését, a birtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítését a nagybirtokkal szemben. Nagyatádi Szabó pártja a birtokos parasztságra épített, de szerette volna tömöríteni a kispolgárság városi rétegeit, az értelmiséget is, s nem idegenkedett néhány demokratikus, illetve liberális reformtól sem. A párt vidéki társadalmi bázisának határozott ellenzékisége, belpolitikai súlya a legkomolyabb veszélyt jelentette a hagyományos uralkodó osztályok politikai terveire, Növelte e veszélyt, hogy Nagyatádi Szabó pártjának mérsékelt nagytőke- és arisztokráciaellenessége nem különült el a fővezérség, illetve a Horthy mögött sorakozó szélsőséges csoport jelszavaitól, s a társadalmi bázisát alkotó rétegek is részben ugyanazok voltak. Igaz, a diktatúrára törekvő, a hatalmi rendszert politikailag szűkíteni kívánó csoport és a bizonyos társadalmi reformokra, a politikai hatalom mérsékelt demokratizálására törekvő Kisgazdapárt között mélyreható ellentét volt, ez azonban nem zárta ki a taktikai találkozást. A hagyományos uralkodó osztályok mindenesetre a paraszti bázisú Kisgazdapártot félre kívánták állítani, illetve befolyását csökkenteni akarták. E célból a nagybirtokos-agrárius körök 1919 szeptemberében Egyesült Kisgazda és Földműves Párt néven újraélesztették az 1918 decemberében alakított Országos Földműves Pártot. Ennek élére egy politikailag jelentéktelen gazdagparasztot, Sokorópátkai Szabó Istvánt állították, de a párt vezetését arisztokraták, Országos Magyar Gazdasági Egyesület-vezetők és egyes szélsőjobboldali politikusok tartották kezükben.

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

A keresztény tábort, valamint a szociáldemokrata és liberális ellenzéket számos belső ellentét bontotta meg. Friedrich és köre a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját akarta megtenni a kibontakozás bázisául, s ez ellen nemcsak a legális (szociáldemokrata, liberális) baloldal tiltakozott, hanem a ”keresztény” politikusok tekintélyes része is. Horthy és köre szembeszállt a kormány „liberalizálásával”, de Friedrichhel is, míg a politikai csoportok zöme a hadsereg háttérbe szorítását szerette volna elérni.

A Clerk-misszió

1919. november elejére – ismételt tárgyalások után – Clerk egyetlen megoldási lehetőséget látott: a nagy szervezeti és társadalmi erővel fellépő, katonai és hatalmi funkciókat is birtokló „keresztény-nemzeti” pártokra alapozva létre kell hozni egy olyan kormányt, amelyben jelképesen a szociáldemokrácia és a liberális polgárság is képviseltetné magát; ezzel egyidejűleg a román csapatokat Horthy hadserege váltaná fel, azzal a feladattal, hogy az új kormány számára biztosítsa a szilárd államhatalmat.

1919. november 5-én Clerk elérte a pártok és a fővezérség megegyezését. Horthy írásos nyilatkozatban nyugtatta meg az aggódó liberális politikusokat: alárendeli magát a kormánynak, nem fog katonai diktatúrát teremteni, és elismeri a polgári jogegyenlőséget. A polgári politikusok garanciát láttak George Russel Clerkben s általa az antantban arra, hogy e vállalt kötelezettségeket a „fővezér” megtartja.

A békekonferencia felszólítására a csehszlovák egységek kivonultak Észak-Magyarországról. A román csapatok azonban csak Budapestet és a Duna–Tisza közét ürítették ki; jugoszláv megszállás alatt maradt Pécs és a baranyai háromszög. Megállapodás történt, hogy a román csapatok helyét a „nemzeti hadsereg” foglalja el.

1919. november 16-án olyan szigorú megelőző biztonsági intézkedések mellett, mintha ellenséges ország fővárosába indultak volna (statárium, kijárási tilalom elrendelése), a „nemzeti hadsereg” – élén Horthy Miklóssal – bevonult Budapestre.

A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.

A békekonferencia – eredményesnek ítélve Clerk munkásságát – 1919. december 1-i határozatával elismerte a Huszár-kormányt, 5-én pedig feloszlatta a tábornoki bizottságot.

