I. Rákóczi György és a román fejedelemségek

A Múltunk wikiből
1633
december I. Rákóczi György parancsot kap a Portától egy lengyelországi török hadjáratban való részvételre.
1637
október 22. I. Rákóczi György a török ellen segítséget küld Matei Basarab havasalföldi vajdának.
1639
december 3. I. Rákóczi György és Matei Basarab havasalföldi vajda győzelme Bukarestnél a török segítséggel támadó Lupu moldvai vajda felett.
1648
agusztus 8. IV. Mehmed szultán lép trónra Konstantinápolyban (uralkodik 1687-ig.)
1653
március 23. II. Rákóczi György Matei Basarab havasalföldi vajda szövetségében hadat indít Vasile Lupu moldvai vajda ellen. (Október 9-én győznek.)

Bethlen óvakodott a román fejedelemségek belső ügyeibe avatkozni, Rákóczi kevésbé volt óvatos és a viszonyok is változtak. A török nyomás fokozódott, főleg azáltal, hogy a Porta görög kereskedőtőkéseknek adta el a vajdai méltóságot, s ezek irgalmatlanul kizsákmányolták országaikat. A görög uralom nemcsak a román bojárokat – főleg a havasalföldieket – keserítette el, hanem komoly aggodalmakat okozott Erdélyben is: a görög kereskedők fokozatosan kisajátították a vajdaságok áruforgalmát, s ezzel az erdélyi szász ipar legfőbb piacát veszélyeztették.

1630-ban Leon vajda és görög adóprése emigrációt idézett elő, Matei Brîncoveanu aga népes bojárcsapat élén jelent meg Gyulafehérváron I. Rákóczi Györgynél, segítséget kérve a nyúzó görögök ellen. A vajda tudta, hogy az erdélyi fejedelem beavatkozása trónjába fog kerülni, ezért megpróbálta diplomáciai úton kikérni a lázadókat, majd kérésre fogta a dolgot, mindent ígérve csábította őket vissza, sőt rendeletileg száműzte a görögöket Havasalföldről. A bojárok azonban bíztak Rákóczi segítségében, és fegyverrel válaszoltak. A fejedelem nem kockáztathatott nyílt fellépést, a hazai párt támadása súlyos vereséggel végződött; a foglyul esetteket, köztük Vitéz Mihály vejét is, Leon vajda halomra gyilkoltatta. Matei aga újra Erdélybe menekült, s Rákóczi most már elszánta magát, hogy kiáll mellettük. Levelet írt Abaza szilisztrai pasának, melyben élénk színekkel lefestette Havasalföld szenvedéseit a görög kalandorok rémuralma alatt, hivatkozott a szultán érdekeire, s kérte, hogy támogassa Mateit a vajdaság elnyerésében. A legnyomósabb érv természetesen a levélhez mellékelt tekintélyes pénzösszeg volt.

A Porta azonban most is szokott politikáját követte, leváltotta ugyan a bevádolt vajdát, de óvakodott a bojárok jelöltjét helyébe ültetni: az egyik Konstantinápolyban lebzselő, elgörögösödött vajdafit küldte Havasalföldre. Matei, aki felvette a régi vajdadinasztia Basarab nevét, Rákóczi és Abaza biztatására ellenállt, szétverte az új vajdát hozó török csapatot, s aztán vakmerően a Portára utazott, hogy elismertesse uralmát. Ha nem Rákóczi Erdélye áll mögötte, vállalkozása fejébe került volna. A fejedelem azonban ezalatt levelekkel és ajándékokkal ostromolta a konstantinápolyi befolyásos köröket Matei érdekében. A nagyvezírhez írt soraiban két évszázadra fogalmazta meg a hazafias bojárság politikai programját s egyúttal az erdélyi érdeket: „ne változódnék annyiszor az vajdaság, hanem lenne hazafi az vajda.”[1] A török érdek pontosan ezeknek a kívánságoknak az ellenkezője volt, a kész helyzet előtt azonban – a további bonyodalmak elkerülése végett – a Porta meghátrált, s Matei Basarab megkapta a kinevezést (1633). Az erdélyi fejedelem és a havasalföldi bojárok összefogása most másodízben győzedelmeskedett, ezúttal azonban tartósabban, mint 1595-ben.

