II. József király

A Múltunk wikiből
Bécs, 1741. március 13. – Bécs, 1790. február 20.
1765-től (egyelőre anyja mellett, társuralkodóként) német-római császár, 1780-tól magyar és cseh király
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
József főherceg 1775–80 körül. Georg Decker festménye, Albertina, Bécs
1741. március 13.
Megszületik Mária Terézia első fiúgyermeke, a későbbi II. József császár-király.
1748. október 18.
Batthyány Károly gróf tábornagy, horvát bán, mint József főherceg nevelője leteszi a hivatali esküt.
1764. április 3.
Mária Terézia legidősebb fiát, József trónörököst Majna-Frankfurtban római királlyá koronázzák.
1765. augusztus 18.
Meghal Mária Terézia férje, I. Ferenc császár Innsbruckban. Utóda fia, II. József császár.
1765. szeptember 21.
Mária Terézia körlevélben tudatja birodalma országaival, hogy elsőszülött fiát, II. József császárt társuralkodóvá fogadja.
1767. május 21.
II. József német-római császár uralkodói engedélyhez köti a. pápai bullák kihirdetését a templomokban. (A rendeletet Magyarországon is alkalmazzák.)
1768. április 17–június 11.
II. József magyarországi utazása.
1773. május 26.
II. József két hónapos utazásra indul Magyarországra és Erdélybe.
1780. november 29.
Meghal Bécsben Mária Terézia királynő. Utóda II. József. (Uralkodik 1790. február 20-ig.)
1781. március 24.
II. József elrendeli, hogy a szerzetesrendek alakítsanak külön magyar rendtartományokat.
1781. március 26.
II. József Magyarországon királyi engedélyhez köti a pápai rendeletek kihirdetését (Placetum regium).
1781. május 13.
II. József rendeletben szabályozza a magyarországi mintegy 83 ezer zsidó helyzetét.
1781. május 16.
II. József rendeleti úton a magyarországi normákat vezeti be az erdélyi iskolákban.
1781. június 11.
II. József rendelete megszünteti az eddigi cenzúrarendszert, és a cenzúrát az egész monarchiában a bécsi könyvvizsgáló bizottságnak rendeli alá.
1781. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben. (Hódol II. Józsefnek.)
1781. október 25.
II. József kiadja Türelmi Rendeletét a protestánsok és a görögkeletiek szabad vallásgyakorlatáról.
1781. november 8.
A Türelmi Rendelet életbe lép Erdélyben is.
1782. január 12.
II. József feloszlatja azokat a férfi és női kolostorokat, amelyeknek tagjai nem oktatással, betegápolással vagy a tudományok művelésével foglalkoznak.
1782. március 22—április 24.
VI. Pius pápa látogatása Bécsben.
1782. április 2.
II. József elrendeli a Helytartótanács és a Magyar Kamara egyesítését.
1782. május 27.
II. József elrendeli a Magyar Kancellária és az Erdélyi Kancellária egyesítését.
1782. augusztus 30.
II. József a budai egyetem bölcsészettudományi karán mérnöki intézetet (Institutum Hydrotechnico-Geometricum) létesít.
1783. április 25—július 11.
II. József körutazást tesz Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben.
1783. június 4.
II. József Erdélyből jobbágyrendeletet küld a Magyar Kancelláriának (A rendeletet csak 1785-ben adják ki.)
1783. július 1.
Megjelenik Pozsonyban a Pressburské Nowiny, az első újság a szlovákok számára (cseh nyelven). (Megszűnik 1787-ben.)
1783. július 11.
II. József Esterházy Ferenc grófot nevezi ki! horvát bánná. (Tisztségét 1785-ig viseli.)
1783. augusztus 14.
II. József Csáky János grófot nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét 1786-ig viseli.)
1783. november 1.
II. József állami papnevelő szeminárium felállítását rendeli el Pesten, Pozsonyban és Zágrábban.
1783. december 9.
II. József elrendeli a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözését.
Az egyetemet Budáról Pestre helyezi, és elrendeli, hogy az egyetemi tanári állásokat vallási hovatartozásra való tekintet nélkül kell betölteni.
1783. december 24.
II. József – itáliai útja során – látogatást tesz Rómában VI. Pius pápánál.
1784. eleje
II. József kísérleti összeírást rendel el Erdélyben a, román határőrezredek megerősítésére.
1784. április 13.
II. József rendeletére a Szent Koronát Pozsonyból Bécsbe viszik.
1784. május 1.
II. József elrendeli a népszámlálást Magyarországon.
1784. május 11.
II. József a német nyelvet teszi hivatalos nyelvvé Magyarországon.
1784. július 3.
II. József rendelete Erdélyt a hagyományos közigazgatási határok figyelembevétele nélkül, a székely és szász önkormányzati szervezetek megszüntetésével, 11 megyére osztja fel.
1784. július 16.
II. József rendelete a Helytartótanácsnak a magyarországi népszámlálásról. .
1784. augusztus 19.
Hunyad megye értesíti az Erdélyi Guberniumot, hogy a román lakosság a népszámlálást az úrbéri terhek alóli felszabadításként értelmezi.
1784. augusztus 27.
II. József új vámrendeletet bocsát ki.
1784. augusztus 30.
II. József rendeletben tiltja meg, hogy a vármegyék egymással politikai ügyekben levelezzenek.
1784. október 31.
A zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákonban a román parasztok elindítják (Horea, Closca és Crisan vezetésével) a század legnagyobb hazai parasztfelkelését.
1784. november 7.
A fölkelő román parasztok elfoglalják és feldúlják Abrudbányát és Verespatakot.
1784. november 21.
II. József elrendeli az erdélyi román parasztfelkelés fegyverrel való leverését.
1784. november 29.
A fölkelő román parasztok elfoglalják Marosillyét.
1784. december 7.
Az erdélyi császári-királyi katonaság leveri Crisan seregét.
1784. december 31.
Horea és Closca seregét Topánfalvánál leveri az erdélyi császári-királyi katonaság; a felkelés vezetőit elfogják.
1785. február 1.
II. József rendelete az Ausztrián át behozott külföldi árukat mentesíti a magyar határon a vám fizetése alól.
1785. február 28.
Az erdélyi román parasztfelkelés két vezetőjét, Horeát és Closcát kerékbetöréssel kivégzik Gyulafehérvárott. (Crisan a börtönben öngyilkos lett.)
1785. március 18.
II. József rendelete Magyarországot (Erdély nélkül) tíz kerületre osztja fel.
1785. április 2.
A Helytartótanács kihirdetteti a megyegyűlések felfüggesztését.
1785. május 6.
A király a lemondott Esterházy Ferenc gróf utódául Balassa Ferenc grófot nevezi ki horvát bánná. (Tisztségét 1807-ig viseli.)
1785. június 1.
A kerületek élére kinevezett királyi biztosok hivatalba lépnek.
1785. augusztus 22.
II. József Magyarország számára is kiadja jobbágyrendeletét.
1785. szeptember 12.
A budai Várszínházban megtartják az első magyar nyelvű színielőadást.
1785. szeptember 25.
II. József rendelete a bírósági szervezet átalakításáról.
1785. szeptember 30.
II. József – az úrnapit kivéve – eltiltja a körmeneteket.
1785. október 7.
II. József kinevezi az Államtanács első magyar tagját, Izdenczy Józsefet.
1785.
II. József rendeletben szabályozza a szabadkőműves-páholyok működését.
A Magyar Kamara Óbudán selyemgombolyítót alapít.
II. József megbízza Csekonics József századost a mezőhegyesi állami méntelep megszervezésével.
1786. január 5.
II. József elrendeli a földek kataszteri fölmérését.
1786. január 16.
II. József Erdélyt három kerületre osztja fel.
1786. január 18.
II. József elrendeli, hogy a Magyarországra eladott osztrák áruk után nem kell kiviteli vámot fizetni.
1786. május 2.
A Helytartótanács fürdőrendtartást és egészségügyi szabályzatot ad ki a balatonfüredi gyógyhely számára.
1786. június 6.
A Helytartótanács elrendeli, hogy azokban a városokban, ahol rajziskola működik, a kézművesmesterek inasaikat legalább egy évig taníttassák rajzra.
1786. június 22.
II. József rendeletben szabályozza a gazda és cselédje viszonyát.
1786. július 24.
II. József megtiltja, hogy a földesurak jobbágyaikat botozással büntessék.
1786. szeptember 26.
II. József elrendeli, hogy a Helytartótanácsnál, az Erdélyi Guberniumnál és a királyi táblánál állandó jelleggel egy-egy ügyvédet, a Magyar-Erdélyi Kancelláriánál pedig egy ágenst tartsanak a jobbágyok érdekeinek képviseletére.
1786. november 6.
II. József engedélyezi a jobbágyoknak a borkimérést az év egész tartamára.
1786. november 30.
II. József eltörli a halálbüntetést; helyette testi büntetéseket, kényszermunkát, hajóvontatást alkalmaztat.
1786. december 2.
Megindul Bécsben a Magyar Kurír című, hetenként kétszer megjelenő újság; szerkesztője Szacsvay Sándor.
1786. december 21.
II. József Niczky Kristóf grófot nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét 1787-ig, haláláig viseli.)
II. József rendelete a szabad királyi városok igazgatásáról.
1787. február 15.
II. József elrendeli, hogy a parasztok képviseletét a hatóságok és a földesúr előtt az állami ügyvédek lássák el, hivatali kötelességből.
1787. április 2.
II. József telekkönyvi főhivatalt állíttat fel Budán, a kataszteri fölmérés központi irányítására.
1787. május 23.
II. József és II. Katalin cárnő megbízottai Kerszonban szövetséget kötnek a török ellen.
1787. augusztus 24.
A török Porta hadat üzen Oroszországnak.
1787. október 19.
A Helytartótanács rendeletben szabályozza a katonasorozást.
1787. október 25.
A budai német színház első előadása a Várszínházban.
1787. december 2.
II. József a május 23-i szövetség értelmében belép az orosz–török háborúba.
1788. január 9.
II. József Bánffy György grófot nevezi ki Erdély gubernátorává. (Tisztségét 1822-ig viseli.)
1788. február 9.
II. József követe átadja a hadüzenetet Isztambulban a török Portának.
1788. március 14.
II. József megérkezik a császári-királyi sereg futaki táborába.
1788. április 24.
A császári-királyi sereg elfoglalja a töröktől Szabács várát.
1788. május 8.
II. József elrendeli, hogy minden magyar ezredet 400 újonccal egészítsenek ki, a birtokosok a sereg részére féláron szállítsanak gabonát.
1788. tavasza
A megyék sorozatosan tiltakoznak az újoncozás ellen.
1788. május 23.
Életbe lép II. József bírósági bűnügyi rendtartása (Ordo Criminalis).
1788. július
Megindul Kassán a Magyar Musaeum, az első önálló magyar nyelvű évnegyedes folyóirat.
1788. augusztus
A török sereg átkel a Dunán és benyomul a Bánságba.
A magyar nemesi elégedetlenek követet küldenek II. Frigyes Vilmos porosz királyhoz és Frigyes Ágost szász választófejedelemhez.
1788. szeptember 20.
A császári-királyi sereg Karánsebesnél éjszakai pánikban megfutamodik. Ezt követően II. József betegen visszatér Bécsbe.
1788. október
A belga rendek fegyvert fognak II. József önkényes rendelkezései ellen.
1788. december 18.
II. József Zichy Károly grófot nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét 1795-ig viseli.)
1789. február 28.
II. József megszünteti a hiteles helyeket. (Feladatukat a közjegyzők veszik át.)
1789. július 1.
Megindul Komáromban a Mindenes Gyűjtemény, szerkeszti Péczeli József. (Megszűnik 1792-ben.)
1789. július 7.
Megindul Bécsben a Hadi és más nevezetes történetek című magyar nyelvű újság, szerkeszti Görög Demeter.
1789. július 14.
Párizsban a nép megostromolja és lerombolja a Bastille-t.
1789. július 19.
II. József a hadsereg legénysége számára megalapítja a Vitézségi Érmet.
1789. augusztus 4.
A francia Nemzetgyűlés eltörli a feudális előjogokat és felszabadítja a jobbágyokat. .
1789. augusztus 26.
A francia Nemzetgyűlés elfogadja és kihirdeti az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját.
1789. szeptember 22.
Az oroszokkal egyesült császári-királyi sereg a havasalföldi Martinestinél legyőzi a törököket.
1789. szeptember 24.
II. József felszólítja a megyéket, hogy állítsanak újoncokat, és fizessenek hadisegélyt a török háború költségeire.
1789. október 9.
A császári-királyi sereg gróf Laudon Gedeon tábornagy parancsnoksága alatt beveszi Belgrádot.
1789. december 11.
A brüsszeli császári helyőrség leteszi a fegyvert a belga felkelők előtt.
1789. december vége
Megindul Kassán Kazinczy Ferenc irodalmi folyóirata, az Orpheus. (Megjelenik havonta, megszűnik 1791-ben.)
1789
Csekonics József megszervezi a bábolnai állami ménest.
1790. január 10.
A belga rendi gyűlés Brüsszelben kimondja Belgium függetlenségét.
1790. január 26.
II. József – három kivételével – visszavonja valamennyi, Magyarországot érintő rendeletét.
1790. január 28.
II. József három kivételével visszavonja rendeleteit.
1790. január 31.
II. Frigyes Vilmos porosz király szövetséget köt III. Szelim török szultánnal II. József ellen.
1790. február 20.
Meghal Bécsben II. József császár-király. Utóda öccse, II. Lipót, uralkodik 1792-ig.
1790. március 21.
II. Lipót feloszlatja II. József titkosrendőri szervezetét, a Polizeidirektiont.
1790. március
A magyarországi vármegyék közgyűlései felszámolják II. József intézkedéseit.

Tartalomjegyzék

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

Az 1494–1495. évi kincstáriszám adások alapján mintegy 3,5–4 millió főre tehető, valamint az 1784–1787. évi II. József-féle összeírás szerint 8,5 millió főben megállapítható lakosságszám sokkal biztosabb támpontjaink, mint a közbülső három évszázad összeírásai.

Makkai László

A Habsburg-abszolutizmus kormányzati rendszere

Az osztrák Habsburgok abszolutizmusa II. Ferdinándtól II. Józsefig s a szentszövetségi reakciótól az ellenforradalmi önkényuralomig természetesen sok változáson ment át, de mindvégig abszolutista rendszerről kell beszélnünk, mégpedig olyan rendszerről, amely minden eltérése mellett abban is felzárkózni próbált a nyugati abszolutizmusokhoz, hogy a tőkés gazdálkodásnak hol a maga érdekében, óvatos lépésekkel, hol a társadalmi fejlődés nyomására, kényszerugrásokkal utat nyit.

Ember Győző

Előszó

Kötetünk 1686-tól 1790-ig, Budavár visszavívásától II. József haláláig adja elő Magyarország történetét.


Történeti demográfiánk a kezdetektől a 18. század végéig kénytelen feltevésekkel, többé-kevésbé megalapozott becslésekkel dolgozni; II. József korában speciálisan erre a célra készült, egykorú forrás áll rendelkezésére.


A korszak – és a kötet – záró évszáma, 1790, már hagyományosnak tekinthető történetírásunkban, különösebb magyarázatot nem igényel. Egybeesése az egyetemes történeti periodizáció általánosan elfogadott 1789-es korszakváltásával éppúgy mellette szól, mint az a látványos politikai rendszerváltozás, amely II. József halálával az egész Habsburg Birodalomban és különösen Magyarországon végbement.


Nem láttuk viszont indokoltnak, hogy – mint még egy emberöltővel ezelőtt is – alkorszakhatárrá emeljük ki az 1754. évi vámrendelet kibocsátását, és éppen az utolsó emberöltő kutatásai mutatták ki, mennyi szál kapcsolja össze Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizedét II. József kilencesztendős uralmával, így 1780 kiemelésétől is eltekintettünk.

Wellmann Imre

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

Valójában csupán becslésekre vagyunk utalva egészen az első, II. József kori népszámlálásig, mely már (1850-ig egyedülállóan!) nemcsak az adózókat, nem is csupán a családfőket, hanem az egész lakosságot iparkodott számba venni. Adóösszeírásokra építő hozzávetéseknél ezért elfogadhatóbb eredményt ígér, ha e népszámlálás adataiból próbálunk a korábbi idők lakosságának nagyságára következtetni.[1]

II. József nagyszabású telepítései

A teljes cikk.

Népesség és településállomány az első népszámlálás adataiból kiindulva

Az 1711 után tartóssá vált békés korszak alatt annyira megszaporodott az ország lakossága, hogy a II. József által 1784–85-ben végrehajtott s a következő két évben megismételt népszámlálás eredményei a bécsi kormánynak is meglepetést okoztak. 1780-ban, még Erdély nélkül, mindössze 3,2 millióra becsülték az itteni lakosságot, ami nem maradt hatás nélkül az udvar egész gazdaságpolitikájára, hiszen ott voltak hívei az olyan felfogásnak, hogy ha ilyen ritka lakosságú a Habsburg jogar alá tartozó legkiterjedtebb ország, a több munkaerőt kívánó iparosodás helyett maradjon meg az a mezőgazdaság mellett. De alig telt el öt esztendő, már több mint kétszer annyi, 1787-ben pedig, Erdélyével együtt, nem számítva a legalább 260 ezer (de egy adat szerint 461 437) főnyi itt állomásozó katonaságot, 9 265 185 lakosra derült világosság, anélkül, hogy – ezt figyelembe véve – a bécsi udvar módosított volna gazdaságpolitikáján. Pedig valójában ennél is nagyobb volt a Kárpát-medence népessége. Az uralkodó által kirendelt katonai összeírók kellő gyakorlat és helyismeret nélkül fogtak munkához: abban, hogy mely és hol fekvő helységek tartoznak egy-egy közigazgatási egységhez, a vármegyék és a kerületek tisztviselőinek tájékoztatására voltak utalva, ami a fölkeresés sokszor komoly nehézségeivel együtt óhatatlanul kihagyásokkal járt, minden szórt településbe, tanyára, szőlőben és erdőben meg pusztán lakóhoz nem tudtak eljutni. Nemcsak a nemesség igyekezett kivonni magát a számbavételből, hanem a katonaságtól eleve visszariadó nép is, úgyhogy az összeírók elől való elvonulásban, eltitkolásban, eltagadásban, amint azt az egykorúak is látták, nem volt hiány. A főképp kezdetben előadódó fogyatékosságokra vetett világot az is, hogy 1787-ben számottevően nagyobb lett az összeírás eredménye, mint két és egy évvel előbb, anélkül, hogy ezt kizárólag a folytatódó betelepítéseknek lehetett volna tulajdonítani. Erdélyben külön gondot okozott, hogy II. József teljesen fölforgatta az ottani hagyományos igazgatási berendezkedést, úgyhogy nem nyílt mód az előzményekre építeni az összeírást; ezért egykorú statisztikai fölmérések szerint ott nemcsak a polgári lakosság volt számottevően nagyobb, de a határőrség fölvétele is elmaradt.[2][3][4]

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A felvilágosult abszolutizmus kezdetét a magyar történelemben, noha előzményei korábbra nyúlnak vissza, 1765-re tettük. Ekkor fejeződött be a Mária Terézia által összehívott utolsó országgyűlés. Utána egy negyed századon keresztül, II. József haláláig nem tartottak országgyűlést. 1765-ben halt meg Batthyány Lajos nádor. Utána II. József haláláig nem választottak nádort.

A magyar rendiség 1711 és 1765 között

Az, akinek alkalma volt darabról darabra átolvasni az uralkodó államtanácsosainak az 1760-as években magyar ügyekben írt, nem a nyilvánosságnak szánt és így nyilván őszinte véleményeit és javaslatait, és összevetni azokat az 1764–1765. évi országgyűlés tárgyalási irataival, igazán nem tud sem csodálkozni, sem megütközni azon, hogy Mária Terézia és fia nem hívta többé országos gyűlésre a magyar rendeket, hogy a felvilágosulttá vált abszolutizmust a rendiségre korlátozott alkotmányosságnak még a látszatával sem tartotta szükségesnek takargatni.

A hétéves háború

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal. Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

Az 1728–1729. évi országgyűlés

Az uralkodó az 1715-ben és 1720-ban tartott országos adóösszeírások után az 1722–1723. évi országgyűlésen azért fogadta el egy újbóli adóösszeírás tervezetét, ahogy mondták: ideáját, hogy ebben a földet is írják össze. A rendek pedig éppen ezért szabotálták az összeírást, amely még az 1728-as országgyűlés kezdetére sem volt készen. Ekkor kezdődött uralkodó és rendek között az a hosszú harc az adóalap körül, amely még II. József idejében is dúlt – gondoljunk csak az ő összeírásainak a sorsára.

A Carolina Resolutio

Ezen a rendeleten, amely egyes pontjaiban I. Lipót 1691. április 2-án kelt rendelkezését újította meg, alapult a protestánsok vallásgyakorlata az ezután következő évtizedekben, egészen II. József türelmi rendeletéig.

Az 1741. évi országgyűlés

Az 1728–1729. évi országgyűlés légköréből már következtetni lehetett rá, hogy III. Károly, figyelmen kívül hagyva a törvény erre vonatkozó rendelkezését, három év elteltével nem fogja összehívni a rendek képviselőit. Nem is hívta többé uralkodása még hátralévő tizenegy esztendejében. Pedig éppen három évvel 1729 után, 1732-ben nagyon is indokolt lett volna; akkor halt meg ugyanis a nádor, Pálffy Miklós gróf, új nádort kellett volna választani.

Az uralkodó azonban nem akarta, hogy a nádori méltóságot betöltsék. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országgyűlést nem hívta össze. Ha ugyanis a rendek képviselői összegyűlnek, a nádorválasztást nehezen lehetett volna elkerülni. Márpedig III. Károly trónörökös leányának, Mária Teréziának kiszemelt férjét, Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki Magyarország helytartójává, aki a trónörökösnőt 1736-ban feleségül is vette. Arra a megoldásra nem is gondolt az uralkodó, ami II. József halála után merült fel, amikor az uralkodóház egyik főhercege lett a nádor, hogy tudniillik Lotharingiai Ferencet nádornak választassa meg.

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

Az 1741. évi országgyűlés lefolyását, az ekkor hozott törvényeket döntően határozta meg a Habsburg-monarchiának az a kül- és belpolitikai helyzete, amely III. Károly halála után kialakult: az azonnal kitört örökösödési háború, az a magatartás, amelyet a birodalom országai és tartományai ebben a háborúban az uralkodóházzal szemben tanúsítottak.

Láttuk, hogy a monarchia sorsa válságosra fordult, felbomlása, részekre hullása egyáltalában nem látszott valószínűtlennek. A kritikus helyzetben nagyon sok függött attól, hogy a magyar rendek milyen álláspontra helyezkednek.

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek.

Az Államtanács

Az Államtanács volt a politikai iskolája II. Józsefnek, aki kezdettől fogva részt vett a tanács munkájában. Reformjai, amelyeket jozefinizmus néven foglal össze a történetírás, csírájukban szinte mind kimutathatók Kaunitz Vencel államminiszter és Borié Egyed államtanácsos votumaiban, akik államférfiúi tehetségben és aktivitásban messze kimagaslottak az Államtanács első hat tagja, de talán még az utánuk következők közül is.

A Magyar Királyi Helytartótanács

A Helytártótanács székhelyéül a törvény Pozsonyt jelölte meg, azzal a megjegyzéssel, hogy amint lehetséges lesz, az ország központjába fog átköltözni. Erre csak II. József uralkodása alatt került sor.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A magyarországi Főhadparancsnokság székhelye az ország akkori fővárosa, Pozsony lett. A polgári kormányzat országos szerveivel együtt helyezték át Budára II. József alatt.

Az 1752. évi főispáni utasítás

Tudjuk, hogy az uralkodói abszolutizmus legerősebb és leghajlíthatatlanabb ellenzéke Mária Terézia és II. József uralkodása idejében éppen az a főnemesség volt, amelyből a megyei főispánok kikerültek.

A magyarországi igazságszolgáltatás

Az igazságszolgáltatás teljes megújítására csak II. József szánta el magát. Az ő reformjainak ismertetése azonban már kötetünk III. részébe tartozik.

Wellmann Imre

Talajművelés

Az ország őshonos jobbágysága kivált vas alkotórészekkel ellátott gazdasági eszközökből valójában távolról sem rendelkezett olyan gazdag és sokoldalú leltárral, mint amilyennel a német telepeseket látta el II. József.

Vörös Károly

Az armalisták

Negyvenhárom vármegye fennmaradt összeírásai (Erdélyt, a Partiumot, a Bánságot, Horvát-Szlavónországot és a Határőrvidéket kivéve) összesen is csak 32&nbdp;554 nemes személyt (vagy családot, vagy csak férfit, vagy családfőt ?) mutattak ki, ebből közel 18 ezer rendelkezett valamely birtokkal is (a főnemeseket és a közismert és birtokjogon nemes családokat az összeírásba eleve nem kellett felvenni); 13 766 armalista volt (ezeknek közel 40%-át, 5400 személyt mindössze három vármegye: Vas, Zala és Borsod mutatta ki), 825 esetben nem volt megadva a státus. Egészben bizonytalan és még az arányok érzékeltetésére sem alkalmas kép ez, kivált ha a nemesség 30 évvel későbbi, a II. József-féle népszámlálásból kiderülő, Erdéllyel együtt kb. 370 ezer főnyi létszámához hasonlíthatjuk.

A parasztság

A feudális termelési viszony restaurációja sok részletből összeálló folyamat, és így több oldalról észlelhető. Így észlelhető már a népesség számának azon a valóban nagyszabású növekedésén, amelyet az 1715–1720. évi országos összeírásoknak II. József hetven évvel későbbi népszámlálásával való összehasonlítása mutat, s amelyről ma már tudjuk: nem egyszerűen valóságos növekedést tükröz.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

Katalin lesz XIV. Lajos után az első uralkodó, aki az önreklámot és országa nagyságának szuggesztív hirdetését úgy kapcsolja össze, hogy kontinens méretű tekintélyt formál ki szinte a semmiből. Leendő szövetségese, az ifjú József császár ekkor fogalmazza Álmodozásait: a szigorúan rótt sorokban még nem sejlenek fel a balkáni, a keleti tervek, sem a szemlélődő orosz csapatok és a monarchia vezér nélküli seregeinek majdani különös együttműködése.

1765-ben a háborúk és változékony szövetségek dúlta Európa már ismeri a fiziokraták alaptételeit, az Enciklopédia legtöbb kötetét. A társadalom tudati változását mégsem az új tudományos eredményeken lehet lemérni, hanem az éppen kétszáz éves régi eltűnésén. Portugália után, néhány évvel megelőzve az anyaországot, Spanyolországot, a franciák megszüntették a jezsuita rendet, majd rövidesen száműzték annak egykori tagjait. A pápa ekkor még várt. Nem könnyen adta fel legfontosabb védállását. A jezsuita iskolák-egyetemek valóban sokat jelentettek a kontinensnek. Ezt leghatékonyabb ellenfelük, maga Voltaire is tanúsította. Tudjuk, nemcsak a pápa várt. Az éppen elözvegyült Mária Terézia is az utolsó pillanatra halasztotta a rend feloszlatását. De ami a nagyon katolikus, „legkatolikusabb” –így nevezték magukat – országokban megtörtént, valóságos szellemi forrongást okozott Európa protestánsai körében. Mert a felvilágosodás századának utolsó évtizedeiben és azokon is túl nyúlva megfért a ráció és a religió, a kritikus ész és a tételes vallás alázatos tisztelete.

1765: ez az év elvitte Ferenc császárt, meghozta a fiatal, szinte még diáksorban tájékozódó Lipót toscanai uralmát, meghozta II. József társuralkodói tevékenységének kezdetét. Magyarország, vagy amit-akiket e néven értettek, éppen megpihent a küzdelmes országgyűlés után. Azt hitte, győzött. Tévedett.

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati rendszere Európa peremterületein, Portugáliától, Spanyolországtól kezdve Itálián, Közép- és Kelet-Európa országain át a Skandináv-félszigetig más és más feltételekkel érvényesült, érvényesülhetett. A Habsburg-monarchia örökös tartományaiban és Magyarországon, annak „kapcsolt” területein valamikor a 18. század hatvanas éveiben alakította ki az új szisztémát, érvényesítette ennek hatósugarait. Merev évszám kevéssé alkalmazható. Az irányítás új programja kínos-keserves vitában edződve született meg. A régi típusú abszolutista kormányzatot reformokat ígérő, modern módszerekkel dolgozó szisztéma váltotta fel. A változás nem volt teljes. Az uralkodó személye még közel két évtizedig változatlan. Mária Terézia, az elözvegyült uralkodónő kora előrehaladtával szorgalmaz ugyan hol szubjektív indíttatású, hol objektív szükségletektől diktált reformokat, de a felvilágosodás legalapvetőbb elvét, a toleranciát ingerülten utasítja vissza. Társuralkodója, fia, a leendő II. József a reformprogram dinamikus, központi figurája. Így látták a kortársak, így látja a történetírás is. A felvilágosult abszolutizmus jellegéből következik, hogy a tevékeny trónörökösben, s majdan a kilenc évig hajszolt reformmunkálatban őrlődő uralkodó személyében el is fogadjuk a központi figurát. De a jó szándék, az ügyes taktika, a makacs megtorpanás és a meggondolatlan sietség e drámájában, mármint a felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsában vannak fontos mellékszereplők is. Ilyen a tapasztalt diplomata, aki államkancellárként nem csak a külügyekre gyakorol döntő befolyást. Ilyen az egyetemi tanár, aki kidolgozza, és tananyagként az agyakba sulykolja az új metódusokat. És ilyen a gazdasági szakember, aki európai távlatokban lát és gondolkozik, és szempontjait oldalak ezrein fejtegeti, ismételgeti, mélységes meggyőződéssel, hogy azok érvényesítése a monarchia egésze és az egyes országok, tartományok javát egyaránt szolgálná.

Kétségtelen, 1765-ben az új periódus már elkezdődött az Osztrák Monarchia és Magyarország történetében. Hazai szemmel az 1764-es országgyűlés utáni helyzetet bízvást tekinthetjük másnak, mint a teréziánus kormányzat első évtizedeit. Az igények, a kormány igényei konfrontálódtak az országgyűléssel, s a rendi ellenállás –inkább, mint más Habsburg-uralom alatt élő országban vagy territóriumon –a negyedszázados háborús megrázkódtatás után még felülkerekedhetett.

De óvakodjunk attól, hogy a magyar–osztrák problémát egyedi tüneményként kezeljük. Európa igen különböző nyelvű, fejlettségű monarchiáiban ezekben az évtizedekben azonos folyamatok zajlottak le. Törvényszerű jelenség az országgyűlések, a kortezek, a nemesi csoportosulások vagy éppenséggel pártok ellenállása a centralizáló reformpolitikával szemben. Ha jogi nyelven szólunk erről, azt mondhatjuk: a kodifikált jog és az alkalmazott természetjog került szembe egymással. Ha gazdasági gyakorlattal hasonlítunk: a céhes, a városnyi-megyényi, nagyon helyi és szűk gazdaságpolitika viaskodott a költségvetési problémákkal küzdő, a modern közgazdaság vonásait már imitáló, bizonyos tervszerűségre törő központtal, De akárcsak a cseh és morva területek, vagy Tirol, a nagy múltú Magyarország is impotens a politikai helyzet megítélésében. A Rákóczi-szabadságharc vezetői még európai látókörű politikusok voltak. Az 1764-es országgyűlés szónokai már csak a hazai problémákat látták, és azok védelmében szem elől tévesztették az elkerülhetetlen tennivalók rendjét. Osztályszemlélet vezette a spanyol, az olasz vagy a dán, a svéd arisztokráciát, nemességet is, de a magyar uralkodó osztály olyan területeken engedte ki kezéből a nemcsak jogos, de szinte kötelező kezdeményezést, amely területek a politikai cselekvés bázisát jelentették volna. Ha egy uralkodó osztály nem biztosítja az őt ellátó, gyarapító parasztság napi szükségleteit, nyugalmas létfenntartását, önnön gazdasági és politikai lehetőségeit ássa alá. S ameddig a kormányzat a rendi önzés e politikai vakságára építhet, lehetőségei kedvezőek az ugyancsak rendi-politikai ellenállással szemben. A kormány reális érvekkel negligálhatja a jogi érvekbe kapaszkodó tiltakozásokat; rendelkezéseket bocsáthat ki, melyek szembetűnővé teszik a korszerűség és elmaradottság ellentétét, s a maga irányába hangolhatja a honi és külföldi haladó politikai közvéleményt.

E helyzetben Változás csak akkor következik be, amikor a rendszer már kitermeli önnön ellenmérgét. Amikor a felvilágosult kormányzat neveltjei a legkorszerűbb frazeológiával, néha valóban megalapozott ellenérvekkel fordulnak szembe Béccsel, Schönbrunnal, Laxenburggal, az udvar éppen működő központjával. Amikor a magyarországi haladó és retrográd elemek kényszerű összefogását az 1780-as évtized második felének nagy gazdasági és főként politikai válsága szinte kikényszeríti. A magyar politikai gondolkodás két évtizednyi pangás után ekkor reneszánszát ünnepelheti. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, de polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját.

*

A felvilágosult abszolutizmus –e három évtizedes uralmi szisztéma – magyarországi hatásának első igényes elemzése csak a közelmúltban történt meg. Persze eddigi történetírásunk is foglalkozott a teréziánus korral, nem vonta meg érdeklődését a jozefinizmus problémáitól, és futólag, leszűkített szempontok alapján érintette II. Lipót időszakát is. De azt, hogy a 18. század hatvanas éveitől a francia forradalom jakobinus szakaszáig s a századfordulóig mi és hogyan történt a kormányzat és az ország, pontosabban a magyar társadalom viszonylatában, azt az egyes uralkodók trónra lépésétől a halálukkal bekövetkező változásig elszigetelten tárgyalta. A történeti irodalom –kézikönyvek és monográfiák – műtétet hajtott végre, olyan ereket, idegszálakat kötött el, melyek voltaképpen organikusan továbbműködtek, olyan folyamatokat határolt el egymástól, melyeket éppen megújulásukban kellett volna ábrázolni.

Mária Terézia kora, az a negyven esztendő, amelynek második fele a felvilágosult abszolutizmus periódusába tartozik, az idők folyamán egyben a nézetek polarizálását is kiváltotta. Mintegy szembeállította a polgári történetírásunkban amúgy is hagyományosan szemben álló katolikus és protestáns irányzatot. Két kép alakult ki. A magyarságot gyengéden szerető, trónja megmentéséért hálás, a bécsi udvari körök intrikáival szemben a magyar érdekeket védelmező uralkodónő képe az egyik. A másik –ez a protestáns álláspontot tükrözi –az arisztokráciát, a nemesség fiait az udvarba csalogató, s a nemzettől elidegenítő királynő képe, kinek híres közoktatási rendelete vagy akár a jobbágyok helyzetét szabályozó urbáriuma nem más, mint etatista fogás vagy taktika. A polarizálódás fordítottan érvényesült II. József megítélésénél. A kilencéves reformkorszak, annak hallatlan lendülete, a hibáktól sem mentes sok jó kezdeményezés s a tragikus végkifejlet a katolikus történetírásban „Magyarország germanizálásának kísérlete” címkét kapta, míg a protestáns történetírás figyelmét elsősorban a tolerancia-rendelet, annak pozitív következményei kötötték le. Nem szólunk itt a polgári radikális történetírás II. József kliséjéről: nem tárt fel új tényeket, nem is nyúlt le a primér forrásokig. Talán éppen ezért hatott erősen a szépirodalmi ábrázolásokra.

A marxista szemlélet térhódításával előbb a Habsburgok gazdaságpolitikája, Magyarország úgynevezett félgyarmati helyzete kapott kitüntetett figyelmet, elsősorban a jog- és gazdaságtörténész Eckhart Ferenc korai és utolsó műve nyomán. Az egyoldalú ábrázolást utóbb az elmaradott magyar társadalmi-tudati viszonyok motiváltabb feltárása korrigálta. Az újabb monográfiák, tanulmányok leszögezik, hogy a még feudális Európában a magyar társadalom valamilyen szuperfeudális jelenség. S hangsúlyt kap az is, hogy a magyarság és Bécs összeütközései igen nagy mértékben a rendi álláspont és a korszerű állami szempontok ütközései, bár – a sajátos történeti folyamatokat figyelembe véve –egyik fél sem élvezheti az utókor helyeslő igazolását. Már nem leplezzük, nem igazoljuk a rendiség visszahúzó szerepét, de megtaláltuk a magunk fejlődésében is a progresszív erőket. Elsősorban arra keresünk választ: a bécsi és a magyar progresszió meddig akart, meddig tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtthaladást oly provizórikussá.

