II. József

A Múltunk wikiből

Lásd még a II. József királyról szóló gyűteményt.

József császár, „a gyors, az izgatott, a mindig siető”,[jegyzet 1] 5 és 6 óra között meghalt – közölte naplójában 1790. február 20-án Zinzendorf Károly. Ezt követően helytelenítően regisztrálta, hogy a császárt elég nyomorúságosan ravatalozták fel hálószobájában: csak néhány gyertya ég a lábánál, rosszul adták rá uniformisát, kezeit ügyetlenül kulcsolták össze. A gyászszertartáson Zinzendorf a Szent István-rend lovagjai mellé sodródva állt fekete fátyolos kalapban a kapucinus kriptában. Laudonnal együtt azon töprengtek, vajon miket gondol most Migazzi, a bíboros, „aki ellen az elhunyt annyit vétett”.[jegyzet 2]

A dédelgetett barát, Lacy is nyilatkozott: Lipót majd eltünteti a kilencéves uralom minden nyomát. Ő maga soha nem tapasztalt mértékletes magatartást Józsefnél, „mindig feszült volt, mindent maga akart intézni, s így aztán senki nem tudta körülötte, mi a dolga”.[jegyzet 3]

Két hét múlva Zinzendorf már Lipót érkezéséről számol be, akit hiába hívott József, mert a katasztrófa felelősségében nem akart osztozni. „Panaszkodott a teljes rendetlenség miatt, s elmondta, hogy minden országból két küldöttet fogad, hogy azok ne csak az adóreformmal kapcsolatos óhajaikat, hanem egyéb ügyeiket is a trón lába elé helyezhessék.”[jegyzet 4] Bécsben új világ kezdődött, a Burg termeit ellepték a szép Habsburg-Lotharingiai fiúk és a csúnya főhercegi leánykák.

A magány, a csalódottság hónapjait fejezte be a korszak legtöbbet bírált uralkodója. Igaz, valóban mindig sietett, mert tudta, hogy kevés az ideje. Gyors volt, mert a kényelmeskedést gyűlölte. Izgatott volt, mert féltette igazának érvényesülését. Sok mindent feladott a betegség, a világpolitikai krízis, a forradalmi feszültség kényszerében. De a lényeget, ami l átmentette az átmenetileg feladottat is, megtartotta; A tolerancia-rendelet megmaradt: a privilégiumok és egyenlőséghiány egyoldalú visszaállítását már nem lehetett megkísérelni. A parasztrendelet nyomán a birodalom embermilliói őrizték emlékét.

Hogy egyébként feladta a harcot, hogy egy-két kivétellel rendeleteit visszavonta, ezt a francia forradalom, a belga események tanulságainak tulajdoníthatjuk:

1789 utolsó hónapjában már a lieges-i püspökség területén álltak a porosz seregek, melyek II. Frigyes Vilmos alatt évek óta vártak jó alkalomra. A polgárháború szélére sodródott ország kis híján áldozatul esett a porosz–osztrák vetélkedésnek. József Cobenzlt, Kaunitz helyettesét és kedvenc munkatársát küldte a megbékélés megteremtésére: a pápától, a magas klérustól kért támogatást és attól a malines-i érsektől, akitől a közelmúltban büntetésből visszavette a Szent István-rendet.

Januárban a belgák kihirdették az Egyesült Belga Államok alkotmányát. A központosító államhatalommal szemben évszázadok óta harcoló tartományok az amerikai példát követve föderatív köztársaságba tömörültek. A forradalom és a porosz ellenfél együttműködése olyan veszély volt, amelyet – a titkos ágensek jelentései jegyében – nem lehetett kizárni Magyarországon sem.

