II. Endre király

A Múltunk wikiből

II. András

1177 táján – 1235. szeptember 25.
halicsi fejedelem (1187–1189); király (1205. május 29. – 1235. szeptember 25.)
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Moritz von Schwind festménye Josef Kriehuber litográfiája nyomán
1188
III. Béla Vologyimer halicsi és Roman volhíniai fejedelem ellentétét kihasználva, Endre nevű fiát teszi meg Halics kormányzójává, Vologyimert pedig fogságba veti.
1189
III. Béla sereget küld Halicsba Endre herceg helyzetének megerősítésére.
1190
tavasz: Vologyimer megszökik, először I. Frigyeshez, majd lengyel területre menekül.
augusztus 6. Vologyimer lengyel segítséggel elűzi Endre herceget Halicsból.
1193
III. Béla Bertalan comesnek adja Modrus megyét, ez az első példa teljes megye eladományozására.
1194
Imre herceg Horvátország és Dalmácia kormányzója lesz.
1196
eleje: III. Béla betegsége miatt nem tud részt venni a keresztes hadjáratban, fogadalmát ezért Endre hercegre ruházza át.
április 23. III. Béla meghal, Székesfehérvárott temetik el. Fia, Imre követi a trónon. (Uralkodik 1204-ig.)
1197
nyár: III. Béla özvegye elindul, hogy részt vegyen a keresztes hadjáratban, Endre herceg azonban nem.
december körül: Imre király és Endre herceg fegyveres összecsapása a szlavóniai Mackinál Endre győzelmével végződik.
december 15 – 1198. február 14. Endre herceg megkapja a dalmát-horvát hercegséget, ahol önálló fejedelemként uralkodik.
1198
január 29. III. Ince pápa felszólítja Endre herceget, hogy ne lépjen fel Imre ellen, és vegyen részt a keresztes hadjáratban.
tavasz: Endre elfoglalja Ráma és Hum (Hulm) területét.
1199
március 10. Imre király a váci egyház kincstárában megtalálja azokat a leveleket, amelyek bizonyítják, hogy összeesküvést szőnek ellene.
nyár: A Somogy megyei Rádnál Imre király legyőzi Endre herceget, aki osztrák területre menekül.
1200
nyár: Imre király és Endre herceg Gergely pápai legátus előtt kibékülnek. Endre visszakapja hercegségét.
1200 körül
Imre király házasságot köt Konstanciával, Endre herceg pedig feleségül veszi Gertrúdot.
1203
október: Imre Varasd mellett foglyul ejti Endre herceget, börtönbe csukatja, Gertrúdot pedig hazaküldi apjához.
1204
eleje: Endre herceget hívei kiszabadítják.
augusztus 2. Imre megkoronáztatja fiát, Lászlót.
november 30. Imre király meghal, Egerben temetik el. Fia, III. László követi a trónon (1204–1205), aki helyett Endre herceg kormányoz.
1205
május 3. III. László, miután anyjával Ausztriába menekült, meghal. Székesfehérvárott temetik el.
május 29. János kalocsai érsek megkoronázza II. Endrét. (Uralkodik 1235-ig.)
II. Endre beavatkozik a halicsi belviszályokba, és felveszi a Halics és Lodoméria királya címet.
Zára átáll Velencéhez.
1206
Roman Igorjevics zvenyigorodi fejedelem magyar segítséggel megszerzi Halics trónját.
1207
december 24. III. Ince pápa hosszas huzavona után megerősíti Bertoldot, Gertrúd királyné öccsét a kalocsai érseki székben.
1208
II. Endre befogadja Gertrúd két testvérét, Eckbert bambergi püspököt és Henrik isztriai őrgrófot.
Endre fegyveresen beavatkozik a halicsi belviszályokba, és a magyar csapatok vezetője, Benedek erdélyi vajda veszi át Halics kormányzását.
II. Endre jóváhagyja a Pot comes és rokonai által alapított lébényi monostornak tett adományokat.
Ebben az évben fordul elő először hiteles okiratban a "de genere" kifejezés.
1208 körül
II. Endre novae institutiones nevű birtokpolitikája kapcsán hatalmas területeket adományoz el.
1208–1235
A váradi káptalan írásba foglalja az előtte lefolytatott istenítéleteket és más ügyeket (váradi Regestrum).
1209
Benedek kormányzót elkergetik Halicsból, Vologyimer lesz a fejedelem.
1210
A főurak egy csoportjának sikertelen összeesküvése II. Endre ellen. Iwachin szebeni ispán vezeti a Boril bolgár cárt segítő csapatot, melyben szász, román, székely és besenyő egységek is vannak.
1210 körül
Anonymus megírja a Gesta Hungarorumot.
1211
III. Ince pápa ellenzi az esztergomi és a kalocsai érsek közti megegyezést, mert az bizonyos esetekben koronázási jogot adna a kalocsai érseknek.
II. Endre nagy katonai erővel hatalomra segíti Danyilo Romanovicsot.
A magyar király a Barcaságba telepíti a Német Lovagrendet az ország védelme és a kunok megtérítése céljából.
II. Endre Erzsébet nevű lányát eljegyzi I. Hermann türingiai őrgróf fia, Lajos. Gertrúd testvérei, Henrik és Eckbert elhagyják az országot. II. Endre összeíratja a tihanyi apátság birtokait.
1211–1221
A királyi pénzverés decentralizálódása.
1212
II. Endre sereget vezet Halicsba. Msztyiszlav szerzi meg a halicsi trónt, Danyilo és anyja Magyarországra menekül.
1213
nyár: Magyar seregek segítik II. Frigyes szicíliai királyt IV. Ottó német-római császár ellen.
szeptember 28. Összeesküvők a pilisi erdőben megölik Gertrúd királynét, míg II. Endre útban van Halics felé. Gertrúdot Pilisszentkereszten temetik el.
vége: II. Endre visszatér, Péter ispánt kivégezteti, más összeesküvők birtokait pedig elkobozza.
1213–1214
Boril bolgár cár lányát eljegyzik II. Endre fiával, Bélával. Nándorfehérvár, Barancs és környéke magyar kézbe kerül.
1214
Királlyá koronázzák a gyermek Bélát.
Leszek krakkói fejedelem és II. Endre szepesi találkozója a halicsi kérdésről. Ennek nyomán lengyel–magyar hadjárat Halics ellen. Kálmán herceg kerül Halics trónjára, Leszek szintén megszerez egy halicsi területet.
Először emlitik a tárnokmesteri tisztséget.
1215
Lengyel–magyar ellentét Halicsban, amit Msztyiszlav kihasznál, és elűzi Kálmánt.
II. Endre feleségül veszi Jolántát.
1216
vége Lengyel–magyar katonai akció nyomán Kálmán visszaszerzi a halicsi trónt.
1217
nyár: II. Endre keresztes hadjáratra indul, katonái elszállításának fejében Velence javára lemond Záráról. Távollétében János esztergomi érsekre bízza az ország irányítását.
Első ízben történik említés a rendkívüli adóról.
1217–1218
II. Endre távolléte alatt az előkelők egy része fellázad János érsek ellen, aki külföldre menekül.
1218
január: Sikertelen katonai akciók után II. Endre visszaindul a Szentföldről. Útközben harmadszülött fiát, Endrét II. Leó örmény király lányával, Béla fiát I. (Laszkarisz) Theodórosz nikaiai császár lányával, Mária lányát pedig II. (Aszen) Iván bolgár cárral jegyzi el.
vége: II. Endre visszatér Magyarországra.
1218–1219
II. Endre adományai János esztergomi érseknek.
1219
augusztus 14. Msztyiszlav kun segítséggel megveri a magyar–lengyel sereget, elfoglalja Halicsot, Kálmánt és feleségét fogságba ejti.
1219–1221
II. Endre eljegyzi Endre herceget Msztyiszlav lányával, mire ő szabadon engedi Kálmánt és feleségét.
1220
Béla és Laszkarisz Mária házassága. Béla megkapja a szlavón hercegséget.
1220 körül
Megkezdődik Jákon a bencés monostor építése.
1221
április 11. Honorius pápa levelet ír Jolántához az izmaeliták ügyében.
nyár: Magyarországi Pál (Paulus Hungarus) domonkos szerzetes Bolognából hazatérve megkezdi a magyar domonkos rendtartomány megszervezését.
Királyi rendelet az erőszakkal elfoglalt várföldek visszavételéről.
1221 körül
Villard de Honnecourt francia építész Magyarországon tartózkodik.
1221–1223
Domonkos térítési kísérletek a kunok között.
1222
eleje: II. Endre megerősíti az egyházi rend kiváltságait.
tavasz: Béla királyfi II. Endre kivánságára elbocsátja feleségét, Laszkarisz Máriát.
május 29. előtt: Országos mozgalom hatására II. Endre kiadja az Aranybullát.
ősz: újabb tömegmozgalom az Aranybulla megtartására.
A Német Lovagrend újabb kiváltságokat szerez. Első egyértelmű említés az Erdélyben lakó románokróL
1223
március 29. III. Honorius, ellentétben az Aranybulla rendelkezésével, a tized pénzben történő szedését szorgalmazza.
május–június A tatár csapatok a Kalka folyónál legyőzik az egyesült orosz–kun sereget.
ősz: Béla királyfi III. Honorius pápa parancsára visszaveszi feleségét, ezért apja elől osztrák területre kell menekülnie.
1223 körül
A volgai bolgárok és a baskíriai magyarok győzelme a tatárok felett.
1224
III. Honorius közbenjárására kibékül II. Endre és Béla királyfi. Béla hazatér, s újra megkapja a szlavón hercegséget. Ezek után beveszi a dalmáciai Clissa várát, mire Domald főúr, aki korábban lázadozott, meghódol a királyfinak.
Felszentelik a harmadik pannonhalmi apátsági templomot.
II. Endre kibocsátja az Andreanumot, az erdélyi német telepesek kiváltságlevelét.
1225
eleje: II. Endre fegyverrel űzi ki a Német Lovagrendet a Barcaságból mivel azok teljes önállóságot akartak szerezni.
június 6. II. Endre békét köt VI. Lipót osztrák és stájer herceggel.
III. Honorius pápa nehézményezi a király birtokpolitikáját és a nem keresztények hivatalviselését.
1226
augusztus 1. előtt: Béla királyfi Erdély kormányzója lesz, mig Kálmán herceg megkapja Béla korábbi területeit.
vége: II. Endre fegyveresen vonul Halicsba, de vereséget szenved.
A pannonhalmi egyház népeinek helyzetét rendezik.
1226–1227 fordulója
Msztyiszlav átengedi Halicsot vejének, Endre hercegnek.
1227
Róbert esztergomi érsek egy kun követség nyomán, pápai megbízáasal tömegesen téríti meg a kunokat. Létrejön a milkói kun püspökség is.
1228
Béla királyfi apja és a pápa jóváhagyásával birtokvisszavételi politikát kezd.
Sikertelen kísérlet a bulgáriai Bodon (Vidin) elfoglalására.
1228 körül
A meghódolt Kunország Béla királyfi kormányzása alá kerül.
1229
január 20. IX. Gergely pápa Bánmonostora székhellyel megalapítja a szerémi püspökséget.
tavasz: Danyilo szerzi meg a halicsi trónt, Endre herceg visszatér Magyarországra.
ősz: Béla királyfi sikertelen hadjárata Halics visszaszerzésére.
A ferences rend megjelenik Magyarországon.
1230
Összecsapások az osztrák–magyar határon.
II. Endre kiváltságot ad a szatmári hospeseknek.
1231
március 3. IX. Gergely pápa szót emel az izmaeliták hivatalviselése ellen.
március 3. után: II. Endre kiadja az Aranybulla megújítását.
második fele: II. Endre hadjárata nyomán újra Endréé a hatalom Halicsban.
A birtokvisszavételi politika bukása.
Kálmán herceg kiváltságlevele a valkóvári német, szász, magyar és szláv hospeseknek.
Valószínűleg ekkor kapja meg Pest a fehérvári jogot.
1232
február 25. Róbert esztergomi érsek kiközösíti a király tanácsadóinak egy részét.
Róbert érsek augusztus 20-ig felfüggeszti a kiközösítést.
vége: Jakab pápai követ megérkezik Magyarországra.
A zalai szerviensek oklevele. (A nemesi megye kialakulásának kezdete.)
1232 körül
Az első domonkos expedíció elindulása a keleten maradt magyarok felkutatására.
1233
június 1. Rögzítik a pannonhalmi apátság népeinek sérelmeit, majd mérséklik terheiket.
első fele: Meghal Jolánta királyné.
augusztus 20. II. Endre aláírja a beregi egyezményt.
ősz: Összecsapások az osztrák határrészeken.
Türje nembeli Dénes csapatai vereséget szenvednek halicsi hadjáratukkor.
1234
tavasz: Jakab pápai legátus II. Endrét több alkalommal is a beregi egyezmény megtartására szólítja fel, majd elhagyja az országot.
május 14. II. Endre és Beatrix házassági szerződése.
nyár: A beregi egyezmény megszegése miatt a pápai követ meghatalmazása alapján egyházi fenyítéket hirdetnek ki. IX. Gergely az egyezmény betartása esetén hajlandó ennek feloldására.
ősz: Endre halicsi fejedelem meghal, Danyilo foglalja el a trónt.
1235.
június–július: II. Frigyes betör az országba. II. Endre jelentős erőkkel viszonozza a támadást. Az ellenségeskedést békével zárják le.
július 1. IX. Gergely szentté avatja Erzsébetet, II. Endre lányát.
augusztus 31. Megegyezés IX. Gergely pápa és II. Endre között a beregi egyezményben foglaltak végrehajtásáról.
szeptember 21. előtt: Újabb domonkos expedíció indul a keleti magyarokhoz, ennek tagja Julianus.
szeptember 21. II. Endre meghal. Az egresi cisztercita monostorban teme­tik el.
1236
eleje: II. Endre özvegye, Beatrix megszökik, majd külföldön megszüli fiát, István herceget. IV. Béla Istvánt nem ismeri el testvérének.

Györffy György

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Bár a nyolcvanas évek végén, akikor a zágrábi püspökség alapítására sor került, Pannonhalma elvesztette püspöki jogait e területre, melyet a Dráván innen Veszprém, a Dráván túl Zágráb kapott meg, az apátság 1232-ig perlekedett elvesztett dézsmáiért. 1215 és 1227 között, amikor Pannonhalma és a zágrábi püspökség perét a Dráván túli dézsmák felett a pápai szék tárgyalta, mindkét fél hamisításhoz folyamodott. Az apátság amúgy is interpolált alapítólevelébe vakarással írta be Somogy comitatus nevét, a zágrábi püspökség pedig II. Endre nevében 1217-es évszámmal egy nagy oklevelet hamisított, mely szerint a Dráván túli terület minden joga a zágrábi püspököt illeti azóta, hogy Szent László átkelve a Dráván, elfoglalta Szlavóniát, és megalapította a püspökséget.

Uralkodó osztály

A XI. századi nagybirtokos arisztokrácia összeállítását kiváltképpen az az említett körülmény teszi lehetővé, hogy Kálmán király törvényében olyatén módon rendezte a földbirtok öröklését, hogy a Szent István által adományozott vagy meghagyott birtokok esetében az oldalági öröklést is biztosította, míg a később adományozott birtokok öröklését csak egyenes leszármazás esetén engedélyezte, és fiúörökös híján a királyra való visszaháramlást rendelt el.

A törvény gyakorlati alkalmazása a XII. századi okmányokból nem derül ki, de 1200 táján, amikor Imre és II. Endre bőkezűsége folytán a beköltözött udvaroncok páratlan uradalmak birtokába jutottak, a régi birtokosság élt a joggal, és a birtokszerző ősre de genere szóval hivatkozva biztosította a nemzetségi jogú birtoklást és öröklődést. Lehet, hogy Kálmán lajstromba is vétette a Szent István kori adománybirtokosokat, akik zárt számot adtak volna ki, amelyen változtatni nem lehetett. Egy ilyenféle zárt szám hagyományaként magyarázható XIII. századi krónikásaink azon megjegyzése, hogy a Szkítiából kijött nemzetségek száma 108 volt.

Kristó Gyula

Bevezetés

A természeti gazdálkodás, valamint az árutermelés és pénzgazdálkodás arányai II. Endre királyt is megtévesztették, aki az utóbbiak jelentőségét túlbecsülve kísérletet tett arra, hogy az államháztartást általában a pénzjövedelmekre alapozza.

Földművelés

A Helemba-szigeten végzett régészeti ásatások valószínűsítették egy, jóllehet hamis II. Endre kori oklevél ama tudósítását, hogy e szigeten Róbert esztergomi érseknek háza és gyümölcsöse volt.

Állattenyésztés

  • II. Endre uralkodása alatt Mochuna a garamszantbenedeki apátságra hagyott kétekényi földön és egy szolga-mansión kívül 8 ökröt, 1 disznót 8 malaccal, továbbá kecskét.
  • Kanizsát a Mirót nevű tóval együtt még Salamon király adta Pannonhalmának. 1222-ben II. Endre cserével elvette az apátságtól, de a csere nem valósult meg. Kanizsát később is Pannonhalma kezén látjuk.
  • A Duna melletti Halászt, amelynek neve is utal lakói szolgáltatására, mint bodrogi várbirtokot Imre király vagy II. Endre adományozta az ispotályosoknak, IV. Béla pedig 1238-ban halastavával és halászaival megerősítette az aracsai keresztes rendházat birtokában. A Duna és a Dráva összefolyásának mocsaraiban fekvő Kopács egy részét mint baranyai várbirtokot II. Endre király Pot nádornak adta három halászóhellyel.

Tulajdonviszonyok

  • Főleg II. Endre időszakától kezdve nagy méreteket öltött a királyi birtokok elidegenítése. Ez azzal a következménnyel járt, hogy rohamosan megfogyatkozott a királyi tulajdonban levő ingatlan, amely az egyháziak, főleg pedig a világi előkelők kezére vándorolt át.
  • A XIII. század elején a Hont-Pázmány nembeli Szentgyörgyiek alig másfél évtized alatt legalább 15, különböző nagyságú föld tulajdonába jutottak a királyok adománya folytán. Tekintve azonban nemzetségük előkelőségét, családjuk régiségét, bizonyos, hogy Imre és II. Endre királyok adománybirtokai mellett atyai jogon bírt ingatlanokkal is rendelkeztek.
  • 1210-ben II. Endre király Pot nádor számára a győri vár népeinek (civiles) Réti nevű földjéből kétekényit adományozott el, a tőből, a nádasból és a szénakaszáló helyből is annyi részt engedve át a nádornak, amennyi rész (sors) a két ekealjnyi föld után járt. Egy 1232. évi adat szerint II. Endre király]] visszaadta Csák nembeli Miklós comesnek a Béla ifjabb király által elvett földjeit, de két várföldet nem tudott elhatárolni, mivel e földek körös-körül közös határt bírtak a keresztesekkel és másokkal, és mindegyik sorshúzás útján birtokolta a maga részét. Miklós tehát itt azt a földrészt nyerte el, amely éppen akkor a sorshúzás folytán a fehérvári várhoz tartozott.
  • II. Endre király 1215-ben két várnépet (castrenses) rokonaikkal együtt kivett a pozsonyi vár fennhatósága alól, s az Esztergom|esztergomi vár jobbágyai közé sorozta őket, Karcsa faluban levő földjüket pedig örökre birtokukban hagyta. 1220-ban a királynak a Tolna megyei Székelyre való jobbágyai az ugyanazon faluból való királyi tárnokokkal pereskedtek, az mondván róluk, hogy a tárnokok földönfutók. Az ügy Váradra tüzesvas-ítéletre került, ott a lovászok a föld felét határokkal körülkerítve átengedték a tárnokoknak.
  • A királyi birtokszervezet népelemei esetében például az uralkodók az udvarok és várak földjeit gyakran alávetett népelemekkel együtt adományozták el, így II. Endre 1219-ben az erdélyi Alvinc földet a rajta élő udvarnokokkal együtt az esztergomi kanonokoknak, s ugyancsak II. Endre 1231-ben a szolgagyőri vártól kivett Béla földet az azon lakozó várnépekkel egyetemben Pannonhalmának adta.

A gazdálkodás keretei

  • II. Endre király 1208-ban jóváhagyta a Pot comes és rokonai által alapított lébényi monostor számára az alapítók részéről tett adományokat, egyebek mellett Lébényben hatekényi földön 11 szolgacsaládot. Bizonyosra vehető, hogy ezek a lébényi praedium, az apátsági házi gazdaság munkajáradékra kötelezett népelemei voltak.
  • 1232-ben II. Endre a váradi püspöknek adományozott a várhoz tartozó hat halász-mansiót, akiknek még annyi födjük sem volt, amennyit házuk elfoglalhatott volna.

Kézművesek

Csatáron XII. század végi, XIII. század eleji kemencét és tűznyomokat találtak, továbbá tűzhelyet hamufogó gödörrel. Vassalakkal elfedett tűzhelyre akadtak, napfényre kerültek emellett kovácsvasból készült tárgyak és egy II. Endre kori pénz. Csatáron (a név önmagában is vasművességre utal, pajzskészítőt, fegyvergyártót jelent) vasműveseket dolgoztattak a praediumon.

Kézművesség

  • A bányászat növekvő fontosságára utal, hogy a királyok okleveleikben feltételesen intézkednek nemesfém előfordulás, illetve jövendő bányaművelés esetére. Így került be a Barcaságot a Német Lovagrendnek adományozó II. Endre 1211. évi oklevelébe az, hogy ha aranyat vagy ezüstöt találnak a lovagok a Barcaságban, egyik része a királyi kincstáré, másik része a lovagoké legyen.
  • Több aranybullás oklevél maradt ránk II. Endrétől, pecsétjei német hatást mutatnak. A királyi udvar ötvöseit dicséri II. Endre leányának, a Türingiába férjhez ment, később szentté avatott Erzsébetnek a hozománya. Ez aranyláncokat és arany ékszereket, ezüstbölcsőt és ezüst fürdőkádat foglalt magába textíliákon kívül. II. Endre felesége, Gertrúd, nagy mennyiségű kincset halmozott fel. Sorra-rendre készültek koronák II. Endre és IV. Béla leányai számára, amelyek voltaképpen házasságkötéskor használt fejékek, tehát ékszerek és nem rangjelző koronák voltak. Korszakunk terméke az a (ránk nem maradt) fejék, amely II. Endre leányát, Jolántát díszíthette 1235. évi házasságkötésekor.
  • Szent Istvánnak a pécsváradi monostort alapító oklevele a apátságot egyebek mellett húsz vassal adózó és tíz kovács-háznéppel adományozta meg. Tekintettel arra, hogy az alapítólevél jelenlegi formájában XIII. század eleji hamisítvány, talán számos eredeti, István korára visszavezethető résszel, a vassal adózók (tributarii ferri) II. Endre korára is jellemzők lehetnek.

Kereskedelem

Az 1288. évi esztergomi vámtarifának II. Endre korában keletkezett része szerint Esztergomból marhát és bort vittek külföldre.


II. Endre király 1217-ben, a keresztes hadjáratra való előkészületei során szerződést kötött Velencével. Ebben a szerződésben szabad mozgást biztosított a velencei kereskedőknek Magyarországon, a magyaroknak pedig Velencében, a vámot az áruk értékének nyolcvanadrészében állapították meg, de az arany, ezüst, drágakövek, selymek, szövetek és fűszerek vámmentességet élveztek. Feltehető, hogy ebből a felsorolásból a magyar exportot az ezüst és az arany képezte, viszont Velence közvetítésével kerültek Magyarországra az akkor luxuscikknek számító textíliák, drágakövek és fűszerek. Sándor váradi püspök pecsétgyűrűjének fejébe antik gemma volt befoglalva. Hogy a velencei kereskedők tényleg megfordultak Magyarországon, azt II. Endre egy 1227. évi leveléből tudjuk, amelyet a velencei dogéhoz intézett. Ebben arról tudatja a dogét, hogy a velencei kereskedők áruinak Magyarországon történt elvételéről nincs tudomása, s felvilágosítást kért a károkozók nevéről, a kárvallottak számára pedig ellenszolgáltatást ígért.


Az 1288. évi esztergomi vámtarifa II. Endre kori része említi a drága prémet hozó oroszországi szekeret. Cobolyprémről és egyéb nemes prémekről lehetett itt szó, amelyeknek forrása az Oroszországon túli Volgai Bolgárország volt. Hogy a XIII. század elején Magyarországon ismert lehetett a cobolyprém, azt nemcsak a vámtarifa fenti tétele bizonyítja, hanem Anonymus is, aki csakis magyarországi tapasztalatai alapján írhatta le gestájában, hogy Dentümogyer, azaz a magyarok őshazájának megtett Szkítia szerfelett bővelkedik cobolyban.


1206-ban II. Endre király oly módon biztosított vámmentességet Latin Jánosnak, hogy ez mind rá, mind kereskedés céljából járó-kelő szolgáira (famuli) vonatkozott.


Az 1288. évi esztergomi vásárvámtarifa II. Endre kori része már kifejezetten megemlékezik az esztergomi polgárok és a szerémségiek által Esztergomba szállított szerémségi borról.


Ugyancsak III. Béla király 1192-ben a pannonhalmi apátságnak szintén három sószállító hajót adományozott azzal a kiváltsággal, hogy a sóbányából az apátság mind szárazon, mind pedig vízen e három hajón szállított só után vámot szedni senki ne merészeljen. Korán jutott hasonló adomány birtokába az aradi egyház is: 1211-ben az aradi prépostság és a szintén Arad megyei bizerei bencés apátság sószállító hajói szolgáltak hasonló királyi adomány mintájául, amikor is II. Endre király megerősítette III. Bélának a pannonhalmi apátság javára tett 1192. évi adományát.


A Német Lovagrend 1222-ben hat–hat sószállító hajót kapott II. Endrétől az Olton és a Maroson történő sószállításra, valamint a só kitermeléséhez szükséges bányákat, aknákat. Kivételesen világi ember is nyerhetett sószállítási kiváltságot. 1230-ban Machareus comes fia, Tamás comes II. Endre királynak tett sok szolgálatáért egyebek mellett hat sószállító hajót nyert el uralkodójától, hogy évente három alkalommal sót fuvarozhasson a sóbányából a Maroson. Jó néhány egyház adományképpen sót kapott a királyoktól, s az ebből feleslegként megmaradó részt szabadon forgalomba hozhatta. Így jutott sóadomány birtokába Imre királytól a budai egyház, II. Endrétől pedig többek között a heiligenkreuzi, a borsmonostori apátság.


II. Endre király 1206-ban vásárt engedélyezett az esztergomi érseknek adományozott Bars megyei Gerla faluban, s eltiltotta a királyi tisztviselőket az ottani vásáron való vámszedéstől. 1209-ben Hont-Pázmány nembeli Sebes pohárnokmesternek a Pozsony megyei Szentgyörgy birtokon mindenféle vámszedéstől szabad vásár tartására adott engedélyt. Az így kialakult vásár (forum liberum) a magánföldesúri vásárt jelentette, ahol a király nem szedett vásárvámot. 1211 körül II. Endre vásártartást engedélyezett a topuszkói apátságnak Bachusában, s mindenkit tiltott a vásározók zaklatásától. 1230-ban az uralkodó magánosok kezére adva Liptóban az egykori Magyarfalu földjét, ott mindenféle vámtól mentes vásárt engedélyezett.


Sebes ispán II. Endre adományából jutott a Pozsony megyei Csütörtök falu vásárvámjának birtokába. Ezen a településen már korábban is csütörtöki napon tartották a vásárokat, innen kapta nevét a falu. A zágrábi egyház elnyerte II. Endrétől a vásárvám tizedéhez való jogot.


Szerencsés esetben kis területen évenként említenek egy-egy fontos utat. Így a Hainburgon át Bécsbe vezető út különböző szakaszairól az 1200-as évek első felében gyakran esik szó. Az utat II. Endre 1208. évi oklevele Mosonszentmiklós határában, 1210. évi diplomája Kimlénél, Imre király 1203. évi oklevele Bezenyénél, míg II. Endre 1208. évi irata Rajka és Oroszvár között említi. Az Óvárról Bruckon át Bécsbe vezető út hegyeshalmi szakaszáról Imre 1197. évi és II. Endre 1217. évi okleveléből szerzünk értesülést.


