II. Géza orosz és bizánci háborúi

A Múltunk wikiből
1148
kora tavasz: II. Géza csapatokkal segíti Izjaszlav Msztyiszlavics kijevi nagyfejedelmet a csernyigovi fejedelemmel szemben, de a Dnyeper olvadása miatt nem kerül sor komolyabb hadieseményre.
1149
augusztus 23. Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelem elűzi Izjaszlav nagyfejedelmet; Izjaszlav segítséget kér II. Gézától.
ősz: A szerbek felkelnek a bizánciak ellen. I. (Komnénosz) Mánuel császár személyesen vezet hadat ellenük, de nem tudja legyőzni II. Uros nagyzsupánt, akit a magyar király is támogat.
december 25. körül: Miután beköszönt a tél, s a szerb–bizánci csatározások alábbhagynak, II. Géza nagy sereget küld Izjaszlav megsegítésére.
1150
január: Az Izjaszlav megsegítésére küldött lengyel és magyar csapatok hazatérnek az orosz harcokból.
nyár vége: A bizánci csapatok legyőzik a szerbeket segítő, Bágyon ispán vezette magyar sereget. II. Uros behódol I. Mánuelnek.
kora ősz: Izjaszlav Vlagyimirba vonul, és mivel a halicsi fejedelem ellene készül, öccsét, Vlagyimirt küldi II. Gézához. A magyar király országos sereggel indul megsegítésére.
október 26. II. Géza hazaindul Magyarországra; a halicsi Vologyimerko megvesztegette főembereit, ők bírták rá a hazatérésre.
vége: Izjaszlav öccse, Vologyimer (Vlagyimir) eljegyzi Belos bán lányát.
1150 vége – 1151 eleje
I. Mánuel hosszú ostrom után elfoglalja Zimonyt, míg Borisz a Temes vidékét pusztítja. Belos bán csapataival kitér az összecsapás elől. Borisz elmenekül az őt üldöző Géza elől, majd nemsokára meghal. Ezt követően II. Géza békét köt a bizánci császárral.
Még a bizánci–magyar összecsapások idején Izjaszlav ismételten segítséget kér. A magyar csapatok támogatásával elűzi Kijevből Jurijt. A magyar csapatok áprilisban már vissza is térnek.
1151
július: Izjaszlav újból segítséget kér a magyar királytól. Vologyimerko halicsi fejedelem azonban Szapoginyánál döntő győzelmet arat a magyar csapatok felett.
II. Géza találkozik II. (Jasomirgott) Henrikkel.
A magyar király megerősíti Trau dalmát város Kálmán által adományozott kiváltságait.
1152
június: I. (Barbarossa) Frigyes az új német-római császár a regensburgi birodalmi gyűlésen Magyarország elleni hadjárat tervét ismerteti, alattvalói azonban megakadályozzák e törekvését.
nyár: II. Géza Izjaszlav kérésére hadjáratot vezet Vologyimerko ellen, s a magyar-orosz erők a Szan folyónál győzelmet aratnak, Vologyimerko azonban főemberei révén rábírja a magyar királyt, hogy megegyezhessen Izjaszlavval. II. Géza elvonul, mire Vologyimerko megszegi esküjét. A magyar király ezt követően már nem avatkozik be katonailag az oroszországi ellentétekbe.
1153
A magyarok és a bizánci haderők felvonulnak a Dunánál, de békét kötnek, amely Bizánc számára kedvezőbb.
1153 körül
II. Géza Adalbertet küldi II. Roger szicíliai normann királyhoz.
1154
eleje: II. Géza a szerbekkel szövetségben Bizánc ellen készül, de a szófiai tárgyalásokon a király követei megerősítik az 1153. évi békét.
vége: II. Géza területek átengedése fejében Andronikoszt, I. Mánuel unokaöccsét támogatja a császárral szemben. A Mánuel elleni merénylet azonban nem sikerül. II. Géza Borisz boszniai bán segítségével győzelmet arat egy bizánci sereg fölött. Nándorfehérvár elszakadási kísérlete Bizánctól eredménytelen marad.
1155
tavasz: I. Mánuel sereggel vonul a Dunához, Géza ajánlatára azonban békét kötnek.

Az Álmos-ági konszolidáció közel két évtizede, az ez idő alatti erőgyarapodás adja magyarázatát annak, hogy Magyarország 1148–1155 között több fronton lényegében sikerrel tudott helytállni, sőt az esetek egy részében Magyarországot nem a körülmények kergették bele a kockázatos külpolitikai kalandokba, hanem saját elhatározásából vállalta azokat. II. Géza orosz házassága bevonta Magyarországot az orosz fejedelemségek közötti belviszályokba. Az 1140-es években Oroszországban két fejedelmi tömörülés alakult ki. Az egyik csoport vezető erőit a Jurij Dolgorukij vezette Szuzdal és a Vologyimerko Volodarovics vezette Halics, a másikat pedig az Izjaszlav Msztyiszlavics által irányított Volhínia, továbbá Szmolenszk képviselte. A két csoportosulás közötti vetélkedés a kijevi nagyfejedelemség birtokáért folyt, amely 1146 második felében az utóbbi koalíció sikerével járt, hiszen Kijev trónjára Izjaszlav került, akinek családjával nagyjából ekkor létesített dinasztikus kapcsolatot II. Géza. A magyar király tehát Volhínia és Szmolenszk fejedelmeivel került azonos táborba a szuzdali és a halicsi uralkodókkal szemben. A két orosz koalíció megoszlott a Bizánchoz való viszony kérdésében is. Halics és Szuzdal Bizáncot tekintette legfőbb külpolitikai szövetségesének, míg Izjaszlav szembekerült Bizánccal, mivel 1147-ben Kijevben a görög metropolita helyére orosz püspököt állított. Első alkalommal 1148 kora tavaszán küldött II. Géza Oroszországba Izjaszlav megsegítésére segédcsapatokat. Izjaszlav ekkor Csernyigov ellen vezetett hadat, vidékének elpusztítása után tovább vonult Ljubecs alá, de a Dnyeper olvadása megakadályozta, hogy érdemi hadi cselekedetre vállalkozzék. A jég olvadása és beszakadása több magyar halálát okozta. 1149 nyarán Jurij Dolgorukij támadt Izjaszlavra, kiűzte Géza sógorát Kijevből, aki Volhíniába húzódott vissza, s onnan küldött segélykérő követséget Lengyelországba Boleszlóhoz, Csehországba Vladiszlavhoz és Magyarországra Gézához. Közeledett már a tél, amikor Izjaszlav emberei megvitték Géza válaszát: háborúja van a bizánci császárral, ha szabad lesz, személyesen siet Izjaszlav megsegítésére, ellenkező esetben pedig csapatokat küld.

