II. Béla

A Múltunk wikiből
1131
március 1. II. István meghal, Váradon temetik el.
április 28. II. (Vak) Bélát Székesfehérvárott megkoronázzák. (Uralkodik 1141-ig.)
június: II. Béla király a Konrád salzburgi érsekkel 1127-ben kötött béke megtartása érdekében visszaadja a karantániai betörésből származó zsákmányt.
Az aradi országos gyűlésen 68 főurat lemészárolnak.
1132
július 22. előtt Borisz, Kálmán elűzött feleségének, Euphemiának a fia lengyel és orosz csapatokkal betör Magyarországra.
július 22. II. Béla osztrák szövetségesének segítségével a Sajó mellett legyőzi Borisz és III. Boleszló lengyel fejedelem seregét.
1133
I. Sobeslav cseh fejedelem (felesége II. Béla testvére) Magyarországra látogat.
1134
április: A magyar király követei I. Sobeslav közvetítésével II. Lothár német-római császárral a lengyel–magyar viszonyról tárgyalnak.
Az év folyamán I. Sobeslav ismét Magyarországon jár.
1135
augusztus 15. előtt Vologyimerko przemysli fejedelem szövetséget köt II. Bélával III. Boleszló ellen.
augusztus 15. III. Boleszló a merseburgi birodalmi gyűlésen meghódol II. Lothárnak, és kötelezi magát, hogy felhagy a magyarokkal szembeni ellenségeskedéssel.
II. Béla összeíratja a bozóki bencés apátság birtokait.
Petronella magyar úrnő vendégházat alapít Jeruzsálemben.
1136
Magyar csapatok megszerzik Dalmácia egy részét Velencétől. Gaudius lesz Spalato új érseke, az esztergomi érsek szenteli fel.
1137
eleje: II. Béla Bosznia elleni hadjáratát követően felveszi a Ráma királya címet, fiát, Lászlót pedig kinevezi Bosznia hercegévé.
április 11. Felszentelik Pannonhalma második apátsági templomát; ez alkalomból II. Béla birtokokat adományoz az apátságnak.
szeptember: II. Béla hazahozatja Álmos herceg holttestét, és Székesfehérvárott temetteti el.
I. Sobeslav Magyarországra látogat.
1138
szeptember 3. II. Béla összeíratja az Álmos herceg által alapított dömösi prépostság birtokait és népeit.
Magyar csapatok támogatják Jaropolk kijevi nagyfejedelmet a Csernyigovot birtokló Vszevolod ellenében. Ellenségeskedésük békével ér véget.
1139
április 20. II. Béla fogadja Ottó bambergi püspök követségét, és anyagilag is támogatja a püspök pomerániai térítő tevékenységét.
június 11. III. (Hohenstauf) Konrád német király fiát, a csecsemőkorú Henriket eljegyzik II. Béla lányával, Zsófiával, akit ezután Németországban nevelnek.
1141
február 13. II. Béla meghal, Székesfehérvárott temetik el.

