II. István

A Múltunk wikiből
1116
február 3. Kálmán király meghal. Székesfehérvárott temetik el. Fia, II. István király trónra lép. (Uralkodik 1131-ig.)
május 13. előtt: I. Vladiszlav cseh fejedelem és II. István király sereggel vonul a magyar határra, ahol tárgyalásokba kezdenek, de eredménytelenül.
május 13. A két sereg megütközik az Olsava folyó mentén, II. István király vereséget szenved.
május: Velence támadást indít Dalmácia elfoglalására.
június 29. A velencei csapatok Zára mellett legyőzik az ellenük felvonuló magyar erőket.
nyár vége – ősz: A velencei csapatok elfoglalják Sebenicót, Traut, Spalatót és az adriai szigeteket.
1117
A magyarok sikertelen kísérlete Zára elfoglalására.
1118
Velence öt évre szóló békét köt II. Istvánnal. Dalmácia velencei birtok marad.
II. István király vezetésével magyar sereg tör be az osztrák őrgrófságba, válaszul III. Lipót osztrák őrgróf és II. Borivoj cseh fejedelem a nyugati végeket pusztítja.
Jaroszlav Szvjatopolcsics vlagyimiri fejedelem Magyarországra menekül Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem elől.
1120
I. Vladiszlav cseh fejedelem elől menekülő emigránsok jönnek Magyarországra.
1120 után
II. István király feleségül veszi Róbert capuai herceg lányát.
1121
Nána veszprémi püspök felszenteli az Atyusz-nemzetség almádi monostorát.
1122
szeptember 23. A wormsi konkordátum, amely lezárja a pápa és a német-római császár ellenségeskedésének első szakaszát.
II. (Komnénosz János bizánci császár Berrhoénál legyőzi a besenyőket; egy részük II. István király zsoldosa lesz.
1123
Jaroszlav cseh, lengyel és magyar segítséggel kísérletet tesz hatalmának visszaszerzésére. Vlagyimir ostroma közben azonban Jaroszlav meghal; a magyar főurak rábírják II. Istvánt, hogy térjen haza.
Az év folyamán újabb nemesek menekülnek I. Vladiszlav elől az országba.
1124
július előtt: II. István királyZára kivételével – visszafoglalja Velencétől a korábbi királyok adriai foglalásait.
július 11. István esküvel erősíti meg Trau és Spalato Kálmántól nyert kiváltságait.
1125
május–június: A velencei hajóhad a Szentföldről visszatérvén elfoglalja a dalmát városokat.
1125 körül
Álmos herceg sikertelen kísérletet tesz a hatalom megszerzésére, majd Bizáncba menekül, és Macedóniában telepedik le. Fiát, Bélát a pécsváradi monostorban rejtegetik.
1126
október: II. István és I. Sobeslav cseh fejedelem szövetsége.
Magyar csapatok törnek be Lengyelországba. II. István király békét köt Konrád salzburgi érsekkel.
1127
május 4. Leég a salzburgi székesegyház; újjáépítésére II. István király is küld ajándékot.
nyár: II. István király betör a bizánci birodalomba, elfoglalja Nándorfehérvárt, Barancsot, megerősíti Zimonyt, majd egészen Philippopoliszig, (Plovdiv) tör előre.
szeptember 1. Álmos herceg meghal.
1128
II. (Komnénosz) János császár felvonul a Dunánál, majd a folyón átkelve Haramnál megveri a magyar csapatokat. A Szerémség bizánci kézre kerül, Barancsot megerősítik.
A vereség után II. István király betegségét kihasználva – magyar főurak királlyá választják Bors comest és Ivánt. István leveri őket. Ivánt lefejezteti, Bors comest pedig Bizáncba száműzi.
1129
II. István király Vencel olomouci herceg morva katonáinak segítségével visszafoglalja a Szerémséget. Ezzel egy időben a szerbek is fellázadnak Bizánc ellen.
október: II. István király a felvonuló II. (Komnénosz) János császárral Barancs mellett békét köt.
1130
II. István király unokaöccsét, Sault jelölik a király utódának.
Miután II. István király megtudja, hogy a vak Béla herceg Magyarországon rejtőzködik, összeházasítja I. Uros szerb nagyzsupán Ilona nevű lányával, és Tolnában lakhelyet jelöl ki számára.
1131 előtt
II. István király Váradelőhegyen (Váradhegyfok) megalapítja az első hazai premontrei prépostságot.
A Hont-Pázmány nembeli Lampert ispán és családja megalapítja a bozóki bencés apátságot.
1131
március 1. II. István király meghal, Váradon temetik el.

