II. Frigyes porosz király

A Múltunk wikiből

der Alte Fritz

Berlin, 1712. január 24. – Potsdam, 1786. augusztus 17.
Poroszország királya, valamint Brandenburg választófejedelme
Wikipédia
FriedrichIIvonPreussenPesne1736.jpg
1740. december 16.
II. Frigyes porosz király benyomul Sziléziába; az osztrák örökösödési háború kezdete.
1741. január 26.
Pálffy János gróf országbíró körlevélben szólítja fegyverbe a nemességet a poroszok ellen.
1741. április 10.
II. Frigyes porosz király Mollwitznál legyőzi az osztrák sereget és elfoglalja Sziléziát.
1741. május 14.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1741. június 25.
Pozsonyban Mária Teréziát Magyarország királyává koronázzák.
1741. július 31.
Károly Albert bajor választófejedelem elfoglalja Passaut, és ünnepélyesen tiltakozik Mária Terézia magyar királlyá koronázása ellen.
1741. szeptember 11.
Pozsonyban az országgyűlésen a magyar rendek életüket és vérüket (vitam et sanguinem) ajánlják fel Mária Terézia trónjának védelmére.
1741. szeptember 21.
Lotharingiai Ferenc társuralkodó leteszi az esküt a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek előtt.
1741. október 9.
Fegyverszünet II. Frigyes és Mária Terézia között.
1742. június 11.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai a sziléziai Boroszlóban békét kötnek; Mária Terézia lemond Szilézia nagy részéről.
1744. augusztus 7.
II. Frigyes porosz király ismét hadat indít Mária Terézia ellen, Szászországon keresztül benyomul Csehországba.
1744. szeptember 16.
II. Frigyes elfoglalja Prágát.
1744, az év végén
Mária Terézia hadai kiszorítják II. Frigyest Csehországból.
1745. június 4.
II. Frigyes a sziléziai Hohenfriedbergnél legyőzi a Lotharingiai Károly herceg vezette osztrák–magyar és szász sereget.
1745. szeptember 13.
Lotharingiai Ferenc toscanai nagyherceget, Mária Terézia férjét a Német-római Szent Birodalom császárává választják.
1745. október 4.
Majna-Frankfurtban császárrá koronázzák Lotharingiai Ferencet. (I. Ferenc néven uralkodik haláláig, 1765-ig.)
1745. december 25.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai Drezdában békét kötnek, újból megerősítve Poroszországot Szilézia birtokában.
1756. május 1.
Mária Terézia és XV. Lajos francia király megbízottai Versailles-ban szövetséglevelet írnak alá. A szövetség éle II. Frigyes porosz király ellen irányul.
1756. augusztus 29.
II. Frigyes benyomul seregével Szászországba és megszállja Drezdát. (A hétéves háború kezdete.)
1756. október 1.
II. Frigyes a csehországi Lobositznál legyőzi a. szászok segítségére vonuló Habsburg-sereget és betör Csehországba.
1757. június 18.
Mária Terézia serege a Prága melletti Kolínnál legyőzi II. Frigyes hadait.
1757. október 16.
Hadik András altábornagy ötezer főnyi sereggel (főleg huszársággal) a porosz sereg háta mögött megsarcolja Berlint.
1757. december 5.
II. Frigyes a sziléziai Leuthennél legyőzi a Habsburg-sereget.
1758 október 14.
A Habsburg-sereg a szászországi Hochkirchnél csatát nyer II. Frigyes ellen, de azután mégis visszaszorul Csehországba.
1759. augusztus 13.
Az egyesült Habsburg- és orosz sereg Odera-Frankfurt mellett, Kunersdorfnál legyőzi II. Frigyes seregét.
1763. február 15.
Mária Terézia és II. Frigyes megbízottai békét kötnek Hubertusburgban. (Ezzel befejeződik az 1756-ban megindult hétéves háború; Szilézia továbbra is Poroszország birtokában marad.)
1772. augusztus 5.
Pétervárott II. Katalin cárnő, II. Frigyes porosz király és Mária Terézia megbízottai aláírják a Lengyelország első felosztásáról szóló szerződést.
1779. május 13.
Mária Terézia és II. Frigyes porosz király megbízottai megkötik a bajor örökösödési háborút lezáró tescheni békét.

Ember Győző

Az osztrák örökösödési háború

II. Frigyes porosz király, aki Mária Teréziával egy időben vette át atyja örökségét, Szilézia egyes részeire emelt igényt, korábbi területcserékre és szerződésekre hivatkozva. Mária Terézia a jogtalannak tartott igényt elutasította.