A vak Béla herceget II. Béla néven 1131. április 28-án koronázták királlyá. A II. István halála óta eltelt közel két hónap arra mutat, hogy nem nehézségek nélkül jutott el Béla a királyi trónig. Sajnos, az eseményeket nem lehet megbízható módon rekonstruálni. Igen kései forrás tájékoztat Saulnak, II. István kijelölt trónörökösének 1131. évi haláláról. Még annak feltevésétől sem szabad elzárkózni, hogy 1131 tavaszán fegyveres összecsapásra került sor Béla és Saul hívei, vagyis az Álmos-párt és a számban megfogyatkozott, de a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásban egységes II. István-párt, az egykori Kálmán-párt maradéka között. A hatalmi rivalizálás, akár katonai, akár más módon, az április végi koronázással Béla és tábora javára dőlt el. Ezzel azonban csak II. István leghűségesebb, Saul mögött felsorakozó híveit tudták a közvetlen hatalomból kiszorítani, de a hatalom birtokosainak soraiban húzódtak meg az egykori Kálmán-párt ama elemei, akiknek részük volt 1115 táján Álmos és Béla, valamint vezető híveik megvakításában, ám később már nem tartoztak II. István legmegbízhatóbb emberei közé. Az 1131 folyamán a Maros menti Arad mellett[1] megtartott országos gyűlés szorosan a hatalomátvétel 1131 tavasza óta tartó folyamatának része. Az Ilona királyné kezdeményezésére, a király, a két királyfi, a csecsemő Géza és László, valamint a társadalom széles rétegei részvételével megtartott gyűlésen a királyné egyenesen felhatalmazta a jelenlevőket, hogy számoljanak le mindazokkal, akik vétkesek Béla megvakításában. A gyűlés kegyetlen mészárlásba csapott át, 68 világi előkelőt öltek meg ott, családjukat lajstromba foglalták, birtokaikat elkobozták. Ezekből az ingatlanokból alapította meg utóbb II. Béla Aradon a prépostságot. Az aradi gyűlés fontos állomása volt azoknak a harcoknak, amelyek következtében II. Béla a Kálmán-párt különböző frakcióit legyűrve megszilárdította uralmát.

Az egykori Kálmán-párt ama csoportja állt még ellen Bélának, amely Borisz mögött sorakozott fel. Ezek követeket küldtek Lengyelországba Boriszhoz, s meghívták az ország trónjára. Borisz élvezte Boleszló lengyel fejedelem katonai támogatását, és Oroszországból is szerzett fegyveres segítséget. Béla elsősorban nyugati szövetségeseire építhetett. Nővérének osztrák házassága révén bizton számíthatott III. Lipót osztrák őrgróf fegyvereire. Borisz 1132 júliusában lengyel és orosz csapatok kíséretében betört Magyarországra, és a Sajó folyóig nyomult előre. II. Béla Borisz ellen vonult, s mielőtt ütközetre került volna sor, a király előkelőivel tanácsot tartott. Béla ama kérdésére, hogy Borisz vajon fattyú-e vagy Kálmán király gyermeke, az Álmos-párti urak egyértelműen válaszoltak: kétségkívül tudják, hogy Borisz fattyú, és nem méltó a királyi koronára. Ezzel szemben a királyi tanács Kálmán-párti vagy oda szító urai haboztak a válaszadással. II. Béla hívei gyorsan cselekedtek: rávetették magukat az uralkodó iránt hűtlenekre és az ingadozókra, attól félve, hogy ha azok átmennének Borisz táborába, komoly veszedelembe dönthetnék az országot. A királyi tanácsban gyilkos mészárlás kezdődött. A Hont-Pázmány nembeli Lampert comest, a bozóki apátság alapítóját kivonszolták a király színe elől, és egy székkel saját testvére hasította szét a fejét. Fiának, Miklós comesnek ugyanott a fejét vették. Az Ákos-atyafiságba tartozó Majnoltot, aki 1124-ben hamis oklevél szerint II. István megyésispánja volt, szintén megölték. A Boriszt támogató vagy II. Béla elfogadása ügyében habozó urak jó részét lemészárolták. A megmaradt főemberek, Borisz táborának vezetői, Simád nemzetségből való Tivadat és Sámson, akinek fiai III. Béla korában az ispánságig vitték, egyelőre még abban reménykedtek, hogy kemény szóval is a hatalom átadására tudják bírni Bélát. Sámson a tanácsban súlyos szavakkal illette a királyt, hitvány ebnek nevezte, s felszólította, hogy vonuljon kolostorba, a hatalmat pedig adja át Borisznak. A híveitől körülvett uralkodó nem hajlott a fenyegető szóra, emberei a menekülő Sámson nyomába eredtek, aki páncélosan a Sajóba fúlt.[2]