1116. február 3-án meghalt Kálmán, s még ebben a hónapban fia, II. István, a tizenöt éves ifjú követte a trónon, akit apja immár több mint egy évtizede királlyá koronázott, hogy ily módon készítse elő országlását a hatalomra törő Álmossal szemben. A trónt azonban mégsem ez az 1105 körüli jogi aktus biztosította II. István számára, hanem az az erőszakos akció 1115 táján amelynek révén Kálmán lecsapott az uralomra vágyó, II. István trónöröklését nehezítő Álmosra és pártjára. Álmosnak, fiának, Bélának, valamint pártjuk főembereinek megvakítása időlegesen megrettentette és cselekvésképtelenné tette az Álmos körül csoportosult előkelőket. Így II. István akadálytalanul foglalhatta el az atyai trónt.

Uralkodása kezdetén nem bel-, hanem külpolitikai nehézségei támadtak. A velencei flotta már 1115 augusztusában visszafoglalta Magyarországtól Dalmácia egy részét, s a következő évben a doge a területi restauráció teljessé tétele érdekében újabb hadjáratra készült Dalmáciában. Ennek előkészítését szolgálta, hogy mind V. Henrik német-római császár támogatását, mind I. (Komnénosz) Elek bizánci császár jóváhagyását elnyerte. Az alkalmi politikai egyezség által bekerített Magyarország szövetséges után nézett közvetlen szomszédságában. II. István választása Csehországra esett, amellyel ugyan 1108 óta feszült volt a viszony, mivel Szvatopluk ekkor V. Henrik társaságában részt vett a Magyarország elleni támadásban, de a magyar király mégis áthidalhatónak gondolta a nehézségeket. Hajlandóság a közeledésre I. Vladiszlav cseh fejedelemben is volt, mivel a két uralkodó 1116 tavaszán sereggel felvonult a magyar–morva határra, hogy tárgyalás útján rendezze a két ország kapcsolatát. Békére és szövetségi viszony létesítésére azonban nem került sor, részint a két ország eltérő külpolitikai orientációi és érdekei, részint pedig személyes intrikák következtében. A zsákutcába jutott megbeszélések 1116. május 13-án az Olsava folyó mentén fegyveres összecsapásba torkollottak, s bár Janus nádorispán derekasan harcolt, de a jobbára székely és besenyő könnyűlovasokból álló magyar haderő nem tudott méltó ellenfele lenni a cseheknek, akik legyőzték II. István seregét.

Ugyancsak 1116 májusában a doge dalmáciai támadása eredményeképpen megfutamította Kledin bán seregét, és sorra birtokba vette a dalmát városokat (Sebenico, Trau, Spalato) és az adriai szigeteket. A László és Kálmán királyok által meghódított Dalmácia tehát egy év leforgása alatt velencei kézre került, s bár II. István hamarosan megkísérelte újra megvetni a lábát Dalmáciában, akciói ezúttal sikertelenül végződtek. Az 1118. évi zárai ostromban ugyan maga a doge is elesett, de a harcok után öt évre megkötött magyar–velencei fegyverszünet Dalmáciát Velence birtokában hagyta.

II. Istvánnak tehát nem sikerült országát a külpolitikai elszigeteltségből kivezetnie, sőt a nyugati határon is fegyveres összecsapásokra került sor. 1118-ban magyarok csaptak be az osztrák őrgrófságba, amellyel V. Henrik 1108. évi támadása óta szintén ellenséges volt Magyarország viszonya, majd még ugyancsak 1118-ban válaszul III. Lipót osztrák őrgróf és II. Bořivoj cseh fejedelem szövetséges csapatai pusztították a nyugati végeket.