II. Endre király Csépán nádornak és a bácsi ispánnak adományozta a Moson megyei Szombathely földet vámjával együtt, ahol az elnevezésből következően szombati napokon tartottak hetipiacokat. A johanniták 1217-bem II. Endre adományából megkapták a Babót nevű soproni kapu vámját. Ugyanebben az évben Sebes ispán a király kezéből nemcsak Csütörtök vásárvámját, hanem a dudvági útvámot, illetve annak a királyt megillető részét is elnyerte.

A megszaporodó vámot arra késztették a kereskedelemben érdekelteket, hogy a maguk számára vámmentességet eszközöljenek ki az uralkodótól. A XII. század végétől megszokott dologgá vált, hogy a királyok vámmentességet adományoznak. Így nyertek egyebek mellett vámmentességet Imre királytól a szentgotthárdi cisztercita szerzetesek, a pataki hospesek, az erdélyi németek között lakó Latin János (Johannes Latinus), II. Endre királytól a templomosok, a heiligenkreuzi ciszterciták, a Német Lovagrend és az esztergomi egyház népei, IV. Bélától a székesfehérvári polgárok.

Pénzviszonyok

1217-ben Sándor comes pohárnokmesteri tisztét, melyben sikeresen szolgált, II. Endre évenként három alkalommal a bányai királyi jövedelemből fizetendő 300 márkára váltotta át, miközben a pohárnokmesteri méltóságot más hívére, Lőrincre ruházta. Arra is van példánk, hogy úri birtokok felosztásánál a földek eltérő értékéből eredő különbözetet pénzzel egyenlítették ki. A növekvő számú zálogosítások is a pénzgazdálkodás terjedésére utalnak; ilyen esetben pénz fejében bizonyos időre birtokot kötöttek le a pénzt kölcsönzőnek, aki kamat fejében a zálogbirtokot használta. E kölcsönügyletek célja általában a birtok megszerzése volt, hiszen az adós pénz híján igen gyakran földingatlannal egyenlítette ki tartozását. Az örökös pénzzavarral küszködő II. Endre király maga is több alkalommal kényszerült arra, hogy értéket, illetve pénzt vegyen kölcsön. A Szentföldre indultakor a veszprémi egyházból elvitte Gizella királyné 12 márka tiszta aranyat tartalmazó koronáját, amelyet külországban 140 ezüstmárkáért értékesített. Az a körülmény azonban, hogy a veszprémi egyház számára az ellenértéket 16 mansio eladományozásával egyenlítette ki, a király pénzhiányára mutat. Hasonlóan járt el az uralkodó Atyusz bánnal. A Szentföldről hazatérve 200 márkát kölcsönzött tőle, tartozását birtokadományozással rótta le. Ugyanilyen gyakorlatot követtek előkelő alattvalói is. Turul comes a veszprémi egyházzal szembeni pénztartozását úgy rendezte, hogy a királytól adományul kapott, a zalai várhoz tartozó mansiókat földjükkel és szőleikkel együtt átengedte az egyháznak. 1226. évi oklevél szerint a pénzfizetésre kötelezett Muterinus fizetésképtelensége miatt birtokban rótta le tartozását. Az esztergomi egyház 1231-ben tartozás fejében földet kapott. 1234-ben egy Szatmár megyei földet 100 márkáért vásárolt meg vevője, ebből 50 márkát pénzben fizetett meg, 50 márka értékben pedig Szolnok megyei földet adott. A termény- és pénzvaluta egymásmellettisége érdekes kettősségeket eredményezett. Így II. Endre király 1229-ben megerősítette István zágrábi püspököt abban, hogy egyházmegyéjében a rendes tizedet vagy természetben kapja, vagy pedig minden két kepéért egy nehezék illesse meg.

Ez utóbbi példák arra világítanak rá, hogy nem szabad a XIII. század első évtizedeiben Magyarországon uralkodó pénzgazdaság fejlettségi szintjét eltúlozni. Még mindig fizetési eszköz volt a terményvaluta, azaz bizonyos fizetségeket továbbra is terménnyel, földdel vagy állattal egyenlítettek ki.


II. Endre 1217-ben, szentföldi keresztes hadjárata előtt, felesége, Jolánta hitbérének fedezésére nyolcezer márka értékben lekötötte a Maroson lejövő só, a pesti szaracénok és Bodrog megye jövedelmét. Alapos a gyanú, hogy a három jövedelmi forrás összefügg egymással, s arra gondolhatunk, hogy a pesti izmaeliták részesedtek az erdélyi só még királyi kézen levő részének szállításában a marosi vízi úton, továbbá a Bodrog megyét átszelő Káliz úton, legalábbis a Duna pesti révjéig.


Imre és II. Endre első pénzei még a XII. századi pénzek formájában készültek. II. Endre azonban későbbi pénzeit a friesachi dénárok mintájára verette. Ezek a pénzek alaposan meghaladták a XII. századi aprópénz-korszak pénzeinek értékét, ugyanakkor messze elmaradtak a friesachi dénároktól. Míg a freisachi dénárok 0,916 g színezüstöt tartalmaztak, addig II. Endre friesachi mintára veretett dénárjainak színezüsttartalma minimálisan 0,416 g, maximálisan 0,673 g volt. II. Endre korában azonban a Magyarországon vert „friesachiakat” is valódi friesachi dénároknak tekintették, sőt II. Endre a maga vereteit egyenesen friesachi dénároknak nevezte. Az eladók és pénzbeváltók tehát rendszeresen megrövidültek pénzértékük 25–50 %-ával. A XIII. század első évtizedeiben megszűnt az 1211-ben még meglevő és ekkor általánosnak mondott magyar pénz (generalis moneta totius Ungarie) egysége. 1221-ben Esztergomon kívül valahol a csanádi egyházmegye területén is vertek már pénzt. A veretlen ezüst elterjedése, majd a külföldi pénz fizetési eszközként való használata elapasztotta a XII. századi magyar királyok számára még oly fontos jövedelmi forrást jelentő pénzverési nyereséget. II. Endre király az évenkénti pénzváltással járó haszon pótlására rendkívüli adót vetett ki.

Idegen etnikumok

  • IV. Béla király 1236-ban Chybának és társainak, akiknek ősei III. István oklevele szerint Csehországból jöttek, III. Istvántól kapott földjükön a királyi udvarnok-jobbágyokat megillető szabadságot adta, amelyet már korábban II. Endre király is biztosított nekik.
  • Mint II. Endre király 1224. évi kiváltságleveléből értesülünk, az erdélyi német hospeseket (hospites nostri Theutonici Ultrasilvani) Géza király bizonyos szabadsággal hívta be.
  • Mentességet kaptak a XIII. század elején a szebeni tömbtől távolabb és szétszórtan élő dél-erdélyi németek is. Így II. Endre király 1206-ban felmentette a Fehér megyei Krakkó és Igen, valamint a Hunyad megyei Romosz hospeseit a többi szászok által fizetett adók és az általuk teljesített szolgáltatások alól. A dél-erdélyi németek (szászok) számával, gazdasági erejével, összefüggő vagy egymástól nagyon el nem váló településtömbjeivel magyarázható, hogy II. Endre 1224. évi kiváltságlevelével, az úgynevezett Andreanummal a kora feudális viszonyok közepette az etnikai kiváltságok csúcsát jelentő privilégium birtokába jutottak. Kiváltságaik részint a korábbi szabadságokra épültek, s a szász népelemnek bizonyos területi autonómiát biztosítottak.
  • 1216-ban említi egy oklevél a Szatmárban lakó németek helységét, s ezek a németek mint a mai Szatmárnémeti egyik városrészének hospesei 1230-ban II. Endre királytól kiváltságokat és földet kaptak.
  • Rudguer comesnek, aki neve alapján német lehetett, még Imre király adományozott húszekényi földet Szebellében. Az 1210-es évek végén honti és bolondóci várjobbágyok a király előtt bevádolták Rudguer fiát, Heruynust, de a vizsgálat az alperes birtokjogát igazolta, s II. Endre király megerősítette őt birtokában. 1222-ben az esztergomi egyház megvette Heruynustól és hasonlóan német nevű rokonától, Detriktől a szebellébi föld őket megillető részét 90 márkáért, majd II. Endrétől az itt tartózkodó emberek számára az egyház Hont megyére vonatkozó vámmentességet eszközölt ki. 1222 körüli oklevél Szebelléb falut az esztergomi káptalanénak mondja, s népeire a hospes minősítést is használja. 1232. körüli királyi oklevél lebbenti fel a fátylat, hogy Szebelléb faluban korábban szászok éltek, s ezt a falut II. Endre az 1222. évet követően jogtalanul elvette az esztergomi egyháztól. Az uralkodó 1232-ben visszaadta a falut, s 1233-ból ránk maradt oklevélben azokat a feltételeket olvashatjuk, amelyek mellett az esztergomi káptalan visszafogadta Szebelléb faluba az onnan a káptalannak okozott károk és az ellene kirobbant lázadás miatt királyi ítélettel kiűzött német hospeseket.
  • Latin János 1204-ben a nagydisznódi németek között élt. Imre király ez évben őt és örököseit feloldotta a németek kötelezettségei alól, és számos kiváltsággal látta el. Ugyanezt a Johan Latinust II. Endre király a mai Szászfehéregyháza vidékén feküdt Kozdfő földdel és kiváltságokkal adományozta meg.
  • A tatárjárásig terjedő időszak magyarországi okleveles anyagában hatszor történik említés magyarországi románságról. Időben legkorábbi vonatkozást egy 1250. évi királyi oklevél nyújtja, amelyben IV. Béla király megerősítette II. Endre király adományát Iwachin szebeni ispán részére, aki a Boril bolgár cár elleni hadjáratban szászokat, románokat (Olacus), székelyeket és besenyőket maga mellé véve harcolt. Ez az esemény 1210-ben történt; ez az első nyoma annak, hogy a magyar királyság felhasználta, adott esetben katonai szolgálatra, a feltehetően már magyar államterületen élő románságot. A következő két adat 1222. évi. II. Endre a Német Lovagrendnek vámmentességet biztosított a székelyek és a románok (Blaci) földjén való áthaladáskor, III. Honorius pápa pedig megerősítette a kiváltságot, megismételve a románok (Blachus) földjére vonatkozó kitételt. Hogy ezen a területen Fogaras vidékét kell értenünk, az a magyarországi románokra vonatkozó következő adatból derül ki. 1223-ban II. Endre a kerci (Fogaras vidéke) cisztercita monostornak adományozta azt a földet, amelyet már korábban a monostornak adott, kivéve azt a románok (Blaccus) földjei közül. 1224-ben az Andreanumban a magyar király az erdélyi németeknek (a szebeni szászoknak) adományozta a románok (Blacus) és a besenyők erdejét, amely a szebeni havasokban feküdt.

Falu

  • A határ menti lakatlan területek betelepedése jól nyomon követhető a Hont-Pázmányok egyik ágának birtokain. Tamás comes Csehország határán a Szakolca földet nyerte el II. Endrétől, amelyet fiai, Sebes és Sándor benépesítettek. A későbbi századokban ezen a területen összesen kilenc település keletkezett. Még inkább jelzi a perifériák benépesedésének méreteit az az adomány, amelyhez ugyanez család Imre és II. Endre királyok kegyéből az ország keleti felében jutott. Szatmár megyei, hatalmas lakatlan erdőségeket kaptak adományul, amelyekben az elkövetkező időkben 34 település létesült.
  • II. Endre 1210-ben dalmáciai monostoroknak biztosította az odatelepülő idegenek feletti bíráskodás jogát, s az uralkodó által alapított topuszkói monostor is elnyerte II. Endrétől a szabad telepítési jogot. A heiligenkreuzi apátság egy Moson megyei birtokára harminc mansiót telepített. Amikor II. Endre — meráni rokonai kérésére — Adolf prépostnak szepesi földet adott, rendelkezett az oda telepítendő népek feletti joghatóság kérdésében is. Hont-Pázmány nembeli Tamás comes fiai a XIII. század elején benépesítették a nyugati határszélen fekvő Szakolca földet. A korszak másik nagybirtokosa, Csák nembeli Miklós comes 1223-ban nyert a királytól védlevelet a Sopron megyei Mihály földre való telepítés támogatására, hogy tudniillik az ide igyekvő hospeseket adó- vagy vámszedők ne tartóztassák fel. Botch fia Tamás a II. Endrétől kapott szepesi földön — mint az oklevél írja — nagy munkával, saját költségén két falut alapított, méghozzá Tamási nevűeket. Pósa 1222-ben nyert el két Sopron megyei földet a királytól. Pár év alatt e területen három új falu telepítésébe fogott.

Város

  • Az esztergomi városiasodás élén a latin település állott. II. Endre kori esztergomi vámtarifa gazdag árusokaságról ad képet. E tarifa tájékoztat arról is, hogy melyik kézműves és kereskedő mennyi helypénzt fizetett hetenként a vásáron. A vásáron áruló sátoros szatócs, varga, tímár, kalapos, karmantyús és ószeres egy friesachi dénárt, a mészáros minden vágáskor fél friesachit fizetett. A városban levő kovács-, varga- „ablak” (üzlet) hasonlóan fél friesachit adott, míg a legtöbb helypénz a kocsmárostól folyt be, három pondus. Ezek az adatok bizonyossá teszik, hogy a XIII. század első felében a formálódó város vált a felesleget termelő kézművesek és az azok értékesítésével foglalkozó kereskedők első számú településévé. A felesleg tehát nem a sorvadásnak indult, az egyházak és más földesúrnak egyre inkább agrártevékenységgel szolgáló falusi kézműves népességtől eredt, hanem a városok iparosaitól.
  • Az esztergomi városképről adhat illusztrációt az esztergomi latinok kettős pecsétnyomója. Az itteni latinok II. Endre alatt nyertek pecséthasználati jogot, pecsétnyomójuk az 1220–1230-as évek táján készült, még ha a jelenleg ismert typarium talán nem is azonos a II. Endre korival. A pecsétnyomó előlapján gótikus ablakokkal díszített, hármas osztatú épület látható, melyet elöl fal övez négy bástyatoronnyal, közepén szépen megmunkált kapuval. Bár a városkép ábrázolása igen gyakori pecséteken, s ezek nemritkán sematikus ábrák, nem szabad lehetetlennek tartani, hogy a pecséten ábrázolt gótikus ablakú épület ténylegesen létezett a XIII. század első évtizedeinek Esztergomában.
  • Az 1220-as években a fehérvári latinok hosszas pert folytattak Uros pannonhalmi apáttal a somogyi bortized ügyében. A fehérvári latinok maguk is rendelkeztek szőlővel Somogyban, amely után a tizedet Pannonhalmának kellett fizetniük. A per tárgyát a latinok ama gyakorlata képezte, hogy frissiben a szüret után, de még a dézsmálás előtt összevásárolták a bort Somogyban, és a tizedfizetési kötelezettség teljesítése nélkül kivitték onnét.. A többször megújult perben végül II. Endre oly módon döntött hogy a fehérvári latin hospesei szabadon vásárolhatnak bort Somogyban, de csak Pannonhalma tizedszedői és a királyi ember jelenlétében.
  • Imre király Óbuda területét borcsöböradójával, vásárvámjával és a lakosok feletti bíráskodás jogával együtt az óbudai prépostságnak adományozta. II. Endre előbb visszavonta ezt az adományt, majd 1212-ben maga is újra mindezzel megajándékozta a prépostságot.
  • A pesti vásárvám királyt illető kétharmadát Imre király egyházi intézményeknek adományozta, amelyből egyharmadot II. Endre király a maga hasznára visszavett. A vásárvám összegéből arra kell következtetni, hogy forgalmas, látogatott vására volt Pestnek a XIII. század elején.
  • Bizonyos megfontolások alapján úgy tűnik, hogy Pest 1231-ben jutott a fehérvári jogok birtokába. Ez a kiváltság a pesti (újbécsi) izmaelitákra is kiterjedt. Ekkortájt készült Pest első pecsétje is. Az 1292-ből ismert pecsét hátlapját II. Endre utolsó nagypecsétjének címere díszíti.
  • Tekintettel arra, hogy a hospesjog és a városi privilégium azonos tőről fakadt, a pataki hospesek szabadsága nagyon hasonlított a XIII. század első évtizedeinek városi kiváltságaihoz. Hasonlókat mondhatunk az erdélyi Krakkó, Igen és Romosz hospeseinek II. Endre király által 1206-ban adott kiváltságáról. Az oklevél bíráskodási mentességet biztosított nekik: senki, sem a vajda, sem annak officiálisai elé nem tartoztak állni, felmentette őket a szállásadás, a többi szászok által fizetett collecta, a határőrzés, bizonyos katonai terhek, a szőlő-, a sertés- és más állatvám és dézsmafizetés kötelezettsége alól. Az oklevélből kitűnik, hogy ezek a hospesek földműves parasztok voltak, akik maguk telepítettek szőlőt, és erdeikben disznókat és más állatokat legeltettek. II. Endre király csak régi, magukkal hozott jogaikat foglalta írásba, amint utal is az uralkodó arra, hogy elődei privilégiumok révén tiszteletben tartották e hospesek szabadságát.
  • A dalmát városok privilégiumait leszámítva, a III. István által a fehérvári latinoknak adott kiváltságokat követően csak 1230-tól találkozunk olyan oklevelekkel, amelyek városprivilégiumnak vagy ahhoz közeli kiváltságolásnak tekinthetők. A sort II. Endre által a szatmári német hospeseknek (a későbbi Németi város lakóinak) juttatott kiváltság nyitotta meg. Ugyancsak II. Endre adhatott privilégiumot Pest valamennyi lakosának 1231-ben; az első, szövegében ránk maradt pesti városprivilégium azonban 1244. évi.
  • IV. Béla király 1238-ban megállapította az Erdélyben lakó krakkói és igeni szász hospesek szabadságát, s megerősítette őket földjük birtokában. A már II. Endrétől 1206-ban kiváltságolt krakkóiak és igeniek földműves parasztok voltak, újabb kiváltságuk sem a városiasodás útján indította el őket, hanem magukkal hozott és évtizedek óta használt jogaikat biztosította.

Alávetett népelemek

Közszabadok voltak azok, akik II. Endre 1211. évi topuszkói oklevele szerint liberként jöttek az egyház földjére, és mint liberek onnan el is távozhattak.


II. Endre 1212-ben egy szabad hospes leszármazottját visszaállította régi szabadságába, azaz a közszabadságba, és ötekényi földjét is visszaadta.


Amikor 1228-ban II. Endre király egy örökös nélkül elhalt birtokos faluját a templomosoknak adományozta, a faluban csak libertinusok éltek, s családszámuk megközelítette a félszázat.


II. Endre 1228. évi okleveléből értesülünk arról, hogy a Garamszentbenedeki egyház udvardi szolgái 11 ekényi földdel együtt kivonták magukat az egyház függéséből, és azt állították, hogy az apátnak semmi része nincs Udvard faluban. A király természetesen az egyház javára ítélt, a szolgákat félig nyírt fejjel visszaadta Garamszentbenedeknek. Az egyházi birtok népeire háruló, mind súlyosbodó terheket jól tükrözik az úgynevezett pannonhalmi per anyagai. A király megbízásából 1226-ban Miklós nádor vizsgálta ki azokat a panaszokat, amelyekkel a pannonhalmi egyház alávetettjei II. Endréhez]] fordultak, mivel újabb és újabb jogtalan szolgáltatásokkal és szolgálatokkal terhelték őket. A vizsgálat eredményeképpen a nádor bizonyos kötelezettségeket – amelyeket a köteles terheken felül erőszakoltak az udvarnokokra –, noha már hosszú idő óta szokásban voltak, eltörölt, az érvényesített kötelezettségeket pedig oklevélbe foglalta. Eszerint hat hónapon át havonta a sajátjukból 130 akó búzalisztet, 40 akó rozslisztet és 170 akó gabonát tartoztak adni. A másik hat hónapban mind Somogyból, mind máshonnan a gabonát az egyház malmához kellett szállítaniuk, s megőrlés után továbbítaniuk az apát asztalához. Az egyház gabonájából havonta 20 akó közös lisztet kellett készíteniük. Kötelesek voltak részt venni az enő nevű közös szántásban, havonta tíz holdat kellett felszántaniuk, és bevetniük az egyház gabonájából. Szekereket kellett kiállítaniuk, igás állatokkal együtt, a kolostor részére szükséges liszt szállításához. A havi szolgálatot teljesítők igás fogatot adtak az apát részére történő kenyérszállításhoz, fát szolgáltattak a fürdőhöz, a sütőkemencéhez, a konyhára. Évente 300 tojás, 8 tyúk, 4 lúd és 1 bárány, továbbá 30 kenyér adására lettek kötelezve. Ők javították a sütőházat, ők gondozták az apátság központjában levő kertet, ők adták a vizafogó hálóhoz való fonalat, és ők látták el kenyérrel a hálókészítőket. Az udvarnokok feladatát jelentette, hogy az egyházhoz dézsma fejében befolyt árpából kétakónyi sört gyártsanak. Emellett plébánosuknak házanként két vödör gabonával adóztak. Minden, Pannonhalma fennhatósága alá tartozó falu, valamennyi apátsági népelemet terhelő közös szolgálatként, évente egy harmadfű tinót, egy-egy vödör gabonát és árpasört volt köteles adni. Minden háznép a saját szekerén, saját igavonó állatával egy hordó bor fuvarozására volt kötelezve akár Somogytól vagy Zalától egészen Pannonhalmáig. Valamennyi népelemnek, köztük az udvarnoknépségnek is, egy-egy napon át szénát kellett gyűjteni, hordani, illetve aratni. A szűcsöket, a vargákat, a kovácsokat és a többi, kézműves szolgálattal terhelteket arra kötelezte az apátság, hogy igás fogatokat adjanak a bor szállítására az apát és a szerzetesek részére. A kötelezettségek részletes listája meggyőz arról, hogy Pannonhalma szolgáltatói önálló gazdaságot vittek, így tudtak eleget tenni a termékjáradékkal kapcsolatos kötelezettségeiknek, de az apátság alaposan igénybe vette robotjukat is, főleg a szállítás, fuvarozás terén. A pannonhalmi egyház birtokai a tatárjárást megelőzően tíz megyében voltak szétszórva, pénzviszonyok alacsony szintjén reálisan csak termékben követelhette a járadékokat az egyház, amelyeket viszont országrészeken át kellett igás fogatokon Pannonhalmára szállítani. A terhek súlyossága mellett feltűnő, hogy mily csekély engedményekre volt hajlandó az egyház: mentesültek az udvarnokok a bor-, a bárány- és a méhtized fizetésétől, nem voltak kötelesek a maradék bort szállítani, mérsékelte az apátság a közös szántás terhét, és elengedett évi 70 kenyeret, valamint szabályozta az apát vendégül látásának mértékét.

Érthető, hogy ez az egyoldalú „szabályozás” nem elégítette ki a pannonhalmi egyház népeit. Tovább folytatódott a viszálykodásuk az egyház vezetőivel, az apátság népei II. Endre királyhoz és Pecorari Jakab pápai követhez fellebbeztek. Végül is 1233 júniusában Esztergomban, Enoch domonkos rendi szerzetes és Cognoscens esztergomi kanonok mind választott bírák előtt a pereskedő felek egyezségre léptek. A ránk maradt oklevél első része a pannonhalmi népek panaszainak listája. Egyebek mellett az udvarnokok sérelmezték, hogy vizafogó hálóra való fonalat kell szolgáltatniuk, s kenyérrel látják el a háló készítőit, továbbá hogy tizedfizetésre és a pannonhalmi kert művelésére kötelezik őket. A kézműves szolgáltatók amiatt panaszkodtak, hogy noha megállás nélkül végzik köteles munkájukat, mégis szüntelenül szállítási robottal terhelik őket, és egész Magyarországon húzzák a kocsikat. A terhek 1233. évi szabályozása valamelyest könnyített az egyház népeinek helyzetén. Így például a kézműveselemeket felmentette a fuvarozási kötelezettség alól, de már az udvarnokok sérelmei közül csak a tizedfizetéssel kapcsolatos panaszt orvosolta.


A XII–XIII. század fordulójától kezdve, Imre és II. Endre királyok uralkodása alatt vett nagy lendületet az udvarnokok és az udvarnokföldek elidegenítése. A megadományozottak sorában az egyházak mellett mind gyakrabban tűnnek fel ekkor világi előkelők. Így Imre király 1199-ben hű főemberének, Lőrinc comesnek a királyi udvarnokoktól elvett ötekényi földet adott a Fertő tó mellett, Sopron megyében. II. Endre 1214-ben az udvarnokok Szőlős nevű földjét Hont-Pázmány nembeli Sebes comesnek adományozta. János esztergomi érsek 1218-ban és 1219-ben jutott II. Endre bőkezűsége révén az udvarnokfölddel közös Gamás nevű, Somogy megyei föld, illetve a rajta élő udvarnokokkal együtt adományozott erdélyi Alvinc birtokába. A pannonhalmi monostor felszentelésekor, 1225-ben az uralkodó az egyház által már részben bírt Gönyű falu udvarnokainak földjét 15 mansióval egyetemben Pannonhalmának adta, az ott levő több udvarnokot pedig máshová helyeztette át, s így a föld az udvarnokok kizárásával teljesen az egyházé lett.


A XII–XIII. század fordulójától kezdődően, főleg II. Endre uralkodása alatt nagy méreteket öltött a várnépeknek és a várnépek földjeinek eladományozása. 1214-ben pozsonyi várnépek kerültek a veszprémi egyház, 1225-ben szolgagyőri várnépek a budai szigeti Szent Mihály-egyház, 1227-ben erdélyi (Torda megyei) várnépek az esztergomi káptalan, 1239-ben pedig fehérvári várnépek a szekszárdi apátság tulajdonába részint II. Endre, részint pedig Béla erdélyi herceg, illetve király adományából. Győri és mosoni várföldet II. Endre 1210-ben Pot nádornak örökített el. A várföldek elidegenítése hol várnépekkel együtt, hol várnépek nélkül történt. 1217-ben II. Endre egy pozsonyi várhoz tartozó falu földjét a várnépek nélkül adományozta el. Viszont ugyancsak Endre király 1231-ben egy szolgagyőri vártól kivett földet az ott lakó várnépekkel egyetemben juttatott a pannonhalmi monostornak.

Átmeneti rétegek

  • Még 1212-ben is II. Endre király a szabad hospesi eredetű, de II. Géza alatt várjobbággyá minősített Alykon fiát, István klerikust visszaállította korábbi szabadságába, és királyi házába fogadta.
  • 1217-ben II. Endre király kivette a neki hű szolgálatokat tevő Oroszt a zalai vár szent király jobbágyainak sorából, s megengedte, hogy testvéreivel és praedumaikkal örökös aranyszabadságban éljenek a király szerviensei között. Ugyancsak ebben az évben az uralkodó felmentette a bánság szolgálata alól Egyedet, örökös szabadsággal adományozta meg, hogy a királyi szerviensek között vétessék számba, s földjeinek határát leírta.
  • II. Endre 1211-ben a topuszkói oklevélben szól azokról a szabad emberekről (liberi homines), akik liberként jönnek az egyház földjére és liberként is távozhatnak onnét.