A bukás teljesnek tűnt. Így nyilatkozott József közvetlen környezete, így maga az örökös. Természetesen mindenki tévedett: a haldokló, amikor csődtömegnek vélte küzdelmes életét s elveszettnek minden eredményét, az ellenfelek, amikor győztesnek hitték. magukat. Kétségtelen, ez a téves látszat lassan enyészett el az új valóság kiábrándító tapasztalatainak súlya alatt. S a látszat ilyetén alakulásában nagy felelősség terhelte magát az uralkodót. Túl sokat akart megvalósítani. Egymással párhuzamos bel- és külpolitikai tervei több évtizedet is megterheltek volna. A tervek félelmes tömegéről 1784 telén készült egy „összeállítás”: használjuk fel a mérleg készítésekor.

Három hetet töltött ekkor II. József Itáliában, öccse társaságában. Baráti, a politikai terveket nyíltan feltáró beszélgetéseiket Lipót – kevéssé rokonszenvesen, de a történelem kutatói számára annál hasznosabban – feljegyezte. A császár tervei a belső reformokra, de főként a külhódítások sorozatára vonatkoztak. Feltárta József Lipót fiaival, leányaival. kapcsolatos dinasztikus terveit: a fiúk, majd ha felnőnek, a birodalom különböző országaiban kormányzói vagy egyházi beosztásokat kapnak. A néhány előnyösebb külsejű főhercegnő több férjjelölttel, az anya csúnyaságát öröklők egyházi elhelyezéssel számolhatnak. József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára. A Lipót-fiakból kerülnek majd ki Belgium, Lombardia, sőt Csehország kormányzói.

E családias terveknél sokkal fontosabbak a már folyamatban lévő egyházi reformok, az, hogy a kataszter általános bevezetésére készül a császár. A katonai intézmények, a hadi rendszer viszont megmaradt; két erőd épül, Pless és Theresienstadt.

A birodalom ipara számára fontos cikkek szabadon behozhatók a jövőben is, egyébként szigorú lesz a tilalmi rend, csak meghatározott útvonalon jöhet be az áru. Az egyéni szükségletre engedélyezett behozatali cikkek után 60%-os vám fizetendő. Teljes tilalom alá kerülnek a sózott halak, a különböző külföldi italok, illatszerek, mindennémű selyemgyártmány, a harisnyától a szalagig, a textilnemű, a porcelán, a fémgyártmányok, a luxuscikkek. De az olasz területek, Lombardia és Toscana nem esnek e tilalmi rend alá.

Minden országban épül nagy közkórház, árvaház.

Már folyik a hivatalok működésének és ellenőrzésének modernizálása, csakúgy, mint Magyarország helyzetének rendezése: olyan állapotba kerül, mint Csehország, de mindennémű kiváltságát elveszíti, országgyűlést többé nem tarthat; itt is a kerületi beosztás és a nemesek és parasztok egyenlő megadóztatása kerül sorra. Ez azonban a belső vámhatár megszüntetésével jár.

Felmerült a fivérek között a szabad gabonaforgalom kérdése is.

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Alkalomadtán a monarchia kiterjesztheti határait Sziléziában.

A legfontosabb, megújított terv, hogy a bajor uralkodónak felkínálja Belgium nagy részét, s a maradékot, nevezetesen Flandriából, Luxemburgból egy részt a franciáknak és a Geldern melletti területet a porosz királynak adja. Ezért cserében egész Bajorország és a Fels-Pfalz a monarchiának. Az orosz dolga ezúttal a poroszok fékentartása lesz.

Ha az oroszok szétzúzták az ottomán hatalmat, és Konstantinápolynál új birodalmat alapítanak, akkor a fentebb már tervbe vett hódításokon kívül meg kell szerezni Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, a Velence kezén levő dalmát szigeteket és Isztriát. Kárpótlásul Velence megkapja majd Moreát és néhány szigetet az Égei-tengeren; ugyanott más szigeteket kereskedelmi célokra a franciák és az angolok. És ekkor következik majd a nagy meglepetés: Velence minden itáliai birtokának megszállása; osztrák lesz Brescia, Bergamo, Verona, Pádua, Friaul, csak maga Velence marad mentes a megszállástól. Ezt még némi csereügyletek is követik, a modenai és pármai birtokokkal, és a végeredmény – itt szakad vége a ködös tervezgetésnek –, hogy meg lehet szerezni Genovát is, és így az egyik flottája itt lesz a monarchiának, a másik Levantéban. A fantázia és a realitás e különös keveréke őszinte beszélgetések során került felszínre. Lipót számára a legfontosabb egy negatív eredmény: a toscanai szekundogenitúra elvi megszüntetését Kaunitz gondos közreműködésével írásba foglalják még abban az évben.