Ezek az évek a pápa és a császár közti, invesztitúraharc néven ismert küzdelem első felvonásának utolsó szakaszát jelentették. A magyar király szembenállása V. Henrikkel, továbbá keleti hűbéreseivel, az osztrák őrgróffal és a cseh fejedelemmel, szükségszerűen a pápa oldalán jelölte ki II. István Magyarországának a helyét. Így II. István a nemzetközi küzdőtéren apja pápabarát politikáját vitte tovább. A pápai táborba tartozás motiválta II. István házasságát is. Annak a Róbert capuai normann hercegnek a leányát vette feleségül, aki a korszak pápáinak, II. Paschalisnak és II. Gelasiusnak a legfőbb szövetségese és hű vazallusa volt a császárral vívott harcukban. István normann házassága egyszerre irányult Velence ellen, és erősítette Magyarország szövetségét a pápasággal. Bent az országban István számos döntésével igazolta az egyház iránti kedvezését. Így 1118-ban a királyi tanács határozata és a győri püspök vizsgálata alapján visszaadatta a tihanyi apátságnak ama tíz mansio maradékait, akiket még Béla herceg adott az egyháznak, de Kálmán alatt az udvarnokok erőszakkal királyi szolgálatra kényszerítették őket. Egyházpolitikája ellentmondásosságára utalhat, hogy apja mellett II. István is részes volt abban, hogy a pannonhalmi apátság elvesztette Szent Istvántól nyert jogát a Győrött fogott vizák harmadrészére. Az is meggondolkodtató, hogy II. Istvánnak egyetlen egyházi alapítványát sem ismerjük, bár elképzelhető, hogy uralkodása alatt telepedtek meg a premontreiek Váradelőhegyen (Váradhegyfok).

II. István oroszországi politikáját szintén Kálmán egykori lépései szabták meg.[1] Mivel Kálmán 1099-ben sikertelen hadat vezetett Peremisl (Przemyśl) ellen, s maga ezt a fiaskót életében nem tudta sikeres katonai akcióval feledtetni, Oroszország elleni bosszuló hadjárat örökségét testálta fiára. Ama körülmény pedig, hogy Kálmán annak a Vlagyimir Vszevolodovics Monomahnak a leányát, Eufémiát taszította el magától, aki 1113-ban a kijevi nagyfejedelmi trónra lépve a széttöredező kijevi orosz állam egységét kívánta helyreállítani, István helyét az orosz belviszályokban a széttagolódásra törekvő orosz részfejedelmek szövetségében jelölte ki. 1118-ban Kálmán egykori szövetségesének fia, Jaroszlav Szvjatopolcsics vlagyimiri (lodoméri) fejedelem ellentétbe került Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelemmel, s Magyarországra menekült. Bojárjai elpártoltak tőle, s fejedelemsége a központi hatalmat erősítő nagyfejedelem fiáé, Andrej Vlagyimirovicsé lett. 1123-ban Jaroszlav csehek, lengyelek és magyarok, valamint a przemyśli részuralkodók segítségével kísérletet tett fejedelemsége visszafoglalására. II. Istvánnak kapóra jött a felkérés, hiszen apja testamentumát vélte ezzel teljesíteni. Jaroszlav támogatóinak társaságában magyar sereg is felvonult a volhíniai Vlagyimir alá, de még mielőtt ostromra került volna sor, a hetvenkedő és túlzottan magabiztos Jaroszlavot lengyelek megölték. II. István harcolni akart, de főemberei, köztük Kozma, a nagy múltú Hont-Pázmány nemzetség tagja, megtagadták az engedelmességet az uralkodónak, s nyíltan azzal fenyegették meg, hogy ha nem tér vissza Magyarországra, más királyt választanak helyette. Jól mutatja ez a jelenet, hogy a Kálmán korában egységes, az Álmos-pártot a hatalomból kiszorító, annak aspirációit kemény kézzel letörő Kálmán-párt bomlásnak indult. Hozzájárultak ehhez II. István külpolitikai kudarcai, hatottak a Magyarországon tartózkodó Álmos környezetéből kiinduló szervezkedések, s szerepet játszott ebben, hogy maga II. István tehetségben alatta maradt apjának.