A laza, lényeges megállapításokat óvatosan kerülő megfogalmazások után ezért támadt legutóbb erős visszhangja Kosáry Domokos markáns, még sokszor idézendő állásfoglalásának. Ő Bécs és főként II. József politika-, eszme- és művelődéstörténeti szerepét igen kedvezően értékelte, de meggyőződésünk, hogy a kutatásnak ez után fokozott figyelmet kell majd fordítania a magyar progresszió táborára. Erre azért lenne nagy szükség, mert sok vonatkozásban most túlontúl is az osztrák történetírás termékeire vagyunk utalva. Osztrákot írunk, de ezúttal is Bécsről szólunk – szinte teljesen oda kötődik (nemcsak az ottani levéltár miatt) a számunkra fontos irodalmi termés. A bécsi osztrák társadalomtörténet igen szűkös, az eszme- és intézménytörténet gazdag, de ugyanakkor nehezen kezelhető. A gazdaságtörténeti szakirodalom a legszínvonalasabb, de szempontrendszere a monarchia egésze és Magyarország különbsége következtében természetszerűen egyoldalú. Önmagával szemben igen tapintatosan intézi el a nemzeti kérdés korántsem csak Magyarországra vonatkozó ellentmondásait, amelyek éppen a gazdasági élet területén számszerű pontossággal mutathatók ki. Végezetül a nagy biográfiák tablói inkább Mária Teréziát és II. Lipótot ábrázolják. A rendszer főszereplőjét, II. Józsefet az évfordulók tömegtermelése ellenére még mindig csak egy orosz, egy angol és egy magyar életrajzíró kísérelte meg bemutatni. A továbbiakban tehát arra törekszünk, hogy a források fénypásztáival minél hitelesebben világítsuk meg és mutassuk be e nyugtalan kor nyugtalanító s egyben lenyűgöző egyéniségét.

A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A türelmetlenség a külpolitikai akciók következetlenségéből adódott. Ilyen volt Lengyelország első felosztása. Ismeretes, a kezdeményező Nagy Katalin, a kivitelező Porosz Frigyes volt. József, az osztrák társuralkodó és vele egyetértésben Kaunitz szükségesnek tartotta, hogy a monarchia tekintélyéhez mérten részesedjék – a magyar korona jogán – a felosztandó országból. A tárgyalások elhúzódtak, a 60 ezer főnyi, Itáliából és más távoli tartományokból verbuvált osztrák sereg eltartása is igen költséges volt. Az évekig tartó készenlét idején Mária Terézia ugyan nem akadályozta meg az akciót, de kemény szavakkal elítélte, s a politikai morál jegyében önmagával is meghasonlott. Sem Kaunitz, sem II. József nem követhette a külpolitika kíméletlen játszmája során az öreg uralkodónő érzékeny kedélyhullámzásait. Talán ebből okult, amikor az utolsó háborús konfliktusra került sor, a „krumpliháború”-nak csúfolt okkupációra. Felmérte II. Frigyes akcióit, megértette, hogy a német dualizmus, mármint az osztrák–porosz ellentét döntő a monarchia jövője szempontjából. Nem olyan régen hangzottak el Porosz Frigyes szavai: „Mi németek vagyunk, mit törődünk azzal, hogy a franciák és az angolok Kanadában vagy az amerikai szigeteken ütik-verik egymást, mit törődünk azzal, ha az orosz és a török hajba kapnak.”[5] Kaunitz és József személyesen is tárgyalt a porosz királlyal. Mária Terézia ezúttal önállóan döntött: a porosz ellenében, s ily módon az orosz szövetség mellett.

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A fiziokratákról is tudtak: olvassák Quesnay és tanítványai műveit, figyelnek Mirabeau márki és Turgot tevékenységére, majd mikor Turgot kormányra került, reformprogramjára. Követői közül, akik a magyar viszonyokra közvetve vagy közvetlenül hatottak, időrendben először Kaunitz herceggel és Zinzendorf Károly gróffal, a századforduló államminiszterével foglalkozunk, majd az őket rangban-hatékonyságban megelőző trónörökös-társuralkodóval, a leendő II. Józseffel, aki hatalomra jutva érvényesíti és következetlenségeivel el is buktatja a monarchiára adaptált fiziokrata politikát.

A törekvés a gazdasági felzárkózásra Mária Terézia uralkodása idején, függetlenül attól, hogy az illetékes tanácsosok olvasmányaik, utazásaik alapján a régi vágású merkantilizmushoz, valaminő újmerkantilizmushoz, vagy az Európa-szerte terjedő szabadkereskedelmi tanokhoz vonzódtak-e inkább, voltaképpen a 17. századi kameralisták adta receptet követte. Tervgazdálkodást kellett folytatni, mely az egyes országok és tartományok jellegének, természeti adottságainak megfelelően igyekezett ipartelepítésre s ezzel egy időben az import minél erőteljesebb csökkentésére. Voltak ebben a tervszerűségben olyan rossz beidegződések, amelyek tartós károkat okoztak. A jelszó: ipart a városba, a falu maradjon agrár jellegéhez híven ipartelepítéstől mentes. De már nemcsak a fővárosra figyelt a gazdaságpolitika. Ellenkezőleg, azon fabrika-tulajdonosoknak, akik hajlandók voltak vidéki városokba költözni, a polgárjog megszerzését házvásárlás nélkül is biztosították. Az örökös tartományok, a cseh és morva városok fejlesztésével megvalósult a régi kameralista terv. Magyarország a profilírozott iparfejlesztésből, a kereskedelmi hálózat gondos kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését ösztönözték. De a vállalkozók nem kaptak hitelt, támogatást az ismert ok, a nemesi adózás megtagadása miatt. Magyarország „kimaradt” a tervekből (a bányászattól-kohászattól eltekintve), s alkotmányos rendje nem is engedte, hogy a kormányzat úgy tájékozódjék a körülmények felől, hogy adatok birtokában esetleges lépésmódosítást fontolgathasson. Alsó- és Felső-Ausztriában s a többi örökös tartományban is tartottak a rendek az összeírásoktól, az emberi és anyagi állomány számbavételétől. De a populáció emelése, egyáltalán a népesség adatainak számbavétele kikényszerítette, hogy világi és egyházi személyek együttműködésével az adatokat felvegyék. A rendek mindenütt idegenkedtek az adótól és a katonaállítási kényszertől, s gondoskodtak arról, hogy az urasági tisztek – a számlálás legalsóbb szinten működő megbízottai – minimális adatokat adjanak meg. Ezért már 1754-től kezdődően világi és egyházi emberek párhuzamozan végezték a számlálást, de 1770-től átmenetileg le kellett mondani a részletes felvételről. (Ekkor már a személyek mellett a házakat, azok állapotát, az állatállományt, általában az anyagi helyzetet is feltüntették.) Az örökös tartományok rendi ellenállása – tehát az, ami majd Magyarországon bekövetkezik, nem magyar specialitás – kiegészülve az egyház ellenállásával arra kényszerítette a kormányzatot, hogy katonákkal bonyolítsa le a műveletet, tisztekkel, biztosokkal, a későbbiekben oly gyakran hallott „komisszáriusokkal”. A felvilágosult kormányzat tehát pontos számadatok birtokában követhette Alsó-Ausztria viharos növekedését, Stájerország stagnáló állapotát, Felső-Ausztria hanyatlását, ahonnan a protestánsok kivándorolván, csak Linz maradt jelentős központ. A kormány tudta, hogy demográfiai szempontból – ha nem is ezzel a névvel illették a népességnövekedés vizsgálatát – Európa középmezőnyébe tartozik a monarchia. De a kormány egy területet – országot – nem ismert, Magyarországot. Oly mértékben nem ismerte, hogy amikor, már II. József korában, a népszámlálásra sor került, az eredmény hihetetlenül magasnak tűnt. A 10 milliós ország adatait a statisztikus szakértők sem akarták elhinni. Csak az ismételt népszámlálás zárta le a vitát.

Persze voltak az örökös tartományokban és Magyarország déli részein ritkán lakott területek. A telepítéspolitika erőfeszítései nem voltak indokolatlanok. De a telepítések hosszú évekig kötelezettséget jelentettek, több ellátásra szoruló embert. A népességemelés és a hozam, a mezőgazdasági mutatók emelkedése egyáltalán nem voltak összhangban. Ha nem is fogadjuk el kritika nélkül Slicher Van Bath agráradatait, aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a monarchia zónája Európa harmadik, helyenként negyedik, utolsó kategóriájába tartozott. Vagyis: a 18. század második felében egy szem gabona ötszörös-hatszoros hozamával a németalföldi és angliai 15. századi eredményekkel volt egy szinten. A gazdasági felzárkózás iparcentrikus jellege utólag láthatóan hibás, legalábbis arányaiban hibásnak tűnik. Sajátos módon ezt éppen az uralkodónő érzékelte a legpontosabban, és persze Kaunitz és II. József is tudta, hogy az agrárélet a monarchia allergiás pontja.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Egyébként is túl élesnek tűnik az a kép, amely Mária Terézia mélységes Voltaire-ellenességéről a fiával folytatott ingerült levélváltások nyomán kialakult. A felvilágosult „despoták” nagy propagátora korszakalkotó történeti művében, a XIV. Lajos évszázadában szép emléket állított Lotharingiai Ferenc apjának. Tizennégy évig tartózkodott a lotharingiai Cirey-ben, Madame du Chátelet kastélyában, ottani impresszióit örökítette meg, amikor Lipót hercegről így írt: „Tudtára kell adni a késői nemzedékeknek, hogy Európa kis szuverénjei közül az egyik mily sok jót tett népével. Lipót Lotharingiát reménytelen, elpusztult állapotból emelte fel: benépesítette, gazdaggá tette… Alattvalói között jólétet teremtett, a nemesség alatta ismét rangossá vált… Kedvezett az iparnak, a megélénkülő forgalom új gazdagságot teremtett… Hatalmas uralkodóknak adott példát, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy fia számára a császári rang elérhetővé vált.”[6] A császár és a királynő köszönetük jeléül aranyórát és szelencét küldött Voltaire-nek, aki a Habsburg–Lotharingiai-ház ifjabb nemzedékére, de különösen a franciás műveltségű államférfiakra tartós hatást gyakorolt. Filozófiai szótárának „tolerancia” címszava, a Calas-pör nyomán írt értelmezése közvetlen alapja a már megindult jogi kodifikálás új hangvételének, s kiváltja Beccariának a monarchia igazságszolgáltatási gyakorlatát is humanizáló művét.

Montesquieu Perzsa leveleit Ausztriában és Magyarországon nem tekintették társadalomkritikai műnek, melyből bármilyen tanulságot kellene levonni. Annál inkább az 1748-ban megjelent Törvények szellemét, melynek benyomulása a monarchiába nem ment könnyen. A szellemi és tudományos élet vezetője, az egykor udvari orvosként Bécsbe érkezett van Swieten folytatott ennek érdekében derekas harcot a jezsuita cenzorokkal. A könyv 1753-ban került le a tiltott munkák indexéről. A magyar olvasók érdeklődése és rokonszenve annál nagyobb volt, mert a szerző megrótta a Habsburg-házat, Bécset, kiemelve a magyar nemesség konstruktív, „államfenntartó” szerepét az örökösödési háború idején. Bécs számára viszont a montesquieu-i hatalommegosztás elve volt fontos: az egymástól elválasztott törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom az apparátusban már kiformálódott. Nem véletlen, hogy amikor Pompeo Batoni 1769-ben Rómában elkészíti József és Lipót ismert kettős portréját, a két uralkodó melletti asztalkán a Törvények szellemének díszes kötetei fekszenek.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Leopold (left) with his brother Emperor Joseph II, by Pompeo Batoni, 1769, Vienna, Kunsthistorisches Museum

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Elsősorban Toscana és Lombardia, de a rokonsági kapcsolatok révén a Nápolyi Királyság és Párma is figyelmet érdemel, ha Mária Terézia vagy József rendszeréről és II. Lipót rövid császári uralmának előzményeiről'tiszta képet akarunk kapni.

f A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta.[7] Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[8]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el. Trónra lépése előtt egy évvel jelent meg Beccaria korszakalkotó műve A bűnről és a büntetésről, ugyanakkor egyesültek az Ököl Akadémiájában az indulatos fiatal arisztokraták és értelmiségiek (Pietro és Alessandro Verri, Paulo Frisi, Alfonso Longo és mások, akik Beccaria nagyságát nem érték el). Elindították az Il Caffé című folyóiratot, harcot hirdettek a klérus, a társadalmi igazságtalanságok ellen (Voltaire, Rousseau, Helvétius szellemében, ki-ki radikalizmusához mérten), nyelvújító mozgalom élére álltak. E heves fiatal felvilágosítók egy évtizeden belül felelős állami pozíciókban – Beccaria egyetemi tanár lett – együttműködtek a közvetlen (Firmian) s a távoli főnökökkel (Kaunitz, II. József). A koordináció nem volt ilyen tökéletes Firenzével, Lipót ugyan mindenről beszámolt anyjának és bátyjának, de mind önállóbban tevékenykedett: az 1764-es éhínség után nyomban hozzálátott a fiziokrata reform végrehajtásához.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

A teljes cikk.

Mária Terézia

Vannak olajnyomatszerű történeti közhelyek, amelyek mélyebben hatnak, mint a valóság. Ilyen Mária Terézia, a gyászruhás fiatalasszony képe, karján csecsemő fiával, a leendő II. Józseffel, amint Pozsonyban, az ország akkori fővárosában segélykérően a rendek elé lép, A rendek meghatódnak a síró királynő látványától és vitam et sanguinem kiáltással ajánlkoznak védelmére. Valahogy így volt, de mégsem így.

1741. szeptember 11-én történt a híres megajánlás a királyné Valóban megható, latin nyelvű – magyarul nem tudott – beszédére. Maga a sokat idézett felajánlás szinte gyakorlattá vált már az előző országgyűléseken. Szólam volt az „életünket és vérünket”, s korántsem szép ifjú nőkhöz, hanem keménykezű, kemény állú férfi Habsburgokhoz intézték. De a jelenet valóban megkapó volt, és a királynő hálából kilenc nap múlva el is hozta a hathónapos Józsefet, s megmutatta a lelkes magyar rendeknek. A következő hónapokban a magyar rendek részben nemesi felkeléssel, részben paraszti hadak állításával adtak segítséget Mária Teréziának, akit egész Európában „a magyar királynő”-nek hívtak. Trónját persze nem annyira a huszárok bravúrjai mentették (meg, mint az a tény, hogy a rebellisnek ítélt és a porosz politikai kalkulációkban is szereplő Magyarország ahelyett, hogy hátba támadta volna Ausztriát és elszakadt volna, inseparabiliter, elválaszthatatlanul kapcsolódott az örökös tartományokhoz, az uralkodóházhoz. Ez politikai meglepetés volt, tulajdonképpen a résztvevők számára is, és hozzájárult Anglia és Hollandia elkésett, de végül is megérkező támogatásához. Ebből következett azután az a valóban meglevő rokonszenv, amellyel Mária Terézia Magyarország, vagy szorítsuk pontosabbra a fogalmat, a magyar rendek politikailag döntő rétege iránt viseltetett. Ennek sokféleképpen adta jelét: gondoljunk a Terezianum, a magyar testőrség vagy a Szent István-rend alapítására.

Bár bennünket Mária Terézia főként mint magyar királynő érdekel, de nem feledhető, hogy ő önmagát elsősorban az örökös tartományok, Cseh- és Morvaország és a maradék Szilézia úrnőjének tartja, s hogy 1745 óta, amikor férjét, Lotharingiai Ferencet császárrá választják, a birodalom ügyeiben is állást foglalhat. Európai befolyása széles körű, ennek bemutatására vázoljuk tizenhat gyermeke közül (figyelemre méltó ez a „genetikai” siker) néhánynak a helyzetét.

A trónörökös József, római király, apja korai halála után ő lesz a császár. Lipót toscanai nagyherceg feleségével, Mária Lujzával, a spanyol király leányával, a felvilágosult abszolutizmus egyik első képviselője Európában. Mária Karolina is a spanyol Bourbon család tagjával házasodott össze, férje a nápolyi és szicíliai király. Miksa a Német Lovagrend nagymestere, kölni érsek és választófejedelem egy személyben. Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[9] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[10] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[11]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[12] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglalkoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[13] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[14]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és lotharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Maria-Theresien-Denkmal in Wien
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[15]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

„Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[16] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár (II József), hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[17]

Kaunitz kancellár

Valójában keveset olvashatunk Kaunitzról a magyar szakirodalomban. Életrajzi adatai természetesen ismertek. Sok levelét, állásfoglalását találhatjuk meg azokban a munkákban, melyeket a múlt század osztrák történészei Mária Teréziának vagy II. Józsefnek és Lipótnak szenteltek. De az igazi biográfia még megírásra vár. A porosz történetírás egyoldalú érdeklődését tükrözi egy életrajzi vázlat, és nem kielégítőek a pályakezdés időszakát elemző tanulmányok sem. Szerencsénkre a Kaunitz család, a „ház” felemelkedését végre egy korszerű szempontokkal dolgozó osztrák történetíró feldolgozta, és ennek kapcsán bemutatta azt a művelődési bázist, mellyel az ifjú Kaunitzot apja szinte beprogramozta, mielőtt közpályára lépett.

Az apa régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek (nevét később Rietbergre változtatta) felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor tizenhat gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Vencel megszületett, Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban – a kor karitatív gesztusa volt ez – a szegényházból iderendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaire-iánusnak minősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal; a kor szokása szerint amolyan járadék-ösztöndíjfélét húzott a münteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő, mellérendelve házitanár-korrepetítorként Johann Friedrich von Schwanaut. E nemesi származású tudós emberről, műveltségi állományáról, felkészültségéről, amit tanítványaival nyolc éven át megosztott, egy későbbi, az alsó-ausztriai akadémia direktori posztjára beadott kérvényéből kaphatunk képet. Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt. Ismeretes, hogy Thomasius kurzusain és munkáiban a természetjog szokásos tananyagán kívül a tortúra, az inkvizíció kérdéseivel foglalkozott, és külön, a korai felvilágosodás jeles iratait szentelte a tolerancia, a kínvallatás, az eretnekség kérdéseinek. Ugyanő a világi uralkodók kötelességévé tette, hogy az addig merőben egyházi vagy vegyesen egyházi és világi ügyeknek minősített pedagógiai-kulturális-társadalmi kérdésekbe beavatkozzanak. A közjog és a történelem professzora, Gundling (Nicolaus Hieronymus) a korszerű jogi ismereteket minden politikus, minden kormányzat számára nélkülözhetetlennek hirdette. Mint egykori retorikaoktató, hallgatóival antik auktorokat olvastatott és értelmeztetett.

Az ifjú Kaunitz nevelőtanárának előképzettségében a legújabb monográfia szerzője Christian Wolff hatását tartja a leglényegesebbnek. Nem a szokványos meggondolásból. Nem azt hangsúlyozva, hogy a természetjogi tanítások leghatékonyabb elméje hallei működése során a katolikus államok leendő hivatalnokait vagy instruktorait képezte ki. Ezúttal – s ez lényeges megfigyelésnek tűnik – Wolff matematikai kurzusai, a logika és matematika wolffi összekapcsolása kap hangsúlyt. „A matematikában iskolázott elme érteni, rendezni képes a világ jelenségeit… Ki tudja küszöbölni mindazt, ami homályos… more geomaetrico meg tudja a jövőt is tervezni.”[18]

A brünni és az austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette (mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennémű modorbeli finomságokra is kioktatni) folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott nyilvános vizsgákkal. Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott. Tudatosan készült hivatali pályafutására; ekkorra már kialakult egyénisége, erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már ilyen fiatal korában óvni kellett attól, hogy képzelt beteggé ne váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették, A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

Az eredetileg rövidebbre tervezett lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves „gavallér-körút” követte. (A Kavaliertournak, mely minálunk időben tovább divatozott – túl a jozefinus évtizeden –, nem találjuk megfelelő magyar fordítását.) Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a [[Starhemberg hercegnővell, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejoratiy szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[19] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[20]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[21]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[22]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[23] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[24] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[25] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[26] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is. Leszczynski, XV. Lajos apósa, árnyékuralkodó Lotharingiában, francia tanácsosainak szignója hitelesíti a kíméletlen és azonnal életbe lépő rendelkezést. A francia abszolutizmus is, a spanyol, francia hajtáson nőtt abszolutizmus is nyelvrendeletekkel operált. Ott a francia, emitt a hűséges kasztíliaiak nyelve lett kötelező – nevezetesen a katalánok kárára. A példa tehát adott volt, az egységes adminisztratív nyelv hasznosságát ugyan ki vonhatta volna kétségbe? De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia. A nyelvrendeletet csak korlátolt formában, az új iskolarend keretei között engedte bevezetni, s az olasz és belga területeket ez alól is mentesítette.

A 12 pontos magyar program, a nyelvrendelet első felbukkanása azt mutatja, hogy a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon követendő politikájának vázlatát Kaunitz rajzolta fel. Bizonyos programpontokat már Mária Terézia, a legtöbbjét utóbb II. József, a társadalommal való manipulálás tantételeit II. Lipót valósította meg.

Zinzendorf Károly

Igen, Kaunitz ajánlotta módszerrel a megyére, annak vezető elemeire kell támaszkodni, és a gazdasági élet fellendítése után – de csak az után – az itáliai és az örökös tartományok mintájára következhet a földre (vagyis a nemességre) kivetett általános adó. Ebben azonban Zinzendorf csak Kaunitzcal és a Toscanában uralkodó Lipóttal értett egyet. A korrégens József más véleményen volt. Uralkodása idején ugyan Zinzendorffal szorosan együttműködött, de aztán felborította a kaunitzi és a zinzendorfi koncepciót. Ez azonban már II. József történeti drámájának felvonásvége.

Sonnenfels professzor

Szolgálati ideje alatt nyelveket tanult, különös gondot fordított a német irodalmi nyelv elsajátítására. A későbbiekben ennek meg is volt az eredménye: úttörője lett a német nyelv hivatali és politikai-irodalmi alkalmazásának. (II. József uralkodása idején ő nézte és javította át megjelenésük előtt a császár rendeleteit stílus és nyelvhelyesség szempontjából.)

1754-től 1756-ig jogot hallgat a bécsi egyetemen. Professzorai, a jeles egyházjogász Riegger és a természetjog előadója Martini, nagy hatással vannak rá. „Adósa vagyok Martininek, mert az ő tömör és meggyőző előadása tanított meg gondolkodni, és ha ma írásaim és előadásaim nem nélkülözik teljességgel a rendet, a világosságot és tömörséget, azt neki köszönhetem” – írja Sonnenfels autobiográfiájában.[27]

Az 1761-ben alapított Deutsche Gesellschaftnak, amely feladatának tekintette a hazai kultúra ápolását, Sonnenfels lelkes tagja lett. A Társaság ismerkedési, együttműködési lehetőségeket nyújtott számára. Szinte baráti kapcsolatba került a reformtörekvések idősebb támogatóival, a jozefinus egyházgyakorlatot képviselő Rieggerrel, a magyar ügyekkel sokat foglalkozó Borié államtanácsossal s a bécsi felvilágosodás más kimagasló képviselőivel. Borié, bár 14 évvel idősebb volt Sonnenfelsnél, baráti szeretettel és megértéssel támogatta. Sok hasonlóság fűzte őket egymáshoz: az absztrakt és logikus gondolkodás, a racionalizmus, nem utolsósorban pedig a populációs elmélet. Boriét sokan a teréziánus népesedéstudomány atyjának nevezték. Boriénak köszönhette Sonnenfels egyetemi tanári kinevezését az újonnan alapított államtudományi tanszékre, 1763-ban. A nagy társadalmi emelkedés korántsem jelentette, hogy az oktatásban teljesen szabad kezet kapott volna. Többször kellett még azt is kérvényeznie, hogy előadásaiban néha eltérhessen saját tankönyvétől, hogy azt kiegészíthesse újabb kutatásainak eredményeivel. De 1769-ben minden örökös tartományban kötelező tankönyv lett főműve, a háromkötetes Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften, amelynek szívesebben használták egykötetes kivonatát. A munka hét kiadást ért meg, évtizedekig tankönyv volt az egyetemeken és akadémiákon, mondandóit sokszor dogmává egyszerűsítve. Kompiláció volt, és mégis mérhetetlenül eredeti: hiszen szerzőjének műveltsége és olvasottsága egészen kiemelkedő. A mű idéz, elemez vagy kritizál angol, francia, német, olasz és klasszikus szerzőket, például Youngot, Smitht, Hume-ot, Peningtont, Montesquieu-t, Mirabeau-t, Forbonnais-t, Justit, Bielefeldet, Pliniust vagy Arisztotelészt. Sonnenfels ugyanis kilenc nyelven beszélt, olvasott, így aztán számos ország törvénygyűjteményéből citált, oroszból és svédből is.

Az állam és az ember áll vizsgálódásai középpontjában. Természetesen a társadalmi szerződésből indul ki. A. társulás nem cél az ember számára, csupán eszköz arra, hogy helyzetén javítson. Így indokolja ezt Sonnenfels: „Nincs egyedülálló ember a természet állományában, az ilyen állapot csak az állandó támasznélküliség állapota lenne. De a magányos ember érzi hiányait; érzi azt is, hogy bajain segíteni, állapotán pedig javítani képes. Az értelem, amely az állatoktól őt megkülönbözteti, teszi számára lehetővé annak az eszköznek a felismerését, melynek révén jobb állapotot érhet el. Ez az eszköz: a vele hasonlókkal való társulás.”[28]

A társulás eredménye az állam. Tagjai, a polgárok új viszonyba lépnek egymással, amelyet nem lehet másként jellemezni, mint az egész és a rész egymáshoz való viszonyát. Senki sem őrizheti meg kiváltságos helyzetét. A szerződés következménye: „…a végcél egysége, az akarat egysége, és az erő egysége… az egyes egyén akaratát alávetik a társadalmi döntéseknek.”[29] Pozitív társadalmi döntéseket javall.

Egy évvel Beccaria művének megjelenése után már azonosul vele: a kínvallatást és a halálbüntetést nemcsak embertelennek, de értelmetlennek és haszon nélkülinek is ítéli. Céltalan kegyetlenkedés csupán, mert „a kínvallatáson alapuló vallomás az ítélethez nem elegendő, a bűn be nem vallása pedig a felmentéshez kevés”.[30] A halálbüntetés csökkenti az állampolgárok számát, pedig munkára fogva őket hasznot hajthatnának az államnak, az életfogytiglani kényszermunka perspektívája a bűnöző számára elrettentőbb, mint a halál.

Mária Terézia 1776-ban el is törölte a halálbüntetést, de a büntetőjog egységes kodifikálásának problémája ezzel még nem oldódott meg. 1781-ben rendeli el majd II. József a Constitutio átdolgozását. A bizottság elnöke a felvilágosult von Sinzendorf (Zinzendorf Károly jó barátja) lett, és Sonnenfels is helyet kapott benne. A bizottság von Kees álláspontját fogadta el, aki a halálbüntetést differenciált szabadságvesztéssel és kényszermunkával kívánta helyettesíteni. Az 1787-ben született Allgemeines Gesetzbuch über Verbrechen und deren Bestrafung, az úgynevezett Josephina vezérfonala sonnenfelsi szövegekre vezethető vissza; stílusa közvetlen közreműködésére enged következtetni.

Sonnenfels hatása sok szálon futott. A „tananyag”, a röpiratok, a folyóiratok, a szabadkőműves, sőt illuminátus kapcsolatok Bécsben, az örökös tartományokban, illetve Magyarországon és Erdélyben ellentétes előjelekkel jelentkeztek. Nagyon másképpen reagált Sonnenfelsre az oszt- rák, másképpen a magyar arisztokrata, a német irodalmi nyelv bajnoka más érzelmeket váltott ki a Lajtán túli értelmiségi körökben, mint a Tiszántúlon. A liberális eszmék előfutára nehéz árat fizetett társadalmi „betagozódásáért”.

Kudarcot szenvedett Sonnenfels folyóirat-alapítási kísérlete: az Előítélet nélküli emberben az irónia eszközeivel ostorozta a rangkórságot, az ostoba előítéleteket, de a kozmopolitizmust is. Magára zúdította az egyház haragját, mert bírálta a kolduló szerzetesek túlságosan magas számát, károsnak ítélte a kolostorok menedékjogát. Lapját először csak szigorú cenzúra alá vették, majd betiltották. Folyóirata egyébként csak szűk olvasótáborban vált közkedveltté. A porosz Friedrich Nikolai valószínűleg jól látta: „Olyan igazságokat vágott olvasóinak arcába, olyan igazságokat mondott ki, amelyekre eddig csak általában mertek gondolni az emberek. Kár, hogy mindezt sok keserűséggel, s olyan hangnemben írta, mely túlzott önszeretetre vall.”[31] Korai népszerűtlensége ellenére az udvar a politikai és kamarai ismeretek tanszékének vezetőjétől sokat várt. Mária Terézia főként a gyakorlati hasznot remélte, azt, hogy az állam innen nyer jól képzett hivatalnokokat. Ezért kecsegtette a diákokat biztos állásokkal, amikor így rendelkezett 1763-ban, a katedra megnyitásának évében: „Azok, akik az előadásokat látogatják, s az ismeretekben jó előmenetelre tesznek szert, mások előtt kerülnek hivatali alkalmazásra.”[32]

A tananyagot Sonnenfels a Grundsätzeben fektette le, s ebben nem követi előfutárát, Justit, sem a korai német kameralisták elméletét, sőt élesen polemizál velük. A csupán tanácsadásra szorítkozó, túlzottan aprólékos és részletező tankönyvek szerinte lealacsonyítják a kamarai tudományok színvonalát. Az ő célkitűzése az, hogy ezeket a tanokat a tudomány színvonalára emelje, nem szakítva el a gyakorlattól az elméletet. A teória és praxis összefonódásának fontosságát így indokolja: „Az empirikust nem kell összekeverni a praktikussal. A rutin (ami nem más, mint az irányítatlan gyakorlat) politikai sarlatánt szül, az elmélet, ha hiányzik a körülmények ismerete és a tapasztalat, álmodozókat és utópistákat. Az igazi gyakorlat: olyan készenlét, amely a törvényeket minden előadandó esetre alkalmazni tudja.”[33] Ebből a vezérelvből fakad, hogy elméletének kidolgozásánál a Habsburg Birodalom valóságát tartja szem előtt, nem másol, csak az a fontos, ami Ausztriában is felhasználható. Monográfusa szerint az ő munkásságával megtörtént a természetjog és a kamarai stúdiumok racionalizálása.

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

Sonnenfels már nem a fejedelmi fiskus érdekét tartja szem előtt, hanem az egész államét. Az állam gazdasági, kulturális felemelkedését azonban az egyének jóléte alapozza meg. Ezért teljesen új törekvésként jelentkezik nála – felemelkedésének története alapján igen logikusan – az individuum egyéni érdekének elismerése és elismertetése, társadalmi és gazdasági emancipációjának követelése. Állam és egyén elválaszthatatlanul összefonódnak, mert kölcsönösen egymásra vannak utalva a közös végcél, az általános jólét elérésében. Így fogalmazza ezt meg filozofikusan: „A rész jóléte az egész jólétén alapul, az egész jólétének eredete viszont a rész jóléte.”[34]

Művében átgondolt mezőgazdaság, ipar- és kereskedelempolitika, valamint egy államilag irányított pénzügyi rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ám a „Polizei”, a rendészet-közigazgatás sem maradt változatlan, látókörébe esnek olyan területek is, melyeknek szabályozása elkerülte elődeinek figyelmét.

Sonnenfels úgy alkalmazta kora uralkodó gazdasági elméletét, és úgy idézte gyakorlatát, hogy a Bécs központú Ausztria számára előnyös legyen. Szorosan kapcsolódott előfutáraihoz a népesedési problémák hangoztatásával. A népesség gyarapítása művében nem Öncél, hanem az állam végcéljának, a közjó elérésének eszköze; az állam belső és külső biztonságát, hatalmi és gazdasági gyarapodását, kulturális felemelkedését hivatott szolgálni. Ezzel Sonnenfels meg is alapozta Ausztria nemzetgazdaságtanát, és hozzájárult – ha nem is világviszonylatban, de a Habsburg Birodalom országaiban mindenképpen – a már tudományos igényű gazdaságtan kialakulásához.

A populáció kérdése minden általa művelt tudomány meghatározója:

„28.§ Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb az ellenállás ereje, amelyen a külső biztonság nyugszik – ez a politika alaptörvénye.

29.§ Minél nagyobb annak a népességnek a száma, amelynek segítségére számítani lehet, annál kevésbé kell félni az országon belül – ez a políciáé.

30.§ Minél nagyobb a népesség, annál több a szükséglet, annál sokrétűbb a táplálkozási mód. Minél több a kéz, annál több a földművelés és a szorgalom terméke, az alapanyag külső cseréhez – ez a kereskedelemé.

31.§ Minél több a polgár, annál jobban járulnak hozzá a közkiadásokhoz, annál kisebb az egyes adózókra eső adóteher, anélkül, hogy közben az állami bevételek csökkennének – ez a pénzügyi tudományé.”[35]

A népesség növelését minden uralkodónak szem előtt kell tartania, de természetesen a növelésnek is vannak korlátai: „az állam kiterjedése, politikai és fizikai állapota, valamint egyéb körülmények.”[36]

Meg kell ismerni az adott körülményeket: a megismerés eszköze lehet a politikai aritmetika (az angolok nyomán halálozási adatok, egy főre eső gabonafogyasztás, házassági és születési anyakönyvek adatainak értékelése) és a népszámlálás vagy összeírás. Az összeírás fontosságát növeli az is, hogy fel lehet használni az állam gazdaságirányító tevékenységének megtervezéséhez és a foglalkoztatottság felméréséhez.

Az egyházzal népesedési elmélete miatt is összeütközésbe került. Ellenezte a kivándorlási kényszert (cseh-morva protestánsok). Szükség esetén szabályoztatni kívánta a házasságok számát, sőt új regulációkat is kidolgozott: a házasság megtiltását öreg és beteg emberek között, szükség esetén pedig a cölibátusi fogadalom feloldását. Migazzi bécsi érsek tömören meg is fogalmazta az ellentét okát: „Sonnenfels elméletének az az alapelve, hogy az állam gazdagsága a népességtől függ – ez sérti a keresztény doktrínát. ”[37]

Annál lelkesebb követőre talált Sonnenfels népesedési tana II. Józsefben, már korrégens korában. Látni fogjuk, amikor uralomra került, a bevándorlást az 1781-i tolerancia-rendelettel közvetve elősegítette, 1784. augusztus 10-i pátense viszont megnehezítette a kivándorlást, komoly pénzbüntetéssel sújtva az emigrálni készülőket.

Tallózva Sonnenfels művében, mely nem más, mint az új uralmi szisztéma óriási méretű kátéja, néhány megállapítást, célkitűzést idézünk:

„Mindent szabad, amit a törvény nem tilt”[38] – vagyis az egyéni szabadságjogok gyakorlásának feltétele a törvény ismerete. Ebből fakad az a követelése, hogy „…a törvények megfogalmazása ne a széplelkek munkája legyen, de ne is egy kancelláriai fogalmazó rutinmunkája”.[39] A törvények stílusát rövidség, egyszerűség, érthetőség, tömörség jellemezze, kifejezésmódjában közelítsen a népi nyelvhez, hogy az egyszerű polgár is megérthesse. A törvények nyilvánosságra hozataláról a polícia, a hatóság gondoskodjék, ez anyanyelven (!) történjék, nyomtatás vagy szóbeli kihirdetés formájában.

Az állam védelmi tevékenységének ki kell terjednie a polgárok személyi, vagyoni és becsületbeli biztonságának megóvására. Sonnenfels nem a jogokat nyilvánítja ki, hanem az ezek megvédésére szolgáló rendszabályokat közli. A felsorolás – amelyből kitűnik, milyen veszélyek fenyegetik a személyi biztonságot (gyilkosság, vigyázatlan cselekedet, betegség, szegénység, testi fogyatékosság és az élelem hiánya), és amely veszélyeket el kell hárítani – megmutatja, hogy az állami gondviselésnek ki kell terjednie az egészség- és szegényügy, valamint az élelmiszerek ellenőrzésének területére is.

