Horváth Mihály

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 11:24-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Hasonló névvel lásd: Horváth Mihály hadvezér

Szentes, 1809. október 20. – Karlsbad, 1878. augusztus 19.
magyar történész, katolikus címzetes püspök
Wikipédia
Horváth Mihály1867.jpg
1840.
Megjelenik Horváth Mihály Az ipar és kereskedés története Magyarországban című műve.
1860.
A Kisfaludy Társaság ismét megkezdi működését, s megindítja kritikai folyóiratát, a Szépirodalmi Figyelőt.
Jókai Mór: Szegény gazdagok című regénye.
Mosonyi Mihály: Szép Ilonka című operája.
Székely Bertalan: II . Lajos holttestének megtalálása című festménye.
Madách Imre: Mózes című drámája (1860–61).
Horváth Mihály: Magyarország történelme című 6 kötetes munkájának megjelenése Genfben (1860–63).
1864.
A Matica Srpska Pestről Újvidékre teszi át székhelyét.
Ungváron cirillbetűs nyomda létesül.
Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig című munkájának genfi megjelenése.
1865.
Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története című munkája megjelenik Genfben.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Horváth Mihály a központi hatalom megrendülését, az oligarcha-uralom újbóli túltengését emelte ki a Mátyást követő „lengyel származású két király” alatt.

Vörös Károly

Az Ellenzéki Nyilatkozat

Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is.

Arató Endre

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

Horváth Mihály, a kortárs történetíró így írta le a meginduló nagy küzdelmet: „több követ egyszerre felkelvén: <<Ez nem egyéb dacnál – mond az egyik –, a követ tud magyarul, e méltatlanságot a tábla nem tűrheti>>. <<Törvény nem tiltja, s a szokás megengedi>>, felel az elnök kir. személynök. <<Magyarul!>> hallatszik erre minden felől. A horvát követ azonban mégis csak diákul erőködik szólani. De az új zaj és <<magyarul>> kiáltozás félbeszakasztja s elfojtja beszédét.”[1]

Vörös Károly

A tudományok

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Spira György

A Szemere-kormány bemutatkozása

Hiszen külügyminiszter (és ideiglenes földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter) az 1848 előtti főrendi ellenzék egyik kiemelkedő vezetője, a forradalmat elébb baranyai főispánként, majd február óta bácskai kormánybiztosként egyaránt becsülettel szolgáló Batthyány Kázmér gróf; igazságügyminiszter a már a szerb felkelés kirobbanásakor temesközi országos biztossá megtett s az ellenállást ettől fogva minden rá bízott feladatkörben ernyedetlenül szervező Vukovics Sebő; közmunka- és közlekedésügyi miniszter az elébb dunántúli, majd január vége óta erdélyi teljhatalmú biztosként ugyancsak fáradhatatlanul helytálló Csány László; vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig a nagynevű történetíró, az előző nyáron csanádi püspökké kinevezett s a forradalom mellett a püspöki kar más tagjaival ellentétben azóta is híven kitartó Horváth Mihály lett.

Szabad György

A társadalomtudományok

Az időálló értékek sorába tartozik a Monumenta Hungariae Historica két sorozatának, az okmánytárakat közreadó Diplomataria-nak és a magyar történetírás korai művelőinek munkáit közkinccsé tevő Scriptores-nek a megindítása 1857-ben, a főleg önéletírásokat adó Magyar történelmi emlékek megjelentetése, a kisebb forrásközléseknek is helyet biztosító Magyar Történelmi Tár tucatnyi kötete, s mellettük kora középkori, török kori, illetve erdélyi történelmi források kiadványsorozatai. Mindezek létrejötte elsősorban Szalay László, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Mikó Imre és mások, köztük a gyűjtött anyagukat az emigrációból hazajuttató Horváth Mihály és Simonyi Ernő érdeme volt.