József uralmának középső szakaszán esett meg ez az olasz út, ez a gyanútlan bizalommal megejtett hangos gondolkodás, amely többet árul el a diplomáciai iratoknál, a bizalmas jelentéseknél, de a kémlő szemeknek bármikor kitett fivéri levelezésnél is. Szerencsénkre II. Lipót titkos vagy normális írással mindent feljegyzett, és így szembesíthetjük a terveket a valósággal, az ábrándokat a' bekövetkezett csalódással. Ezt is ismerni kell, mielőtt kísérletet tennénk valamilyen végső vélemény kialakítására.

II. József uralmának mérlegét már sokan megvonták. Több világrészből, sok országból fordultak figyelemmel éppen e kor, e személy vagy környezetének egy-egy tagja felé. A mozaikkockák hamarosra ígérik az értékelhető képet.

Sokat segítettek magyar történészek abban, hogy a helyére kerüljön ez az uralmi rendszer s a vele, működésével kapcsolatos magyar reflexiók. Nemzetközi szinten és nemzetközi visszhangot kiváltva formulázta Benda Kálmán fontos megállapításait a jozefinizmus és a jakobinizmus, Kosáry Domokos a felvilágosult abszolutizmus és a felvilágosult rendiség összefüggéseiről. Kettejük kérdésfeltevésében már benne rejlik a két koncepció különbsége. Benda a pozitív folyamat továbbélését, Kosáry az egymással feleselő, egymás nélkül meg nem lévő történeti képletek dualizmusát vizsgálja.

Ilyen előzmények után talán megengedhető, hogy itt a figyelem erősebben forduljon a főszereplő felé. Bennünket József maga érdekel, aki egy reménytelen. történetileg meghatározottan csak átmeneti szisztéma jegyében tevékenykedik és bukik el. Igazi főszereplő, a felvilágosult abszolutizmus legjobban „osztályozott” képviselője. Amerikai és orosz, francia és angol történészek megegyeznek abban, hogy akár anyjával, akár kortáraival hasonlítják össze, felvilágosult reformhűsége, önzetlensége, uralkodói morálja egyedülálló. Bukásának elkerülhetetlenségét hol az elsietett, túlságosan erőszakos megoldásokban látják, hol – s ez a gyakoribb – a kort teszik felelőssé. A forradalmi válság időszakában a reformer uralkodó, aki minden oldalon csak elégedetlenséget váltott ki, hátvéd nélkül maradt.

A történelem ne legyen királyok története – ezt Marx előtt már Voltaire is igényelte. De a kilenc évet és az ezt megelőző előkészületeket bizonv nem lehet merőben egy rendszer, a feudalizmus utolsó szakasza, a feudalizmuson belül, de a polgári fejlődés jegyében történő cselekvéssorozatnak tekinteni – ahogy ezt sokan és mi magunk is tettük.

Ez a rövid, dinamikus periódus eredményeivel és hibáival egyetemben nagyon személyhez kötött. Az indulás idején még jelentős mellékfigurák is támották a kezdeményeket, aztán a főalak elhárította a segítséget nyújtó kezeket, és csak olykor nyúlt utánuk.