Követeli az orvosképzés megjavítását, de ez önmagában nem elég, ha e tudomány gyakorlatban való alkalmazásának nincs meg a lehetősége. A sebészeknek, orvosoknak, bábáknak, dajkáknak, patikusoknak, mindazoknak, akik az egészség megóvásán fáradoznak, nemcsak tudományos ismeretek megszerzése legyen a fő céljuk, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ezért minden városkában legyen orvos és szakképzett bába,a falvakban pedig, „ahol költséges ezeknek az eltartása, állami pénzből gondoskodjanak ellátásukról”.[40] Ellenőrizni kell a patikákat, drogériákat, laboratóriumokat, az egészségügyi felügyelők (az úgynevezett physicusok) figyelme terjedjen ki arra is, hogy az orvosság, a kórházi ápolás díja a dolgozó osztályoknak is megfeleljen. A felügyelő kötelessége a járványok elleni óvintézkedések megtétele, az élelmiszerek minőségének, a víz, a levegő, a városi utcák tisztaságának ellenőrzése és biztosítása. (Említsük itt meg, hogy Sonnenfels sürgetésére a hetvenes évek végén Bécs lesz Európa első „kivilágított” fővárosa.)

Tudjuk, ez a van Swietennél is fellelhető állami egészségügy-irányítási program erősen hatott Mária Teréziára és II. Józsefre. Ez tükröződik az 1770-es egészségügyi normatívában, majd II. József 1785. november 28-i rendeletében.

A társuralkodó József császár

A teljes cikk.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Talán kevesebb konfliktussal járt az udvarközeli, de nem magas méltósággal összekapcsolt helyzet. Erre is, arra is bőven szolgáltat példát a Batthyány család. A sokágú család egyik tagja – az egyik Lajos – 1764-ben kapta meg a Szent István-rend nagykeresztjét, amit megelőzött a római birodalmi grófsága, a kamarási, a titkos tanácsosi méltóság. Ugyanő főpohárnokmester, aranygyapjas lovag, a hétszemélyes tábla elnöke hosszú éveken át, kancellár, majd nádor. Fivére, Károly 1764-ben hercegi rangra emelkedett. Ő is aranygyapjas lovag és a Szent István-kereszt tulajdonosa, sikeres hadvezér, s ami magyar szempontból nevezetes, ő József trónörökös „ayo”-ja. Főként a hadi tudományok, az erődépítés, a terepismeret vonatkozásában ügyelt József tanulmányaira. Modellekkel dolgoztak, s a tanulmányok kezdetén 10–12 éves gyermek játékosan reális oktatása igen eredményes volt. Batthyány Károly volt az, aki az évek múltával a természetjog professzorául Becket javasolta, külön kijelölve a történelemtanárt – persze illő módon miniszteri konferenciára bízva a döntést. Ennek a hadi és nevelési tudományokban jártas hercegnek a címe szállt – fiú gyermeke nem lévén – az említett Lajos gróf fiára, s így sorakoztak egymás mellett a magukat a honfoglaló Örs vezértől származtató Batthyányak bizalmi posztokon, magas egyházi méltóságokban vagy megyék vezetőiként. E család tagja a könyvtáralapító, történettudós Ignác erdélyi püspök csakúgy, mint Batthyány József, aki erdélyi püspökség, kalocsai érsekség után Esztergomban állt a magyar klérus élén, és az a Batthyány Alajos, aki szabadkőműves létére meglehetősen haladó elveket vallott. Családja előbb papi pályára szánta, és csak azután szolgált a monarchia hadseregében.

Ha a Batthyány rokonságot nézzük, különösen a feleségeket, hajlamosak lehetnénk az elidegenedés toposzát rájuk is alkalmazni. Valóban volt jó néhány fiatal nő, akiket idegen famíliákból plántáltak a családba, de sokkal inkább jellemző az asszonyok biztosította széles magyar rokonsági hálózat. Az udvar szemszögéből nézve kompromittált Illésházy család éppúgy ad feleséget, sógort, mint a Sigrayak, Erdődyek, Széchényiek és persze az Esterházyak. Rangban ez a família áll legközelebb a Batthyányakhoz, de akadnak a feleségek között köznemesi családok leányai is.

A Batthyány-palota a mai Bécs egyik rangos épülete. Althan–Strattmann-örökség folytán került Batthyány „ayo” kezére, de akkor már az elődök hozzávásároltak, hozzáépítettek két polgárházat és a Sinzendorf grófok egy épületét. A Burg, a Kancellária közvetlen közelében élő család s a látogatóba érkező rokonság olyan szinten kapcsolódott a bécsi arisztokrácia és a nemzetközi diplomáciai testületek életéhez, hogy önnön hasznukon kívül hazájuk hasznát is szem előtt tarthatták. A család tagjainak többsége számára a haza nem a monarchia, hanem Magyarország, Erdély volt. A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz. Az ő példájával próbálnók illusztrálni, miként jelentkezett a Bécsben élő magyar arisztokrácia sok anyagi igénnyel dúsított sajátos patriotizmusa. A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a.hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[41] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[42] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[43] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

Őmellettük dolgozik, s éppen a rangemelkedés útjára lép Podmaniczky József. Az ő esete is példázza, hogy nemcsak az erdélyi protestánsokkal szemben vált Bécs fokozottan „nyitottá”. A régi protestáns családok fiai számára az emelkedés lehetősége persze korlátolt. A királynői kegy csak egy-két családot emel báróságra. Ez történik a Prónayakkal 1770-ben. De a hadi érdemeket szerzett Bujanovszky, Beleznay famíliák, a Jeszenákok már ott vannak a kitüntetendők listáján, még ha magát a rangot, mint a Podmaniczkyak is, csak II. Józseftől vagy éppenséggel I. Ferenctől kapják meg. Velük, általuk Bécs kiterjeszthette hatását olyan felvidéki, tiszántúli régiókra, olyan közegre is, melyet a testőrség intézménye nem vonzott, mely változatlanul a Carolina Resolutio intézkedéseit sérelmezte. Ez a közeg nagyon fontos volt, a – Kaunitzot idézzük – „könnyen rebellióba keveredő, hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethető” protestáns középnemesség.[44]

A középnemesség

A teréziánus, majd a jozefinus korban országgyűlés nélkül is hallatta hangját a középnemesség. Lehetőségei nem voltak, de súlya volt.Ez természetszerűleg következett nagy számából, abból, hogy a társadalom felsőbb régióitól nem volt elszigetelve, és az alatta lévő rétegekkel igen szoros volt a kapcsolata. A köznemességről szólva ismét rendelkezünk közismert igazságokkal és adatokkal. Tudjuk, hogy az una eademque nobilitas éppen ebben a felvilágosult és abszolutista korszakban kirívóan hazug illúzió. Tudjuk, hogy a nemes sokat emlegette a nemzetet, azon önmagát értette, kizárva a politikai tevőlegességből a privilégiumokkal nem rendelkezőket. Tudjuk, hogy csak ellen-tevékenységeiben volt egységes – egyébként, főként a felekezeti különbségek, továbbá anyagi érdekei miatt korántsem volt „rétegtudata”. Nemességtudata ugyanis félrevezette: a nagy sablon elfedte a konkrét tennivalókat, és feledtette a megújulás sürgető fontosságát.

Rendelkezünk a II. József-kori összeírásnak a kötetünk Bevezetésében ismertetett és elemzett adataival, és azok ügyes visszavetítésével dolgozhatnánk. De kerülve az ismételgetéseket, csak annyit jeleznénk, hogy a 100 feletti magyar arisztokrata család alatt mintegy 7-800 a valóban bene possessionatus családok száma. Ezek alatt tartózkodik a több ezernyi középbirtokos nemes, majd még lejjebb 350 ezer főre tehető kisbirtokos és nincstelen. Az összeírások az adózás és katonaállítás jegyében mindig a lakosság férfiösszetételét prezentálják; a nők, a családban sokszor kulcsszerepet betöltő anyák, feleségek és leánygyermekek csak járulékos adatokban szerepelnek. A megfelelő értékeléseket már sokan elvégezték. Magyarországon és Erdélyben – így tudni – a nők valamivel kevesebben vannak, mint a férfiak. Demográfiai szempontból tanulságos, hogy nálunk az európai átlaghoz mérten a férfiak valamivel hosszabb életűek: átlagos életkoruk a korabeli negyven évnél magasabb. Nem így a nőké. A nemesasszonyokról már a genealógiai táblázatok jóvoltából is tudjuk, gyermekágyban vagy a sok szüléstől legyengülve bármely betegségben viszonylag fiatalon halnak meg. A férfiak neve alatt nem egy, inkább két-három feleség neve is szerepel. Igen magas a gyermekáldás, de társadalmi helyzettől függetlenül kevés gyermek éri el a felnőttkort. Berzeviczy Gergely családi helyzete lehet erre példa: két törvénytelen, korán elhalt gyermeke után házasságából tizenegy gyermek született; egy maradt életben.

A nemesség három kategóriájának össz-száma a társadalom egészének 5%-át közelíti. Ez tekintélyes arány, de nem olyan aggasztó, mint amennyire annak tűnik. Ha adózási szempontból nézzük, bizony magas szám. A forradalom előtti francia nemesség 1–1,5%-0s arányszámára szoktunk utalni, amikor bevalljuk, a 18. századi magyar társadalom struktúrája egészségtelen volt. Megbélyegezve társadalmunk úrhatnám jellegét, többnyire a lengyel fejlődés párhuzamaira, az abban rejlő veszélyekre utalunk. De lehetne a spanyol, főként a kasztíliai és katalán példával is dolgozni: a grandok és hidalgók szépen összevethetők „nagy” családainkkal és bocskoros nemeseinkkel. Itt is, ott is 5% a nemesség aránya, itt is, ott is alacsony a paraszti tulajdonban lévő földmennyiség százalékszáma. Nálunk szerényebb az egyházi birtok, a holtkéz szerepe. De már elkezdődött a majorátusok kialakítása. Nálunk is élénkül a korszerű gazdálkodás iránti érdeklődés, amit fékez a tőkehiány. Óriási különbség azonban a „hátország” kérdése. Az elégedetlen, sorsát megújítani kívánó spanyol nemes elhagyhatta a félszigetet, és kimehetett Dél-Amerikába vagy a középső zónába. Szükség esetén egy egész falu, urastól, parasztostól áttelepedhetett, a magyar nemes csak országának határain belül mozgott – kényszerből. Ebből adódik, hegy az országos 5%-os átlaggal szemben egyes megyékben a nemesség arányszáma kiugróan maas, más területeken feltűnően alacsony. A török elől menekülő nemesség emlékét ídézi a szabolcsi 13%, a szatmári 14%, a borsodi 15,2%. De ha egyszer egy család délről felköltözött az északi vagy keleti zónába, aligha tért vissza régi „hazájába”. A szepességi Horváth Stansith család, a Pozsegából a Felvidékre jött Dessewffyek nem tértek vissza délre, a Duna–Tisza közéről felfelé kényszerült birtokosok is megmaradtak a kétszáz éve megszokott északi megye keretein belül.

A magyar nemesség mozgási lehetősége néhány száz kilométerre korlátozódik. De van mobilitás a nemesség vékony felső, széles középső és hatalmas, közel 80%-nyi alsó közegében. Az udvar maga választ a középső mezőnyből. A középső réteg maga emeli ki a paraszti szinthez közel álló, tudatilag nemes, életvitelben taxás-paraszt jellegű tömegből – mely arra hivatott, hogy a gyér értelmiségi réteg utánpótlását biztosítsa – bizalmi embereit. A frissen az arisztokráciába emelkedett új grófok, bárók unokatestvérei köznemesek, közbülső társadalmi helyzetben. A keresztelők, halotti torok sokaságában azonban összekeverednek, csakúgy, mint szüret idején. A Balaton és Badacsony környéke, az egri táj és főként a tokaji dombvidék hetekre biztosítja a társadalmi mobilitás új kivételezettjeinek, a régi állapot hordozóinak s a gazdatisztként a mélyből éppen kibukkanók rétegeinek kedélyes érintkezését. Ez lényegesnek tűnik, ha arra figyelünk, az arisztokrácia magatartása, a középnemesi és a bontakozó értelmiségi réteg habitusa hogyan alakul a felvilágosult abszolutizmus mozgalmas évtizedeiben.

Összetartozás és szétválás, elkülönülés és újabb ozmózis – családonként vizsgálható e jelenség. Az összetartozás az ország keleti és északkeleti régióiban erősebb, mint nyugaton, ezt a zaklatottabb történeti múlt kötőanyaga biztosítja. Nyugaton a családok fél évszázadonként váltottak felekezetet, politikát. A világvárossá emelkedett Bécs közelsége korszakunkra még keményebb vonásokkal rajzolta ki nyugat, észak és kelet közt a különbségeket. Durva általánosítással: nyugat, északnyugat katolikus és többé-kevésbé udvarhű nemessége nem folytatója a labanc hagyományoknak, de függvénye a foglalkozásával, műveltségével és sokszor érzelmeivel is Bécshez kötődő arisztokráciának. Érvényesülési útja viszonylag könnyű. Nem így a keleti zóna nemességéé, és keletet a Duna vonalától kell számítanunk. Az itteniek, akár a frissen grófosított Andrássy család, akár a szatmári béke után grófságra emelkedett Károlyiak, akár az ősi Csáky nemzetség örökös főispánsága alatt élnek, akár a megye valamelyik nagy protestáns családjához kötődnek, a familiárisi, kliensi kapcsolatokat középső szinten sem vethették le. Birtokos voltuk nem elégítette ki őket: politikai-közéleti tekintélyre áhítoztak, és ezt csak a felettesek jóváhagyásával elnyert táblabírói, szolgabírói „munkakör” biztosíthatta. A viszonylag kis vagy gyengén jövedelmező birtok tulajdonosa csak közfunkció révén tudott magának szűkebb hazájában tekintélyt kivívni. Így lehettek választott bírák örökösödési perekben, egy jelentős családapa gyermekének felkért keresztszülői, s nem utolsósorban, közbirtokosság esetén (s a legtöbb helység határa több birtokos között oszlott meg, egy-egy falu parasztházai közül több udvarház, kastélyforma, kocsifeljárós épület emelkedett ki) őt választották meg vezetőnek. Egy középnemes táblabíró, de különösen alispán neve és kapcsolatrendszere fölemelte az egész közeli rokonságot. Tekintélye a katonasorsot választó vagy arra irányított fivérek, unokaöccsök számára jó ezredben, kellemes szolgálatot szerzett. A megyéhez kötött pozíció így biztosított a családon belül egy-két rokonnak érdekes külföldi élményeket, világlátottságot, idegen nyelvek valamelyes ismeretét. Mert a hétéves háború lezárultával, egészen a török háború megindulásáig, mintegy negyed századig, ha tartottak is hadgyakorlatokat, ez volt a lényege a nemesi katonáskodásnak. Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

w Mind a nyugati, mind a keleti országfél fiai helyet kaptak a monarchia hadseregében, s akár Galíciában szolgáltak, akár cseh-morva területeken, mást – jobbat vagy rosszabbat – láttak, mint otthon. A középnemesség és az új arisztokrácia fiainak átnevelése, talán manipulálása nagyobb mértékben kötődik a hadsereghez, mint azt eddig, a testőrírók vallomásainak ismeretében, a Terezianum nevelési eredményeinek méltatása után gondolhatnánk. Amikor Széchényi Ferenc a Terezianum neveltje lett, az új növendékek száma igen megcsappant. Igaz, hogy ott találta Batthyány Ignácot, Festetics Györgyöt s a magyar kulturális élet más jeles ígéreteit, de akár a katonai akadémián, itt, a jezsuitákkal megindított, majd ”világiasított” Terezianumban is kicsiny a magyarok arányszáma. A fentieknél valamivel idősebb Skerlecz Miklós például Bolognában folytat jogi tanulmányokat, s a legtöbb katolikus nemesifjú beéri a nagyszombati egyetem lehetőségeivel.

Az ifjú evangélikus és református nemesek körében az új elvek elfogadása legalább olyan mértékben írható a hallei, lipcsei, jenai egyetem javára, mint később Göttingáéra. A protestáns fiatalok itt ismerkednek meg olyan történeti, jogi felfogással, új tudományokkal, így a statisztikával, a gazdaságtannal, melyeket a közéletben is, de magánemberként is, ha csak birtokuk agrár- és ipari lehetőségeire összpontosítják figyelmüket, magas szinten hasznosíthatnak. Mária Terézia uralkodása idején utazik a már emlegetett jeles tehetség, Podmaniczky József a göttingai egyetemre, hogy azután tanulmányait európai körúttal zárja le. Podmaniczky művelődéstörténeti szerepe is fontos, de mint a társadalmi-gazdasági viszonyok értő bírálója, aki kortársait és a fiatalabb nemzedéket tartósan irányította, különösen magára kell hogy vonja figyelmünket. Egyébként felfigyeltek rá mindazon külföldiek, akik magyarországi látogatásuk során megismerkedtek vele.

A teréziánus időkben tehát tájékozódik, művelődik, érlelődik, s látszólag a rendszerhez idomul egy felvilágosult nemesi réteg, amely racionális világfigyeléssel egészen új törekvéseket kapcsol össze. Ez a réteg nem homogén, olyannyira nem, hogy tagjai sokszor csak másod-harmadlagosan ismerik egymást. Nem érintkeznek egymással, inkább csak „tudnak” egymásról. A kor közlekedési szintje, az utak állapota olyan, hogy egy felvidéki vagy tiszántúli nemes könnyebben juthat el Bécsbe, mint Kőszegre vagy Fiuméba, az országhoz kapcsolt szabadkikötőbe. Talán ezért vállalnak éppen Fiuméban szívesen hivatalt néhányan – katolikusok, protestánsok –, akiket a teréziánus korszak végén már József híveiként tartanak számon, akik tőle várják a magyar gazdasági élet megújítását.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A József-kori összeírásnál valamivel kisebb ugyan a tíz évvel korábbi képlet, de ha 1784-ben a 485 ezres lélekszámot közelíti a magyar és erdélyi szabad királyi városok összlakossága, a mezővárosoké pedig a 946 ezret, a teréziánus korra még nagyobb aránytalanságot állapíthatunk meg – hiszen néhány város, közöttük Pécs, csak a későbbi periódusban érte el kiemelkedését.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A teljes cikk.

A termelőerők fejlődése

E fő művelési ágak kiterjedése mégis országszerte is igen szegényes ahhoz a nagyságrendhez képest, melyet, nyilvánvalóan a II. József-kori kataszteri fölmérés során, hasznosíthatónak-hasznosítottnak minősítettek. Persze az adófizetők rendszerint a valóság mögött maradó bemondásának általában, különösen a korábbi összeírás fogyatékosságainak is tulajdonítható, hogy e művelési ágak s a belőlük összegeződő „termőre fogott föld” – természetesen a földesúri kezelésben levő terület nélkül – ennyire csekély mennyiséget képviselt még 1780-ban is. A fő termény: a gabona terméseredményei is nem annyira területegységenként elért nagyobb termelékenységre, mint a megművelt föld kiterjesztésére utalnak. Adott terméshozamnak az alapjául szolgáló vetésterülethez való viszonyítása során – itt az általános szokásból indultunk ki, melynek megfelelően egy 1200 négyszögöles holdba zabból rendszerint 2,5, a többi kalászosból 2 pozsonyi mérőnyi magot vetettek – önként adódik a háromnyomású gazdálkodás esetében kisebb hektáronkénti hozam, minthogy ez harmadával kiterjedtebb szántóföldet fordított termőre, mint a kétnyomású gazdálkodás. De a térfogategységben számított terméshozamok az utóbbi esetben is igen szerények – akkor is, ha, mint a vetőmagmennyiséghez viszonyított termés kimutatásában, hozzájuk számítjuk a vetőmagnak (ami négyszeresnek mondott hozam esetében 25%-kal tenne többet), amit a paraszt nem szokott bemondani. S még kisebb eredményre jutnánk. ha a hektoliterben megadott termést súlyban akarnánk kifejezni, hiszen a négy gabonafaj átlagos súlya hektoliterenként aligha tett többet 61,5 kg-nál. Ugyancsak csekélyek az 1 családfőre, s még ezekhez viszonyítva is ilyennek tűnnek föl 1780-ban az 1 lakosra számítható gabonatermés-adatok, rá kell azonban mutatni arra, hogy 1720 táján, kivált a töröktől visszahódított területen, öt főnél jóval népesebb paraszti „famíliával” számoltak. Még súlyosabbnak látszanék a termelő helyzete, ha a háztartás és egy-egy lakos ellátására csupán a kenyérgabonát vennők tekintetbe, abból kiindulva, ahogy búza, rozs, árpa és zab termésének elkülönítésére az 1780 körüli összeírás módot ad. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az őszi vetésűeket nem lehetett teljesen egyértelműeknek venni a kenyérgabonával. Túl azon, hogy számos helyen tavaszi búzát is termesztettek, s már csak ezért sem célzott csakis az őszi vetés az emberi fogyasztás kielégítésére, árpa- és zablisztből is sütöttek kenyeret az ország északi részén, ahol kivált a búza nem termett meg jól (Árva megye kitűnt például árpatermesztésével). Ezzel is összefügg, hogy míg a volt királyi Magyarországon a rozs foglalta el a fő helyet a gabonafélék között, a búzatermésnek több mint a fele a hajdani török területről, elsősorban az Alföldről származott. Nem tudjuk egyébként, hogy a két tárgyalt összeírás termésadatai hány év átlagát fejezik ki, márpedig nemcsak a bor-, de a gabonatermés esetében is csupán esztendők hosszú és megszakítatlan során át följegyzett adatok adnak megbízható, jó és rossz évek eredményeit kiegyenlítő alapot termésátlagok megállapítására. Vonatkozik ez az árakra is, melyek sovány termés hírére szöktek a magasba, kivált ott, ahol különben sem takarítottak be fölösleget a kenyérrevalóból, de egy-egy esztendőn belül is többet fizettek a gabonáért aratás előtt többnyire, ilyenkor ugyanis, rendszeres készletgazdálkodás hiányában, számos helyen fogytán volt már, megnövelve a keresletet iránta. Viszont a tágabb s jobbára termékenyebb földdarabok adta bő termés és ellátás, másfelől felvevő piacok távolsága járult hozzá ahhoz, hogy a töröktől megszabadult országrész kiterjedt tájain átlag 23–47%-kal kevesebbet adtak az egyes gabonafélékért, mint a nyugati és az északi vármegyékben; Csanád, Bács-Bodrog, Baranya, Tolna, Somogy és Szabolcs vármegye nem is jelentette külön a búza árát; mintegy jelezve, hogy náluk „nincs is ára”, nincs rá vevő. Feltűnő különbségek mutatkoznak továbbá az egyes kalászosok között térfogategységben számított, búzától zab felé mindinkább csökkenő árukat tekintve; súlyban ez még fokozottabb eltéréseket jelentett. Ismét utalni kell végül arra, hogy az adóporták mögött nem egyenlő értékű gazdasági egységek rejlenek. Mégis, általában bármennyire elkésve ébredtek egy-egy hajdan erősen elpusztult vármegye erőgyarapodásának tudatára, s bármilyen nehéz volt e fölismerésnek az adóteher újra való felosztásában érvényt szerezni, a rendek körében kialakult megítélés tükröződött abban, hogy hat évtized fejlődésének láttán 57,23%-kal növelték az egykori török terület megyéinek népére nehezedő állami adó terhét.

Míg az előző táblázatok az 1720-i és az 1780. évvel jelölt összeírás adatainak egybevetése alapján az adófizető nép a – a falun élők közé a hajdúkat és a j ászokat-kunokat is beleértve – mezőgazdálkodásnak főbb jellemzőiről törekedtek képet adni, a következő táblázatok az úrbérrendezés során készített úrbéri tabellák adatainak 1786-i összegezésére építve, egyetlen, igaz, 1766-tól 1780-ig elnyúló időkörből, kifejezetten csak a jobbágynépet (társadalmi tagozódását illetően a Bánság három megyéjére is kiterjeszkedve) ölelik fel ugyancsak a szorosan vett Magyarország területén, ezúttal is országrészenként tüntetve fel összetételét, birtokát s részben úrbéres terheit, úgy, amint azokat Mária Terézia előírta.

Hangsúlyozni kell, hogy az adófizetőkről 1780 táján készült,az előző táblázatokban felhasznált forrás nem terjedt ki az egész agrárnépességre, úgy a következő táblázatok sem adnak 601 391 családfőnél többről számot, ugyanakkor, midőn a Dráván s a Királyhágón innen, a Bánsággal együtt 203 068 négyzetkilométernyi terület közel 9100 falujában mintegy 5,3 millióan laktak (főképp az utóbbi adat számottevő változásokon ment át az úrbérrendezés elhúzódó ideje alatt).

A telkek és az egyes jobbágyrétegek számbeli megoszlása. az egyes országrészek között az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Telek Telkes jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres
a volt királyi Magyarország 82 160,125 178 418 78 950 22 723 280 091
az egykori végvárvidék 35 961 96 479 47 514 6528 150 521
a hajdani török terület 64 331,375 125 806 36 649 8324 170 779
Összesen 182 452,5 400 703 163 113 37 575 601 391
A telkek és egyes jobbágyrétegek százalékos megoszlása az országrészek között az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Telek Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres
a volt királyi Magyarország 45,03 44,52 48,40 60,48 46,57
az egykori végvárvidék 19,71 24,08 29.13 17,37 25.03
a hajdani török terület 35,26 31,40 22,47 22,15 28,40
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00
A jobbágyok, a zsellérek és a, házatlan zsellérek az úrbéresek százalékában az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Összesen
a volt királyi Magyarország 63,70 28,19 8,11 100,00
az egykori végvárvidék 64,10 31,56 4,34 100,00
a hajdani török terület 73,67 21,46 4,87 100,00
Együtt 66.63 27,12 6,25 100,00
Egy jobbágyra jutó telek és egy telekre jutó jobbágy átlagban az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Egy jobbágyra jutó telek Egy telekre jutó jobbágy
a volt királyi Magyarországon 0,460 2,172
az egykori végvárvidék 0,373 2,683
a hajdani török terület 0,511 1,956
Együtt 0,455 2,196
A jobbágytelki földek megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Belső telek Szántóföld Rét Telki állomány (úrbéres föld)
a volt királyi Magyarország 46 282 928 695 160 297 1 135 274
az egykori végvárvidék 25 628 361 073 96 025 482 726
a hajdani török terület 30 523 649 321 128 484 808 328
Összesen 102 488 1 939 089 384 806 2 426 328
A szántóföld, a, rét és a. telki föld százalékos megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Szántóföld Rét Telki föld
a volt királyi Magyarország 47,89 41,66 46,79
az egykori végvárvidék 18,62 24,95 19,90
a hajdani török terület 33,49 33,39 33,31
Összesen 100,00 100,00 100,00
Egy telekre jutó szántó, rét és föld az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Egy jobbágytelekre jutó átlag
szántó rét telki föld
a volt királyi Magyarország 11,30 1,95 13,82
az egykori végvárvidék 10,04 2,67 13,42
a hajdani török terület 10,09 2,00 12,57
Együtt 10,63 2,11 13,30
Az irtásföld, a szőlő és az egész parasztbirtok területének megoszlása országrészek szerint az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Irtásföld Szóló Parasztbirtok összesen
szántó rét együtt
a volt királyi Magyarország 34 737 12 839 47 576 11 558 1 194 408
az egykori végvárvidék 30 261 3529 33 790 8515 525 031
a hajdani török terület 9064 1993 11 057 8277 827 662
Összesen 74 062 18 361 92  423 28 351 2 547 101
Az egy jobbágyra átlagosan jutott földek megoszlása országrészenként az úrbérrendezés alapján (ha)
Megnevezés Szántó Rét Telki föld Irtvány Szőlő Parasztbirtok
a volt királyi Magyarország 5,21 0,90 6,36 0,27 0,06 6,69
az egykori végvárvidék 3,24 1,00 5,00 0,35 0,09 5,44
a hajdani török terület 5,16 1,02 6,42 0,09 0,07 6,58
Együtt 4,84 0,96 6,06 0,23 0,07 6,36
A parasztbirtok összetevői országrészenként a hasznosítható terület százalékában az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Belső telek Szántóföld Rét Telki föld Irtvány Szőlő Parasztbirtok
a volt királyi Magyarország 0,69 13,80 2,38 16,87 0,71 0,17 17,75
az egykori végvárvidék 0,68 9,61 2,56 12,85 0,90 0,23 13,98
a hajdani török terület 0,61 12,93 2,50 16,10 0,22 0,16 16,48
Együtt 0,66 12,50 2,48 15,64 0,60 0,18 16,42
Évi robotteher napokban az úrbérrendezés alapján országrészenként
Megnevezés Fogatos robot Ebből 1 jobbágyra jut Csak kézzel követelhető
a volt királyi Magyarország 4 313 407 24,18 1 693 776
az egykori végvárvidék 1 887 952 19,57 933 588
a hajdani török terület 3 377 397 26,85 759 570
Összesen 9 578 756 23,90 3 386 934

A telkes jobbágyok és a házas zsellérek számához is szükséges megjegyezni, hogy az urbárium, tekintet nélkül a zsellér történetileg meghatározott fogalmára, a nyolcadteleknél kisebb birtokú jobbágyokat a zsellérek közé sorolta, úgyhogy ezeknek földterületi adatai a telkes jobbágyokéi közé kerültek. Ezt is számításba kell venni, midőn a fenti adatok a volt királyi Magyarországon, főképp az ott előrehaladott földesúri kisajátítás következményeképp, továbbgyűrűző zsellérré süllyedésről s a „más hátán élő zsellérek” számarányának még fokozottabb növekedéséről tanúskodnak. Tovább az egykori végvárvidéken, korábbi jellegének megfelelően, a gazdálkodásban főképp zsellérek munkájára támaszkodó kisbirtokos nemesség volt a földesurak között erős többségben (így különösen Zala és Borsod vármegyében), ami nem csak a házas zsellérek nagy számában jutott kifejezésre, hanem a töredék jobbágytelkek elszaporodására is kihatott. Ennek az övezetnek jelentős része a Magyar Középhegységre támaszkodva terült el egykor, ami sok helyt az irtás erőfeszítését követelte meg népétől – míg a bőföldű Alföld megtelepülője, ha egyáltalán több földre akart szert tenni, a mégis kevésbé megerőltető földfeltöréssel is beérte –, ugyanakkor a hegység délre néző oldalai kedvező alkalmat adtak szőlőművelésre. Mindez az irtás- és a szőlőföld fenti adataiban is kifejezésre jut valamennyire, bármilyen hézagosan történt is e jobbágytelekhez nem tartozó földeknek összeírása az úrbérrendezés folyamán. Az országosan egész teleknek mindössze 46 %-át képviselő átlag egyébként a földesúri kisajátításon kívül a jobbágyfiúk népszaporodással együtt járó osztozkodásának eredményét tükrözi vissza. Az adófizetők 1780-i összeírása már teljesebb képet adhatott e nem-nemesi szőlőbirtokról, rétből is többet számlál elő, mint az úrbéri tabellák, nem világos azonban, a szántóföld dolgában miért marad ennek összegei mögött. A legutóbbi táblázatban fogatos napokban megadott robotmunkát az uraság tetszése szerint kétannyi kézi napban követelhette; a mellettük föltüntetett gyalog napokkal a házas és a házatlan zsellérek tartoztak. Az úrdolga előírt mennyisége egyébént nem annyit jelent, hogy az így jutott érvényre a gyakorlatban. Míg a törökjárta vidékek nagy részének fölvevő piacoktól távol jobbára bőséges önellátásra berendezkedett birtokosa egyelőre általában nem tudta kellőképp kihasználni az urbárium által számára biztosított egész robotmennyiséget, főképp a nyugati és északi részek árutermelő uradalmaiban értettek hozzá. hogy az előírtnál lényegesen több úrdolga végzésére bírják rá a jobbágyokat. Egyhamar nem lett teljes valósággá a jobbágyföldeknek úrbérrendezés meghatározta, a török uralomtól megszabadult országrészen többnyire bővebbre szabott kiterjedése sem; konkrét kimérésével csak földesurak kezdtek élni a maguk hasznára. De ha a jobbágyföldek előírt összegét tekintjük is, amint az a belső telkek, a szántók és a rétek együtteséből adódik, vagy akár az irtványok és a szőlők hozzáadásából számított „parasztbirtokot”, együttvéve is pusztán 18% alatt maradó hányadát alkotják a hasznosítható földterületnek. S amint látni fogjuk, a termőre fordított terület ilyen kiterjedését a földesúri majorsági üzemhez tartozóké sem növelné meg lényegesen.

A Dráva s a Horvát és a Szlavóniai határőrvidék közti terület jobbágynépének helyzetéről hézagmentes forrásként csupán annak tagozódásáról az úrbérrendezés során fölvett kimutatás áll rendelkezésre. A következő tábláta külön tünteti fol az egykori királyi Magyarországot délnyugat felé folytató horvát megyék, külön a hajdani végvárövezethez tartozó Körös megye és külön a „szlavón” megyék adatait.

Horvátország jobbágynépének tagozódása az úrbérrendezés alapján
Megnevezés Jobbágy Zsellér Házatlan zsellér Úrbéres összesen
a török uralom alá nem került horvát megyék 25 468 2664 234 28 366
a végvárövezethez tartozott Körös vármegye 4466 207 64 4737
a török uralom alatt volt „szlavón” megyék 25 373 3708 385 29 
Összesen 55 307 6579 683 62 569
az úrbéresek százalékában
a török uralom alá került horvát megyék 89,78 9,39 0,83 100,00
a végvárövezethez tartozott Körös vármegye 94,28 4,37 1,35 100,00
a török uralom alatt volt „szlavón” megyék 86,11 12,58 1,31 100,00
Együtt 88,39 10,52 1,09 100,00

Feltűnő, hogy Horvátországban – bizonyára a zadruga településformájával összefüggésben – milyen kevéssé haladt előre a zsellérsorba süllyedés folyamata, milyen kimagasló a telkes jobbágyok aránya.

