Huszár Károly

A Múltunk wikiből

eredeti neve Schorn Károly

Nussdorf, 1882. szeptember 10. – ]]Budapest]], 1941. október 29.
politikus, miniszterelnök
Wikipédia
Huszár Károly

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Amíg Prohászka a katolikus értelmiségre kívánt támaszkodni, addig Giesswein a keresztény munkásegyletek s a kispolgári társadalmi egyesületek keresztényszocialista jellegű átszervezését is feladatának tartotta; tehát a munkásosztályra, a kispolgárságra is ki akarta terjeszteni befolyását. Ebben az 1919 után jelentős szerephez jutó keresztény politikusok – Huszár Károly, Haller István, Ernszt Sándor – is támogatták.

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni.

Galántai József

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

A kormánypárt február 19-i értekezletén Huszár Károly „aggodalmát fejezte ki aziránt, hogy a visszatérő hadifoglyok inficiálva lehetnek a bolsevikizmustól. Kéri a kormányt, hogy a lehető legerélyesebb óvintézkedéseket tegye meg.”[1]

A néptömegek forradalmasodása és a szociáldemokrata párt

„Vulkán felett állunk – mondotta október 22-én a képviselőházban Huszár Károly –, és nem tudjuk, melyik pillanatban fog ez a vulkán kitörni.”[2]

Andrássy különbékekérése

A vezető réteg a forradalom elkerülésére új, az alsóbb rétegekhez közelebb álló politikusokat keresett, akik fedeznék a régi rezsim fenntartását. Huszár Károly, Nagyatádi Szabó István kerültek előtérbe, olyanok, akik csatlakozására a nemzeti tanács is számított.

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak.

L. Nagy Zsuzsa

A fővezérség szerepe

Az augusztus 19-én a keresztényszocialista Haller István és Huszár Károly, a kisgazda Nagyatádi Szabó István, a liberális Lovászy Márton bevonásával újjáalakult és a korábbinál szélesebb bázisra támaszkodó, de rövid életű második Friedrich-kormány tehetetlenül tűrte a katonai csoport önállósulását.

Az erőviszonyok 1919 őszén

1919. októberre–novemberre jelentősen előrehaladt a politikai erőket tömörítő, bár távolról sem végleges pártkeretek kialakulása. E keretek lazaságát s a viszonyok labilitását mutatta azonban, hogy a nagybirtok és a nagytőke reprezentánsai még nem tömörültek érdekeiket egységesen képviselő pártba. Nem volt ilyennek tekinthető a kormányt alkotó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), amelyet Friedrich István hozott létre 1919 szeptemberében saját Keresztény Nemzeti Pártjából, valamint a hozzá csatlakozó Keresztény Szocialista Gazdasági Pártból, Ernszt Sándor, Huszár Károly és Haller István keresztényszocialista csoportjából. A Keresztény nemzeti Egyesülés Pártja – ennek ellenére – gyorsította az úgynevezett keresztény-nemzeti erők tömörülését, s fontos szerephez jutott az ellenforradalom intézményesítésében.

A Clerk-misszió

A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.

A békekonferencia – eredményesnek ítélve Clerk munkásságát – 1919. december 1-i határozatával elismerte a Huszár-kormányt, 5-én pedig feloszlatta a tábornoki bizottságot.

Mindez tulajdonképpen elsősorban a fővezérség, Horthy, a katonai csoport befolyását, súlyát növelte. A főváros katonai karhatalmi főparancsnoksága átvette a közrendészet általános feladatait, a katonai cenzúra a kormányt is ellenőrizte. 1919. november második felétől a nagyobb üzemekben katonai őrségek, valamint a hadsereg iparügyi megbízottai ellenőrizték a termelést és a munkásság magatartását. A kormány rekvirálási rendeletét a „nemzeti hadsereg” hajtotta végre, a szénkormánybiztosság még 1920 nyarán is rendszeres jelentéseket adott a hadseregnek; a kormánybiztosok közül sorozatosan leváltották azokat, akik a hadsereg tevékenységét bírálták.

1919 késő őszén Budapestet a fehérterror újabb hulláma borította el: ugrásszerűen megszaporodtak a letartóztatások, a kegyetlenkedések. Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna–Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosan követtek el – a dunántúlihoz hasonló – tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).