A legfontosabb mellékszereplő II. József egyeduralma idején már nem él. Anyja, az ő emléke, a vele való összehasonlítás az, amivel meg kell küzdenie. A megtört, elbizonytalanodott uralkodónő tekintélye szilárdabb volt, szavának hitele erősebb volt. Ez nem a mélyben rejlő tulajdonságok minőségén, hanem a modor, az érintkezés hangsúlyain múlott. Mária Terézia – úgy tűnik – ragyogóan kezelte az embereket. Egyébként, minthogy igényelte, hogy szeressék, sokat megtett ezért, engedett, ha kellett, hogy ne a félelem, az érdek, hanem a ragaszkodás kösse hozzá kicsiny és nagy alattvalóit. Józsefnek meg kellett harcolnia anyja hiányával is, és ebben alulmaradt. Az egyetlen ember, aki szülői jogán meg is bírálta, hibáira is figyelmeztette, szuverén természetéből adódó keménységét, gorombaságig menő őszinteségét nyesegette, anyja volt. Távoztával ügyeken még csak vitatkoztak vele – egyébként sikertelenül –, de senki sem merészelte magatartását, hangvételét kifogásolni.

Kaunitz volt sokáig a másik fontos támpont. De megbomlott az egyensúly, amit a tapasztalat és a kor az öreg államférfinak biztosított volna. Felvilágosultságukban végig összetartozott az uralkodó és az államkancellár, politikai koncepciójuk is harmonizált, de az abszolút uralmi módszerek, amelyeket József vele szemben is érvényesített, a mód, ahogy „kiszignálta” számára a megnézendő, elintézendő dolgokat, vagy ahogy fontos elhatározásokról csak utólag értesítette, és akkor kérte segítségét, amikor a ház – így a magyar ház – már égett, az öreg embert megkeserítette.

De azért Kaunitz valamit tudott, amit talán az utókor nem látott világosan. Felismerte, hogy II. József zseniális ember. Időnként olyan odaadással, tisztelettel írt neki, amit nem tekinthetünk régimódi hangvételnek vagy olcsó ravaszságnak. Ő, aki oly rátarti volt, és sokszor morgolódott Mária Terézia tétovázásai miatt, Józsefnek alárendelte magát. Hol sértetten panaszkodott reá, hol büszkén mesélte, hogy két órát tárgyalt vele, vagy kedves levelet kapott tőle – maga fölött tudta. Az aggastyán tisztelte ezt az egyedülálló jelenséget, akit persze nem volt könnyű elviselni.

II. József hivatástudata, szorgalma, munkabírása, a bonyolult birodalom s a mainál sokkal tarkább Európa fölötti teljes áttekintése, élénk fantáziája, a politikai és a magánéletben bármikor mozgósítható lenyűgöző bája, máskor az ellenkező végletbe csapó szeszélyessége, gyorsasága s elmélyedési készsége vitathatatlan történeti nagysággá avatja. Nem az uralkodás zsenije volt, hiszen nem megnyerte, inkább eltaszította közvetlen munkatársait. Egyszerűen csak kivételes ember volt, a formabontó, a lázadó, a nyugtalan és nyugtalanító fajtából. Ha szonátákat vagy verseket írt volna, úgy fogadják el, amilyen. De a császár, aki az Augartenban lakik egy házacskában, ahelyett, hogy a Burgban uraskodna, aki ha Pestre jön a regimentet megnézni, „mindenütt felbukkan, szinte hihetetlen, mennyit forog az emberek között”,[jegyzet 5] olyan férfi volt, aki nem sorolható be az uralkodók Linné-rendszerébe.

Persze az egyéniség rendhagyó volta korántsem adja a József-rejtély kulcsát a kezünkbe. A belpolitikai gyakorlat, a külpolitikai tervezgetések; a bekövetkezett bonyodalmak, végezetül a rezignált befejezés végső magyarázata maga a kor és maga a rendszer. A forradalmi válsághullám éppen akkor tetőzött, amikor egyeduralmi programját kezdte valóra váltani. A „francia zűrzavar” – így nevezte a forradalmat – a sok hónapos, megalázó és gyötrelmes betegség szobafogságában éri. A marciális megoldások sem Belgiumban, sem – ha arra kerülne a sor – Magyarországon nem ígértek megoldást.