A Velencével kötött ötéves fegyverszünet lejártával II. István felhasználta a velencei flotta keleti tartózkodását, 1124 első felében megtámadta Dalmáciát, s talán csak Zára kivételével a korábbi magyar királyok minden adriai foglalását visszaszerezte. 1124. júliusában főemberei jelenlétében esküvel erősítette meg Trau és Spalato polgárainak kiváltságait, amelyeket azok Kálmán királytól nyertek el. A dalmát városokban azonban csak alig egy évig tartott a magyar uralom. A keletről hazatérő velencei hajóhad 1125 tavaszán sorra visszafoglalta a városokat, Tengerfehérvárt ostrommal szerezte meg, a többit pedig meghódolásra késztette. Nem tudunk arról, hogy II. István normann házassága bármiféle segítséget jelentett volna a királynak adriai politikájában. Maga a házasság magtalan volt, ami — legalábbis már az 1120-as évek közepén — mind fontosabb kérdéssé tette a trónöröklés rendezését. Az ország külpolitikai helyzete változatlanul ingatagnak tűnt. Tovább tartott Magyarország és a Vladiszlavot uraló Csehország ellenséges viszonya. II. István 1120-ban és 1123-ban Vladiszlav elől menekülő cseh emigránsokat fogadott be. 1126 táján a lengyel végekre történt magyar betörés mérgezte a magyar–lengyel viszonyt. Kijev trónján Vlagyimir Monomah fia, Msztyiszlav ült, testvére a Kálmán által elűzött Eufémiának és nagybátyja Kálmán állítólagos fiának, Borisznak, aki ezekben az években bizonyára Kijevben tartózkodott. Noha éppen 1222–1125 között igen feszült és ellenséges volt a bizánci–velencei viszony, egyetlen adat sem mutatja, hogy Magyarország ezekben az években, amikor Velencével Dalmácia birtoklása miatt kétszer is összeütközésbe került, Bizánc felé tájékozódott, a keleti császárság szövetségét kereste volna. A húszas évek közepén, annak ellenére, hogy Bizánc császárnéja, Piroska, László király leánya volt, legalábbis semlegesnek vagy hűvösnek kell értékelnünk a magyar–bizánci viszonyt.

Ez a gyakorlatilag teljes külpolitikai elszigeteltség, II. István uralma belső nagyúri bázisának kezdődő bomlása bírhatták rá Álmost és híveit, hogy 1125 táján megmozduljanak, s lépéseket tegyenek a hatalom megszerzésére. A dömösi kolostorban tartózkodó Álmos azonban rosszul választotta meg az időpontot, bizonnyal aláértékelte II. István és tábora erejét. A király és köre lecsapott a szervezkedőkre. Álmos — mint egy forrásunk írja — a haláltól való félelmében menekült II. István kegyetlensége elől Bizáncba, ahová számos híve követte. Álmos fia, a vak kisgyermek, Béla nem jutott el Bizáncba, éveken át Magyarországon, a pécsváradi monostorban rejtegették titokban. Álmos és támogatói Bizáncba távozása egy csapásra ellenségessé tette az addig sem szívélyes magyar–bizánci viszonyt.[2] Ez tovább növelte Magyarország külpolitikai nehézségeit, hiszen az országot minden oldalról ellenség vette körül, Magyarország és valamennyi szomszédja között feszült volt a viszony.

Ilyen körülmények között szinte létérdeke volt II. Istvánnak a teljes elszigeteltségből való kitörés, érdemi szövetségi kapcsolatok kiépítése. Miként 1116-ban, trónra léptekor, úgy egy évtizeddel később is elsőként a csehekkel próbálkozott. Kedvező fordulatnak számított II. István számára, hogy 1125 áprilisában, I. Vladiszlav halálát követően, Álmos egyik leányának férje, Soběslav foglalta el a cseh trónt. A nehéz belső viszonyok között uralomra került I. Soběslav előbb III. Lothár német-római császár hűbéri fennhatóságát ismerte el, majd 1126 októberében a cseh fejedelem és a magyar király személyesen találkozott, s a két uralkodó pontot tett az évtizedes magyar–cseh ellenségeskedések végére, és baráti kapcsolatot létesített egymással. Ebben az időben kötött békét II. István a salzburgi érsekkel, Konráddal is, ami hozzájárult a magyar–osztrák kapcsolatok javulásához, mivel az érsek Ausztria őrgrófságának metropolitája volt. II. István tehát a német birodalomnak Magyarországgal szomszédos, a birodalom fejétől függő méltóságaival épített ki jó viszonyt. Az e területek felé történő nyitás lehetőségét az a körülmény biztosította, hogy 1122-ben a wormsi konkordátum lezárta a pápa és a német-római császár közti ellenségeskedések első korszakát, s egyelőre nyugvópontra helyezte a két európai nagyhatalom rivalizálását.

II. István az 1120-as évek közepén belpolitikai vonatkozásban is levonta a számára kedvezőtlenné váló, bázisa szűkülésében és az Álmos-párt mozgolódásában tükröződő helyzet tanulságait. Belső támaszának erősítése érdekében befogadta Magyarországra az 1122. évi berrhoéi csatában a bizánci birodalommal szemben vesztes sereg vezetőit és maradványait, amelynek meghatározó etnikuma a besenyő volt. Ugyanakkor intézkedett a trónutódlás kérdésében, s egyenes ági utód híján unokaöccsét, Zsófia nővérének Saul nevű fiát jelölte örököséül. Lépésével mind az Álmos-ágat, magát Álmost, illetve fiát, Bélát, mind pedig állítólagos féltestvérét, a Kijevben tartózkodó Boriszt kizárta a magyar trón legális várományosai sorából.