Erdélyben, még mielőtt ott Mária Terézia úrbérrendezésre irányuló törekvése zátonyra futott, 1772-ben összeírták az adófizetőknek nemcsak megművelt földjét, hanem állatállományát is, sajnos, a kapcsolt részekhez (Partium) tartozó Zaránd megye adatainak híjával. Az következő táblázatok e fölvétel eredményeit foglalják össze a Magyarok földje, a Székelyföld, a Királyföld (Szászok földje) és a Partium szerint csoportosítva, egymáshoz való számarányaik föltüntetésével. I

Erdély mezőgazdasági ágainak kiterjedése (ha) országrészenként 1772-ben
Megnevezés Szántóföld Rét Szőlő Együtt
Magyarok földje 152 078 70 463 3600 226 141
Székelyföld 41 931 16 820 394 59 145
Szászok földje (Királyföld) 98 397 28 974 3874 131 244
Partium (Zaránd megye nélkül) 312 205 128 261 8775 449 240
Erdély mezőgazdasági ágainak kiterjedése százalékos megoszlásban országrészenként 1772-ben (I.)
Megnevezés Egész terület Szántó Rét Szőlő Művelési ágak együtt
Magyarok földje 54,03 48,71 54,94 41,02 50,34
Székelyföld 19,97 13,43 13,11 4,49 13,17
Szászok földje (Királyföld) 18,50 31,52 22,59 44,15 29,21
Partium (Zaránd megye nélkül) 7,50 6,34 9,36 10,34 7,28
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00
Erdély mezőgazdasági ágainak területi százalékos megoszlása egy-egy országrészen belül 1772-ben (II.)
Megnevezés Szántó Rét Szőlő Együtt
Magyarok földje 67,25 31.16 1,59 100,00
Székelyföld 70,89 28.44 0,67 100,00
Szászok földje (Királyföld) 74,97 22,08 2,95 100,00
Partium (Zaránd megye nélkül) 60,53 36,70 2,77 100,00
Együtt 69,49 28,55 1,96 100,00
Az erdélyi mezőgazdaság ágai hány százalékát teszik ki a hasznosítható földterületnek országrészenként 1772-ben?
Megnevezés Hasznosítható föld (ha) Szántó Rét Szőlő Együtt
a hasznosítható föld arányában
Magyarok földje 25 676 5,92 2,75 0,14 8,81
Székelyföld 9491 4,42 1,77 0,04 6,23
Szászok földje (Királyföld) 8792 11,19 3,30 0,44 14,93
Partium (Zaránd megye nélkül) 3563 5,56 3,37 0,25 9,18
Együtt 47 522 6,57 2,70 0,18 9,45
Erdély állatállománya országrészenként 1772-ben
Megnevezés Igásló és -ökör Tehén Csikó, borjú Juh Kecske Sertés Méhkas
Magyarok földje 171 654 106 014 34 586 316 629 35 674 104 673 19 316
Székelyföld 42  21 997 11 938 54 678 7704 28 032 5591
Szászok földje (Királyföld) 100 874 46 496 23 928 127 362 18 825 61 373 12 247
Partium (Zaránd megye nélkül) 24 404 17 209 4707 16 383 3815 12 123 2255
Összesen 339 132 191 716 75 159 515 052 66 018 206 201 39 409
Erdély állatállományának százalékos megoszlása országrészenként 1772-ben
Megnevezés Igásállat Tehén Csikó, borjú Juh Kecske Sertés Méhkas Két igásra esik szántó (ha)
Magyarok földje 50,62 55,3O 46,02 61,47 54,04 50,76 49,01 1,77
Székelyföld 12,44 11,47 15,88 10,62 11,67 13,60 14,19 1,97
Szászok földje (Királyföld) 29,74 24,25 31,84 24,73 28,51 29,76 31,08 1,95
Partium (Zaránd megye nélkül) 7,20 8,98 6,26 3,18 5,78 5,88 5,72 1,62
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 1,84

Megállapítható, hogy Erdélyben a mezőgazdaság a Királyföldön érte el a legfejlettebb fokot: mind az állatállomány, mind az egyes növénytermesztési ágak térfoglalása ott haladta meg leginkább a terület arányát, s ezzel összefüggésben ott jóval tovább jutottak a hasznosítható föld gyümölcsözővé tételében, mint a nagyfejedelemség többi részén. A Székelyföld erős hátramaradása e téren azonban részint csupán látszólagos: ott ugyanis számottevően nagyobb volt az egységesen 20%-osnak vett hasznavehetetlen terület a mostoha természeti adottságok közepett, melyek a szőlőtermesztést a Székelyföldnek csak csekély hányadán tették eredményessé. Nyilvánvalóan az erdélyi falusi nép földdel való szegényes ellátottságának is része volt abban, hogy a hasznosítható területnek termőre fordításában sokkal korlátozottabb eredményekig jutott el, mint magyarországi társa.

Míg a magyarországi és az erdélyi adófizetők összeírásainak esetében nehéz körvonalazni: agrár vonatkozásban kiket öleltek fel még a jobbágynépen kívül, az úrbérrendezés során készült adatfölvételekről tudjuk, hogy nem terjedtek ki a következőkre: szabad kerületekben, egyházi nemesek (praedialísták) birtokain, kuriális falvakban, jelentősebb mezővárosokban, polgárjog nélkül városban lakók, földesúri függőséget nem vállaló „pusztai szabadok”, telepítvényesek, jobb módú parasztok szolgái, majorsági zsellérek, uradalmi és házi cselédek. De nem fogták át a parasztság által bírt s főképp használt egész földterületet sem, mint: a község földjei, beleértve a helyenként külön kihasított községi erdőt, maradványföld, az urasággal közösen használt legelő és erdőrész, bozótos, nádas, esetleg vizek; s amint láttuk, a jobbágyok irtásföldjeinek és szőleinek az urbárium bevezetéséhez kapcsolódó összeírásai sem mondhatók teljeseknek. Amikor tehát a fenti táblázatok a mezőgazdaságilag hasznosítható földnek csak csekély hányadát mutatják ki a parasztság birtokában, ez még nem jelent annyit, hogy a többire, ami ezeken fölül alkotta a falu határát, mindenestül a földesúr tette rá a kezét. Amint a maga földjén a jobbágy gazdasága, úgy a közvetlenül úri kézben tartott határrészen a majorsági üzem is a szántóföldre és a rétre összpontosult, annak a legelő, még ha külön részt hasított is ki belőle az uradalom, csak járulékos függvénye volt, hasonlóképpen a parasztnak tilalmassá tett erdőrész is, még ha nem vadszaporítás, makkoltatásra való bérbeadás, esetleg hamuzsírfőzés céljára tartották is fenn, hanem ott szabályszerű erdőgazdálkodás folyt rendszeres fakitermeléssel. Minthogy a nemesség a végsőkig ellenállt annak, hogy személyében és birtokát összeírjak, még az adhat kiindulópontot annak fölbecsüléséhez: jobbágy és földesúr miképp részesedett az ország termőföldjében, ha tudjuk, hogyan oszlott meg ez a mezőgazdaság művelési ágai között. Erről tájékoztatást adott volna a kataszteri fölmérés, ha anyagának legnagyobb részét nem semmisíti meg II. József halála után a nemesség. Így elszórt részadatok mellett mindössze Pest és Heves megye művelési ágainak százalékos területi megoszlásáról alkothatunk kieelégítő képet magunknak.

A művelési ágak százalékos területi megoszlása Pest és Heves megyében a II. József-féle kataszteri fölmérés alapján
Vármegye Szántóföld Rét Szőlő Kert, nádas Legelő Erdő Összesen
Pest megye 32,70 21,00 2,41 0,50 34,41 8,98 100,00
Heves megye 28,14 29,06 1,05 0,43 32,52 8,80 100,00
A művelési ágak százalékos megoszlása parasztok és földesurak között Pest megyében a II. József-féle kataszteri fölmérés alapján
Föld Erdő Legelő Rét Szántóföld Kert, nádas Szőlő Összesen
paraszti 3,39 54,89 44,89 54,04 28,67 96,24 48,42
Földesúrral közös 18,65 4,73
Parasztoknak átengedett urasági 21,05 17,19 20,11 34,05 0,92 17,43
Földesúri 96,61 5,46 37,92 25,85 37,28 2,84 29,42
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

A felvilágosult abszolutizmus figyelmét sem kerülték el az új mezőgazdasággal járó nagy előnyök, s egyes elemeit próbálta is otthonossá tenni a nép körében. Így buzdította takarmánynövények művelésére, anélkül azonban, hogy ennek módjára és hasznosságára tüzetesen rávezette volna; maga II. József nem ok nélkül utalt arra, hogy a legelőben bővelkedő Alföldön nincs sok célja ilyen ösztönzésnek, a betű helyett különben is csak sikeres példa bírhatja rá a parasztot annak követésére. A kötetlen egyéni gazdálkodás egyes összetevőinek propagálása egyébként sem kerekedett szervesen összefüggő rendszerré. Még az uralkodóhoz közvetlenül tartozónak tekintett Bánságot illetően is úgy ítélte meg a királynő, hogy az odatelepített németek nem jutottak el arra a fokra, hogy a legelő és az ugar közös legeltetése helyett egyenként takarmánytermesztésre adják magukat, holott földjüket örökjogon bíró, közvetlen alattvalóinak számítottak, s mód nyílt arra, hogy egyéni gazdálkodásra külön-külön kihasított telkeket kapjanak. Az ország más részeiben pedig teljesen hiányzott az átalakulás fő előfeltételeinek biztosítása: hogy a jobbágy földesúri függéstől és közösségi kötelékektől, főképp nyájak rét-, tarló- és ugarlegeltetésétől mentesen, önállóan rendezhesse be egyéni gazdaságát.

Így a bécsi kormány végül is megelégedett azzal, hogy a gazdálkodás új módja és eredményei a bontakozó szakirodalom révén váljanak ismertté, ez pedig, még ha eredetileg a parasztokhoz is akart szólni, alig juthatott el másokhoz, mint a birtokos urakhoz és gazdatisztjeikhez. Az 1770-es évek elejétől fogva előbb idegenből átültetett munkák próbáltak megbarátkoztatni a nyugati vívmányokkal, így az osztrák Johann Wiegand több hazai nyelvre lefordított munkája (magyarul: Az ausztriai paraszt iffjúságot a jól rendelt mezei gazdaságra oktató kézi könyvetske, 1774). De csakhamar hazai szerzők önálló művei is síkra szálltak a gazdálkodás forradalmi megújításáért, elsősorban Mitterpacher említett háromkötetes műve: Elementa rei rusticae (1777–1794); megbecsülése abban is megmutatkozott, hogy az itáliai Habsburg-tartományok részére olasz fordításban is kiadták. Mitterpacher a nyugati szakirodalomból átvett új ismeretek tudós rendszerezését adva buzdít az ugar eltörlésére, szántóföldi takarmánytermesztésre, rendszeres trágyázásra; ugyanakkor az újítás józan mérlegelésével sem marad adós: állategészségi okokból ellenzi a jászlon tartás olyan módját, mely a jószágnak állandó négy fal közé zártságát jelenti. Aki tőle tanult: Nagyváthy János, az első magyar nyelvű átfogó mezőgazdaságtan (A szorgalmatos mezei-gazda, 1791) szerzője még messzebb menően veti alá a hazai adottságok és lehetőségek próbájának az új mezőgazdaság megvalósíthatóságát, ezt a természeti föltételek, a munkaerőhelyzet s az értékesítési viszonyok helyi alakulásától tévén függővé.

Nagyváthy ezt „a közjóra intézett munkátskát” Széchényi Ferenc grófnak ajánlotta, kinek támogatása nélkül ilyen könyvekben „tsak igen kevés Köz-ember (a kiknek kedvekért fáradozom egyenesebben) részesült vólna”. Azzal pedig – folytatja –, „hogy magyarul írtam, rész szerint édes anyai nyelvemhez vonszó szeretetemet bizonyítottam, rész szerint pedig magyar Hazafi-társaimon könnyítettem, a kiknek a véres izzadással járó mezei-munka idejeket, a gyámoltalan szegénység pedig az idegen nyelvek tanulására meg-kívántató kőltségjeket el-nyeli”.[45] Ugyancsak Széehényinek köszönhette művének magyar nyelven közkinccsé tételét a felvilágosodás fáradhatatlan apostola: Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész, aki egész kiterjedt munkásságával a parasztság boldogulását szolgálta. Német földön szerzett új gazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal gazdagon hazatérve,keserűen döbbent rá az alföldi nép elmaradottságára, s nyomban teljes erejével nekilátott, hogy ezt orvosolja. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a puszta szó, a pap buzdítása és korholása vajmi keveset használ, mozdító ereje, amint azt II. József is belátta, csak eleven példaadásnak lehet. Ezt azonban ő nem kívánta a paraszttól távol álló, más lehetőségekkel rendelkező földesurakra bízni, hanem maga fogott hozzá, a falusi nép adottságaihoz igazodva. Szinte paraszttá lett maga is, hogy közvetlenül megtapasztalja az egyszerű ember valamennyi gondját, s meggyőzően megmutathassa eltávoztatásuk útjait-módjait. Az uradalom által juttatott terméketlen szikes földet haszonhajtóvá alakította, a fátlan vidéken sorra fafajokat gyökereztetett meg, nagyban hozzájárulva az akác elterjedéséhez, pillangós virágú takarmánynövényeket termesztett olyan eredménnyel, hogy magvukat szélesebb körben rendelkezésre tudta bocsátani; küzdve ezzel az elhanyagolt legelőkre hagyatkozás ellen az állattartásban, jászlon tartással tejtermelésre és göbölyhizlalásra adott példát, rendszeres trágyázással és többszöri szántással bő termést takarított be, fáradságát a kertben is vetemények és gyümölcsfák Szarvason újdonságnak számító hozama jutalmazta. Mindezzel a nép számára is kézzelfogható bizonyságot tett arról, hogy a paraszti gazdaság keretében is a hagyományos módszerekkel elérhetőkön messze túlmutató eredményeket hozhat szorgalom és hozzáértés. Mégis arra kellett rájönnie, hogy ennyi fáradozása sem elég az ősöktől örökölt megszokás és előítéletek leküzdésére, azok béklyói oly erősen megbénítanak a népben minden jobbra törekvést, hogy őt főképp gazdag parasztok nem hajlandók követni abban, amint trágyázással és többszöri szántással „Istent, a természetet s a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni”.[46] Belátva, hogy a felnőtteket roppant nehéz kimozdítani a meglevőhöz való megrögzött ragaszkodásukból, az ifjúság felé fordul, melyet még nem nyomott földre a hagyományok súlya. 1780-ban saját erejéből létrehozza a „Gyakorlati gazdasági szorgalmatossági intézet”-ét, s benne közel ezer parasztgyermeket nevel hivatására az új, racionális gazdálkodás szellemében. Iskolája könyv- és szertárra is támaszkodva oly magas fokú elméleti képzettséggel ruházza fel őket, hogy azt maga Mitterpacher nem tartja az egyetemen általa nyújtottnál alábbvalónak, s Mindehhez az intézet tágas kertjében egyedülálló gyakorlati oktatás járul: dolgozva nevelő iskola ez, hol a növendékek a régi s az új módszereket a talaj megművelésétől a termés betakarításáig öntevékenyen, egymással párhuzamosan gyakorolva maguktól jönnek rá az újnak kézzelfogható nagy hasznára, hogy jövendő gazdálkodásukat ezekre építsék.

De bármekkora, saját lehetőségein túlmutató erőfeszítéseket is tesz Tessedik a parasztság javára, világosan látja, hogy a nép gazdálkodása s egész helyzete megváltoztatásának annyira óhajtott útja előtt olyan akadályok is tornyosulnak, melyek leküzdése meghaladja egy egyszerű falusi pap lehetőségeit. 1784-ben kiadott korszakalkotó munkájában (Der Landmann in Ungarn, was er ist und was er seyn könnte), mely azután Széchényi Ferenc segítségével magyarul is (A paraszt ember Magyar Országban, mitsoda és mi lehetne, 1786) napvilágot látott, nem habozott arra is rámutatni: mi hárul a földesurakra és az államra, ha azt akarják, hogy boldoguljon a parasztság, a társadalomnak – van bátorsága. ezt hangsúlyozni – e leghasznosabb osztálya, mely legtöbbel járul a köz javához. A földesúrnak gondoskodnia kellene arról, hogy a birtoktalan szegénység földhöz jusson, mert az különben nem sok értelmét látván a munkálkodásnak, könnyen jut arra a kétségbeejtő álláspontra, hogy ha nem dolgozik, nem lesz ugyan semmije, de nem is vehet el tőle senki semmit. Azt is biztosítani kell az uraságnak, hogy aki termővé tesz egy földdarabot, utána szolgáltatással ne tartozzék, a telekkel bíró pedig szinte tulajdonaként bírhassa ezt, biztonságban afelől, hogy arra más nem teszi rá kezét, s ha szorgalma révén ugyanazon a földön esztendőn át további termést tud betakarítani, arra teher már ne nehezedjék. Szükség lenne arra is, hogy a földesúr új rendben hozzon létre új településeket, a régieket pedig rendbe szedje, hogy minden egyes gazda a maga lehetőleg egy tagban elkülönített földjén a hagyományos kötöttségektől mentes egyéni gazdálkodást folytathasson; ennek részletes tervét ő kész rendelkezésre bocsátani. Mindezen fölül az indíthatja a parasztot nagyobb szorgalomra, ha értékesíteni tudja a többletet, melyet fokozott munkabefektetése eredményez. Tessedik maga is elősegíti ezt azáltal, hogy intézete termelvények feldolgozására is megtanítja a parasztfiúkat és -lányokat. Elsősorban mégis arra lenne szükség, hogy a földesurak ne az országon kívül lakjanak, hanem annak határain belül költsék el jövedelmüket. Azzal pedig II. József bölcs és humánus országlása biztat, hogy a vámok eltörlésével külföldön való eladására is mód nyílik a mezőgazdaság termelvényeinek.

Heckenast Gusztáv

A gazdaságpolitika

A birodalmi iparpolitika Mária Terézia és II. József uralkodása idején két szakaszra osztható. 1770-ig ez az iparpolitika kifejezetten merkantilista jellegű volt, s az ipari termelés központi irányítására törekedett. 1770 után a merkantilista szempontok mellett fiziokrata és szabadkereskedelmi elvek is befolyáshoz jutottak, s az állami gyámkodás mértéke csökkent. Az iparpolitika végső célkitűzése, a birodalom gazdasági egységének megteremtése és autarkiájának lehető biztosítása, mindkét szakaszban változatlan maradt.

Ez a végső célkitűzés vezetett 1754-ben az ipar két szektorra osztásához. Azokkal az iparágakkal szemben, amelyek csak helyi szükségleteket elégítettek ki, az állam megelégedett a céhszabályzatok némi lazításával, s felügyeletüket a helyi közigazgatásra bízta (Polizeigewerbe). A tágabb piackörzetek vagy pláne az export számára termelő iparágak fölötti felügyeletet az Universal-Kommerz-Directorium és a tartományi Kommerz-Konsessek látták el, akár kézművescéhekről, akár manufaktúrákról volt szó (Kommerzgewerbe). A céhkötöttségeket ez utóbbi szektorban erőteljesen lazították, 1780-ban megszüntették a legények kötelező vándorlását, a textil- és a vasiparban II. József uralkodása alatt a céhkényszert is eltörölték. A Kommerzgewerbe szektorában így az is lehetővé vált, hogy némi tőkével rendelkező céhmesterek kézművesműhelyüket manufaktúrává fejlesszék (gewachsene Manufaktur).

Állami támogatásban csak a Kommerzgewerbe szektora részesült. E támogatás leghatékonyabb formái a pénzsegélyek és a behozatali tilalmak voltak. Az államkincstár az 1760-as évek közepétől évi 50–80 ezer forintot fordított iparfejlesztésre. Pénzsegélyben, legtöbbször soha vissza nem fizetett előlegek és kölcsönök formájában, főleg az udvari arisztokrácia manufaktúraalapításai részesültek. A protekcionizmusnak ez a formája számos esetben indokolt volt, de egyre több visszaélésre is alkalmat adott, úgyhogy 1770 után már csak elvétve került rá sor. Az 1770-es években és a nyolcvanas évek első felében inkább a polgári eredetű kisvállalkozókat támogatta segélyeivel az állam, ami a tőkés fejlődésnek egyrészt kiszélesítése, másrészt azonban fékezése irányában hatott. 1785-től viszont a polgári tőke nagyméretű manufaktúraalapításait ösztönözték államsegéllyel.

A behozatali tilalmak rendszere a külföldi konkurenciát kívánta kikapcsolni a hazai manufaktúrafejlődés erősítése érdekében. A tilalmak mindig olyan, pontosan körülhatárolt árucsoportokra vonatkozták, amelyek hazai gyártása már biztató kezdeti eredményeket mutathatott fel. Serkentő hatásuk különösen a textiliparban kétségtelen volt, de nem ellentmondás nélküli: egyrészt kiszolgáltatták a vásárlóközönséget a belföldi tőkésnek, másrészt szükségszerűen ösztönözték a csempészetet.

Az iparfejlesztés érdekében kidolgozott konkrét elképzelések és javaslatok összhangban álltak a birodalmi politikával: a Habsburg-állam megerősödését és egységesülését kívánták előmozdítani. Az elveszett sziléziai ipari bázis pótlására mindenekelőtt a textilipar fejlesztésére törekedtek Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban. Az előkészítés alaposságára jellemző, hogy Ferenc császár személyesen tanulmányozta 1748-ban Csehországban a manufaktúraalapítások lehetőségét. 1749 és 1755 között Csehországban 7, Morvaországban 3, Alsó-Ausztriában 20 új manufaktúra kapott császári privilégiumot. Az udvari arisztokrácia intenzíven bekapcsolódott az állam iparpolitikai célkitűzéseinek megvalósításába, így például a Kinsky család egyik tagja az iparfejlődést erősen fékező hétéves háború ellenére 1756 és 1762 között 10 különböző manufaktúrát alapított csehországi birtokain.

A hétéves háború befejezése után, az 1760-as évek derekán mindenütt meggyorsult a manufaktúrafejlődés. Ezért 1770-ben a Hofkommerzienrat időszerűnek tartotta az iparfejlesztés birodalmi tervének elfogadtatását. Kiindulva a Habsburg-állam gazdasági egységének követelményéből, úgy gondolták, hogy nem ajánlatos minden egyes tartományban ugyanazokat a manufaktúrákat életre hívni. Javaslatuk figyelembe vette a tartományok különböző adottságait, s a legsokoldalúbb fejlesztést az amúgy is legfejlettebb Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban akarta megvalósítani; Magyarországnak csak a mezőgazdasági termékek és ipari nyersanyagok előállítását szánta. A Hofkommerzienrat terve nem valósult meg: a gazdasági autarkiájukhoz ragaszkodó tartományok partikuláris érdekei erősebbnek bizonyultak a centralizáló törekvéseknél.

1770 körül általában megfigyelhető az iparfejlesztés átmeneti megtorpanása. 1769-től kezdve, igaz, többnyire eredménytelenül, a kormány szabadulni akar az állami manufaktúráktól; vásárló azonban csak elvétve jelentkezik, s a vételárral az is adós marad, mint az alsó-ausztriai nadelburgi tűgyártó manufaktúrát átvevő Batthyány Tódor gróf. 1771-ben pedig minden manufaktúraalapítást császári engedélytől tesznek függővé.

Ennek a rendelkezésnek a közvetlen célja ugyan a magyarországi iparfejlődés akadályozása volt az osztrák-cseh manufaktúrák érdekében, de hatása a birodalom egész területén érzékelhető.

A Habsburg Birodalom iparfejlődését Mária Terézia uralkodásának évtizedeiben három súlyos hiányosság lassította: a tőkehiány, a szakmunkáshiány és a vállalkozási kedv hiánya. A tőkehiányt az államkincstárból folyósított segélyek nem enyhítették lényegesen, a szakmunkáshiányon külföldi szakemberek behívásával lehetett segíteni, de az osztrák örökösödési háború, majd a hétéves háború idején az idegenekkel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, továbbá a protestáns bevándorlóktól való idegenkedés az adott lehetőségek kihasználását is sokáig fékezte. Vállalkozási kedv csak a földbirtokosok egy részében volt, akik azonban manufaktúraalapításaik ellenére is megmaradtak feudális uraknak; ipari vállalkozásaik csak birtokuk jobb kihasználását célozták. A kereskedők óvakodtak tőkéjüket ipari vállalkozásokba fektetni, mert továbbra is nagyobb hasznot reméltek a már bevezetett külföldi áruk importjából. Mária Terézia kormánya ebben a helyzetben egyrészt vallási toleranciára kényszerült, hogy vissza ne riassza az érvényesülést kereső idegen vállalkozót és szakembert, másrészt fonó- és szövőiskolák alapításával, termelőeszközök (orsók és szövőszékek) kedvezményes vagy ingyenes kiosztásával törekedett belföldi szakmunkásréteg kinevelésére.

Ilyen körülmények között szinte felmérhetetlen hatással voltak az iparfejlődésre II. József rendeletei. A jobbágyrendelet (1781) az örökös jobbágyság megszüntetésével és a jobbágyok helyváltoztatásának biztosításával további munkaerőforrásokat bocsátott a manufaktúrák rendelkezésére. A türelmi rendelet (1781) szabaddá tette a protestáns tőkések és szakemberek előtt az érvényesülés útját, a zsidórendelet (1781) elhárította az akadályokat a zsidó tőke ipari érvényesülése elől. A prohibitív vámrendszer (1784) kizárta a birodalom piacáról a belföldi vállalkozó idegen versenytársait, az uzsoratilalom megszüntetése (1787) pedig megkönnyítette a tőke szabad mozgását. A szerzetesrendek feloszlatásával elnéptelenedett kolostorépületeket az állam olcsó áron, nemegyszer ingyen bocsátotta az ipari vállalkozók használatába, egy csapásra megoldva ezzel a manufaktúraalapítók üzemelhelyezési gondjait. Az állam most már – a merkantilizmus gyakorlatával szakítva – csak kivételesen és nagy ritkán részesítette az ipari vállalkozásokat közvetlen támogatásban, de egyetlen életképes üzem fejlődését nem akadályozta. A 18. század második felében; a manufaktúra-korszak fellendülésének időszakában az 1780-as évtized a csúcspont.

Az iparfejlődés

A vasbányászat és vaskohászat időszerűtlenné vált megkötöttségeit II. József 1781-ben hatályon kívül helyezte.

A vaskohászat fellendülése

II. József ugyanis elrendelte az addig bányaurbura alá nem eső vastermelés megadóztatását; az országban működő bányafelügyelőségek ezért egyenként számba vették a vasműveket, felmérték évi termelésüket.

Textilipar

A gazdasági válság és a II. József halálát követő reakciós politikai fordulat megpróbáltatásait csak néhány vállalkozás vészelte át.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Nem illett bele a kor munkásviszonyaiba, és ezért valószínűleg nem is valósult meg II. József rendelkezése, hogy kilenc éven aluli gyermekeket a manufaktúrák ne foglalkoztathassanak, és hogy az üzemben dolgozó gyermekek naponta legalább egy órát töltsenek szabad levegőn.

H. Balázs Éva

A nyolcvanas esztendők drámája

A teljes cikk.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

A teljes cikk.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

A teljes cikk.

A birodalom átcsoportosítása

A teljes cikk.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

A teljes cikk.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

A teljes cikk.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

1784 tragikus őszén Európa figyelme Magyarország és főként Erdély felé fordult. Horea és Closca felkelése, melyet az első jelentések alapján József is a konskripció félreértéséből származó jelentéktelen zűrzavarnak ítélt, a század egyik legnagyobb parasztháborújává dagadt.

Új rend bevezetését sürgette a nemesi megyében való csalatkozás, a nyugalom fenntartásának és az összeírás tanulságaiból következő reformtennivalóknak az igénye is. Sokan, sok oldalról közelítették már az 1785-ös év gyorsan pergő, drámai elemeket sem nélkülöző eseményeit. A taglalások általában egy szempontra irányulnak: vagy a vármegye védelmében íródtak, vagy József uralkodói módszerének magyarázatát adták, vagy egy-egy, az események során előtérbe került személyiség életrajza világított rá az új rend okozta bonyodalmakra. Tudjuk, mielőtt a történtek előadásához hozzáfognánk, hogy mindössze néhány év erőfeszítéseinek okáról-mikéntjéről kell szólnunk, olyan átmeneti jelenségről, amely a jozefinus rendszerrel együtt eltűnik. De helyesbítenünk is kell: úgy, ahogy a jozefinus rendszer sem tűnt el nyomtalanul, úgy ez az átmenetinek látszó, radikális reformsorozat is mély nyomokat hagyott a magyar politikai gondolkodásban, sőt politikai gyakorlatban.

A közigazgatás „új rendje” az örökös tartományokban már megvalósított rendszer hazai variánsa. A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[47] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[48] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[49]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[50]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[51] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[52] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták. A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet. Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hegy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelenlöségűnek. Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[53] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[54] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[55] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[56] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[57]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem. várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[58]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a. szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben. A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot. Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők. Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult. II. József azonban elsődlegesen az állam-, a hazaellenes elemeket kereste, azok elkülönítését akarta biztosítani, természetesen előbb tájékozódva a bűnök jellegéről, azok hátteréről. Már 1782-ben megteremtik Pergennel ennek tárgyi feltételeit. A karmelita nővérek rendháza lesz a rendőrségi központ, a bécsi Salzgasséban. Ide kerülnek a kisebb-nagyobb bűnözők, vegyesen és fogságuk alatt összekeveredve, újabb deviáns magatartásra mintegy kiképzést kapva. Értésükre adják, hogy a társadalomba való visszatérésnek ára van: ezentúl figyelniök kell arra, mi történik körülöttük, s mindaz, ami az államrend szempontjából helytelennek vagy veszélyesnek tűnik, jelentendő. Korán megkezdődött József uralma kezdetén a kis besúgók kiképzése, s fokozatosan finomodtak a módszerek, míg a jakobinus pörből ismert személyiségekig értek el. A korszak sok szép eredményét ki kell egészíteni &ndah; csak így teljes a kép – azzal, hogy Spielberg, Kufstein, majd Munkács ez időtől lesznek a politikai foglyok börtönei. Pergen levéltára bőven őrzi a pörös anyagokat, a vizsgálati iratokat. Számos gyanús esetben igazi pört nem is folytattak. Az uralkodó magának tartotta fenn a döntést a vádlott sorsát illetően.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

A teljes cikk.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

A teljes cikk.

Fiziokrata adóreform a monarchiában

A teljes cikk.

A belga válság

II. József rögtön uralma elején szembetalálta magát a belga klérussal, a vezető arisztokráciával, hiszen az állam és egyház viszonyát szabályozó rendelkezéseit nem ellensúlyozta a tolerancia-rendelet kedvező hatása. A szinte teljesen katolikus országban csak a haladó értelmiségre, a polgárság vékony rétegeire támaszkodhatott. Ezek a szerzetesrendek megszüntetését, a kolostorok prakticista elvételét helyeselték, de amikor a céhek megszüntetésére vagy a gabona szabad forgalmának bevezetésére került sor, már élénken tiltakoztak. Az iparos- és kereskedőelem a Scheldeért folytatott harc eredménytelenségét kérte számon. Amikor azután Belgiumot is elérte a bíróságok átszervezése, majd a kerületi reform és az intendánsok (ők nem kaptak olyan tapintatos elnevezést, mint a mi komisszáriusaink) kivették a régi vezető réteg kezéből az irányítást, a retrográd és haladó elemek összefogtak a bécsi kormányzattal szemben. A helytartópár tekintély híján nem tett eleget kormányzati kötelezettségeinek. A távoli császár, aki mellőzte a „joyeuse entrée”-t, az alkotmány megtartásának szimbolikus-látványos vállalását, autonómiájukat lerombolta: elérkezett a leszámolás ideje. Nagyon rossz időpontban kezdődtek meg a belga mozgolódások.

A kezdetek bemutatásánál magyar szemtanúra támaszkodhatunk. Széchényi Ferenc is ekkor járt spaai fürdőzés után az országban, de Berzeviczy Gergely érzékenyebb észlelője a fejleményeknek: „Életemnek ez a szakasza nagyon fontos – írja 1787-ben Brüsszelből –, angliai tartózkodásom kialakította politikai ismereteimet és nézeteimet, amelyek megelőzőleg még homályosak voltak. A forradalom, ami itt a szemem előtt folyik, már a távolból is jelentősnek tűnt, közelről azonban még érdekesebb. Igen mély benyomást tesz rám. Két hónapja, úgy érzem, egészen átalakultam. Az egész Osztrák-Németalföld erjedésben van. A lakosság szilárdan elhatározta, hogy mindent megtesz szabadsága és alkotmánya megvédése érdekében. A császár rendeleteit elvetették, s az egész ország fegyverben áll, úgy, mint 200 évvel ezelőtt… A helytartót rábírták, hogy állítsa vissza az alkotmányt. Az örömujjongás rendkívüli. Minden várost kivilágítanak, az előkelők ingyenbálokat, lakomákat adnak a népnek, mindenki sárga-vörös kokárdát visel hazafias buzgalma jeléül. Nem tudni, mit szól mindehhez a császár. Így hát az ország ellenállásra készül. A polgárok fegyveresen járkálnak, muníciót, készleteket gyűjtenek… Felemelő látvány a nemzet bátorsága, elszántsága a szabadság érdekében.”[59]

Miután a belga rendek megtagadták az adó megajánlását, egymást követték a helyi felkelések. II. József éppen Katalin cárnőnél tartózkodott, Kaunitz kénytelen volt futárt futár után küldeni az aggasztó híreket tartalmazó levelekkel, és heteket vett igénybe, míg a sürgős választ kézhez kapta. A szerencsétlen kapcsolat Bécs és Belgium között kulminációs pontjához érkezett, és átmeneti nyugvópontok után 1789 nyarára – párhuzamosan a francia eseményekkel – a belgák leszámoltak Ausztriával. A helytartópár elmenekült a Hollandiában szerveződő emigránsok csapatai elől. Egyezkedésre már nem kerülhetett sor.

A hároméves belgiumi krízis és a franciaországi események összefüggése egy történeti epizódban tetten érhető: Orleans-i Fülöp sajátos – történetírásunkban ismeretlen – akciójában. A Bastille lerombolását követően XVI. Lajos megbízhatatlan rokonát azzal akarta megnyerni és a forradalmi erőktől elvonni, hogy az elszakadásra kész Osztrák-Németalföld élére segíti. A brabanti rendek és a Versailles-ból Párizsba költözött udvar akciója lépésről lépésre kívánt haladni. Figyelő szemüket Londonra szegzik, onnan várják a támogatást. Hogy erre egyáltalán sor kerülhet, arra magyarázat a török háború és főként II. József súlyos betegsége. A francia uralkodó instrukciót ad át Orléans-i Fülöpnek, mielőtt Londonba elindítaná: „Az orléans-i herceg jól tudja, milyen száésőséges a helyzet az Osztrák-Németalföldön. A lakosság körében forradalmi a hangulat, és az intézkedések jelzik, hogy a császár hatalma alól ki akarják vonni magukat. Úgy tűnik, London és Berlin támogatja elsősorban a brabantokat…”[60] A hercegnek az a dolga Londonban, hogy tisztázza, vajon köztársaságot kívánnak létrehozni Franciaország északi szomszédságában? Ne elégedjék meg a politikai nyilatkozatokkal, hanem igyekezzék tájékozódni, történtek-e intézkedések az angol hajóhad esetleges megindítására? Persze a belgiumi eseményeken túl az is érdekli a királyt, mennyiben függnek ezek össze a franciaországi forradalmi mozgalmakkal, s hogy a „zavarokat” mennyiben támogatja az angol udvar. Ha az utóbbi vonatkozásban benyomásai megnyugtatóak, törekedjék Belgium ügyének minél kedvezőbb elintézésére. „Ha a londoni kormány úgy döntött, hogy elvonja Belgiumot Ausztria uralma alól, és hajlandó a Királlyal [mármint XVI. Lajossal] a lebonyolítás módjáról tárgyalni, ennek két feltétele van: 1. a császár [II. József] formális beleegyezése, 2. méltányos kárpótlás a császár számára azért az áldozatért, amelyet hoz.”[61] Az instrukcióból nem hiányzik a megoldásra tett javaslat sem. „Ha a belga tartományoknak más uralmi alárendelést szánnak, a Király [XVI Lajos] azt részesítené előnyben, ha külön uralkodó alá rendelnék… Elképzelhető az az eredmény, hogy a javaslat Orléans-i Fülöp javára történik… A tárgyalásokat csak akkor kell komoly formában megindítani, ha biztos sikerre lehet számítani.”[62] A monarchia londoni követe, Reviczky Károly – aki fontos, de dicstelen szerepet játszott 1772-ben, Lengyelország első felosztása idején – csak mérsékelt figyelmet fordít Orléans-i Fülöp londoni tevékenységére. Mint a többi követnek, neki is az a dolga, hogy hetenként többször is jelentéseket írjon az államkancellárnak, az agg, de e történeti helyzetben igen tevékeny Kaunitz hercegnek. Reviczky ezúttal is bizonyságot ad kivételes tehetségtelenségéről. Nem ismeri fel a belgiumi helyzet súlyos voltát, beépített informátorai révén sem tud semmit arról, hogy az orléans-i herceg nem udvariassági látogatásra, hanem a monarchiát romboló akcióra érkezett ide. Le is váltják. Ilyen gyorsan követet sem előbb, sem utóbb nem hívtak vissza posztjáról.

Kétségtelenül voltak Londonban érdemi tárgyalások a belgiumi helyzetről, de ezt a kormány a brabanti rendek küldötteivel eszközölte. Keith angol követ bécsi jelentéseiből tudták, hogy II. József egészségi állapota teljesen leromlott, s hogy a már kevésbé titoktartó orvosok az elkerülhetetlen közeli halállal számolnak. Az angol kormány tehát, készülve a haláleset okozta személyi és módszerbeli változásokra – ismerik a leendő II. Lipót rugalmasságát –, időt enged a fejleményeknek.

A militarizmus csődje

A teljes cikk.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A teljes cikk.

II. József és a jozefinizmus a mérlegen

A teljes fejezet.

II. József

A teljes cikk.

A jozefinizmus a mérlegen

A teljes fejezet.