Pergen és nem Kaunitz, a tapasztalt diplomata az, aki József császárt rendeleteinek visszavonására és a teréziánus kor „restaurálására” bírta. 1790. január közepén adta kézhez – József a halál küszöbén volt, de nagyon is ép szellemi állapotban – azt a terjedelmes jelentést a rendőrminiszter, melyben a monarchia szinte áttekinthetetlen belső helyzetéről referált. Minden ország minden társadalmi osztálya és rétege elégedetlen. Kifejti, „mi váltotta ki az alattvalók elégedetlenségét… miért tartják magukat szerencsétleneknek azon monarcha alatt, aki önmagát áldozta fel, hogy országait boldognak tudja”.[jegyzet 6] Katasztrofális az élelmiszerárak emelkedése. Ez mindenkit érint. Ily módon a sértődött nemes, a csalatkozott polgár és az elégedetlen paraszt is, aki teljes felszabadulást várt volna, a terhek teljes levetését, egymás mellé kerültek és szemben állnak ővele.

A felvilágosult és keményen abszolutista uralkodó rendszerének feloldhatatlan kettősségébe rokkant bele. Bizony nem akarta ő a feudális rendszert konzerválni – radikálisan felvilágosult volt. De még kevésbé méltányolhatta a felvilágosodás monarchiaellenes demokratizmusát, a törvény előtti egyenlőség általa is vallott jogának a politikai szférára történő kiterjesztését. Nem tudta, nem is lehetett a „közjót” összebékíteni azza az igénnyel, hogy akár háború árán is, de erősíteni kell a monarchiát, terjeszteni a dinasztia hatósugarát. József – híven elveihez, híven önmagához – végig a lehetetlenre vállalkozott.

Hans Wagner adta közre hasonmás könyvecskében a pamfletíró Richter brosúráját: II. Józsefről szól, aki Minosz ítélőszéke előtt áll.[1] A szigor bíró az álomvízióban tanúként kihallgatja a sértetteket: a szerzetest, a magyar nemest, a nyugalmazott tisztviselőt, a tönkrement kereskedőt. A császár nem védekezik – az utókortól várja igazát. A Géniusz tart II. József fölött védőbeszédet: József felmentést kap, és az Elízium mezőin pihenheti ki fáradalmait.

Lábjegyzetek

  1. Közölte: H. Wagner, Wien von Maria Theresia bis zur Franzosenzeit. Aus den Tagebüchern des Grafen Karl von Zinzendorf. Wien, 1972. 42.
  2. Ugyanott
  3. Ugyanott.
  4. Ugyanott 43.
  5. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, 1967 240.
  6. P. P. Bernard. The Limits of Enlightenment. ChicagoLondon, 1979. 107.

Irodalom

A II. Józseffel foglalkozó életrajzi vagy monografikus munkák ítélete, értékelése – néhány kritikai megjegyzéstől eltekintve – mindig pozitív. Nem kívánom felsorolni a D. Beales, Joseph II… (Cambridge, 1987) című nagy monográfiában összeállított József-bibliográfiát. Marczali Henriktől és Mitrofanovtól hosszú ív nyúlik a mába, és talán a holnap ítélete lesz a legpontosabb. Egyelőre a vázolt összkép nem mentes zavaró vonásoktól; ezért idézzük, mielőtt a méltatásra térnénk, a firenzei beszélgetést: jól tanúsítja, miben kereshetők a zavaró momentumok. József terveit a leendő II. Lipót feljegyezte; jegyzeteit közreadta: A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965. II. 72–79).

Jozefinizmus és jakobinizmus, felvilágosult abszolutizmus és felvilágosult rendiség problémáinak a progresszió, a józsefi reformok partján álló tárgyalása jellemző az elmúlt évtizedek magyar történetírására: K. Benda, Probleme des Josephinismus und des Jakobinertums in der Habsburgermonarchie (Südost-Forschungen, 1966. 38–72); Benda Kálmán, A magyar jakobinusok iratai. I. (Budapest, 1957, bevezető tanulmány); Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980. 250–714).

  1. Richter pamfletjének modern kiadása,: H. Wagner, Kaiser Joseph der Zweite vor Minos Richterstuhl (Wien, 1967).


II. József és a jozefinizmus a mérlegen
Tartalomjegyzék A jozefinizmus a mérlegen