A második arcvonal, amelyet II. Géza 1150 körül megnyitott, az ország déli határai mentén húzódott, s Bizánccal állította szembe az országot. Bizánc figyelmét az 1130–1140-es években keleten saját terjeszkedése, nyugaton pedig a birodalom érdekeit fenyegető normann veszély kötötte le. 1143-ban meghalt II. (Komnénosz) János, a fia, Mánuel követte a császári trónon. Az új bizánci uralkodó éveken át apja külpolitikai irányvonalát folytatta. 1144–1146-ban sikeres hadat vezetett a szeldzsuk-törökök ikoniumi szultánsága ellen, majd az 1140-es évek közepétől kezdve a figyelme egyre erőteljesebben Európa felé fordult. Szövetségre törekedett a Staufok német-római császárságával, ennek kiépítése érdekében 1146 elején német házasságot kötött, feleségül vette Sulzbachi Bertát. E szövetségnek határozottan normannellenes éle volt. Küszöbön állt egy közös német–bizánci támadás a dél-itáliai II. Roger ellen. Az 1147-ben megindult második keresztes hadjárat azonban elhárította a fenyegető veszélyt a normann király feje fölül, az a körülmény pedig, hogy III. Konrád keresztes hadjáratra indult Bizáncon keresztül a normannok megtámadása helyett, a német–bizánci szövetség ingatag voltát jelentette. II. Roger 1147 nyarán bizánci területeket foglalt el. A normannokkal szemben magára maradt Bizánc, amelyet ráadásul egy francia–normann összefogás lehetősége is fenyegetett, és a második keresztes hadjárat terhe nyomasztott, Velencével szövetkezett, amelynek érdekeit sértették a noramannok hegemóniára való törekvései a Mediterrániumban. Az 1147 őszén megkötött bizánci–velencei szövetség a század közepén kiformálódó két nagy európai szövetségi rendszer alapvetését jelentette. A bizánci császár komoly diplomáciai sikerének számított, hogy a Szentföldről visszatérő III. Konráddal 1148 őszén megkötötte a thesszalonikéi egyezséget, amely lényegében a két, a keleti és nyugati császárság szövetségét jelentette a normannok ellenében, s kilátásba helyezte 1149. évi közös katonai fellépésüket Rogerrel szemben. A bizánci–velencei–német szövetséggel szemben kialakult a másik európai koalíció. II. Roger VI. Welf herceget, VII. Lajos francia királyt és a pápát nyerte meg magának. A normannok első lépésként egy Bizánc ellen irányuló újabb keresztes hadjárat tervét szövögették. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egyik terv sem valósult meg. Nem érte közös bizánci–német támadás Dél-Itáliát, és nem indult meg egy új keresztes had sem Bizánc ellen. Konrádot 1149–1151 között belső nehézségei, a Welfek lázadásai akadályozták meg kötelezettségei teljesítésében, Bizáncot pedig a balkáni és magyar események kötötték le.

Az 1150 körül kialakuló két nagy európai koalícióba ugyanis Kelet- és Közép-Európa államai is betagozódtak. Oroszországban a két belső fejedelmi csoportosulás külkapcsolatai az európai koalíció erővonalainak megfelelően alakultak, Szerbia pedig, amely bizánci fennhatóság alatt állt, a Bizánccal szembeni tábor számára jelentett szövetségest. Nem volt kétséges Magyarország helye sem. Minden szempont a bizánci–német–velencei koalícióval állította szembe Magyarországot. Bizánc menedéket adott a magyar trónra törő Borisznak. A német birodalommal és vazallusaival csak az imént, 1146-ban támadt fegyveres konfliktusa Magyarországnak. Velencétől a rendezetlen dalmáciai ügyek választották el az országot. Nem lehetetlen, hogy az 1150-es évek első felében Dalmáciában a terület birtoklásáért fegyveres összeütközésre került sor Magyarország és Velence között. II. Géza király 1151-ben esküvel erősítette meg a Kálmán király által a trauiaknak adott 1108. évi kiváltságokat. Géza sógorának, Izjaszlavnak Bizánc-ellenes politikája is hathatott a magyar király állásfoglalására. II. Géza Magyarországa tehát bízvást kerülhetett egy táborba a dél-itáliai normannokkal, Franciaországgal, amelyhez Borisz akciója ellenére is szívélyes viszony fűzte Magyarországot, továbbá a magyar király által már évek óta pénzelt Welfekkel, a pápával, a volhíniai–szmolenszki orosz csoportosulással és Szerbiával. Bizánc 1149 nyarának végén megkezdte a katonai akciót II. Roger dél-itáliai király ellen, de Bizánc terveit a természet erőin kívül, hogy tudniillik az Ancona elfoglalására küldött bizánci flottát a vihar szétszórta, a szerbek is keresztezték.

