Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A Múltunk wikiből

A Károlyi-kormány a hatalom átvételekor a nemzetiségi kérdést illetően több vonatkozásban már befejezett tényeket talált.

Miután a horvát szábor október 29-én kimondta a Magyarországtól való elszakadást, a kormány azzal, hogy Balla Aladár személyében követet nevezett ki Zágrábba, e tényt tudomásul vette. A magyar küldöttség a belgrádi tárgyalások során is hangsúlyozta, hogy „mai határai”, amelyekhez a béke megkötéséig ragaszkodni kíván, Horvát-Szlavónország nélkül értendők.

Ilyen körülmények között november elején a szóban forgó területen már nem az volt a kérdés, hogy fennmarad-e a közjogi kapcsolat valamilyen formában Magyarországgal, hanem az, hogy hogyan alakul Horvát-Szlavónország további sorsa, hogyan megy végbe a délszláv népek egyesülése egy új jugoszláv állam keretében.

A Károlyi-kormány a Drávától délre zajló eseményeket tudomásul vette ugyan és egyetértett Horvát-Szlavónország elszakadásával, de ez nem jelentette, hogy egyetértett volna a Vajdaság elszakadásával is, ami alatt a Bácskát, a Bánátot és Baranya megye egy részét értették.

A november elején fellángoló tömegmozgalmak hajtóerejét, a szegényparasztság megmozdulásainak legfőbb tartalmát e területen is gazdasági-szociális követelések alkották. Az elnyomók elleni harag csak helyenként és annyiban nyert nemzeti színezetet, amennyiben a közigazgatás – a magyar közigazgatás – ellen fordult. A nagyon is vegyes nemzetiségi összetétel ellenére – a Vajdaságban szinte egyenlő arányban éltek magyarok, németek, románok, szerbek és más szláv népcsoportok – az első napok zűrzavarában a burzsoázia különböző nemzetiségű, nacionalista beállítottságú elemeinek egymás közötti ellentétei háttérbe szorultak. Amennyiben a forradalmi mozgalmak elleni fellépésről volt szó, a magyar, a szerb, a német nemzeti tanácsok együttműködtek, és minden eszközt igénybe vettek „az élet- és vagyonbiztonság” helyreállítása érdekében. A régi karhatalom maradványai, a leszerelő hadsereg megbízható tisztjei, a jól fizetett – akár magyar, akár szerb – nemzetőrök e célra egyaránt alkalmasak voltak. A legválságosabb napokban Újvidéken szerb hadifoglyok tartották fenn a rendet. Nagybecskereken német katonák teljesítettek őrszolgálatot.

A szerb hadsereg bevonulása után (november 7–19.) a „rendcsinálás” feladata az újonnan érkezett katonaságra hárult. A szerb hadsereget ezért megjelenésekor a nem szerb nemzetiségű burzsoázia is várakozással fogadta, és a hivatalnoki kar is üdvözölte. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „fehér sas” katonái nemcsak a fegyverek összegyűjtése és a rend helyreállítása céljából érkeztek, hogy a magyar közigazgatás azonnali leváltását is megkezdik, ez új ellentéteket szült, annál is inkább, mert a szerb hadsereg minden erővel a szerb burzsoáziát támogatta, amely a megváltozott helyzetben hegemóniára tört, és a terület egyedüli gazdájaként próbált fellépni.

A Károlyi-kormány arra hivatkozva, hogy a magyar közigazgatás leváltása és a közlekedés megszakítása Magyarországgal ellentétben áll a belgrádi egyezménnyel, november 21-én Franchet d'Esperey-hez fordult és tiltakozni próbált. A Szalonikibe küldött táviratra válasz nem érkezett. Szerb részről ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy a szóban forgó helységeket azért kezelik szerb közigazgatási területként, mert azokat még a fegyverszünet aláírása előtt foglalták el.

November 25-én Újvidéken összeült a vajdasági népszkupstina. A 757 képviselőt számláló szláv nemzetgyűlés két határozatot hozott. Az egyik határozat kimondta a Szerb Királysághoz való csatlakozást, a másik a Magyarországtól való elszakadás mellett foglalt állást.

A Szerbiához való közvetlen csatlakozás a nagyszerb irányzat győzelmét jelentette. Egyben azoknak a demokratáknak a vereségét, akik a Vajdaság nagyobb önállóságáért, az ott élő népek békés együttéléséért szálltak síkra.

A szerb hadsereg bevonulásával és az újvidéki határozattal a délvidék elszakadása befejezett ténnyé vált. A továbbiak során csupán a terület északi és keleti határainak pontos megvonása maradt vitás kérdésként függőben. A békekonferencia számára különösen az utóbbi, a keleti határ jelentett nehezen megoldható problémát. A Bánátra ugyanis nemcsak az új délszláv állam, hanem a román királyság is igényt tartott, arra hivatkozva, hogy e jelentős, részben románok által lakott területet az 1916 nyarán aláírt bukaresti titkos egyezmény Romániának ígérte.

A vitás területeken az ottani szerb burzsoázia gyengesége vagy hiánya következtében a régi hivatalnoki kar egy ideig még a helyén maradt, és az októberi forradalom által életre hívott hatalmi szervek (a különböző tanácsok, a Károlyi-kormány által kinevezett kormánybiztos főispánok) is tovább folytatták működésüket. A szerb hadseregnek a közigazgatás átvételére tett kísérlete, valamint az egyre nyomasztóbbá váló politikai-gazdasági helyzet 1919 februárjában Pécsett és Temesvárott heves sztrájkmozgalom kirobbanásához vezetett, amelyhez Szabadka és Nagykikinda is csatlakozott. E sztrájkokban a lakosság más rétegeitől – leginkább az állásukat féltő hivatalnokoktól – támogatva a vasutasok és a munkások jelentették a döntő erőt.


A soknemzetiségű Magyarország felbomlása
Tartalomjegyzék Szlovákia