Világi előkelők

  • Nagy gazdasági hatalomra és magas polcra jutottak a X. század végén Magyarországra került Hont és Pázmány testvérpár utódai. Ebből a családból származott, s az I. István kori Hontnak talán dédunokája volt az a Lampert comes, aki a bozóki monostort alapította, s az Árpádokkal is rokoni kapcsolatba került. Nem véletlen, hogy Lampert birtokai jobbára ott terültek el, valamint családi monostorát is ott alapította, ahol Hont százegynéhány évvel korábban megvetette a család birtokállományának alapját. A Szentgyörgyiek, akik a XIII. század első évtizedeiben a II. Endre kori nagy birtokadományozások egyik fő haszonélvezői voltak, szintén ebből a családból származtak.
  • II. Endre 1216-ban erősítette meg a Hont-Pázmány nembeli, Szentgyörgyi ági Tamás két fiának egymás közötti birtokosztályát.
  • Szerencsére ránk maradt 1156 tájáról II. Géza oklevele, s ebből kiderül, hogy Gottfried és Albrecht a magyar uralkodó hívására jöttek Magyarországra, s itt Sopron és Vas megyében összesen öt falut, illetve földet, valamint egy királyi erdőt kaptak adományul. Ezt a tényt megerősíti III. István király 1171. évi oklevele. Ebből szintén arról értesülünk, hogy a nemes Gottfried és Albrecht német hospesek II. Géza hívására érkeztek az országba. II. Géza halála után azonban Ivánka locsmándi comes három falut, illetve földet mint ispánságához tartozót a király előtt perrel kívánt a hospesektől elvenni. III. István a hospesek javára ítélt. Leszármazottaik főleg a XIII. század elején játszottak diplomáciai küldetésekben fontos szerepet a magyar király, II. Endre oldalán; egyikük az uralkodó leányát, Erzsébetet kísérte Türingiába férjéhez, másikuk pedig II. Endre feleségét, Jolántát hozta Konstantinápolyból Magyarországra.
  • A Nagymartoni család eleinek Magyarországra kerüléséről Ákos mesterrel szemben Kézai Simon tartott fenn megbízhatóbb információt. Míg Ákos mester szerint Simonnak és testvérének, Mihálynak a nemzetsége, amelyet Nagymartoninak (Mortundorf) neveznek, II. Endre idejében jött be Spanyolországból, addig Kézai úgy fogalmazott, hogy ugyanez a nemzetség Konstanciával, Aragónia királyának lányával, Imre király feleségével érkezett katonák kíséretében az országba.
  • Tota testvére, Simon II. Endre idejében telepedett meg Magyarországon. A latin Simon már 1220-ban Béla herceg tisztségviselői sorában ispánként szerepel, II. Endre 1223-ban földdel adományozta meg, 1232-ben pedig hatalmas összegért, 500 márkáért maga Simon vásárolt egy falut.
  • A magyar eredetű és a régóta Magyarországon élő, valamint a csak frissen idekerült előkelők sokáig harmonikus viszonyában a XIII. század első évtizedeiben támadtak zavarok. Ennek oka két körülményre vezethető vissza. Egyrészt a XII–XIII. század fordulójától kezdve szemmel látható módon megerősödött a magyarországi társadalomban a világi arisztokrácia súlya, megnőtt öntudata, mind mohóbban törekedett birtokok szerzésére. Ezt keresztezte II. Endre ama politikája uralkodásának első éveiben, amelyet a frissiben Magyarországra került előkelők, a király feleségével együtt érkezett merániai jövevények szerfeletti kedvezése jellemzett.

Egyházi társadalom

Számos adományt juttatott II. Endre király 1218–1219-ben János esztergomi érseknek.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

  • A jövedelemjegyzék eszerint megszépítve, eltorzítva tükrözi a III. Béla kori Magyarország királyi bevételeit. Az arányok vonatkozásában emlegetett érv, hogy míg III. Béla 15 000 márkára számíthatott 1185 táján erdélyi királyi hospeseitől, addig II. Endre király 1224-ben a dél-erdélyi szászok számára biztosított kiváltságlevelében, az Andreanumban évi 500 ezüstmárkában szabta meg a királyi kincstárnak általuk fizetendő összeget. Ha ismeretes is olyan magyarázat, hogy az évi 500 márka nem a dél-erdélyi (szebeni) szászok egész adóját, hanem csak a pénzváltás címén fizetett adójukat jelenti, a különbség még így is túlságoson nagy a 15 000 és az 500 márka között.
  • III. Béla bevételi tételeinek legtöbbje a korszak más forrásaiból közvetlenül igazolható, a jövedelemjegyzék e váza pedig jól mutatja azt az utat, amely a XII. század első felében még bizonnyal egyeduralkodó domaniális gazdálkodástól a III. Béla alatt észlelhető kettősségen, a domaniális és a regále-rendszer egymásmellettiségén át vezet II. Endre ama hamvába holt kísérletéhez, amely a domaniális bevételekről történt lemondással egyidejűleg az ország gazdaságát a regále-gazdálkodás alapjaira kívánta helyezni.

III. Béla hódító külpolitikája

  • Kapóra jött Bélának az a körülmény, hogy Vologyimer (Vlagyimir) halicsi fejedelmet Roman volhíniai fejedelem kivetette székéből, s Vologyimer hozzá jött segítségért. A magyar király fegyveresen indult 1188-ban Halicsba, Roman megfutott előle, így Béla akadálytalanul bevonult a városba. Ugyanakkor nem helyezte vissza Vologyimert a fejedelemségbe, hanem saját fiát, Endrét tette meg fejedelemnek, Vologyimert pedig visszavitette Magyarországra, s ott feleségével és két fiával együtt börtönbe záratta. Endre nagy adókat vetett ki, magyarjai erőszakoskodtak a halicsiakkal, lovaikat pedig a templomokba kötötték be. Roman már 1188-ban kísérletet tett Halics visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A magyar uralommal elégedetlen halicsiak 1189-ben Szmolenszkből Rosztiszlavot hívták meg a trónra. A remélt támogatást azonban nem kapta meg a halicsiaktól. Azok, akiknek fiai és testvérei nyilván túszként Bélánál voltak, hűséget esküdtek Endrének, a Rosztiszlavhoz szítókat pedig katonai erő késztette más belátásra, ugyanis Béla nagy sereget küldött fia megsegítésére. Így az Endre iránt hűtlen halicsiak is esküt tettek Endrének. A csata ilyen módon a magyar–halicsi had győzelmével végződött; Rosztiszlav súlyosan sebesülve esett fogságba, s a magyarok megmérgezték. A győzelem után a magyarok keményen megbosszulták a halicsiak elpártolási kísérletét, erőszakoskodtak, a templomokat megszentségtelenítették. 1190 tavaszán Vologyimer családostól megszökött magyarországi fogságából, s I. Frigyeshez ment. Barbarossa Frigyes azonban keresztes hadjáraton volt, így Henrik fia fogadta a menekültet. Nem adott támogatást Vologyimernek, de azt tanácsolta, hogy menjen Lengyelországba Kázmérhoz, aki 1184 óta német hűbéresnek számított, akinek segítségével visszaszerezheti magának Halicsot. Vologyimer lengyel seregek támogatásával 1190 augusztusában elűzte országából Endrét, s visszanyerte halicsi fejedelmi székét.
  • Béla felesége, Margit a császár közbenjárását kérte, hogy férje bocsássa szabadon a már sok éve börtönben sínylődő öccsét, Gézát. Béla kiengedte a fogságból testvérét, de mindjárt előre is küldte egy magyar csapattal, hogy a német uralkodó seregének segítségére legyenek. Géza többé nem tért vissza Magyarországra, Bizáncban felvette a Jóannész nevet, s fiai is — akik közül az egyiket Alexiosz-Gézának hívtak — Görögországban leltek otthonra, s itt keresték volna őket azok az ellenzékiek, akik 1210-ben II. Endrével szemben őket akarták kijátszani, s itt találkozott velük 1218-ban a keresztes hadjáratból hazatérő magyar király.
  • Maga Béla is fontolgatta önálló keresztes had indításának gondolatát, de betegsége megakadályozta terve megvalósításában. Rendelkezett két fiáról, Imrére testálta az országot, Endre számára pedig várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott hátra, s ráruházta saját be nem váltott fogadalmának teljesítését szentföldi hadjárat indítására.

Imre és III. László

III. Béla akaratának megfelelően idősebbik fia, Imre akadálytalanul foglalhatta el 1196-ban Magyarország trónját. Az új király öccsét, a serdülő korú és könnyelműségre természeténél fogva hajló Endrét megrészegítette a rászakadt gazdagság, s az apja által neki juttatott pénzt gyorsan eltékozolta anélkül, hogy ígéretét megvalósította volna, s csatlakozott volna a németek 1197. évi keresztes hadjáratához, amelyben III. Béla özvegye, Margit királyné is részt vett. Endre híveinek tanácsára, miután hamarosan nem volt anyagi lehetősége a megszokott fényűző életmód folytatására, Imre ellen támadt, és nyilván már ekkor azon mesterkedett, hogy magának részt eszközöljön ki az országából. Endre biztosította unokatestvére, VI. Lipót (1198-tól osztrák herceg) katonai támogatását, s még 1197-ben fegyveres összeütközésre került sor a szlavóniai Macseknél (Mački) Imre és Endre csapatai között. A csata Endre győzelmével végződött. Erre az ütközetre utal az az 1197. évi oklevél, amelyben Imre király kivette az ispáni fennhatóság alól, s a királyi udvarban örökös szabadsággal ruházta fel Zerzowoy pozsonyi várjobbágyot, aki a közte és Endre között történt összecsapáskor a király hűségén megmaradt, s a koronáért vitézül harcolt.

A testvérháború következménye volt, hogy Imre az ország megosztására kényszerült. Az 1197. december 15-én kelt zárai oklevél még nem említi Endre hercegségét, de az 1198. február 14-i zárai diploma Endrét már Dalmácia és Horvátország hercegének nevezi. 1197–1198 fordulóján jutott tehát Endre a dalmát–horvát hercegség, Imre egykori hercegségének birtokába. Az Imre és Endre között támadt viszályban a pápaság, mind III. Cölesztin, mind III. Ince pápa Imre mellé állt. III. Ince, aki VII. Gergely óta a pápai világuralmi törekvések leghatározottabb képviselője és legradikálisabb harcosa volt, s 1198. január 8-a óta ült Szent Péter trónusán (felszentelve 1198. február 22-én), már 1198 január 29-én Endre herceghez intézett levelében intette Endrét, hogy még abban az évben tegyen eleget fogadalmának, és vállalkozzék jeruzsálemi útra. Elmarasztalta Endrét, mert a kereszt ellenségei helyett testvére és Magyarország ellen fordult, s azzal fenyegette meg a herceget, hogy fogadalma elmulasztása esetén, ha gyermektelenül halna meg Imre király, nem Endre örökölné az országot. Endre azonban mit sem törődött a pápai intelemmel, a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be. Első, 1198. március 31-én kelt zárai oklevelében már főemberek széles tábora, a kialakult hercegi udvar vette körül, akik között Miklós választott zárai érseket, továbbá András bánt és a dalmát városok, Zára, Spalato comeseit találjuk. Endre az Adria vidékén azonnal hódításba kezdett. 1198 első hónapjaiban Boszniában és Hercegovinában, a középkori Ráma és Hum (Hulm) területén, fegyveres összecsapásra került sor az előrenyomuló szerbek és a terjeszkedő Endre herceg katonái között. Már 1198. május 26-i oklevélben olvashatunk arról, hogy Endre győztesként tért vissza humi (hulmi) és szerbiai hadjáratáról. Expanziójának sikerére mutat, hogy 1198-ban Dalmácia és Horvátország mellett Rámát és Humot (Hulm) is felvette hercegi címébe.

Endre szuverén fejedelemként kormányozta a Tengermelléket. Pénzt veretett Horvátország hercege felirattal. Igazi feudális uralkodóként bejárta Dalmáciát, s főleg egyházi ügyekben intézkedett különös gondossággal. Megerősítette egyebek mellett a tengerfehérvári Szent János-monostort birtokaiban, bíráskodási kiváltsággal ruházta fel a zágrábi püspökséget, intézkedett a farói püspökség fennhatósága ügyében. III. Ince pápa 1198. június 15-én intette Endre herceget, hogy Imre királynak mint feljebbvalójának a kötelező tiszteletet adja meg, s a kiközösítés terhe mellett megtiltotta Endrének, hogy fegyvert fogjon vagy lázadást szítson a király és az ország ellen. Imre leveléből már 1198 ősze előtt tudomására jutott a pápának, hogy Endre az uralkodó ellen a pannonhalmi apáttal esküdött össze. Nem kétséges, hogy Endre megízlelve a hatalmat, nyíltan Imre ellen szervezkedett.


Különösen sokat nyom a latban, hogy Endre mellett Imre is lépéseket tet a zágrábi egyház megnyerésére, s 1198-ban megerősítette az előző királyoktól nyert kiváltságait.

Imre király országrészében Endrének sikerült három püspököt a maga oldalára állítania: Boleszló váci, Elvin váradi és János veszprémi püspök nyíltan Imre ellen szervezkedett. Imrének tudomására jutott, hogy Boleszló váci főpap számított az ellene irányuló összeesküvés lelkének, kezén mentek át az Imre elleni tábor levelei, s ő gyűjtötte azt a pénzt, amely Endre ügyét volt hivatva szolgálni. Imre 1198. március 10-én főembereivel a váci egyházhoz ment, s kérte a püspöktől a kincstár kinyitását, hogy maga győződhessen meg a hír igaz vagy hamis voltáról. A püspök ezt megtagadta, sőt a királyt szidalmakkal illette. A uralkodó személyesen rontott a püspökre, a földre rántotta, majd katonái kidobták a főpapot a templomból. Imre ily módon hozzájuthatott a kicstárhoz, s ott rábukkant az összeesküvők leveleire. Boleszló persze zsarnokként festette le a királyt a pápánál, s azzal vádolta meg, hogy egyháza kicstárát az uralkodó kifosztotta. A püspök megszentségtelenítve látván templomát, nem tartott benne istentiszteletet. Válaszul viszont Imre lefoglalta a váci főpapot megillető tizedet. Elvin váradi püspök oly módon keresztezte Imre tervét, hogy amikor a király áruló nádorát leváltotta, s Mihály comest akarta nádorrá tenni, Elvin kiközösítette Mihályt azzal a hamis váddal, hogy egy papját Mihály börtönbe vetette.

Endre hercegi cím nélkül még 1199. március 1-én és május 22-én is szerepel zárai oklevelek hitelesítő méltóságsorában, a fegyveres összetűzés csak ezt követően, az év közepe felé robbant ki. A Somogy megyei Rádnál megvívott csata Imre győzelmével ért véget. Endre unokatestvéréhez, a közben osztrák herceggé lett VI. Lipóthoz menekült; Imre egészen a határig üldözte öccsét. Mindenesetre az 1199. október 29-én kelt zárai oklevélből hiányzik Endre herceg neve. Imre rádi győzelmében szerepet játszott a zágrábi püspökség állásfoglalása, amely az 1199. évi viszály idején hű maradt Imréhez, s emiatt sok kárt szenvedett. A zágrábi egyháznak magatartásáért az uralkodó azt a jogot adta, hogy az eddig a bánt megillető adókat az egyház népeitől ezentúl a püspök szedhesse be. Az sem volt mellékes, hogy Endre tartományának érseki székvárosa, Spalato Imrével tartott; a spalatóiak hűségét Imre levélben köszönte meg.


A pápa követe, Gergely bíboros révén békét szerzett Imre és Endre között. Endre már mint Dalmácia, Horvátország és Hum hercege adott ki oklevelet, s ránk maradt több hasonló intitulatiót mutató diplomája is az 1200. évből.


Az Imre-párti és uralkodása alatt magas méltóságokat betöltő előkelők erejét mutatja, hogy az 1205-ben trónra jutott II. Endrének közülük többet, így például a most említett Mogot is át kellett vennie saját tisztségviselői közé.

A szentföldi hadjárat közelezettsége Imre és Endre 1200. évi megegyezésének pontjai közé is bekerült. A belső viszonyok 1201–1202-ben kedveztek volna keresztes had indítására. A király és a herceg között béke honolt. 1201-ben Endre herceg kifejezetten Imre király intésére és jogos kérésére adományozott egy szávai szigetet a zágrábi egyháznak. 1202-ben III. Ince pápa erősítette meg Barnard spalatói érseket két falu, illetve egy templom kegyurasága birtokában, amelyet Imre király és Endre herceg engedett át Spalatónak. Ezekben az években azonban a külpolitikai viszonyok gátolták, hogy III. Béla fiai magukra vállalják a szenföldi hadjárat indítását.


Több oklevelünkben nyoma maradt Imre király egy rejtélyes ellenfelének. Legkorábban III. Ince pápa 1202. november 9-i levelében fordul elő — Imre király korábbi levelére történő hivatkozással — Gubanus ellenségeskedése Imrével szemben. Későbbi diplomák hol Imre Gubasel csatáját, hol Imre által Görögországban a Gubatusok meghódítását említik. A hadiesemény balkáni vonatkozása kétségtelen; ezt megerősítheti az is, hogy 1213 táján II. Endre király szintén a Gubatusok elleni hadjáratot tervezett, ami a Boril kori bolgár viszonyokkal függhet össze.


1200-ban Imre és Endre felvették a keresztet, már abban is megegyeztek, hogy ha mindketten a keresztesekkel tartanának, Lipót osztrák herceg gondjaira bízzák az országot, s arról is intézkedtek, hogy bármelyikük tengerentúli halála esetén a másik fogja követni a trónon. Ám hol a szerb viszályok álltak a szentföldi hadjárat útjában, hol pedig a bolgár kérdés akadályozta meg a terv megvalósítását.


Elek Magyarországon is megfordult, s egyik nagybátyját, Imrét vagy Endrét bíztatta a Bizánc ellen vonuló keresztes hadjáratban való részvételre. Imre és Endre azonban nem mozdult.


Nem tudjuk pontos évszámhoz kötni sem Imre, sem Endre házasságát. Lehet, hogy Imréét II. Alfonz aragón király leányával, Konstanciával pápai közvetítésre még III. Béla szorgalmazta, ha a frigyet később, 1200 táján kötötték is meg. Imre hitbér címén két vármegyét adott nejének, amelyeknek jövedelmeit a király halála után egészen addig élvezheti, ameddig Magyarországon marad, ha pedig elhagyná az országot, 12 000 márkát kap hitbérként. Konstanciával együtt aragóniaiak is érkeztek Magyarországra. Endre házassági kapcsolatát a területi szomszédság motiválta. Mint Dalmácia és Horvátország hercege szomszédi viszonyban állt a német birodalomhoz tartozó isztriai és krajnai őrgrófsággal, élén IV. Bertold őrgróffal, aki egy időben maga is viselte a Dalmácia és Horvátország hercege címet. Endre 1200 táján az őrgróf leányát, Gertrúdot vette nőül. E házassággal Endre külpolitikai vonatkozásban Imre ellenfeleinek táborába lépett. Míg Imre végső fokon pápabarát politikát folytatott, s fegyveresen is segített IV. Ottónak (Sváb) Fülöp ellenében, addig Endre annak a Bertoldnak lett a veje, aki (Sváb) Fülöp oldalán állt.

Ha 1200-at követően Imre és Endre politikailag ellentétes európai táborokban foglaltak is helyet, az igazi ellentét bent az országban feszült közöttük. Mintegy hároméves fegyvernyugvás után Endre ismét a lázadás zászlaját emelte fel. A pápa 1203. november 5-én Endre herceghez intézett levelében kinyilatkoztatta, hogy a közte és Imre között, a Gergely bíboros által 1200-ban megkötött egyezséget, amelyet a felek idáig megtartottak, megerősíti. Nem véletlenül Endre herceggel közölte, hogy senkinek sem szabad a pápai levél tartalmát megszegni. Ugyanazon a napon III. Ince Imrének is írt, s arra buzdította, hogy támogassa Endrét a keresztes hadjárat indítására tett fogadalma teljesítésében, amit éppen most a király és a herceg között kitört viszály gátol meg. Ugyanezen a napon kelt újabb levelében III. Ince a herceget összes javaival együtt pápai védelem alá helyezte, s biztosította Endrét, hogy ha fia születik, az a hercegségben apját fogja követni. Endrét aligha elégítette ki ez a pápai terv, hiszen semmi kétsége nem lehetett, hogy a pápa Imre ekkor már talán kétéves fiának, Lászlónak a trónutódlását támogatja, s a maga születendő fia nem a királyi trónra, csak a területi hatalommal rendelkező hercegi méltóságra tarthatna igényt. III. Ince levelei azonban elkéstek. A szemben álló felek már 1203 októberében farkasszemet néztek egmással Endre hercegségében, a Dráva-parti Varasd közelében. Az itt lejátszódó események pontos krónikáját nem ismerjük. Lehet, hogy úgy történt, ahogy egy évtizedekkel későbbi dalmát forrásunk közli: Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében átment Endre táborába, s lázadó öccsét híveinek szeme láttára, „Most látni fogom, ki mer kezet emelni a királyi ivadék vérére”[1] mondat kiséretében fogságba ejtette. Az is lehet, hogy Imre — mint egy korabeli osztrák forrás hírül adja — csellel fogta el Endrét. Az azonban bizonyos, hogy 1203 végén nem tört ki nyílt háború, Imre öccsét Esztergomba vitte fogolyként, feleségét pedig hazaküldte a német birodalomba. Endre és Gertrúd házasságának erőszakos felbontása Imre részéről arra mutat, hogy a magyar uralkodó a viszályban Gertrúdot is vétkesnek ítélhette, s így érdeke volt a tőle való megszabadulás.

Endre azonban nem sokáig sínylődött bátyja börtönében. Pár hónap elteltével, 1204 első hónapjaiban párthíveinek sikerült Endrét kiszabadítaniuk fogságából. Ez a váratlan esemény érlelhette meg Imrében azt az elhatározást, hogy Endre ellenében saját fia számára biztosítva a trónt, megkoronáztatja Lászlót. Ehhez persze az egyház, a pápa, illetve az esztergomi érsek hozzájárulása volt szükséges. A pápánál oly módon igyekezett beleegyezést kieszközölni, hogy a pápa számára kedves keresztes eszmére hivatkozott: III. Ince tudomására hozta, hogy a Szentföldre kíván utazni, s hogy országa kormányzás nélkül ne maradjon, ezért kéri a pápától fia megkoronázását. III. Ince, aki különben sem osztotta Endre és majdan születendő fia jogigényét az ország trónjára a törvényes uralkodó ellenében, nyilván a szentföldi út érveinek hatására is készséggel beleegyezett Imre javaslatába, s utasította Ugrin esztergomi érseket a koronázás elvégzésére. A pápa azonban jellemző módon előírta, hogy a gyermek László helyett apja tegyen esküt a Szentszék iránti engedelmességre, a magyarországi egyház szabadságára. Ugrin azonban meghalt, János, a káptalan által megválasztott esztergomi érsek pedig még nem kapta meg a pápai megerősítést. Imre, talán betegségétől is hajtva, nem akarta megvárni a végső döntést (Ince csak 1205. október 6-án helyezte át Jánost a kalocsai érsekség éléről az esztergomi főpapi székbe), így tehát siettette a koronázást, amelyet 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek végzett el. Élete utolsó hónapjaiban, a halál árnyékában Imre, miután elérte a számára legfontosabbat, László fia királlyá avatását, Istennek és a pápának tetsző dolgokat tett. A pilisi monostorban levő pénzének kétharmad részét a templomos és a johannita rendre hagyta a Szentföld megsegítése céljából, s csak harmadát testálta a fiára. Elbocsátotta Leó bíborost, akinek visszatartása pápai érdekeket keresztezett. Súlyosbodó betegsége adhatja a magyarázatát, hogy 1204. októberének végén fia kezébe szállt a királyi hatalom, s Imre végrendeletében László védelmét és az ország gondját kormányzóként (gubernator) Endrére bízta. Imre 1204. november 30-án fejezte be életét. A krónikás hagyomány szerint az egri egyházban temették el.

Az alig hároméves III. Lászlónak nem volt olyan erős bázisa Magyarországon, amely lehetővé tette volna hívei számára a zavartalan kormányzást. A gyermek király közel egyesztendős uralkodásába elsősorban a Magyarországra küldött pápai levelek engednek bepillantást; sajátos módon egyetlen oklevél sem készült, illetve maradt ránk III. László kancelláriájából. III. Ince szívén viselte a gyermek sorsát. Imre halála után Endre mint az ország kormányzója levélben tájékoztatta a pápát arról, hogy királyi bátyja rendelkezése folytán reá hárul a gyermek gondja és az ország kormányzása, s Imre akaratát teljesíteni kívánja. Csak utalásokból tudunk következtetni arra, hogy Endre éppen nem fáradozott buzgón testvére végső elhatározásának megvalósításáért. Tüstént visszahívta a német birodalomból nejét, Gertrúdot. Párt, feudális tábor szerveződött Endre körül, amely László ellen tüzelte a kormányzót. Ince válaszlevelében intette Endrét, hogy állja Lászlónak tett hűségesküjét, valamint Magyarország népéhez is levelet intézett a pápa, hogy László iránt, aki jogos örökös és a magyarok ura, hűségüket őrizzék meg, és megtiltotta, hogy az uralkodó ellen tanáccsal vagy segítséggel fellépjenek, sőt ha valaki is fellépne ellene, a király tiszteletét védjék meg. III. Ince János kalocsai érseket azzal a joggal ruházta fel, hogy egyházi fenyítéket használhat László és Konstancia ellenségeivel szemben.

Az özvegy királyné helyzete kritikus volt Magyarországon. Endre kormányzó rátette kezét a pilisi monostorban őrzött és Lászlót megillető királyi pénzre, s miután Konstancia erről tájékoztatta Incét, a pápának kellett intenie Endrét, hogy Imre rendelkezése szerint engedje a pénz kifizetését. III. Honorius pápa 1220. évi levele szerint Konstancia férje halála után mintegy fogolyként maradt vissza, s 30 000 márka értékű pénzét és értékeit, amelyeket a johanniták esztergomi rendházában őriztetett, Endre erőszakkal elvette. Lehet azonban, hogy ez már később történt, amikor Konstancia elhagyta az országot. A királyné ugyanis 1205 tavaszán a méltatlan helyzetből fiával, a koronával, kincseivel, az Imre-párt leghívebb embereivel együtt elmenekült Magyarországról, s férje egykori ellenfelénél, VI. Lipót osztrák hercegnél keresett menedéket. Endre pártja megkísérelte elzárni a menekülők útját, eltorlaszolta előttük a nyugati kaput, de át tudtak hatolni és el tudták érni Lipót bécsi udvarát. Endre sereggel készülődött osztrák hercegi rokona ellen, de egy váratlan esemény értelmetlenné tette a had megindulását. 1205. május 3-án osztrák földön számkivetettként meghalt a négyéves László király. Holttestét hazaszállították, s az utolsó Székesfehérvárott temetkező Árpád-házi királyként Szent István közelében hantolták el. Hazakerült a korona is, nem volt többé akadálya, hogy megvalósuljon Endre évtizedes álma, Magyarország királya legyen. János kalocsai érsek 1205. május 29-án megkoronázta II. Endrét.

II. Endre új berendezkedése

Önálló cikk.

Az új berendezkedés hívei

A királyi birtokok két kézzel szórásának II. Endre által követett politikája elsősorban azokat állította e politika mellé, akik maguk komoly hasznot húztak abból. Egyértelműen az új berendezkedés haszonélvezői közé számíthatók a II. Endre által pártfogolt idegenek, elsősorban a feleségével, Gertrúddal együtt a német birodalomból Magyarországra jött „merániak”, németek. Gertrúd királyné három testvére fordult meg ezekben az években Magyarországon.

Legfiatalabb öccse, Bertold a papi hivatást választotta. 1206-ban a kalocsai káptalan választásával kezdeményezte, hogy az esztergomi érsekké lett János helyét Bertold foglalja el a kalocsai főpapi székben. Már ez a lépés sem nélkülözhette II. Endre kezdeményező szerepét, még inkább latba vetette azonban a magyar király befolyását a pápánál, hogy kieszközölje sógora érsekké tételét. Azzal érvelt, hogy Bertold kalocsai főpappá válása mind az ő, mind az ország számára hasznos és szükséges dolog. A pápa a salzburgi érseknek adott megbízást, hogy ítélje meg Bertold alkalmasságát.


A Magyarországon újra megjelenő Bertoldot sógora, II. Endre magas méltóságokba emelte. Kalocsai érseki volta sem gátolta meg Bertoldot abban, hogy az uralkodó kegyéből még 1209-ben dalmát–horvát bánná, majd rövidesen erdélyi vajdává, tehát fontos világi méltóságok birtokosává legyen.