A szerbek fellázadtak a bizánci uralom ellen, és támadást intéztek Bizánc balkáni területei ellen. Jellemző módon a szerb megmozdulást egy bizánci forrásunk az alamanok (a Welfek), a dalmaták (a szerbek) és a paionok (magyarok) közti megegyezés eredményeként értékelte. Egy másik bizánci kútfő azt is bizonyítja, hogy a szerbek ténylegesen élvezték a magyarok katonai támogatását. Maga Mánuel császár személyesen kelt hadra a szerbek ellen, behatolt területükre, feldúlta azt, de katonai értelemben nem tudta térdre kényszeríteni II. Uroš nagyzsupánt. A beállt tél véget vetett a bizánci hadjáratnak, a szerbek a hegyek közé húzódtak, Mánuel pedig visszavonult.[1] Ezekben a hónapokban, 1149 végén üzente II. Géza Izjaszlavnak, hogy háborúja van a bizánci császárral, és ezért nem tud személyesen sógora segítsgére lenni. A szerb–bizánci hadakozás, illetve egyes magyar katonai egységek szerbiai jelenléte volt ennek oka, viszont 1149 karácsonyára tekintélyes sereget küldött, orosz forrásunk 10 000 főről szól.

Befutottak a magyarok mellett Izjaszlav támogatására a lengyelek is III. Boleszló fiainak, IV. Boleszlónak és Henriknek a vezetésével. A Jurij Dolgorukij vezette orosz fejedelmi csoportosulás komoly erőket vonultatott fel Izjaszlav ellenében: kunokat és több orosz fejedelemség, így Halics csapatait. A megrettent magyarok és lengyelek tárgyalásokat kezdeményeztek Izjaszlav és Jurij között, hadd döntsék el az orosz fejedelmek egymás között, kit illet meg Kijev. A lengyelek (akiknek országát közben a poroszok támadták) és a magyarok 1150 januárjában hazatértek Oroszországból. A fejedelmek megegyezése nem kedvezett a külső támaszt nélkülöző Izjaszlavnak, Kijevről le kellett mondania Jurij javára. Ám 1150 első felében Jurij mégis elvesztette Kijevet, ahová Izjaszlav ült be. Jurij megsegítésére Vologyimerko halicsi fejedelem indított hadat Izjaszlav ellen. Izjaszlav megnyerte magának az úzok (vagy torkok, az orosz források fekete süvegesei) szövetségét, s a kijeviek támogatását élvezve Vologyimerko ellen vonult. Az úzok megrémültek a halicsiak népes seregétől, visszavonulásra bíztatták Izjaszlavot. Mivel azonban a kijeviek cserben hagyták Géza sógorát, s ennek hatására az úzok is visszavonultak, a sereg nélkül maradt Izjaszlavnak sem maradt más választása. Visszatért fejedelemségébe, a volhíniai Vlagyimirba, Kijevet ellenfeleinek engedte át, ahová újra Jurij ült be. Tekintettel arra, hogy a halicsi fejedelem Vlagyimir elleni katonai akcióra készült, Izjaszlav az öccsét küldte II. Gézához segítségkérés ügyében. A magyar király összegyűjtötte az országos sereget, és 1150 kora ősszel sógora megsegítésére indult. A halicsi Vologyimerkót azonban a hozzá szító magyarok már jókor figyelmeztették, hogy II. Géza megindult ellene. A halicsi fejedelem visszafordult a volhíniai Belztől, és Przemyślbe sietett hadaival. A magyar király több falut elfoglalt Przemysl vidékén, erőteljes akciói következtében Vologyimerko megijedt, kapcsolatot keresett a király környezetében levő Kökényes nevű esztergomi érsekkel, két püspökkel és más főemberekkel. Sok arannyal megvesztegette őket, és ennek révén elérte, hogy azok a királyt hazatérésre bírták. Demeter napja volt, 1150. október 26-a, amikor a király hazaindult Oroszországból. Ekkor újabb dinasztikus kapcsolat létesült II. Géza és Izjaszlav családja között. Izjaszlav öccse, Vologyimer (Vlagyimir) Msztyiszlavics feleségül kérte Belos bán leányát. A leányt előreküldték a volhíniai Vlagyimirba Izjaszlavhoz, a vőlegény néhány napig még II. Gézával maradt. Tőle üzente a magyar király sógorának: a görög császár támadását várja, ezért a következő télen és tavasszal nem tud lóra ülni, hogy személyesen megsegítse Izjaszlavot. Némi sereget képes ugyan küldeni, de maga csak 1151 nyarán várható újra Oroszországba.