II. István figyelme, a valamelyest javult külpolitikai és a némileg stabilizálódott belpolitikai helyzet közepette, Álmos és hívei Bizáncba történt menekülését követően egyre inkább Bizánc felé fordult. A magyar–bizánci viszony rohamosan romlott. Az 1118 óta Bizánc trónján ülő II. (Komnénosz) János császár szívesen fogadta Álmost, felesége, a magyar származású császárné közeli rokonát. Álmos Bizáncban a Konsztantinosz nevet nyerte, és a korabeli szokásoknak megfelelően a császártól Makedóniában várost kapott megtelepedésre. Az így Álmos fennhatósága alá jutott Konsztantinia város a bizánci magyar emigráció központja lett. Maga János császár hangoztatni kezdte igényét II. István hűbéri meghódolására. Fontos mozzanatnak számít, hogy 1126 nyarán rendeződtek a Bizánc és Velence között kereskedelmi kérdések miatt évek óta húzódó nézeteltérések. A viszony normalizálása feltételezi, hogy Bizánc — legalábbis hallgatólagosan — tudomásul vette Velence 1125. évi, magyar rovásra tett dalmáciai hódításait. Kiéleződtek a magyar–bizánci kereskedelmi ellentétek, hiszen Barancsban a bizánciak magyar kereskedőket bántalmaztak. A Magyarország és Bizánc között kirobbant háborúskodás közvetlen kiváltó oka mégis az volt, hogy II. István követelte János császártól a menekült Álmos kiutasítását a bizánci birodalom területéről. Miután a kérést a bizánci császár nem teljesítette, II. István a fegyverekhez nyúlt.[3]

Az a körülmény, hogy a magyar király az eléggé kedvezőtlen bel- és külpolitikai körülmények közepette vállalta, sőt kezdeményezte a katonai összeütközést, az Álmos-emigráció bizánci támogatásával kapcsolatos. II. István felmérte, mekkora veszélyt jelent koronájára nézve, ha a Magyarországgal széles határvonal mentén közvetlenül szomszédos Bizánc felkarolja a hataloméhes Álmos ügyét, és segítséget nyújt neki magyarországi terve megvalósításához. A magyar király 1127 nyarán átkelt a Dunán, és Belgrádot vette ostrom alá. A kezére került várost földig leromboltatta, s Belgrád köveiből Zimony városát erősítette meg. István serege, amelyet a magyarokon kívül 700 frank (talán német) nehézfegyverzetű zsoldos és sok besenyő könnyűlovas harcos alkotott, mélyen benyomult a bizánci birodalom területére, sorra-rendre foglalta el, dúlta fel az útjába került városokat, Barancsot, Ništ, Szardikét (Szófiát), s egészen Philippopoliszig (Plovdiv) hatolt előre. A magyarok váratlan betörése készületlenül érte a Philippopoliszban tartózkodó bizánci császárt, aki csak a következő évben, 1128-ban tudott méltóképpen válaszolni a magyarok katonai akciójára. Minden bizonnyal 1127-ben meghalt Álmos, de a hadigépezetek már mozgásba lendültek, s Álmos halálától függetlenül folytatódtak a magyar–bizánci összecsapások.

János császár 1128-ban lombard zsoldosokat és szeldzsuk-törököket fogadott seregébe, s egész haderejével felvonult a Dunához. II. Istvánt az ország belsejében, Egerben gyógykezelték, így nem tudta személyesen irányítani a bosszuló hadjáratra indult bizánciakkal szemben az ország déli határainak védelmét, de intézkedett, hogy katonái akadályozzák meg a császár átkelését a Dunán. A bizánci uralkodó gyorsjáratú hajóit a Fekete-tengerről a Dunára vezényelte, s a flotta támogatásával Haram vidékén átkelt a Dunán, majd a folyó bal partján lovas- és dárdaharcban szétszórta a magyar sereget. A magyarok futásban kerestek menedéket, s a bizánciak egészen a Karasó folyóig üldözték őket. Két neves magyar előkelő, Ákos és Keled a bizánciak fogságába esett. Ezután János serege elfoglalta Haramot, a magyarok fontos Duna menti erősségét, majd nyugatra fordult, hogy meghódítsa a Szerémséget, amelyet egyik bizánci forrásunk Frangokhórionnak, azaz frankok (talán olaszok, illetve vallonok) lakta vidéknek nevez. A Szerémség nemcsak azért vonzotta Bizáncot, mert közvetlenül határos volt a keleti császársággal, s valaha annak részét képezte, hanem mert a bizánciak Magyarország legtermékenyebb részének tekintették. János császár terve sikerült: bevonult a Szerémségbe, elfoglalta Zimonyt, nagy zsákmányt ejtett, majd visszatértében Barancsot erősítette meg. Az események azt mutatják, hogy a császár megtorló és nem elsősorban területszerző hadjáratnak tekintette 1128. évi magyarországi katonai akcióját.