Mindez tulajdonképpen elsősorban a fővezérség, Horthy, a katonai csoport befolyását, súlyát növelte. A főváros katonai karhatalmi főparancsnoksága átvette a közrendészet általános feladatait, a katonai cenzúra a kormányt is ellenőrizte. 1919. november második felétől a nagyobb üzemekben katonai őrségek, valamint a hadsereg iparügyi megbízottai ellenőrizték a termelést és a munkásság magatartását. A kormány rekvirálási rendeletét a „nemzeti hadsereg” hajtotta végre, a szénkormánybiztosság még 1920 nyarán is rendszeres jelentéseket adott a hadseregnek; a kormánybiztosok közül sorozatosan leváltották azokat, akik a hadsereg tevékenységét bírálták.

1919 késő őszén Budapestet a fehérterror újabb hulláma borította el: ugrásszerűen megszaporodtak a letartóztatások, a kegyetlenkedések. Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna–Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosan követtek el – a dunántúlihoz hasonló – tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).

Ugyanakkor a szélsőjobboldali tiszti csoport vezetésével az egész politikai életet behálózva épültek ki a titkos és nem titkos fasiszta jellegű társaságok. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott az Etelközi Szövetség (EKSZ), a Kettős Kereszt Vérszövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület. Az Etelközi Szövetség úgynevezett hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre.

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A fővezérség, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Országos Véderő Egyesület nyílt erőszakkal avatkoztak be a pártok tevékenységébe, készítették elő a nemzetgyűlési választásokat és Horthy kormányzóvá választását. December 1-én a fővezérség arra utasította a nemzetvédelmi tiszteket, hogy csak Horthyt támogató képviselőt engedhetnek megválasztani. A különítmények, az Ébredő Magyarok Egyesülete tagjai szétverték a szociáldemokrata, liberális és kisgazda választási gyűléseket; december 7-én a szélsőjobboldali, antiszemita csoportok feldúlták a Népszava, a Világ és Az Est lapok szerkesztőségeit. A helyi katonai parancsnokságok egyes miniszterek választási gyűléseit sem engedélyezték. A terror mellett a jobboldal politikai erejét növelte, hogy Nagyatádi Szabó István, akit a fővezérség halálosan megfenyegetett, 1919. november 29-én hozzájárult a két kisgazdapárt egyesüléséhez, valamint ahhoz, hogy a nagytőke egykori munkapárti – s az ellenforradalom első hónapjaiban passzív – képviselőinek zöme csatlakozzon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, miután hiába tiltakozott a hadsereg önkénye ellen, 1920. január 15-én kilépett a kormányból, és visszalépett a választásokon való részvételtől is. Ezzel számára egy 1922 júniusáig tartó, a parlamentáris fórumokat tekintve passzív politizálási időszak következett.

A választásokat 1920. január 25–26-án tartották meg, a pótválasztások azonban február 13-ig elhúzódtak. Választási törvényként a Huszár-kormány kénytelen volt elfogadni a Friedrich-kormány augusztus 29-én kiadott 4245. sz. rendeletét, mivel a nagyhatalmak ragaszkodtak az általános és titkos választójog alkalmazásához. Ez a rendelet a háború utolsó éveiben készült reformtervek egyikének megvalósítása volt, nem 1919 augusztusában dolgozták ki. A rendelet szerint választójoga volt a 24 éven felüli, 6 évi magyar állampolgársággal, féléves helyben lakással rendelkező lakosságnak (nők esetében még írni-olvasni tudás is szükséges volt). Szélesebb körű választójogot biztosított a korszak későbbi választójogi rendelkezéseinél, mert a különböző cenzusokat (helyben lakás, iskolai végzettség stb.) igen alacsonyan állapította meg. Így több mint 3 millió szavazó járulhatott az urnákhoz. A kormánypárt és a jobboldal ezt a választójogi rendeletet az antant nyomására létrejött kényszerintézkedésnek tekintette, s amint arra lehetőség adódott, meg is változtatta. Már ekkor bebizonyosodott, hogy a választójog önmagában nem biztosítja a szabad véleménynyilvánítást, mert a hadsereg, a jobboldali szervezetek terrorizálták a választókat; Budapesten a szavazóhelyiségeket és a fontosabb középületeket is a hadsereg szállta meg. „A büntetés, a megtorlás volt a jelszó, a revanche mindenkivel szemben”[1] – állapította meg később Bethlen István.