A bizánci támadás, amelyre Géza célzott, 1150 utolsó hónapjaitól kezdve közvetlenül fenyegette Magyarországot. Tekintettel arra, hogy 1149 végén a beállt tél nem tette lehetővé Mánuel számára a teljes leszámolást a szerb felkelőkkel, ezért a bizánci császár 1150 nyarának végén újból sereget vezetett Szerbiába. Nišben gyűjtötte össze seregét, s itt értesült róla, hogy a magyarok szövetséges csapatok küldésével siettek a szerbek segítségére, ezek egy részét besenyő lovasok és mohamedán vallású kálizok alkották. A bizánci sereg a Száva folyó érintésével, tehát egy eredendően észak felé vezető út megtétele után jutott el a Tara patak vidékére, Belgrádtól délre, ahol szemben találta magát az egyesült magyar–szerb sereggel. Kemény csata támadt, amelynek során maga Mánuel császár is párviadalra kényszerült a magyar csapatok egyik vezetőjével, Bágyon ispánnal. Az összecsapás végül is a bizánciak győzelmével végződött, II. Uroš nagyzsupán engedelmességéről biztosította a császárt, és ígéretet tett arra, hogy mind nyugati, mind keleti hadjárataiban megfelelő számú katonával, 2000, illetve 500 fővel segíteni fogja Bizáncot.[2]

Lehet, hogy Kinnamosz bizánci történetíró tudósítása igaz, hogy tudniillik Mánuel a Tara menti győzelem után visszatért Konstantinápolyba, s írásos hadüzenetet juttatott el a magyarokhoz, felsorolva Bizánc elleni „vétkeiket”, de lehet, hogy Nikétasznak kell hinnünk, aki szerint a császár azon melegében, izzadságtól ázottan, még a port sem törölve le az arcáról a magyarok ellen vonult. Mánuelnek több oka is volt arra, hogy Magyarország ellen támadjon. Mindenekelőtt bosszút akart állni azért, hogy a normann szövetségbe tartozó Magyarország támogatta a szerbek Bizánc elleni harcát, de az sem számított mellékes körülménynek, hogy II. Géza éppen ebben az időben személyesen vezetett hadat Bizánc orosz szövetségese, Vologyimerko halicsi fejedelem ellen. Ha pontosan nem is lehet meghatározni a bizánci sereg Magyarország elleni támadásának időpontját, bizonnyal 1150 végén, 1151 elején indult útnak a császár, hogy megbosszúlja a magyarok ellenséges hadi cselekedeteit. Bár hajói nem érkeztek meg időre, a császár és serege egy szál fatörzsből kivájt sajkákon átkelt a Dunán, s megkísérelte, hogy Zimonyt rohammal elfoglalja. Mivel az nem sikerült, a császár az ostromot rokonára, Theodórosz Vatatzészra bízta, aki a környező falvakat pusztította el, egyebek között egy szerémségi királyi udvarhelyet is feldúlt. A zimonyi védők a halicsi hadjáratban levő II. Géza megérkeztére vártak. Felmentést azonban nem kaptak, így feltétel nélkül meghódoltak Mánuelnek, aki a javakkal telizsúfolt zimonyi erődben szabad rablást engedett katonáinak. Már éppen vissza akartak térni a bizánciak a temérdek magyar hadifoglyukkal bosszúálló hadjáratukról, amikor arról értesültek, hogy nagy sereg élén ellenük vonul Géza, miután befejezte halicsi hadjáratát. Mánuel kereste az összecsapást Gézával, visszafordult tehát. A hír azonban hamisnak bizonyult, csak Belos érkezett meg. Belos kitért az összecsapás elől, Barancs felé vonult. A császár elállt az üldözésétől, s átkelve a Dunán maga ütött tábort Barancsnál.

Feltehetően e bizánci hadjárat része volt Borisz Temes vidéki pusztítása, akit Mánuel küldött oda zsákmányolás céljából. Az 1147 óta újra bizánci kenyeret fogyasztó Borisz 1150–1151-ben tehát még egy alkalmat kapott, hogy Magyarország földjére lépjen. Ekkor azonban kifejezetten ellenségként érkezett, egy bizánci szárnysereg parancsnokaként, hogy császári ura parancsának eleget tegyen. Mánuel apjához, II. (Komnénosz) Jánoshoz hasonlóan nem karolta fel Borisz ügyét, nem léptette fel trónkövetelőként Magyarországon, de magyarországi felvonultatásával nyilván figyelmeztetni akarta Gézát: komoly ütőkártya van a kezében. II. Géza valóban érzékenyen reagált Borisz betörésére. Miután Borisz három magyar csapatrésszel megütközött, és megfutamította őket, a zsákmánnyal távozott az országból. Géza, aki közben hazatért oroszországi hadjáratából, mindenütt a sarkában volt és üldözte, csatába akarván bocsátkozni a trónkövetelővel. Borisz azonban egérutat nyert, és az éj leple alatt átkelt a Dunán, szerencsésen megérkezve a bizánci táborba. Ez volt Borisz utolsó közszereplése, nyilvános fellépése Magyarországon. Ezt követően rövidesen meghalt, fiát, aki a Konsztantinosz Kalamanosz nevet viselte, már kevésbé foglalkoztatták a magyar ügyek, kilíkiai helytartóként 1163–1175 között bizánci érdekeket képviselt Kisázsiában.