A támadást II. Frigyes indította meg. Porosz csapatok már 1740 decemberében betörtek Sziléziába, és gyors sikereket értek el. Mint adott jelre, Bajorország és Szászország is támadásra indult. Csatlakozott az Ausztria-ellenes koalícióhoz és a támadáshoz Franciaország és Spanyolország is. Az előbbi Németalföldet, az utóbbi korábbi itáliai birtokait akarta megszerezni.

A hétéves háború

Franciaország sokáig vonakodott frontot változtatni. Amikor azonban Anglia, amellyel harcban állott az észak-amerikai (kanadai) gyarmatokért, 1756-ban egyezségre lépett Poroszországgal, védelmi szövetséget kötött Ausztriával.

Oroszországgal is védelmi szövetsége volt Ausztriának, támadásra azonban, XV. Lajoshoz hasonlóan, Erzsébet cárnő (1741–1761) sem akart vállalkozni, bár gyűlölte a poroszokat. Frigyes azonban nem várta meg, míg megtámadják: ő támadott. Szászországot rohanta le, noha ez az ország semleges szeretett volna maradni. Most már Franciaország és Oroszország is beavatkozott a háborúba, a védelmi szövetségnek megfelelően. Svédország is csatlakozott a poroszellenes koalícióhoz.

1757-ben II. Frigyes benyomult Csehországba. Prágánál ugyan győzelmet aratott, de a várost nem tudta elfoglalni. Az év júniusában pedig Kolínnál vereséget szenvedett az osztrák csapatoktól, amelyeket gróf Daun Lipót tábornagy vezetett. Ez volt az osztrák hadsereg első győzelme a nagy ellenfél fölött. Mária Terézia ekkor alapította a róla elnevezett érdemrendet, a legmagasabb ausztriai katonai kitüntetést, amelynek első nagykeresztjét Daun tábornagy kapta.

Franciaország nyugatról, Oroszország keletről nyomult be a Német-római Birodalom területére Poroszország ellen. II. Frigyes azonban győztesen került ki a franciák és az osztrákok elleni újabb ütközetekből.

1758-ban Morvaországba hatoltak be porosz seregek. Laudon Gedeon osztrák tábornok azonban megakadályozta, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Szászországban Daun újabb győzelmet aratott II. Frigyes fölött, aki más harctereken viszont győzni tudott.

1759 augusztusában az egyesült osztrák és orosz seregek Kunersdorfnál súlyos vereséget mértek a porosz királyra, amit azonban nem tudtak megfelelően gyümölcsöztetni.

1760-ban váltakozó sikerrel folytak a harcok. Berlin osztrák kézre került, de csak átmeneti időre. 1761-ben sem tudott egyik fél sem döntést kicsikarni.

1761-ben meghalt Erzsébet cárnő. III. Péter cár (1761–1762) nemcsak békét, hanem szövetséget is kötött II. Frigyessel. Péter meggyilkolása után II. Katalin cárnő (1762–1796) a szövetséget ugyan felbontotta, de a békét nem. Svédország is kivált a háborúból.

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

A hétéves háború nyertese Anglia lett. Az ugyancsak 1763-ban Párizsban megkötött békében Franciaország észak-amerikai. gyarmatainak legnagyobb részét elvesztette.

Mária Terézia mindkét nagy háborúja dinasztikus jellegű volt, az első a Habsburg-ház és Birodalom fenntartásáért, a második annak erősítéséért folyt. Magyarországot ezek a háborúk közvetve érintették, ennek ellenére derekasan kivette részét belőlük. Az állandó hadsereg mellett az örökösödési háborúban katonaságot és nemesi felkelést is kiállított. A magyar ezredek a hétéves háborúban is megjelentek Közép- és Nyugat-Európa különböző országaiban, katonai erényeikkel még olyan hadvezérnek az elismerését is kivívták, amilyennek a több veresége ellenére végül mégis győztes II. Frigyes bizonyult. Nádasdy Ferenc grófnak döntő szerepe volt az 1757-i kolíni győzelemben, Hadik András gróf pedig, ugyanebben az évben, huszáros bravúrral foglalta el Berlint és vágta ki magát a felmentésre érkezett sereg gyűrűjéből.

Wellmann Imre

Szőlőművelés

A Hegyalja bora iránt főképp lengyel részről mutatkozott kereslet, a nyugati, északnyugati nevezetes szőlővidékek termése pedig leginkább Sziléziában talált vevőre mindaddig, míg annak legnagyobb részét II. Frigyes el nem foglalta; ez aztán a piacnak olyan mértékű összeszűkülésével járt, hogy a soproniak kénytelenek voltak szőlőtőkéik egy részét kiirtani.