Kosáry Domokos

Modellek, irányzatok

Eleinte a páholyok inkább támogatták, semmint ellenezték a jozefin politikát, főként persze hivatalnok, protestáns és értelmiségi tagjaik. Utóbb azonban nagyrészt szembefordultak vele. Maga II. József pedig 1785-ben az egész monarchiában rendőri ellenőrzés alá helyezte, és a nagyobb városokra korlátozta szervezeteiket. A jozefin évtized végére a hazai páholyok többsége a nemesi nemzeti mozgalom felvilágosult szárnyának ügyét képviselte.

Más hazai népek és a felvilágosodás

A szerbnek irodalmi nyelvvé emelését a bánsági születésű Dositej Obradović kezdte meg, aki az egyházi pályától elfordulva fő élményeit Bécsben, a felvilágosult abszolutizmus műhelyében szerezte, míg közben Halléban, Lipcsében is megfordult. Műveiben, amelyek az önéletrajztól a fabulákon, filozófiai és erkölcsi reflexiókon, a „józan ész tanácsain” át a költeményekig széles kört fogtak át, a jozefin reformok, személy szerint II. József, valamint a felvilágosult német irodalom hívének mutatkozott.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

II. József egyénileg vallásos volt, s úgy látta, hogy az egyházra szükség van a társadalom életében. Az egyház feladatait azonban az állam szempontjából akarta megszabni. Az állam, nagy szintemelési feladatához mérten, elégtelen anyagi eszközökkel és kevés képzett emberrel rendelkezett. Ugyanakkor viszont a klérus csak Magyarországon, több mint évi 4 millió forint jövedelem birtokában, egy majdnem tízezer főnyi, többé-kevésbé tanult garnitúrát képviselt, nagyobbat, mint az egész állami és megyei tisztviselői kar együttesen. Jozefin szemmel értelmetlen pazarlásnak tűnt, hogy ennyi embert és ekkora erőt más célokra használjanak, az állam szolgálatából nagyrészt kikapcsoljanak vagy éppen ellene fordítsanak. Amiből mindjárt adódtak a fő teendők: ezen apparátus felső állami irányítását biztosítani, külföldi szálait elvágni, mások iránti türelmetlenségének útjába állni, jövedelemhalmozását megszüntetni, a kolostorokban élő dologtalanokat munkára szorítani, a falusi plébániák számát növelni. a papokat a népnevelés terén hasznosítani és ehhez új papságot nevelni. A jozefinizmus tehát nemcsak a febronianizmus valaminő helyi változata volt, hiszen nemcsak külön, Rómától függetlenített egyházat akart, hanem olyat, amelynek belső lehetőségeit is az állam igyekszik a nagy cél érdekében hasznosítani.

Az 1781 tavaszától kezdve kibocsátott főbb rendeletek közül az első a szerzetesrendeket tiltotta el a külföldi, római főnökeikkel való közvetlen érintkezéstől és a pénzküldéstől, kolostoraikat pedig az illetékes megyéspüspök irányítása alá helyezte. Ezt azonnal követte a Placetum Regium, amely uralkodói engedélyhez kötötte a pápai bullák, brévék kihirdetését, majd pedig a türelmi rendelet. E fejlemények miatt VI. Pius pápa rendkívüli lépésre szánta el magát: 1782. február végén személyesen látogatott el Bécsbe. Útját a szabadgondolkodók nagy győzelemnek tekintették. A jozefinizmus támogatására egy sor elég éles hangú és Magyarországon is visszhangot keltő röpirat jelent meg ez alkalommal. A tárgyalások nem sokat változtattak II. József szándékain, ha ki is tűnt az ünnepi ceremóniák közben, hogy a pápának és az egyháznak hagyományos értelemben még mindig roppant befolyása van a monarchián belül széles rétegekben, különösen a parasztság és a céhpolgárság körében. Utóbb, II. József római útjának eredményeként, az 1784 elején kötött egyezményben a pápa sok vonatkozásban szinte szabad kezet adott neki, nehogy megkockáztassa az esetleges szakítást.

Közben, még 1781 végén, II. József meghagyta a Magyar Kancelláriának, hogy írassa össze és foglalja le mindazon szerzetesrendek vagyonát, amelyek iskolai oktatással, betegápolással, illetve a tudományok művelésével nem foglalkoznak.

Az 1782. január 12-én közzétett első szekularizáló rendelet feloszlatta a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi, klarissza kolostorokat. Ezt követte azután, pár év múlva, a bencés, domonkos, ferences és premontrei, majd végül – utolsóként – a pálos rendházak feloszlatása. Magyarországon összesen 184 férfikolostort és 6 apácazárdát számoltak fel. Az eljárás 1484 szerzetest és 190 apácát érintett. A szerzeteseket igyekeztek a világi alsópapság soraiba átterelni; aki plébániát, káplánságot vállalt, munkához és megélhetéshez jutott. A szerzetesi vagyont a cassa parochorum, vagyis a lelkészpénztár kapta, főként új plébániák szervezésére. Ide kerültek azon összegek is, amelyek a nyilvános árveréseken eladott templomi edények, kelyhek, képek, sajnos hamar szétszóródó műtárgyak után befolytak. Tekintve, hogy Magyarországon akkoriban 2465 plébános és 1113 káplán, vagyis Összesen 3578 római katolikus lelkészség működött, 1509 további lelkészség felállítására volt még szükség. Mivel a lelkészségek száma II. József halálakor már 4770–4780 körül mozgott, a programból mintegy 1200 új lelkészség szervezését tényleg sikerült megvalósítani. A szervezőmunka közvetlen irányítását és az anyagi alapok kezelését az az egyházügyi bizottság végezte, amely a prímás elnöklete alatt 1782 szeptemberében alakult meg a Helytartótanács kebelében. Az irányelveket, a főbb egyházpolitikai intézkedéseket azonban nem ez, hanem felsőbb szinten a bécsi udvari egyházügyi bizottság szabta meg. A magyar klérus, sőt, a katolikus világi tisztviselők egy része is mindezt sérelmesnek találta. S még sérelmesebbnek II. József azon, 1782. október 10-i rendeletét, amely szerint a klérus csak haszonélvezője és nem, mint a magyar rendi felfogás vallotta, nemesi jogon birtokosa az egyházi vagyonnak. A rendelet meghagyta az egyházügyi bizottságnak, hogy írassa össze az országban az egyház jövedelmeit, és állapítsa meg, hogy mennyi szükséges ebből a papság illő ellátására, és mennyi az a felesleg, amellyel az uralkodó mint főkegyúr rendelkezhetik.

A jozefin egyházpolitika sok kisebb intézkedését kicsinyes, bürokratikus vonások is jellemezték. Az oltárok gyertyavilágítását azzal tiltották el, hogy ez tűzveszélyes pazarlás. A kosztümös felvonulásokat pedig, céhzászlók alatt, körmenetkor, zene kíséretében, azzal, hogy ez komolytalan hivalkodás. A babonák elleni küzdelem és a filléres takarékossági hajlam olykor sajátosan párosult a lélektani érzék hiányával olyasmi iránt, amit az emberek vallás címén nemzedékek óta megszoktak. Bár ugyanekkor még a megvalósulatlan kísérletek közt is felbukkant oly modern gondolat, mint 1786-ban II. Józsefé, „hogy az istentiszteletet és az egyéb vallásos cselekményeket a nép nyelvén végezzék”.[63] A fontosabb momentumok közt kell azonban még megemlítenünk a papnevelés reformját.

A világi papok eddig a püspöki székhelyek papnevelő intézeteiben, a szerzetesek pedig kolostorokban nevelkedtek. A jozefin egyházpolitikának azonban más szellemű és más színvonalú utánpótlásra volt szüksége. Hiszen a papot alapjában véve valami olyan állami hivatalnoknak tekintette, aki speciális vallási funkciói, a „tiszta és ésszerű istentisztelet” mellett az állami rendeletek összegyűjtésével és hirdetésével, gazdasági és természettudományi ismeretek s általában a „célszerű felvilágosodás” terjesztésével, a népoktatás fejlesztésével is foglalkozik, vagyis a felvilágosult abszolutizmus célkitűzéseit szolgálja a kis falvakban is mindenütt. Ehhez azonban új, egyként a katolikus felvilágosodás szellemében nevelt klérusra volt szükség. II. József tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni.

A türelmi rendelet

A teljes cikk.

Oktatásügy

Mária Terézia kormányzatának, de még II. Józsefének sem az volt a célja, hogy a polgári felvilágosodás műveltségét honosítsa meg, hanem elsősorban az, hogy az egyházi irányítást visszaszorítva a közoktatást állami célok szolgálatába állítsa, és ezáltal alkalmassá tegye új szükségletek magasabb szintű kielégítésére. A Habsburg-monarchiának ugyanis, hogy állni tudja a versenyt riválisával, és hogy betölthesse a felvilágosult abszolutista állam felzárkóztató, a feudalizmuson belül szintemelő funkcióját, jóval nagyobb, szakképzettebb és gyakorlatilag használhatóbb apparátusra, pontos és megbízható hivatalnokokra, pénzügyi, gazdasági, közegészségügyi szakemberekre, a bányaművelés, út- és vízépítés, földmérés, mocsarak lecsapolása terén mérnökökre, jobb tanerőkre és iskolákra, tanultabb iparosokra és valamennyire már írni-olvasni tudó, munkaerejüket tekintve jobban hasznosítható s egyben kezelhetőbb parasztokra volt szüksége. A hasznosság e körén belül viszont már valóban sok minden felhasználható volt abból a felvilágosult pedagógiából, amely kidolgozta az életre való gyakorlati felkészülés programját. S a korábbi elmaradottsághoz képest az is jelentős lépés volt előre, amit e célkitűzésekből ennyi nehézség közt ily gyors ütemben valóban sikerült megvalósítani.

A korszerűsítés folyamata még az előző időszakban, a bécsi egyetem reformjával indult. Újabb szakaszhoz ért 1760-ban, a bécsi udvari tanulmányi bizottság mint tanácsadó szerv felállításával. Magyarországon a reform előkészítése a hatvanas években kezdődött a felvilágosult abszolutizmus olyan magyar hivatalnok hívei közreműködésével, mint a frissen grófi rangra emelt Niczky Kristóf. Egy ideig más, egyházi jellegű törekvések is felbukkantak egyes katolikus főpapok részéről. Gróf Esterházy Károly püspök Egerben új egyetemet készült felállítani, de még mindig egyházi vezetés alatt, holott a felvilágosodás követelményei már mindenütt ellenkező irányba mutattak. Az állami reform anyagi bázisát a volt jezsuita vagyonból létrehozott tanulmányi és külön egyetemi alap képezte, összesen mintegy 5,15 millió forint értékben. Ennek jövedelméből évente 182 ezer forintot lehetett iskolákra fordítani. Magyarország saját, önálló oktatásügyi rendszert kapott, amelyet Mária Terézia megbízásából Ürményi József kancelláriai tanácsos dolgozott ki többek, így Tersztyánszky Dániel, a matematikus Makó Pál és talán Kollár Ádám közreműködésével. A két részben elkészült munkálat 1777. augusztus 22-én Ratio Educationis] címen, királyi rendeletként látott napvilágot. A hazai oktatásügynek ez az első átfogó, állami szabályozása jelentős fordulatot hozott. Érthető módon közel állt az újkori osztrák tanügyi tervezethez, de voltak saját, önálló vonásai is, főleg bizonyos rendi-nemesi szempontok érvényesítésében.

Az új, állami oktatásügyi szervezet felső hazai irányítását a Helytartótanács, közelebbről annak tanulmányügyi bizottsága vette át. Az országot (Erdély nélkül) nyolc, Horvátországgal együtt kilenc tankerületre osztották, élükön olyan főigazgatókkal, akiknek kellő társadalmi súlya volt, és akik mellett külön tanfelügyelők foglalkoztak a népiskolák ügyével. Az új, világosan tagolt iskolarendszer most először választotta szét határozottan az alsófokú és a középfokú oktatást, valamint a felsőoktatást, megszabott tanrenddel. Előírta, hogy az oktatónak „a kellő tisztelet és megbecsülés biztesíttassék”.[64] Az osztrák tantervnél hangsúlyosabban érvényesitették azt a hasznossági elvet, hogy az ifjak azt tanulják, ”ami a jövőben számukra hasznos lehet”,[65] amiből azonban az adott feltételek közt a magasabb iskkolázás terén továbbra is a nemesifjak előnye következett. Fennmaradtak, csak éppen állami irányítás kerültek a nemesi konviktusok is, amelyek főként kiváltságos ifjak számára nyújtottak szállást, ellátást, részben kiegészítő tanulmányokat. Budán az egyetem és vidéken az akadémiát mellett új állami konviktusokat szerveztek, főleg a szegényebb köznemesség fiai számára. Mindent összevéve Magyarországon, Erdély nélkül, nagyjából 350, mintegy fele részben ingyenes konviktusi hely állt főleg a magasabb társadalmi helyzetű gyermekek rendelkezésére.

A Ratio] korszerű előírásokat tartalmazott a rendtartás, a szabadidő helyes felhasználása, a torna vagy játék terén. Tananyag tekintetében továbbra is fő tehertételként megmaradt a hagyományos latin nyelv besulykolása, de ezen túl igyekeztek, szinte túlzottan is, minél több mást, újat a rendelkezésre álló időkeretbe belezsúfolni. A Ratio] erősítette, helyesen, a matematikai, természettudományi és honismereti tárgyak, köztük a történelem és a hazai gazdasági viszonyok oktatását. A vallás terén a tolerancia elvét képviselte. A modern élő nyelvek közül a monarchiában uralkodó pozícióval bíró német nyelv tanulását igyekezett elősegíteni, előírva, hogy az elemi tankönyvek is két nyelven készüljenek. A népiskolák fejlesztésével mégis valamivel előbbre vitte a magyar nyelvű oktatés ügyét.

Az állami felügyelet, a tankerületi főigazgatók hatásköre minden felekezetre, a protestánsokra is kiterjedt. A protestánsok ezzel válaszút elé kerültek. Vagy elfogadják az újat, az állami oktatásüggyel együtt, és azon belül próbálkoznak maguknak a korábbinál jobb helyzetet szerezni, vagy pedig bezárkóznak a régibe, az egyházi önkormányzat sáncai mögé, és megpróbálják az újat elutasítani. Az előbbi utat, a felvilágosodásét, Bessenyei jelölte ki, aki 1773 óta Bécsben egyházi ágensként a protestánsok ügyeit képviselte, míg rövidesen lemondásra nem kényszerült. Bessenyei alapul akarta venni az állami reform pozitívumait, és azokból kiindulva, protestáns főigazgatók segítségével, a népoktatás anyanyelvűségét kiegészíteni a közép- és felsőoktatás olyan anyanyelvűségével, amely nem zárja ki, hogy németül vagy más nyelven is bárki megtanuljon. Az egyházi és világi vezetők nagy része azonban Teleki József gróf vezetésével a másik utat választotta, és tiltakozó felségfolyamodványok sorában hangsúlyozta, hogy az iskolák főleg a vallásnak nevelő intézetei, s hogy a teológia áthatja a különböző tantárgyakat. Az üldöztetés alig lezárult időszakából érthető, hogy a protestánsok az egyház önkormányzatához ragaszkodtak. De az, hogy végül is sikerült saját körükben a reform végrehajtását meggátolniok, nem volt egyértelműen pozitív eredmény.

A jozefin évtized neveléspolitikáját számos egymást követő és részben egymást is módosító intézkedés, de mégis elvi egység jellemezte. A Ratio] érvényben maradt, sőt Erdélyre is kiterjedt, bár számos részlete változott. II. József 1781-ben megszüntette a külön tanulmányi alapot azzal, hogy a közoktatást az állami költségvetésből kell fedezni. 1784-ben enyhített a szigorú iskolai rendtartáson, eltörölte a nemesi konviktusokat is. Ezt követte tandíjak és ösztöndíjak új rendszerének bevezetése. A jó előmenetelű szegény diákok ezentúl is ingyen tanulhattak, sőt ösztöndíjban is részesülhettek, a gyengébbek viszont a gimnáziumban évi 12, az egyetemen 15–30 forint tandíjat fizettek. Ezek az intézkedések főleg azért váltottak ki sok vitát, mivel a szegény diákokból álló értelmiségi utánpótlást, amely eddig az egyházak felé irányult, most a felvilágosult abszolutizmus állami apparátusa próbálta megszerezni.

II. József hírhedt nyelvrendelete, amely a latin oktatási nyelvet is a némettel akarta felcserélni, az iskolákban végül is soha nem bizonyult végrehajthatónak.

Népiskolák

Utóbb, II. József idején, a gyakorló mintaiskolákon kívül is egyre nagyobb számban találunk négyosztályos városi „nemzeti” iskolákat. E kétféle négyosztályos, magas szintű elemi iskolát nevezték akkoriban, nekünk kissé félrevezetően hangzó megjelöléssel „fő nemzeti iskolának” vagy „fő iskolának” (Haupt-Schule).

A központi gyakorló iskolák voltak az első tanítóképzők Magyarországon. Ennek érdekében külön tanerőket kaptak részint a szépírás, építészeti mértan és a rajz, részint pedig a zene, az orgona oktatására is. Ezentúl a tanítói pályára készülőknek a gimnázium alsó tagozata elvégzése után a gyakorló iskolákban kellett módszertani képzést kapniok. Az új tanítói kar fizetését is egységesen szabályozták és emelték. A Ratio által még nyitva hagyott tantervi és rendtartási kérdésekben 1778 tavaszán a népiskolai felügyelők budai értekezlete határozott. A továbbiak során a kérdésekben az itt kidolgozott „budai tantervet” vették alapul. Érdekes, hogy mag a Ratio az általános tanköteletettséget szavakban nem mondotta ki, a budai tervezet mégis így értelmezte rendelkezéseit. Kimondta, hogy a gyermeknek a szülők akaratától függetlenül vagy éppen annak ellenére is iskolába kell járnia, és a helyi hatóságokra bízta az iskolakerülés meggátlását.

A tankerületek népiskolai felügyelőinek legelőször is e központi mintaiskolákat kellett létrehozniok mindenütt. Ezek Budától Zágrábig a főbb városokban már 1777/78-ban létrejöttek. A következő lépés a nemzeti iskolák szervezetének kiépítése volt, újak alapítása, régiek szintemelése útján. A kormányzat állandóan biztatta erre a városokat, a földesuraknak pedig a kincstári, kamarai uradalmak és a bányavárosok iskolái fejlesztésével akart jó példát mutatni. Épületről, telekről, az iskola alapszükségleteiről ugyanis mindenütt a városi magisztrátusnak, illetve a földesúrnak kellett gondoskodnia. De sok függött a helységek lakosainak tehervállalásától is.

Az alsófokú oktatás hagyományos, régi segédeszközei elsősorban a vallás szolgálatában álltak. A kisiskolákban nemegyszer a katekizmus volt az egyetlen könyv, amelyet a gyermek kézbe kaphatott. A régi ábécéskönyvek is vallási jellegűek voltak. Az új ábécéskönyvet, Felbiger porosz mintájú osztrák változata nyomán maga Révai Miklós készítette (1777), aki egyébként is több kötet szerzője volt az első olyan igenyesebb tankönyvsorozatból, amely népiskolák számára most magyar nyelven megjelent.

A népoktatás továbbfejlesztésére, a Mária Terézia-féle reform alapjain, a kormányzat II. József idején fordította a legtöbb figyelmet. A felvilágosult abszolutista állam érdekei úgy kívánták, hogy az írás, olvasás, számolás elemeit mint a jobb termelőmunkához szükséges műveltség minimumát a nép minél szélesebb rétegei felekezeti vagy nemzetiségi különbség nélkül elsajátítsák. A reformévtizedben a népiskolák száma aránylag gyorsan és jelentős mértékben növekedett. Összesítő adataink még nincsenek, de tudjuk, hogy csak az 1788/89. tanév folyamán, már elég nehéz viszonyok között, 25 nagyobb „nemzeti” iskolát és 464 egyszerűbb népiskolát állítottak fel Magyarországon, valamint, hogy elvben az 1189 új katolikus plébániának is mind új iskolát kellett kapnia, márpedig a reformévtized második felében olyan felekezetek, így a görögkeletiek, és olyan vidékek iskoláinak száma nőtt leginkább, ahol a legnagyobb volt a lemaradás.

II. József 1785 nyarán elfogadta Gottfried van Swieten valóban újszerű népiskolai reformtervét, amely a vegyes vallású helységekben, a meglévő katolikus és protestáns szektorokból függetlenül, „közös” vagyis felekezetközi népiskolák felállítását javasolta. Ezekben ugyanazok a részint katolikus, részint protestáns tanítók oktatják az államilag előírt tananyagra a katolikus és protestáns gyermekeket együtt. A különböző felekezetű növendékek ezentúl csak a hittant tanulták külön. Ez a gondolat persze mindegyik oldalon nagy egyházi ellenállásba ütközött. A katolikus klérus részéről főként azért, mivel lehetővé tette, hogy katolikus gyermekek protestáns tanítók keze alá kerüljenek, amit a hagyományos felfogás teljesen elfogadhatatlannak tekintett. A protestáns felekezetek, elsősorban a reformátusok részéről pedig, a nyilvánvaló előnyök ellenére, főként azért, amiért már eleve elutasították maguktól az egyházi iskolák iskolák állami ellenőrzés alá helyezésének gondolatát. Kazincy azonban, aki 1786 őszétől a kassai kerület ifjú tanfelügyelője volt, büszkén írta, hogy szolgálata első három esztendejében összesen 124 iskolát hozott létre, illetve emelt megfelelő színvonalra, s ezek között 19 közös iskolát.

A felvilágosult abszolutizmus népiskolai reformjával szemben a protestánsok tanúsították a legnagyobb ellenállást. De a reform önálló továbbfejlesztését is protestáns részről kezdeményezte Tessedik Sámuel, a a felvilágosult, jozefin szellemű szarvasi evangélikus lelkész, aki német tanulmányútjának és a német filantropista pedagógiának tanulságait is érvényesítve hozta létre 1780-ban a parasztnép felemelése érdekében a szarvasi gyakorlati gazdasági iskolát. Tessedik elfogadta az állami „norma” új előírásait, de azokat továbbfejlesztette olyan gyakorlati gazdasági és természettudományos ismeretekkel, amelyekre a parasztifjúnak a jövőben valóban szüksége lehetett. A hangsúlyt először éppen a kiegészítő momentumokra, egy 6 holdas kis gazdaság kiépítésére helyezte. Ezt fejlesztette azután tovább szabályos oktatást is nyújtó nyolcosztályos mintaiskolává. Ebben a gyermekek az olvasás, írás, számolás mellett mezőgazdasági, kertészeti tudnivalókat, gyümölcsfaápolást, méhészetet, selyemtermesztést stb. tanultak, munka közben. Tessedik, aki 1787-ben II. Józseftől elismerő oklevelet és aranyérmet kapott, 1789-ben már iskolájának kibővítéséhez fogott, s arra gondolt, hogy az országban több ilyen iskolát kellene felállítani. Utóbb azonban, a felvilágosodás hátráló időszakában, reményeiben csalódnia kellett.

A görögkeleti népoktatás elmaradt a katolikus és a protestáns mellett. A kormányzat az újjászervezést 1776-ban a Bánságban kezdte el. Itt 1772-ben 62 görögkeleti iskola működött, vagyis az ortodox helységek háromnegyed részének nem volt még iskolája. Az új temesvári gyakorló mintaiskola, tanítóképző s egyben a többi ortodox népiskola igazgatója, majd tankerületi tanfelügyelője Teodor Jankovié-Mirijevski, az egykorú szerb művelődés egyik legjelentősebb alakja lett, aki előzőleg Felbigernél, Bécsben ismerkedett meg az új módszerekkel. 1782-től kezdve II. Katalin cárnő óhajára Oroszországban folytatta a norma szerinti iskolarendszer kiépítését. Ekkorra már kerülete 293 átképzett ortodox tanítóval rendelkezett. A pécsi és zágrábi tankerület ugyancsak Bécsben átképzett ortodox szerb népiskolai felügyelőket kapott.

Az erdélyi románok közt jó ideig úgyszólván nem volt szervezett népoktatás. Az első norma szerinti román unitus mintaiskola 1782-ben alakult meg Balázsfalván. Igazgatója és egyben az erdélyi görög katolikus román népiskolák felügyelője Gheorghe Sincai lett, aki szintén Felbiger tanfolyamát végezte Bécsben, és az ő tankönyveit dolgozta át. Tizenkét évi szolgálata alatt, saját kijelentése szerint, majdnem 300 új iskolát sikerült létrehoznia. A második unitus román mintaiskola 1784-ben Nagyváradon létesült.

A jozefin kormányzat román ortodox népiskolák szervezését is szorgalmazta. 1786 elején alakult meg a nagyszebeni román ortodox mintaiskola, amelynek vezetésével és általában az ortodox népiskolák irányításával Dimitrie Eustatievicit bízták meg.

A hazai zsidók iskolaügye is a jozefín évtizedben kezdett a szűk vallási keretből kilépve a korszerű népoktatás szintjére emelkedni. II. József 1781-ben, majd 1783-ban előírta, hogy a zsidó hitközségek állítsanak fel új típusú és a jiddis-német helyett szabályos német nyelven tanító népiskolákat.

Felsőoktatás

Külön ki kell térnünk az 1777-ben felállított alkalmazott felsőbb matematikai tanszék fejlődésére. Ez földmérést, vízműtant, mechanikát, építészetet, összefoglaló néven „gyakorlati mértant” oktatott, vagyis kezdettől fogva mérnöki képzéssel foglalkozott. Ez akkor kapott külön fejlettebb intézményes keretet, midőn II. József az egyetem javaslatára az 1782. augusztus 30-i rendeletével megalapította a híressé vált mérnöki intézetet (Institutum Geometricum).

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

A fordulatot II. József hozta meg, aki, amint szabad kezet kapott, azonnal kidolgozta a cenzúra terén követendő új alapelveket. 1781 elején átszervezte a cenzúrabizottságot, majd 1781. június 11-én kiadta emlékezetes cenzúrarendeletét, amelyet, bizonyos módosításokkal, 1782. június 8-án Magyarországon is életbe léptettek. Ez a cenzúrát, minden egyházi befolyással végleg szakítva, teljesen államivá tette, és egyben központosította az egész monarchiában. Az irányítást egységesen előbb a bécsi udvari cenzúrabizottság látta el, persze mindenütt a helyi hivatali szerveken, Magyarországon a Helytartótanácson át, majd pedig 1782 tavaszán, kisebb személyzettel, az udvari tanulmányi bizottság vette át. Ebben, az ifjabb van Swieten elnöklete alatt, maga Sonnenfels lett a cenzúraügy előadója, akinek magyar vonatkozásban a szabadkőműves Pászthory Sándor segédkezett. Ez azt jelezte, hogy a jozefin kormányzat a cenzúrát kezdte elsősorban nevelésügyi és nem rendőri ügynek tekinteni. A tiltott könyvek száma, az egyház ismétlődő ellenakciói ellenére, 4436-ról 1784-ben már 900-ra csökkent.

Nagy tévedés volna persze azt hinni, hogy II. József új rendeletével a cenzúrát eltörölte, és hogy az a „sajtószabadság”, Pressfreyheit, amelyet az egykori röpiratok annyit emlegetnek, valóban polgári sajtószabadságot jelentett. Aki ezt várja vagy kéri tőle számon, annak nem sok fogalma van a felvilágosult abszolutizmus lényegéről és viszonyáról a polgári átalakuláshoz. A jozefin cenzúrát az előző és az utána következő időszak tényleges viszonyaival összevetve kell reálisan mérlegelnünk. A korábbihoz képest a cenzúrát két fő új vonás jellemezte. Az egyik, mint láttuk, az volt, hogy a cenzúra teljes mértékben a jozefin állam és már nem az egyház érdekét szolgálta. Ebből következett a sorompó felnyitása olyan egyházpolitikai vitairatok előtt, amelyek a jozefinizmussal szemben álló klerikális és rendi erők befolyását csökkenthették. A rendelet kifejezetten csak az obszcén, valamint a vallásellenes, ateista munkákat tiltotta el, hiszen a vallásra a jozefin államnak is szüksége volt. A cenzúra egyébként itt kétfelé hadakozott: nemcsak a vallásellenes, hanem az olyan vallásos könyvek ellen is, amelyeket babonásnak minősített. Viszont lehetővé tette, hogy protestáns teológiai munkák is megjelenjenek. Másik fő új vonása pedig abból származott, hogy a kormányzat az állam érdekét és a Sonnenfels-féle alapelvet, főleg az első időkben, nagyvonalúbban értelmezte, mint korábban. A műveltségi színvonal emelése, a közjó érdekében szükségesnek tartotta az irodalom felvilágosító, ismeretterjesztő szerepét. Persze megfelelő ellenőrzés alatt, de úgy, hogy nemcsak azokat a kiadványokat engedélyezte, amelyekkel hivatalból egyetértett, hanem azokat is, amelyek a lakosság „felvilágosítását” nem befolyásolták károsan. Sőt, II. Józsefre jellemzően, külön kimondta, hogy mivel az igazságnak mindenképpen, akkor is örülni kell, ha személyes bírálat formájában jut napvilágra, eltiltva ez sincs, még az uralkodó személyének szólóan sem, kivéve persze a rágalmazást és becsületsértő támadást.

A rendelet kétségtelenül ösztönző, élénkítő hatással volt először is a röpiratok kiadására, azután az irodalomra; mind a külföldi fordítások, mind a hazai produkció terén, de talán még inkább a sajtóra, amely ugrásszerű fejlődésnek indult. E hatás elsősorban Ausztriában érvényesült. De érezhető volt Magyarországon is. Jó azonban, ha e tényleges pozitívumokat így szépen csokorba kötve, nem felejtjük el viszonylagosságukat és azokat a társadalmi és politikai realitásokat, amelyek közt a gyakorlatban érvényesültek. Eleinte mintha maga II. József sem lett volna tisztában azzal, hogy milyen szellemeket szabadít ki a palackból. Rendelkezése szerint az újságokat, mint „kevésbé fontos” nyomtatványokat, a helyi hivatalos szerveknek rövid úton kellett cenzúrázniuk. A teréziánus korszak régi típusú, referáló lapjait természetesen joggal tartotta kevésbé fontosnak és nagyjából veszélytelennek.

A sajtó kibontakozása

Még ez előtt, 1789 elején indult meg Komáromban a Mindenes Gyűjtemény, Péczeli József, a helybeli református lelkész szerkesztésében, aki alapjában véve a felvilágosult rendiség ügyét támogatta, bár végig elismerte II. József pozitívumait, főleg a vallási türelem terén, és olykor magyar jozefinista megnyilatkozások előtt is megnyitotta hasábjait.

Társadalomtudományok

Itt különösen nagy volt az ellentét az új s a régi álláspont között, mely utóbbi a jozefin „újításokkal” szemben egyszerűen a korábbi viszonyokhoz való visszaforduláshoz ragaszkodott. Ami arra vall, hogy a nemesi árutermelés még nem elég nagy mértékben haladt előre, s így problémái sem váltak még mindenütt érezhetővé. Innen érthető, hogy II. József adózási rendszerének terve és annak fiziokrata vonásai ellen olykor viszonylag tájékozott magyar nemesek sem korszerű, hanem ellenkezőleg: sajátosan elavult érvekkel hadakoztak. II. József, mint tudjuk e vonatkozásban fiziokrata elvekre támaszkodott, bár gazdaságpolitikájában ezeket merkantilista, védvámos törekvésekkel vegyítette a fejlettebb iparú külföldi országokkal szemben. A francia fiziokraták, a feltörekvő polgárság vonalán haladva, elvetették a merkantilizmus korlátait, már nem az áruforgalmat, a külkereskedelmet, hanem a termelést tekintették döntő tényezőnek. De még csak a mezőgazdaságot tekintették igazi termelő ágnak, s ezért csakis annak megadóztatását javasolták. Először ugyanis a mezőgazdaságban jelentkezett a termelésnek az a jelentős, minőségileg új felugrása, amely a tényleges viszonyokban és azok szemléletében változást hozott. II. Józsefnél a fiziokrata elvek természetesen a felvilágosult abszolutizmus céljaihoz igazodtak, annak igazolására, hogy ezentúl minden földet meg kell adóztatni, a nemesit is, és egyben csökkenteni kell a jobbágyok úrbéri terheit, mindenekelőtt a robotot, hogy gazdaságilag erősödve tehetősebb adófízetőkké váljanak. A nemesi ellenérveket, amelyek persze nagyon is többféle szempontból voltak megfogalmazhatók, elvi síkon a legrészletesebben Spillenberg Pál ügyvéd fejtette ki egy 1789 vége felé készült röpiratban (Szabad elmélkedések a földeknek ki-mérése szerént felállítandó adózás systemájának tökélletlenségéről. 1790), amely igen tájékozottan idéz a fiziokratizmussal vitázó egykorú osztrák irodalomból, de ugyanakkor azt vallja, hogy a földeket és a termés értékét egyáltalán lehetetlen felmérni, és hogy a robot eltörlése rossz lenne a parasztnak is.

Felvilágosodás és irodalom

Egy piarista tanár, Hannulik János Krizosztom (1745–1816), a nevesebb latin költők egyike pedig ily hagyományos formában ünnepelte meg a nemesi „arany szabadság” helyreálltát II. József rendszerének bukásakor (Ode ad libertatem Hungaricam. 1790).

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

A személyes líra terén, amelynek e korban még oly kevés megszólaltatója volt, a legtöbb újat a szegény nemes értelmiségi Szentjóbi Szabó László (1767–1795) ígérte, aki II. József alatt a nagyváradi nemzeti iskola tanítója lett, ekkor került Kazinczy és Gessner hatása alá, és aki a jozefin rendszer bukásakor állását, majd a jakobinus mozgalom elnyomásakor életét vesztette el.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

A teljes cikk.

A magyar nemesi mozgalom

A teljes cikk.

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

A nemesség legműveltebb része persze világosan látta, hogy az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni, a József uralkodása előtti állapotok teljes visszaállítása, a restitutio in integrum nem lehetséges, de nem is volna kívánatos. Ez a – nyugodtan mondhatjuk – nemesi elit a felvilágosodás eszméiben nőtt fel, s felismerte a régi rendszer megreformálásának szükségességét. Elképzeléseik, reformtörekvéseik sokban hasonlítottak József császáréihoz társadalmi, közigazgatási, gazdasági téren egyaránt, ugyanakkor lényeges különbség volt köztük, hogy a változtatásoknál nem a birodalom, hanem csak az ország érdeke lebegett szemük előtt. Patrióták voltak s élesen szembeszálltak a Magyarország beolvasztását célzó összbirodalmi törekvésekkel és a germanizálással.

1789-től konkrétan is több szó esett körükben a magyar alkotmány idejétmúlt, a fejlődést gátló részleteiről, arról, hogy „a parasztra nehezedő nyomást” enyhíteni kell, és hogy a teljes nemesi adómentesség nem tartható fenn. Montesquieu érveit magukévá téve, szükségesnek látták a bíráskodás, a közigazgatás megreformálását, s voltak, akik a fiziokrata tanok hatására terveket készítettek a mezőgazdasági termelés modernizálására. Mint a felvilágosodás fiai, szilárdan bíztak az értelemben, a meggyőződésben, ellenségei voltak minden erőszaknak. Vallották, hogy a reformok csak alkotmányos úton léptethetők életbe, az országgyűlés hozzájárulásával. Ha József meghallgatta volna őket, az érdekeiket figyelembe vette volna, bizonyára zömük mellé áll, így azonban ellene foglaltak állást, megbélyegezve az uralkodót, aki a despotizmust választotta, engedelmességet követelt, s közben maga megszegte a törvényt. A despotizmusnak nevezett abszolutizmussal szemben a felvilágosult nemesek ideálja nálunk is az alkotmányos monarchia volt.

Egyik legjellemzőbb megtestesítője ennek a típusnak a művelt erdélyi főnemes, Teleki Sámuel gróf (a később a köz számára is megnyitott híres könyvtár, a marosvásárhelyi Téka megalapítója), ez időben az egyesített magyar és erdélyi kancellária vicekancellárja, aki közvetlenül a József halála utáni hetekben írásban is benyújtotta kormányzati elképzeléseit. Javaslatai – írja – „a nemesség biztonságát és az állam nyugalmát” szolgálják, s ennek érdekében az uralkodónak és a nemeseknek is bizonyos áldozatokat kell hozniok, „nehogy a népet a hatalom túlkapásai felkelésre ingereljék és így alkalma legyen ráébrednie mindeddig rejtve maradt saját erejére”.[66] Először is – mondja Teleki – a törvény előírásait szigorúan meg kell tartani, az uralkodó tartózkodjék minden önkénytől. Országos tisztségre csak felvilágosult gondolkozású, érdemes és arra méltó emberek nevezendők ki, születésre, vallásra és pártfogóra való tekintet nélkül. Éppen ezért az örökös főispánság intézménye megszüntetendő. Az országgyűlés egykamarás legyen; a főrendek személy szerinti megjelenési joga szűnjék meg; a két megyei küldött egyike viszont mindig főnemes legyen. A városok csak egy-egy követet küldhetnek. Az egyházak állami felügyelet alá kerülnek, jövedelmük nagyobbik részét ezentúl fordítsák művelődési intézményekre, elsősorban iskolaállításra és azok támogatására. A papság politikai ügyekbe ne szólhasson bele, ezért az országgyűlésre is csak megyés püspökök kapjanak meghívást.