A bizánci betörés belpolitikai következményei azonban még így is súlyosak voltak. A II. István uralmával elégedetlen urak, akik mögött elsősorban az egykor egységes Kálmán-párt II. Istvánnal meghasonlott tagjait kereshetjük, kihasználva az uralkodó betegségét, az újabb külpolitikai kudarcot, a magyar sereg súlyos harami vereségét, II. István ellenében Bors comest és Ivánt választották királyukká. Nem tarthatjuk kizártnak, hogy a Magyar Krónika Bors comese mögött a Kijevben nevelkedett Borisz húzódik meg, kinek kapóra jöhetett II. István betegsége, a mind súlyosbodó magyar belpolitikai helyzet, s orosz segítséggel Magyarországra jött. Orosz támogatóra utalhat Bors comes társának, Ivánnak a neve. Hívei értelemszerűen nem az Álmos-pártból, hanem a Kálmán-párt II. Istvánnal elégedetlen köreiből kerültek ki. Nagy bázisra azonban nem tudott szert tenni, mivel a betegségéből felépülő István hamarosan leszámolt mozgalmukkal. Ivánt lefejeztette, Bors comest pedig Bizáncba száműzette. Könyörületes eljárása Bors comes személyének szólhatott.[4] A belső viszály legyűrése nem jelentette ugyan II. István uralmának stabilizálódását, nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a királynak apja hívei között és azokon kívül egyaránt komoly belső ellenzéke van, de a pillanatnyi veszélyt mégis elhárította.

Ez tette lehetővé, hogy a magyar uralkodó 1129-ben ismét kezdeményezőleg lépjen fel Bizánccal szemben. Esélyeit növelte, hogy a magyar–cseh szövetség jeleként a Soběslav cseh fejedelem által küldött Vencel (Václav) olomouci herceg morva harcosai segítséget nyújtottak Istvánnak. A király serege körülzárta Barancsot, elfoglalta az erősséget, ahol sok bizánci katona életét vesztette vagy fogságba esett. A magyarok birodalom elleni támadása is szerepet játszott abban, hogy feltehetően 1129-ben a szerbek a Bizánctól való elszakadás érdekében a Szerbia felé eső bizánci határerődöt, Raszont a Raška folyó völgyében feldúlták.

Az 1128. évi belpolitikai események arra intették II. Istvánt, hogy belső támasza megerősítéséről gondoskodjék. Kézenfekvő megoldásnak bizonyult, hogy szorosabbra vonja barátságát az 1122 után Magyarországra befogadott besenyőkkel, illetve azok előkelőivel. A Magyar Krónika szerint István király uralkodása végén a kelletténél jobban szerette az kunokat, akiken besenyőket kell értenünk, s Tatár nevű fejedelmük a király mellett tartózkodott. Ugyanakkor váratlan lépésre szánta el magát az uralkodó: az eddig haragja miatt titokban Magyarországon őrzött Bélát magához rendelte. Lépését két körülmény magyarázhatja. A saját pártján belül támadt és 1128-ban hatalomátvételi kísérletig fajult szakadás megértette Istvánnal, hogy tábora immár nem az egyetlen, vagy legalábbis nem az egyetlen számottevő erő az országban, hanem egyike csupán a három politikai csoportosulásnak, s csak úgy képes uralkodni, ha a másik két párt valamelyikével barátságos politikát folytat. Álmos 1127. évi halála, továbbá Bors comes 1128. évi nyíltan ellenséges fellépése segített eldönteni a dilemmát: az ekkor kevésbé veszélyes Álmos-párt irányában nyitott. Erre a döntésre sarkallhatták II. Istvánt ama vezető tisztségviselői, akik Kálmán és II. István alatt közvetlenül részesedtek a hatalomban, de szívük titokban az Álmos-párthoz, Álmoshoz és Bélához húzott. Béla megmentése Pál püspök és Otmár ispán műve volt, akik közül az előbbi talán azonos Kálmán király 1111-ben szereplő kalocsai püspökével, a másik pedig bizonyosan egynek vehető II. István hamis 1124. évi oklevelében előforduló barsi megyésispánnal. Ők jelentették az uralkodónak, hogy a halottnak hitt Béla él. A király természetesen nem gondolt arra — szemben a Magyar Krónika tendenciózus beállításával — hogy Bélát tegye örökösévé, annál inkább nem, mivel Saul személyében kijelölt utódja volt. Hogy nyitását az Álmos-párt felé kétségtelenül kimutassa, s Bélával szemben éreztesse „megbocsátását”, a vak herceget Tolnában helyezte el, évdíjat biztosított számára, s rögtön intézkedett, hogy a serdülő korú ifjú rangjához méltó házasságot köthessen. Az 1129-ben a Bizánc elleni harcban kikovácsolódó magyar–szerb érdekazonosság adhatja magyarázatát, hogy II. István a szerb nagyzsupán, I. Uroš leányát, Ilonát kérte meg feleségül Béla számára.