H. Balázs Éva

A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A türelmetlenség a külpolitikai akciók következetlenségéből adódott. Ilyen volt Lengyelország első felosztása. Ismeretes, a kezdeményező Nagy Katalin, a kivitelező Porosz Frigyes volt. József, az osztrák társuralkodó és vele egyetértésben Kaunitz szükségesnek tartotta, hogy a monarchia tekintélyéhez mérten részesedjék – a magyar korona jogán – a felosztandó országból. A tárgyalások elhúzódtak, a 60 ezer főnyi, Itáliából és más távoli tartományokból verbuvált osztrák sereg eltartása is igen költséges volt. Az évekig tartó készenlét idején Mária Terézia ugyan nem akadályozta meg az akciót, de kemény szavakkal elítélte, s a politikai morál jegyében önmagával is meghasonlott. Sem Kaunitz, sem II. József nem követhette a külpolitika kíméletlen játszmája során az öreg uralkodónő érzékeny kedélyhullámzásait. Talán ebből okult, amikor az utolsó háborús konfliktusra került sor, a „krumpliháború”-nak csúfolt okkupációra. Felmérte II. Frigyes akcióit, megértette, hogy a német dualizmus, mármint az osztrák–porosz ellentét döntő a monarchia jövője szempontjából. Nem olyan régen hangzottak el Porosz Frigyes szavai: „Mi németek vagyunk, mit törődünk azzal, hogy a franciák és az angolok Kanadában vagy az amerikai szigeteken ütik-verik egymást, mit törődünk azzal, ha az orosz és a török hajba kapnak.”[1] Kaunitz és József személyesen is tárgyalt a porosz királlyal. Mária Terézia ezúttal önállóan döntött: a porosz ellenében, s ily módon az orosz szövetség mellett.

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

„Csoda vagy ellenségeim isteni szamársága segített győzelemhez.”[2] Így vélekedett II. Frigyes porosz király, megvonva a kétéves háború mérlegét.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

De fontos olvasmány volt Voltaire azért is, mert – Venturival szólva – ő a legintelligensebb kutatója annak az útnak, mely a felvilágosodást az abszolutizmussal való megegyezéshez vezeti. Mások is jártak ezen az úton, de páratlan energiáját – például II. Frigyessel folytatott kísérletében – senki utol nem érhette. A porosz királyhoz írt, kettejük szakítását követő nyájas levelezés ellenére az osztrák uralkodó körök számára a látványos-botrányos szakítás nem lehetett közömbös.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Mária Terézia

Bajorországot kivéve mindenki igent mondott a Pragmatica Santióra. De amikor 1740-ben érvénybe kellett volna lépnie, az európai kis- és nagyhatalmak sorban szegték meg szavukat. Azonnal megmutatkozott, hogy a legveszélyesebb ellenfél a fiatal, energikus és mindenre elszánt porosz király, II. Frigyes lesz. Ebben a helyzetben, már az első harcok idején komoly támogatást kapott az ifjú királynő a dunántúli megyéktől.

Zinzendorf Károly

1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia.

A társuralkodó József császár

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[3] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[4] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[5] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[6] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy &aquo;udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[7]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[8] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[9] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[10]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és [[II. József király|József]g kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több &baquo;vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[11]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.) József szerint a tanárok fizetése túlságosan magas, ezért kényelmesek. Bezzeg, ha külön díjazásért tanítanak, akkor buzgólkodnak! Meg kell szigorítani a követelményeket az oktatási intézményekben. De főként új szellemet kell kialakítani a hivatalokban. Olyan sorok következnek, melyek mintegy „előfogalmazványai” az 1783-as pásztorlevélnek. Teljes bizalommal támogatja a jól működő hivatalnokot, ha teljes felelősséggel működik. De ha hibázik, ha mulasztást követ el, a leminősítéstől egészen a'megszégyenítő büntetésig minden sújthatja. „Folyhat a legtisztább vér ereiben, tölthetett ötven évet az állam szolgálatában, lehet előkelő rokonsága, mindez egyáltalán nem tarthat vissza attól, hogy Önt [a bűnbe-hibába esett hivatalnokot] a legnyilvánosabban, megszégyenítő módon egész Európa szeme láttára meg ne büntessem.”[12] Sok javaslatot tesz a katonaság új rendjére. S bőven hivatkozik tapasztalataira. Ezekkel ekkor már valóban rendelkezett, s tapasztalatai csak gyarapodtak a következő évtizedben: utazásai során bejárta a birodalom közeli és távoli országait. A monarchiáról írt emlékirata mintegy programként szögezi le, az uralkodó közvetlenül tartozik ismerni országait, alattvalóit. Tapasztalatszerzés és menekülés, ez volt utazásai célja és jellege. Kocsin, szerény igényekkel, egy-két kísérővel, inassal, szakáccsal, titkárával, akinek esténként lediktálta benyomásait, így utazott, alig jobb körülmények között, mint a kormány valamely középrangú tisztviselője.