1789-ben, József életében, az alkotmányellenesen életbe léptetett reformok visszavonása előtt, érthető módon, a nemesi felvilágosodásban is elsősorban a közjogi kérdések voltak előtérben.

A köznemesség nemzeti programja

A megyék nem azért törölték el II. József reformjait, mert azok alkotmányellenesen jöttek létre, hanem mert azokat saját kiváltságos helyzetükre nézve veszélyesnek ítélték, és mert elítéltek minden változtatást. Az 1780—as helyzet visszaállítását véglegesnek tervezték, sőt, amikor 1790-ben, kora tavasszal ráébredtek a tömegükben rejlő erőre, és úgy vélték, terveiknek a külső és belső helyzet egyaránt kedvez, még ezen is túl akartak lépni. A Mária Terézia kori helyzet visszaállítása ugyanis a főnemesi hatalom visszahozásának veszélyét rejtette magában. A köznemesség úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy ne csak az uralkodó, hanem az arisztokraták uralmát is lerázza és az ország irányítását maga vegye kezébe.

Míg a reformerek elsősorban az országos hivatalok körül csoportosultak, a köznemesi párt bázisa a megye volt. A harcot a jómódú birtokos nemesség vezette, a „bene possessionati” réteg, amely nemcsak vagyonban, hanem műveltségben is felette állt a nemesi tömegnek. Néhány ezer holdas birtokaik nem tették lehetővé, hogy országos hatalomban az arisztokráciával mérkőzzenek, de a megyén belül már régen ők voltak a hangadók. A kisebb vagyonú birtokos nemesek lelkesen támogatták őket, hiszen a főurak félretolása számukra is csak előnyt hozhatott: ha a rangsorban közvetlenül előttük állók egy fokkal följebb kerülnek, ők a nyomukba léphetnek. A jómódú birtokos nemes hagyományos világnézetében is közelebb állt a megyei nemesekhez, mint a Bécsben, az udvar kultúrájában élő, a magyar szokásoktól elidegenedett mágnás. Ez csak megkönnyítette a köznemesi egység kikovácsolódását.

A köznemesi nemzeti programot ócsai Balogh Péter, a hétszemélyes tábla bírája fogalmazta meg. Nógrád megyei evangélikus vallású középbirtokos család sarja volt, korábban éveken át megyéjének szolgabírája, majd egy ideig alispánja. Nem tartozott a nyílt sisakkal, az első vonalban harcoló politikus-típusok közé, inkább a háttérből mozgatta embereit. A köznemesi mozgalom ideológiai vezére azonban vitathatatlanul ő volt.

Körlevél alakban megírt alkotmánytervezete nyomtatásban nem jelent meg, csak kéziratos példányai jártak megyéről megyére. Szerzőjük nem lépett előtérbe, meg sem nevezte magát. Balogh alkotmánytervezetének kiindulási pontja Rousseau Társadalmi szerződése. II. József törvénytelen kormányzásával megszegte a Pragmatica Sanctioban a néppel (értsd: a nemességgel) kötött kétoldalú szerződést, ezzel megszakadt az örökösödés fonala (filum successionis interruptum), s a felségjogok egészükben visszaszálltak a népre, amelynek kezéből annak idején az uralkodó azokat átvette. Új szerződést kell tehát kötni, ennek formája a koronázási hitlevél, a kor nyelvén a diploma, amelyre az uralkodó esküt tesz. Tartalmát országgyűlési követek hivatottak megállapítani, mint akik a nép egészének megbízásából járnak el.

Mit tartalmazzon a diploma? A nép és az uralkodó közti kapcsolat rögzítését az alkotmány törvényes biztosítékait. Ez utóbbiak közül a lényegesebbek : (1) A törvényhozás joga a népé, illetve az országgyűlésé; az uralkodó a rendek által előterjesztett törvényjavaslat szentesítését csak egyszer tagadhatja meg. (2) A nép részesedik a végrehajtó hatalomban (az országgyűlés választja a nádort és a koronaőröket, a megyék végzik a törvények végrehajtását), az uralkodó felett felügyeleti jogot gyakorol. Ezért az országgyűlés – külön meghívás nélkül is – évenként egybegyűl az adók megszavazására, ha kell, a nemesi linkelés fegyverbe hívására. Az országgyűlést csak a rendek maguk halaszthatják el, de három évnél hosszabb időre ők sem. (3) A hitlevélbeb világosan és szabatosan le kell szögezni, hogy Magyarország önálló állam, ezért a többi tartománytól belső és külső közigazgatásában teljesen elválasztandó. Idegen katonaság az országban nem tartózkodhat. A helytartótanács (mint amely intézmény kiszolgálta az uralkodó akaratát) megszűnik, helyébe az országgyűlés által választott, köznemesekből álló szenátus lép. A magyar kamara csak az országgyűlésnek tartozik számadással. (4) A király az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem üzenhet háborút és nem köthet békét. A katonaság a királynak és az országnak is tegyen esküt. (5) A bécsi és a linzi békekötések alapján a protestánsok nem „megtűrt”, hanem „bevett” felekezetek. A görögkeleti vallás is kerüljön a bevettek közé. (6) Erdély egyesüljön Magyarországgal.

Az új alkotmány a köznemesség hegemóniáját lett volna hivatott biztosítani. Az országgyűlés és a szenátus révén ő tartotta volna kezében a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat egyaránt, nem osztozott volna senkivel. A főnemességet megfosztotta korábbi előjogaitól, ebben a közjogi rendszerben nem hagyott helyet számukra; a polgárság és a parasztság pedig maradt jogfosztott állapotában, számukra egy szava sem volt a tervezetnek. Nem szólt az irat a magyar nyelv és művelődés kérdéseiről sem. Az egész program egyoldalú nemesi elképzeléseket tükrözött, benne a nemzeti követelések a feudális jogok biztosításával keveredtek.

Mindez azonban lehetővé tette, hogy a javaslat megnyerje a kisnemesség széles tömegét, mely új nemesi aranykor eljövetelét látta feltűnni. A csaknem jobbágyszinten élő armalisták, taksás nemesek, a kiváltságos népelemek: jászok, kunok, a hajdú városok egymás után csatlakoztak a mozgalomhoz. Egységüket pillanatnyilag semmi sem bontotta meg. A korábban megosztóan ható felekezeti kérdés ebben a vonatkozásban elvesztette jelentőségét, ami lényeges különbség, ha a korábbi nemesi megmozdulásokra gondolunk. Balogh Péter tervezete külön hangsúllyal emelte ki, hogy a tisztségek elosztásánál a felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül kell eljárni, s ebben a köznemesi tábor katolikus része is egyetértett, az egység érdekében feladva az e téren élvezett korábbi előnyeit. Mindez azt mutatja, hogy az 1781. évi türelmi rendelet hatása alól a legmaradibb rétegek sem vonhatták ki magukat, s a II. József által képviselt tolerancia gondolata – ahogy tevőlegesen közrejátszott a nemesi egység létrehozásában – végső fokon előre mutatott, a nemzeti integráció felé.

A nemesi hatalomátvételhez azonban fegyveres erő volt szükséges. Azzal az ürüggyel. hogy koronaőrségeket szerveznek, megindult a megyékben a fegyverkezés. Összeírták és feleskették a fegyverforgatásra alkalmas nemességet, nemesi bandériumokat állítottak, megyénként egységes egyenruhát terveztek és szabályos katonai mustrákat tartottak. Az esküben „a szabad magyar nemzet és annak eredet szerint való jussai, szabadságai és törvényei”, továbbá „a hathatósan lekötelezendő s megkoronázandó király iránt” fogadtak hűséget.[67]

Ezek a nemesi bandériumok már a nemzeti hadsereg csíráját rejtették magukban. A keleti országrész megyéi kiáltványban fordultak az idegenben állomásozó magyar ezredekhez, s felhívták tisztjeiket, álljanak a nemzeti ügy mellé. A felhívás élénk visszhangra talált mindenütt, hiszen a tisztikar zöme a köznemesség fiaiból került ki. Több mint jelkép, hogy tavasszal a török határról országgyűlési karhatalomként Pestre rendelt Graeven-huszárok útközben Keszthelyen, a nemesi bandériumokkal megülték a testvériség ünnepét. Később egyes tisztek, sőt egész ezredek az országgyűléshez fordultak, magyar vezényleti nyelvet és magyar ezredekbe magyar tiszteket kívántak. A nemzeti lelkesedésben részt vett a legénység is. Bihar megye alispánja már áprilisban azt jelentette, hogy „ a parasztság katona fiait revocálja”;[68] s valóban, sorozatosan katonaszökésekre került sor: a török határról, Galíciából, az osztrák tartományokból érkeztek a hazatérők. A nemesi mozgalomnak sikerült megbontania a hadsereg egységét.

Ahogy terjedt és erősödött a mozgalom, vele növekedett a köznemesség önbizalma, s egyre jobban kiütközött céljainak feudális jellege. Míg kezdetben néhány biztató kijelentés a jobbágyok felé is elhangzott – amely ha nem is érintette a földesúr és jobbágy közötti jogviszonyt, legalább emberibb bánásmódot ígért a parasztoknak –, később ennek már nem látják szükségét. Növekvő magabiztosságukat jól tükrözi a Bács megyei Mélykút földesurának kijelentése, aki máról holnapra elvette jobbágyaitól a kukoricaföldeket, s tettét így indokolta: „…eljött az az idő, melyben én is élhetek auctoritásommal és urasági jussommal. Eddig ugyan én is megszoríttattam ebben a zavarodott Világban, de már feljött az én csillagom.”[69]

Amikor – 1790 májusában – az országgyűlési követi utasítások megfogalmazására került sor, a megyék már alig-alig tartották érdemesnek, hogy a parasztságról megemlékezzenek. Ha mégis, akkor is többnyire csak annyiban, hogy a jobbágy és földesura kapcsolatában vissza kell állítani a Mária Terézia kori állapotokat. Veszprém megye ugyan szükségesnek vélte a jobbágyok iránti „humanitás” szem előtt tartását, de csak „amennyire a törvény és a földesúri jog engedik”.[70] Sopron megye a kérdés rendezésénél fő szempontnak vélte, hogy „a földesurak joga épen maradjon, a jobbágyok elnyomása pedig elkerültessék”.[71] De nem minden megye volt ilyen óvatos, Abaúj kertelés nélkül kimondta: József úrbéri reformjait el kell törölni. Mivel a korábbi törvények világosan rendelkeztek a parasztságról, „a rendek nem adhatják megegyezésüket a parasztság állapotának megváltoztatására”.[72]

Az új uralkodó és a magyar nemesi mozgalom

A magyar nemesség hónapokon át szabadon szőtte terveit, és hitte, hogy az udvarra és az új királyra rákényszerítheti akaratát. A József halálával megbénult birodalmi kormányszervezet teljesen leállt, s hónapokba tellett, míg az utód, II. Lipót a gépezetet újra működésbe hozta.

Lipót, Mária Terézia harmadik fia (a második fiú, Habsburg-Lotharingiai Károly József, még 1761-ben meghalt) 43 éves volt, amikor a trónt megörökölte. Az uralkodásban nem volt újonc, 1766 óta Toszkána nagyhercegeként teljes önállósággal kormányozta a kicsiny itáliai fejedelemséget. Negyedszázados uralkodása alatt az elmaradt, szegény tartományt virágzó országgá alakította. Kimagasló uralkodói egyéniség volt: nagy műveltségű, határozott ember, aki nemcsak apja praktikus észjárását, hanem anyja emberi tapintatát is örökölte. Akárcsak József, ő is népe első szolgájának tekintette magát, céljai meghatározásában és megvalósításában azonban bátyjánál sokkal nagyobb rugalmasságot tanúsított. Toszkánában a felvilágosodás szellemében fogant reformok egész sorát valósította meg: modernizálta a közigazgatást, utakat építtetett, iskolákat létesített, de ami ennél lényegesebb, az állami földeket bérletként szétosztotta a parasztság között, a céheket eltörölte, szabaddá tette az ipart, a fiziokratizmus tanait követve fejlesztette a mezőgazdaságot, a belső vámok eltörlésével növelte a kereskedelem lehetőségeit. A nemesi kiváltságokat érvényben hagyta, a városokban a patrícius nemesség kezében maradt a vezetés, de a parasztok is alkotmányos jogokat kaptak. 1786—ban életbe léptetett büntető kódexe talán a legmodernebb volt az akkori Európában, Nemcsak a halálbüntetést és a kínzást törölte el, hanem az azonos vétségért azonos büntetés elvének kimondásával a törvény előtti egyenlőség felé is komoly lépést tett. Míg a bíráskodásban a kor neves olasz büntetőjogászának, Beccariának útmutatását követte, a népiskolák tananyagának összeállításánál a hires svájci pedagógus, Pestalozzi volt a tanácsadója. A modern pedagógia nagy újítása, a munkára nevelés, Toszkánában valósult meg először. Kevésbé volt sikeres Lipót egyházpolitikája. A febroniánus elvekkel rokonszenvező uralkodó egyházi vonatkozásban még bátyjánál, Józsefnél is radikálisabbnak mutatkozott: miközben minden téren fenntartotta legfőbb rendelkezési jogát, a pápai befolyásnak a püspöki hatalom erős növelésével próbált gátat szabni. Ez irányú törekvéseiben azonban részben visszakozni kényszerült.

A toszkánai intézkedések méltán váltották ki Európa-szerte a felvilágosult reformerek elismerését: Lipótnak sikerült gyakorlatban megvalósítania mindazt, amire József végül is hiába törekedett. Felvilágosodott abszolutizmusuk egy tőről fakadt, céljaik azonosak voltak, de jelentős különbség mutatkozott köztük a megvalósítás módját illetően. József autokrata egyéniség volt, aki mindennel és mindenkivel szembefordulva, erőszakkal akarta rákényszeríteni népeire reformjait; Lipót bölcsebb, hajlékonyabb és főleg taktikusabb volt. Míg bátyja mindent személyesen akart intézni, s belebonyolódott az aprólékos részletekbe, ő miután kijelölte a fő irányvonalat, a részleteket jól megválasztott munkatársaira bízta. Így a lényegre tudta figyelmét és energiáját összpontosítani, s miközben a legfőbb irányítást mindig erősen kézben tartotta, a vezető méltóságok sem érezték pusztán végrehajtó közegnek magukat. Világos és gyors ítélőképesség, munkatársai kiválasztásában kitűnő emberismeret, a politikában pedig ravaszság és szívós kitartás jellemezte. Montesquieu tanait követve különválasztotta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, a rendek és az uralkodó hatáskörét, anélkül azonban, hogy a rendi mozgalmakat egy percre is szabadjára engedte volna. Miközben elismerte az országgyűlés törvényhozó jogát, s magának csak a végrehaj tást tartotta fenn, az alkotmányos látszat mögött mindig megtalálta a módját, hogy a rendek körében a saját elképzelését vigye győzelemre.

II. József kormányzási módszerét Lipót kezdettől fogva helytelenítette, s amíg viszonyuk jobb volt, hangot is adott aggályainak. A két testvér azonban egyre jobban elhidegült, 1785 óta többé nem is találkoztak egymással. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy József halálos betegsége folytán a birodalom trónját neki kell elfoglalnia, a nagyherceg, saját presztízse érdekében, még az egyetértés látszatát is igyekezett elkerülni; sőt húgát, Mária Krisztinát és annak férjét, Albert herceget, Belgium helytartóját, fel is hatalmazta, hogy bizalmas körben juttassak kifejezésre József politikájával való teljes szembenállását. 1790. január végén, a már halálosan beteg József levélben felszólította, hogy jöjjön azonnal Bécsbe, s ossze meg vele a kormányzás gondjait, addig is, míg az teljesen rászáll. Lipót azonban egyáltalán nem sietett, ezer kifogást talált, ami akadályozza az indulásban, s még a császár halálhíre is Firenzében érte. Csak három héttel később, március 12-én érkezett a bécsi Burgba.

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a Habsburg-birodalom helyzete több mint válságos volt. A nemesség minden tartományban mozgolódott, egyre erősödő uralkodóellenes és elszakadási törekvések léptek fel, Magyarországon pedig már-már kitört a fegyveres zendülés, s Belgium ki is mondta az elszakadást. A déli határon még tartott a törökkel kezdett háború, északon pedig ugrásra készen állt a porosz hadsereg. Egy elhamarkodott, elhibázott lépés elég lett volna, hogy a fegyveres összeütközés kirobbanjon és a birodalom széthulljon.

Ebben a helyzetben, amikor trónja forgott kockán, az uralkodónak sok mindenben engednie kellett, hogy a nemességet lecsillapítsa. József halálhírére Lipót még Firenzéből utasította Bécsben tartózkodó fiát, Ferenc főherceget – aki megérkezéséig helyettesítette –, hogy biztosítsa az egyes tartományok rendjeit, elsősorban a magyarokat: alkotmányukat és nemesi előjogaikat tiszteletben kívánja tartani.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

Az 1790-es nagy röpiratáradatban alig néhány írást találunk, amely a rendi elképzelésekkel szembefordul, s a rendek ellen foglal állást. Ezek közül különös érdeklődésre tarthatnak számot azok, amelyek a polgári törekvéseket fejezik ki. Közös jellemzőjük, hogy védelmükbe veszik II. József reformjait, s a nemességgel szemben az uralkodó mellé állnak.

A fejlődés kezdetén, amikor önálló akcióra még nem képes, a feltörő polgárság mindenütt szívesen látta az abszolút uralkodói hatalmat. A polgárság a 18. század kilencvenes éveiig Európa-szerte távol állt a gyökeres változtatás gondolatától, csak reformokra törekedett, s szentül hitte, hogy a „józan ész” uralomra jutásával a polgári átalakulás felülről kezdeményezett reformokkal megvalósítható. Így a francia enciklopédisták, Diderot és D'Alembert a felvilágosodás eszméinek elterjedésétől várták a polgári reform sikerét, s Helvetius is úgy képzelte, hogy „a fény és a tudás” meghozzák a „babonák bukását”, ezzel „az igazság diadalát”, anélkül, hogy radikális változásokra vagy forradalomra kerülne sor. Voltaire meg éppen idealista volt: írók és filozófusok munkássága nyomán elterjed a fény – írta –, s bátor és bölcs miniszterek, felvilágosodott uralkodók végrehajtják a kívánt forradalmat az egész világon. A polgárság tehát szövetségesének, sőt támaszának érezte az uralkodót, nemcsak a nemesség, hanem a klérus ellen is, s felvilágosodott uralmáért még zsarnoki kormányzatát is elfogadta, Ahogy a francia felvilágosodás népszerűsítésében oly nagy érdemeket szerzett Raynal ezt világosan meg is mondotta: „a legboldogabb kormányzat az igazságos és felvilágosult zsarnoké lenne”.[73]

Természetes tehát, hogy a magyarországi polgárság vezető rétege is szövetségese volt az uralkodónak és híve a felvilágosodott abszolutizmusnak. Különösen, miután ez a polgárság számban és számarányban egyaránt gyönge volt. Míg Franciaországban a forradalom előestéjén a polgárság mintegy 12 %-a az összlakosságnak, s Angliában százalékaránya még nagyobb, Magyarországon legföljebb 2%-ra becsülhetjük a rendi értelemben polgárnak minősülőket. (Ugyanekkor a nemesség a lakosság 4,6 %—át alkotta.) A polgárság kicsiny és súlytalan voltát még növelte, hogy gazdasági jelentősége sem volt számottevő, általában szegény és műveletlen, amellett politikailag korántsem egységes. A városokban gazdagok és szegények, protestánsok és katolikusok, magyarok és németek szemben álltak egymással, s a politikai hangadók többnyire a betelepült nemesek közül kerültek ki. A városi tanácsokban sűrűn találkozunk nemesekkel, s a patrícius polgárcsaládok szívesen utánozzák a nemesi életformát, sőt többnyire nemesi oklevél szerzésére törekednek. Az öntudatos polgári elemek így saját patrícius vezetőik ellen is csak az uralkodótól remélhettek védelmet és támogatást.

1790. március 15-én kelt az előszava a nemesi közvélemény által sokat vitatott névtelen röpiratnak, a német nyelvű Politisch—kirchliches Manch Hermeonnak. Ma már tudjuk, hogy szerzője Johannes Molnár volt, a pesti lutheránus egyház lelkésze, a hazai polgári törekvések jellegzetes képviselője. Művében védelmére kelt II. József reformjainak és egész kormányzásának: aki ismeri a magyar nemességet – írta –, az tudhatja, hogy az országgyűlések sohasem járultak volna hozzá a társadalom újjászervezéséhez. A magyar nemesség mindig csak saját érdekeit nézte, elnyomta jobbágyait, elgáncsolta a polgárság fejlődését. Bölcsességének kezdete és vége a Corpus Juris és Werbőczy Hármaskönyve] volt. Az 1790-es nemesi mozgalomról Molnár a legelítélőbb szavakkal nyilatkozott. Gúnyos kritikáját elsősorban az arisztokrácia és a főpapság ellen fordította, szerinte ők felelősek azért, hogy 300 év óta az ország egy lépést sem haladt előre. A nemzeti függetlenség kérdésében semleges volt. Nem emelt kifogást a német nyelv behozatala ellen sem, hiszen – mondotta nem minden túlzás nélkül – az országban a nem magyarok száma legalább háromszorosa a magyarokénak; a magyaroknak különben is csak javára válnék, ha erkölcsben és nyelvben a németekhez simulnának. József rendszerének bukása szomorúsággal tölti el, de bízik a császár utódjában, II. Lipótban, hogy megvalósítja mindazt, ami elődjének nem sikerült: törvényeket hoz a polgárság érdekében, megdönti az arisztokrácia és a katolikus papság uralmát, s visszaszorítja a nemességet.

Molnár – aki magyar hangzású neve ellenére szlováknak vallotta magát – a nem magyar városi polgár teljes bizalmatlanságát fejezte ki a magyar nemesi oldalról propagált elképzelések iránt, még ha azok a felvilágosult oldalról jöttek is. Hozzá hasonlóan csak az uralkodóba veti bizalmát a pesti német családból származó Samuel Kohlmayer ügyvéd is, ahogy mondotta: részben azért, mert az német. A magyar nyelv hivatalossá tétele – írta Kohlmayer – katasztrofális lenne („ez a nyelv csak káromkodásra való”), s két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést. Ezzel szemben „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. Még veszélyesebbnek tartotta a függetlenségi törekvéseket, ezeknek – szerinte – semmi jogosultságuk sincs. A függetlenség csak azt eredményezné, hogy „barbár erkölcsök és elvadulás” lenne úrrá ott, ahol az uralkodóháznak már valamelyes műveltséget sikerült elültetnie.[74] Ugyanezt a hangot üti meg a horvát polgárságot képviselő Protulepecz varasdi ügyvéd is, aki egyrészt a parasztság jövőjét féltette a nemesi mozgalomtól, másrészt azonban úgy vélte, a magyar nemzeti elképzelések győzelme minden műveltséget megsemmisítene. Ö is az új uralkodóba veti minden reményét.

Persze a nemesellenesség korántsem szorítkozott csak a nem magyar polgárságra, bár 1790 első felében a magyar városok és mezővárosok lakossága (mely ha semmi másért nem, de a német nyelvrendeletért szemben állt a józsefi rendszerrel) még bízott a felvilágosult nemesi reformerek győzelmében. Az ő megdöbbenésüknek is hangot adott Belnay György, a pozsonyi jogakadémia tanára, amikor röpiratában – amelyet a polgárság nevében az országgyűlésre készülő követekhez címzett, „a haza atyjaihoz” csodálkozva kérdezte: igaz—e, hogy a nem nemeseket ki akarják zárni a közéleti tisztségekből? Hiszen ez ellenkeznek az emberi jogokkal, a józan értelemmel és a haza érdekeivel; s a francia példa (amelyre egyébként bőven hivatkozik) azt mutatja, hogy az ilyen elzárkózás veszélyes is. Egy másik ez időbeli irat, A jó magyarokhoz címet viselő névtelen verses pamflet, örül az alkotmány visszaállításának, de óvja a rendeket a pártütéstől, s az uralkodó iránti bizalomra int. Már erősebb hangot üt meg a Noch etwas zum Nachdenken über Ungarn című röpirat ugyancsak névtelen szerzője, amikor nyíltan szembefordul a nemességgel: Csalódtak a nemesekben – írja –, mindent csak maguknak akarnak, a polgárságtól még azt is elvennék, amit Józseftől kaptak. Térjenek észre, amíg nem késő, nehogy túlfeszítsék a húrt.

Ide kell sorolnunk Martinovics Ignácnak, a magyar jakobinus mozgalom későbbi megszervezőjének, akkor még lembergi egyetemi tanárnak szintén. névtelen röpiratát, az Oratio ad procerest is, amely végső fokon ugyancsak a polgári törekvések képviselőinek a nemesi reformerekbe vetett kezdeti bizalmát fejezi ki. Martinovics országgyűlési beszéd formájában a rendekhez fordul, s felszólítja őket, rázzák le az arisztokraták és a főpapok uralmát, iktassák törvénybe II. József rendelkezéseit, és a felvilágosodás tanainak megfelelően módosítsák az elavult magyar alkotmányt. És bár az Oratio elején arra buzdítja az országgyűlést, hogy szüntesse meg a kormányzat monarchikus formáját, később figyelmeztet: nem a Habsburgok uralmának megdöntése a lényeges, amihez úgy sincs az országnak elegendő ereje, hanem a törvények megjavítása.

II. Lipót kezdettől fogva figyelemmel kísérte ezeket a röpiratokat, s a szerzőket igyekezett bátorítani. A fiatal Szaller György még jutalmat is kapott tőle nemesellenes kéziratáért, majd kinevezte a pozsonyi jogakadémiára a magyar nyelv tanárának. Hamarosan azonban szervezettebb módot keresett a polgári és udvarbarát irányzat hangjának felerősítésére: bizalmas emberekből titkos propagandaközpontot szervezett.

A II. József által felállított magyarországi rendőri szervezetet (Polizeidirektion) Pálffy Károly kancellár előterjesztésére Lipót 1790. március 21-én eltörölte. Rendfenntartó tevékenységüket a megyékre és a szabad királyi városokra ruházta. A Polizeidirektion azonban bizalmas hírszerzést és tájékoztatást is végzett, ezért az uralkodó, hogy a magyarországi eseményeket állandóan szemmel tarthassa, 1790. április közepén új, neki közvetlenül alárendelt tltkosrendőri szervezetet létesített. Ennek vezetője Franz Gotthardi volt.

Gotthardi, aki ettől kezdve naponként közvetlenül érintkezett uralkodójával, pesti német kispolgári családból származott. Kisebb üzletek után kávéházat nyitott Budán, tagja lett a városi tanácsnak s városi kapitánnyá választották; 1781—ben II. József kinevezte pesti rendőrigazgatóvá, ezért 1790 februárjában jobbnak látta Bécsbe költözni. Régi bizalmasaival, levelezőivel azonban továbbra is fenntartotta a kapcsolatot, s a tőlük kapott híreket a rendőrminiszterhez továbbította, ahonnan egyes jelentések eljutottak Lipóthoz is. Az uralkodó felfigyelt rá, s megbízta, szélesítse ki bizalmas levelezőinek hálózatát. Hogy a gyanút elterelje, kinevezte őt császári-királyi tanácsossá, s az udvari színházak felügyeletével bízta meg.

Feladata kezdetben csak az volt, hogy a bécsi és főleg a magyarországi hangulatról, a nemesi mozgalom vezetőiről tájékoztassa az uralkodót, hamarosan azonban újabb megbízást kapott: megbízható, a tollat jól forgató embereket kellett beszerveznie az uralkodó szolgálatába. II. Lipót ugyanis elhatározta, hogy röpiratok kibocsátásával is felveszi a harcot a nemesi ideológiával.

Kézenfekvő lett volna, hogy Lipót a maga véleményét a kormányszerveken keresztül hallassa, ezek azonban erre nem voltak alkalmasak. Akár a kancelláriára, akár a helytartótanácsra gondolunk, vezető tisztviselői, ha nem is értettek egyet a szélsőséges köznemesi elképzelésekkel, mindnyájan a magyar rendi alkotmány alapján állottak. Az egész államszervezetben csak két ember volt, aki dinasztiahűségét minden magyar érdeknek fölébe helyezte: Balassa Ferenc gróf és Izdenczy József államtanácsos. Lipót bőségesen élt mindkettőnek a tanácsával. Az elsővel még találkozunk majd a magyar önállósági törekvések ellen életre keltett szerb megmozdulásokban mint az illír kancellária vezetőjével, a második, Izdenczy, tollával is fellépett, hogy névtelen röpiratokban az uralkodói hatalom ellen irányuló törekvések törvénytelen voltát bizonyítsa. Izdenczy, ez a pedáns bürokrata, jogászi műveltségű kisnemes ivadék, II. József alatt került az államtanácsba mint annak legelső magyar tagja, s kezdettől fogva a legszolgalelkűbben kiszolgálta az udvar minden törekvését, sőt még elébe is ment a kívánságoknak személy-, hely- és intézményismeretével. Izdenczy az ország teljes elnyomását, minden politikai jogának megvonását javasolta, túlzóan lojális magatartásával próbálva ellensúlyozni a bécsi politikai körökben a magyarok iránti általános gyanakvást. Hivatalos javaslataival nemegyszer osztrák államtanácsi kollégái is szembehelyezkedtek.

Azok között, akiket Gotthardi szállított uralkodójának, első volt régi embere, Julius Gabelhofer. Osztrák polgári családból származott. A piarista rend tagja volt, az 1780-as években azonban rendjét otthagyva, tudományos és irodalmi pályán próbált érvényesülni. II. József kinevezte a pesti egyetemi könyvtár igazgatójává.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

A dolgok előzményeként tudnunk kell, hogy amikor II. József török elleni háborúját 1788-ban megindította és a fővárosban állomásozó csapatok elindultak a frontra, az uralkodó elrendelte, hogy a rend fenntartására Pest-Budán polgárőrséget szervezzenek. Ezt a katonailag képzetlen polgárőrséget kellett most városi gárdává alakítani, azaz katonasággá formálni. Alapját Pesten és Budán 300–300 megbízható polgár képezze – olvassuk a tervezetben –, ennek legföljebb egynegyede lehet magyar. A gárda a magyarországi főhadparancsnokságnak van alárendelve és szabályos katonai kiképzést kap. A főhadparancsnokságot titokban utasították, hogy minden szabad királyi városban hasonló gárdát szervezzen. Persze nem paranccsal, nem is nyíltan. „A főhadparancsnokság tisztek és más emisszáriusok kiküldésével gondoskodjék róla, hogy a többi város is törekedjék ilyen királyi gárda megalakítására, s hozza a városok tudomására, hogy a gárda felállítására az engedélyt közvetlenül az udvartól kérjék.”[75]

Lipót tehát titokban felbátorította a városokat, hogy kérjék tőle a városi gárdák felállításának engedélyezését. A gárdákban a megyei bandériumokkal felérő megbízható katonaságot nyert volna, amellyel a főhadparancsnokságon keresztül közvetlenül rendelkezik. Ugyanakkor a nemesség előtt fedve van, hiszen a városok kérésének engedett csupán, a polgárságot viszont magához láncolja. A nemesség, ha ellenezné a dolgot, ezzel csak növelné a polgárok uralkodó iránti ragaszkodását.

A később lövészegyleteknek nevezett polgári katonaság szervezése 1790 nyarán meg is indult, de elég lassan haladt, ősszel pedig a megváltozott politikai helyzetben Lipót leállította az akciót. A pesti lövészegyletet, amit különösen a városi tanács nemesi tagjai kezdettől fogva ellenségesen néztek, a tanács 1791 elején feloszlatta.

Ennél a katonai jellegű akciónál eredményesebb volt a másik, a politikai. Júliusban kapta Hoffmann az uralkodó utasítását, hogy dolgozzon ki egy kérvénytervezetet, amelyet a magyarországi városok terjesztenének majd az uralkodó elé. Ezzel együtt készítsen egy röpiratot, amely ennek jelentőségéről világosítja fel a polgárokat.

Ez a röpirat volt a már említett Babel, amelynek rendeltetése tehát az volt, hogy önálló kezdeményezésre bátorítsa a polgárokat. A vége felé ezt olvassuk: Míg a magyar nemesség a polgárokat jogtalanságba taszítja, az uralkodót pedig naponként megsérti, Franciaországban a polgárság a királlyal fogott össze a jog védelmére, miközben a nemeseket megfosztotta kiváltságaiktól. „A csőcselék részéről ugyan Párizsban is történtek kilengések, de néhány, a csőcselékhez tartozó utcahőst nem tekintve, a királlyal szemben mindig tisztességes hangot ütöttek meg” – amit a magyar nemesekről nem lehet elmondani. És a fenyegetés: „Franciaországban végül nem egy uralomvágyó zsarnok-jelöltet a csőcselék lefejezett, szétszaggatott vagy a lámpavasra felhúzott. Magyarországon…?”[76]

Ez világos beszéd volt, viszont ehhez képest a központilag kidolgozott kérvény igazán nem sokat kért az uralkodótól. Azzal kezdte, hogy a polgárság nem nézheti tétlenül az országgyűlés készülődéseit, annál kevésbé, mert ott a nemeseké a szó. A városi küldöttek ott vannak ugyan a diétán, de együttes szavazatuk csak annyit nyom a latban, mint egy magános nemes emberé; azonkívül a polgárságot is többnyire nemesek képviselik. Ezért közvetlenül az uralkodóhoz fordulnak: engedtessék meg a városoknak, hogy az országgyűlésre polgári rendű megbízottakat küldjenek saját soraikból, hogy azok a polgárság érdekeinek hangot adjanak az új alkotmány kidolgozásánál.

Miután Lipót jóváhagyta a kérvény fogalmazványát, július végén Hoffmann Pestre utazott, és ott a kérvényt húsz polgárral aláíratta. Maguktól eszükbe sem jutott volna – írta jelentésében Lipótnak –, hogy érdekeik védelmére összefoghatnak, csak az én titokban végzett rábeszélésemre határozták el, hogy megemberelik magukat, és az uralkodóhoz fordulnak. Lipót azonnal válaszolt: megüzente az aláíróknak, hogy kérvényüket jóindulattal fogadta, és támogatásáról biztosítja a pesti polgárságot.

Az első próba tehát jól sikerült, de Lipót egyelőre megtiltotta, hogy az akciót a többi városra is kiterjesszék. Hoffmannt utasította, hogy a kérvénymintát nyomassa ki németül és magyar fordításban, s legyen készenlétben. Hogy az országos akció megindul-e, az az országgyűlés magatartásától függött.

Ugyanakkor más vonalon is előkészítette a nemesség társadalmi bekerítését: felszította a paraszti megmozdulásokat.