Tekintettel arra, hogy II. Géza 1150. évi oroszországi hadjárata minden részsikere ellenére sem javított számottevően sógora, Izjaszlav helyzetén, Izjaszlav pár hónappal később már ismét magyar segédcsapatokért menesztette öccsét, Vologyimert, akit Beloshoz ekkor már családi kötelék is fűzött. Izjaszlav sikert kívánt Gézának, amennyiben a bizánci császár megtámadta volna, s arra kérte, hogy ha személyesen nem is indulhat útnak Oroszországba, legalább segítséget küldjön. Még javában tartott a bizánci sereg magyarországi bosszúálló hadjárata, s alkalmasint még Géza is Borisz üldözésével volt elfoglalva, amikor megérkezett Magyarországra Vologyimer. Géza — orosz forrásunk szerint — ezúttal ismét 10 000 magyar katonát küldött Izjaszlav megsegítésére, maga azonban nem kelt hadra. A magyarokkal megerősödött Izjaszlav a kijeviek hívására Kijevbe akart vonulni Jurij Dolgorukij ellen, el is jutott Pereszopnyica alá, amikor arról értesült, hogy a halicsi Vologyimerko haddal vonul ellene. Ez azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy ellenei, Vologyimerko nyugatról, Jurij pedig keletről, harapófogóba zárják, de nem hagyta magát eltéríteni eredeti célkitűzésétől. A volhíniai Vlagyimirt fivére védelmére bízta, maga pedig orosz és magyar csapataival folytatta az útját Kijev felé. Vologyimerko már-már utolérte Izjaszlavot, utóvédei meg is ütköztek a halicsiakkal, de a fősereg az éj leple alatt egérutat nyert. A magyarok biztosították támogatásukról Izjaszlavot, aki bízván seregeiben, öccsét, Vologyimert Bjelgorod ellen küldte, amit Borisz Jurjevics tartott, a kijevi nagyfejedelmi trónon ülő Jurij Dolgorukij fia. Vologyimer birtokba vette Bjelgorodot, ami Kijevhez is kulcsot jelentett. Jurij elmenekült Kijevből, ahová Izjaszlav vonult be. Elfoglalva elődei trónját, Jurij sok párthívét elfogatta, majd a Jaroszlavl dvorban együtt ebédelt a kijeviekkel és a magyarokkal. A magyarok lovas versenyeket, futtatást, ugratást rendeztek itt, ámulatra késztetve a kijevieket. Izjaszlav hálás köszönetet mondott Gézának a testvéri segítségért, s hazabocsátotta a magyar sereget.

Alig érhettek haza a magyar egységek, s talán az utolsó bizánci katona is alig hagyta el az ország területét, amikor újra megjelent Magyarországon Izjaszlav segélykérő követe, ezúttal a kijevi nagyfejedelem fia, Msztyiszlav Izjaszlavics. 1151 tavasza volt, amikor Msztyiszlav tolmácsolta apja kivánságát: Izjaszlav tudja, hogy Gézának háborúja van a bizánci császárral, éppen ezért személyesen nem is magyar királyt hívja, hanem a legutóbbihoz hasonló vagy annál nagyobb segélycsapatot kér, s megígérte, hogy ha rendeződnek az orosz belviszályok, maga fog segítséget nyújtani Gézának, ám ha Géza szabadulna fel a császár elleni háború terhétől, ő személyesen segítse meg Izjaszlavot. A háború okául Izjaszlav azt hozta fel, hogy Jurij erős, újra mozgolódni fog, s őt támogatják az arannyal pártjára csábított kunok is. 1151 húsvétjakor már javában tartott a Jurij vezette csoportosulás haderőinek felvonulása Kijev ellen. Jurij hírét vette, hogy támogatására a halicsi Vologyimerko is megmozdult, így elhatározta, hogy megvárja a halicsiak csatlakozását, nem kezd addig Kijev ostromához. Visszavonult hát Kijev alól. Izjaszlav seregei Jurij után eredtek. A kijevi fejedelem a Zvenyigorod körüli Vasziljevnél kapta fiától és a magyarok küldöncétől a hírt: II. Géza akkora sereget küldött sógora megsegítésére, mint még egyszer sem, s már átkelt a had a Kárpátokon. A felbátorodott Izjaszlav csatában legyőzte Jurijt, kunjait szétverte. Mikor ez Vologyimerko tudomására jutott, nem folytatta útját Jurijhoz, hanem visszatért Halicsba, és az Izjaszlavhoz tartó Msztyiszlav és a magyarok után vetette magát. Vologyimerko Szapoginyánál tábort ütött, majd egy hajnalon a lerészegedett magyarokra rontva néhány foglyot ejtett közülük, a nagy többséget lemészárolta. Msztyiszlavnak sikerült elmenekülnie. Izjaszlav követek útján tudósította II. Gézát a magyar sereget ért katasztrófáról, s kilátásba helyezte ennek megbosszúlását a halicsi fejedelmen.

Erre 1152-ben került sor. Rövid négy esztendő alatt ez már a hatodik magyar hadjárat volt Oroszországba, s a második azok sorában, amelyeket II. Géza személyesen irányított. A király 73 csapattal indult útnak, a hagyományos értelmezés szerint ez a 72 vármegye katonaságát és a királyi dandárt foglalta magában. Izjaszlav újra fiát, Msztyiszlavot küldte el, hogy vezesse a magyarokat Oroszországba. Izjaszlav is összegyűjtötte orosz szövetségeseit, és Pereszopnyicán, a volhíniai Vlagyimiron, Przemyslen és Jaroszlavon (Jaroslaw) át II. Géza elé vonult. Haditanácsot tartottak, s Przemyśl város közelében állították fel csapataikat. A Szan folyó menti csatában a szövetséges orosz–magyar erők legyőzték a halicsi Vologyimerko seregét, aki maga alig tudott bemenekülni Przemyślbe. Innen küldözgetett követeket a királyhoz, az érsekhez és a királyi had vezéreihez. Hol sebesülése ürügyén esedezett bocsánatáért, hol azt idézte a magyar király emlékezetébe, hogy annak idején II. Béla érdekében derekasan harcolt a lengyelekkel szemben. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, arannyal, ezüsttel, értékes edényekkel és köntösökkel megvesztegette az érseket és a seregvezetőket. Hiába kívánta Izjaszlav és fia, Msztyiszlav a halicsi fejedelem vesztét, II. Géza inkább a saját főembereire hallgatott. Vologyimerko Izjaszlavhoz is küldött engesztelő követséget, a kijevi nagyfejedelem azonban csak II. Géza és a magyar vezetők kényszerének engedve kezdett egyezkedni Vologyimerkóval. A halicsi fejedelem mindenbe készségesen beleegyezett, csak hogy ne kerüljön ellensége, Izjaszlav kezébe. Amikor azonban a magyarok eltávoztak Oroszországból, ígéretét nem teljesítette, esküjét megszegte, nem bocsátott Izjaszlav uralma alá bizonyos, általa tartott területeket.