„Minthogy a következő nyáron az önöknél tapasztalható politikai és katonai viszonyokat kívánom tanulmányozni, de sem az országnak, sem a meglátogatott vidéknek nem akarok költséget okozni, ezért szigorúan meghagyom, hogy sehol se fogadjanak tisztelgő polgárok és vezető testületek, sehol ne világítsák ki a helységet éjjel, ne zenéljenek, sem azon urak kastélyai, ahol az éjszakát töltöm, ne legyenek ünnepségek színhelyei. Olyan városokban, ahol ugyan szintén tilalmazom a rendi fogadtatást, de néhány személlyel szívesen kapcsolatba lépnék, a teljes inkognitó megtartását szintén megkívánom. Ne javítsák meg az utakat, mert ugyis sokat fogok lovagolni, és a dolgokat a maguk természetes és nem művi állapotában kívánom megnézni.”[13]

Politikai és praktikus okokból nevezte magát Falkenstein grófjának. Természetesen mindenütt felismerték, de protokoll-ellenességét rokonszenvvel fogadták, és általában tiszteletben tartották. Így takarékosan tudott utazni: nem kellett adományokat osztania, fogadásokat adnia a helybeli előkelőségek tiszteletére. Első utazásainak célpontjai a hétéves háború nevezetes csataszínhelyei. Látszólag katonai reszortjából adódtak ezek az utak, de inkább politikai tartalmuk volt. Ezeket követte a török határ felé a tájékozódás: Magyarország, Bánság, Erdély. A hatvanas évek végén utazik Itáliába, ide még egynéhányszor eljut. De fontosabb két találkozása II. Frigyessel és a galíciai tájékozódás Lengyelország első felosztása után.

A nyolcvanas esztendők drámája

Sőt: „Nekünk fontos, hogy ez az ország erős legyen”[14] – írta a francia külügyminiszter Nagy Frigyes Poroszországáról, és inkább gyanakodva, mint örömmel regisztrálta az azzal szemben álló monarchia hadi erejéről kapott adatokat. A francia kormány ugyan rossz néven veszi a lengyelekkel szembeni eljárást és azt, hogy az orosz cárnő törökellenes politikáját Frigyes támogatja, sőt szítja, s ezzel „lábbal tiporja az igazságot és az emberiességet…”[15]

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Nagy Frigyes par excellence katonai zsenialitása a harcok során emelte fel a porosz hadsereget arra a félelmetes, gépies tökélyre, mely mintaképpé vált egész Európában.

A hadügy vezetői igen változatos származékok voltak. Annak idején Savoyai Eugén csak az egyik legjelentősebb példa, de gondolhatunk a porosz hadseregben iskolázott, majd a francia tüzérséget megújító Szász Móric hercegre, aki oly szellemesen mutatott rá a porosz fegyelem veszélyeire: „Hogy találhat annak a katonának a lövése, akinek fő gondja nem a célzás, hanem a parancs figyelése.”[16] A franciák pszichológiai elemzéssel bizonygatták, hogy a hadviselés porosz módja összeegyeztethetetlen népük temperamentumával. De azért újítottak szárazon és vízen. Hajóhaduk ugyan az angol tengeri háború során a lovagi tornák eleganciájával kerülte az összecsapást. A hajók roppant drágák voltak, felszerelésüket kockáztatni súlyos gazdasági felelőtlenség lett volna. És bár a kronométer birtokában meglehetős pontossággal navigáltak már a század utolsó harmadában, ha az ellenséges hajórajok sajnálatosan összetalálkoztak, a tengeri csaták ágyúzásban merültek ki. Maurepas államtitkár ironikusan így nyilatkozott: „Tudja, milyen egy tengeri csata? A hajók manővereznek, lőnek egymásra, majd visszavonulnak. És ott marad a bemocskolt tenger…”[17] Csak Suffren admirális alatt szakítottak a franciák az indiai vizeken ezzel a kíméletes harcmodorral. Átvéve a szárazföldi seregek stratégiáját, ezentúl a tengeren is az ellenség megsemmisítése volt a cél. A Habsburg-monarchia megbízhatatlan szövetségese katonai szempontból éppen a nyolcvanas évekre megújult: a forradalom, a napóleoni háborúk sikerére megtörténtek az akaratlan előkészületek.