Láttuk, hogy a nemesi mozgalom, mely kezdetben bizonyos paraszti és jobbágyi követeléseknek is hangot adott, a nemesi jogok kizárólagos hangoztatásával mindinkább a paraszti váradalmak ellen foglalt állást. Mindennek természetes következménye volt, hogy a parasztság is szembefordult a rendi mozgalommal. Tavasszal már több vidéken megtagadták a robotot, másutt kemény hangú leveleket írtak a megyékhez, hogy az országgyűlésen az ő ügyükről se feledkezzenek meg. Kisebb dunántúli mozgalmak mellett különösen a felkelések hagyományos földjén, a keleti és északkeleti részeken mozgolódtak a jobbágyok, hiába üzent rájuk a zempléni alispán, hogy „minek bolondoznak az urok ellen, mikor semmi bajok sincs”.[77] A nemesség kezdetben nem sokba vette ezeket a mozgalmakat, sőt bizonyos fokig kapóra jött neki: a jobbágyfelkelés veszélyére hivatkozva szervezhette a nemesi bandériumok felfegyverzését. A fegyveres megyei bandérium és a mindenre ügyelő vármegyei szervezet, úgy látszott, elegendő lesz minden paraszti megmozdulás megfékezésére. Ezt példázza az 1790 márciusában a Szabolcs megyei Taktakenéz parasztjainak mozgalma, akik beadvánnyal fordultak a vármegyéhez. Az Instancia címet viselő irat – amelyet a jobbágyok és a paraszti sorban ülő taksás kisnemesek közösen fogalmaztak – legfontosabb követelése az volt, hogy a robotot „több, nadály módon országunkat pusztító vexákkal együtt teljességgel eltörölvén, ez az ország könyvében protocolláltassék”. A földesúri szolgáltatásokból csupán a kilenced és az egy forintos taksa fizetését voltak hajlandók továbbra is vállalni. Ha a nemesség fenti kívánságuknak nem ad helyt, „mi felséges királyunk hűségében és minden rendelkezései mellett megállani kívánunk”.[78] A beadványt eljuttatták a szomszédos és távolabbi falvakba, de tömegmozgalmat nem váltott ki. A parasztok gyöngének érezték magukat, jobbnak látták csendben maradni; a mozgalom elhalt anélkül, hogy a megyének erélyesebben közbe kellett volna lépnie.

Április elején azonban újabb röpirat jelzi a paraszti mozgalom újraéledését a tiszai vármegyékben. Az irat, amit a posta kézbesített, és Tokajban s a keleti megyékben nagy ijedtséget váltott ki, A Szabolcs vármegyei parasztok gyűlésének jegyzőkönyve címet viselte és hadba szólította a parasztokat a megyék ellen. „Mert látjuk, hogy felséges II. József császár jó rendeletei felforgattatnak – olvassuk a röpiratban – és ismét feláll a vármegye huzavonája, amelyet ha jól meggondolunk, súlyosabb a királyi, a földesúri és minden más adónál.” Gyűljenek tehát össze a népesebb helységek képviselői, hogy sérelmeiket és a teendőket megbeszéljék. A cél, hogy a megye hatáskörét minél kisebbre szorítsák, „mennél kevesebb szükségünk lenne a vármegyékre”. Végül hozzátette: írni kell az uralkodónak, hogy engedélyezze a paraszti gyűléseket, és mindenben tartsa érvényben József császár rendelkezéseit.[79]

A röpirat nyomán kelt vizsgálat Zaránd megyétől egész Borsodig kimutatta a jobbágyok körében észlelhető nyugtalanságot, a röpirat szerzője azonban nem került elő. Első olvasásra feltűnhet azonban, hogy parasztember nem írhatta. Szerzője nemcsak a statisztikákban, a magyar jogban és kormányzati rendszerben jól tájékozott, hanem ismeri a francia felvilágosodás eszméit és a forradalom vívmányait is. A magyar parasztok látóköre aligha terjedt ennyire. Gyanúnkat még növeli, hogy amikor a helytartótanács, majd a magyar kancellária az ügy szigorú kivizsgálását javasolta, Lipót király nem járult hozzá, mondván, hogy csak zavart idézne elő. Bár adatszerűen kimutatni nem tudjuk, nem lehetetlen, hogy a röpirat megfogalmazásában és terjesztésében már benne volt az uralkodó keze. Arra ugyanis adataink vannak, hogy 1790 kora tavaszán titokban egy tiszavidéki parasztküldöttség járt nála Bécsben.

Az igazi ijedtséget egy hónappal ezután A parasztok dekrétuma című röpirat váltotta ki azzal, hogy országosan mozgósítani kívánta az elnyomottakat. A röpirat a parasztok nevében kinyilvánította, hogy József rendelkezéseiből „csak egy hajszálnyit is eltörölni nem engedünk, mert mind szentek, igazságosak és hasznosak valának, mint ha az Isten mondotta volna azokat néki”, s harci riadót fújt: „Rajta hát, egész parasztság, emeld fel botodat, vasvilládat, baltádat a kegyetlen, ingyenélő, húzó-vonó, országpusztító, királyt lopó urak ellen.” Félelemre nincs ok: a király nem bántja a parasztokat, a katonaság pedig a jobbágyság fiaiból toborzódott.”

A dekrétum Zemplénben bukkant fel először, majd hamarosan Abaújban, Borsodban és Szabolcsban is megjelent. Alig néhány hét alatt befutotta az egész keleti országrészt, júniusban már Szepesben, Sárosban és Zarándban kerültek elő példányai, s ugyanakkor bejutott Erdélybe is. A Marosvásárhely melletti Maroskeresztúron a román pap olvasta fel a nép előtt. Nyár végére pedig „beharapódzott” a Dunántúlra is.

A röpiratnak rémítő visszhangja volt. A megyék megszigorították a cenzúrát, nyomozásokat rendeltek el, s feliratok sorozatában kérték, sürgették az erélyes központi intézkedést. Az uralkodó viszont úgy rendelkezett, hogy csak bizonyítékok esetében fogjanak el bárkit is. Hogy pedig ne ingereljék a parasztokat, elrendelte: minden olyan rendelkezést, amelyet az adózó nép terheinek megkönnyítésére II. József hozott, változatlanul tartsanak fenn. Ugyanakkor inti a nemességet, hogy mérsékelje magát és ne kívánjon a néptől olyat, ami nem jár. Ha meggondoljuk ezeket a rendelkezéseket és még inkább a röpirat tendenciáját, amely élesen antifeudális, de ugyanakkor az uralkodó oldalán áll, joggal ébred gyanú bennünk, hogy a dekrétum formába öntésében Lipót király keze is benne volt.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

Még nagyobb az ingadozás, ha a városokon kívül élő értelmiséget nézzük. A Jászkunságban az 1787-es népszámlálás 184 tisztviselőt és honoráciort mutatott ki; Pest megye területén számuk 82, a jóval kisebb Szepesben 97, de már Biharban vagy Szatmárban csak 58. Békés, Csanád és Csongrád megyében viszont a tisztviselők és honoráciorok száma mindössze 12. Hasonló képet kapunk, ha a tanítók számát nézzük. 1772-ben Pest megye tanítói kara 209 főből állt (arról most nem szólunk, hogy ezek közt kiszolgált katonák s egyéb, értelmiségnek nem nevezhető elemek is akadtak), Szepesben 119, ugyanakkor – a kereken 45 000 lakost számláló – Csongrád megyében csak 7 tanító volt. Az értelmiség jelentőségét pedig megítélhetjük, ha a nádor egy későbbi jelentésére gondolunk, amely szerint a francia forradalmi eszméket a tanítói kar oltotta az ifjúságba.

Ez az értelmiség az ország legműveltebb része, felfogásában, világnézetében azonban, társadalmi összetételének és a kor átmeneti jellegének megfelelően korántsem egységes. A klérus által irányított ortodox katolicizmustól a deizmusig és ateizmusig, a bécsi abszolutizmus híveitől a független magyar állam hirdetőiig, a feudális berendezkedés védőitől a polgári átalakulás harcosaiig minden iránynak voltak hívei közöttük; politikai, társadalmi és filozófiai eszmék, haladó és reakciós vonások nemegyszer elválaszthatatlanul összekeveredtek. Mégis, az 1780-as évek végére kivált soraikból egy nem is olyan kis csoport, mely véleményében, politikai elképzeléseiben nagyjából egységes volt: a jozefinista értelmiség.

Ez a csoport társadalmi vagy anyagi helyzetét nézve nem volt egységes; arisztokrata ugyan csak elvétve akadt közöttük, birtokos nemes már több, zömük azonban vagyontalan kisnemes volt vagy éppen polgár, elvétve paraszti sarj. Nagy számban találkozunk közöttük protestánsokkal, akik vallási felfogásuk és neveltetésük révén is közelebb állottak a felvilágosodás eszméihez. II. József 1785-ös pátense után, mely megnyitotta a közpályákat a protestánsok és nem nemesek előtt, s nagy számban engedte felsőbb iskolákba a plebejus származékokat, ugrásszerűen megnőtt a plebejus értelmiség száma.

A kisnemesi és plebejus értelmiség életkörülményei nagyjából azonosak voltak. Valamennyien kinőttek a feudális társadalomból, annak kerete szűk volt számukra, s az esetek jó részében nemhogy tehetségük kibontakozását, de még megélhetésüket sem biztosította. Az országos hivatalok felvevőképessége korlátozott volt, magasabb stallumain még jó ideig a birtokos nemesség és az arisztokrácia osztozkodott. Protestánsok amúgy is csak kivételesen kaptak kinevezést, a megyei tisztségek pedig még mindig inkább nobile officiumok, igen szűkös fizetéssel. Csak a tanári, orvosi, ügyvédi vagy papi pálya állt mindnyájuk előtt szabadon nyitva.

A jozefinista értelmiség tekintélyes része külföldön végezte tanulmányait, főleg a protestánsok közül sokan jártak német, svájci vagy francia egyetemekre, ahol a magyarországinál fejlettebb társadalmi és politikai viszonyokat láttak, s a felvilágosodás és racionalizmus eszméivel tértek haza. Különösen jelentős a Göttingában, Schlözernél tanultak csoportja, akik megismerték az angol és francia felvilágosodás politikai és gazdasági törekvéseit. De azok, akik maguk nem jártak külföldi iskolát, tanáraik, olvasmányaik révén ugyanebben a szellemben nőttek fel. Montesquieu, Voltaire vagy Rousseau művei ekkor már kézről kézre jártak az országban, ahogy a nagy francia enciklopédia vagy Paine híres könyve az emberi jogokról sem ismeretlen körükben. Azt is tudjuk, hogy Holbach munkája, a Systeme de la Nature, a materialista filozófia e korabeli bibliája és az utópista tanokat hirdető Mably is előfordult olvasmányaik közt.

Az új eszmék elterjedésében – erre ismételten rá kell mutatnunk – nagy része volt a szabadkőműves-páholyoknak. A 18. század e legnagyobb hatású társadalmi szervezete nálunk is az 1770–1780-as években élte virágkorát: minden értelmiségi központban megtaláljuk. Tagjai nagyobbrészt a nemességből kerültek ki, de a polgári értelmiség is szép számmal képviselve volt benne.

Ez a szabadkőműves értelmiség szinte kivétel nélkül a racionalizmus talaján állt; szabadon kritizálta és támadta az egyház „fanatizmuson és babonákon” nyugvó tanait, kitörő örömmel üdvözölte az „évezredes sötétség után” a felhők felhasadását és a „fényt”.[80] Politikai radikalizmus azonban messze áll a forradalmiságtól, reformok útján kívánja elérni a feudális viszonyok megváltoztatását. Vallási szempontból nagyobb részük közömbös, s már a türelmi rendelet kibocsátása előtt a tolerancia híve. Többnyire deisták, elkeseredetten támadják a katolikus klérust, a vallást azonban szükségesnek látják, ateista csak kevés akad köztük.

Politikai elképzeléseik szintén a felvilágosodás tanaiban gyökereznek. Mindnyájan az uralkodó szövetségesei és a felvilágosodott abszolutizmus hívei, hiszen II. József rendszere, ha nem is érintette az állam és a társadalom alapjait, intézkedései mégis lazították a feudális kiváltságok merev rendszerét, könnyítették a tőkés gazdálkodás fejlődését, s ez a birodalom nyugati tartományaihoz képest is elmaradt Magyarország társadalmi viszonyai közt még fokozottabb hatást keltett.

Egykorú szóhasználattal világpolgárnak nevezték magukat, ami azt jelentette, hogy nemzeti különbség nélkül, az elnyomott osztályok általános nagy felszabadítását tekintik fő céljuknak, s azok, akik ebben a célban egyetértenek, nemzeteken felüli összefogással nagy egységet alkotnak. Ez az egység érzése hatotta át a Habsburg—birodalom minden jozefínistáját, Stájerországtól Csehországig és Magyarországtól Tirolig, s az egység érzését még fokozta, hogy mindnyájan Józseftől várták a nagy cél megvalósítását. Részben, mert tisztában voltak társadalmi gyöngeségükkel, részben, mert többet feltételeztek II. Józsefről, mint amire az hajlandó volt. Az 1780—as években úgy tűnt, hogy ebben az értelmiségben a császárba vetett bizalom a társadalom egészéből hiányzó birodalmi összetartozás érzését is létrehozza. Csak a császár halála után derült ki , hogy a látványos egység mögött milyen különbségek húzódtak; ezek rövid idő alatt a jozefinista tábor bomlására vezetnek.

Nemzeti és társadalmi reform

A patrióta jozefinista értelmiség rettegve figyelte a nemesi reakció erősödését, féltette az alig indult reformokat, ugyanakkor nem is titkolt belső örömmel nézte a nemzeti mozgalom kibontakozását. Őz Pál, a plebejus származású fiatal ügyvéd (még találkozunk majd vele 1794-ben a jakobinus mozgalomban), aki saját szavai szerint „különös és őszinte szeretettel fordult mindig az adózó nép felé”, József rendszerének bukásakor „igazi világpolgári patriotizmussal” írta levelét barátjának. Félt, hogy a nemesi mozgalom újabb feudalizmust, „az ősidők rettentő barbárságát” zúdítja a nemzetre. Barátja, Czadray István is gyötrődve gondolt hazája jövőjére, hiszen a köznemesség válogatás nélkül minden jozefinista intézkedést el akar törülni, a klérus pedig azt hirdeti, hogy a hibák magából a felvilágosodásból következnek. „De dobjuk a mérleg másik serpenyőjébe mindazt az elnyomást, amelyet a jó uralkodó talán nem is akart elkövetni, amely azonban, mert rossz oldalról kezdett az ügyhöz, mégis megtörtént, s amelyért a felelősséget mégiscsak rá, az értelmi szerzőre kell hárítani – vajon merre billen a mérleg nyelve? Bizonyosan erre. Ki ne volna boldog, hogy ezt a mostani változást megérhette, s ki ne vallaná Ciceróval együtt: inkabb kívánom a zajgó szabadságot, mint a békés szolgaságot.”[81]

A nemzeti mozgalom azonban nemcsak az egyetemről éppen kikerült fiatalokat ragadta magával; írók. költők, tudósok, a jozefinista értelmiség színe-java mellé állt. Verseghy Ferenc – aki pedig később a bíróság előtt sem restellte megvallani, hogy mindig nagy híve volt Józsefnek – versben üdvözölte a nemesi mozgalmat. Batsányi János Abaúj vármegye örömünnepére című költeményében túláradó boldogsággal köszöntötte a változást:

„visszatér az ország dicső koronája,
visszatér Szent István királyi pálcája.
Nyelv, törvény, szabadság teljes erejével…”

Pedig József reformjaiért ő is őszintén lelkesedett, s később is nagy elismeréssel emlékezett meg róla, akinek „általában félreismert szándékát kezdik napról napra jobban megismerni”.[82] Kazinczy még a koronaőrző megyei bandériumnak is tagja volt, s ő, aki valóban nem szükségből, hanem meggyőződésből szolgálta Józsefet, a lidércnyomás alól szabaduló örömével jegyezte fel az alkotmányellenes rendeletek visszavonását: „akkor lobbanánk örömre”.[83]

Verseghy és Koppi

Koppi Károly 1784 óta volt a világtörténelem tanára a pesti egyetemen. Egy váci mészáros gyermeke volt, a piarista rendbe lépett, s itt ismerkedett meg a racionalista filozófiával, amely már doktori értekezésében mély nyomokat hagyott. Rövid pesti tanárkodás után 1773–1774-ben a Voltaire-rajongó Fekete János gróf tábornok fiának nevelője volt Bécsben. Itt jutott közel a felvilágosodás irodalmához. Bécsből Kassára ment, az Orczyakkal való ismeretség hozta őt kapcsolatba a felvilágosult patrióta nemességgel. Baráti viszonyba került Kazinczyval, aki később is nagy megbecsüléssel írta róla: „Örök dísze szerzetének és hazájának.” Pár év múlva Kolozsvárott az erdélyi, főleg protestáns nemességgel és értelmiséggel szövődtek jó kapcsolatai: Benkő Józseffel, Cornidessel és a Telekiekkel. Polgári reformer, retteg a forradalomtól, s kezdettől fogva híve József császárnak.

Hajnóczy József

Amikor aztán Széchényit 1785-ben a pécsi kerület biztosává nevezte ki az uralkodó, magával vitte Hajnóczyt, s a kerületi titkári állást szerezte meg neki. Nemsokára, 1786 elején II. József kinevezte Szerém megye alispánjává, s ebben a tisztségében maradt 1790-ig, amikor nem várva meg, hogy mint nem nemes elveszítse állását, barátai tanácsára lemondott.

Hajnóczy különös érdeklődéssel fordult a magyar közjog és a nemzeti múlt felé – egész levéltárakat végigbúvárkodott, régi okleveleket másolt –, de ugyanakkor elevenen benne élt kora politikai eszmeáramlataiban. Részt vett a szabadkőműves-páholyok munkáiban és deistává lett. Eredetiben olvasta a francia és angol filozófusokat, politikai és közjogi műveket, magáévá tette a felvilágosodás nyugati államelméletét, ami azután tudatosan is szembeállította őt a Wolf—féle, feudalizmusba oltott észjogi felfogással. Reformer módjára békés átalakulásról ábrándozott az uralkodó szárnyai alatt, pedig a feudális rendszerrel kezdettől fogva szemben állt. Rokonszenvével elsősorban az elnyomott parasztság felé fordult, az ő sorsának javítása volt központi gondolata mindvégig. 1778-ban, még mint Forgách Miklós titkára, beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, javasolva a jobbágyság felszabadítását, illetve addig is, amíg ez országosan végbemehet, a kincstári birtokokon a robot és más szolgáltatások eltörlését. Mint alispán is elsősorban ennek a kizsákmányolt és jogfosztott osztálynak a fölemelésén munkálkodott. Későbbi közjogi műveinek száraz stílusa szinte átforrósodik, amikor a paraszt egyre növekvő terheit sorolja fel, s keserves életét rajzolja meg. Az 1790—es években a magyar parasztság történetének megírásához is hozzákezdett.

Mély patriotizmusa, melynek gyökerei még a szülői ház prédikátori környezetéből fakadtak, szembeállította a bécsi udvar politikájával. Osztrák barátja, Konrad Bartsch nem győzte korholni kuruc nézeteit és uralkodó-ellenességét. József császárral szemben is bizalmatlan volt, nem helyeselte a magyar korona Bécsbe vitelét, s súlyos csapásnak nevezte a német nyelvrendeletet. Mégis hivatalt vállalt, mert a nemesség kiváltságaihoz való merev ragaszkodása arról győzte meg, hogy csak felülről indított reformok hozhatják meg a változást. Végül is József mellé állt tehát, mert ugyan ki mellé állhatott volna polgári jellegű reformer elképzeléseivel. És bár egy Forgách Miklóshoz írt levelében azt írta, hogy ha a társadalmi és a nemzeti törekvések ellentétbe kerülnek, inkább akarja, hogy emberbarátnak, mint hazafinak nevezzék; az udvar vak hívévé nem lett egy percre sem.

Az egyre terebélyesedő nemesi mozgalomhoz azonban csak József halála után csatlakozott. Ne csodálkozzunk rajta, hogy Magyarország egyetlen nem nemes származású alispánja félt a nemesi előretöréstől. Elvi meggyőződésén túl egzisztenciájáról volt szó: az alkotmány visszaállítása szépen emelkedő életpályája derékba törését jelentette. Annál inkább méltányolnunk kell önzetlenséget, hogy egyéni tragédiáján fölülemelkedve a nemesség mellé állt, hogy mindazt, amiért eddig a császár oldalán küzdött, immár a nemesség segítségével próbálja megvalósítani.

1790 tavaszán úgy látta : elérkezett a nagy alkalom a polgári nemzetállam alapjainak lerakásához. A nemesség oldalára állt, egyrészt, mert bízott benne, hogy az hajlandó lesz bizonyos reformokra, másrészt azért is, mert a nemzeti függetlenség ügyét fontosnak tartotta. A nemességnek tehát meg kell magyarázni – ez volt Hajnóczy taktikai elgondolása –, hogy saját érdeke sem kívánja a régi alkotmány változatlan visszaállítását. Azaz szép szóval, rábeszéléssel – mert hiszen más fegyvere nem volt – túl kell lökni a nemesi mozgalmat saját rendi korlátain. Javaslatai ezért mérsékeltek – a nemesség gondolkozásához igyekezett alkalmazkodni –, s ő, aki már 1778-ban a jobbágyság teljes felszabadítása mellett volt, taktikai okokból egyelőre megelégedett volna azzal, ha a megyék arra utasítják követeiket, hogy az örökváltságot és a jobbágy birtokvásárlási jogát iktassák törvénybe. Ezért javasolta, hogy az 1790-es országgyűlés csak a közjogi problémával, az uralkodó és a nemzet viszonyának rögzítésével foglalkozzék, a magánjogot, tekintetbe véve a törvényhatóságok javaslatait is, csak akkor dolgozzák ki, ha ez megtörtént. Az 1793-as vagy 1794-es országgyűlés azután egy emberöltőre megalapozhatja majd mind az egész nemzet közjavát, mind az egyének biztonságát és tulajdonát.

Első javaslatát (Gedanken eines ungarischen Patrioten. Egy magyar hazafi gondolatai) közvetlen II. József alkotmányt helyreállító rendelete után írta, még a császár életében. Ebben elsősorban arra törekedett, hogy az uralkodó és a rendek között az egyetértést helyreállítsa azáltal, hogy pontosan körülhatárolja mindegyik hatalmi jogkörét. Úgy gondolta, az országgyűlésen komoly, irányító szavuk lesz a József körül csoportosult főrendeknek; e javaslatában elsősorban hozzájuk szólt, azért is írta németül.

A koronázási hitlevél

A főurak között ott találjuk a II. József által leváltott Forgách Miklós főispánt, a nagy katolikus Illésházy Istvánt, s a Voltaire-rel levelező szenvedélyes szónokot, gróf Fekete tábornokot, a reformer Batthyány Alajost, a II. József alatt magas állami hivatalokat viselt gróf Széchényi Ferencet, a Józseffel szemben álló, franciás műveltségű Sztáray Mihály grófot. A köznemesség hangadói protestáns részről az evangélikus ócsai Balogh Péter, Nógrád megye követe; a Tisza melléki vármegyék harcos református követei, Vay István és József, Domokos Lajos bihari alispán, mellettük Fáy Ágoston, a Beöthyek, Máriássyak, Lubyak, a Dunántúlról Bezerédj Ignác és Pázmándy János; a Felvidékről a szlovák anyanyelvű, lutheránus vallású, magyarul „tótosan beszélő” Jezerniczky Károly nyitrai alispán, a hungarus-nemesi típus késői megtestesítője és mások. Katolikus oldalról a vezér Almásy Ignác, mellette Árva megye küldötte, a buzgó szabadkőműves Abaffy Ferenc és Pest megyéből Szily alispán játszik még fontos szerepet. Említsük még meg az ősi szokás szerint egyenkénti képviselettel rendelkező szlavóniai megyék küldöttei közül a horvát Skerlecz Miklóst, gazdasági kérdésekben a diéta talán legképzettebb tagját.

A politikai pártok már jóval előbb kialakultak. A megyei követek óriási többsége a Balogh-féle program alapján állt. Közülük legradikálisabbak a keleti országrész küldöttei voltak, a dunántúliak inkább a Béccsel való megegyezés hívei. A főpapságot és a köré csoportosuló „papi pártot” nem is annyira alkotmányjogi meggondolások választották el tőlük, inkább egyházi szempontok: a katolikus vallás egyeduralmát féltették a protestánsoktól, s ez a meggondolás később az uralkodó felé hajlította őket. A főurak jelentős része ehhez a párthoz tartozott, s tüntetően a hercegprímást támogatta, aki különben – mivel nádor nem volt – a felsőtábla elnöki tisztét is betöltötte. A városi követek nem képviseltek külön pártot, akár nemesek voltak, akár nem, alig hallatták szavukat. Zichy Károly gróf országbíró csakúgy, mint Ürményi József személynök, az alsótábla elnöke, félúton állt az udvar és a rendek között; igyekeztek mérsékelni a túlzó nemesi követeléseket, ugyanakkor viszont az udvarral szemben is hangot adtak a rendi kívánságoknak. Számbavehető és hangját hallató udvari párt nem volt az országgyűlésen.

Az országgyűlés kezdeti jelenetei a francia alkotmányozó gyűlésre emlékeztettek, ami korántsem volt véletlen. Az egybegyűltek jól ismerték a franciaországi eseményeket, maguk is új alkotmányt akartak adni az országnak, s lelkesedéssel töltötte el őket a francia példa, ahol jelentősen megnyirbálták a király hatalmát. Ők is a „nép” küldötteinek érezték magukat, úgy látták, szerepük és hivatásuk azonos, a lényegi különbségeket ekkor még nem vették észre.

A francia példa ösztönözte Abaffy Ferencet, amikor indítványozta, hogy a labdaházi eskü mintájára, az országgyűlési küldöttek tegyenek szent fogadalmat: az országgyűlés jóváhagyása nélkül az udvartól nem fogadnak el sem kinevezést, sem ajándékot, s nem távoznak, amíg az országnak alkotmányt nem adtak. Június 18-án a megyei küldöttek az egész köznemesi párt nagy lelkesedése közepette felesküdtek. Ugyancsak francia hatásra elhangzott az a javaslat is, hogy az alsó- és felsőtábla közös ülésen tanácskozzék, amikor is a megyei követek leszavazhatták volna a főrendeket; a felsőtábla azonban elutasította a javaslatot, s keresztülvitelére alkotmányos mód nem volt. Június 19-én az alsótáblán megkezdődtek a koronázási hitlevél, a koronázási diploma pontjainak tárgyalásai.

Először a kerületi üléseken vitatták meg a dolgot, az alsótábla teljes ülése elé már csak a négy kerület javaslata került. A 19. században, a reformkori országgyűléseken oly nagy szerepet játszó kerületi ülések szokása és rendje ekkor alakult ki véglegesen. A négy kerület: a dunántúli, a Dunán inneni – mely az északnyugati megyéket foglalta magában –, az Alföldet. tömörítő tiszántúli és az északkeleti országrészt összefogó Tiszán inneni. Ez utóbbi kettő többnyire együtt ülésezett, tiszai kerületek néven. A kerületi ülések rendszere lehetővé tette egységes, érett álláspontok kialakítását, s ezzel komolyabbá vált a plenáris ülések munkája.

A hangadó a két tiszai kerület volt, állásfoglalásuk erősen befolyásolta a többieket. A Balogh-féle tervezet szellemében abból indultak ki – ezt a szempontot különben az egész országgyűlés magáévá tette –, hogy az uralkodóval kötendő új szerződés lényegét már a koronázási hitlevélnek tartalmaznia kell, ezt csak kiegészítik, részletezik majd a koronázás előtt alkotandó törvények. Az uralkodó megkoronázásának alapfeltétele, hogy mindkettőt elfogadja és a hitlevélre az esküt letegye.

A kerületi ülések lassan haladtak a munkával, pedig többen szóvá tették, hogy az idő múlása nem javítja, hanem rontja lehetőségeiket. Majd egy hónapba telt, mire a hitlevéltervezetek első formában elkészültek, és július derekát írták, amikor megkezdődhetett az együttes munka.

A tiszai kerületek tervezetében a király – mert hiszen a terv az ő nevében szólt – elöljáróban elismerte, hogy II. József megszegte az ország törvényeit: országgyűlés, hitlevél, eskü és koronázás nélkül uralkodott, és ezzel „megszakította az örökösödés fonalát, melynek alaptörvényeit már a felséges Mária Terézia is sokban megsértette”.[84] Jogos tehát, hogy – bár az örökösödés rendjén megilleti Lipótot a trón – a rendek az ország biztonsága és boldogsága érdekében új feltételeket szabjanak. A feltételek 27 pontban a nemesi-nemzeti program már ismert követeléseit tartalmazták. Bennük az uralkodó kinyilatkoztatja, hogy Magyarország „szabad és független ország, vagyis semmi más országnak vagy népnek nincs alávetve”.[85] Eskü alatt fogadja, hogy az ország szabadságjogait, kiváltságait, törvényeit és jogszokásait megtartja, beleértve ezekbe az 1222-es Aranybullát és annak az ellenállásról szóló, a korábbi királyok esküjéből kimaradt 31. pontját is, azzal a megszorítással, hogy az ellenállás joga csupán a felállításra kerülő szenátusra és az országgyűlésre vonatkozik, nem pedig az egyes személyekre. Kinyilvánítja a protestáns vallások teljes egyenjogúságát, az évenként kötelező országgyűlést (amelyre a rendek uralkodói meghívó nélkül is összegyűlhetnek), a külön magyar szenátus, kincstár, katonai főparancsnokság és hadsereg felállítását. Elismeri, hogy a törvényhozó hatalom csak az országgyűléssel közösen illeti, meg, s ígéri, hogy a végrehajtó hatalomban csak magyarokat fog alkalmazni. Tudomásul veszi, hogy az adókivetésben, hadüzenetben és békekötésben csak a diéta (illetve a szenátus) jóváhagyásával járhat el, s az országgyűlés végzését csak egyszer vétózhatja meg. A bányákat, a postát magyar kézbe adja, méltóságokat és birtokot is csak magyaroknak adományoz, a szenátus javaslata alapján. A nádori méltóságot fenntartja és betölti, a határőrvidéket visszacsatolja a magyar kormány fennhatósága alá, a külföldi hatalmaknál magyar követeket is tart, szabaddá teszi a sajtót és a tanítást. Az ország hivatalos nyelve a magyar (Horvát-Szlavonország azonban megtarthatja a latint), csak a törvényeket hozzák latinul. Magyar az oktatás nyelve is. Az uralkodó családtagjai kötelesek magyarul megtanulni. Végül kijelenti, hogy az 1606-os bécsi béke alapján elfogadja Szilézia hercegének, a porosz királynak a garanciáját. Majd a záradék: „Abban az esetben, ha mi – ami távol áll tőlünk – vagy utódaink bármely módon a fentiek ellen cselekednénk, kegyesen hozzájárulunk, hogy a karok és rendek és a szent korona minden tagja nekünk az engedelmességet megtagadja.”[86]

Kevésbé éles fogalmazásban, de lényegét illetően megegyezett ezzel a tervezettel a másik két kerület hitlevéljavaslata is. A Dunán inneniek II. József uralmát interregnumnak minősítették, mely szolgaságra vetette a szabad magyar nemzetet. A kétoldalú szerződés alapján és „a polgári társaság céljai értelmében” joga volna a nemzetnek az örökösödés felmondására is,[87] de hűségből elállnak ettől, feltéve, hogy egyszer s mindenkorra szóló törvényes biztosítékot nyernek a diplomában. Ez a hitlevéltervezet nem volt olyan. részletes, mint a tiszaiaké, gondolatmenete azonban szinte azonos, egyes részleteiben még radikálisabb is. így Józsefnek nemcsak a rendeleteit érvényteleníti, hanem adományait is, s még egyszeri vétót sem engedélyez az uralkodónak, aki tehát az országgyűlés végzését minden esetben köteles elfogadni.

A dunántúliak tervezete két ponton tér el az előzőktől. Egyik, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosítaná ugyan, de csak a katolikus vallás sérelme és megbotránkoztatása nélkül, a földesúri jogok fenntartásával. A másik, hogy a szerződést megszegő uralkodóval szemben kimondja a nemzet királyválasztó jogának feléledését, ez a választás azonban csak az ausztriai házon belül történhet.

Mindhárom tervben közös volt, hogy régi elemek felélesztésével és újak beiktatásával – közöttük az új francia alkotmányból kölcsönzött részletekkel – számos nemzeti sérelmet próbált orvosolni; ugyanakkor gúzsba kötötte az uralkodót, s minden hatalmat a köznemesség kezébe adott.

Július közepén az alsótábla kijelölte a „vegyes bizottságot” (tagjai: kerületenként 4-4 köznemes, a királyi tábla 4 tagja, Horvátország 2 küldötte és 5 egyházi személy), amelynek a három javaslat alapján ki kellett dolgoznia a végleges tervet.

A rendek nagy többségének hangulata lelkes és magabiztos volt. Az alsótábla ülésein Izdenczy államtanácsos és a horvát bán, Balassa Ferenc leváltását követelték, s nem kímélték magát az uralkodót sem, amiért idegen tanácsadókra hallgat. Elutasították a dél-magyarországi szerb főpapság beadványát, melyben az uralkodó által a szerb „nemzetnek” juttatott korábbi kiváltságok elismerését kérte. Felkarolták Viszont a Graeven-huszárezred tisztjeinek beadványát. Az ezred tisztikarának egy része (Festetics György gróf alezredes, Laczkovics János kapitány, Szily Ádám hadnagy és mások) ugyanis július elején kérvénnyel fordult az országgyűléshez: a magyar ezredek számára magyar tiszteket és magyar vezényleti nyelvet kértek, s azt, hogy Magyarországon állomásozzanak. Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12—én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak. Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26—án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann &ndasdh; a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20—án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[88]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej leütve járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[89]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak.

A vallási kérdés

A koronázási hitlevél politikai vitákat váltott ki az országgyűlésen, szenvedélyeket azonban a felekezetek szabadságának és egyenjogúsításának kérdése korbácsolta fel. Nem mintha valaki is vissza akarta volna vonatni a józsefi türelmi rendeletet, ebbe a katolikus klérus is beletörődött már. Az országgyűlés többsége abban is egyetértett, hogy a toleráláson túllépve, a bécsi és a linz békék értelmében „befogadott” vallásokká nyilvánítsa a protestáns (és görögkeleti) felekezeteket. A vita az egyenjogúsítás körül lángolt fel.

A politikailag hangadó protestánsok a teljes egyenjogúság mellett szálltak síkra. Nemcsak azt kívánták, hogy joguk legyen mindenütt nyilvános istentiszteletet tartani, templomot és iskolát épiteni, hanem azt is, .hogy egyházi ügyeikben teljesen szabad kezet kapjanak, hogy hitelveikkel ellenkező esküre vagy cselekedetekre ne kényszerítsék őket, hogy vegyes házasságban a gyermekek nemek szerint kövessék szüleik vallását, és hogy katolikus papnak se stólát, se dézsmát ne kelljen fizetniük. Visszaköveteltek továbbá egy sor korábban elvett templomot és intézményt, s részben a jövőre szóló biztosítékul, bizonyos politikai jogokat kívántak. Így azt, hogy egyházi és iskolai ügyeikbe se a római katolikus szentszék, se a kormány ne szólhasson bele, s hogy a hivatali állásokban arányosan részesedjenek a katolikusokkal; mindez pedig kerüljön bele a koronázási hitlevélbe is.

A két dunai kerület – katolikus pártnak is mondták őket, mert a küldöttek többsége a római katolikus valláshoz tartozott – június 27-én válaszolt a tiszai előterjesztésre. Válaszuk fenntartotta a katolikus vallás államvallás jellegét, amiből következett, hogy az „akatolikus” felekezetek nem egyenjogúak, csak bevett religiók. Továbbra is fenntartják az állam, és bizonyos kérdésekben a római egyház felügyeleti és beleszólási jogát; a katolikus ünnepeket a protestánsok is kötelesek megülni, tilos a katolikus vallásról való áttérés, a hitehagyás. Nem járulnak hozzá, hogy a hivatalokban vallások szerinti arányokat állítsanak fel, de elfogadják, hogy kinevezéseknél a vallásra ne legyenek tekintettel. Ami a vegyes házasságokat illeti, ha az apa katolikus, minden gyermeke, ha az anya, a leányok legyenek katolikussá. Templomot, iskolát nem adnak vissza, a mai birtokállapot az irányadó.

Ez persze a világi katolikusok javaslata volt, az egyház képviselői korántsem voltak ilyen engedékenyek. A merev tagadást képviselők – akik számára a türelmi rendelet engedményei jelentették az elfogadható maximumot – Kollonich László kalocsai érsek körül tömörültek; Batthyány prímás már liberálisabb volt. Abban viszont mindnyájan egyetértettek, hogy a koronázási hitlevélben a vallás kérdéséről ne essék szó, s hogy a felekezeti ügyet törvény helyett csak rendelet szabályozza.