A havasalföldiek sikere felbátorította a moldvaiakat is. Iaşiban lázadás tört ki a vajda és görögjei ellen, nemcsak a bojárok, hanem az utca népe is a kegyencek kiadatását követelte, akiket aztán darabokra téptek. A menekülő vajda nyomában küldöttség indult, hogy Miron hazai bojár számára szerezze meg a trónt. A lengyel támogatás azonban nem ért fel a Rákócziakéval; a szerencsétlen vajdajelöltet, aki megelőző rövid uralkodása alatt – mint láttuk – Bethlent annyira magára haragította a sánta lóval, a szultán kivégeztette. Utódjának néhány hónapi uralkodás után Lengyelországba kellett menekülnie, hogy Miron sorsát elkerülje, s helyére a Porta bizalmasa, az albán Vasile Lupu, egy levantinus jövevény bojár került, aki már előzőleg hűségesen jelentgette Konstantinápolyba a vajdák lengyelbarát mozgolódásait. Luput a Porta ellensúlynak szánta Rákóczi és Matei Basarab gyanús együttese ellen, s ez magyarázza a román történelemben oly ritka, hosszú uralkodását (1635–1653). Mivel Mateit Rákóczi makacsul tartotta vajdaságában, a török érdek azt kívánta, hogy a lengyelek, Erdély és Matei esküdt ellensége, Lupu is szilárdan tartsa magát trónján.

Matei Basarab hatalomra jutásával a havasalföldi bojárok hosszú időre felülkerekedtek. Bár a vajda kénytelen volt a görögöknek egyre több engedményt adni, s néhányat udvari főtisztséggel is lekötelezni, hogy az iránta amúgy is bizalmatlan Portát ne hangolják még jobban ellene, a közvetlen levantinus nyomás alól mégis felszabadult. Lupu viszont a görögök embere volt Moldvában. A trónra lépését megelőző görögellenes lázadás hatására eleinte óvakodott minden állást és jövedelmet az idegeneknek juttatni, később azonban a hazai bojárokat fokozatosan mellőzte. Uralkodása végén 8 görög mellett már csak 3 hazai bojárt tartott meg a tanácsban. Udvara így a levantinus kalandorok és üzletemberek gyülekezőhelye lett, s itt szőtték intrikáikat a gyűlölt Matei Basarab ellen, aki havasalföldi vadászterületüktől megfosztotta őket. Lupu természetes szövetségesekre talált bennük, mert az ő segítségükkel remélte Havasalföldet fiának megszerezni. A Portát nemcsak ajándékokkal, hanem politikai szolgálatokkal is megpróbálta lekötelezni, békét közvetített a lengyelek és törökök közt, ügyes diplomáciával megszerezte a szultánnak a kozákoktól Azovot, s buzgón jelentette Rákóczi és Matei Basarab kapcsolatait a keresztény uralkodókkal.

A Porta számára Erdély és Havasalföld együttműködése valóban kezdett kényelmetlenné válni. Előbb a veszedelmesebb Rákóczival akartak végezni, de 1636-ban a Porta, mint láttuk, visszakozott, s Rákóczi megkapta a megerősítést. A következő évben Matei vajdára került a sor. A nagyvezír Lupu becsvágyát akarta felhasználni, hogy az erdélyi-havasalföldi együttest megbontsa, a fiának Moldvát, neki Havasalföldet ígérve, támadásra biztatta. Rákóczi azonban segítséget küldött. Toldalagi Mihály tekintélyes sereggel sietett Matei táborába, míg Kemény János a visszavonuló Lupu hátába került, és alaposan megtépdeste a moldvai hadakat. 1638-ban Gyulafehérvárt békét kötött a két vajda, megígérték, hogy a bujtogatókat, akik a viszályt okozták, eltávolítják udvarukból. Lupu külön szerződésben barátságot fogadott a fejedelemnek, s kötelezte magát, hogy beleegyezése nélkül többé nem támadja meg Havasalföldet.