Ezen az úton kellett Ausztriának is járnia. Végtére a monarchia legalább akkora, mint Franciaország, a lélekszám és a négyzetmérföldek jegyében. Zömmel kontinentális helyzete azonban más feladatokat rótt rá. Míg Franciaországot nyugatról és délről a tenger karéja védte, a monarchia csupa könnyen megsérthető határ: íme Sziléziáról is le kellett mondania. A hadügy az előtérbe került. De mintha a porosz veszélyen kívül mással nem kellene számolni, mindenben Nagy Frigyes hadserege volt a mérce, annak felkészültsége, annak utánpótlása. Ebben a légkörben a hadi események hírei igen korán elérték II. Józsefet, környezetének feszült figyelmét ő is osztotta. Nem véletlen, hogy Podewils, a bécsi porosz követ már az ötesztendős kis trónörökösről azt jelenti: „Nagyobb a készsége a katonáskodásra, mint a tanulásra, az utóbbit egyenesen utálja.”[18] Később is – főként azért, mert kedvenc viselete regimentjének, a könnyűlovasoknak zöld mentéje volt – inkább katonának minősítik. Mondják – tévesen –, nagybátyja, Lotharingiai Károly hatása érvényesült a fiatalembernél. Emlegetik korán elvesztett felesége, Pármai Izabella befolyását, akinek a porosz hadseregről írott francia nyelvű munkája lett légyen egyk alapja az 1765-ben realizált katonai reformnak. A porosz minta mindenképpen ott szerepelt anyja és az ő hadi koncepcióiban, az erő és hatékonyság példáját Nagy Frigyes hadseregéből merítették.

A monarchia feudális jellegű, teljesen a nagy arisztokrata családok és a rendek hajlandóságához kötött, idejét múlta hadserege fokozatosan modernizálódott, növekedett. Lélekszáma békében is 200 ezer főt tett ki. A reform érdekében a királynő és fia egyaránt buzgólkodott. Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben. Ő, aki egykor a hadgyakorlatokon is részt vett, nem könnyen adta át a hadügy irányítását társuralkodó fiának. De meg kellett tennie, írta szomorúan bizalmasának, Tarouca grófnak, fiatalra kell bízni ezt a területet, hogy hosszú éveken keresztül egy kézben legyen.

A reformot a Habsburg Birodalom tarka nemzeti összetétele nem akadályozta, ez nem volt hátrány. Sehol sem volt még valódi nemzeti hadsereg: a toborzott vagy mindinkább sorozott katonák mellett, velük közel azonos számban idegen területről alkalmazott, államközi embervásárlással megszerzett zsoldoskatonák harcoltak. Így volt ez a franciáknál, ahol 40 ezer „idegen” volt a nyolcvanas években is a hadseregben, így volt a spanyoloknál, ahol 133 gyalogosezredből 27 külföldiekből verbuválódott. A hollandok skót katonákat alkalmaztak. Változatlanul főleg a svájci kantonok és némely német területek értékesítették így emberfeleslegüket, de már a brit szigetekről is érkeztek tisztek és közkatonák.

„Kétségkívül kívánatos lenne kiválóan fegyelmezett, válogatott emberanyagból hadsereget szervezni. De a hadsereg kedvéért nem tehetjük tönkre a nemzetet. Mert a nemzetet romboljuk, ha legjobb elemeitől megfosztjuk. A dolog úgy áll, hogy a hadsereg óhatatlanul a népesség aljából kerül ki, azok közül, akikre a társadalomnak nincs szüksége”[19] – ezek a legnagyobb francia hadügyminiszter, Saint-Germain őszinte szavai. II. Frigyesnek is az volt a véleménye, hogy a „keményen dolgozó emberekre úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Csak akkor kell besorozni őket, ha a legsúlyosabb veszély fenyeget.”[20]

A birodalom átcsoportosítása

Sajnálatos módon azonban a diplomáciai manőverek, a területszerzési és hatalombővítési igények másutt, a Hohenzollerneknél is alkalmazásra találtak. II. Frigyes fivére volt az a hasznos politikai mellékfigura, aki gyermekei révén holland, angol, sőt áttétellel orosz együttműködést is tudott biztosítani. Poroszország befolyása a német birodalmi választófejedelmek között döntő volt. A teljesen elavult császári, Habsburg veretű törekvésekkel szemben fokozatosan kibontakozott a porosz vezette német birodalmi ellenállás.

Amikor Miksa József bajor választó halálával 1777 legvégén a Wittelsbach-dinasztia „főága” kihalt, komolyan felmerült Bajorország bekebelezésének terve, amit – mintegy vágyálomként – Kaunitz már két évtizede felvázolt. Egyelőre volt legális örökös: Pfalz-Sulzbachi Károly Teodor választófejedelem. Székhelye, Mannheim kulturális központ hírének örvendett, ő maga egyike azoknak a fejedelmi személyeknek, akik Voltaire-rel leveleztek, s akik szűk kis hazájukban a felvilágosult uralkodó címét érdemelték ki, főként kultúrpolitikájuk révén. Mihelyt azonban Bajorországba költözött, Münchenben már korrupt, reakciós, intoleráns uralkodónak tartották. A bajor nemesség, a hivatalnokok s ezek hatására a nép meggyűlölte a sok nyugalmazott szerető és törvénytelen gyerek miatt állandóan anyagi gondokkal küszködő uralkodót.