1152-ben lezárultak II. Géza oroszországi hadjáratai. Uralkodása hátralevő tíz éve alatt még számos alkalom kínálkozott az orosz ügyekbe történő beavatkozásra, így például 1156-ban, amikor a II. Gézával rokonságot tartó családon belül támadt viszály. Ennek következtében Izjaszlav fia, Msztyiszlav megtámadta nagybátyját, Vologyimert, aki II. Gézához menekült. A magyar király azonban többé nem küldött segédcsapatot, és maga sem vezetett személyesen hadat a Kárpátokon túlra. Szerepe lehetett ebben annak, hogy a magyar beavatkozás éveinek orosz főszereplői gyors egymásutánban elhaltak: 1153-ban ellenfele, a halicsi Vologyimerko, 1154-ben pedig sógora, Izjaszlav távozott az élők sorából. A döntő ok mégis abban kereshető, hogy a sorozatos háborúskodások komoly terheket róttak Magyarországra, amelynek egyéb színtereken is katonai összecsapásokra kellett számítania.

Változás körvonalai rajzolódtak ki a Német-Római Császárságban. 1152 elején Konrádot I. (Barbarossa) Frigyes váltotta fel a német trónon. Frigyes új irányt szabott a német külpolitikának. Már 1152 júniusában Magyarország megtámadására és hűbéri alávetésére vonatkozó tervet terjesztett elő a birodalmi gyűlésen, e ez a német uralkodó előkelő alattvalóinak ellenállásán megbukott. Mindenesetre a terv felbukkanása jelzi, hogy Frigyes a kemény kéz, a német birodalmi szupremancia politikáját igyekezett folytatni kelet felé. A Magyarország elleni német támadás elmaradása összefüggésben lehet azzal, hogy 1151-ben bizonyos mértékig enyhült a korábban igen feszült magyar–osztrák viszony, s belpolitikai vonatkozásban Frigyes a Welfeknek kívánt a kedvükbe járni Bajorország visszaadásával, hogy maga szabad kezet kapjon elsősorban Itáliával kapcsolatos tervei kivitelezéséhez.

Különös élességgel nyilvánult meg a frigyesi politika újszerűsége Bizánccal kapcsolatban. Konrádtól eltérően Frigyes nem mutatott hajlandóságot arra, hogy Itália birtokában Bizánccal osztozzék, s a Frigyes, valamint III. Jenő pápa által 1153 márciusában megkötött konstanzi szerződés egyaránt irányult a Dél-Itáliát birtokló normannok és a Dél-Itáliára pályázó Bizánc ellen. Frigyes és Mánuel nem tudott megegyezni közös itáliai hadjárat tervében, s így 1154 őszén Frigyes egyedül indította el gyakran ismétlődő itáliai hadjáratainak sorát, amelyek végső célja itáliai egyeduralmának biztosítása volt. Mindezek az események közelről érintették Magyarországot is, hiszen a normannokhoz politikai jellegű szövetség fűzte az országot, Bizánc vonatkozásában pedig az 1150–1151. évi akciót nem követte békekötés. Talán 1153-ban küldött II. Géza követet Dél-Itáliába II. Roger királyhoz Adalbert, az ekkor végrendelkező főember személyében. Alig lehet kétséges, hogy a magyar és a normann királyi udvar közötti tárgyalások homlokterében az adriai és a balkáni kérdések álltak.

Nem kizárt, hogy 1151–1153 között magyar és bizánci hadmozdulatok történtek a Duna mentén, de érdemi eseményre a dunai fronton ezekben az években nem került sor. Feltehetően 1153-ban, a szükséges diplomáciai előkészületeket követően, II. Géza a bizánciak által 1151 után megerősített dunai városok ellen tervezett rajtaütésszerű támadást. Mánuel igyekezett elejét venni Géza akciójának, ezért sietve felvonult a Dunához, s a magyar sereggel átellenben vert tábort. A magyarokat a bizánci sereg felvonulta, a bizánciakat pedig hajók hiánya gátolta a hadicselekmények megindításában. Amikor azonban Mánuel serege sajkákon átkeléshez készült, Géza békét kezdeményezett. A béke — legalábbis a bizánci forrás szerint — Mánuelre nézve volt kedvező. Gézának az 1150–1151. évi bizánci betöréskor elhurcolt foglyok közül tízezerért váltságdíjat kellett fizetnie, a többit ellenszolgáltatás nélkül visszakapta, s ígéretet kellet tennie, hogy ezzel a békével II. Géza a bizánci császár hűbéresévé vált, mindenesetre az 1150–1151. évi bizánci betörésben tükröződő kudarcért most kellett fizetnie. Géza sérelmesnek tartotta a megkötött békét, és röviddel annak megkötése után, bizonnyal már 1154-ben mozgolódni kezdett, de Mánuel is a Duna felé vette útját. A szófiai tárgyalásokon a két fél megerősítette a békét.