Az eredmény minden terror ellenére a Kisgazdapárt sikerét hozta. A nemzetgyűlés 218 mandátumából 79-et szerzett meg, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának csak 72 jutott. A Tiszántúlon csak a román megszállók kivonulása után, 1920 júniusában került sor választásokra. Mivel itt is a kisgazdák értek el több sikert, képviselőik számát összesen 91-re növelték; eközben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselők száma a kilépések következtében 59-re csökkent. A többi mandátumon 5 párt és néhány párton kívüli képviselő osztozott. A liberális ellenzéket egyedül a Vázsonyi Vilmos vezetése alatt álló Nemzeti Demokrata Párt képviselte mindössze 6, Budapesten szerzett mandátummal.

A választás nem zárta le, hanem tovább élezte a hatalmi harcot. A Kisgazdapárt választási sikere mögött a politikailag is aktivizálódott széles falusi kispolgári rétegek álltak, amelyek törekvései potenciális veszélyt jelentettek a hagyományos uralkodó osztályok s részben Horthy és csoportja számára. Friedrich István magának követelte vissza a miniszterelnöki tisztet, Horthy viszont maga kívánta kijelölni az új kormányfőt, s kész volt akaratát erőszakkal is keresztülvinni.

Kétségtelenül Horthy pozícióját erősítette, hogy a nagyhatalmak többször, így Th. B. Hohler angol főmegbízott útján, valamint a békeszerződés végleges szövegének átnyújtásakor a csatolt kísérő levélben leszögezték: a Habsburg-ház egyetlen tagja sem lehet államfő. Igaz, Horthy államfői aspirációit ellenezte az uralkodó osztályok tekintélyes része – főként az arisztokrata nagybirtokosok –, a Kisgazdapárt, az Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a liberálisok, de posszibilis jelöltet azért sem tudtak szembeállítani vele, mivel igen ellentétes politikai áramlatokat képviseltek.

A nemzetgyűlés az 1920: I. tc.-ben – az ideiglenes közjogi állapot (provizórium) álláspontjára helyezkedve – kimondta, hogy addig, míg a királyi szék betöltésének kérdése megoldást nem nyer, kormányzóra bízza az államfői teendők ellátását. A Habsburg-ház trónigényét a Monarchia felbomlása után is a Pragmatica Sanctio alapján elismerő legitimisták és a velük szemben a nemzet szabad királyválasztási jogát hangsúlyozók egyaránt megfelelő korlátok közt kívánták tartani a kormányzó jogkörét, szemben a katonai csoport (Horthy hívei) törekvéseivel. A törvény által megszabott kormányzói jogkör kiterjedt a kormány megerősítésére hivatalában, lehetővé tette a törvényhozó szerv által elfogadott törvény további tárgyalásra való egyszeri visszautasítását, de nem tartalmazta a nemesség adományozásának jogát, a főkegyúri jogok gyakorlását. Ugyanakkor azonban Horthynak mint „legfelső hadúrnak” a kezébe került a hadsereg irányítása. A kormányzó és a miniszterelnök mellett a parlamentnek alárendelt szerep jutott. Növelte a kormányzó tényleges hatalmát. hogy az ország alkotmányos berendezkedéséből ténylegesen minden demokratikus elem hiányzott.

Az 1920. március 1-i kormányzóválasztást a fővezérség terrorja előzte meg és kísérte. Ennek során megölték Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a két ismert szociáldemokrata publicistát (1920. február 17.), akik nyíltan bírálták a fehérterrort. A választás napján tisztek szállták meg a parlamentet és környékét, több képviselő és miniszter nem tudott bejutni az épületbe. A mentelmi bizottság utóbb törvénysértést állapított meg e tényben, de „jóhiszeműséget” feltételezve, nem került sor további eljárásra. A leadott 141 szavazatból Horthy 131-et kapott; heten szavaztak Apponyi Albert grófra. Horthy megválasztását az 1920: II. tc. rögzítette.

Horthy, kihasználva a helyzetet, ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányzói jogkört kiszélesítsék. Ez meg is történt: az 1920: XVII. tc. jogot adott a kormányzónak kegyelmezésre, a törvények kihirdetésének elrendelésére, valamint a parlament feloszlatására, de arra is, hogy „közvetlen fenyegető veszély esetében” a kormányzó a parlament előzetes hozzájárulása nélkül – de azt utólag azonnal kérve – a határokon túlra vezényelje a hadsereget. Nem szabályozta törvényes rendezés a kormányzói működés időtartamát, a visszahívás módját.