Az osztrák-bajor örökség kérdése pedig veszélyes diplomáciai, sőt háborús bonyodalmakba sodorta Károly Teodort. Legközelebbi rokona, a pfalz-zweibrückeni herceg Porosz Frigyes biztatására rögtön bejelentette igényét Bajorországra, amikor Kaunitz elérte a Habsburgok kétes örökösödési jogának elismertetését a délbajor területekre: egy nagyobb uradalom és néhány cseh jogon igényelhető pfalzi birtok azonnal átszállt az osztrákokra. A Habsburg-csapatok meg is szállták ezeket a területeket. Ekkor lépett fel Frigyes: óvta a német fejedelmeket a Habsburg-ház túlságos terjeszkedésétől. A pfalz-zweibrückeni herceg csatlakozott hozzá, és a porosz csapatok behatoltak Csehországba, ahonnan néhány hónapnyi manőverezés után még 1778-ban el is távoztak. József a seregeinél tartózkodott, s ahogy Erich Zöllner összefoglaló Ausztria-történetében csendes iróniával leszögezi: bizonyságot adott hadvezéri képességei hiányáról, s arról, hogy a katonai ügyek iránti érdeklődése nem párosul katonai tehetséggel. A háború vérveszteség nélkül ért véget. De II. József erkölcsi vesztes volt, és további élete során ott dolgozott benne a megszégyenülés.

Néhány komikus motívummal mindenesetre gazdagodott a kor összképe. Az alkudozások során a bajor választó egyik fő igénye az aranygyapjas rend kellékeinek visszaszerzése volt, melyeket a spanyol udvar egyik ősétől elszedett, és illetéktelenül magánál tartott. A választó ennek megszerzéséhez a bécsi udvar segítségét várta. Követe azonban azt is sejtette Kaunitz megbízottjával, hogy legjobban egy saját személyének juttatott aranygyapjúnak örvendene. Megkapta. A folytatása ennek a feudális ízű és jellegzetes esetnek az, hogy Katalin cárnő sem mulasztotta el Józseffel való első személyes találkozása során ugyanezt az igényt bejelenteni. Hogy egy felvilágosult uralkodó a burgundi házhoz, a középkor alkonyához kapcsolódó teátrális rend tagja kívánjon lenni, különösnek tűnik, II. József és Kanunitz inkább azon csodálkozott, hogy nő létére kívánt ehhez hozzájutni. Nő lehetett király, cár is, de az aranygyapjas rend lovagja semmiképpen,

A bajor terv néhány év múlva majd újra felmerül. Azt mondhatnók, a legrosszabbkor, és lélektani szempontból kivételesen szerencsétlen formában. Előfordult, hogy az Európa új rendjét megszabó béketárgyalások során országok dinasztiát cseréltek. Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa. A megszégyenítő békekötés – a „krumpliháborút” lezáró tescheni béke – az egyik előzménye az új kísérletnek. A másik előzmény – tegyük hozzá, József és nem Kaunitz tervéről van szó – az a sikertelen akciósorozat, ami Osztrák-Németalföld javára, Hollandia ellenében lefolyt. Említettük már a franciák egyértelmű politikai és már-már katonai állásfoglalását Ausztriával szemben. József el tudta érni, hogy a teljességgel anakronisztikus várrendszert a hollandok felszámolják, és a belga földről elmenjenek. Azt azonban, hogy a Schelde elzárását (amelyet még a vesztfáliai béke rendelt el) megszüntessék, a hajózást a belga hajók számára szabaddá tegyék, s így Antwerpent új felemelkedés reményéhez segítsék, sem a hollandok, sem a franciák, sem az ismét aktivizálódott öreg Porosz Frigyes nem tűrte.