Bertold kalocsai érsekként mindenképpen az esztergomi érsektől való teljes függetlenedésre törekedett. 1211-ben formális megegyezés, illetve békekötés született az esztergomi, illetve a kalocsai érsek és suffraganeusaik között, amely a korábbi viszályokat volt hivatva a két érsekség között lezárni. Az egyezség a kalocsai érsekre nézve volt előnyös; sikerült kieszközölnie, hogy az esztergomi érsek minden jogáról lemondott a kalocsai egyházmegyében, kivéve az ott alkalmasint verendő pénz tizedét. Az is Kalocsának kedvezett, hogy bizonyos esetekben — ha az esztergomi érsek nem tudja, illetve rosszindulatúan nem akarja a koronázást végrehajtani, vagy az esztergomi főpapi szék nincs betöltve — elnyerte a királykoronázás jogát. A megegyezés Kalocsára nézve kedvező pontjai a kalocsai érsekségből az esztergomi érseki székbe emelkedett János engedékenységének, Bertold erőszakosságának és királyi támogatásának köszönhetők. Az esztergomi káptalan képviselői azonban tiltakoztak a pápánál, hogy a megegyezés a káptalan beleegyezése nélkül történt, s az az esztergomi egyház számára komoly vereséget jelent. A pápa nem erősítette meg az egyezséget: „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egyházakat illetne meg, ebből az egész országra nézve súlyos veszély és a mondott király (Endre) utódaira nagy kár származnék, mert a magyar királyok örökösei között az ország koronájának birtoklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázók lennének.”[2] Elvetette III. Ince azt a királyi kezdeményezést is, hogy az esztergomi érsekség alá tartozó szebeni prépostságból a pápa hozzon létre Kalocsától függő püspökséget. Ez utóbbi javaslat megtételében is sógora, a kalocsai érsek iránti kedvezés vezette a királyt. II. Endre jogszolgáltatási téren is igénybe vette Bertold szolgálatait. 1211-ben, amikor per támadt birtokügyben a pannonhalmi apát és Gatc, az esztergomi pénzverők kamarása között, az uralkodó az ügy kivizsgálását és megítélését a kalocsai érsekre bízta. Amikor pedig a pannonhalmi apát és a pozsonyi várjobbágyok között keletkezett per, az ügyről a királyné, azaz a nővére udvarában tartózkodó Bertold is állított ki oklevelet, amelynek méltóságnévsorában közvetlenül az uralkodó neve után a maga nevét helyeztette el, megelőzvén a felsorolásban János esztergomi érseket. Ez az apró mozzanat is arra vall, hogy Bertold legalábbis egyenlő jogállásúnak tekintette a maga kalocsai érseki tisztét az esztergomi érseki méltósággal. Nem találkozhatott az előkelők különböző köreinek tetszésével, hogy II. Endre mértéktelenül pártolta Bertoldot. Maga a király panaszolta el 1214-ben a pápának, hogy mivel Bertoldot „forrón szerette és mások fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú embereinek (maiorum ez minorum) gyűlöletét”[3] magára vonta.

1208-ban Gertrúd további két testvére érkezett Magyarországra, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai őrgróf. Gyanúba keveredtek, hogy részük volt Fülöp német király meggyilkolásában, aki 1208 nyarán éppen a bambergi püspök udvarában esett merénylet áldozatául. Az új német király, IV. Ottó birodalmi átkot mondott ki rájuk, így menekülniük kellett a német birodalomból. Útjuk Magyarországra vezetett, ahol II. Endre szívesen fogadta őket. A király a bambergi püspöknek a Szepességben, Poprád vidékén mindjárt hatalmas birtokadományt is tett. A Magas-Tátra délkeleti lábára kiterjedő adomány azonban már a következő évben, 1209-ben a bambergi püspök beleegyezésével, valamint a merániak, Gertrúd királyné, Bertold kalocsai érsek, továbbá az őrgróf kérésére Adolf préposté és annak nőtestvéréé lett királyi donáció folytán. Adolf maga is meráni volt, nőtestvérét Gertrúd királyné hívta Magyarországra. II. Endre adománya nagy, jobbára lakatlan területre terjedt ki, az uralkodó a szabad dénárokat, az őt megillető valamennyi királyi jogot is elörökítette, s a megadományozottnak biztosította a telepítendő népesség feletti szinte kizárólagos, rajtuk kívül csak a királyt és a nádort megillető ítélkezési jogot. Háromévi magyarországi kellemes számkivetés után Gertrúd e két testvére visszatérhetett a német birodalomba.

II. Endre és Gertrúd házasságából öt gyermek született. Az ötből kettő leány volt, Erzsébet, akit türingiai Lajos vett nőül, s akit 1235-ben szentté avattak, valamint Mária, aki II. (Aszen) Iván bolgár uralkodó felesége lett. A három fiú közül az elsőszülött Béla 1206-ban született, Kálmán 1208-ban, Endre pedig 1210 táján. A királyné német rokonain kívül gyermekeire is gondolt, nagy vagyont halmozott fel számukra.

Gertrúd honfitársainak, az idegeneknek nagy patrónusa volt Magyarországon. Egy nyugati kútfő lakonikus rövidséggel jegyezte meg Gertrúdról: „a bárhonnan jött németek iránt bőkezű és szívélyes volt”[4]]]. Noha magától Gertrúdtól nem maradt fenn oklevelünk, aligha lehet kétséges, hogy – mint ezt az Adolf prépostnak juttatott föld adománylevele mutatja – kezdeményező szerepet játszott a férjénél a birtokok elörökítésében.


Amikor 1213-ban Uros pannonhalmi apát a pozsonyi várjobbágyokkal perelt, Endre király az ügyet a királyné, a kalocsai érsek és a királynéi udvar főemberei döntésére bízta.

Ezekre az évekre esik a Német Lovagrend behívása Magyarországra. Gyanítható, hogy ennek a lépésnek is volt némi köze Gertrúd Magyarországon folytatott németbarát politikájához. II. Endre király 1211-ben a kunok felé levő Barca-földet, azaz Brassó vidékét, a Barcaságot a Német Lovagrendnek adományozta, amely ekkor még szinte teljesen lakatlan volt. Az oklevél az adományozás céljául azt jelölte meg, hogy az ország kiterjeszkedjék, és a lovagok fohásza a király lelki üdvét szolgálja. Betelepítésük fő indítéka valójában az ország délkeleti szegletének a kunokkal szembeni védelme volt, illetve a kereszténység terjesztése a pogány kunok között. II. Endre engedélyt adott, hogy az ország védelmére a kunok ellen fából várakat és városokat építsenek. A barcasági lovagok széles körű szabadságok birtokába jutottak: szabad vásártartást kaptak, elnyerték földjük vásárvámját, a szabad dénárokat és a pondust – mentesültek a vajdai megszállás, továbbá valamennyi adó megfizetése alól. A királyon kívül csak a maguk által választott bíró ítélhetett felettük. Jogot szereztek arra, hogy a Barca-földön talált arany vagy ezüst felét maguknak tarthatják meg. 1212-ben tovább bővítette a király a lovagok kiváltságait. II. Endre méltányolva, hogy a lovagok az országhatáron napról-napra derekasan ellenállnak a kunok támadásainak, megtiltotta, hogy a királyi pénzváltók a lovagok földjére bemenjenek és azokat zaklassák, s úgy intézkedett, hogy az új pénzt a lovagrend mestere kapja meg, s az ezüstben adja át ellenértékét a pénzváltóknak. 1213-ban az erdélyi püspök a lovagrendre ruházta a Barcaságban beszedendő tizedet, ha azonban magyarok vagy székelyek telepednének oda, azok a püspöknek fizessék a tizedet. Az ország délkeleti csücskében megtelepedő német keresztes lovagok tehát rövid két-három év alatt jelentős kiváltságok birtokába jutottak.

Az országban fokozódott az elégedetlenség II. Endre németbarát politikájával szemben.


1213. szeptember 28-án, miközben II. Endre király úton volt Halics felé, a királyné udvarával a pilisi erdők szomszédságában időzött. Társaságában volt Lipót osztrák herceg, Bertold kalocsai érsek, számos német előkelő, továbbá Bertold néhány papja. Az összeesküvők Gertrúdra törtek, és megölték. Bár a források egy csoportja szerint Gertrúdot hálószobájában megfojtották és felakasztották, mégis az látszik valószínűbbnek, hogy mezei sátrában karddal gyilkolták meg. Tetemét a szomszédos pilisi monostorban temették el. A merényletet Péter és Bánk veje, Simon követte el. Számos német esett a támadás áldozatául, Lipót és Bertold azonban megmenekültek. Bertold papjait és szerzeteseit tettleg bántalmazták.

A keleti országrészből visszaforduló Endre király Péteren bosszulta meg felesége halálát: a merénylőt karóba húzatta, birtokait elkobozta. Bánk csak a nádorságot hagyta oda, pozsonyi ispán lett, de hamarosan visszatornászta magát a vezető tisztségviselők közé. 1217-től bán volt, illetve királyi udvarispán. Birtokait hosszú évekkel később vesztette el. Ugyancsak utólag bűnhődött Kacsics nembeli Simon is jószágai elvesztésével. Nem hallunk arról sem, hogy Bánk vejének, Simonnak bántódása lett volna 1213-ban. A tornyosuló bel- és külpolitikai nehézségek nem tették lehetővé, hogy a király következetesen leszámoljon az összeesküvőkkel. A merényletet követően Bertoldot az uralkodó két püspök kíséretében külföldre vitette; bizonnyal félt, hogy a merániak elleni harag a kalocsai érseket is utoléri. Bertold azonban magával vitte azt a 7000 márka értékű veretlen aranyat és ezüstöt, továbbá aranyból és ezüstből való edény- és használatieszköz-készletet, amelyet Gertrúd gyermekei számára gyűjtött, és egy polgárnál helyezett el. Endre a pápa közbenjárását kérte értékei visszaszerzésében. Bertold hamarosan visszatért Magyarországra, beült a kalocsai érseki székbe, de politikai szerephez többé nem jutott. Gertrúd halálával, Bertold visszavonulásával, számos, kíséretükbe tartozó német megölésével II. Endre az új berendezkedés politikájának szilárd támaszát vesztette le, azt a kört, amely újabb és újabb adományokra sarkallta az uralkodót. Az 1213. évi események az intenzív német hatás végét is jelentették, hiszen 1215-ben Endre a latin császárság központjává lett Bizáncból hozott magának feleséget, Jolántát, aki a francia királyi családból származott.

A meráni korszak lezárulása nem jelentette az új berendezkedés politikájának végét. A merániakon kívül a magyarországi arisztokrácia egy csoportja volt még e politika lelkes híve, elsősorban azok, akik nagy adományokat kaptak az uralkodótól. II. Endre 1213-at követően is folytatta a királyi várföldek eladományozását. Miska comes 1214-ben egyenesen azért jutott zalai várföld birtokába, mert Gertrúd királyné meggyilkolása idején fiát, Bélát magához vette, és gyengéden nevelte. A királyné elleni merénylet idején elveszett a királyi pecsét is, ezért II. Endre király 1216–1217-ben számos korábbi adományát megújította és megerősítette. Új adományokat is tett ezekben az években szép számmal. Elörökített gömöri, pozsonyi, csanádi várföldet. Ezek a megerősítések és adományok világi birtokosok, comes és magister címet viselő előkelők számára történtek.


Pot másik testvére, Csépán hűségéért II. Endrétől uralkodása elején két mosoni várföldet nyert el, Balogdot és Szombathelyt, az utóbbit vámjával együtt. Csépán kezén Száva menti, pozsegai várföldek is voltak, ezeket 1210 előtt a templomosoknak adta. Csépán gyilkosság áldozatául esett, a merénylő, Tomaj nembeli Tiba birtokai Potra szálltak. A testvérek közül Pot volt a legnagyobb szerző. 1208-ban II. Endrétől hű szolgálataiért egy Moson megyei falut kapott, valamint 300 holdat a soproni vár földjeiből szőlővel. 1210-ben az uralkodó két győri és egy mosoni várföld adományozásával jutalmazta Pot érdemeit. 1212-ben a király a baranyai várhoz tartozó kopácsi mocsarat halászóhelyekkel együtt Potnak adta. Tehetős anyagi helyzetére mutat, hogy 1209-ben mosoni várjobbágytól földet vásárolt. Új jelenségnek számít, hogy Pot nemcsak a maga, hanem a hozzá közel álló birtokos emberek, vagyis szolgálói, azaz szerviensei birtokát is gyarapítani igyekezett. A számára kedvezőbb megoldást választotta, nem a sajátját fogyasztotta, hanem a királytól eszközölt ki hívei számára adományt. Így 1209 táján II. Endre Pot kérésére adott 30 hold győri várföldet két embernek. Az uralkodó 1208-ban hagyta jóvá, hogy Pot és Csépán, valamint Somogyban birtokos, akkor már nem élő testvérük, Mór fia Lébényben monostort alapítottak a bencések számára, s azt tíz faluval, illetve birtokrésszel, révvel, továbbá servus- és libertinus-mansiókkal ruházták fel. Nem lehetnek kétségeink, hogy a Győr nembeli István fiai az 1210 körüli években néhány tíz birtok felett rendelkeztek, ami őket is a XIII. század eleji leggazdagabb előkelők sorába iktatja.

Számos esetben nem készült vagy nem maradt ránk oklevél a II. Endre-féle birtokadományozásokról. Így például csak közel fél évszázados késéssel, 1263-ban értesülünk arról, hogy II. Endre egész Locsmánd megyét, azaz Locsmándnak királyi rendelkezésű földjeit Barc fia Miklósnak adta, aki a Szák-nemzetség tagja volt. Az adomány révén Miklós is számos birtoktest ura lett, jóllehet nemzetségének — korábbi birtoklás révén — szintén nem csekély birtokai lehettek. Egy kétes hitelű 1183. évi oklevél szerint a Szák-nem egyik XII. századi tagja, Nagylábú Pál már II. Gézától adományul kapta a Baranya megyei Töttös földet. Miklós birtokviszonyaira enged következtetni az az 1220-as évekből származó adat, amely szerint nemzetsége más tagjaival együtt Veszprém megyei földet adott el egy rokonának.

Az új berendezkedés politikájának haszonélvezői, a legnagyobb birtokadományokban részesült előkelők II. Endre uralkodása első másfél évtizedében egyszersmind a politikai hatalom gyeplőjét is kezükben tartották. A Szentgyörgyiek családjából való Tamás a nyitrai ispánságig vitte, két fia, Sebes és Sándor pohárnokmester volt, Csák nembeli Ugrin a zágrábi és győri püspöki szék után 1204-bem, hamarosan bekövetkező haláláig az esztergomi érseki tisztet töltötte be. Testvére vagy unokatestvére, Miklós comes 1214-ben hamis oklevél szerint komáromi ispán volt, az Aranybullát követően több megye, Bihar és Csanád ispáni címét viselte. Győr nembeli István fiai közül Saul papi pályán futott be fényes karriert, a csanádi püspökségből a kalocsai érseki székbe emelkedett, s tíz éven át irányította a kalocsai érsekséget. István fiai közül Mór mosoni, Csépán soproni és bácsi, Pot pedig mosoni és temesi ispán volt, emellett Csépán és Pot egymást váltva fél évtizedig a nádori méltóságot is viselte. Barc fia Miklós 1213–1214-ben nádor volt, majd az 1210-es évek végén újból elnyerte e tisztséget, a pályája az Aranybulla kibocsátása után sem tört meg, több megye ispánsága mellett királynéi udvarbíróvá lett.

Ezek a nagy hatalmú előkelők elsősorban a királyi birtok rovására gazdagodtak meg, így érthető, hogy erőnövekedésük egyszerre jelentette a királyi birtokszervezet meggyengülését, a királyi birtok és a világi magánbirtok XII. századi arányának felborulását, a világiak javára történő módosulását. A királyi adományozások mellett a megerősödő arisztokrácia más módon is gyarapította földjeit. A XIII. század első évtizedeitől kezdve gyakoribbá váltak a hatalmaskodások, a puszta erőszak, a katonai erő útján történő birtokszerzések. 1215. évi királyi oklevél tájékoztat arról, hogy Salamon királyi tárnokmester, az ország egyik vezető méltósága jogtalanul foglalt el egy, a Muraközben fekvő földet, amelyet II. Endre elvett tőle. A topuszkói apátsággal szomszédos birtokosok elragadták az egyház fennhatósága alatt levő várszolgákat, s az uralkodó 1217 körüli oklevelében utasította bánját és bíráit, hogy e várnépeket adassák vissza, és az apátot és a szerzeteseket védelmezzék meg. Ugyanebben az időben egy nagy hatalmú horvát főúr, Domald, a gazdag dalmát várost, Traut támadta, s II. Endre a templomos rend mesterére bízta Trau védelmét. Pedig Domald a Tengermelléken kezdetben II. Endre híve, sebenicói ispán és az új berendezkedés haszonélvezője volt, aki 1210-ben az Adriai-tenger vidékén az uralkodótól két földet kapott érdemeiért adományul.

A hatalmaskodást elsősorban a leghatalmasabb világi előkelők tudták elkövetni, mivel olyan tábor alakult ki körülöttük, amely nekik és kiélezett helyzetekben csakis nekik tartozott engedelmességgel. A világi birtokosok körül szerveződő, később nagy szerephez jutó szolgálói réteg, a magánfamília kialakulásának bölcsőjénél vagyunk. Nem véletlen, hogy a XIII. század első két évtizedéből éppen az új berendezkedés politikájának egyik legnagyobb haszonélvezőinek, a Győr nembeli István-utódoknak a magánszolgálóiról, szervienseiről vagy familiárisairól hallunk. 1209 táján II. Endre király Pot nádor, mosoni ispán szervienseinek győri várföldet adott. Pot nádor unokaöccse 1212-ben maga vásárolta zalai földjéből adott egyekényit szerviensének (servienti suo) hű szolgálata ellenértékéül. E hű szolgálat általában birtokigazgatói vagy katonai szolgálatot jelentett. A XIII. század elejéről más adatok is ismeretesek. Az uralkodó egyik híve, Péter comes a királytól adományul nyert zempléni várföldet ugyancsak szerviensének (servienti) adományozta hűsége jutalmául. Még Bertold választott kalocsai érsek is a király segítségét kérte egy neki és az uralkodónak sok és hű szolgálatot tevő híve, a német nevű Lenguer megjutalmazásához 1211-ben. A hatalmaskodás, amely egyaránt érte a különböző birtoktípusokat, az egyházi, a világi és a királyi birtokot, és amely leginkább az alávetett népeket sújtotta, nem csupán a világi előkelők fegyvere volt. Bizonyos értelemben a király tanította meg erre tanulékony híveit. Az Imre és Endre közti belharcok idején az Endrével tartó Fábián és Vince birtokait Imre király parancsára lerombolták.

A királyi adomány és a hatalmaskodás révén szerzett birtok mellett az ingatlan gyarapításának további módját jelentette a XII. század első évtizedeiben a földvásárlás. Az Endrét szolgáló Fábián és Vince az Imre királytól elszenvedett üldöztetésük ellensúlyozására, s a trónra került II. Endrének tett szolgálataik jutalmazásaképpen zalai várföldet kaptak az uralkodótól, amely egyik oldalról vásárolt földjükkel volt határos.

A világi nagybirtokosság előretörése

1200 táján azonban egy csapásra nagyobb lendületet vett az arisztokrácia megerősödése. A főurak továbbra sem önálló komponensei a belpolitikai életnek; a királyi család egyes tagjai mögött sorakoztak fel, egyiket a másik ellen játszották ki, s ily módon remélték befolyásuk növekedését. A minőségi változást az jelenti, hogy néhány évtized alatt olyan birtokbázisra tettek szert, amely megteremtette a királytól független politizálásuk lehetőségét a XII. század második felében. Objektív folyamat játszott a kezükre: az ország nagy részére kiterjedő királyi birtokok és jogok bomlásának törvényszerű folyamata, amelyet csak felerősített II. Endre új berendezkedése.

Az arisztokrácia számára központi kérdés a föld birtoklása. Ebben az a gazdasági fejlődés tükröződik, amely korszakunk folyamán Magyarországon végbement: a földművelés uralomra jutása, a föld hozamának, értékének megnövekedése, végső fokon annak a felismerésnek a tudatosulása, hogy a földművelés űzése esetén az állattenyésztésre igénybe bett földterület egy hányada is nagyobb gazdagságot biztosít a korábbinál, a gazdagsággal együtt pedig rang, bizonyos politikai hatalom jár együtt. A föld értéknövekedésére utal, hogy II. Endre korától kezdve megnőtt az oklevéladás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A megadományozottak diplomát kértek a királytól, a birtokjogban beállt változásokat a hiteles helyeken készített oklevelekben is tükröztették. A társadalmi igény előmozdította az oklevélkiállító helyek fejlődését. A XIII. század első évtizedeiben tovább folytatódtak a birtokmegosztások, a korábban közösen, elegyesen bírt földek elkülönítése.

Az arisztokrácia gazdasági potenciáljának növekedése, ezzel együtt nagyobb részesedése a politikai hatalomból kihatott tudatára is. Olyan mutatói vannak ennek, mint a nemzetséghez való tartozás számontartása és ápolása, illetve éppen az 1210-es években Anonymus gestája. Az első megbízható oklevelünk, amelyben nemzetségnév fordul elő, 1208. évi. Ettől az évtől II. Endre haláláig eltelt mintegy negyedszázad alatt összesen 42 nemzetségnév fordul elő diplomáinkban, nem egy több alkalommal is. Ez önmagában mutatja, hogy a nemzetségnevek és a nemzetségek a XIII. század elején keletkeztek, hiszen ha korábban két évszázad alatt — igaz, kevés számú oklevélben — egyetlen egy megbízható adatunk sincs nemzetségnévre, a XIII. század első évtizedeiben pedig 28 év alatt 42-vel találkozunk, ez nem írható a forrásanyag megnövekedésének vagy jellege megváltozásának számlájára. Az oklevelek általában „de genere” kitétellel utalnak egy-egy személy nemzetségbe tartozására. Ezek a genusok kivétel nélkül úri nemzetségek, viselőik azonban nem feltétlenül tartoztak az úri osztály felső rétegébe. Mégis azt kell mondanunk, hogy általában az uralkodó osztály legfelső és középső rétegébe tartozó személyek nevezték meg a maguk nemzetségét. A XIII. század első évtizedeiben vezető szerepet játszó méltóságviselők legtöbbjének nemzetségneveivel már a II. Endre halála előtti időszakban találkozunk.


A Baracska-nem 1212-ben hívta fel magára a figyelmet, amikor Baran fia Hippolitnak az általa a Baracska birtokon alapított egyház javára tett végrendeletét II. Endre király átírta és megerősítette.


Anonymus gestája minden ízében az 1210 körüli éveknek a levegőjét árasztja. Árpád vezér feltűnően hasonlít a pazarló II. Endrére. A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel [hospes] egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[5] Árpád minden örömhír hallatára nagy lakomát csapott, áldomást tett, ezt a szót Anonymus is magyarul, aldumas-nak írja, evett, ivott, és vég nélkül ajándékozott és adományozott, elörökített tisztségeket, helységeket, birtokokat, földeket, sőt még vármegyét is. Az új berendezkedés politikájának bűvkörében élő, a birtokokat két kézzel szóró II. Endre alakja nyert megörökítést Árpád vezérben, amiképpen saját kora nagy hatalmú előkelőinek, az új berendezkedésnek nevezett politika haszonélvezőinek széles és újabb adományokra éhes köre vette körül az adományozásokban örömét lelő és szüntelenül adományozó ÁrpádII. Endrét. Így vált a honfoglalás regényes gestájából az 1210 körüli évek mértéktelen királyi adományait történetileg igazoló kulcsregénnyé az anonymusi mű.

Az új berendezkedés ellenfelei

Az új berendezkedés politikájának időszakában alkotó Anonymus azonban torzított: nem adott képet arról, hogy a regényhőssé megtett ÁrpádEndrének belső ellenfelei, politikájának széles körben makacs ellenzői voltak. A főúri ellenzők még nem önállóan, nem saját, a dinasztiától független programmal lépett fel, hanem a dinasztia hol egyik, hol másik tagját léptette fel II. Endre ellen. Kihasználták vagy felkeltették a különböző Árpád-házi családtagok „étvágyát” a magyar trón elnyerésére, viszályokat igyekeztek szítani a dinasztia tagjai között. 1210. évi királyi oklevélből értesülünk arról, hogy Magyarország bizonyos főemberei (quidam pricipes Ungariae) II. Endre ellenében Gézának, III. Béla király öccsének fiaihoz Görögországba leveleket és követeket küldtek, hogy a Géza-fiakat Magyarországra csábítsák, s azok az ő segítségükkel megszerezzék az ország kormányzását. Az összeesküvés célja tehát nyíltan II. Endre uralmának megbuktatása volt. Követeik már a Tengermellékre, Spalatóba érkeztek, amikor Domald sebenicói comes, azokban az években II. Endre híve, lefülelte, és a náluk talált levelekkel együtt megbéklyózva a királyhoz vezette őket.

1210-ben II. Endre legidősebb fia, Béla még csak négyéves volt, ezért is eshetett az elégedetlen főurak választása Géza külföldön felnőtt fiaira. Pár év elteltével azonban az arisztokraták már a cseperedő Bélát is alkalmasnak ítélték arra, hogy apjával szemben kijátszák. 1214-ben II. Endre a pápához intézett levelében arra kérte III. Incét, hogy "mindazon összeesküvőket és hűtlenségen mesterkedőket, akik az ország megosztása érdekében fiunkat életünkben és akaratunk ellenére királlyá tenni és megkoronázni akarják, akár egyháziak, akár világiak, kiközösítéssel sújtsa"[6]. Céljukat, Béla királlyá koronázását — egy másik 1214. évi oklevél tanúsága szerint, amely rexnek titulálja Bélát — elérték, ha egyelőre nem is került sor az ország igazi, területi megosztására. A két fejedelmi központ léte megkettőzte a tisztségviselők számát, több arisztokratának nyílt arra lehetősége, hogy a hatalom közvetlen közelébe kerüljön, ugyanakkor ingázási lehetőséget biztosított az előkelők számára, hogy nagyobb konc, jövedelmezőbb tiszt fejében az egyik, az idősebb királytól a másikhoz, az ifjabbikhoz menjenek át.

Azok az előkelők, akik 1210-ben a Géza-fiakkal, 1214-ben pedig Bélával próbálkoztak, bizonnyal elégedetlenek voltak általában II. Endrével, annak politikájával. Elégedetlenségük gyökere az lehetett, hogy ők nem tartoztak II. Endre kedvelt hívei, az új berendezkedés haszonélvezői közé. Szükségszerű volt tehát, hogy ezek az arisztokraták II. Endrét támadva az új berendezkedés politikáját is célba vegyék. Bizonyosra vehető azonban, hogy számukra általában nem a birtokok két kézzel szórásának gyakorlata volt visszatetsző, hanem az a konkrét gyakorlat, hogy ők ebből nem részednek. Éppen ezért szemforgató módon a "tékozló" király ellen léptek fel, de maguk is azért sóvárogtak, hogy minél tágasabb birtokok urai legyenek.


Botch fia Tamás 1212–1213-ban nógrádi várföldet nyert II. Endrétől, cserébe szepességi földjeiért. A nógrádi várjobbágyok azonban felemelték szavukat a várföld elörökítése ellen, de perüket a király előtt elvesztették.


1217-ben a pozsonyi vár ama népeit, akik a veszprémi püspök népei között éltek, a püspök kérésére II. Endre a várnak teljesített szolgálati kötelezettséggel a veszprémi egyháznak adományozta.


Egyházi körökben is támadtak ellenzői az új berendezkedés politikájának. Bizonyosan tudjuk ezt János esztergomi érsekről. II. Endre 1217. évi oklevele szerint az esztergomi érsekség visszakapta a Komárom megyei Tardos falut, amelyet még Imre király adományozott Esztergomnak, de II. Endre utóbb elvette azt Jánostól, aki – az uralkodó szavaival élve — „mereven ellenezte az új berendezkedést [nouas instituciones] János érsek attól félhetett, hogy a mértéktelen, jobbára a világiakat kitüntető királyi adományozások gyökeres változást idéznek elő a birtokviszonyokban, s a királyi tekintély hanyatlásával, a világi arisztokrácia megerősödésével háttérbe szorul és veszít mind gazdasági súlyából, mind politikai befolyásából az egyház. Az új berendezkedés politikájának összekapcsolódása a bérleti rendszerrel két szempontból is kedvezőtlenül érintette az egyházat. Egyrészt bizonyos jövedelmektől, például a sókereskedelemből származó bevételektől esett el, másrészt pedig az izmaelita és zsidó bérlők teljességgel sebezhetetlenek voltak számára a hagyományos egyházi fenyíték fegyverei révén.