II. (Komnénosz) János császár sietve felvonult a felkelt szerbek és a birodalom területét dúló magyarok ellen. Előbb a szerb lázadást verte le, majd a magyarok által már kiürített Barancsot kezdte erősíteni. A munkálat azonban lassan haladt, a közben beállt télies idő is akadályozta azt, s utánpótlási nehézségek súlyosbították a Barancs körül állomásozó bizánci katonaság helyzetét. II. István 1129 végén újabb betörést tervezett a birodalomba, hogy rajtaüssön Jánosnak a határ mentén tartózkodó elcsigázott seregén. A váratlan katonai akció tervét azonban egy Magyarországon élő latin (olasz vagy vallon) nemzetiségű nő felfedte a bizánciak előtt. Utóbb, ha ezt a nőt a Magyar Krónika Krisztina úrnőjével azonosítjuk, az árulót a magyar király megégettette. A hír hallatára János császár sietve körülbástyáztatta Barancsot, majd visszavonult, méghozzá Szerbia zordon, szakadékos hegyvidékén át, hogy hadával rejtve maradjon a támadó magyarok elől. II. István átkelt seregével a Dunán, de csak a hátráló bizánci sereg hátvédosztagaira tudott támadni, a császár főseregében a magyar támadás nem okozott kárt. A harmadik éve tartó magyar–bizánci háborúskodást az 1129 végén a barancsi Duna-szakasz egyik szigetén megkötött béke zárta le, ahol állítólag II. István és II. (Komnénosz) János császár személyesen megjelent, de inkább valószínű, hogy az uralkodók megbízottai kötöttek békét. Álmos közbejött halála és a magyarországi belpolitikai fordulat következtében a magyar–bizánci háborúk sem politikai előnyt, de még területi gyarapodást sem biztosítottak egyik ország számára sem.

II. István uralkodásának utolsó hónapjait ismét a belpolitikai kérdések előtérbe jutása jellemezte. Az uralkodó egyre szorosabbra fonta politikai jellegű szövetségét a besenyőkkel. Ha túlzásnak tűnik is a Magyar Krónika ama tudósítása, hogy valóságos belháborúság támadt a magyarok javait dúló besenyők és az értékeiket védő magyar parasztok között, abban nem kételkedhetünk, hogy 1130 táján a besenyő előkelők a király legbizalmasabb tanácsadói körébe tartoztak, illetve a besenyő lovasság a legmegbízhatóbb katonai erői közé számíthatott. Ez önmagában arra vall, hogy II. István belső bázisa tovább szűkűlt.