A szó erejével most már Béla hívei próbálkoztak. Követeket küldtek az orosz és a lengyel seregvezetőkhöz, hogy eltántorítsák őket Borisz ügyének támogatásától, kinyilvánítva, hogy Borisz fattyú, igazság szerint Béláé a királyság, aki az egész ország egyetértésével uralkodik. A meggyőző szó legfeljebb az oroszokra és néhány magyarra hathatott, Boleszló lengyeljei ugyanis kitartottak Borisz mellett. A döntés a fegyverekre maradt. Az 1132. július 22-én a Sajó mellett megvívott csata Béla és osztrák szövetségese győzelmével végződött, jóllehet Boleszló és lengyeljei derekasan harcoltak Boriszért. A lengyeleket megfutamították, maga Boleszló is csak nehezen menekült meg idegen lovon. Borisz magyar híveinek vezetői Béla kezére jutottak, köztük Simád nembeli Tivadar.

A Sajó menti csata lezárta a II. Béla féle hatalomátvételnek, az Álmos-párt uralomra jutásának közel másfél éves folyamatát. Az Álmos-párt, amely évtizedes üldöztetés és háttérbe szorítás után meg tudta őrizni, sőt a hatalom érezhető közelségében nyilván növelni tudta erejét, fokozatosan felmorzsolta a már korábban egységét vesztett, frakciókra szakadozott Kálmán-pártot, sok vezető tagját fizikailag megsemmisítette, életben maradt tagjait a hatalomból kiszorította. A hatalomátvétel hosszas, áldozatos volta azonban azzal a haszonnal járt II. Béla és pártja számára, hogy nem kellett egy ellentétes politikai csoportosulással kompromisszumot kötnie, s politikáját lépten-nyomon ehhez az ingatag megegyezéshez igazítania. II. Béla tiszta lapot nyitott a hatalmi viszonyok terén, a maga és főemberei számára a szabad cselekvés lehetőségét biztosítva.

Noha Boriszról a Sajó mentén elszenvedett csatavesztését követően közel másfél évtizedig nincs hírünk, s tartózkodási helye is ismeretlen, szerfelett valószínűnek tűnik, hogy 1132-ben szövetségesével, Boleszlóval együtt távozott az országból és Lengyelországban talált menedéket.[3] A lengyel fejedelem többé nem került abba a helyzetbe, hogy Borisz ügyét érdemben felkarolhatta volna. 1132–1135 között Lengyelországot folyamatosan támadta Sobeslav cseh és Vologyimerko halicsi fejedelem. 1134-ben magyar követek keresték fel III. Lothár német-római császárt, aki cseh vazallusának hatására maga is szorgalmazta a viszony rendezését Béla és Boleszló között. A konfliktus végül is Lothár császár igényei szerint rendeződött: az 1135. augusztusi merseburgi birodalmi gyűlésen a lengyel fejedelem meghódolt a császárnak, s kötelezte magát, hogy felhagy a magyarok iránti ellenségeskedéssel. Ez diplomáciai garanciát jelentett arra, hogy Boleszló eláll Borisz ügyének támogatásától.

Béla helyzete tehát megszilárdult az országban. Ha hihetünk a középkori krónikás adatának, a király mindinkább borivásra adta a fejét, ami közvetlenül hozzájárult az uralkodói ingatlanok elidegenítéséhez. Az udvarbeliek ugyanis rendre részegségében kértek adományokat a királytól, amit Béla teljesített, s kijózanodván már nem vehette vissza azokat. Béla mellett nagy szerep jutott az ország irányításában Ilona királynénak, aki 1131-et követően két fiúgyermekkel, Istvánnal és Álmossal gazdagította a királyi családot. Béla kegyelettel ápolta apja emlékét. A Bizáncban elhunyt Álmos tetemét 1137-ben hazahozatta. Ugyancsak apja alapítását tette teljessé, amikor 1138-ban oklevélbe foglalta az évtizedekkel korábban létesített dömösi prépostság birtokait, köztük azokat is, amelyeket ő maga és felesége, Ilona királyné adott Dömösnek.