Bizáncnak a megélénkült itáliai viszonyok miatt nagy figyelmet kellett fordítania Itáliára. 1154-ben, csaknem fél évszázados uralkodás után meghalt II. Roger dél-itáliai normann uralkodó, örökébe I. Vilmos lépett. Mánuel tárgyalásokat kezdeményezett az új normann királlyal, de azok nem vezettek eredményre. Nem jött létre megegyezés I. Frigyes és Bizánc között sem, így a két császárság egymástól függetlenül indított itáliai hadjáratot.[3] 1154 őszén megindult Frigyes itáliai akciója, míg Bizánc flottája 1154 tavaszán vereséget szenvedett a normann hajóhadtól. Miközben folytak Bizánc előkészületei egy nagyszabású itáliai hadművelethez, 1154 vége felé újabb támadás érte Mánuelt II. Géza részéről.

A magyar király támadása mögött az a megegyezés állott, amelyet Andronikosszal, Mánuel császár unokaöccsével kötött. Andronikosz apai ágon maga is Komnénosz volt, János császár öccsének, Izsáknak a fia, anyai ágon pedig a halicsi fejedelemmel, Vologyimerkóval tartott rokonságot. Miután a császár elégedetlen volt kilíkiai szereplésével, 1153-ban a Magyarországgal közvetlenül határos thema élére helyezte. Andronikosz mint Belgrád, Barancs és Niš városok bizánci elöljárója (dux) titokban tárgyalásokat kezdett Gézával, s egyezségre jutottak abban, hogy e városok magyar kézre juttatása fejében segítséget kap [Gézától](/Emberek/Geza) a császári korona elnyeréséért indítandó harcához. Barbarossa Frigyessel is kapcsolatot épített ki Andronikosz. Az összeesküvő merényletet kísérelt meg a bizánci császár ellen, ez azonban sikertelen maradt, s Andronikoszt börtönbe zárták. Mivel Géza még nem értesült Andronikosszal történtekről, sereget szervezett, amelyben csehek és szászok is harcoltak, s Borisz boszniai bán támogatását is élvezte, és betört a bizánci birodalom területére. Barancs ostromához kezdett, kirabolta, feldúlta a város környékét, majd Belgrád felé vonult. A császár Baszileiosz Tzintzilukészt küldte, hogy a visszavonuló Borisz bánnal megütközzék. A bizánci hadvezér azonban óvatlanul a magyar hadra támadt. A csatában II. Géza győzelmet aratott; sok bizánci esett el, sokan futásban kerestek menedéket. Harcolt a bizánciak kötelékében egy magyar sereg is, amelyet egy bizonyos István, alkalmasint az Árpád-ház tagja vezetett. Ezt a sereget szinte teljesen felmorzsolták II. Géza csapatai. A magyarok betörése a bizánci birodalomba kiváltotta Belgrád lakóinak Bizánctól való elszakadási mozgalmát. A császár Joannész Kantakuzénosz személyében külön megbízottat küldött az elszakadás megakadályozására, amit oly módon sikerült a megbízottnak teljesíteni, hogy a szakadár belgrádiakat foglyokként magával vitte a császárhoz.

Ezekben az években II. Géza újólag a dél-itáliai normann királyság szövetségét kereste, s 1154–1155-ben kápolnájának egy tagját, Gentilis toscanai származású olasz papot küldte követségbe I. Vilmos királyhoz. A normann kapcsolat ezúttal sem gyakorolt komoly hatást Magyarország nemzetközi helyzetére, s nem enyhített az ország gondjain. 1155 tavaszán Mánuel nagy sereggel akarta megbosszúlni az előző évben birodalmán esett sérelmet. Felvonult a Dunához, hajói is rendelkezésre állottak. Összecsapásra azonban nem került sor. Az évek óta tartó harcoktól kimerült II. Géza békét ajánlott a császárnak, akinek kapóra jött ez, mert a békekötéssel szabad kezet kapott az 1154–1155 telén megkezdett itáliai akciójához, s több figyelmet tudott szentelni birodalma keleti ügyeinek. A Duna mentén megkötött béke visszajuttatta Mánuel kezébe az előző évben magyar fogságba került foglyokat, s II. Géza kötelezte magát, hogy a hadizsákmányul ejtett fegyvereket és lovakat is visszaadja. Ez a megállapodás a fél évtizede folyó magyar–bizánci összeütközések végére tett pontot. Noha Mánuel 1156. tavaszelőn még egy Magyarország elleni közös német–bizánci támadást indítványozott Barbarossa Frigyesnek, de ez a terv a német császár ellenkezésén megbukott. Ennek oka nem abban rejlik, mintha 1156-ban már javultak volna a birodalom és Magyarország kapcsolatai. Ellenkezőleg, az 1156. évi, az osztrák őrgrófságot hercegi rangra emelő császári kiváltságnak magyarellenes éle is volt. Sokkal inkább az eltérő itáliai érdekek állították szembe a két császárt. Mánuel 1155–1156 fordulóján jelentős sikereket ért el Itáliában, de 1156 májusában vereséget szenvedett Vilmos seregétől. Ugyanakkor Frigyes továbbra is szívósan törekedett arra, hogy szilárdan megvesse a lábát Itáliában. 1156-ban utasította el az évek óta napirenden levő bizánci házasság tervét, ami a két császárság közti viszony további romlását idézte elő. Ilyen helyzetben Magyarországnak nem kellett tartania egy összehangolt német–bizánci támadástól.[4]