Alapos kutatómunkára épült Teleki József gróf nagyszabású alkotása A Hunyadiak kora Magyarországon (1852–1856), amely befejezetlensége ellenére indokoltan lett egyik bázisa a hajdani „fénykor” iránt oly magasra csapó érdeklődés kielégítésének. Messzebb menő célokat tűzött maga elé az 1866-ig emigrációban élő Horváth Mihály. A korábbi összefoglaló művét alaposan bővítve kiadott, 6 kötetes Magyarország történelmében (1860–63), még inkább a reformkor politikai küzdelmeit tárgyaló Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig (1864) és a forradalmi időszakot feldolgozó Magyarország függetlenségi harcának története (1865) című Genfben kiadott munkáiban magyarázatot igyekezett találni az események alakulásának menetére, és igazolását adni azoknak a haladó társadalmi és nemzeti törekvéseknek, amelyeknek maga is elkötelezettje volt. S tette ezt olyan emelkedett előadásban, amelynek megelevenítő erejét közvetlen élményei csak fokozták. Forrásfelhasználása azonban a száműzetés viszonyai között kényszerűen korlátozott maradt. Minden bizonnyal ez is egyik oka annak, hogy úttörő reformkori munkásságához mérten is az 1860-as években készült műveiben háttérbe szorult a gazdasági-társadalmi tényezők alakulásának figyelemmel kísérése. Munkakörülményeinek és szubjektivitásának is nagy szerepe volt abban, hogy kortörténeti írásai korántsem maradtak visszavetítésektől mentesek.

Kolossa Tibor

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

A katolikus klérus már 1848-ban lépéseket tett a többi bevett vallásfelekezetekéhez hasonló autonómia engedélyezése érdekében, s 1849-ben Horváth Mihály kultuszminiszter tervbe is vette ennek megvalósítását, a gyakorlati kivitelt azonban az események alakulása megakadályozta.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A kiegyezést követő évtizedben még az emigrációból hazatérő Horváth Mihály a vezető történetíró, akinek az 1860-as években Svájcban kiadott nagy összefoglaló munkáit, a nemesi liberális-nemzeti történetírás reprezentatív alkotásait most itthon újra kiadják.

Lábjegyzet

  1. Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás, II. Budapest, 1886. 396–397.

Művei

A klasszikus kapitalizmusnak a felvilágosodás racionalizmusában gyökerező liberális eszmerendszerében fogant, sőt az embereknek a természetből eredő egyenlőségéről vallott nézetekkel is gazdagodott Horváth Mihály alkotása, az első magyar történeti összefoglalás: Magyarország történelme. Új dolgozat. VI. II. Lipót trónraléptétől a bécsi congressusig. (Pest, 1863); 2. bőv. kiadás VIII. (Budapest, 1873); Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-től 1848-ig (1. kiadás Genf, 1863; 2. kiadás Pest, 1867; 3. kiadás Budapest, 1886. Kötetünkben a 3. kiadást használjuk. Továbbiakban: Horváth, Huszonöt év). Horváth Mihály a magyar liberális, reformpárti köznemesség szemszögéből tekint korszakunkra is. Munkái sok, akkor még kiadatlan eredeti forrásanyagra, országgyűlési irományra, reformpolitikusok közléseire épülnek, és adatgazdagságuk miatt máig hasznavehetők. A polgárosuló nemesség nacionalizmusának előremutató vonásaként szabadságon és egyenlőségen elsősorban a kormányzó hatalmat birtokló feudális-dinasztikus abszolutizmus felszámolását, a magyar nemzet politikai, majd gazdasági önrendelkezésének biztosítását érti, de változatlanul a Habsburg-ház uralma alatt. A reformkorszak kezdetét 1825-től számítja, mert annak vitái – megítélése szerint – megingatták a bécsi kormány Magyarországgal kapcsolatos addigi hatalmi-kormányzati politikáját. Ugyanakkor mind a szabadságon a rendi, feudális, alkotmányos jogokat értő felfogástól való elfordulás, mind a liberális értelemben Vett nemzeti, törvényes önállóságért és a polgári alkotmányos élet követelményeiért liberális reformok útján vívott harc kezdetét az 1832–1836. évi országgyűléstől keltezi. A szintézis az 1830. júliusi párizsi forradalomra utalva hangsúlyozza, hogy a polgári, alkotmányos politikai önrendelkezést a reformer nemesség liberális és nem demokratikus úton kívánta biztosítani, mert szerinte a demokrácia egyenlő a nép forradalmával. Ezt kell elkerülni, megelőzni liberális reformokkal úgy, hogy az antifeudális, belső magánjogi reformokért nem lehet és nem szabad cserébe adni a politikai önrendelkezés értelmében vett szabadság és nemzeti függetlenség nehezen megóvott maradványait.