Horthy kormányzóvá választása – belpolitikailag – a hadsereg és a szélsőjobboldali szervezetek 1919 augusztusa óta tartó és fokozódó terrorjának, növekvő hatalmának következménye volt. Külpolitikailag viszont az tette lehetővé, hogy a polgári rend társadalmi és politikai konszolidációját kívánó antant, közelebbről az angol politika, benne látta a „megbízható”, az „erőskezű” embert, aki biztosítékul szolgál a magyarországi polgári rend helyreállítására és fenntartására.

Horthy Miklós a Monarchia haditengerészeténél kezdte pályafutását, melynek során végül is ellentengernagyi rangot ért el, miközben 4 esztendőn át Ferenc József szárnysegéde is volt. Mintegy 1000 holddal rendelkező középnemesi családból származott, s 1919 nyarán azért került a szegedi ellenforradalom kormányába, mert ismert nevű katona, de politikailag szürke figura volt. Magyar nyelvtudása még 52 éves korában, kormányzóvá választásakor sem volt tökéletes. Politikai felfogását merev és határozott szovjet és forradalomellenesség, a dolgozó osztályok úri megvetése, a területi revízió agresszív megvalósításához való ragaszkodás jellemezte.

A legfőbb közjogi méltóságba való emelkedését – mint említettük – az 1920 elejére kialakult viszonyoknak, belpolitikailag a katonai csoportnak, nemzetközileg az angol politika támogatásának köszönhette. Pozícióját már kezdetben megszilárdította a Habsburg-restauráció támogatásának elutasításával.

Negyedszázadon keresztül azonban azért őrizhette meg pozícióját, mert kormányzóként Horthy eltávolodott a szélsőjobboldali katonai csoporttól, noha kapcsolatait vele mindvégig megőrizte, és alkalmazkodott az uralkodó osztályok általános érdekeihez, a nagybirtok és a nagytőke törekvéseihez.

Horthy kormányzóvá választását a katonai diktatúrára törő fasiszta csoport saját győzelmeként ünnepelte; hatalmának törvényesítése azonban tulajdonképpen megindította és meggyorsította e csoport, mint önálló politikai erőtényező visszaszorításának folyamatát. Tagjai beépültek a rendszerbe, amelyben a hadsereg speciális helyzete, ha nem is mindig egyforma mértékben, az egész korszak folyamán érvényesült. Horthy – felismerve, hogy a rendszer fennmaradásának, egyben saját hatalma megőrzésének feltétele a politikai erők egyensúlyának megőrzése – a Bethlen-kormány idején kialakult hatalmi koalíció védelmezőjévé vált. Egyensúlyozó szerepe a különböző politikai irányzatok között egyre fontosabb lett a későbbiekben. Személyének tudatos politikai népszerűsítése is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Horthy az egész ellenforradalmi rendszer szimbólumává váljon.

Szakács Kálmán

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

A teljes cikk.

L. Nagy Zsuzsa

A trianoni békeszerződés

A magyar kormány – a békefeltételek enyhítése érdekében – nemcsak meglevő angol kapcsolatainak fenntartására törekedett, hanem igyekezett megnyerni a meglehetősen ellenséges francia politika jóindulatát. Ezért Horthy felajánlotta Magyarország fegyveres részvételét a Szovjet-Oroszország ellen folyó intervenciós háborúban. A Millerand és Paléologue által egy ideig képviselt – esetleg Magyarország központtal kialakítandó – Duna-medencei blokk gondolatát azzal is erősíteni kívánták, hogy tárgyalást kezdtek vezető francia pénzügyi körökkel, és készek voltak messzemenő gazdasági, pénzügyi engedményeket tenni. E tárgyalások egyben a gazdasági élet újjászervezése szempontjából is igen jelentősek voltak.

A Teleki-kormány

A „jogrend helyreállítása” feltétele volt a rendszer konszolidációjának, a nyílt diktatúrára irányuló kísérletek megakadályozásának. Mindez azzal a – főként Budapesten erős – felháborodással együtt, melyet a még mindig sorozatosan elkövetett merényletek, antiszemita botrányok váltottak ki, arra vezetett, hogy Horthy jóváhagyásával felszámolták a leghírhedtebb különítményes fészkeket (Britannia-szálló, Ehmann-telep), felfüggesztették az Ébredő Magyarok Egyesülete önkormányzatát.

Az első királypuccs

A teljes cikk.