II. Béla uralkodása második felében, a belső viszonyok rendezését követően ismét aktívvá vált a magyar külpolitika. 1136-ban sikerült a királynak Dalmácia egy részét Velencétől visszafoglalnia. Az újból magyar fennhatóság alá került tengermelléki vidék Spalatóra és környékére terjedt ki, ekkor lett az esztergomi érsek közreműködésével Spalato érseke Gaudius, akinek II. Béla a Spalato melletti Salona Szent Mária-egyházát adományozta tartozékaival és a malmok vámjával egyetemben. Spalatóból indulhatott ki 1137-ben az a keleti irányú magyar katonai akció, amelynek következtében a Ráma folyó vidékét, Bosznia egy kis területét a magyarok katonai úton elfoglalták, magát Boszniát pedig önkéntes meghódolásra késztették. II. Béla uralkodói címébe is felvette a Ráma királya titulust, a báni kormányzat alatt álló Bosznia feletti fennhatóságot pedig másodszülött fiára, Lászlóra bízta, aki az 1137-ben tartott esztergomi gyűlésen nyerte el a királyi tanács egyetértésével a boszniai hercegséget.[4]

II. Béla dalmáciai és boszniai hódítására külpolitikailag rendkívül kedvező időpontban került sor. Az 1130-as évek európai politikájának központi kérdése a dél-itáliai normann királyság hódító politikai vonalvezetése volt, amely egyaránt sértette a német-római császár, a pápa, Bizánc és Velence érdekeit, hiszen a Földközi-tenger keleti medencéjében normann fölény kialakulásával fenyegetett. 1135 augusztusában a merseburgi birodalmi gyűlésen e hatalmak, valamint Pisa koalíciót hoztak létre II. Roger normann király ellen, Lothár német-római császár pedig Velence aktív részvételével 1136–1137-ben hadat vezetett Itáliába, hogy a normannok által támogatott ellenpápával szemben visszahelyezze Rómában trónusára II. Ince pápát, illetve hogy felszámolja a dél-itáliai normann államot. II. (Komnénosz) János császár ezekben az években (1136–1138) keleten volt elfoglalva, Kilikiát és Antiochiát hódoltatta (ez utóbbira a normannok is igényt tartottak), majd a mosuli emír ellen vezetett hadat. Az itáliai, valójában az egész Mediterráneumra kiható események lekötötték a Dalmácia birtoklásában közvetlenül érdekelt hatalmakat, a pápa beleegyezését pedig pusztán azzal meg tudta nyerni II. Béla, hogy nem a normann támogatást élvező ellenpápát, hanem II. Incét ismerte el a pápai trón jogos birtokosának. A szorult helyzetben levő II. Ince azt is elnézte, hogy a pápai jogkör csorbításával Gaudiust az esztergomi érsek szentelte Spalato főpapjává, sőt szorgalmazta Dalmácia suffraganeus püspökeinek, hogy engedelmeskedjenek Gaudiusnak. Ez közvetve a magyar hódítás legitim voltának az elismerését jelentette, s a dalmáciai magyar uralom malmára hajtotta a vizet.