Az új berendezkedéssel szemben álló erők sikerének számított, hogy ez a politikai gyakorlat 1217-ben zátonyra futott, s II. Endre király már 1217. évi keresztes hadjáratának megkezdése előtt visszavonulót fújt e politikát illetően.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

Endre uralkodásának első éveit át- meg átszőtték a halicsi hadjáratok, a kijevi Oroszország romjain létrejött nyugati orosz részfejedelemség ügyeibe történő gyakori és hódító jellegű magyar beavatkozások. Halicshoz szubjektív szálak is fűzték Endrét, mivel gyermekkorában egy rövid ideig, az 1180-as évek végén Halics élén állt. A gyermek Endre ellen győztes és III. Béla fiát Halicsból kiszorító Vologyimer (Vlagyimir) Jaroszlavics 1198-ban meghalt.


Roman halálának hírére politikai ellenfele, Rurik Rosztiszlavics, akit Roman kolostorba kényszerített, levetette a szerzetesi öltözéket, kun és orosz csapatokkal Halicsra támadt. A halicsiak Endre magyar királyt hívták segítségül, aki 1205 végén megjelent orosz földön, Szanokban találkozott Roman özvegyével, Danyilót kedves fiaként fogadta, és őrséget hagyott Danyilo védelmére Halicsban. Az őrségnek tagja, illetve bizonnyal vezetője volt az a Mok (Mog), aki III. Béla uralkodásának utolsó éveiben, majd pedig Imre alatt 1198–1199-ben nádorként szolgált. 1206-ban II. Endre is nádorává emelte. Endre király halicsi útja eredményeképpen felvette uralkodói címei közé a Halics és Lodoméria királya (rex Galicie ez Lodomerie) titulust.


A halicsi bojárok azonban Roman családjának kiadását követelték Vlagyimir városától, mire Roman felesége és fiai továbbfutottak a lengyelekhez, akik Romant csatában megölték. Leszek krakkói fejedelem szívesen fogadta a száműzötteket, követe társaságában Danyilót Magyarországra küldte. Emlékeztette Endrét, hogy Romannal kölcsönös támogatást ígértek egymás családjának, és hogy barátok voltak. Leszek azt ajánlotta a magyar királynak, hogy mivel Roman családját megtámadták és elűzték, keljenek hadra, és adják vissza nekik atyai örökségüket. Katonai akcióra azonban 1206-ban nem került sor, mivel Vologyimer Igorjevics arannyal mind Endrét, mind Leszeket megvesztegette, így azok elálltak eredeti tervüktől. Danyilo Magyarországon, az özvegy és Vaszilko pedig Lengyelországban várt a jobb időkre.


A halicsiak két év múltával, 1208-ban összezördültek fejedelmükkel, s ez a belső viszálykodás újra lehetőséget adott Endrének, hogy beavatkozzék Halics ügyeibe. Hadsereget küldött Halicsba, amelynek élén az a Korlát fia Benedek állt, aki az Imre király feleségével Aragóniából bejött udvarhölgynek, Totának volt a férje, s éppen az erdélyi vajdai tisztet töltötte be. Benedeknek sikerült elfognia Roman Igorjevicset, és fogolyként Magyarországra küldte. Halicsban maga Benedek kezdett el kormányozni. II. Endrének egy 1221. évi oklevele Benedeket elég szokatlan módon a herceg (dux) címmel illette. Benedek halicsi uralma igen népszerűtlen volt. Hatalmaskodott a bojárokon és a városlakókon, erkölcstelen élete közmegbontránkozást váltott ki. A halicsiak szabadulni akartak Benedektől, Pereszopnyicából Msztyiszlavot hívták meg a halicsi trónra, ám ő nem tudta elfoglalni azt. Roman 1209-ben megszökött Magyarországról, s halicsiak mind őt, mind fivérét, Vologyimert kérték, hogy mentsék meg őket kínzójuktól. Az Igorjevicsek összefogásával kiűzték Halicsból Benedeket, aki hazamenekült Magyarországra.


Vologyimer egyik fia Tyerebovl élére került, másik fiát pedig az apa ajándékokkal Magyarországra küldte, hogy a magyar uralkodó adja ki a már évek óta nála levő Danyilo Romanovicsot. Az Igorjevicsek nem ok nélkül tartottak attól, hogy a magyar király támogatását és vendégszeretetét élvező Danyilo bármelyik alkalmas pillanatban beavatkozási lehetőséget biztosít II. Endrének Halics belügyeibe. A király azonban nem hajolt az ajánlatra, kedvelte Danyilót, s azt fontolgatta, hogy a gyermek Danyilót hasonlóan gyermekkorú leányával házasítja össze.

Az Igorjevicsek halicsi uralmuk megszilárdítása érdekében fegyveres pogromot szerveztek a halicsi bojárok ellen. Az orosz hagyomány szerint ötszáz hatalmas bojárt meg is öltek, a többiek, Vologyiszlav, Szugyiszlav és Filip azonban a magyar királyhoz futottak, kérve őt, adja oda nekik Halics fejedelméül Danyilo Romanovicsot. A magyar uralkodó kapva kapott az újabb beavatkozási alkalmon, és 1211-ben igen erős sereget küldött orosz földre. A sereg élén II. Endre vezető világi méltóságai álltak: Győr nembeli Pot nádor és mosoni ispán, Bár-Kalán nembeli Bánk királynéi udvarispán és bihari ispán, Tétény nembeli Marcell udvarispán és kevei ispán, Péter bácsi ispán, továbbá a szakállas Mika és Tiborc, akik a korábbi években töltöttek be magas tisztségeket, valamint mások. A magyar seregben vonult Halics ellen a tíz éves Danyilo is. Przemyślt még Vologyiszlav bojár rábeszélésére lakói megnyitották a magyarok előtt, s fejedelmüket, Szvjatoszlavot pedig Danyilo kezére adták, de Zvenyigorod keményen ellenállt. A magyar sereget Danyilo testvére, a Belzben uralkodó Vaszilko, pereszopnyicai Msztyiszlav, vlagyimiri Alekszandr, valamint Leszek lengyel fejedelem támogatta, Romant ezzel szemben a kunok segítették, továbbá unokaöccse, Izjaszlav Vologyimerics. A Zvenyigorod közelében vívott csata kezdetben a védők sikerét hozta, a magyarok érzékeny veszteségeket szenvedtek, de Roman meggondolatlansága, hogy tudniillik az orosz fejedelmek segítségét keresve kijött a városból és fogságba esett, eldöntötte a csata sorsát, Zvenyigorod elesett. Halics városát Vologyimer és fia, Izjaszlav feladták, az utóvédharcot folytató Izjaszlav nem tudott sikereket elérni a magyar és szövetséges csapatok ellen. Halics trónjára Danyilo Romanovics, II. Endre magyar király pártfogoltja került. Az Igorjevicsek közül kettőt, Romant és Szvjatoszlavot a halicsiak felakasztottak.

A gyermek Danyilo mellett osztozott az uralomban anyja is. A viszálykodó halicsiak aligha nézték jó szemmel az energikus asszony uralmát, meggyűlölték és Belzbe űzték az özvegyet. A fiatal Danyilo így csak névleg állt Halics élén, a tényleges hatalom a bojárok, mindenekelőtt Vologyiszlav kezén volt. Orosz forrásunk nyíltan meg is mondja, hogy „a hűtlen halicsiak [vagyis a halicsi bojárok] …maguk akartak uralkodni”[7] Ez újabb beavatkozási lehetőséget biztosított II. Endrének. A király 1212-ben személyesen ment Halicsba, visszahívta Danyilo anyját, s a vele és a vlagyimiri bojárokkal tartott tanácskozás eredményeképpen meggyőződött arról, hogy Halicsban ténylegesen Vologyiszlav és azok a bojárok uralkodnak, akik alig egy-két évvel korábban még éppen a magyar uralkodó segítségét kérték az Igorjevicsek ellen, s akik a gyermek Danyilo halicsi fejedelemségének hívei voltak. Az események azonban megmutatták, hogy e bojárok csak azért ragaszkodtak Danyilóhoz, mert annak révén vélték a maguk számára biztosítani a tényleges hatalmat. II. Endre elfogta hát Vologyiszlavot, Szugyiszlavot, Filipet, és megkínoztatta őket. Szugyiszlav pénzen megváltotta magát, de Vologyiszlavot fogolyként Magyarországra vitette az uralkodó.


A Romanovicsok ügye 1213-ban még rosszabbra fordult. Danyilo halicsi trónfosztása után Vaszilko is elvesztette Belzet. II. Endre ez évben szintén halicsi hadjáratra készülődött, aminek előjátékaként szabadon bocsátotta Vologyiszlavot, majd nagy sereggel elindult Halics felé. Még magyar területen, az északkeleti országrészben, a leleszi monostornál kapta a hírt, hogy Gertrúdot megölték. II. Endrének tehát vissza kellett fordulnia. Vologyiszlav azonban halicsi híveivel együtt továbbvonult, Msztyiszlav feladta Halicsot, amelyet Vologyiszlav a maga uralma alá hajtott. Halicsban formálisan is bojáruralom jött létre, Vologyiszlav bojár létére a fejedelmi trónra lépett. Közben Danyilo és anyja, nyilván mert II. Endrétől felesége halála miatt nem várhattak segítséget, Lengyelországba mentek Leszekhez.

Danyilóék jól számítottak, a Halics egy részére szintén igényt tartó Leszek 1214-ben hadjáratot indított Halics, illetve Vologyiszlav ellen. A csata a lengyel-orosz szövetséges sereg győzelmével végződött, de Leszek Halicsot nem tudta bevenni. A Romanovicsoknak Leszek segítségével mindössze két, csekély jelentőségű vlagyimiri várost sikerült uralmuk alá vetniük. A krakkói fejedelem beavatkozása II. Endre rosszallását váltotta ki. Lengyel követség kereste fel Endrét azzal a javaslattal, hogy vessenek véget Halicsban a bojáruralomnak, Endre másodszülött fia, az akkor hatéves Kálmán vegye feleségül Leszek hároméves leányát, Salomét, s Halics trónját Kálmán foglalja el. A két uralkodó a Szepességben találkozott, s megerősítette ezt a megegyezést. Ekkortájt, mindenesetre 1214-ben íródott II. Endre ama levele III. Ince pápához, amelyben úgy tüntette fel a dolgot, mintha Halics (Galícia) főemberei és népe kezdeményezték volna Kálmán halicsi királyságát, s kérte a pápát, utasítsa János érseket Kálmán rutén (orosz) királlyá történő megkoronázására. Endre csak keveset bízott a diplomáciára, annál többet a katonai erőre. A lengyel-magyar szövetséges sereg még 1214-ben Halics ellen vonult, Vologyiszlavot börtönbe zárták, ahol hamarosan meg is halt. Nem volt akadálya, hogy Kálmán, akit közben János érsek királlyá koronázott, elfoglalja Halics trónját. Halics Kálmáné lett, egy részét, Przemyślt Leszek kapta meg, míg Leszek a magyar király ellenére Vlagyimirt a Romanovicsokra bízta.

A krakkói fejedelem önkényes cselekedete miatt II. Endre haragra lobbant, s elvette Leszektől Przemyślt.


1216 tavaszán Leszek sereget küldött Danyilo ellen, de az kevés sikert tudott felmutatni. Ekkor Leszek újra szövetséget ajánlott II. Endrének, lemondva halicsi területi igényeiről veje, Kálmán javára. A lengyel és a magyar sereg Przemyśl bevételével kezdte meg a halicsi hadjáratot, majd nyílt csatában vereséget mért Msztyiszlav erőire. Ezt követően a Danyilo által védett Halics ellen fordultak. A Kálmán vezette magyar sereg és a lengyelek egészen az első hó leeséséig, októberig kísérleteztek az ostrommal. Táboruk lebontása után azonban váratlan sikert mondhattak magukénak. Legyőzték és a fejedelemségből kiűzték Msztyiszlavot. Ez tarthatatlanná tette Danyilo helyzetét is. Így 1216 végén helyreállt Halicsban Kálmán rutén királysága, az orosz fejedelemség újra magyar uralom alá került.

Az egymást követő halicsi hadjáratok a II. Endre-féle új berendezkedés politikájának időszakára estek. Jó alkalmat biztosítottak az uralkodó osztály különböző tagjainak, hogy a harcok során a király iránti hűségüket bizonyítsák, haditetteikkel vagy éppen halálukkal magukat vagy családjukat királyi adományokra érdemesítsék. 1212-ben az uralkodó három testvér hű szolgálatát figyelembe véve, akik közül kettőt – mint az oklevél mondja – „az egész ország hasznáért Oroszországban”[8] megöltek, a túlélő harmadik testvérnek erdőt adományozott. 1224-ben a szerémségi Lőrinc a különböző oroszországi hadjáratokban szerzett érdemeiért jutott Endre adománya folytán királyi népek földjéhez. Persze a vég nélküli halicsi háborúk nem az egész ország, hanem csak egy szűk réteg, a hadjáratokból közvetlenül hasznot húzó előkelők érdekeit szolgálták. A hadjáratokban részt vevő, szabadon zsákmányoló, esetleg a halicsi magyar uralom fenntartásában szerephez jutó arisztokraták megannyi lehetőséget kaptak további meggazdagodásukhoz. Érdekében állt a halicsi politika a királynak is, hiszen a megrendült államháztartás bizonyos stabilizálódását várta a halicsi berendezkedéstől, ugyanakkor alkalmas volt arra is, hogy elterelje a figyelmet a tornyosuló belső bajokról és nehézségekről. Az ország számára valójában a fentiekből következően volt káros a magyar uralkodó osztály halicsi feudális expanziója. Komoly anyagi terheket rótt az alávetett népességre, a rendszeressé váló rendkívüli adók egy része bizonnyal a halicsi kalandok folytatásához biztosított pénzügyi fedezetet, s nem elhanyagolható személyi veszteségekkel is jártak a meg-megújuló háborúk.

Nem folytatott aktív külpolitikát II. Endre a nyugati országok felé. A német birodalomból származó felesége révén érdekeltté vált a német ügyek iránt. A pápai irányvonalnak megfelelően szemben állt IV. Ottó császárral. A IV. Ottó által birodalmi átokkal sújtott sógorait, Henrik isztriai őrgrófot és Eckbert bambergi püspököt befogadta Magyarországra, és szívén viselte sorsukat. 1213-ban II. Endre magyar sereget küldött II. Frigyes és I. Ottokár megsegítésére, akik Szászországban IV. Ottóval harcoltak.

Imre uralkodásával összevetve kevéssé volt aktív II. Endre külpolitikája a Balkánon.


Fontos folyománya a bizánci birodalom összeomlásának Velence megerősödése. Az adriai város közvetlenül is hasznot húzott Bizánc megdöntéséből, közvetve pedig megnövelte befolyását az Adriai-tenger medencéjében. Zára már 1205-ben Velence hűségére tért. A velencei befolyás ellensúlyozására II. Endre sorra érvényesítette a dalmát városok korábbi kiváltságait, s első uralkodói tetteinek egyikeként még 1205-ben Nona város polgárainak jogait és kiváltságait állapította meg, majd 1207-ben esküvel erősítette meg Spalato város kiváltságait II. Géza 1142. évi, kétes hitelű oklevele alapján, s ugyancsak 1207-ben kiváltságlevelet adott a spalatói érsekség számára.


Belső ellenzék is fellépett Boril ellen Vidinben és környékén. Ebben a helyzetben Boril II. Endre segítségét kérte, aki 1210-ben Iwachin szebeni ispánt küldte szász, román, székely és besenyő csapatokkal Boril támogatására; az ispán teljesítette megbízását, Vidint visszajuttatta Boril kezébe. A fegyveres segítséget követően családi kapcsolat kiépítésére is sor került a bolgár és a magyar uralkodóház között. 1213 végén vagy 1214 elején magyar követek jelentek meg Boril székhelyén, Tirnovóban, hogy Boril leányát eljegyezzék II. Endre fiával, Bélával. Boril leányának további sorsáról nincsenek adataink. Minden bizonnyal e leány hozománya volt az Al-Dunától közvetlenül délre elterülő vidék, Belgrád és Barancs körzete, amely 1203–1213/1214 között Bulgáriához tartozott, de amely a későbbi években — így Barancs 1217-ben — már magyar fennhatóság alatti területként tűnt fel.

A balkáni politikához kapcsolódik II. Endre új házassága. Az 1213 őszén meggyilkolt Gertrúd után a magyar király 1215-ben a latin császárság székhelyévé lett Bizáncból hozta új feleségét, Jolántát, aki előkelő család sarja volt. Apja a francia Capet-családba való Courtenay Péter, anyja pedig flandriai Jolán, a latin császárok, Balduin és Henrik nővére volt. Az éppen a latin császári trónon ülő Henrik, aki még 1213-ban Boril bolgár cár családjával létesített dinasztikus kapcsolatot, most a szerbek felé igyekezett tájékozódni. Alapvető oka ennek az volt, hogy 1214-ben az epiroszi despotaság élére lépő Theodórosz Angelosz szerb segítséggel támadta meg és győzte le csatában a latin császárság erőit. Henrik császárnak elemi érdeke volt a szerbek eltántorítása az epiroszi politikától. A császár szerb orientációja a bolgár szövetség felmondását is jelentette volna, de a szerb szövetség nem jött létre, s II. Endre sem változtatott a bolgárok irányában barátságos politikáján, összeütközése pedig azzal az Istvánnal sem támadt, aki III. Honoriustól királyi koronát kapott, s akit továbbra is a balkáni politika ügyei kötöttek le.

A latin császárság 1216 nyarán elvesztette uralkodóját, Henriket. Az egyik párt II. Endre apósát, Courtenay Pétert jelölte császárnak, de nem kevesen – főleg Thesszalonikében, ahol a gyermek Demeter nevében II. Endre testvére, Margit kormányzott – II. Endrére gondoltak a konstantinápolyi trón betöltésénél. A pápák, előbb III. Ince, majd pedig III. Honorius gyakran intették a magyar királyt két évtizedes fogadalma teljesítésére, a keresztes hadjárat megindítására. A császári trón elnyerésének lehetősége sarkallta Endrét a keresztes had megindítására, s úgy tervezte, hogy szárazföldi úton jut el Ázsiába. Ám az a körülmény, hogy Courtenay Pétert a pápa gyorsan, 1217 áprilisában császárrá koronázta, egy csapásra megváltoztatta a tervét, és a tengeri út mellett döntött.

A keresztes hadjáratra készülő II. Endrének érzékelnie kellett, hogy növekednek és erősödnek az új berendezkedéssel szemben álló erők. Ennek a felismerésnek a nyomai tükröződnek 1217. évi okleveleiben: a király immár komolyan számolt azzal a lehetőséggel, hogy fel kell hagynia ezzel a politikával. Ez évben hozzájárult, hogy Turul comes a tőle adományul nyert zalai várföldet lakóival együtt a Veszprém|veszprémi egyháznak hagyhassa pénztartozás fejében, s a felek közti megállapodást a jövőre nézve is érvényesnek tekinti, „ha az ország javaiban történt általános osztozkodás [generalis in nostro regno facta distributio] a régi rendre [ad priorem statum] térne is vissza.”[9] Ugyancsak 1217. évi dátumra mutat II. Endre ama oklevele, amely szerint az esztergomi egyház újra Tarhos falu birtokába jutott. A diploma már múlt időben szól az új berendezkedés politikájáról, s a király olyan intézkedését helyezte hatályon kívül, amelyet az új rend időszakában foganatosított, s az a János érsek nyerte vissza egyháza korábbi tulajdonjogát, aki az új rend miatti heves ellenállása miatt vesztette el azt. Az esztergomi egyház javára szóló döntését az uralkodó nem alkalmilag hozta, hiszen 1217-ben oklevél révén kárpótolta pozsonyi várfölddel azokat a birtokosokat, akik a János érseket sújtó birtokelvétel után jutottak Tarhos falu tulajdonába. Mielőtt tehát II. Endre elindult volna szentföldi hadjáratára, felhagyott az új renddel, vagy legalábbis megkezdte a visszavonulást az új berendezkedés gyakorlatától. A politikai irányváltásból hasznot egyelőre az új rend ellenzékének előkelői húztak.

A keresztes hadba induló II. Endre távolléte idejére az ország kormányzását korábbi ellenfelére, János érsekre bízta. Maga velencei hajókat bérelt, s a bérleti díj fejében Velence javára lemondott Záráról. Olyannyira híján volt a pénznek, hogy elindulásához kölcsönöket kellett felvennie magyarországi egyházaktól és világiaktól. Néhány püspök, a pannonhalmi apát, továbbá számos világi előkelő kísérte a magyar királyt, aki Spalatóban szállt hajóra. II. Endre mellett VI. Lipót osztrák herceg, továbbá német egyházi és világi méltóságok indultak útnak a Szentföldre.

A magyar király Ciprus érintésével 1217 októberében érte el Akkont, útközben a ciprusi, Akkonban pedig a jeruzsálemi király csatlakozott a keresztesekhez. Első ízben november elején fordultak volna a mohamedánok ellen, de ellenséggel nem találkoztak, így a biblikus helyeket keresték fel. A keresztesek második akciója december elején indult, egy közeli, a mohamedánok által épített erős várat akartak bevenni, de akciójuk nem járt sikerrel. Csak foglyokat ejtettek, a várat nem tudták elfoglalni. II. Endre már ezen a támadáson sem vett részt, ezt követően pedig a trípoliszi grófságot kereste fel. Közben ereklyéket vásárolt, csekély pénzét felélte, végül már Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is el kellett adnia 140 márkáért. A szentföldi útjain őt szívélyesen fogadó johannitákat is csak úgy tudta megjutalmazni mohamedánokkal szembeni derekas helytállásukért, hogy magyarországi javakkal látta el őket; odaadta az ispotályosoknak a Babót nevű soproni kapu vámját, a királyi pásztorok Dráva menti földjét, szabad sóárusítást biztosított nekik, s egyéb kiváltságokat kaptak. Bőven juttatott Endre a szalacsi királyi királyi sójövedelmekből is. II. Endre trípoliszi kirándulása idején, december közepén a keresztesek egy harmadik akcióra is rászánták magukat, de nemhogy eredményt nem értek el, hanem még a sereg java része is odaveszett a hegyi lakók támadásai következtében. II. Endre 1218 januárjában hazaindult a Szentföldről, anélkül, hogy a mohamedánokkal szemben bármiféle eredményt fel tudott volna mutatni.

Visszaútjában már ötletszerű és alkalom szülte dinasztikus terveit szövögette. A Kisázsia déli részén levő örmény királyságban harmadszülött fiát, Endrét jegyezte el II. Leó örmény király leányával abban a reményben, hogy jegyese révén Endre Örményország trónjára léphet. A bizánci birodalom tradícióit ápoló kisázsiai nikaiai császárságban I. (Laszkarisz) Theodórosz császár leányát, Máriát nyerte meg elsőszülött fia, Béla jegyeséül. Theodórosz más szálon is rokonságban állott Endrével: mivel felesége Courtenay Péter egyik leánya volt, a nikaiai császárt és a magyar királyt sógorság kötötte össze. Endre Laszkarisz Máriát Magyarországra hozta. Nikaiában egyébként kellemetlen afférban volt része a magyar uralkodónak: nagybátyjának, a görög földön otthonra lelt Géza–Jóannésznak a fiai támadtak rá. Endre Bulgáriában fejezte be házasságokat kovácsoló politikáját, ahol Boril félreállításával II. (Aszen) Iván uralkodott 1217 óta; ő II. Endre legidősebb, tizenhárom év körüli leányát, Máriát jegyezte el.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

II. Endre 1217–1218. évi távolléte idején Magyarországon az új berendezkedés politikai ellenzéke ragadta magához a hatalom gyeplőjét, de széles arisztokrata front állt szemben vele. Az új berendezkedés politikájának nagyúri, világi és egyházi haszonélvezői nem értettek egyet az új irányvonal megváltozásával, hiszen számukra az új rend a korlátlan gazdagodás forrása volt. Éppen ezért palotaforradalom útján kívánták nagy ellenfelüket, Jánost a hatalomból eltávolítani, s rábírni a visszatérő királyt a korábbi évek politikai gyakorlatának visszaállítására. II. Endrétől tudjuk, hogy szentföldi hadjárata alatt az ország nemesei közül sokan (plurimi nobilium regni), akiket a király a sátán csatlósainak nevezett, megsértették az uralkodót, rendelkezéseinek átkos merészséggel ellene szegültek, a békét megzavarták. Az érseket, aki a királyi rendelkezések következetes végrehajtója volt, minden vagyonától és jövedelmétől megfosztották, fogságba vetették, az országon kívülre űzték. A királyhoz hű esztergomi kanonokokat is jogtalan büntetésekkel illették, nagy károkat okozva nekik. A János érsek és kanonokjai ellen forduló előkelők között azonban nemcsak világiak, hanem egyháziak is voltak, hiszen II. Endre király gonoszságok elkövetésével egyaránt vádolt világiakat és egyháziakat, s kérte a pápát, hogy a gaztettek szervezőit és bűntársaikat a Szentszék teljes szigorával sújtsa.

A Szentföldről hazatérő királyt 1218-ban vigasztalan kép fogadta. II. Endre írta meg 1219-ben III. Honorius pápának, hogy távollétében „kimondhatatlanul elburjánzott a széthúzás”. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy az új berendezkedés ellenfelei és hívei harctérnek tekintették és használták az országot. II. Endre így tájékoztatta a pápát szentföldi útja utolsó állomásáról: „amikor Magyarországba visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk kevert bennünket, megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk.”[10]

A magyarországi belső helyzet súlyossága, amelyet az új berendezkedés híveinek palotaforradalma idézett elő, kizárttá tette, hogy a király visszatérjen a mértéktelen birtokadományozást napi gyakorlattá emelő új rendhez. Ilyen viszonyok között nem volt más választása, mint köszönetét kifejezni János érseknek, s birtokadományokkal honorálni a főpap szolgálatait, amelyeket az új berendezkedés országot felforgató erői ellenében a király megbízásából teljesített. AZ 1218. évből összesen csak két királyi oklevél maradt ránk, s mindkettő János érsek javára szóló adományt tartalmaz. Ugyanakkor 1218-ra olyan erős tábort alkothattak az új berendezkedéssel különböző okokból szemben álló, egymástól társadalmi helyzet és politikai pozíció alapján erősen különböző rétegek és frakciók, hogy egyelőre II. Endre nem gondolhatott komolyan az új berendezkedés felújítására. Lényegében ezt az új berendezkedéssel szakító, a birtokadományokban mérsékletes politikát folytatta 1219-ben is. Ez évből szintén csak két adományáról van tudomásunk: részint a keresztes hadjárat idején kimutatott hűségéért a templomos rendnek Szlavóniában egy comitatust adott, Gecske földjét, részint pedig János érsek hűségéért a sok kárt szenvedett esztergomi kanonokokat jutalmazta erdélyi udvarnokfölddel. Kétségtelen, hogy II. Endre a Szentföldről való hazatérte után ténylegesen szakított az új berendezkedés politikai gyakorlatával, 1218–1219-ből ránk maradt csekély számú adománylevelei rendre egyháziak javára szólnak.

A királynak 1219 folyamán külpolitikai kudarc is nehezítette helyzetét. Ismét igazolódott, hogy a halicsi hódító politika a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest csak rendkívül szerény eredményeket hozhat: Kálmán újabb halicsi királysága sem bizonyult hosszú életűnek.