A második királypuccs

Bethlen később sokat idézett, 1921. október 21-i pécsi beszéde a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával kötött kompromisszumot tartalmazta; leszögezte, hogy a kormányzat az 1920: I. tc. alapján áll, ugyanakkor azonban elismerte, hogy „vis maior” esetén – márpedig a forradalmakat annak tekintették – a király legitim joga nem szűnik meg. Hangoztatta, hogy a kormány sem puccsot, sem detronizációt nem kíván, a királyi jog gyakorlásának feltételeit csak tárgyalások útján lehet tisztázni. Bethlen, Horthy és a legitimista vezetők (Gratz Gusztáv, Andrássy Gyula) több tárgyalásának eredménye volt ez a kölcsönösen elfogadott álláspont, amit azonban a legitimisták nem tartottak tiszteletben.

IV. Károly Bethlen pécsi beszédével csaknem egyidőben, 1921. október 22-én Svájcból különrepülőgépen feleségével együtt Dénesfára, Cziráky Antal gróf birtokára érkezett. Ostenburg és Lehár katonai egységeinek kíséretében vonattal indult onnan Budapestre, miközben katonai alakulatok és polgári vezetők sorozatosan tettek neki esküt. IV. Károly második megjelenése lényegesen komolyabb veszélyt jelentett a rendszer konszolidációjára, mint húsvéti első kísérlete: követelését most fegyveres erővel támasztotta alá.

Az ellenforradalmi rendszer adott formájának fenntartásához, Horthy pozíciójának biztosításához azonban jelentősen hozzájárult az antanthatalmak és a szomszédos országok állásfoglalása. Az antant október 22-én határozottan tiltakozott a puccskísérlet ellen, a szomszéd országok háborús oknak nyilvánították azt, és kijelentették, hogy ha a magyar kormány nem képes megfelelő ellenintézkedéseket tenni, akkor készek akár az ország megszállására is. Horthy, valamint Bethlen határozottan léptek fel IV. Károllyal és a legitimistákkal szemben.

IV. Károlynak megfelelő belső támasza sem volt a sikerhez. A hadsereg, a fegyveres testületek jó része, a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete által kézben tartott középrétegek, kispolgárok Horthyt támogatták. Szabad királyválasztó volt, s így szükségképpen Horthyt támogatta a Kisgazdapárt tagsága. A nagytőke az adott viszonyok között a rendszer stabilizálását biztosítottnak látta az antant által elfogadott és támogatott HorthyBethlen vezette ellenforradalmi rendszerben, s nem kívánt bizonytalan kimenetelű, a szomszédos országokat és a nagyhatalmakat Magyarország ellen fordító kalandba keveredni. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt távol tartotta magát a királypuccstól, elutasította a legitimisták igen szerény engedményeket ígérő együttműködési javaslatát, az ügyet az uralkodó osztályok egyes csoportjai közötti konfliktusnak tekintette, s ezzel a kormányt támogatta,

Nem annyira a puccs meghiúsításában, mint inkább a Gömbös-csoport pozíciójának megerősítésében játszott szerepet a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete szervezésében felállított egyetemi zászlóalj, amely Budaörsnél készült megállítani IV. Károlyt. A király képviseletében Gratz és Lehár tárgyalt Horthyval, aki a hatalom átadását megtagadta, okkal – és örömmel – hivatkozva a nagyhatalmak, valamint a szomszédos országok álláspontjára. A királyhoz csatlakozott politikusokat, tiszteket letartóztatták, IV. Károlyt és feleségét, a Nagykövetek Tanácsa határozatának megfelelően, átadták az antant megbízottainak, akik Madeira szigetére szállították őket. IV. Károly ott halt meg 1922. április 1-én.

A szomszédos országok azonban nem elégedtek meg IV. Károly távozásával, hanem – tekintettel a legitimista tábor egyéb kombinációira – a nagyhatalmakkal együtt követelték a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 6-án a nemzetgyűlés elfogadta a Habsburg-ház trónfosztását kimondó törvényjavaslatot, a királyság intézményét azonban fenntartotta.

Az ellenforradalmi rendszer belpolitikailag megerősödve került ki a puccs okozta kritikus helyzetből. Horthy és Bethlen bebizonyították, hogy maguk is a status quo fenntartásának hívei, nem kívánják IV. Károly visszatérését, s ebben hathatós támogatást kaptak a nagyhatalmaktól, valamint a szomszédos országoktól.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár K 428. (A Magyar Távirati Iroda 1921. október 21-i jelentése.)