Szoros kapcsolatok fűzték össze Magyarország és Csehország uralkodócsaládjait. Sobeslav cseh fejedelem, akinek a felesége II. Béla testvére volt, gyakran meglátogatta Magyarországon vak sógorát (1133, 1134, 1137, 1139). Újabb dinasztikus kapcsolat is létesült: Béla egyik rokonát Konrád znojmói morva herceg vette nőül. Tovább javultak Magyarország és a Német-Római Császárság kapcsolatai. Míg a Welf (tehát pápapárti) III. Lothárhoz Magyarországot csak a birodalom hűbérese kötötte, utódához, az eltérő irányvonalat megtestesítő III. Konrádhoz, az első Hohenstauf-uralkodóhoz már több szál fűzte Bélát. III. Konrád szinte még csecsemőkorú fia, Henrik számára II. Béla leánya, Zsófia kezét kérte meg, s az eljegyzésre 1139 júniusában került sor. Zsófiát Németországba vitték, hogy ott neveljék, s vele vitték azt a temérdek kincset is, amit Béla adott leányának hozományul. Ez a dinasztikus kötelék állásfoglalással ért fel Béla részéről, a Welfek és Staufok feléledő viszályában a magyar király a Staufok oldalára állt. Ugyancsak a németek iránti szívélyesség mutatkozott meg abban, hogy Béla támogatást adott annak az Ottó bambergi püspöknek, akinek missziós tevékenysége a pomerániai, lengyel tengerparti német expanziós politika érdekeit szolgálta.

A magyar királyság megerősödésére mutat, hogy másfél évtizedes szünet után magyar seregek újra beavatkoztak az orosz fejedelmek közötti belviszályba. Az ellentét ekkor Oroszországban Vlagyimir Monomah fia, Jaropolk kijevi nagyfejedelem és a Csernyigovot birtokló Vszevolod Olgovics között húzódott. Béla sajátságos módon annak a Jaropolknak az oldalán lépett be a harcokba 1138-ban, aki testvére volt Kálmán eltaszított feleségének, Eufémiának és nagybátyja Borisznak. II. Béla orosz szövetségéből arra lehet következtetni, hogy Borisz ekkor nem tartózkodott oroszországi rokonainál. Jaropolk hatalmas seregével, amelyben oroszokon és magyarokon kívül csehek és lengyelek is voltak, felvonult Csernyigov alá, de a szemben álló felek békét kötöttek.

Béla 1141. február 13-án meghalt. Sajátságos, hogy míg II. István tetemét László mellé fektették Váradon, aki Álmost jelölte utódának, addig II. Béla holttestét Székesfehérvárott annak a Kálmánnak a szomszédságában temették el, akinek foszladozó pártjával oly kemény harcokat kellett uralma elején vívnia.

Irodalom

II. Béla diplomáiról Fejérpataky László II. Béla király oklevelei (Akadémiai Értesítő 1900. 11) című előadásának kivonata áll rendelkezésünkre. II. Béla uralkodásának főbb kérdéseire összefoglaló jelleggel lásd Makk Ferenc, Megjegyzések II. Béla történetéhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 40. 1972).

  1. Az 1131. évi országos gyűlés helyének a meghatározásában számos történész hallatta hangját, amint ez Angyal Dávid-Domanovszky Sándor-Erdélyi László-Karácsonyi János-Márki Sándor-Sörös Pongrácz Az aradi "véres" Országgyűlés és Dobozi halála helyének megállapítására vonatkozó szakvélemények (Századok 1912. 10) című cikkéből kiderül.
  2. Az 1131. évi aradi és az 1132. évi Sajó menti események krónikabeli leírásának szétválasztását Kristó Gyula és Makk Ferenc végezte el: Krónikáink keletkezéstörténetéhez (Történeti Szemle 1972. 1-2). Megjegyzendő, hogy számos kutató, így például imént idézett munkájában Domanovszky Sándor, úgy foglalt állást, hogy a krónika két elbeszélése egyazon eseményre vonatkozik.
  3. Borisz lengyel kapcsolataira is kitér Lovcsányi Gyula, Adalékok a magyar-lengyel érintkezés történetéhez a mohácsi vész előtt (Századok 1886. 4-5).
  4. II. Béla boszniai (rámai) hódítására lásd S. Ćirković, Istorija srednjovekovne bosanske države (Beograd, 1964).


Politikai viszonyok
II. István Tartalomjegyzék II. Géza és Borisz