A magyarok szorult helyzetükből politikai egyezség eredményeképpen szabadulhattak. A halicsi bojárok tanácsára Msztyiszlav kisebbik leányát felajánlotta Endre harmadszülött fia, Endre számára. Noha II. Endre keresztes hadjáratának egyik kézzelfogható sikereként a gyermek Endre az örmény király leányának jegyese lett, a magyar uralkodó most felbontotta a jegyességet, és létrejött az eljegyzés a fiatal Endre és a halicsi trónt tartó Msztyiszlav leánya között. Ez az alku mindenképpen a halicsi bojároknak volt a legelőnyösebb, mert így bármikor kijátszhatták egymás ellen Msztyiszlavot és Endrét. Elfogadható volt ez II. Endre és a magyar urak számára is, hiszen Kálmán és a fogságba esett magyarok ily módon megszabadultak halicsi rabságukból, a jegyesség révén biztosítva volt a halicsi belügyekbe való újabb beavatkozás lehetősége.

Ma még nem teljesen világos, hogy II. Endre miért éppen 1218-tól kezdve helyezte országlása nyitányát 1204 tavaszára, arra az időpontra, amikor híveinek segítségével kiszabadult testvére, Imre király börtönéből. Uralkodása utolsó éveinek újfajta számításával nemcsak Imre országlásának utolsó két hónapját nem vette figyelembe, hanem III. László rövid, pár hónapos királyságának időtartamát is kiiktatta a történelemből. Ennek a számításnak az okát általában az Endrét hosszú évekig nyomasztó szentföldi keresztes had fogadalmának teljesítésével magyarázzák, de talán lehet arra gondolni, hogy ez valamiképpen összefüggött az új berendezkedés politikájáról való lemondással is, esetleg azon a szálon, hogy II. Endre az új berendezkedés politikájával történt szakítás eredményeképpen azon előkelők politikai koncepciójához tért vissza, akik közvetlenül előmozdították börtönből való szabadulását.

Nehéz meghatározni, milyen társadalmi tényezők kényszerítették arra II. Endrét, hogy lemondjon az új berendezkedés politikájának folytatásáról. A királyi elhatározás megérlelődésében nyilván mindazoknak a rétegeknek szerepük volt, amelyeknek érdekük fűződött a királyi birtokok viharos gyorsasággal történő eladományozásának megállításához, tehát az egyházi és világi előkelők egy részének, a királyi szervienseknek, valamint a várszervezet elemeinek. Az sem vitás, hogy az intenzív eladományozási politika tartós, több évre szóló szüneteltetésében már inkább csak azoknak lehetett szerepük, akik oly közel álltak a királyhoz, hogy irányvonalukat közvetlenül az uralkodó tudomására hozhatták, és nyomást is gyakorolhattak rá. Úgy tűnik, hogy ezek nem a világi előkelők voltak. Bár II. Endre 1218. évi okleveleiből hiányzik a méltóságnévsor, 1219. évi diplomái alapján tudjuk, hogy vezető tisztségviselői, élükön Barc fia Miklós nádorral, rendre az új berendezkedés korszakának tisztikarából valók voltak. Nekik aligha lehetett ínyükre a zsíros adományok szüneteltetése. Sokkal inkább gondolhatunk arra, hogy a birtokpolitika ilyetén alakulásába az egyháziaknak — mindenekelőtt János esztergomi érseknek — volt döntő szerepük. Ezek az elemek, akik elsősorban saját érdekükből tartottak a királyi hatalom tetemes gyengülésétől, a világi nagybirtokosság további térnyerésétől, nem elégedtek meg az új berendezkedés politikájának félreállításával, hanem szorgalmazhatták a királynál az eladományozott udvarnok- és várföldek visszavételét.

A jogtalanul elfoglalt udvarnokföldek visszaszerzésére már 1220-ból van adatunk. Az új berendezkedés politikai ellenzékének igazi erőpróbája azonban a várföldek kérdése volt. Udvarnokföldeket már XII. századi királyaink is gyakorta adományoztak, a restauráció e téren tehát eleve kisebb sikerrel kecsegtetett, mint a várföldek esetében, amelyek nagyobb mérvű elörökítése csak a XII. század végével kezdődött. 1221-ben II. Endre király elrendelte, „hogy a várak földjeit, bárki foglalta is el azokat erőszakosan, a váraknak vissza kell adni.”[11] E királyi rendelet megszületése kétségtelenül az új berendezkedéssel szemben álló erők komoly sikerét jelentette, de maga az intézkedés kompromisszum eredménye, mert hiszen nem valamennyi elidegenített, akár oklevél révén eladományozott várbirtok visszavételére irányult, hanem csak az erőszakosan elfoglalt várföldek visszaállítására.

A királyi politikában 1220 táján megfigyelhető újabb fordulat azonban nem kedvezett a királyi rendelkezés végrehajtásának. Ezekben az években, 1219–1221 között II. Endre környezetében nem találkozunk az új berendezkedés politikája iránt ellenséges érzületű világiakkal, ellenkezőleg, szinte kivétel nélkül olyan világi előkelők alkották ekkor Endre udvarát, akik az új berendezkedés időszakában maguk is a király vezető tisztségviselői voltak. A királyi tanácsban való jelenlétük s a királyra gyakorolt hatásuk megmutatkozik abban, hogy 1220-tól kezdve újrakezdődött a várbirtokok eladományozásának 1217-ben abbahagyott gyakorlata. 1220-ban az uralkodó a francia származású Ahalyz (Aliz) asszonynak Valkó megyében 60 ekényi, azaz 7200 holdnyi földet adott a királyné kérésére. Különösen sokatmondó egy másik, 1220. évi adománylevél. Ebből arról értesülünk, hogy a király még 1217-ben udvarnokföldet adott hű szolgálataikért Osl comes fiainak. Később azonban főemberei tanácsára ezt a földet tőlük, más földeket meg mindazoktól, akik királyi adományként udvarnokföldet nyertek, visszavenni ítélte. Ám — folytatódik az oklevél — „nehogy a nevezett hívek mentesek maradjanak a királyi adományoktól”, ezért az udvarnokföld ellenértékéül a soproni vártól kivett két falut kaptak. A király 1221-ben tovább folytatta a várföldek eladományozását. Visszaadta az aragóniai származású Tota asszonynak mindazokat a birtokokat, amelyeket férje, Korlát fia Benedek kapott még Imre királytól, de II. Endre Benedeket korábban száműzetésbe küldve összes birtokától megfosztotta. A szentföldi hadjárathoz Atyusz bántól kapott pénz fejében visszajuttatta neki azt a földet, amelyet még III. Béla vett el Atyusz apjától, s adott a zágrábi egyháznak; II. Endre a zágrábi egyházat a vártól kivett földekkel kárpótolta. Adományozott továbbá világi híveinek 1221-ben pozsonyi és vasi várföldet is. Ha az adományozás mértéke, intenzitása az 1217 előttitől el is maradt, 1220-tól kezdve az új berendezkedés politikája feléledt.


Az új berendezkedés politikájával s nyilván annak 1220-ban felélesztett változatával is szemben álló ellenzék ereje az 1210-es évek végén kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tartósan letérítse II. Endrét a birtokok két kézzel szórásának gyakorlatáról. Mivel eme törekvésük sikertelensége 1220-ra már világossá vált, II. Endre ellenében más módon próbálkoztak fellépni. Ismét kézenfekvőnek látszott a király fiát, a lassan fiatalemberré cseperedett, tizennégy éves Bélát felléptetni és kijátszani atyjával szemben; Bélától birtokéhségük kielégítését várták. Noha 1214-ben, egy korábbi mozgalom nyomására, II. Endre akarata ellenére kénytelen volt beleegyezését adni fia megkoronázásába, de Béla ekkor még területi hatalomhoz nem jutott. Az 1220-ban támadt újabb mozgolódás azt tűzte ki célul, hogy felélessze az éppen II. Endre által herceg korában birtokolt tengermelléki dukátus intézményét, Bélát a horvát–dalmát–szlavón hercegség élére állítva területi hatalommal ruházza fel. A II. Endre ellen irányuló, jogait csorbítani igyekvő és az ország megosztására törő mozgalom 1220. évi sikerének egyetlen nyoma Béla király 1220. évi oklevele, amelyben a drávántúli Varasd falu hospeseinek privilégiumát újította meg, mivel II. Endre királytól kapott ilyen tárgyú oklevelük elégett. Béla oklevelében magát Endre király fiának és királynak titulálja, de a tengermelléki herceg címét még nem használta.


Béla 1222. évi oklevele István zágrábi püspököt jutalmazta meg, mert a főpap közreműködött a közte és II. Endre között egykor keletkezett viszály elsimításában. Ez az viszály nem vonatkozhatott az 1214. évi koronázás kapcsán támadt feszültségre, mivel 1214-ben még Gotthard ült a Zágrábi püspöki székben, Istvánnal mint választott Zágrábi püspökkel legkorábban 1215-ben találkozunk. A Béla oklevelében említett viszály így csakis az 1220. évi eseményekre utalhat. Meglepő, hogy Béla, akit II. Endre ellenzéke helyezett a szlavón hercegi méltóságba, zágrábi várfölddel jutalmazta szeretett híve, István püspök szolgálatait. Úgy tűnik tehát, hogy Béla is apja politikáját, a várföldek eladományozásának gyakorlatát követte. Az oklevélben foglalt tényen túlmenően ezt annak sablonos megfogalmazású arengája is megerősíti: „A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell bírni, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és a dolgok vitelében minél készségesebbnek mutatkozik, annál inkább jóindulatúan kell megajándékozni az érdemek méltó jutalmával azt.”[12] Noha Béla mögött részint az új berendezkedés ellenfelei sorakoztak fel, az ifjú király gyengének érezte magát és táborát elkötelezni a birtokvisszavételi politika gyakorlata mellett.

Béla tábora különben sem volt egységes. A határozott politikai elképzeléssel rendelkező előkelőkön kívül szép számmal gazdagították e tábort olyanok is, akik kizárólag a maguk hasznát nézték, a maguk érvényesülésének lehetőségét látták Béla területi hatalmának létrejöttében. III. Honorius pápa 1222. július 4-i, a magyarországi érsekekhez és püspökökhöz intézett leveléből szerzünk tudomást a pápa és a magyar király helyzetelemzéséről. Eszerint II. Endre kegyes apaként gondoskodva elsőszülött fia előrehaladásáról, és óvakodva az ország válságáról, nyugalmat kívánva teremteni, Bélát királlyá koronáztatta. De az elvetemültek (perversi), akik a viszály ösvényeit keresték, és rosszat akartak tenni, kieszelték, hogy engedelmességükkel nem II. Endrének, hanem fiának tartoznak, s gondoskodnak mindkettőjük ellenében az ország viszályáról. Pedig nem az volt a magyar király szándéka, hogy életében más uralkodjék az országban, hanem hogy ő maga kormányozza az országot. A pápai levél a címzetteket arra szólítja fel, hogy az ilyen lázadások szítóit egyházi fenyítékkel kényszerítsék jobb belátásra.

1222-ben nemcsak a birtokpolitika kérdésében került — ha csak időlegesen is — azonos alapra II. Endre és Béla, hanem családi ügyek is mutatják Béla közeledését atyjához. 1220-ban megtörtént a tizennégy éves Béla és alig fiatalabb menyasszonya, a nikaiai császárleány, Mária házassága, s ugyanekkor II. Endre Máriát Magyarország királynéjává koronáztatta. A fiatalok mintegy két évig szeretetben és békében éltek egymás mellett, amikor is 1222-ben II. Endre jobbnak látta új feleséget keresni fia számára, akitől Magyarországra nézve nagyobb haszon származhat. Endrének sikerült rávennie Bélát, hogy maga kezdeményezze a pápánál a házasság felbontását, amitől III. Honorius 1222 májusában, a magyarországi püspökök által folytatandó vizsgálat eredményétől függően, nem zárkózott el. Talán még ugyancsak 1222-ben történt, hogy Béla törvényes feleségét bizonnyal apja buzdítására, és — mint a magyarországi püspökök írták 1223-ban a pápának — „némely gonoszok rosszindulatú sugalmazására elbocsátotta az egész ország botrányára és a keresztény vallás gyalázatára”.[13]

Ezekben az években néhány adatunk az izmaelita elemek fontosságára enged következtetni, akik a királyi jövedelmeket bérelték. Így 1218-ban a pesti böszörmények mint kamarabérlők, tehát a királyi pénzverés bérlői szerepelnek. 1221 áprilisában III. Honorius pápa levélben intette Jolántát, Magyarország királynéját (mivel tudomása szerint Magyarország izmaelitáinak, szaracénjainak sokasága a királynéhoz tartozik), hogy ne engedje a keresztényeket, akár szolgákat, akár szabadokat az izmaeliták kezébe jutni; méltatlan a keresztényeket a keresztény hit ellenségeinek kezében és hatalmában hagyni, az izmaelitákkal való együttélésből sokan a pogányság tévelygésébe csúsznak át. Hasonló értelemben írt ugyanakkor II. Endrének is.

Az 1222. évi Aranybulla

Miután II. Endre új berendezkedésével, illetve annak 1220–1221. évi felújításával elégedetlen előkelők Béla király oldalán nem érték el céljukat, a mértéktelen birtokadományok gyakorlatának mellőzését, az elidegenített várbirtokok hatékony visszavételét, nyíltan II. Endre elleni fellépésre vállalkoztak. Palotaforradalom eredményeképpen kiszorították a vezető tisztségekből II. Endre régi híveit, az új berendezkedés politikájának haszonélvezőit.

Az 1222. évi Aranybulla a méltóságok sorában az egyháziakat, az érsekeket és a püspököket tünteti fel, hiárnyoznak a series dignitatumból a világiak. A formailag oklevélként kiadott Aranybulla zárórészében azonban szembeötlő, hogy az Endre uralkodásának 17. évében keltezték, holott – egy kivételtől eltekintve – II. Endre többi 1222. évi oklevele országlásának 19. évében lett kiállítva. Az eltérő annus regni arra vezethető vissza, hogy az 1222. évből kelt két, 17. évet említő oklevél 1205 májusától, III. László halálától, illetve II. Endre koronázásától számította Endre uralkodási éveit. Ez a datálás nemcsak Imre trónon töltött utolsó hónapjait vette figyelembe, hanem III. László királyságát is. Ezzel szemben az 1222. évi, dátumukban az uralkodás 19. évét említő oklevelek – az 1218 óta hagyományos felfogás értelmében – Endre börtönből történő szabadulásának időpontjától, 1204 tavaszától számították Endre uralkodási éveit. Így tehát a 17. évet említő 1222-es diplomák, köztük az 1222. évi Aranybulla is, az 1222. év első négy-öt hónapjában keletkeztek, míg a 19. évet szerepeltető iratok 1222 tavaszát követően, inkább az év második felében íródtak. Önmagában kérdés, hogy II. Endre 1222 elején miért szakított az 1218 óta szokásos keltezési gyakorlattal, és miért tért vissza az 1218 előtti rendhez, ahhoz, hogy uralkodását 1205 májusától számítsa. Mivel ez a fajta uralkodási évszámítás törvényesnek ismerte el mind Imre, mind III. László országlását, jogos a feltételezés, hogy az 1205 májusától induló annus regni keltezés mögött Imre és a gyermek László párthívei állottak, ezek bírhatták rá Endrét a realitásokat figyelembe vevő uralkodási évszám megadására.

Hogy személy szerint kik voltak ezek az Imre-pártiak, azt az Aranybullából nem tudjuk meg, de felvilágosítással szolgál az az 1222-ből való oklevél, amely ugyancsak Endre országlásának 17. évében keletkezettnek minősíti magát. Ez a Német Lovagrend régi kiváltságait megerősítő és újakat biztosító oklevél az egyháziak mellett a világiakat is feltünteti méltóságsorában.


Az ispánok közül Tiborc pályája mondja a legtöbbet. Politikai karrierja Imre alatt indult és szökött a magasba: 1198-ban fehérvári, 1199-ben szolnoki, 1201–1204 között bodrogi ispán, gyakorlatilag tehát Imre uralkodása alatt végig a királyi udvar tagja. II. Endre alatt azonban csak egy-egy rövid időre tudott a vezető méltóságok viselői közé kerülni: 1206-ban a királyné udvarispánja és fehérvári ispán, 1207-ben már csak fehérvári ispán. Hosszabb szünet után 1213-ban mosoni, 1215-ben újvári ispán. Bizonyára ezzel a Tiborccal azonos az a Tiborc, aki kegyura volt a szigeti monostornak, s Imre király e monostornak a pesti vám felét adományozta, Endre azonban ezt elvette, és a monostort sójövedelemből fizetett 60 márkával kárpótolta. Tiborccal 1222 után okleveles anyagban nem találkozunk. Illés az Aranybullát közvetlenül megelőzően a békési megyésispáni tisztet viselte, Mihály fia Márton pedig 1223-ban mosoni ispánként bukkan elő. Ypochz bán pályája is Imre alatt indult, 1202–1204 között bácsi ispán volt, 1204-ben pedig még báni méltóságra is felemelkedett. A Szabolcs megyei Zsurk földet Ypoch Imre királytól kapta adományul. II. Endre környezetébe csak egyszer tudott bekerülni: 1216–1217-ben erdélyi vajda volt.

A hézagos adatok ellenére is kirajzolódik, hogy az Aranybullát kieszközlő világi előkelők II. Endre által jobbára mellőzött világi nagyurak voltak, akik közül nem egynek politikai szerencsecsillaga Imre uralkodása alatt ragyogott fényesen, s II. Endre alatt éppen csak pislákolt vagy fényét is vesztette. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az Aranybulla idején vezető tisztségekbe került előkelők – bár számos ponton, így mindenekelőtt az új berendezkedés kérdésében egymáséhoz nagyon közeli nézetet vallhattak – nem voltak azonosak azokkal az előkelőkkel, akiknek komoly szerepük volt abban, hogy 1218–1219-ben az uralkodó időlegesen lemondott a birtokok két kézzel szórásának politikájáról. Azonosságukat kizárja, hogy az 1218-as ellenzék II. Endre régi, nem csekély részben egyházi híveiből tevődött össze, s alkalmasint az ő hatásuknak tulajdonítható, hogy az urakodó éppen 1218-tól kezdődően országlása éveit Imre börtönéből történt szabadulásától, azaz 1204 tavaszától kezdve számította. Ezzel szemben az 1222-es, jobbára világiakból álló ellenzéket az egykori Imre-pártnak II. Endre alatt háttérbe szorított és mellőzött tagjai alkották, s befolyásuk következménye volt, hogy 1222-ben II. Endre III. László halálától és saját koronázásától, 1205 májusától számlálta urakodási éveit.

Hogy 1322 első hónapjaiban palotaforradalom eredményeképpen a két évtizeden át a hatalom gyeplőihez alig-alig engedett előkelők jutottak uralomra, azt az Aranybullának a bevezetése is igazolja. Ez elmondja, hogy az ország nemeseinek és másoknak Szent István király által rendelt szabadsága némely királyok hatalmaskodása folytán, akik saját haragjukat akarták megbosszulni, illetve gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, igen sok dologban kisebbedést szenvedett, s ezek a nemesek II. Endrét és elődeit gyakorta zaklatták az ország újjáalakítása végett (super reformacione regni). Az uralkodó annál inkább mindenben elget kívánt tenni kéréseiknek, mivel közte és a kérelmezők között „emiatt már gyakran nem csekély volt az elkeseredés”.[14]

A sérelmi politikát folytató előkelők követelései erősan rajta hagyták nyomukat az Aranybullán. Birtokpolitikai vonatkozásban kimondatták a királlyal, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot örök tulajdonul ne adományozzon, illetve hogy becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit ne fosszanak meg.

Visszhangot kapott az Aranybullában sugalmazóinak idegenellenessége. Ama sérelmeik kaptak itt tiltások formájában kifejtést, amelyeket elsősorban a „meráni korszakban” szenvedtek el Gertrúd rokonsága és környezete, végső soron persze az őket mindenki elé helyező II. Endre részéről. Az Aranybulla kimondta, hogy ha hospesek jönnek az országba, méltóságokat az ország tanácsa, azaz annak megkérdezése, beleegyezése nélkül ne kapjanak. Hasonlóképpen birtokokat se nyerhessenek az országon kívüliek, s ha már adományozás vagy vétel útján ilyenekhez hozzájutottak, az ország lakossága viszaválthassa azokat. Az előkelő idegenektől világosan elválik az Aranybullában a gazdasági élet különböző területein tevékenykedő, idegen voltuk miatt bizonyos kiváltsággal rendelkező hospes elem; e telepesekről olyan rendelkezést olvasunk, hogy a kezdettől fogva neki adott szabadságban kell megtartani őket. Külön cikkelyben fogalmazódott meg az Aranybullát kieszközlő előkelők szembenállása II. Endre bérleti rendszerével és annak haszonélvezőivel, az izmaelita és zsidó bérlőkkel.


Intézkedett az Aranybulla a két, az idősebbik és az ifjabbik király közti viszony bizonyos kérdéseiről is. A szerviensek megkapták azt a jogot, hogy a királyi engedély megszerzése után szabadon csatlakozhassank Bélához II. Endrétől elpártolva, nem kellett tartaniuk birtokaik feldúlásától. Általános igénnyel az nyert megfogalmazást, hogy a két király kölcsönösen nem fogad be senkit, akit a másik igazságos ítélettel elitélt vagy perbe vont.

Az Aranybullát kieszközlő előkelők, összhangban a király objektív érdekeivel, számos pontban juttatták kifejezésre tiltakozásukat a hatalom közelében levők hatalmaskodásai, visszaélései, tisztséghalmozásai ellen. A királyi udvart követő vagy az országban utazó jobbágyok a szegényeket ne sanyargassák és ne fosszák ki. A négy jobbágyon, a nádoron, a bánon és a király, valamint a királyné udvarbíráján kívül senki ne viselhessen két méltóságot. A jobbágy szó itt még a világi uralkodó osztály felső rétegét, a király közvetlen környezetének tagjait jelöli. Több cikkely is elmarasztalja a hatalmaskodó ispánt. Az egyik szerint, ha egy ispán tisztéhez méltatlanul a várnépeket tönkreteszi, az elvett javakat adja vissza, és az ország színe előtt rútul fosszák meg tisztségétől. A másik azt szögezi le, hogy az ispánok csak az ispánságuk jogán őket megillető részt élvezzék, a királynak járó többi jövedelmet, a csöböradót, a vámot, az ökröket és a vár jövedelmének kétharmadát az uralkodó kapja meg.

Nyilván nem ok nélkül fogalmazták bele az Aranybullába, hogy ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki meg ne védhesse. A jogszolgáltatás pártosságára, osztályszempontjaira utal ez, amit általában az is igazol, hogy az Aranybulla több cikkelye rendelkezik a jogszolgáltalás kérdéseiben. Előírja, hogy a király, akadályoztatása esetén a nádor, évenként jelenjen meg Fehérvárott a szent király ünnepén (augusztus 20.), és az ügyeket hallgassa meg. A nádor az ország minden embere felett különbségtétel nélkül ítélkezzék, de a nemeseknek, az uralkodó osztály felső rétegének fej- és jószágvesztési ügyeiben a király tudta nélkül ne hozzon ítéletet, s helyettes bírát csak egyet tartson, saját udvarában. Az udvarispán, amíg a királyi udvarban tartózkodik, mindeki felett ítélhet, a királyi udvarban elkezdett perben is bárhol hozhat ítéletet, de magánbirtokán sem poroszlót nem küldhet, sem feleket nem idézhet meg, azaz nem kezdeményezhet és nem folytathat pereket. A XIII. századi adatok s így maga az Aranybulla is arról vall, hogy a XII. századi előzmények után az udvarbíró, akit még az Aranybulla is curialis comesnek nevez, s akinek neveként csak az 1230-as években állandósul a iudex curiae megnevezés, a királyi jelenlét bíróságának (praesentia regia) élén állt, s mind határozottabb körvonalakat öltött a nádor országos jellegű bíráskodása. Az alsóbb fokú ítélkezési formákról is intézkedik az Aranybulla. Meghatározza a megyésispánok és megyei udvarispánok bíráskodási jogkörét oly módon, hogy az előbbiek a királyi szerviensek pénz- és tizedügyeiben illetékesek, míg az utóbbiak váruk népei felett ítélkezhetnek. Tolvajok és útonállók felett a királybírák mondjanak ítéletet, de csak az illetékes ispán előtt. Elveti a „népítéletnek” azt a korábban kedvelt és alkalmazott módját, hogy a nép valakit tolvajnak kiálthasson ki.

A II. Endre alatt háttérbe szorított, 1222-ben palotaforradalom révén hatalomhoz jutott Imre-párti előkelők mögött tömegek álltak, mindazok az elemek, akik az új berendezkedés vagy az ahhoz hasonló, a királyi birtokokat két kézzel szóró politika ellenzékét alkották. Bizonyosra vehető, hogy e maroknyi arisztokrata csakis ezeknek a segítségével tudta megvalósítani célját, kezébe ragadni a hatalom gyeplőit. Elsősorban az ellenzéki tömeg legrangosabb elemeitől, a királyi szerviensektől kaphattak igen sok és hatékony segítséget, hiszen az Aranybulla 31 cikkelye közül 11, vagyis a cikkelyek mintegy harmada nevükön nevezve szól a királyi szerviensekről. Oly mértékű a királyi szerviensek szereplése itt, hogy régebben magában az Aranybullában valamiféle nemesi alapokmányt, alkotmányt láttak, megelőlegezve az Aranybulla korának azt a későbbi társadalmi fejlődést, amely a királyi szerviensek tömegeit elvezette a majdan kialakuló köznemesség soraiba. Természetesen sem az Aranybulla, sem a történelmi körülmények nem bírják el az ilyenfajta értelmezést. Az 1222. évi Aranybulla nem minősülhet nemesei rendi alapokmánynak, hanem annak a tömegmozgalom által támogatott palotaforradalomnak az eredménye, amely 1222-ben maga után vonta a királyi tisztségviselők személyi összetételének gyökeres megváltozását, a II. Endre uralmának kezdeteiről vallott korábbi nézet alapos revízióját, illetve amelynek az 1222. évi Aranybulla is létét köszönhette.


Felmentette II. Endre a királyi szervienseket bármiféle adó, illetve szabad dénárok fizetése alól, s megígérte, hogy házaikba és falvaikba hívatlanul nem száll. Úgyszintén megtiltotta, hogy a lovászok, pecérek és solymászok, tehát a különböző szolgáltatásokra kötelezett királyi népelemek a szerviensek falvaiban megszálljanak. Ígéretet tett, hogy disznói a királyi szerviensek erdeiben vagy rétjein azok akarata ellenére nem fognak legelni. A királyi szerviensek mint korábban rendszeresen katonáskodó elemek hadkötelezettségét oly módon állapította meg az Aranybulla, hogy ha a király az országon kívül akar hadsereget vinni, a szerviensek csak az uralkodó pénzén tartoznak vele menni. Ha azonban ellenség támadna az országra, mindnyájuknak egyetemlegesen el kell menniük. S ha a háborúban a szerviens meghalna, fiát a király úgy ajándékozza meg, ahogy jónak látja. Jogot nyertek az összes szerviensek, hogy a király, távollétében a nádor által tartott évenkénti törvénynapon Székesfehérvárott megjelenjenek. A szerviensek birtokait kivette a megyésispánok joghatósága alól, ez utóbbiak csak pénz- és tizedügyeikben kaptak illetékességet. E cikkely értelmezhető esetleg oly módon is, hogy a szerviens a pénz- és tizedügyek kivételével jogot nyert saját birtokán az alávetett népesség feletti itélkezésre, azaz hogy itt a szerviens földesúri bírósága, a későbbi időkben határozottabb körvonalakat öltő úriszék intézménye kapott írásos megörökítést. Megígérte az uralkodó, hogy sem ő, sem utódai szervienst valamely hatalmas kedvéért el nem fognak, és romlását sem okozzák, csak ha előzőleg a szervienseket perbe idézték, és bírói eljárás során elítélték. Úgyszintén biztosította a szerviensek számára II. Endre, hogy a királyi engedély elnyerése után átmehetnek a király fiához, a pártváltoztatásuk ne vonja maga után birtokaik feldúlását.


Ugyanis amint II. Endre az 1210-es években kísérletet tett a pénzgazdálkodáson alapuló gazdasági rend bevezetésére, a magyarországi egyház is igyekezett pénzben (ezüstben) hozzájutni tizedjövedelmeihez. A korábban természetben befolyt jövedelem rendkívül nehézkesen, veszélyekkel járó szállítások, emberek sokaságát lekötő fuvarozási robot eredményeképpen jutott el az egyházi központokba. A püspökök számára sokkal gazdaságosabb és biztonságosabb lett volna a tized pénzben való szedése, amit azonban az Aranybulla tilalmazott. Megkockáztatható, hogy az Aranybullát kieszközlő előkelőket nem valamiféle közvetlen egyházellenesség vezette eme cikkelyek sugalmazásakor. Sokkal inkább azzal magyarázható ezek belefoglalása az Aranybullába, hogy a maga módján mindegyik kapcsolatos volt II. Endre új berendezkedésével; a só több királyunk kezében rendszeres adományozás tárgyát képezte az egyház számára, ráadásul a sótisztek nem magyar nemesek, hanem izmaelita és zsidó bérlők voltak, a tized pénzben való szedési kisérlete pedig az új berendezkedés II. Endre-féle gazdaságpolitikáján alapult.

Az Aranybulla hét példányban készült, a az uralkodó aranypecsétjével erősíttetett meg; innen az oklevél közhasznú elnevezése is, amelyben a bulla szó pecsétet jelent. Az egyes példányok őrzési helyéről intézkedő sorokat egy különös intézkedés követi: az Aranybulla híres, a megfogalmazásban római-kánoni terminológiát használó ellenállási záradéka. Ez megadta a püspököknek, más jobbágyoknak és nemeseknek azt a lehetőséget, hogy ha II. Endre vagy utódai ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarnának, az Aranybulla alapján a hűtlenség vétke nélkül a mindenkori uralkodónak ellenállhassanak és ellentmondhassanak. Ennek a pontnak az Aranybulla szövegébe kerülése jól mutatja: az oklevelet kieszközlők nem riadtak vissza attól sem, hogy a királlyal való szembefordulásukat az Aranybulla intézkedéseinek uralkodói nem teljesítése esetén törvényesítsék. Az ellenállási jogot elnyerők társadalmi állása jelzi, hogy egy szűk csoport, az egyházi és világi uralkodó osztály felső rétege jutott a királlyal szembeni törvényes ellenállás lehetőségéhez. Ennek a jognak a megfogalmazása is azt húzza alá, hogy az Aranybullát bizonyos, korábban háttérbe szorított előkelők erőszakolták ki, akik II. Endrével szemben büntetést helyeztek kilátásba az Aranybulla előírásainak megszegése esetén. Az Aranybulla hét eredeti példányából egy sem maradt meg korunkra, legkorábbi szövegtörténetéből 1231. évi megújítását, 1318. évi másolatát és 1351. évi átiratait ismerjük.

Megint csak részben az agnus regni keltezés – a 19. uralkodási évnek három 1222. évi oklevélben való használata – segít a politikai eseménymenet felvázolásában. Ennek alapján elmondható, hogy az Aranybulla kieszközlői, az Imre-párti előkelők még 1222-ben, kevéssel az Aranybulla kibocsátását követően megbuktak. Helyükre az 1221. évi tisztikar, az 1222 elején a hatalomból palotaforradalom útján kiszorított előkelők, II. Endre leghívebb párthívei léptek; Barc fia Miklós nádor, Bánk udavarispán, Dénes tárnokmester, Atyusz pedig bán lett.

A nevükkel jelzett három 1222. évi oklevél egyikében II. Endre hű szolgálataikért Osl nembelieknek soproni várföldet adományozott, folytatódott tehát az Aranybullát közvetlenül követően a várbirtokok elörökítése.


A pápa akként vázolta II. Endre király dilemmáját, hogy ha az uralkodó e követeléseket teljesíti, vét az igazság ellen, megsérti a békét, és gyengíti a királyi hatalmat, ha viszont megtagadja azokat, a maga és szolgái személyét teszi ki veszedelemnek. A pápa végül is azt a tanácsot adta a címzetteknek, hogy érjék el: a tömeg maradjon az igazság határain belül, ne tegyen semmit a király, a korona, a főemberek személye és javai ellen. Kevéssel a levél kelteként szereplő december 15-e előtt nagyszabású tömegmozgalom támadt Magyarországon. Hogy ezt nem vehetjük azonosnak az Aranybullát kieszközölő előkelők palotaforradalmával, legfőképpen az bizonyítja, miszerint az új mozgalom évi két gyűlést követelt a király jelenlétében, míg az Aranybulla csak egy törvénynapot állapított meg évente. 1222 őszén azok a főemberek állhattak az újabb tömegmozgalom élére, akik az Aranybullát kicsikarták a királytól, s akiknek az Aranybulla 31. cikkelye alapján törvényes jogalapjuk volt az Aranybulla pontjait nem teljesítő királlyal való szembefordulásra. Követeléseik nyomatékosítására a királyi szervienseket és a várelemeket, illetve azok előkelőbb rétegeit vonultathatták fel, akik — mint a pápa írja — „súlyos és igazságtalan dolgokat” követeltek Endrétől. Az Aranybullát kieszközölő Imre-párti főemberekre vall a tömegmozgalom ama követelése, hogy a túlkapásokban bűnös nemesek veszítsék el méltóságukat, tisztségüket és javaikat, s űzessenek ki az országból.

II. Endre kényszerhelyzetbe került, kompromisszumos megoldáson fáradozott, ami az adatok tanúsága szerint sikerrel járt. Nem helyezte vissza a hatalomba az Imre-párti előkelőknek Csanád nembeli Wetich fia Theodor és a Bár-Kalán nembeli Nána fia Pósa nevével fémjelezhető, az Aranybullát kieszközölő táborát, de letette a méltóságokból a Barc fia Miklós nádor vezette tisztikart is. Miklós nádort Kán nembeli Gyula, Atyusz bánt Salamon, Bánk udvarispánt Batiz váltotta fel, a vezető udvari méltóságok közül egyedül Dénes tudta a tárnokmesterséget megőrizni. A kompromisszum az új berendezkedés támogatói, II. Endre régi hívei számára volt előnyös. A vezető tisztségeket olyanok foglalták el, akik a korábbi években maguk is tevékeny formálói voltak az új berendezkedés politikájának. Kán nembeli Gyula éppen 1215–1217 között töltötte be a nádori tisztet, Salamon 1214-ben, a magyar történelem során első ízben, a tárnokmesteri hivatal élén állott, Batiz pedig 1219–1221 között mosoni ispán volt. Batiz felesége, a francia származású Ahalyz (Aliz) asszony II. Endre hitvesének, Jolántának volt az udvarhölgye. Az új összetételű királyi tanácsba Barc fia Miklós, a volt nádor is bekerült, a királyné udvarispánja és soproni ispán lett. Az 1222. évi tömegmozgalmat II. Endre tehát ügyes húzással szerelte le, átcsoportosította a funkciókat hívei között, régi támogatói közül egyedül Bánkról kellett véglegesen lemondania, a Wettich fia Theodor vezette Imre-pártiak közül pedig csupán Mihály fia Márton jutott be mosoni ispánként a királyi tanácsba. Ez az 1222 végére hivatalba lépő tisztikar biztosítékot jelentett II. Endre számára, hogy folytathatja az Imre-párti urak 1222. tavaszi fellépésével megszakított, a királyi birtokokat eladományozó politikáját. A Gyula nádor vezette tisztikar időszakából kelt két 1222. évi királyi oklevél mindegyik donációs oklevél. Az egyikben II. Endre király a szentföldi hadjárattal kapcsolatos érdemiért két földdel jutalmazta meg egy hívét, a másikban pedig a veszprémi egyháznak Gizella királyné drágaköves aranykoronáját és különböző királyi népelemeket, várnép-, pohárnok-, udvarnok-mansiókat adományozott.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Önálló cikk.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

Önálló cikk.

Béla birtokvisszavételi politikája

Béla önálló, apjáétól elágazó vágányra futó politikája legnyilvánvalóbban a birtokvisszavételek megindulásában realizálódott. Királlyá koronázásától csaknem másfél évtizedet, területi hatalommal rendelkező hercegként is közel tíz évet kellett Bélának várnia arra, hogy régi hívei egykori követelését, az új berendezkedés politikájával szemben a birtokrestaurációt megvalósíthassa, illetve megkísérelhesse megvalósítani. E terv kivitelezése, ha az 1210-es évekhez képest veszített is valamit égető aktualitásából, nem vált időszerűtlenné az 1220-as évek végén sem, hiszen valamelyes mérséklettel ugyan, de az Aranybulla után is folytatta II. Endre a királyi birtokok eladományozását. A régi időket idézte az is, hogy az Aranybulla évétől nádorkodó Kán nembeli Gyulát 1227-ben az az Ampod fia Dénes váltotta fel a nádori méltóságban, aki 1215-től kezdve hosszú éveken át tárnokmester volt, és akinek a neve és ténykedése összeforrott az új berendezkedés politikájának megfelelő gazdasági intézkedésekkel.


Béla maga mögött tudhatta a pápát, aki hálás volt Bélának a kun misszió sikeréért, s neheztelt Endrére az izmaeliták és zsidók pártolása miatt. Szilárd belső bázist jelentett, hogy Béla élvezte öccse, Kálmán szlavón herceg támogatását, illetve hogy Béla erdélyi herceg udvarának fontos tisztségeit régi hívei töltötték be.

Az 1228-ban induló és 1231-ig tartó birtokvisszavétel kizárólag a „felesleges és haszontalan örök­a­do­má­nyok” restaurációjára irányult. Ezek olyan, egykor királyi várföldek voltak, amelyeket Imre és II. Endre ide­genített el. Nincs szó természetesen minden elörökített várföld visszavételéről. A kívánatos állapotnak Bé­la azokat a viszonyokat tartotta, amelyek III. Béla korában uralkodtak, tehát birtokpolitikája a III. Béla ko­ri állapot helyreállítását célozta. Ebben a célkitűzésben annak beismerése tükröződött, hogy az igazán nagy­mérvű, a királyi hatalom stabilitását fenyegető birtokadományozások csak III. Béla halála után in­dul­tak meg. Ugyanakkor a rendszeresen folyó birtok-felülvizsgálatok során Béla számos olyan adományt erő­sí­tett meg és érvényesített, amely Imrétől és II. Endrétől származott. Ez esetben a tulajdonosokat bi­zonnyal érdemeseknek és méltóknak ítélte az ingatlan további birtoklására. A birtok-felülvizsgálatok vál­to­zatos módon történtek, olykor Béla is jelen volt az elbírálásnál, olykor pedig földbírákat küldött ki. Az el­bírálás döntő tényezője az okleveles elbírálás volt.

A birtokvisszavétel elsősorban a világiak kezén levő örökadományokra irányult, egyháziak földjéhez Béla – kevés kivételtől eltekintve – nem nyúlt. Számos oklevelében kifejtette Béla, hogy az egyházaknak tett ado­mányt a lélek üdvének tekinti, s így azokat nem visszavenni, hanem megőrizni akarja, vagy hogy az egy­házak nem gonoszság, nem fondorlat és nem erőszak útján szerezték és birtokolják javaikat, ezért lel­ke üdve érdekében az egyházak hasznáról gondoskodni kíván. A birtokvisszavételek természetesen el­ső­sor­ban az új berendezkedés politikájának haszonélvezőit érintették. Csák nembeli Miklós comestől, Ugrin esz­tergomi érsek közeli rokonától, a XIII. század első évtizedeinek egyik leggazdagabb birtokosától Béla 16 ingatlant vett vissza, és – legalábbis oklevelesen – 11 birtokot hagyott kezén. A Hont-Pázmány nembeli Szent­györgyiektől, Sebes és Sándor comesektől, akik Imre adományozásainak és II. Endre új be­ren­dez­ke­dé­sének talán legnagyobb nyertesei voltak, Béla a szatmári Kékes és Fentös erdőket, továbbá több Po­zsony megyei ingatlanukat elvette (ezeket Imre, illetve II. Endre adományából bírták).

A birtok-visszavételi politika hatékonyságát nagymértékben korlátozta, hogy Béla, noha országos méretű bir­tokrestaurációs politikát folytatott, mégsem az egész ország uralkodója volt. Tekintetbe kellett vennie min­denekelőtt II. Endre ellenállását, noha számos iratból nem ez tűnik ki. Így Béla több oklevelében utal ar­ra, hogy a haszontalan és felesleges örökadományokat apja akaratából és főembereinek érett ta­ná­csá­ra veszi vissza. 1231. évi diplomájában Béla kifejezetten apja felhatalmazásáról (auctoritate) szól. Ma­gá­tól II. Endrétől is bírunk olyan, 1230. évi oklevelet, amely nagyjából ezzel egyezően mondja el a bir­tok­vissza­vétel politikájának kezdetét: mivel bőkezűsége és mértéktelen adományai következtében a vár­me­gyék jogait jórészt elenyészni látta, és bölcsebb tanáccsal élve a korábbi állapotok visszaállítására tö­re­ke­dett, megbízta Béla királyt, hogy az összes haszontalan és felesleges örökadományokat felhatalmazásából (nostra auctoritate) vegye vissza, e vonatkozásban teljes hatalmat adva neki. A pillanatnyi erőviszonyok 1228-ban tehát úgy alakultak, részint pápai nyomásra, részint Béla erőgyarapodása következtében, hogy Endre bölcsebbnek ítélte formálisan a birtokvisszavételi politika élére állni, magára vállalva azt, hogy az amúgy is elkerülhetetlen folyamatot kezdeményezze. De amint a későbbi események igazolták, Endre ott aka­dályozta a birtokvisszavételi politikát, ahol csak módja volt rá. Nem véletlen, hogy közeli híveinek elég­tételt szolgáltatott az elszenvedett anyagi károkért. Csák nembeli Miklós 1230-ban elvett bir­to­ka­inak nagy részéhez már 1232-ben újra hozzájutott II. Endre jóvoltából, sokféle szolgálatára való te­kin­tet­tel. A Szentgyörgyiek, Hont-Pázmány nembeli Sándor és Sebes comesek még az elvétel évében, 1231-ben visszakapták II. Endrétől a Béla által elvett javaikat, az uralkodóhoz való hűségükre történő hi­vat­ko­zás­sal.

Korlátozta a visszavételi politikában Bélát az is, hogy számos földet kellett tulajdonosa kezén meg­e­rő­sí­te­nie, mert a megadományozott II. Endrének tett jó szolgálatokat. II. Endre 1229-ben fehérvári várfölddel ju­talmazta egy szerviensét, aki kitüntette magát az oroszországi hadjáratban; Béla eme oklevél hatására és a kalocsai érsek kérésére megerősítette a birtokost a várföld tulajdonában. Ugyancsak 1229-ben Béla azért igazolta Bertolt comes fiai számára II. Endrétől nyert soproni földjüket, mert az apa és fia híven, éle­tüket nem kímélve szolgálták II. Endrét. Komoly csapást jelentett a birtokvisszavételi politika sikerére az is, hogy maga II. Endre nem tartotta magára nézve kötelezőnek a restaurációt. Az uralkodó saját kez­de­ményezéséből egyetlen talpalatnyi földet sem vett vissza, mi több, változatlanul folytatta, ha nem is az Arany­bulla előtti évekhez hasonló ütemben, a királyi birtokok, várföldek eladományozását. 1229-ben a Ba­lassa család egyik ősének borsodi várföldet adott. 1230-ban régi hívének, Machareus fia Tamásnak – aki már Imre királlyal támadt viszályok óta híven szolgált Endrének, tehát az uralkodóhoz mintegy há­rom évtizedes hű szolgálat fűzte – Bács, Csanád és Valkó megyei földet adományozott, továbbá a zágrábi ha­lászok földjét, valamint a világiak közül egyetlenként a Maroson három sószállító hajót adott neki évi há­romszori út jogával.

A királyon kívül további ellenzéke is volt Béla birtokrestaurációjának, méghozzá két oldalról is: a vár­e­lemek kevesellték, a sérelmi politikát folytató előkelők pedig sokallták a birtokok visszavételét. Az előbbi­ek mérsékeltnek, az utóbbiak radikálisnak minősítették Béla akcióját. Már 1228-ban, a birtokvisszavétel Sop­ron megyei nyitányakor Béla a soproni várjobbágyok ellen ítélt egy vitás föld ügyében. Úgy tűnik, hogy itt a várjobbágyoknak nem volt reális alapjuk a föld megkaparintására, hiszen a kérdéses ingatlan egy­kori várföld volta nem igazolódott. Ez arra mutat, hogy a várszervezetből kiváló várjobbágyok a bir­tok­restaurációt is igyekeztek felhasználni arra, hogy önálló tulajdonú földhöz jussanak. Ugyancsak 1228-ban II. Endre fiai és főemberei jelenlétében háromekényi földet a várjobbágyok követelésével szemben meg­hagyott magánbirtokosa tulajdonában. A nyitrai káptalan 1229. évi oklevele szerint a szolgagyőri vár­jobbá­gyok Béla előtt a Hemyruh-fiúkat egy bizonyos föld ügyében perbe vonták azzal, hogy a föld a váré, míg az alperesek azt állították, hogy örökség jogán tartozik hozzájuk. Béla a nyitrai püspököt, illetve a káp­talant bízta meg az ügy lezárásával, s a káptalan a magánbirtokosok 12 tanújának felsorakoztatása és vallo­mása alapján a várjobbágyok ellenében döntött. 1231-ben, amikor soproni várjobbágyok emeltek pa­naszt Miklós pozsonyi ispán fiával szemben a Rábca folyón állított malmok ügyében, Béla – meg­e­rő­sít­ve Imre királynak a malomhelyekre vonatkozó adományát – a várjobbágyok ellen ítélt. Szemmel látható te­hát, hogy Béla igyekezett elhatárolni magát a várjobbágyok mindenfajta, akár a vár, akár a maguk ja­vá­ra történő birtokszerző kísérletétől, nem engedte magát befolyásolni a várjobbágyok radikalizmusától. Ugyan­akkor mint a Csák nembeli Miklós comes és a Hont-Pázmány nembeli Szentgyörgyiek példája mu­tat­ja, bátran hozzá mert nyúlni II. Endre leghűségesebb híveinek birtokaihoz is, és nem jelentéktelen mér­té­kű birtokvisszavételt hajtott végre rovásukra. Ezek a valóban számottevő eredmények lebeghettek Béla sze­me előtt, amikor Erdélybe jutván el 1231-ben a restaurációval, egyik oklevelében lelkesülten így írt: „adassék dicsőség az egekben Istennek és béke a földön a jóakaratú embereknek, mert felvirradt a ma­gya­rok megváltásának, a királyi méltóság visszaállításának, a korona szabadságának helyreállításának a napja.”[15]

Az 1230. év még reménnyel kecsegtette Bélát, hogy bizakodjék a restaurációs politikája sikerében. Bi­zo­nyá­ra a birtok-visszavételi politika országos kiterjedése és ennek kapcsán Béla megnövekedett befolyása adja magyarázatát annak, hogy a zágrábi káptalan 1230. évi oklevelének méltóságnévsorában Endre nagy­királyként szerepel (magno rege existente), s Bélát tüntetik fel Magyarország kormányzójaként (regnum Hungarie gubernante). A visszavételi politika és Béla személyes siker tükröződött abban is, hogy Ampod fia Dénes nádor 1228-ban megbukott, helyét Mojs foglalta el, aki (II. Endre alatt mindössze egy évig, 1209-ben a vasvári ispán tisztét töltötte be) nem kompromittálta magát II. Endre új be­ren­dez­ke­dé­sé­vel. Noha II. Endre udvara lényegesen nem változott meg 1229-ben, de azért némileg megnövekedtek ben­ne Béla hívei. Így pohárnokmesterré az a Lukács lett, aki később Béla szörényi bánjaként szerepel. Amellett tehát, hogy Béla erdélyi herceg udvara támogatta Béla politikáját, az ifjú király II. Endre ud­va­rá­ban is néhány szimpatizánsra számíthatott. Aligha véletlen, hogy Béla egyik 1231. évi oklevelének mél­tó­ságnévsorában valóban az ország vezető egyházi és világi tisztségviselőivel, Róbert esztergomi, Ugrin ka­locsai érsekkel és Mojs nádorral találkozunk az erdélyi herceg udvarát alkotó ismert méltóságok, tár­nok­mester, vajda stb. helyett.

1231-ben lényeges fordulat történt a magyar belpolitikában. II. Endre régi, kipróbált híveinek sikerült vissza­térni a királyi udvarba, s magukhoz ragadni a kulcspozíciókat. Mojs helyett újra Ampod fia Dénes lett a nádor, kibukott a hatalomból Lukács pohárnokmester, új emberek foglalták el a királyi és királynéi ud­varispáni, a tárnokmesteri, az asztalnok-, pohárnok- és lovászmesteri méltóságot. Az új emberek II. Endre feltétlen hívei voltak, a jelekből ítélve Dénes nádor koncepciójának támogatói. A vezető mél­tó­sá­gok majdnem teljes, a szlavón bánon és az erdélyi vajdán kívül szinte minden udvari posztra kiterjedő cse­ré­je jól mutatta, hogy a Béla által folytatott birtokvisszavételi politika egy táborba vezette a bir­tok­res­ta­u­rá­ciós politikától, Béla politikai irányvonalától tartó előkelőket. A Bélával és birtokvisszavételével szem­ben kikristályosodó párt rögvest 1231-ben éreztette hatását II. Endre birtokpolitikájában. Amíg az ural­ko­dó még 1230-ban nem kisebb nagyúr, mint Csák nembeli Miklós comes birtokainak Béla általi meg­nyir­bá­láshoz járult hozzá, 1231-ben megkezdte a Béla által elvett javak visszaadását. Rövid soron vissza­kap­ták ingatlanaikat a károsultak. A megváltozott összetételű királyi udvar többé nem támogatta Bélát a bir­tok-visszavételi politika folytatásában, sőt a meginduló királyi adományozások feleslegessé, végső fokon le­hetetlenné tették Béla 1228-ban indult birtokpolitikájának folytatását. Az arisztokraták ellenállása, Bé­lá­val szemben II. Endre oldalán történő felsorakozásuk következtében Béla birtokvisszavételi politikája 1231-ben megbukott. Hiába kapott Béla az ország egész területére érvényes hatáskört politikájának foly­ta­tására atyjától, ha e politika a világi előkelők jelentős része számára népszerűtlen és veszélyes volt, ha ezek a nagyurak II. Endre személyében az ország királyát tudhatták maguk mögött.

A nemesi megye kezdete

Az új bíráskodási fórum megszületése egyszersmind annak a társadalmi átalakulásnak egyik állomása, amely a királyi szervienseket az Imre-párti előkelőkkel kötött 1222. évi politikai szövetségtől az Aranybulla 1231. évi megújításában tükröződő egyházi nagybirtokosi támaszon át az önálló fellépésig elvezette. Szükségszerű, hogy ez az önálló fellépés elsősorban az alaptól távoli területen, a jogszolgáltatás szférájában jelentkezzék, ahol a szerény gazdasági bázis nem tette kiszolgáltatottá őket. A király támogatta önálló jogszolgáltató tevékenységüket, mert ez, még ha II. Endre előre aligha láthatta is, azzal a kifejlettel kecsegtetett, hogy a királyi birtokok eladományozását, a várbirtokok elherdálását követően kialakuló új megyei közigazgatás – legalábbis részben – a királyi szerviensek kezébe megy át.

II. Endre külpolitikája uralkodásának utolsó éveiben

Önálló cikk.

IV. Béla újabb birtokvisszavételei

Az új király első dolga volt, hogy leszámoljon apja híveivel. Azokat a főembereket fogta el és vette val­la­tóra, akik még II. Endre életében a viszály és háborúság szítói voltak a királyi atya és fia között, s akik sem­mi tiszteletet nem tanú­sí­tot­tak iránta. Amikor Béla megfordult apja udvarában, szóval és tettel egy­a­ránt megszégyenítették. IV. Béla súlyos vádak­kal illette politikai ellenfeleit. Állítólag az volt a titkos ter­vük, hogy mind II. Endre, mind Béla félreállításával maguk között osszák fel az országot, s így ki-ki a maga birtokán független legyen. Amikor pedig ebbeli terveik nem vál­tak valóra, II. Frigyes osztrák herceghez fordultak, s levél útján kinyilvánították ama elszánásukat, hogy bizonyos feltételek tel­jesítése esetén az ország koronáját II. Frigyes császárnak adnák. Az üzenet közvetítőjét azon­ban elfog­ták, s így lelep­le­ző­dött az összeesküvés, amelyben a II. Endre új berendezkedése folytán gaz­da­sá­gi­lag meg­erősödött arisztokrácia, miután egye­lőre még sikertelenül próbálkozott a világi magán­nagy­bir­tok részállammá ala­kí­tásával, idegen uralkodó kezére akarta ját­szani az Árpádok koronáját. Ampod fia Dénest, aki II. Endrének hosszú éve­ken át tárnokmestere, majd nádora volt, aki­nek nevéhez kap­cso­ló­dott II. Endre új gazdaságpolitikája, s akit Beat­rix­hoz fűződő tiltott viszonnyal vádoltak, IV. Béla király meg­vakíttatta. A másik céltábla Kán nembeli Gyula volt, II. Endre hosszú évtizedeken át hűséges embere, több alka­lommal nádori méltóságra is felemelkedett tanácsosa, aki az utolsó években Kálmán szlavón herceg udvarában a szlavón báni tisztet töltötte be. Gyulát börtönbe vettette IV. Béla, és a nagy kar­riert befutott főúr 1237 táján fogságban végezte életét. II. Endre több hívének sikerült IV. Béla le­szá­mo­lása elől elmenekülni. A hűtlenséggel és az ország javainak elté­kozlásával vádolt főemberek birtokait IV. Béla elko­bozta. A király oly módon is meg akarta törni a főurak elbi­za­ko­dott­ságát, hogy meg­pa­ran­csolta: büntetéssel kell súj­tani azokat, akik – a királyi hercegek, az érsekek és a püspökök kivé­te­lével – az uralkodó jelenlétében le merészelnek ülni, s tűzre vettette a főurak tanácsbeli székeit. Béla hatá­ro­zott fellépése II. Endre hívei ellen természetesen nem talált helyes­lésre a száműzöttek rokonai, a bebör­tön­zöttek barátai körében, akik maguk is aggodalommal tekinthettek a jövőbe, s Béla ellen szították a han­gulatot.

A meghalt király párthíveivel való leszámolás együtt járt az új királyi tanács kialakításával. A vezető tiszt­ségek betöl­té­sénél IV. Béla elsősorban azokra a főemberekre támaszkodott, akik már korábban bizo­nyították az iránta való hűsé­gü­ket. Nádor­nak megmaradt az a Tomaj nembeli Dénes fia Dénes, aki már 1234–1235 fordulóján, tehát még II. Endre éle­tében átvette a nádorságot Ampod fia Dénestől. A király legelső dolgainak egyike volt, hogy még 1235-ben bir­tok­a­do­mánnyal látta el Dénest, ezzel is kife­jezve azt a bizalmat, amit iránta táplált. Az oklevél narratiója csokorba szedi Dénes érdemeit, s kie­meli, hogy már 1217-ben, II. Endre keresztes hadjáratakor ő kísérte a gyermek Bélát Német­or­szágba, s később is több­ször hadakozott együtt Bélával. 1233-ban II. Endre táborából átállt Béla erdélyi herceg hívei közé, és ott 1233–1234-ben a vaj­dai tisztséget viselte. Politikai tapasztalata, Béla irányába tett for­du­lata mindenképpen magyarázza Dénes nádorságát.


1235-ben kedvezőnek látszott a helyzet a közel fél évtizede kényszerűen félbemaradt poli­tika folytatására. Nem volt már az élők sorában II. Endre, akinek tékozló birtokpolitikáját volt hivatva e res­tauráció ellensúlyozni és hatály­ta­la­ní­tani, nem volt már a politikai élet színpadán sem Ampod fia Dénes, sem a mértéktelen királyi adományokat szor­gal­mazó többi II. Endre-párti főúr. A II. Endre örö­kébe lépett Bélának ugyan Kálmán szlavón herceggel kellett osztoznia az ország kormányzásában, de mivel Kálmán már hosszabb idő óta Béla nézeteit osztotta, így gyakorlatilag ez nem jelen­tett akadályt a bir­tok-visszavételi politika újrakezdésében, illetve folytatásában.

Nem volt eltérés a birtokvisszavétel célkitűzésében az 1228-1231 között folyt restaurációhoz képest: továbbra is a III. Béla kori állapot visszaállítása lebegett követendő célként IV. Béla szeme előtt. Egy 1238. évi királyi oklevélben nyíltan utal arra, hogy a visszavétel az Imre és Endre királyok idején tett ado­mányokra terjed ki.


IX. Gergely pápa 1236. január 16-án Bélához, január 25-én pedig Kálmánhoz intézett levelében a beregi egyez­ményre hivatkozva tar­totta jogtalannak a visszavételt, s intette Bélát és Kál­mánt, hogy az egy­házak Imre és II. Endre ado­má­nyá­ból juttatott ingatlanait hala­dék­talanul állítsák vissza, s a káro­kért megfelelő elégtételt adjanak.


Az 1238-ban megfigyelhető megtorpanás vezetett el a birtokrestaurációs politika 1239. évi elakadásához. E politika a gyors lezárás ellenére számos komoly eredményt mutatott fel. A II. Endre-féle donációs gyakorlattal szemben lecsökkent az új adományok juttatása, valamint a korábbiak megerősítése. A közvetlen cél megvalósulásának számított, hogy nőtt a várak földállaga.


II. Endre tudatosan szakított a magyar királyok birtokaikon alapuló domaniális gaz­dál­kodási rendjével, s ami­kor az államháztartást a pénzgazdaságra alapozta, tulaj­don­képpen kez­det­leges regále-politikát folytatott. Ebből a gaz­daságpolitikából IV. Béla csak kevés elemet vett át. Ezek közé tartozik a bérleti rendszer fenntartása. IX. Ger­gely pápa 1239 decemberében megengedte a magyar király­nak, hogy az ország jöve­delmeit nem keresztényeknek, azaz zsi­dóknak és másoknak is bérbe adhassa. IV. Béla viszonyát a II. Endre-féle gazdaságpolitikához az oppozíció jel­le­mezte. Béla a királyi hata­lom szemmel látható hanyatlását, a királyi tekintély csorbulását II. Endre mértéket nem ismerő ado­mányozási politikájának nyakába varrta, s e doná­ciós politikával együtt szinte mindazt elvetette és tagadta, ami II. Endre alatt azzal kap­csolatba került vagy összeforrott. A IV. Béla-féle logikai sort jól tük­rözi Roge­rius írás­műve. Eszerint a király vagyonának, méltóságának, hatalmának, nagyságának for­rásai a vármegyék voltak, de némely régibb király pazarlása következtében a vár­me­gyék jogának meg­rövidítésével érdemtelenek is örök­a­do­má­nyul nyertek vár­me­gyék­hez tartozó birtokokat és falvakat. Így a vármegyék elvesztették ember­a­nya­gu­kat, elsze­gé­nyed­tek, ezzel szemben az udvari mél­tó­ság­vi­se­lők, a tárnokmester, az asz­talnok-, pohárnok- és lovászmester annyira megtollasodtak, hogy a királyt szinte sem­mibe se vették.


Talán más módon is sikerült IV. Bélá­nak az ország peremterületein megyényi nagyságú területeket vissza­nyer­nie. Így 1267 előtt, alkal­ma­sint éppen a tatárjárást megelőző néhány évben, csere fejében visszaváltotta az ország északi határa men­tén fekvő Árva vidé­két a Balassa-ősöktől, akik talán II. Endre bőkezűségéből juthattak annak bir­to­kába.

Mivel a királyi birtokok II. Endre kori megfogyatkozása, a vármegyék meg­gyen­gü­lése kihatott a koráb­ban jobbára vár­megyei keretekben létező magyar királyi haderő hely­zetére is, IV. Béla az ado­má­nyo­zá­sok folytán elveszített vár­ka­tonaság pótlására egy, már III. Béla korában is létezett gyakorlatot ele­ve­ní­tett fel. Eszerint bizonyos kivál­tságok, bir­tokok adományozása nem egyszerűen már megtörtént szol­gá­lat jutal­mazásaképpen történt, mint II. Endre korá­ban, hanem feltételhez kötődött, kato­náskodási köte­le­zettséggel járt. Így 1239-ben Chertut, aki még az 1220-as évek első felében, ausztriai száműzetésében tett hasznos szolgálatokat Bélának, rokon­sá­gá­val együtt kivette a szek­szárdi apátság lovas hírnökeinek sorá­ból, az apátság szabad jobbágyaivá tette őket, s előírta számukra, hogy a kirá­lyi seregben pán­cé­lo­san jelenjenek meg. 1240-ben IV. Béla kétekényi nyitrai várföldet adott vissza korábbi tulaj­do­no­sa­ik­nak, akik az egész megnevezett várföldet II. Endrétől kapták ado­mányba, hogy hadjárat idején egy fegy­ve­res kato­nát kell a királynak küldeniük.

Írásbeliség

Amíg III. Béla 24 éve alatt 35, addig Imre 8 éve alatt 45, II. Endre 30 éve alatt pedig több mint 300 királyi oklevél készül­téről van tudomásunk.

Folyamatosan működött a XII. század végére kialakult kancellária, bár állandó alkal­mazottakkal még nem ren­del­ke­zett, s ügyvitele nem érte el a későbbi idők fej­lett­ségi színvonalát. A kancellárok a mindenkori uralkodók bizalmi embe­rei vol­tak, nem véletlen tehát, hogy idővel magas egyházi méltóságokba emelkedtek. Imre kancellárjai közül hár­man is püs­pökké lettek, s helyükre mások kerültek. Az első kísérlet, amely az alkancellári méltóság meghonosítását célozta, Róbertnek, a későbbi veszprémi püspöknek és esztergomi érseknek 1209. évi ama újítása jelen­tette, hogy a kan­cellárt az alkan­cellár helyettesítse a királyi oklevelezés ügyeiben. Gya­korlattá azonban ez csak II. Endre ural­ko­dá­sá­nak utolsó éve­i­ben vált, amikor Ugrin kalocsai érsek 1230-ban felvette a kancellári címet, de magas egyházi mél­tó­sága nem tette lehe­tővé, hogy maga irányítsa a kancellária munkáját. Ezért állandó helyet­tesre volt szüksége, s ez veze­tett az alkancellári tiszt­ség immár végleges kia­la­ku­lásához. Az alkancellárság létrejötte a kancellária mint hivatali tes­tület további kifor­má­ló­dása irányába mutat, amely azonban az állandó kancelláriai személyzet hiá­nya folytán még távol áll a zárt hivatali tes­tü­let­től. Az oklevél szerkesztését, írá­sát továbbra is a királyi udvar papjai, káplánjai végez­ték, méghozzá eléggé alkalmi jel­leg­gel, ami főleg II. Endre oklevelei esetében az írás sokféleségében mutatkozik meg. Ugyan­csak a század elején gyakoribb, hogy az oklevélnyerő, persze csak ha nagyobb egyházi testületről van szó, maga végezte a neki szóló királyi oklevél kiál­lí­tá­sát vagy letisztázását, s így a királyi udvarra csupán a megpecsételés maradt. A királyi oklevél egyetlen hitelesítő jele kor­szakunkban a pecsét. Az állandó szer­ke­ze­tet nyerő királyi oklevél részei közül az elbeszélő rész (narratio) méltó külön emlí­tésre. Az érdemek elősorolása – magyarországi sajátosságként – olykor annyira rész­le­tező és oly mértékben történeti jel­legű, hogy inkább illenék krónikába vagy ges­tába, semmint jog­biztosító oklevélbe.

XII. századi előzmények után a XIII. század első harmadában alakultak ki a hite­les helyek, vagyis azok az egyházi tes­tü­letek, káptalanok és konventek, amelyek a felek kérésére vagy hivatalos megbízás alapján közhitelű okleveleket állí­tot­tak ki. A hite­les helyek oklevéladó gyakorlata fokozatosan nyert teret. Az esztergomi, győri, budai, veszprémi és szé­kes­fe­hér­vári káptalan, valamint a pannonhalmi konvent már 1210 táján hiteles helyi jelleggel adott ki okleveleket, más egy­házi testületek utóbb kezdték el az oklevéladást. Mindenesetre a rendszer gyors térhódítását mutatja, hogy az 1222. évi Arany­bulla 1231. évi megújítása a poroszlók idézését vagy tanúbizonyságát csak a megyéspüspök vagy a káp­talan tanú­bi­zonyságával együtt fogadja el érvényesnek, kisebb ügyekben pedig elégségesnek tartotta a szom­szé­dos kon­ventek vagy kolos­torok tanúbizonyságát. A legelső hiteles helyi oklevelek még pecsételetlenek, de a XIII. század eleje óta rohamosan elter­jedt a pecsét alkal­ma­zása okleveleiken. Mindenesetre a székesfehérvári társaskáptalan csak 1235–1237 között jut pecsét­hez, egészen addig megpecsételetlenül adott ki okleveleket, ami akkor már archaikus okle­vélkibocsátási módnak szá­mított. Sajátságos emléke a XIII. század első fele káptalani jogi írásbeliségének a Váradi Regest­rum, amely az 1208–1235 közötti időből 389 jogeset rövid leírását foglalja magában. Ezek nagy része a váradi káp­talan előtt tartott isten­í­té­le­tek eredményeit tartalmazta, de más ügyek regestrumbeli írásos megörökítését is kérték a káptalantól, ami hozzájárult e tes­tület oklevéladó gyakorlatának kialakulásához.

Az egyházi és világi hatóságok rendszeres oklevéladása II. Endre uralkodása alatt indult meg. Egyházfők által kiadott okle­velek már a korábbi évtizedekből is marad­tak ránk, míg a világi tisztségviselők, a nádor, országbíró stb. diplomái az 1220–1230-as években tűnnek fel. A hatósági oklevelek a királyi okleveleket utánozták szer­kesztésükben és kiál­lí­tá­suk­ban. Mind az egyházi, mind a világi hatósági sze­mé­lyek okleveleiket saját pecsétjükkel hitelesítették. Ugyancsak a XIII. szá­zad első évti­ze­deitől kezdve maradtak ránk megyésispáni oklevelek. A Zalán innen és túl élő összes királyi szer­viensek 1232. évi ítéletlevelével megjelent a század folyamán elter­jedő nemesi megyei okleveles gyakorlat első ter­méke. Noha a dél-erdé­lyi szászoknak már II. Endre adott közös pecsétet, kiváltságos testületek okleveleivel, miként városi okle­velekkel sem, a tatárjárásig terjedő időszakban nem találkozunk. Nagy ritkán még olyan magánoklevelek is kelet­keztek a XIII. század első évtizedeiben, amelyek magán­személyek nem közhitelű (authenticus) pecsét alatt állí­tot­tak ki; az ilyen okle­ve­leknek tel­jes bizonyító erejük nem volt.


A ferrarai trubadúr-légkörben felnőtt Beatrix, II. Endre harmadik felesége Kálmán herceg nejét, Salomét Esztergomba hívta játékokra és udvari lát­vá­nyos­sá­gokra, amin megint csak lovagi tornát érthetünk.


Bizo­nyos vonatkozásban a lovagi irodalom funkcióját töltötte be Magyarországon Ano­nymus gestája, s még a II. Endre uralkodásának első éveiben keletkezett László-legenda is.

A tatárok Magyarországon

A dél felé vonuló kunok szem­betalálkoztak Bulcsú csanádi püspökkel és Barc fia Miklóssal, II. Endre egy­kori nádo­rá­val, akik sok nemes társaságában családtagjaikat az északi országrészbe kísér­ték, hogy azután a királyhoz csat­la­koz­zanak.

Arató Endre

A szász kiváltságok és a nemzeti ideológia

A szászok II. Endre, majd I. Mátyás által valamennyi szász székre kiterjesztett privilégiumaik alapján belügyeiket maguk intézték, s mint a Szent Korona tagjainak, képviseletük volt az országgyűlésen is.

Lábjegyzetek

  1. Schwandner III. 589.
  2. Monumenta Ecclesia Strigoniensis I. 200.
  3. Theiner I. 2.
  4. Gombos I. 252.
  5. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: Anonymus. Ford. Pais 120–121.
  6. Theiner I. 2.
  7. Hodinka, OÉMV 325.
  8. Szentpétery, Reg. Arp. I. 89.
  9. Szentpétery, Reg. Arp. I. 105.
  10. Theiner I. 20. – Magyar fordítása: MakkaiMezey 131.
  11. Az időrendbe szedett váradi tüzespróba-lajstrom. Karácsonyi János és Borovszky Samu közreműködésével kiadja a váradi káptalan. 273.
  12. Wagner, UB 77.
  13. Theiner I. 42
  14. Az Aranybulla (A hétszázötvenedik évfordulóján). Közzéteszi Érszegi Géza. Évk. Fejér m. 6. Székesfehérvár, 1972. 14 – Magyar fordítása: uo. 20.
  15. Wenzel, Árpádkori új okmánytár XI. 236.

Irodalom

A steini és hainburgi vámjegyzékek, valamint a II. Endre kori esztergomi vámtarifa értékelésére nézve hasznos Domanovszky Sándor, A harmincadvám eredete (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV. 4. Budapest, 1916); Hóman, Magyar pénztörténet; Belitzky János, A magyar gabonakivitel története 1860-ig (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 2. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1932).

Endre dalmát–horvát hercegségét V. Klaić (O hercegu Andriji. Rad Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti CXXXVI. Zagreb, 1898) dolgozta fel. Imre és Endre harcainak máig legrészletesebb bemutatása: A. Huber, Studien über die Geschichte Ungarns im Zeitalter der Arpaden (AÖG 1883. 1).

Endre börtönéből való szabadulásának, valamint Imre uralkodása utolsó hónapjainak kronológiáját Karácsonyi János Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899), valamint Mátyás Flórián Sz. László és Imre királyok végnapjai és II. Endre életévei, fogsága és temetése (Értekezések a történeti tudományok köréből XIX. 1. Budapest, 1900) című tanulmányában állapította meg.

II. Endre új berendezkedéséről két tanulmány rajzol képet: R. Kiss István II. Endre birtokreformja: a perpetuitas (Debreceni Szemle, 1927. 1) című dolgozata úttörő jelentőségű, de az új berendezkedés kezdő dátumának meghatározásában évtizedes tévedést tartalmaz; a kérdéskör alapos áttekintése ifj. Horváth János, P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4) című munkájában található.

A vármegye-eladományozásokról Pesty Frigyes A magyarországi várispánságok története különösen a XIII. században (Budapest, 1882) című könyve alapján lehet tájékozódni. A drávántúli "megyék" (nemzetségi szállásterületek) elörökítését a bribiri comitatus példáján illusztrálja N. Klaić, Postanak plemstva ,,dvanaestero plemena kraljevine Hrvatske" (Historijski Zbornik, 1958-1959). Locsmánd elidegenítésére lásd Kristó Gyula, A locsmándi várispánság és felbomlása (Soproni Szemle 1969. 2). A Szentgyörgyiek birtokviszonyait Ila Bálint dolgozta fel: A Szentgyörgyi és Bazini grófok birtokainak kialakulása (Turul, 1927. 3-4).

II. Endre mértéket nem ismerő birtokadományozásának magyarázatára a királyi birtok szétforgácsolódásának és a magánnagybirtok megerősödésének törvényszerű voltát marxista történetírásunk, különösképpen pedig Elekes, A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig hangoztatja.

A II. Endre kori adózásra lásd Eckhart Ferenc, A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig (Arad, 1908); a pénzváltási illetékre Thallóczy Lajos, A Kamara Haszna (lucrum camerae) története kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődésével (Budapest, 1879); Hóman, Magyar pénztörténet [A tárnokmesteri tisztségre hasznos Boreczky Elemér, A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig (Különlenyomat a Magyar Jogász-Újság 1905. évi folyamából. Budapest, 1904). Ampod fia Dénes tárnokmester pályájára lásd Wertner Mór, Ompud nádor és utódai (Turul, 1895. 2). Az izmaeliták szerepével a II. Endre kori államháztartásban számos írás foglalkozik: Réthy László, Magyar pénzverő izmaeliták és Bessarábia (Arad, 1880); Csetneki Elek, Az izmaeliták (Egyet. Phil. Közl. 1881. 2); Hóman Bálint, A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában (Budapest, 1921); Györffy, Budapest Története.

Gertrúd családi viszonyaira lásd E. Oefele, Geschichte der Grafen von Andechs (Innsbruck, 1877). Gertrúd testvéréről, Bertoldról gazdag anyag található H. Schmidinger Patriarch und Landesherr. Die weltliche Herrschaft der Patriarchen von Aquileia bis zum Ende der Staufer (Publikationen des österreichischen Kulturinstituts in Rom I. Abteilung 1. Graz-Köln, 1954) című művében. Bertold kalocsai érsek és János esztergomi érsek 1211. évi egyezménytervezetéről fontos észrevételeket tesz: Kumorovitz L. Bernát, Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18, Budapest, 1971). II. Endre és Gertrúd gyermekei közül Erzsébetről lásd Gyöngyösi Rozália, Szent Erzsébet thüringiai fejedelemasszony élete (Értekezések a Kolozsvári M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem közép- és újkori történelmi szemináriumából 10. Kolozsvár, 1917); Kálmánról Kanyó Géza, Kálmán herczeg 1908-1241 (Katholikus Szemle 1895. 2-3).

II. Endre uralkodása első éveinek németek számára kedvező politikáját elsősorban azok a tanulmányok tekintik át, amelyek Gertrúd meggyilkolásával foglalkoznak: A. Huber, Studien über die Geschichte Ungarns im Zeitalter der Arpaden (AÖG 1883. 1); Mátyás Flórián, Népmondák és történeti adatok Gertrúd királyné erőszakos haláláról (Századok 1907. 10). A Gertrúd elleni merényletet végrehajtó és II. Endre király bosszújának áldozatul esett Péter személyére lásd Dudás Gyula, Petur bán és Peturváradja (Századok 1906. 1); P. Rokay, Iz srednjovekovne istorije Novog Sada (Zbornik za istoriju. Matica Srpska, 1975. 11).

A Német Lovagrend monográfiája: M. Tumler, Der Deutsche Orden im Werden, Wachsen und Wirken bis 1400 mit einem Abriss der Geschichte des Ordens Von 1400 bis zur neuesten Zeit (Wien, 1954). A Német Lovagrend barcasági betelepedésére lásd Das Burzenland. I-IV. Hrsg. E. Jekelius (Kronstadt, 1928-1929); Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. A Német Lovagrend 13. század eleji magyarországi szerepléséről rövid áttekintést ad Illéssy János, Törekvések a német lovagrend meghonosítására Magyarországon (Századok 1902. 3).

Az új berendezkedés politikájából hasznot húzó világi arisztokraták közhivatalaira és birtokviszonyaira nézve összefoglaló jelleggel lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I-III/1. A Győr-nemzetségre vonatkozóan hasznos megjegyzéseket tesz Mályusz, Az V. István-kori gesta. A hatalmaskodás fogalmának 13. század eleji előfordulásaira utal Gerics József, Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében (Századok 1969. 4). A magánfamília vonatkozásában máig alapvető Szekfű Gyula, Serviensek és familiarisok (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII. 3. Budapest, 1912). A vitatható koncepció ellenére sok hasznos adatot és megfigyelést tartalmaz Bónis György, Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban (Kolozsvár, év nélkül [1947]). Hadászati szempontból tárgyalja a familiaritást Borosy András, Főurak, familiárisok, udvari harcosok Magyarországon a XIII. században (Hadtörténelmi Közlemények 1978. 3). A földvásárlás gyakoribbá válásáról korszakunkban Lederer Emma A középkori pénzüzletek története Magyarországon 1000-1458 (Budapest, 1932) című kötete tesz figyelemreméltó észrevételeket.

A nagybirtokosság előretörésének irányára és főbb állomásaira alapvetők Székely György következő munkái: Evolution de la structure et de la culture de la classe dominante laïque dans la Hongrie des Árpád (Acta historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1969. 3-4); A világi uralkodó osztály szerkezetének és kultúrájának fejlődése az Árpád-kori Magyarországon (Vasi Szemle, 1970. 1). A föld birtoklásának növekvő fontosságát hangsúlyozza G. Bolla, Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában.

A feudális úri nemzetségekre nélkülözhetetlen Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I-III/1. A nemzetségek újabb listáját és helynévi megfelelőjüket lásd Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfű László, Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez. II. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 48. 1974). Számos vonatkozásban érinti a feudális nemzetségek megítélését a Gerics József és Györffy György közti vita: Gerics József, A Tátony nemzetségről. Adalékok egy krónikahely értelmezéséhez (Történeti Szemle 1966. 1); Györffy György, Egy krónikahely magyarázatához (Történeti Szemle 1966. 1); Gerics József, Közlemények_EPA00001_1967_05-06_583-598.pdf Krónikáink néhány genealógiai vonatkozásáról (Irodalomtörténeti Közlemények 1967. 5-6); Quaedam puella de genere Tatun (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio historica, 1967].


Az új berendezkedés ellenzékére összefoglalóan lásd ifj. Horváth János, P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4). II. Endre uralma első szakaszának politikáját a görögországi Géza-fiak elleni akciók sorának tekinti Miklósy Zoltán (II. Endre és a trónkeresők. Budafok, 1911), s ezzel túlértékeli azt a veszélyt, amelyet a Géza-fiak reálisan jelentettek II. Endre trónjára. A Géza-fiakra bizánci forrás is utal, ezzel kapcsolatban lásd Sz. de Vajay, Byzantinische Prinzessinnen in Ungarn (Ungarn-Jahrbuch, 1979)]. Az 1214. évi mozgalommal kapcsolatban figyelemreméltó észrevételeket tesz Bartoniek Emma, Az Árpádok trónöröklési joga (Századok 1936. 9-10); Mályusz Elemér, A karizmatikus királyság (Társadalomtudomány, 1934. 3). Béla 1214. évi királlyá koronázását az Érszegi Géza cikkében publikált oklevél bizonyítja: Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarisch-ungarischen Beziehungen während der Herrschaft Borils (Bulgarian Historical Review, 1975. 2).

A királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépek 13. század eleji helyzetéről az a szakirodalom tájékoztat, amelyet fentebb, a 4. pontban az átmeneti rétegekre vonatkozóan idéztünk.

Az új berendezkedés külpolitikájára vonatkozó irodalom: Halics 13. századi történetét V. T. Pasuto Ocserki po isztorii Galicko-Volinszkoj Ruszi (Moszkva, 1950) című könyvében dolgozta fel. A korszak magyar-orosz kapcsolatainak összegzését adja Pasuto, Vnyesnyaja polityika drevnyej Ruszi. Magyar részről még várat magára a gazdag Árpád-kori magyar-orosz viszony monografikus áttekintése. Lovcsányi Gyula Adalékok a magyar-lengyel érintkezés történetéhez a mohácsi vész előtt (Századok 1886. 4-5) című tanulmánya, valamint Kállay Ubul Mikor koronázták Kálmánt, Halics felkent királyát, a pápától küldött koronával? (Századok 1903. 7) című cikke csak részletkérdésekre szorítkozik.

Iwachin 1210. évi bulgáriai katonai akciójára lásd Karácsonyi János, Az erdélyi székelyek első hadjárata 1210-ben (Századok 1912. 4). A bolgár és a vele érintkező balkáni viszonyokra nézve nagy részletességgel tájékoztat V. Zlatarszki, Isztorija na balgarszkata darzsava prez szrednite Vekove. III. (Szofija, 1940), Röviden összefoglalja a 13. század első két évtizedének bolgár állapotait G. Érszegi, Eine neue quelle zur Geschichte der bulgarisch-ungarischen Beziehungen während der Herrschaft Borils (Bulgarian Historical Review, 1975. 2).


Az 1217-1222. közötti fél évtized magyarországi belső politikai helyzetének története kevéssé feldolgozott. Az új berendezkedés politikájának 1217. évi megtorpanására IFJ. Horváth János (KözleményekEPA00001_1966_03-04_261-282.pdf P. mester és műve. Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4) mutatott rá. II. Endre uralkodási éveinek 1218-cal kezdődő újfajta számítására lásd Karácsonyi János, Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899). Az erőszakkal elfoglalt várbirtokok visszavételét a magyarországi birtokpolitika évszázados fejlődésvonalába állítva tárgyalja Rákos István, IV. Béla birtokrestaurációs politikája (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 47. 1974). Béla szlavón hercegségére utal, s a Szlavónia-fogalom formálódását kíséri nyomon Györffy György, Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata (Levéltári Közlemények 1970. 2)]; Kristó Gyula, A feudális széttagolódás Magyarországon (Budapest, 1979).

Az 1222. évi Aranybullának számos kiadása és gazdag szakirodalma van. Legújabb kiadása, a szöveghagyományok bemutatása és magyar fordítása: Érszegi Géza, Az Aranybulla (Fejér megyei Történeti Évkönyv 6. Székesfehérvár, 1972).

A régebbi irodalom termékei, így például Ferdinandy Gejza Az Aranybulla (Budapest, 1899) című értekezése - az Aranybullában feudális-nemesi alkotmányt kereső szemlélete miatt - ma már alig használható. Túlhaladottak azok a próbálkozások is, amelyek az Aranybullát nem a belső hazai fejlődésből, hanem idegen joghatásoktól magyarázták: Divéky Adorján Az Arany bulla és a jeruzsálemi királyság alkotmánya (Értekezések a történeti tudományok köréből XXV. 1. Budapest, 1932) című írása szentföldi francia, Fest Sándor Magna Carta - Aranybulla (Budapest Szemle 1934. 682-683) című cikke angol, Győry, Gesta regum – Gesta nobilium című munkája pedig - szinte csak sejtésszerűen ugyan - aragon hatást keresett az Aranybullában.

A régebbi irodalomból társadalomtörténeti célkitűzése miatt emelkedik ki Erdélyi László Az Aranybulla társadalma (Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének negyvenedik, szemináriumi vezetőtanárságának harmincadik évfordulója ünnepére. Budapest, 1917) című dolgozata, amely azonban számos tévedést tartalmaz. Az Aranybulla létrejöttére, az Imre-párti előkelők szerepére nézve máig alapvető Karácsonyi János, Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899). Az Aranybulla egészére nélkülözhetetlenek azok a feldolgozások, amelyek részint a Székesfehérvár évszázadai II. kötetében, részint pedig az Album Elemér Mályusz című., az Aranybulla 700 éves évfordulója tiszteletére 1972 augusztusában meqrendezett székesfehérvári tudományos ülésszak anyagát tartalmazó kiadványban olvashatók.

Számos tanulmány foglalkozik az Aranybulla egyes cikkelyeivel. Juhász László Az Aranybulla 21. cikke megromlott szövegének helyreállítása (Filológiai Közlöny 1958. 1.) című írásában erősen vitatható konjektúrát ad. Bónis György A székesfehérvári törvénynaptól az "ország szabadságáig" (In: Székesfehérvár évszázadai II.) című tanulmányában a szabadság-fogalom konkrét jelentkezését és értelmezését vizsgálja. Az Aranybulla sóval kapcsolatos cikkelyét elemzi Kumorovitz L. Bernát Buda (és Pest) "fövárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18. Budapest, 1971) című tanulmányában, míg híres záradékához fűz megjegyzéseket Gerics József Az Aranybulla ellenállási záradékának értelmezéséhez (In: Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerkesztette Bertényi Iván. [[Budapest#1980|Budapest, 1980]) című munkájában. Az Aranybulla kiadatását kísérő tömegmozgalomra lásd Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon.

Az Andreanumot a Magyarországon élt többi etnikum 13. századi viszonyainak tükrében vizsgálja Mályusz Elemér, A középkori magyar nemzetiségi politika (Századok 1939. 7-8). Számos írás foglalkozik az Andreanummal a 3. pontban említett, az idegen etnikumokra vonatkozó munkák közül. A székelyek keletre tolódására lásd Györffy György, A székelyek eredete és településük története (In: Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér. Budapest, 1941). A pápai-magyar kapcsolatokra jól használható Fraknói, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel. Domaldról S. Milinović Cetinski Knez Domaldo (Zara, 1886) címmel készített monográfiát.