A két rivális erő közül a Béla körül csoportosuló tábor volt előnyösebb helyzetben. Vak Béla Magyarországon élt, Ilonával kötött házassága termékenynek bizonyult. A serdülőkorból alig kilépett hercegnek 1131-ben már bizonyára két gyermeke volt, az 1130-ban született Géza, illetve a következő évben született László. Béla hívei tagjai voltak II. István udvarának. A magyarországi trónigény szempontjából Borisz helyzete volt kedvezőtlenebb. Ha elfogadjuk azonosságát a Magyarországon hatalomátvételt megkisérlő Bors comesszel, akkor pontosan meghatározható időpontban, 1128-ban került Borisz Bizáncba. Álmos ekkor már nem élt; bizonyára hízelgett János császár hiúságának, hogy közvetlenül Álmos halálát követően egy másik magyar trónkövetelő szintén oltalma alá helyezte magát. Álmoshoz hasonlóan Boriszt is szívesen fogadta a császár. Elnyerte feleségül János egyik unokatestvérét, s nevét Bizáncban Kalamanoszra változtatta. Abban is Álmoséra emlékeztet Borisz-Kalamanosz bizánci tartózkodása, hogy Magyarországgal szemben a trón elnyeréséhez ő sem kapott a keleti császárságtól semmiféle konkrét segítséget. Bizánc óvakodott attól, s az 1129 végén Magyarországgal kötött béke is erre mutat, hogy dunai határán állandósuljon a háborús helyzet, hiszen ezekben az években, 1130 táján amúgy sem volt könnyű bel- és külpolitikai helyzetben. Magában a császári székvárosban egymást érték a János elleni összeesküvések, keleten a kilíkiai örmények és a kisázsiai szeldzsuk-törökök támadtak, Dél-Itáliában pedig a normann királyság létrejöttével (1130) komoly ellenfele született Bizáncnak mind a tengeren, mind pedig az Appenini-félszigeten. Borisz-Kalamanosznak tehát, ha eltökélt szándéka volt Magyarország trónjára jutni, márpedig ez egy percig sem volt kétséges számára, olyan támogató erő után kellett néznie, aki hajlandó ténylegesen, azaz fegyveresen is támogatni leendő magyarországi akcióját. Választása 1131 táján Lengyelországra esett, ahol még mindig az a III. (Ferdeszájú) Boleszló uralkodott, akivel Kálmán szívélyes baráti kapcsolatokat épített ki, s akinél némi alappal hivatkozhatott Borisz arra, hogy immár egyedül ő képviseli és testesíti meg apja, Kálmán politikai irányvonalát.

II. István 1131 elején újra megbetegedett, vérhast kapott. Súlyos állapota tovább mérgesítette a magyarok és besenyők ellentéteit. Halálos ágyát Tatár besenyő fejedelem és más besenyő előkelők vették körül.[5] Még ekkor is azzal példálódzott az uralkodó, hogy felépülése esetén bosszút áll a megölt besenyőkért. Hogy a halál óráján a valóban pogány környezetben élő király tért-e az egyház szerint jobb belátásra, vagy pedig csak a későbbi krónikás szerette volna így látni, nem dönthető el. Forrásunk szerint mindenesetre amikor halálán volt, lemondott a királyságról, és szerzetesi ruhát öltött. 1131 kora tavaszán, talán március 1-én halt meg. Váradon temették el, hihetően I. László király mellett, akinek sírjánál már II. István korában csoda történt.

Irodalom

A II. István korabeli oklevelek tudományos feldolgozását Fejérpataky László végezte el: Oklevelek II. István korából (Értekezések a történeti tudományok köréből XVI. 4. Budapest, 1895).

  1. Sok munka kitér II. István oroszországi hadjárata Magyar Krónikabeli leírásának értékelésére, ízelítőül megemlíthető Deér József A magyar-horvát államközösség kezdetei (Jancsó Benedek Emlékkönyv, hely és év nélkül) című dolgozata, valamint Erdélyi László Ötven historicus szentistváni emlékművei (Szeged, 1941) című, az ellenkező nézetet megfogalmazó, a tudósítás hitelét kétségbe vonó könyve.
  2. Álmos Bizáncba menekülésére és II. István uralkodásának utolsó éveire gazdag anyag található Makk Ferenc Megjegyzések II. Béla történetéhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 40. 1972) című írásában.
  3. A magyar-bizánci háborúknak a hagyományostól eltérő datálását lásd B. Radojčić, O hronologiji ugarsko-vizantijskih borbi i ustanku Srba za vreme Jovana II Komnina (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1961).
  4. Bors és Borisz azonosítása nyitott kérdés; azonosságuk mellett foglal állást például V. G. Vasziljevszkij (Iz isztorii Vizantyii v XII veke. Trudi IV. Leningrád, 1930), s nyomában több más szerző is.
  5. II. István besenyő támaszára vonatkozóan hasznos Makk Ferenc, Megjegyzések II. István történetéhez (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései).


Politikai viszonyok
Királyi hatalom, királyi vármegye a XII. században Tartalomjegyzék II. Béla