A két keresztény hódolt állam szövetsége tehát kitűnően bevált, a Porta tehetetlennek bizonyult alattvalóival szemben. A viszony Rákóczi és Matei között zavartalan volt mindaddig, amíg a vajda nem kísérelte meg magát minden eshetőségre biztosítani azáltal, hogy közvetlen érintkezésbe lépett Habsburg Ferdinánd császárral-királlyal, támogatását kérve a török ellen. Ferdinánd nem kötött ugyan szerződést a vajdával, de utasította portai követét, hogy szükség esetén járjon közbe érte, s felszólította Rákóczit és a lengyel királyt is, hogy legyenek segítségére. Rákóczi, aki 1638-ban tárgyalásokat kezdett a franciákkal és a svédekkel a Habsburgok ellen kötendő szövetségről, nem nézte jó szemmel Matei Basarab önálló külpolitikáját. Elhidegülésének tulajdonítható, hogy mikor 1639-ben Lupu török felhatalmazással újra megtámadta Havasalföldet, Rákóczi a porta rendeletét megszegve, nem adott segítő csapatot a moldvaiaknak, de Mateit sem támogatta. Az erdélyi urak, akiket eskü kötött Mateihez, hiába sürgették, Kemény János és mások hiába ajánlották fel, hogy a maguk szakállára visznek hadat Havasalföldre, a fejedelem nem mozdult. Matei azonban egyedül is visszaverte az ellenséget.

Ahogy romlott Rákóczi és a Habsburgok viszonya, úgy kereste Matei mind buzgóbban Bécs rokonszenvét: 1641-ben maga és országa számára a császár oltalmát kérte. Ezekben az években alakult ki Ureche moldvai krónikás azon véleménye, hogy a magyarok találékony, hűtlen, ravasz emberek, a barátságot nem tartják a szükségben. Így nyilatkoztak egyébként az erdélyiek is a vajdaságiakról, s egymásról ugyanekkor a németek és a magyarok. A török korszak ismeretes panaszai ezek: Nyugat árulással, Kelet nemtörődömséggel vádolta a keresztény szomszédságot. Akit szorongatnak, az alkudozni kényszerül a „pogánnyal”, mert elkésik az ígért segítség; az, aki még biztonságban van, késlekedik a segítségadással, hiszen – úgymond – a másik úgyis a törökkel cimborál. A sorozatos csalódások azután egyre mélyebb szakadékot ásnak a keresztény népek közé. Ezt a kölcsönös bizalmatlanságot akarta kihasználni Bécs a támadásra induló Rákóczi ellen. Esterházy Sellenberk és Goroszló emlékével próbálta Erdélyt riasztani, mikor 1644 őszén Vitéz Mihály unokájának román légiót készült szervezni Erdély megtámadására, a pápa és Velence pedig Matei vajdát biztatták, hogy vállalja el egy törökellenes hadjárat fővezérségét. A vajda játszott is egy ideig a gondolattal, de valóságérzéke győzött, s végül is az erdélyi orientációt választotta.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott.

Irodalom

A román vajdaságokkal való kapcsolatokra iratok: Szilágyi Sándor, Levelek és okiratok I. Rákóczi György keleti összeköttetései történetéhez (Budapest, 1883); ugyanő, Levelek és acták I. Rákóczi György és a porta diplomáciai összeköttetéseinek történetéhez (Történelmi Tár 1883). Irodalom: I. Sârbu, Mateiŭ-vodă Băsărabăs auswärtige Beziehungen (Leipzig, 1890); Görög Ferenc, A két Rákóczi fennhatósága a két oláh vajdaság fölött (Budapest, 1904). Legújabban: Istoria Romaniei III. (Bucuresti, 1964, 157–172). Bő bibliográfia ugyanott 195–197.


I. Rákóczi György erdélyi hatalmi rendszere
A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete Tartalomjegyzék