Hozzájárult Magyarország nehézségeihez az 1150-es évek első felében, hogy kedvezőtlenül alakult a pápasághoz való viszonya. Ennek belső egyházpolitikai okai is lehettek. Későbbi fejleményekből visszakövetkeztetve gyaníthatjuk, hogy Géza eléggé szuverén módon járhatott el a magyarországi egyház ügyeiben, a főpapok beiktatásában. Nem nézhette jó szemmel a pápai kúria, hogy a magyar király erősen igénybe vette nem keresztény elemek, pogány besenyők, mohamedán kálizok katonai és egyéb, főleg kereskedelmi jellegű szolgálatait. Gerhoch reichsbergi prépost barbárnak minősítette Magyarországot, amelyet olyan fejedelmek vezetnek, akik még csak névleg is alig tartoznak a kereszténységhez. A hűvös magyar–pápai viszonynak külpolitikai oka is volt. A pápák általában Velence dalmáciai uralmát támogatták Magyarország ellenében. Így IV. Adorján pápa a célból, hogy a velencei uralom alatt álló dalmát területeket szorosan Velencéhez kapcsolja egyházi igazgatás szempontjából is, a magyar kézen lévő dalmát metropolis, Spalato mellett 1154-ben érseki rangra emelte a velencei fennhatóság alatti Zárát, majd az új érsekséget 1155-ben a gradói (velencei) pátriárka alá helyezte.

1156-tal a II. Géza kori külpolitika mozgalmas, összeütközésekkel teli szakasza zárult le. Feltétlenül Magyarország erejét mutatja, hogy szinte egyazon időben harcolt Oroszországban és Bizánc ellen, és tartott fenn hűvös vagy éppen ellenséges viszonyt a Német-Római Császársággal és hűbéreseivel, valamint a pápasággal. Ugyancsak az erő jele, hogy ezeket az ellentéteket általában nem a körülmények kedvezőtlen alakulása idézte elő, hanem Magyarország magának kereste. Kezdeményező szerepe több fronton jól mutatja ezt. Szövetségeseinek, a szerbeknek és oroszoknak is elsősorban Magyarország segített, semmint azok támogatták volna Magyarországot. Az eredmény, amelyet éveken át történt hadakozásai révén II. Géza felmutathatott, igen csekélynek bizonyult. Az oroszországi hadjáratok, amelyek ekkor még nem viselték magukon a nyíltan hódító jelleget, nem tudták tartósan megerősíteni Izjaszlavot a kijevi nagyfejedelmi trónon, az országnak nagy vérveszteséggel, az előkelőknek viszont komoly haszonnal jártak. A Duna vonala Bizánc szempontjából mellékhadszíntérnek számított ugyan, de mindkét ország részéről komoly erőket kötöttek le az egymás elleni háborúk, s kölcsönösen súlyos anyagi kárral és emberveszteséggel jártak. Noha Bizáncot ezekben az években nem foglalkoztatta Magyarország meghódításának terve, a trónkövetelő Borisznak sem nyújtott támogatást a magyar trón elfoglalásához, II. Gézának sikerült megakadályoznia, hogy a bizánci fegyverekre támaszkodó Borisz zavart keltsen Magyarországon.

Irodalom

A katonai eseményekről, II. Géza háborúiról Pauler Gyula II. Géza orosz-görög háborúi (Hadtörténelmi Közlemények 1890) című dolgozata informál; az orosz-magyar kapcsolatokhoz lásd még Baumgarten Miklós, Adalék az orosz–magyar összeköttetések történetéhez (Történeti Szemle 1930. 1-4); F. Font Márta, II. Géza orosz politikája 1141-1152 (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 67. 1980). Az orosz háborúk kronológiáját Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai tartalmazza. A bizánci háborúk datálásában Makk Ferenc Megjegyzések a II. Géza-kori magyar-bizánci konfrontáció kronológiájához (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 67. 1980) című tanulmányában kifejtett időrendet követtük. Lásd még F. Makk, Contributions a la chronologie des conflits hungaro-byzantinos au milieu du XIIe siecle (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1981).

  1. II. Uroš szerb nagyzsupán története kapcsán J. Kalić ([[II. Uroš szerb nagyzsupán|Raški veliki župan Uroš II.] Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1970) részletesen foglalkozik a bizánci-szerb-magyar viszony 1150-es évekbeli történetével.
  2. A Tara menti csatáról készített feldolgozást G. Škrivanić, BIrodalomtörténeti Közleményeka na Tari (Vesnik Vojnog Muzeja JNA, 1962). Ehhez újabban lásd M. Blagojević, Sečenica (Szetzenitza), Strimon (Sztrümón) i Tara (Tára) kod Jovana Kinama (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1976).
  3. A két császár szövetségére haszonnal forgatható V. G. Vasziljevszkij, Iz isztorii Vizantyii v XII veke (Trudi IV. Leningrád, 1930).
  4. A korszak nemzetközi helyzetére alapvető P. Lamma, Comneni e Staufer. Ricerche sui rapporti fra Bizanzio e l'Occidente nel secolo XII. I-II. (Roma, 1955-1957).


Politikai viszonyok
II. Géza és Borisz Tartalomjegyzék Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben