II. Endre új berendezkedése

A Múltunk wikiből
1205
május 29. János kalocsai érsek megkoronázza II. Endrét. (Uralkodik 1235-ig.)
1208
Ebben az évben fordul elő először hiteles okiratban a "de genere" kifejezés.
1208 körül
II. Endre novae institutiones nevű birtokpolitikája kapcsán hatalmas területeket adományoz el.

A trónra került II. Endre király belpolitikájának ha talán nem is mindjárt 1205-től, hanem csak a következő évektől kezdve 1217 tájáig egyik meghatározó vonását maga a király egyik 1217. évi oklevelében új berendezkedésnek vagy új intézkedéseknek (nove institutiones) nevezte. Ez az oklevél így körvonalazza az új berendezkedés politikáját: „bizonyos főembereink tanácsára megváltoztatván földünk [= a király fennhatósága alá tartozó ország] állapotát, amelyet a régiek érintetlenül meghagytak, a várakat, a vármegyéket, a földeket és az egész bővelkedő Magyarország többi jövedelmeit örökölhető örökbirtokként báróinknak és vitézeinknek szétosztottuk”.[jegyzet 1] Egy másik, 1217. évi királyi oklevél szerint az új berendezkedést az „országunkban tett általános osztozkodás”-sal gondolhatjuk azonosnak.[jegyzet 2] A II. Endre által foganatosított új intézkedések tehát a királyi birtokok mértéktelen eladományozását jelentették. 1208-ban első ízben, majd azt követően némileg eltérő megfogalmazásban több oklevélben szerepel az a fejtegetés, hogy „a királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”.[jegyzet 3][1]

Az adományozások sorában fontos hely illeti meg a vármegye-eladományozásokat.[2] Mint ismeretes, a XII. század végéig a magyar királyok óvakodtak attól, hogy akár csak várbirtokokat is magánkézre adjanak, a vármegyék eladományozásának gyakorlata csak a XII. század utolsó évtizedében, III. Béla modrusi adományával indult el. Ez az adományozás azonban drávántúli „megyére” (comitatus) vonatkozott, olyan egységre, amely mind területét, mind szervezettségét illetően eltért a magyarországi megyéktől, s voltaképpen nemzetségi szállásterületet jelentett.[3] III. Béla utódai is elsősorban horvát és szlavón „megyéket” adományoztak el. Bribir comitatust III. Béla vagy Imre, az egész Gora comitatust és Vinodol comitatust II. Endre idegenítette el. Gyanítható, hogy megye eladományozásáról van szó akkor is, amikor II. Endre 1210-ben Cetina földet, 1219-ben pedig Gecske földet örökítette el egy horvát nagybirtokosnak, illetve a templomosoknak, ugyanis e földek később comitatusként fordulnak elő. A XIII. század második fele előtt nincs közvetlen adatunk szorosan vett magyarországi vármegye eladományozására, ugyanis Esztergom megyének az esztergomi érsekség számára történt 1215. évi állítólagos elörökítéséről szóló oklevél a XIII. század végénél nem korábbi hamisítvány. A század második feléből származó adatok szerint azonban Locsmánd megyét már II. Endre király eladományozta hihetőleg az 1210-es évek egyik nagy hatalmú főurának, Barc fia Miklós nádornak és soproni ispánnak. Hogy a XIII. század első évtizedeiben az ismertnél is talán több drávántúli és magyarországi vármegyét, illetőleg comitatust adományoztak el, azt részint az 1222. évi Aranybulla, részint pedig a kortárs Anonymus gestája mutatja, az előbbi ugyanis tiltja egész megyék eladományozását, az utóbbi pedig Zaránd megyét már a honfoglaló Árpád vezér által Veleknek adományoztatja.

A XIII. század első évtizedeinek megyeadományai nem tisztség-, hanem földadományt jelentettek. Már az 1193. évi modrusi adomány kifejezetten „a Modrus comitatushoz tartozó összes föld tartozékaival és minden jövedelmével”[jegyzet 4] történő örökadományról szól. II. Endre király 1207-ben Gora földet összes tartozékaival a topuszkói cisztercitáknak adta. 1211-ben már Gora megye eladományozásáról szólt a királyi oklevél, a megyeeladományozás azonban a templomosok és az ottani hat nemzetség birtokaira nem vonatkozott. Az egyházi és világi magánbirtokot az adomány tehát nem foglalta magában, hanem csak a királyi kézben levő területre terjedt ki. Ugyanakkor már a XII. század végétől kezdve a megye királyi tulajdonú földjének elidegenítése általában jövedelemadománnyal volt összekötve, ezeknek a jogoknak a gyakorlása, a királyi adók behajtása, a bíráskodás joga burkolt tisztségadományt is jelent, hiszen a megyével megadományozott egyházi és világi birtokosok megyésispánokat megillető kiváltságok és jogok birtokába jutottak.

Az új berendezkedésnek nevezett birtokpolitika legjobban a királyi birtokok mértéktelen elidegenítésében tükröződik. Tömegével adományozott el II. Endre várföldeket, a megadományozottak általában vezető egyházi és világi tisztségviselők voltak, akik hűségükért, hű szolgálataikért nyertek birtokadományt. Csak uralkodása első hat évéből, az 1205–1210 közötti időszakból véve példákat, János esztergomi érsek barsi, Tamás nyitrai ispán pozsonyi, Pot mosoni ispán soproni, Miklós vasvári ispán vasvári, Csépán nádor és bácsi ispán mosoni, Pot nádor és győri ispán pedig győri és mosoni várföldeket kapott adományba. Az oklevelek nem teszik lehetővé, hogy pontos mennyiségi mutatókat adhassunk II. Endre birtokadományairól. Túlságosan kevés oklevél maradt ránk ezekből az évtizedekből. Sajátságos véletlen folytán azonban egyetlen család, a Hont-Pázmány nembeli Szentgyörgyiek, a későbbi Szentgyörgyi és Bazini grófok eleinek példáján fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen érdemekért és milyen mértékben juttatott birtokokat és javakat II. Endre a hozzá hű, előkelő világi birtokosoknak.[4]

A Szentgyörgyiek családjának első, névről ismert tagja Tamás, ki a nyitrai ispáni méltóságig vitte. Imrétől az 1202. évi bolgár hadjáratban való részvételéért a Kékes-erdőt, II. Endrétől pedig a cseh király megsegítésére 1213-ban küldött királyi sereg vezetéséért a szatmári vár Fentös erdejét kapta az ottani erdőőrök földjével együtt. A két erdő óriási területen feküdt, a Szentgyörgyiek csupán ezzel a két adománnyal akkora terület birtokába jutottak, amelyen a későbbi századok folyamán több mint harminc település keletkezett. 1208-ban nyitrai ispánként közelebbről meg nem nevezett hű szolgálatai és kiváló érdemei miatt Bazin pozsonyi várföld birtokába jutott éppen annak a királyi oklevél folytán, amelynek arengája arról elmélkedik, hogy az uralkodó bőkezűségét semmi sem szoríthatja határok közé, s adományozásának mértéke a mértéktelenség. Tamás nyerte adományul II. Endrétől a Csehország határán levő Szakolca földet a király szóbeli rendelkezése folytán. Az akkor még lakatlan, de nagy kiterjedésű vidéket Tamás fiai benépesítették, s az adományról a királytól 1217-ben oklevelet szereztek. Tamás fiai, Sándor és Sebes az Imre és Endre közti belviszályban Endre oldalára álltak. Amikor Endre 1199–1200-ban Ausztriában volt száműzetésben, udvari emberei (familiares) sorában Sebes ispán követte a számkivetésbe. E hűsége ellenszolgáltatásaként több mint egy évtizeddel később, 1212-ben összesen hétekényi, közel ezerholdnyi ingatlant kapott II. Endrétől a trencséni, a nyitrai és temesi vár földjeiből. Sándor pedig 1203–1204-ben, Endre raboskodása idején adta tanújelét hűségének, amiért 1206-ban a trónra került Endrétől a Pozsony megyei Csütörtökhely birtokot nyerte el a birtokon levő piac minden jövedelmével együtt. Maga a Csütörtökhely birtok a Szentgyörgyi-ingatlanok gyűrűjében feküdt, két oldalról Tamás ispán, a harmadik oldalról pedig Sebes földje határolta. Megint az új berendezkedés jellegzetes gondolatát, a királyi bőkezűség korlátlan voltát és az adományozás mértéktelenségét hangoztatja az az 1209. évi oklevél, amelyben II. Endre a pohárnokmesterré emelkedett Sebesnek a Pozsony megyei Szentgyörgy praediumot, a család későbbi névadó települését és a négy hozzátartozó falut adományozta. Már 1213 előtt elnyerte Sebes az uralkodótól a nyitrai várhoz tartozó Kosztolány nevű földet. 1214-ben jutott Sebes állhatatos hűsége jutalmául a Nyitra megyei Szőlős udvarnokföld és Gyarak föld birtokába. E Szőlős határos volt Sebes egyik falujával. 1217-ben II. Endre Sebesnek adta Csütörtök falu vásárvámját és a dudvági útvámot, illetve ennek a királyt illető részét. Sebes testvére, Sándor időközben a pohárnokmesteri méltóságot nyerte el. 1217-ben a király, miután Sándor ebben a tisztségben szerencsésen és sikeresen szolgált, éveként 300 márkáért megváltotta tőle ezt az udvari méltóságot, s egy másik hívére, Lőrincre ruházta, Sándort pedig a bányai királyi jövedelemből fizette.

Ha megvonjuk a Szentgyörgyi családnak a XIII. században 1217-ig juttatott királyi adományozások mérlegét, láthatjuk, hogy az ország számos pontján hatalmas birtoktestek uraivá lettek a család tagjai. II. Endre adományainak köszönhető, hogy ez az atyafiság szilárdan megvetette lábát Pozsony megyében, ahol későbbi birtokközpontjuk is kialakult. Ügyesen használták fel az új berendezkedés politikáját arra, hogy birtokaikkal határos királyi ingatlanokat kérjenek adományba, s ilyen módon magát a királyi birtokadományt is szórt ingatlanaik koncentrálódásának, összefüggő birtokkomplexumok kialakításának eszközévé tudták tenni. A Szentgyörgyiek példája természetesen csak az arisztokrácia szűk, felső csoportjára nézve lehet mérvadó, viszont éppen azok körében jól mutatja, hogy a XII. századi méreteket messze túlhaladó világi magánnagybirtok létrejöttében mekkora szerepe volt a II. Endre által kezdeményezett új berendezkedésnek.

A királyi birtokok mértéktelen eladományozásának politikáját számos körülmény motiválhatta. Szerepe lehetett ebben II. Endre egyéniségének, könnyelműségre hajló természetének, a külpolitika megélénkülésének, amely birtokokkal honorált támogatókat igényelt. Érdemben e tényezők azonban nem magyarázhatják e politikai irányvonal közel másfél évtizedes fenntartását, hiszen a korábbi királyok is hadakoztak éppen eleget, könnyelműségük is vetekedhetett Endréével, de a királyi várszervezethez mégsem nyúltak. A királyi birtokok eladományozása a feudalizmus törvényszerű jelensége. Mérsékeltebb formában Istvántól kezdve folyt a királyi ingatlanok elidegenítése. Ez a mennyiségi felhalmozás csapott át II. Endre korában új minőségbe. A XII–XIII. század fordulójáig oly mértékben megcsappantak a korábbi időszakban eladományozás tárgyát képező udvarnokföldek, hogy a királyi adományok további folytatásához a királyi birtokállomány másik nagy komponenséhez, a várföldekhez kellett nyúlni. Ugyanakkor míg egészen a XII. század végéig a lényegében szelíd mederben folyó donációs politika révén fellépő királyi birtokveszteséget fedezni tudta a peremterületek felé terjeszkedő és a Kárpát-medencét egyre jobban kitöltő magyar állam birtokgyarapodása, a XIII. század elejétől felgyorsult adományozás folytán elvesztett birtokot a királyi hatalom többé nem tudta máshol fekvő ingatlanokkal pótolni, kikerülhetetlenül bekövetkezett a királyi birtokok rohamos apadása. Az eladományozásban megfigyelhető objektív törvényszerű jelenséget intenzitásban felerősítette az ugyanebbe az irányba ható szubjektív elhatározás.

II. Endre tudatosan vállalta, vallotta és akarta a királyi birtokok elidegenítését. Tisztában volt azzal, hogy ez a politika alapjaiban ingatja meg a királyi birtokszervezeten, elsősorban a királyi várszervezeten nyugvó államháztartást. Tudnia kellett, hogy a birtokok elörökítése a királyi kincstár bevételének rohamos csökkenését fogja előidézni. Az uralkodó a XIII. század első évtizedeiben számos, természetben, illetve pénzben szedett adót hajtott be földjeiről, így a csöböradót, a disznótizedet, illetve a szabadok dénárjait vagy füstpénzt és a nehezékadót, azaz pondust. Mindezeket az adókat a királyi vármegyei szervezeten keresztül gyűjtötték be.[5] A királyi birtokok eladományozásával jobbára ezek az adók is a földek új tulajdonosainak a bevételét gyarapították, és elvesztek a királyi kincstár számára. Imre király Óbuda területét csöböradójával egyetemben az óbudai prépostságnak adományozta. Noha ezt az adományt uralkodása első éveiben II. Endre visszavonta, 1212-ben azonban a csöbrökkel együtt újra megerősítette a prépostság számára. Amikor II. Endre Gora megyét a topuszkói apátságnak adta, külön hangoztatta, hogy mind a várnépek, mind a falu összes más emberei, bármilyen jogállásúak is legyenek, a királyt megillető disznókat ezentúl a topuszkói monostornak fizessék. Adolf szepesi prépost 1209-ben uralkodójától nemcsak nagy szepességi földet nyert el, hanem a szabadok dénárjainak szedési jogát is. II. Endre sógora, Bertold kalocsai érsek kérésére a Scento faluban levő ötven hospes-mansio pondusát és szabad dénárjait Lenguernek adta. Hasonlóan eladományozás tárgyát képezte a kiváltképpen Szlavóniában szedett nyestadó. Baranus zágrábi dékán 1214-ben megkapta a királytól száz mansiónak az uralkodót illető nyestadóját. Noha ezen adók legtöbbje még a tatárjárásig vagy azon túl is divatban volt, a királyi birtokok eladományozásával járó jövedelemkiesés pótlására új adóra volt szüksége II. Endrének.

Első alkalommal 1217-ben fordul elő Magyarországon rendkívüli adó. II. Endre király a johannitáknak egyebek mellett azt a kiváltságot adta, hogy nem tartoznak megfizetni ama közadót, amelyet „bizonyos esetekben vagy alkalomadtán”[jegyzet 5] írnak elő. Ugyanebben az évben a heiligenkruzi apátságot is felmentette az ilyen jellegű adó fizetése alól. Az 1210-es évek végétől kezdve a hol collecta, hol exactio nevet viselő rendkívüli adó a valóságban rendszeresen kivetett és behajtott pénzadóvá vált. II. Endre számos más ponton is kísérletet tett, hogy új alapokra helyezze a magyar államháztartást. Ugyancsak 1217-ben találkozunk első ízben a nyolcvanaddal, amely határvám volt, és a külkereskedelemben szereplő áruk egynyolcvanadának pénzbeli értékére terjedt ki. II. Endrének az 1210-es években kialakított adói tehát pénzben szedett illetékek voltak.

A gyorsan csökkenő királyi bevételeket volt hivatva pótolni annak a jövedelemnek a fokozása, amely a pénzverés jogából illette meg a magyar uralkodót. II. Endre egészen az 1222. évi aranybulláig könnyű érmeket veretett. Visszaélésekre adott alkalmat, hogy II. Endre pénzeit a jó friesachi dénárok mintájára verték, külső megjelenési formájuk hasonlósága az értékes friesachi pénzzel tette összetéveszthetővé az annál sokkal értéktelenebb magyar királyi pénzt. A friesachi és a magyar pénz közti értékkülönbség elfedése visszájára fordította a királyi szándékot Nem érték el céljukat, a királyi kincstár bevételének radikális növelését az évi vagy évenkénti többszöri pénzváltások, mivel a pénzt kezükben tartóknak nem volt érdekük, hogy értékes pénzüktől megszabaduljanak, és helyette silány, értéktelen magyar pénzhez jussanak. Már 1212-ben hallunk a pénzváltásból származó bevétel helyét elfoglaló más jövedelemről, de csak az 1230-as években válik világossá a források alapján, hogy II. Endre adó fizetésére kötelezte azokat, akik vonakodtak a gyakran kibocsátott királyi pénzt elfogadni. Még a kiváltságok magyarországi maximumát élvező Német Lovagrend is csak azt a jogot nyerte el, hogy pénzváltó nem léphet földjükre, de a rend mestere meghatározott mennyiségű, egy összegben fizetendő pénzzel tartozott kárpótolni a pénzváltókat. A Német Lovagrend esetében ezt az összeget nem ismerjük, de az 1224-ben kiváltságolt szebeni szászság évente 500 ezüstmárkát volt köteles pénzváltási illeték címén a királyi kincstárnak kifizetni.[6]

A gazdasági élet fejlődése tükröződött a királyi udvar kifejezetten gazdasági ügyeket kézben tartó méltóságának feltűnésében. 1214-től szerepel a tárnokmesteri tisztség, amelynek előzménye a királyi kamara elöljárója (regie camere presidens) néven már 1148-ban előforduló méltóságban kereshető.[7] Az első ismert tárnokmester Salamon volt, akinek apja Gertrúd királyné meggyilkolásakor a gyermek Bélát magához vette, s aki maga királyi tárnokmesterként a Muraközben hatalmaskodva földet foglalt. A tárnokmesteri méltóság Salamontól Ampod fia Dénes kezébe került. Dénes egyfolytában 1222-ig, majd feltehető rövid megszakítás után 1224-ig töltötte be a tisztséget. Az új berendezkedéssel járó, a pénzjövedelmekre épülő új királyi gazdaságpolitika megalapozásában és kivitelezésében így Dénesre hárult a munka oroszlánrésze.[8] Nevéhez fűződik az addig a királyi szervezeten felépülő államháztartás egyes elemeinek, jövedelmi forrásainak bérbeadása. Az 1222. évi Aranybulla tanúsítja, hogy a pénzügyigazgatásban is meghonosodott a bérleti rendszer, mivel a törvény tilalmazta, hogy a kamaraispánok és pénzváltók izmaeliták vagy zsidók legyenek. 1218-ban szerepelnek a pesti böszörmények, akik kamarabérlők voltak. Ez az adat arra mutat, hogy a bérleti rendszer kialakulása szorosan összefügg a pénzverés decentralizálásával. Az 1210-es években megszűnt a magyar pénzverés egysége, s ha a pénzverő kamarákat csak a tatárjárás után említenek is okleveleink, e kamarák közül néhány már a XIII. század második évtizedében megszülethetett. Ugyancsak az 1222. évi Aranybulla tanúsítja, hogy a királyi sógazdaság is bérlők kezébe került. Ez azt jelenti, hogy a korábban nagy kiváltságokat kapott egyház rovására a bérlők intézték a só szállítását és árusítását. Nem véletlen, hogy II. Endre uralkodása alatt visszatérő panasza az egyháziaknak az őket elsősorban a só forgalmazásában ért sérelem hangoztatása. Noha oklevelekben sókamarával csak a XIII. század második felétől kezdve találkozunk, valószínű, hogy izmaeliták és zsidók által bérelt sókamarákat már II. Endre szervezett az 1210-es években.[9] Az Aranybullából tudjuk, hogy a királyi vámok is bérlők kezén voltak. Ezek a bérlők, akár a pénzverő, akár a sókamarákat, akár a vámokat bérelték, évi egy összegben fizették a bérleti díjat, s aligha lehetnek kétségeink, hogy az üzlet elsősorban számukra volt kifizetődő. Természetes, hogy a bérlőt a haszon érdekelte, méghozzá a minél nagyobb jövedelem, amely a behajtott vagy beszedett illetékből a bérleti díj lefizetése után neki megmaradt. Nem szívesen vett tehát tekintetbe különféle mentességeket, nem volt válogatós a pénz előteremtésének módszereiben. Éppen ezért gondolhatunk arra, hogy anyagi vonatkozásban a bérleti rendszer az uralkodó számára is előnyös lehetett.

Az adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy II. Endre – legalábbis az 1210-es években –, szakítva az új berendezkedés kényszerű következményeként is a királyi vármegyeszervezeten nyugvó, részint természetbeni javakat magában foglaló jövedelemrendszerrel, tisztán pénzbeli bevételre alapozta az államháztartást. E kezdeményezés lehetőségét az arutermelés elemeinek jelentkezése, a pénzviszonyok fejlődése biztosította. Ezek a tényezők azonban még túlzottan fejletlenek voltak ahhoz, hogy tartósan lehetővé tették volna a pénzgazdálkodás alapjára helyezett gazdálkodási szisztéma fennmaradását.

Irodalom

II. Endre új berendezkedéséről két tanulmány rajzol képet: R. Kiss István II. Endre birtokreformja: a perpetuitas (Debreceni Szemle, 1927. 1) című dolgozata úttörő jelentőségű, de az új berendezkedés kezdő dátumának meghatározásában évtizedes tévedést tartalmaz; a kérdéskör alapos áttekintése ifj. Horváth János P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4) című munkájában található.

  1. II. Endre mértéket nem ismerő birtokadományozásának magyarázatára a királyi birtok szétforgácsolódásának és a magánnagybirtok megerősödésének törvényszerű voltát marxista történetírásunk, különösképpen pedig Elekes, A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig hangoztatja.
  2. A vármegye-eladományozásokról Pesty Frigyes A magyarországi várispánságok története különösen a XIII. században (Budapest, 1882) című könyve alapján lehet tájékozódni.
  3. A drávántúli "megyék" (nemzetségi szállásterületek) elörökítését a bribiri comitatus példáján illusztrálja N. Klaić, Postanak plemstva ,,dvanaestero plemena kraljevine Hrvatske" (Historijski Zbornik, 1958-1959). Locsmánd elidegenítésére lásd Kristó Gyula, A locsmándi várispánság és felbomlása (Soproni Szemle 1969. 2).
  4. A Szentgyörgyiek birtokviszonyait Ila Bálint dolgozta fel: A Szentgyörgyi és Bazini grófok birtokainak kialakulása (Turul, 1927. 3-4).
  5. A II. Endre kori adózásra lásd Eckhart Ferenc, A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig (Arad, 1908);
  6. a pénzváltási illetékre Thallóczy Lajos, A Kamara Haszna (lucrum camerae) története kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődésével (Budapest, 1879); Hóman, Magyar pénztörténet.
  7. A tárnokmesteri tisztségre hasznos Boreczky Elemér, A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig (Különlenyomat a Magyar Jogász-Újság 1905. évi folyamából. Budapest, 1904).
  8. Ampod fia Dénes tárnokmester pályájára lásd Wertner Mór, Ompud nádor és utódai (Turul, 1895. 2).
  9. Az izmaeliták szerepével a II. Endre kori államháztartásban számos írás foglalkozik: Réthy László, Magyar pénzverő izmaeliták és Bessarábia (Arad, 1880); Csetneki Elek, Az izmaeliták (Egyet. Phil. Közl. 1881. 2); Hóman Bálint, A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában (Budapest, 1921); Györffy, Budapest Története.


Lábjegyzetek

  1. Szentpétery, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I. 105.
  2. Szentpétery, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I. 105.
  3. Szentpétery, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I. 105.
  4. CD Croatie II. 262.
  5. Theiner I. 17.
Politikai viszonyok
Imre és III. László Tartalomjegyzék Az új berendezkedés hívei