A liberális összefoglalás – még említendő megszorítással – elvi alapállásából következően elfordul a rendi nacionalizmustól áthatott országgyűlésektől, a megyei igazgatástól, a megyei gyűlésektől. Deáknak az 1861. évi országgyűlésen elfogadott felirati javaslata szellemében már a feudális maradványoktól megtisztított korszerű polgári államhatalmat és államigazgatást igénylő szemlélete hatja át. Ennek a jegyében bírálta az 1848 előtti liberális nemesi ellenzéket amiatt, mert – a követutasítások kötelező volta miatt – túlbecsülte az államigazgatás feudális decentralizálódásának jegyében fogant megyerendszert és azt minden átalakulás kiindulópontjának tekintette. Ugyanakkor Horváth Mihály elismeri a megyék és az országgyűlés rendi nacionalizmustól áthatott szerepének, az előbbiek vis inertiaejének, ellenállásának fontosságát a magyar nemzet politikai önrendelkezésének érvényesülését gátló és emiatt idejétmúlt abszolutizmussal szemben. A rendi nacionalizmus vis inertiaejét azonban csak addig tartja elismerésre méltónak, amíg a liberális korszellemtől áthatott nemesi reform]politikusok át nem veszik a politika irányítását.

Ebben a történetfelfogásban a haladás azonosul az osztálytartalom nélküli nemzet eszméjével. Erről vall részben az is, hogy az ország gazdasági elmaradottságának okát és ökonómiai haladásának akadályát kizárólag a bécsi udvar gazdaságpolitikájában, ezen belül is elsősorban a gyarmatinak nevezett vámrendszerben látja.

Ellentmondásoktól nem mentesen ugyan, de már osztálytartalomhoz kötötten szól a feudális magánjogi kiváltságok fokozatos eltörlésére irányuló reformtörekvésekről. Ezeket a politikai önrendelkezésért vívott harcoktól elválaszthatatlanokként, ám azok függvényeként mutatja be.

Az 1831. évi felső-magyarországi parasztfelkelés, továbbá az 1830. évi lengyel nemesi felkelés és az 1846. évi lengyelországi parasztmozgalmak alapján észreveszi, hogy a liberális nemesség nemzeti, politikai és gazdasági önrendelkezési jogokért vívott harca nem lehet eredményes a jobbágyság megnyerése, tömeghátvéd létrehozása nélkül. Ki kell engesztelni a jobbágyságot, és – úrgyűlöletét a javát szolgáló törvényekkel leszerelve – meg kell győzni arról, hogy a földesura nem ellensége. A korszaknak – az összefoglalás szerint – a nemesség haladó csoportja által belélegzett liberális levegője egymagában elegendő a feudalizmus megfojtásához. Az általános európai viszonyok logikája késztette a haladásért küzdőket arra, hogy emberies érzésektől vezettetve önzetlenül iparkodjanak a feudális privilégiumok választófalain – fokozatosan – egyre nagyobb réseket ütve végül is lebontani azokat. A reformpolitikusok a kiváltságosok rovására tett engedményeket a nép nyomása nélkül, a haza felvirágzása érdekében tették. Nem önös érdekeikért harcoltak – olvasható a szintézisben –, hanem saját érdekeik ellen, az őseik által elnyomott, az állam terheit egyedül viselő nép érdekében abból a célból, hogy felemeljék az adózó népet.