Ez az előzménye annak, hogy a bajor–belga csereügylet – hogyan is nevezhetnénk kíméletesebben – a nyolcvanas években ismét felvetődött. De fontos tényező az is, hogy II. József túlságosan későn ismerkedett meg az Osztrák-Németalfölddel. Mikor egyeduralkodó lett, 1781-ben első útja ide vezetett. Míg a német, cseh, magyar és olasz területek gyakori meglátogatása mintegy „tulajdonosi” felelősségét is táplálta, és vizuális-személyes élményei minden döntésének hátterében ott munkáltak, akkor is, amikor kormányzati teendői ezeket a „kirándulásokat” már nem engedték meg, Németalföldhöz nem volt köze, magatartása személytelen volt. Nagy gyorsan „kiszállt” erre a területre, ahol a szép városok kecses eleganciája megnyerte tetszését. De ott-tartózkodása csak gyors áttekintésre, a vezető szervekkel való konzultálásra és arra volt elegendő, hogy az akkor megérkező helytartópárt, testvérét, Mária Krisztinát és sógorát, Albertet a kezdet kezdetén lejárassa. József úgy tárgyalt, hogy nem hívta meg s megbeszéléseiről alig tájékoztatta őket. Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertseggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[21] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[22]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[23] Amikor Kaunitz az orosszal együtt vívandó török háborúra is felkészíti, amely szárazon és vízen is folyhat, József visszafogott és aggályos. Katalin személyéről bizonyos pesszimizmussal nyilatkozik: kevéssé szilárd jellem, elhatározásai nem tartósak, s ez nagyon veszélyes nagy vállalkozások esetén. Tanácsos-e egyébként is kiváltani hollandok, dánok, svédek, törökök, franciák, spanyolok és Velence valamilyen provokációját? Hogyan lehet arra reagálni? „Két évvel ezelőtt – írja és a tescheni béke előzményeire utal –, ha valaminek a helyességéről meg voltam győződve, minden aggály nélkül hajtottam az ügyet előre. De kemény leckét kaptam, amit többé nem felejtek el”[24]

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[25] Ez a kissé bonyolult kommunikációs módszer bevált. Az persze kétséges, hogy az ilyen kémlelő szemeknek szánt levelek mellé írt chiffre mennyire maradt megoldatlan. Erre II. József is gondolt. Mária Terézia halála után, már mint egyeduralkodó, egy forró hangvételű informatív levél végén titkos írással a következő sorok olvashatók: „Oroszország velünk, mi ővele mindenre képesek vagyunk. De egyik a másik nélkül nagyon nehezen érhet el valami lényeges, hasznos eredményt.”[26] II. József ugyan nem tette magáévá azokat az ötleteket, melyeket Katalin a közös hódítások tervezgetése során felvetett, hogy itáliai területeit terjessze, foglalja el Velencét és a Terra Fermat, de az együttműködés gyümölcsöző és szükséges voltáról, arról, hogy csak az orosszal együtt lehet túltenni Poroszországon, és túljárni a „szörnyeteg” – II. Frigyes – ravaszságán, meg volt győződve. Véleménye teljes összhangban volt Kaunitzéval, aki az új politikai frigy lehetőségeit mindig lelkesen elemezte.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

A bécsi udvar 1786 nyarán egyszerre rendelt el kéthetes gyászt a jelentéktelen portugál király és a nagy öreg ellenfél, II. Frigyes halála alkalmából. De ugyanez a nyár arra is szolgált, hogy sok betegség után átmenetileg felépülve az uralkodó májustól augusztusig végiglátogassa különböző országaiban fölállított ezredeit. Magyarországra és Erdélyre két galíciai út között, június és július heteiben került sor.

Sem a hadi intézkedések, sem a pénzügyi rendelkezések nem tekinthetők kifejezetten háborús készülődésnek vagy éppen erőfitogtatásnak. A megrendült nyugati országok és a nekilendült keleti zóna között a monarchia számára nem adatott meg a békés nyugalom. Tény, hogy az uralkodó ambícióit a komolyodó betegség-hullámok egyáltalán nem csökkentették: sem a terjeszkedési tervekről, sem a belső reformok folytatásáról nem mondott le.

Az egyik allergiás pont az Osztrák-Németalföld, Belgium volt. A holland zavarok után, a legnagyobb belpolitikai reformsorozat mentén újra aktuálissá vált a bajor–belga csere. Zinzendorf Károlynak el kellett készítenie, hiányos belga elszámolások alapján, az onnan Bécsbe befolyó jövedelem kimutatását. Meg kellett vizsgálnia, hogy a rendi vezetés mekkora adóbevétellel rendelkezik, abból mennyit helyez ki 4–5%-os kamatra magánosok számára kölcsönként. Kiderült, ez a terület sokkal értékesebb, mint Bajorország. A bruttó belga jövedelem 19 047 953 forint volt. A kiadások levonásával 1 milliónál több tiszta nyereség mutatkozott, Bajorország viszont adósságoktól terhelten pénzügyi válságban vergődött. Hogy ez a geográfiailag és monarchikus szempontból előnyös, egyébként azonban nyilván előnytelen csere nem jöhetett létre, az nem II. Józsefen, hanem II. Frigyes utolsó, hatásos akcióján múlott.

A militarizmus csődje

A külföldi követjelentések évtizedeken keresztül bizonyos nyugtalansággal számoltak be az uralkodó ügybuzgalmáról, amellyel az Olmützben, Pesten és másutt tartott hadgyakorlatokon kitűnt. Nyilván nem ok nélkül utaltak II. Frigyes hatására: a katonákkal együtt élés, ha nem is a fraternizálás, beletartozott II. József uralkodói programjába.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

Poroszországban II. Frigyes utóda, II. Frigyes Vilmos még a látszatreformokat is visszakoztatta, s hangos szóval hirdette szembenállását a felvilágosodás eszméivel.