Ugyanakkor a szélsőjobboldali tiszti csoport vezetésével az egész politikai életet behálózva épültek ki a titkos és nem titkos fasiszta jellegű társaságok. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott az Etelközi Szövetség (EKSZ), a Kettős Kereszt Vérszövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület. Az Etelközi Szövetség úgynevezett hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre. Az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület antiszemita, fasiszta jellegű programmal a pártok felett igyekezett átfogni a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, de legfőképpen a középrétegek tagjait, hogy mint totális szervezetek szolgálják a katonai csoport törekvéseit.

A Huszár-kormány tehetetlen volt a fővezérséggel, a hadsereggel szemben. Az 1920. január 7-i minisztertanácsi ülésen Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter így fogalmazta meg véleményét, amellyel nem állt egyedül: „a kormánynak, amennyiben nem tudna teljes autoritást biztosítani a katonasággal szemben, inkább le kellene mondania, mint hogy ezt a mai állapotot tűrje”.[3]

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A fokozódó terror szorosan összefüggött a választási előkészületekkel, és egyben reakció volt azokra az intézkedésekre is, amelyeket a Huszár-kormánynak az antanttal történt megállapodás értelmében meg kellett hoznia (december 4-én a 6335. sz. rendelet garantálta a szabadságjogokat, a munkásbiztosító visszakapta önkormányzatát, visszaállították a népjóléti minisztériumot).

A törvényhozás szervének a Tanácsköztársasag előtti kétkamarás parlament formájában való helyreállítására az adott viszonyok közt, amikor a korábbi főrendiházban képviselt konzervatív erőknek a szélsőjobboldali heves támadásokkal és hatalmi aspirációkkal szemben még nem sikerült megszilárdítaniuk helyzetüket, egyelőre nem kerülhetett sor; ideiglenesen „nemzetgyűlés” gyakorolta a törvényhozói hatalmat. A fővezérség, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Országos Véderő Egyesület nyílt erőszakkal avatkoztak be a pártok tevékenységébe, készítették elő a nemzetgyűlési választásokat és Horthy kormányzóvá választását. December 1-én a fővezérség arra utasította a nemzetvédelmi tiszteket, hogy csak Horthyt támogató képviselőt engedhetnek megválasztani. A különítmények, az Ébredő Magyarok Egyesülete tagjai szétverték a szociáldemokrata, liberális és kisgazda választási gyűléseket; december 7-én a szélsőjobboldali, antiszemita csoportok feldúlták a Népszava, a Világ és Az Est lapok szerkesztőségeit. A helyi katonai parancsnokságok egyes miniszterek választási gyűléseit sem engedélyezték. A terror mellett a jobboldal politikai erejét növelte, hogy Nagyatádi Szabó István, akit a fővezérség halálosan megfenyegetett, 1919. november 29-én hozzájárult a két kisgazdapárt egyesüléséhez, valamint ahhoz, hogy a nagytőke egykori munkapárti – s az ellenforradalom első hónapjaiban passzív – képviselőinek zöme csatlakozzon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, miután hiába tiltakozott a hadsereg önkénye ellen, 1920. január 15-én kilépett a kormányból, és visszalépett a választásokon való részvételtől is. Ezzel számára egy 1922 júniusáig tartó, a parlamentáris fórumokat tekintve passzív politizálási időszak következett.

A választásokat 1920. január 25–26-án tartották meg, a pótválasztások azonban február 13-ig elhúzódtak. Választási törvényként a Huszár-kormány kénytelen volt elfogadni a Friedrich-kormány augusztus 29-én kiadott 4245. sz. rendeletét, mivel a nagyhatalmak ragaszkodtak az általános és titkos választójog alkalmazásához. Ez a rendelet a háború utolsó éveiben készült reformtervek egyikének megvalósítása volt, nem 1919 augusztusában dolgozták ki. A rendelet szerint választójoga volt a 24 éven felüli, 6 évi magyar állampolgársággal, féléves helyben lakással rendelkező lakosságnak (nők esetében még írni-olvasni tudás is szükséges volt). Szélesebb körű választójogot biztosított a korszak későbbi választójogi rendelkezéseinél, mert a különböző cenzusokat (helyben lakás, iskolai végzettség stb.) igen alacsonyan állapította meg. Így több mint 3 millió szavazó járulhatott az urnákhoz. A kormánypárt és a jobboldal ezt a választójogi rendeletet az antant nyomására létrejött kényszerintézkedésnek tekintette, s amint arra lehetőség adódott, meg is változtatta.

Lábjegyzet

  1. A hadifogoly magyarok és a hadiözvegyek sorsa. Alkotmány, 1918. február 20.
  2. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 390.
  3. Országos Levéltár K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek). 1920. január 7.