Ezek szerint a haladó nemesség a tömegek érdekében, ám a tömegek mozgósítása, aktív szerepe nélkül kívánta megvalósítani reformművét. Logikailag önmagának ellentmondó (lásd az 1831. évi parasztmozgalomnak a reformok ügyét előrelendítő hatásától kialakított véleményét), de a nemesi reformer álláspontot híven feltáró és vele azonosuló történetszemlélet bukkan itt elő. A reformpolitikát egyértelműen társadalmi szükségletként ábrázolja, de a társadalom túlnyomó részét tevő parasztságtól mozdulatlanságot igényel. Ugyanakkor kiemeli azt, hogy a korszellem által kifejezett társadalmi igény követelte reformpolitika célba juttatásának a kiváltságaihoz mereven ragaszkodó – számban jelentős – nemesi csoport nem állhatja útját.

A másik történeti összefoglalás a millennium jegyében fogant: A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. VIII. Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig 1711–1815 (Budapest, 1898); IX. Ballagi Géza, A nemzeti államalkotás kora 1815–1847 (Budapest, 1897); X. Márki SándorBeksics Gusztáv, A modern Magyarország 1848–1896 (Budapest, 1898. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc történetét Márki Sándor írta). Horváth Mihály szintézisénél szélesebb politikai és államigazgatás-történeti, levéltári forrásanyagot hasznosít.


A forradalmi úttól elforduló, ám az udvarral kiegyezésre csak az 1848. évi alkotmány alapján hajló birtokos köznemesség és az ő nézeteit kifejező – Deák felirati javaslatának szellemében írt – összefoglalás természetes magatartása volt, hogy tisztelettel adózott Széchenyi Istvánnak, „új korunk Mózesének”, akit a nemzet reformtervei miatt emelt piedesztálra (Horváth, Huszonöt év. I. 44.). Ő a politikai önrendelkezés fontosságát és azoknak a magánjogi reformokkal legalábbis egyenlő jelentőségét Döblingben már fel- és elismerte A dinasztikus neoabszolutizmustól már semmit sem várt, és azzal nyíltan szembefordult.

Kossuth politikájából az került előtérbe, hogy Kossuth a legalitás, az országgyűlési törvényhozás alkotmányos útjáról nemcsak a párizsi és a március 13-i bécsi, hanem a március 15-i pesti forradalom után sem volt hajlandó letérni. Csak később (értsd: a szabadságharc idején, főként 1849. április 14-én – M. Gy.) ragadta el a szenvedélye, legfőbb jellemhibája és gyakorolt „nemzetünk sorsára végzetes befolyást” (ugyanott I. 306.). Mindebből szinte magától értetődően következik, hogy a szintézis politikus eszményképévé a higgadt, mértéktartó, egyezkedésre hajló Deák Ferenc lett.


Irodalom

A Bocskai-felkelés történeti jelentőségét Horváth Mihály, Szalay László, Acsády Ignác (millenáris) szintézisei, valamint Kővári László és Szilágyi Sándor erdélyi összefoglalásai, a rendi nemzetit a polgári liberális nemzetivel azonosítva, mint a politikai és lelkiismereti szabadság kivívását magasztalják.

A reformkor hazai történettudományából a marxista kutatás érthető módon elsősorban a legnagyobb hatású, liberális Horváth Mihály alakja felé fordult, kitekintéssel ennek során a korszak hazai történeti gondolkodását befolyásolni képes egyéb mozzanatokra is, így elsőnek: Pamlényi Ervin, Horváth Mihály (Budapest, 1954). Újabban Fenyő István, A demokrácia történetírója (In: Fenyő István: Haza és tudomány. Budapest, 1969).

A hivatalos egyházi köröknek Horváth Mihály miniszterségéről alkotott Véleményét feltárják Viale Prela bécsi pápai nuncius jelentései a magyar forradalomról és szabadságharcról 1849-ben. Szerkesztette Balázs Péter (Levéltári Közlemények. 1975).

Horváth Mihály június 6-ra országos böjtöt hirdető és Szemerének a lelkészek felhasználását előíró május 8-i körrendeletét közli Pap Dénes, Okmánytár II.