A vallási kérdés

Trenck a magyar nemesek szemében a szabadság bajnoka volt. Fékevesztett, kalandor természet, aki hosszú éveket töltött Nagy Frigyes porosz király börtöneiben, bejárta Európa szinte minden országát, s szóval és tollal hadakozott a zsarnokság ellen.

Szabó Miklós

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

A konzervatív jobboldalról indult evangélikus lelkész, Naumann fő törekvése a porosz militarista nacionalizmus hagyománykincse s a modern liberalizmus és szociálreformer harmadikutasság összebékítése volt. II. Vilmos császárságát úgy akarta modern parlamentáris állammá alakítani, hogy ne szakadjon meg a frigyesi tradíció kontinuitása, és ne menjenek veszendőbe a romantikából örökölt konzervatív hagyomány feltételezett és olykor valóban létező értékei.

Lábjegyzetek

  1. Politische Korrespondenz Friedrich des Grossen. Ed. H. G. B. Volz. Berlin, év nélkül. XVII. 213,
  2. Ugyanott. XVIIII. 516.
  3. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  4. Ugyanott 155.
  5. Ugyanott 155.
  6. Ugyanott 155–156
  7. Ugyanott 156.
  8. Ugyanott 156.
  9. Ugyanott 157–158.
  10. Ugyanott 158.
  11. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  12. Ugyanott III. 343.
  13. Idézi: W. May, Die Reisen Josephs II. Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk. 1980. 82.
  14. Archives des Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance politique, Autriche, Vol. 332. pag. 65. 1777, június 15.
  15. Ugyanott Vol. 342. pag. 10. 1781. január.
  16. Maurice de Saxe, Reveries or Memoirs Concerning the Art of War. Edinburgh, 1757. I. 76. Idézi. J. U. Nef, War and Human Progress. London, 1950. 130.
  17. Idézi: J. Tramond: Manuel d'histoire maritime de la France. Paris, 1927. 459.
  18. Idézi: P. Mitrofanov: Joseph II. Wien, 1910. I. 86.
  19. Idézi: L. Mention, Le comte de Saint-Germain. Paris, 1884. 11.
  20. Idézi: E. M. Earle. Makers of Modern Strategy, Princeton, 1944. 54.
  21. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  22. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  23. Ugyanott 6.
  24. Ugyanott 13.
  25. Ugyanott 24.
  26. II. József Coblenz pétervári követnek. 1780. december 23. Ugyanott 26.

Irodalom

Az ügy állandó aktualitásáról aztán a császár gondoskodott; ő volt a tevékeny kezdeményező, Nagy Frigyes pedig leleményesen meghiúsította e terveket. Minderre a forráskiadványok gyakori utalásain kívül: P. P. Bernard, Joseph II. and Bavaria. Two Eighteenth Century Attempts of German Unification (The Hague, 1965). Forrásokban bővelkedik a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Bayern, jelentéseket és utasításokat tartalmaz; a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Preussen anyagban a porosz reakciókról számolnak be az osztrák követek. A kérdés kulcsa a porosz király kezében volt. Nagy Frigyes pusztította el (vérontás nélkül) 1778-ban Csehország agrárterületeit, innen az akkori „krumpliháború” elnevezés, s ő hozta létre 1785-ban a Fürstenbundot: így birodalmi ellenkezés állta útját a német birodalom császára tervének.

A pamfletíró Grossinger már 1785 tavaszán zavart keltett Bécsben. Megszerezte az egyik magyar kancelláriai írnok révén József szigorúan bizalmas utasítását, mely a kinevezendő biztosok számára készült (Verbesserungs-Anstalten für das Königreich Hungarn, welche S Kais. Königl. Majestät in einem an die K. Königl. Hungarische Kommissäre eigenhändig erlassenen Befehlschreiben den 30. März 1785 ertheilet hat. „In Deutschland”, 1785) Lásd erről legutóbb: Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980. 528). Noailles az iratot, németből franciára fordítva, a margón számos megjegyzéssel gazdagítva, már 1785. április 19-én megküldte a külügyminiszternek: Archives des Affaires Etrangerees, Paris, Correspondance politique, Autriche, 1785, No) 349. p. 227–248. Ezúttal csak a szöveg és a fordítás pontos, a követ rosszul informált; azt hiszi, hogy egy Nagy Frigyeshez menekült protestáns írásáról referál – pedig a szöveg elárulja, hogy a szenvedély személyes, a gyűlölet az uralkodónak és nem annyira magának a szisztémának szól.