A klérus, amelyhez a főnemesség egy része is csatlakozott, ekkor már egyre inkább az uralkodóhoz közeledett, s belé vetette reményét. A főpapság II. József alatt teljes ellenzékben volt, s 1790 elején a nemesi—nemzeti mozgalom mellé állt.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Az előterjesztést mindenki ámulattal fogadta: a király folytatja II. József politikáját, de mindezt alkotmányos úton; s ami a nemesség többségében nagy megkönnyebülést váltott ki: az előterjesztésben egy szó sem esett a parasztok országgyűlési képviseletéről. Hozzátehetjük: valóban nem sok, ami a királyi előterjesztésben a nem nemes osztályok érdekében megfogalmazást nyert, de több, mint amennyi az országgyűlési vitákban öt hónap alatt elhangzott. A reformerek kezdtek felfigyelni Lipótra.

12-én közfelkiáltással Lipót negyedik fiát, a 18 éves Sándor Lipót főherceget választották nádorrá. „Amint nem kételkedünk abban, hogy kedveltséged e tiszte betöltésében pontosan fog őrködni törvényes királyi jogaink felett, éppúgy akarjuk és óhajtjuk, hogy figyelemmel legyen a rendek törvényes jogainak és az ország közszabadságainak fenntartására” – mondotta fiának Lipót a nádori eskü letételekor.[90] Igaz, a nádorválasztás éjjelén – rendőri jelentés szerint – „rosszindulatú emberek” tüntetést rendeztek tiltakozásul az ellen, hogy a nádori méltóságot az uralkodóház egy tagja tölti be, mindez azonban nem zavarta meg a rendek és a király kialakulóban levő összhangját.

14-én reggel került sor a koronázásra, utána több száz terítékes fényes ebéd volt a Várban. Az uralkodó barátságos, kedves, a rendek önfeledten vivátoznak. Ugyan ki emlékeznék a korábbi ellentétekre. Ahogy Gvadányi írta:

Megtérek, mert láttam országnak királyát,
Helyesebben mondom: országunknak atyját.
Atyját, mivel láttam az ő indulatját,
minden jókat tenni, kegyes akaratját.[91]

A koronázás utáni napon az uralkodó és udvara elvonult, az országgyűlés pedig megkezdte a királyi előterjesztés vitáját. A hosszan elhúzódó viták végül is teljes kompromisszummal végződtek, néhány vonatkozásban mégis fontos eredményt hoztak: mindenekelőtt törvénybe iktatták az ország önállóságát a birodalmon belül. Ahogy a X. törvénycikk mondja: „Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és független, azaz semmi más országnak nincs alávetve, … így tulajdon törvényei és szokásai szerint igazgatandó és kormányozandó, nem pedig más tartományok módjára.” A 12. cikkely pedig ehhez még hozzáfűzi: „a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázatának joga a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésen törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kívül senki sem gyakorolhatja”. Kimondják, hogy a törvényekkel ellenkező uralkodói rendeleteket egyetlen kormányszék sem fogadhat el, a helytartótanács pedig „tartozik észrevételeit az uralkodónak előterjeszteni” (14. cikkely).[92] Nagy jelentőségűek voltak ezek a törvények, bár a kezdeti nemzeti követeléseknek a minimumát is alig tartalmazták. A rendek megpróbálták más vonatkozásban is körülbástyázni a különállást, ezeket azonban Lipót király nem hagyta jóvá. Ahogy a nyomtatott országgyűlési naplóban olvassuk: „A nemzeti katonaságról szóló cikk ő felsége által indokolás nélkül kihagyatott.”[93]

II. Józsefnek az ország beolvasztására irányuló törekvéseit részben megkönnyítette, hogy a törvények nem szabályozták a kormányzás módját. Most a rendek sorozatos cikkelyekben pótolták a mulasztást. Kimondották, hogy a trónra lépő új uralkodó fél éven belül köteles magát megkoronáztatni, a koronát Budán kell őrizni, s az országgyűlés legalább háromévenként összehívandó. Sorozatos cikkelyek szabályozták a kormányhivatalok működési területét és hatáskörét, kimondva: székhelyüket ezentúl az ország fővárosában, Pesten tartsák, tagjaikat vallási különbségre való tekintet nélkül az országlakosok közül nevezzék ki.

Nagy horderejű a 26. és a 27. cikkely, amely fenntartja ugyan a katolikus egyház államegyház jellegét, de a protestáns felekezetnek és a görögkeleti egyháznak szinte minden lényeges kérdésben egyenjogúságot biztosít. Megszűnik a korábbi magán- és nyilvános istentisztelet közti különbség, a jövőben teljes jogot kapnak templom-, torony-, lelkészlak- és iskolaépítésre, haranghasználatra, s kötelezik a földesurakat, hogy az egyház, a lelkész és az iskola számára alkalmas telket bocsássanak rendelkezésre. Kimondják, hogy vallásával ellenkező szertartásra vagy esküre senki sem kényszeríthető, hogy bármely felekezet hívei fölött csak saját egyházi kormányzatuk rendelkezhet – házassági ügyekben is –, hogy más vallású papság részére senki semmilyen szolgáltatással nem tartozik, s a vallási hovatartozás nem számít a közhivatalok betöltésénél.

A jobbágyok vonatkozásában megelégedett az országgyűlés a meglevő állapotok törvényesítésével. Becikkelyezték a II. József által biztosított szabad költözést, Mária Terézia úrbéri rendelkezését, s peres ügyekben engedélyezték a jobbágynak a királyi táblára való fellebbezést, de visszaállították az úriszéket.

Az erdélyi országgyűlés

A hagyományosnak mondható és a bécsi udvartól is szított magyar–szász ellentét az 178O-as években jelentősen csökkent. Miután II. József megszüntette a szász univerzitást, s engedélyezte magyarok és románok beköltözését a szász városokba, a szászok sokszázados különállásuk védelmében szembefordultak a császárral. Így 1790-re létrejöhetett bizonyos magyar‐székely–szász együttműködés. Ez azonban nem sokáig tartott. § szászok érdekei nem terjedtek túl saját kiváltságaik visszaszerzésén (de a a József által bevezetett német hivatalos nyelvet szívesen megtartották volna), az Erdélybe is átcsapó magyar rendi-nemzeti törekvésekkel élesen szembefordultak. Részben ennek volt a következménye, hogy a magát viszonylag gyöngének érző nemesség körében számos híve volt a Magyarországgal való egyesülésnek, az uniónak.

Mindeddig az erdélyiek ellenezték az uniót, főként azért, mert Erdélyben a protestánsok sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, mint Magyarországon. Mihelyt azonban Magyarországon enyhült a felekezeti ellentét, s maguk a katolikusok is a protestánsok vallási és politikai egyenlőségéért szálltak síkra, „a két magyar haza” egyesítésének gondolata rohamosan hódított a nemesség körében. Ebben az irányban hatottak egyébként II. József rendeletei is, így az erdélyi kancelláriának a magyar kancelláriával való egyesítése, ami gyakorlatilag magyarországi közigazgatás alá vonta Erdélyt.

Mivel a magyarországi rendek is erőteljesen követelték az uniót, Lipót király, nem akarván ezzel elmérgesíteni a helyzetet, kezdetben hallgatólagosan maga is az egyesülés mellett foglalt állást, annyira, hogy amikor 1790 márciusában visszaállította a három nemzet korábbi kiváltságait, a külön erdélyi kancellária visszaállítását nem rendelte el, s az erdélyi gubernium is a magyar kancelláriának maradt alárendelve.

Az erdélyi országgyűlést – abban a hiszemben, hogy addigra magyar királlyá koronázása végbemegy – augusztus 30-ra hirdette meg az uralkodó; a szász Nagyszeben helyett hosszú idő után ismét a magyar Kolozsvárra. Amikor azután július végén látszott, hogy Magyarországon a dolgok elhúzódnak, Bánffy György gróf gubernátor javasolta a diéta elnapolását, arra hivatkozva, hogy abból zavarok támadhatnak, ha Erdélynek Magyarország előtt kellene az uralkodó előtt hódolnia. A haditanács azt javasolta, hogy amíg nem tudnak elegendő katonaságot összevonni Erdélyben, addig ne tartsanak országgyűlést. Így azután az új időpontot december 21-re tűzték ki.

Az. országgyűlésen az uralkodót képviselő báró Rall altábornagy utasítása már a megváltozott politikai helyzetben, augusztusban készült. Az államtanács a divide et impera elv alkalmazását ajánlotta Lipótnak, s maga Kaunitz kancellár is nagyon károsnak mondta az Erdély és Magyarország egyesítésére irányuló törekvéseket. Rall tehát arra kapott utasítást, hogy ragadjon meg minden eszközt, hogy az unió gondolata föl se merüljön a diétán, mert – amint az uralkodó írta – ehhez az egyesítéshez sohasem járulhat hozzá.

A diéta előkészítése nagy gonddal történt. Az udvar lépéseket tett a szászok megnyerésére, Nemes János gróf pedig a székelyek körében folytatott a vármegyei nemesség elleni propagandát. A három nemzet küldöttein kívül az udvar mintegy 50 személyt – mind az udvarhoz hű ember – hívott meg névre szóló külön meghívással.

Az országgyűlés mindenekelőtt újra törvénybe iktatta I. Lipót 1691. évi diplomáját: a három nemzet és a négy bevett vallás rendszerét, kiegészítve azt a görögkeletiek szabad vallásgyakorlatával. Az unió ügye hamar lekerült a napirendről, de Kraszna és Közép-Szolnok megye, valamint Kővár-vidék küldöttei megbízóik nevében kijelentették, hogy az uralkodónak tett hűségeskü a jövőben sem gátolja őket abban a törekvésükben, hogy mint a Partium északi része, Magyarországhoz ne csatlakozzanak. Nagyobb vitát váltott ki a kancellária kérdése. A nemesség amellett volt, hogy a kancellária maradjon a József által egyesített formájában, a székelyek és a szászok azonban – a már említett Nemes János gróf agitálására – ennek ellentmondtak.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

„Ami a legborzasztóbb – írja 1790. július 16-án Szulyovszky Menyhért, Zemplén megye katolikus követe Rhédey Lajosnak –, hogy a papok a katolikus urak nagy részét a maguk pártjára vonták… Ezek azt mondják, nincs jogunk újításokat kezdeni, maradjunk a régi alkotmánynál, ősapáink példáját követve… Hidd el barátom, sohasem voltam semmiféle papnak barátja, de most, hogy látom gonoszságukat, s minden alkalommal csak még jobban meggyőződöm róla, hogy Istennek ezek a haszontalan teremtményei nem a haza javán, hanem csak hatalmuk megtartásán igyekeznek, úgyhogy készebbek volnának a haza üdvét és szabadságát aláásni, mint kiravaszkodott kiváltságaikból csak egy hajszálnyit is engedni, úgy meggyűlöltem ezt az istentelen fajzatot, hogy kész volnék magam kezével sorban mind az akasztófára felhúzni.”[94] Egy fél év múlva, amikor az országgyűlés mérlegét felállítja, már azt is látja, hogy nemcsak a klérust, a nemességet is csak a maga haszna, a „privatismus” vezette. Az ország szabadságát nem II. József, hanem most a magyar rendek tették sírba – írja. „Ezzel a nemességgel nincs mit kezdeni, talán egyszer, hosszas neveléssel egy egységes, új nemzedék állhat elő, de vajon lesz-e még ilyen jó alkalom, mint ez a mostani volt?”[95] Ugyan mit lehet várni a rendektől — írja a diéta után Bohus János kapitány is –, „az országgyűlésen mind jogokért és szabadságért kiabáltak, de nem az emberiség, csak egyes emberek jogáért. És ugyanezek az egyes emberek azt akarják és azon fáradoznak, hogy őket tartsák a nemzetnek.”[96]

Az elkeseredés és a csalódottság legszenvedélyesebben azokból tört elő, akik 1790-es kiállásukkal elvágták maguk mögött a visszavonulás útját. Közöttük van Laczkovics János. a Graeven-huszárezred kapitánya, a patrióták jellegzetes képviselője, akinek a nemesség megalkuvása egyéni életpályáját is derékba törte. Laczkovics egyik értelmi szerzője volt annak a kérvénynek, amelyben a Graeven—ezred tisztikara az országgyűléshez fordult, magyar vezényleti nyelvet, magyar csapatokhoz magyar tiszteket kívánt. Az országgyűlés felkarolta az ügyet, amikor azonban a hatalmi helyzetében megerősödött uralkodó a kérvényt aláíró tiszteket haditörvényszék elé állította, kezdeti fogadkozások után teljesen sorsukra hagyta őket. Laczkovicsot német ezredbe való áthelyezésre ítélték, ő azonban inkább – nem utolsósorban azért, mert bízott abban, hogy a rendek révén rehabilitálást nyerhet – lemondott rangjáról. Meg is próbált mindent, de hiába. Amikor látta, hogy ügyét elejtették, mert még felemlítése is zavarná a királlyal készülő megegyezést, szenvedélyes és féktelen természete teljes erejével a rendek ellen fordult. Mind csak a maga javát nézi – írta volt tiszttársának, Szily Ádámnak –, s ha azt egyszer biztosítva látja, semmi mással nem törődik. A magyar nemes olyan, mint a gyermek vagy a vénember: mágnás, főpap előtt kétrét görnyed, királyát istennek véli, címért, kitüntetésért barátját, családját, az országot is hajlandó eladni, ugyanakkor a parasztban csak robotoló teherhordó állatot lát. Maró szatírában rajzolta meg a magyar nemes kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodó, műveletlen típusát, „ki a ködöt párolgó Werbőczyt pipafüstje között szomorúan olvassa, … privilégiumjait, nemességét hányja-veti, mint megőrült dühödött ember széles kardját forgatja, mint Donkisot a szélmalmokkal viaskodik, arany hegyeket ígér, s kijózanodása után tökmaggal fizet”.[97] Erre a nemességre nincs már mit számítani, összegezte véleményét, „hasonlítani lehet az olyan gyümölcshöz, mely az igen elérés végett rothadásnak indul s a földre lehull, hogy más, fiatalabb gyümölcsnek helyt adjon”.[98]

Laczkovics szenvedélyes álláspontja kifejezte mindazok kiábrándultságát, akik a nemzeti vagy polgári, vagy mindkét irányú reform ügyének diadalra juttatását várták az országgyűléstől és általában a köznemességtől.

A jozefinista értelmiség polgári reformokra vágyó része, ha lehet, még jobban csalódott a nemesi mozgalomban, s ez a csalódás megint az uralkodó felé fordította őket. Lipót király viselkedése általában bizalmat ébresztett bennük. Az, hogy az országgyűlési előterjesztésben tüntetően felkarolta a jobbágyok és a polgárok ügyét, hogy a vallási vitákban a klérussal szemben a protestánsok és görögkeletiek egyenjogúsága mellett döntött, mindez azt sejtette, hogy az uralkodó barátja a reformoknak. Ehhez járult az udvar ügyes propagandája, Hoffmann és társai munkássága, amely valóságos legendát szőtt Lipót személye és a toszkánai nagyhercegségben kifejtett felvilágosult politikája köré. Mindezt még növelte, hogy úgy látták, az alkotmányos formák megtartásával kíván uralkodni, nem követi József abszolutisztikus módszerét. Verseghy meg is mondotta 1794-ben a bíróság előtt, hogy a jozefinisták között az volt az általános vélemény: az udvar nem akar elállni II. József reformjaitól, csak a külpolitikai események miatt elhalasztotta azok megvalósítását. Mindez bizakodóvá tette őket az országgyűlési bizottságok munkája iránt is.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

A teljes cikk.

Arató Endre

A feudális privilégiumok és a magyar–horvát viszony

A 18. század hatvanas éveitől a horvát nemesség az osztrák központosító politikával szemben egyre inkább szövetségre lépett a magyar rendekkel. Ez az összefogás különösen II. József korában erősödött meg. A császár intézkedései ugyanis a horvát feudális előjogokat a magyar nemesi alkotmányhoz hasonlóan sújtották. Amikor II. József életének utolsó napjaiban a Szent Koronát visszaadta, a magyar korona őrzésére horvát mágnások is érkeztek, s a közös öröm, amellyel a magyar és a horvát nemesség .a Szent Koronát fogadta, a régi helyzet restaurálására irányuló azonos célokat jelképezte. S amikor II. József halála előtt korábbi intézkedéseit visszavonta, ez – mint például Zágráb megye 1790. március 2-i felirata is tanúsítja – nagy örömmel töltötte el a horvát nemességet is.

A progresszív forrásból táplálkozó ideológia

Előbbre lépett a felvilágosodás gondolatának propagálásában Adam Tadija Blagojević, aki a horvát jozefinisták közül a legélesebben bírálta a szerzeteseket, s a parasztkérdést a kor legfájdalmasabb problémájának tekintette. Franciából azzal a céllal fordított, hogy népszerűsítse a fiziokrata eszméket. Amikor II. Józsefet szlavóniai útja alkalmából üdvözölte, ez egyet jelentett a horvát nemesi nacionalizmus kritikájával, de sem ő, sem Tituš Brezovački (előbb pálos rendi szerzetes, majd világi pap) nem népszerűsítette a modern nemzeti gondolatot. Utóbbi antiklerikalizmusa miatt állandó viszályban élt felettes egyházi hatóságaival. Jól látta a kor visszásságait, az elmaradottságot, bírálta Horvátország politikai viszonyait.

Mindhármuk, de különösen Blagojević és Brezovački tevékenységétől eltérően Matija Petar Katančić ferences szerzetes munkásságában nem a felvilágosodás társadalmi eszméi, hanem inkább a nemzeti ideológia eszméi domináltak. Koncepciója abban is különbözött társaiétól, hogy a horvát nemesi mozgalom híveként szemben állt II. Józseffel, és a császár halála után a magyar korona Budára való visszatéréséről énekelt (1790).

A feudális nemzeti mozgalom

II. József uralkodásának végén, 1790 februárjától a szerb főpapság s a 18. század folyamán kialakuló világi és papi értelmiség, valamint a határőrtisztek – nem utolsósorban a kiváltságaikat is veszélyeztető magyar nemzeti mozgalom kibontakozásának, fellendülésének következményeképpen – szükségesnek tartották régi előjogaik újbóli biztosítását.

A szász kiváltságok és a nemzeti ideológia

Ezekben a századokban már – nem utolsósorban a koncivilitás körül – kibontakoztak a magyar–szász rendi ellentétek, amelyek a Habsburg-uralom alatt tovább éleződtek. II. József uralkodása idején épült ki, rövid időre – a császár magyar és szász kiváltságokat egyaránt sújtó intézkedései következtében –, a két nép kiváltságosai közötti szövetség.

A szász–magyar viszony, a szász képviselők az erdélyi országgyűlésen

II. József rendeleteinek visszavonását és halálát követően: „Valóságos mámor fogta el a lelkeket: nemesek meg tisztviselők, magyarok meg szászok együtt ettek és ittak, együtt kerekedtek táncra világos nappal utcán és országúton egyaránt.”[99] S a feudális nemzeti eszme az öröm pillanataiban is megfogalmazódott: „A szászok ismét különálló nemzettestet, s mint ilyen, az ország első rendjét alkotják. Ősi alkotmányukat és igazságszolgáltatásukat helyreállították…”[100]

Ezek után a szászok hozzáfogtak régi jogaik visszaállításához, új comest választottak Michael Bruckenthal személyében. E restaurációs törekvések folyamán került sor az erdélyi országgyűlés összehívására. 1790 májusában összegyűlt a szász nemzeti univerzitás, amely az országgyűlési követeknek a Magyarországgal való unió megakadályozására, az országgyűlésen a nemzetenkénti szavazásra, a vitás ügyekben az udvar döntésére vonatkozó utasítást adott, s ezzel a területi-gazdasági széttagoltság és a rendi jogok fenntartását szolgálván, kerékkötőjévé lett a polgári irányú fejlődésnek. Ugyanakkor a megfelelő számú szász tisztviselő alkalmazását, a szász autonómia fenntartását, a céhek megreformálását, a jobbágyok és a nemesek viszonyának rendezését, a szász iskolák gazdasági alapjainak biztosítását követelő utasítások haladó polgári-nemzeti jellegű követeléseket fejeztek ki.

Ezek a követelések, bár a kolozsvári országgyűlés a kölcsönös megértés szellemében nyílt meg, több pontban összeütköztek a magyar nemesség állásfoglalásával. Elsősorban a nyelvkérdésben folyt nagy vita. A szászok, német anyanyelvűek lévén, tiltakoztak a magyar nyelvi törekvések, a hivatalos magyar nyelv és a magyar iskolák felállítása ellen a Szászföldön. Az unió problémája ugyancsak vitás volt az erdélyi országgyűlésen.

Változatlanul nagy volt az ellentét a koncivilitás kérdésében is. A szászok ragaszkodtak a koncivilitás eltörléséhez és a II. József rendeletei előtti helyzet visszaállításához.

A modern román nemzeti eszmevilág kialakulása

II. József uralkodása kedvező hatást fejtett ki a románság nemzeti fejlődésére. Ezt különösen elősegítették azok az intézkedések, amelyek eltörölték a három nemzet feudális privilégiumait. Ilyen volt az 1781. évi pátens, amely biztosította a szászföldi románoknak a polgárjogot, továbbá az 1784. évi rendelet, amely a három nemzet privilegizált helyzetét megszüntetve tizenegy megyére osztotta fel Erdélyt, s nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül lehetővé tette a hivatalviselést. Nagy jelentősége volt annak is, hogy II. József uralkodásának idején mintegy 300 iskolából álló román alsófokú iskolahálózat jött létre, s Balázsfalván, Temesvárott és Nagyváradon román tanítóképzők nyitották meg kapuikat.

A Supplex Libellus Valachorum

Nem véletlen, hogy a román főpapok és értelmiség által a császárhoz 1791-ben benyújtott kérvény II. József halála után született. A császár még életében visszavonta a román fejlődés szempontjából is kedvező rendeleteket, s halála után az udvar visszaállította az erdélyi alkotmányt, amely biztosította a három kiváltságos „nemzet” korábbi jogait.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Már II. József, aki öccse fiat mint trónörökösjelöltet maga mellé vette, csodálkozva állapította meg az ifjú Ferenc egykedvűségét, azt, hogy semmi sem érdekli. A közöny később is mindvégig jellemző rá, mint a középszerű emberek jellegzetes vonása. Mert Ferenc sem tehetségben, sem egyéniségben nem mérkőzhetett apjával vagy nagybátyjával, de még öccseivel sem, akik nála sokkal jelentékenyebb egyéniségek voltak. Károly főherceg mint szervező, mint hadvezér és politikus egyaránt kimagasló képességekkel rendelkezett; a nádori méltóságot viselő Sándor Lipót és utódja József nádor, vagy a polgárlányt feleségül vevő stájerországi majd frankfurti kormányzó, János főherceg mind magasan fölötte álltak Ferencnek. Az új uralkodó kötelességtudó, a maga módján lelkiismeretes bürokrata volt, elsajátította a kormányzás külsőségeit, de szellemi erejéből nem telt arra, hogy az államügyekben önálló véleménye legyen. Az egyszer elfogadott tanácshoz a tehetségtelenek makacsságával ragaszkodott, s legszívesebben megakadályozott volna minden változást, ahogy majd fél évszázados uralmára a kormányzati mozdulatlanság a jellemző. Amikor a francia társadalom és állam a forradalom tüzében teljesen átalakult, amikor egész Európában a jelentős reformok sora ment végbe, és kialakult a polgári állam, Ferenc kormányzata egyetlen feladatának a már régen elavult meglevő konzerválását tartotta. .A minden újítás iránti bizalmatlanság miatt fokozatosan eltávolította környezetéből azokat, akik reformokat, változtatást akartak, mindenekelőtt saját testvéreit, mert rugalmasabb politikát sürgettek, s mert féltékeny volt rájuk.

Ferenc, mint pedáns bürokrata, az állam minden ügyét kézben akarta tartani, ahogy a társadalom életének egészére ki akarta terjeszteni ellenőrzését.

Ez a rendszer az abszolutizmus csúcsszervének megnövelését vonta maga után, s túlterhelte a kormányzó apparátust, nemegyszer teljesen jelentéktelen ügyekkel. Messzebb néző elgondolás persze nem volt a kormányzati intézkedések mögött. Ahogy később Metternich kifejezte: Ausztriát igazgatják és nem kormányozzák. Ennek megfelelően mindjobban előtérbe került a rendőrminisztérium, amit trónra lépése után Ferenc azonnal megszerveztetett, s a Lipót alatt mellőzött Pergen grófra bízta a vezetését. Feladata volt mindenre ügyelni, megfigyelni az egyesületeket, ellenőrizni a külföldieket és a sajtótermékeket, ellátni a cenzúrát, ellenőrizni, hogy valaki nem csempész-e be az országba tiltott sajtóterméket. Ahogy a hivatalos utasítás kifejezte: feladata foglalkozni minden olyan üggyel, „mely nélkül az uralkodó szent személyének és családjának, az államnak és a magánosoknak biztonsága nem szavatolható”. Hogy ennek eleget tegyen, a rendőrség cenzorokból, besúgókból, „informátorokból” egész hálózatot épített ki, akik az uralkodóház tagjait is megfigyelték, s még a császári ház leveleit is cenzúrázták. A rendőrség – amely igyekezett a Habsburg-országokat hermetikusan elzárni, s még a gondolatok beáramlását is megakadályozni – hovatovább a ferenci rendszer legfőbb jelképévé lett.

Az abszolút rendszer vezető méltóságai, még inkább az egyes kiemelt bizalmi emberek szinte korlátlan befolyást élveztek. Ferenc a birodalom legelső posztjára, kabinet- és konferenciaminiszterré volt nevelőjét, a már öregedő Colloredo grófot nevezte ki. Colloredo egyenes, őszinte ember volt, nem tartozott egyik udvari csoporthoz sem, de a régi világ képviselője, a változtatások ellenzője, sokszor nem is elvi okokból, inkább gyöngeségből és kényelemből. A kormányban az aktivitást a külügyek vezetője, a Kaunitz helyébe lépő Thugut gróf képviselte, aki esküdt ellensége volt a forradalomnak; a mind jelentősebb kormányzati pozíciót elfoglaló rendőrminiszterrel egyetértésben ő szabta meg az 1790-es évek általános és fő politikai irányát.

Titkárként Ferenc továbbra is Johann Schloissnigg bárót, ugyancsak volt tanárát tartotta meg maga mellett, aki 1793 júniusában bekövetkező kegy vesztettségéig az uralkodó legbizalmasabb tanácsadója volt. Schloissnigg korábban tagja volt a szabadkőművesség balszárnyán elhelyezkedő illuminátus mozgalomnak, melyről a kortársak úgy tudták, hogy államfelforgató és forradalmi törekvéseket képvisel. II. Lipót ezért aggódott, hogy fiát, titkára révén behálózzák az illuminátusok, és mint trónörököst kijátsszák ellene. Schloissnigg azonban, ha valamikor voltak is forradalmi gondolatai, eddigre felhagyott velük, s lényegében a Colloredo-féle politikai elképzeléseket tette magáévá. Ferenc önállótlanságára jellemző, hogy vele véleményeztette az uralkodói döntésre felterjesztett iratokat, s még az államtanács vótumainak felülbírálatát is titkárára bízta. Schloissnigg, majd a titkárságban utóda, Anton Vogel, az államtanács irodaigazgatója, külön papírlapokra írták fel megjegyzéseiket, amiket azután Ferenc minden változtatás nélkül mint saját véleményét az aktákra másolt. Mivel a bizalmi ember által írt javaslatok az uralkodónál maradtak, aki azokat gondos bürokrataként rendezve, saját dolgozószobájában őrizte, az államtanács nem is sejtette, hogy nem maga a császár vizsgálja felül javaslataikat. Az államtanácsosok – Hatzfeld és Zinzendorf grófok, Eger vagy Starhemberg herceg – panaszkodtak, hogy háttérbe szorulnak, javaslataikat az uralkodó elveti, tanácsukat nem kéri, de nem is gondolták, hogy köztük és a császár közt áll valaki. Igaz, a francia forradalom rohanó eseményei nem kedveztek sehol a monarchikus reformoknak, a kabineti abszolutizmusnak ez a minden változtatás elől való elzárkózása azonban szinte egyedülálló volt a maga korában, s a későbbiekben is minden kibontakozás legfőbb akadályozójává vált.

II. József és II. Lipót tanácsadói tehát mindjobban visszaszorultak, s azok jutottak irányításhoz, akik a reformokkal szemben a rendszer változatlan fenntartásának voltak hívei. Azok, akik az elhunyt császárral ellentétben úgy vélték, hogy a francia forradalommal és a hazai forradalmi megmozdulásokkal szemben a legjobb védekezés a régi mellett való merev kitartás. II. Lipót kezdeményezéseit sorban elejtették. Abbamaradt a törvények kodifikálása, elutasították a nem nemesek országgyűlési képviseletét, s a tartományfőnökök utasítást kaptak, hogy a jövőben erre vonatkozó kérvényeket ne vegyenek át. Lipót bizalmi embereit menesztették a közigazgatásból, visszamenőleg indexre helyezték és bevonták az általa íratott röpiratokat, szerzőik ellen eljárást indítottak. Megszigorították a cenzúrát, majd eltiltották a külföldi lapok behozatalát. A klérus hatalma ismét megnövekedett, visszaállították a József által feloszlatott szerzetesrendeket, az egyetemeket elözönlötték a volt jezsuiták. Magyarországon kiújultak a protestánsok sérelmei.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

A bizottságok 1791 augusztusában kezdték meg üléseiket, a megyék azonban már ezt megelőzőleg sorozatos feliratokban fordultak a helytartótanácshoz és az uralkodóhoz, amelyekben a bizottsági munkálatokba való folyamatos betekintést kívánták, hogy így ellenőrizhessék azokat. Mert jóllehet – olvassuk Gömör megye fölterjesztésében – „a biztos urak ösmeretes hazafiúságokhoz, egyedül a közjó és a haza boldogulására célzó szándékjokhoz teljes bizodalommal viseltetnek”, mégis visszagondolva a korábbi, József alatti időkre, amikor egyrészt saját jogaitól és kiváltságaitól, másrészt „már-már az ország sarkalatos prerogatíváitól” is megfosztották a nemességet, „a különös vigilantiát” éppen nem látják hiábavalónak.[101] Bihar megye nyugtalanságában a nádorhoz írt, kérve: „méltóztassék elsőben is azokat a princípiumokat, amelyek szerént a deputációk dolgozni fognak… közleni.”[102] A princípiumok izgatják Trencsén megyét is, nehogy úgy járjanak, mint József alatt, amikor is a nemesi rend, „amelyet a születés fénye és jogai különböztetnek meg a többi embertől, a hitvány néppel azonos elbánásban részesült”.[103]

A megyei nemesség tehát a számára hátrányos reformoktól félt, mert az, hogy az uralkodó ilyen javaslatokat vár a bizottságtól, már az országgyűlési előterjesztés alapján sem volt vitás. Azt, hogy II. Lipót nem óhajtotta ölbe tett kézzel kivárni a bizottsági állásfoglalásokat, hanem erélyes akciókra készült a reformok érdekében, már láttuk az előzőkben. A reformok körüli harcot érezte meg a társadalom egésze, amikor egyik oldalról a megyék, egyes nagyurak vagy nemesek, a másikról azonban polgáremberek, kereskedők, értelmiségiek, akadémiai professzorok és mezővárosi tanítók egyaránt fölkeresték beadványaikkal, javaslataikkal a bizottságokat, tanúsítva, hogy a nemesi közvélemény ellenpólusaként már kitapintható egy másik, egyelőre még csak félénken reformer, de már a polgári átalakulás irányába néző törekvés.

A bizottsági munkálatok alig néhány hónapja folytak, amikor Ferenc trónra lépésével lényeges változás állt be: a bizottsági tagok kiszabadultak a meggyőződésük és az uralkodó kívánsága közti ellentét súlyos dilemmájából; Ferenc király maga sem kívánta a reformot. A változatlan állandóságot hirdető politika légkörében azonban a deputációk egész működése feleslegessé és értelmetlenné vált, a közvélemény érdeklődése néhány hónap alatt teljesen meg is szűnt. A bizottságok mégis tovább folytatták munkájukat, s 1793–1794-ben, egyre reakciósabb légkörben, amikorra az 1790—ben még reformer tagok nagy része is visszahátrált, elkészítették javaslataikat. Utolsónak a jogügyi bizottság, 1795 februárjában. A feudális társadalmi rendet megbontani vagy megreformálni egyik bizottsági javaslat sem akarta.

A Sándor Lipót nádor elnökletével dolgozó közpolitikai bizottság az ország alkotmányával, az országgyűlés összetételével, a megyei rendszer működésével foglalkozott. Az országgyűlési reform annyiból állt, hogy ezentúl a megyéknek 3-3, a 10 ezer lakoson felüli városoknak 1-1 követet javasoltak, de kimondták, hogy a jövőben felnövő városok már csak a legközelebbi szomszédjukkal közösen bírjanak egy szavazatot. Az országgyűlés és a királyi hatalom jogkörének elhatárolásában – a referátum készítője, ócsai Balogh Péter, 1792 óta Torontál megye főispánja, már régen hátat fordított korábbi közjogi radikalizmusának – a felvilágosodás jellegzetes frazeológiája sem tudja a változatlan feudális tartalmat elleplezni. Polgári társaságról, legislativáról, egzekutíváról beszél, de a rendi dualizmuson, az uralkodó és a nemesség kialakult viszonyán már nem akar változtatni. A megyegyűlésekre – úgy vélték – be kell engedni a városok küldötteit is, de egy városnak csak egy szavazata lehessen, vagyis a városi közösség a vármegyében annyit számítson, mint egy nemesúr. A bizottság fő törekvése tehát a nemesi túlsúly biztosítása és a polgári rend érvényesülésének megakadályozása volt.

Még nyíltabban megmutatkozott a feudális állapotok rögzítésének tendenciája az urbáriális bizottság javaslatában, hiszen itt a földesúr és a jobbágy viszonyában kellett állást foglalni. A bizottság elfogadta alapul Mária Terézia úrbéri rendelkezését (amelyen azonban a részletekben több helyen szigorított), de vezérelvként kimondta, hogy minden föld tulajdonjoga a földesúré, azé is, amelyet a jobbágy művel. Ezek után nem meglepő, hogy a bizottság elsősorban azt vélte feladatának, hogy részletesen rögzítse a földesúri jogokat – kocsma- és malomtartás, pálinkafőzés, vásár-, rév- és erdőjog –, s körülírja a jobbágyköltözés feltételeit. A robot szabályozásánál kizárólag a földesúri érdekek nyertek kifejezést: az évi 52 igás vagy 104 kézi robotnap háromnegyed részét a földesúr a hat nyári hónapban követelheti meg, sőt szükség esetén az egész évre kötelező robotnapokat nyárra összpontosíthatja. Ezeket az „anticipált” robotnapokat azonban, ha a jobbágy kívánja, készpénzben, napszámmal kell megfizetni. A jobbágy és földesúr közti úrbéri szerződések érvényét a bizottság 32 évre korlátozta, örökös szerződést azzal az indoklással, hogy sérti a földesúr örököseinek jogát, nem engedélyezett többé.

A földesúr–jobbágy viszony stabilizálása volt a fő gondja a jogi bizottságnak is: az úriszéket hosszas mérlegelés után továbbra is fenntartották, mert – mondja az indokolás – a közjóra is hasznos, ha a földesuraknak tekintélye van jobbágyaik előtt, márpedig ez a tekintély csak növekedik, ha a földesúr bírája is jobbágyának. Még a jobbágyok egymás közti pereiben is elvetették a falusi bíró ítélkezését, azzal, hogy nem ért a joghoz.

Engedékenyebb a bizottságok állásfoglalása ott, ahol Mária Terézia vagy II. József népjóléti programjával kapcsolatban mondottak véleményt.

A patrióta nemesi ellenzék

Orczy 1790-ben azok közé tartozott, akik kapcsolatba léptek a porosz királlyal; II. József halála után a rendek őrá bízták a nemesi bandériumok parancsnokságát.

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

II. József, majd II. Lipót alatt viszont a Belgiumba vezényelt szerb határőr-katonaság is közvetlen kapcsolatba került a forradalmi Franciaországgal; az uralkodó meg is szigorította a levélcenzúrát. 1790-ben, a temesvári szerb nemzeti kongresszuson, ahogy láttuk, már megütközött a konzervatív nemesi tábor a forradalmi nacionalistákkal, akiknek a magyar jakobinus mozgalomból ismert Sečanac (Szecsanacz) Jovan volt a szószólójuk.

Martinovics Ignác

1783-ban II. József kinevezte a lembergi főiskola, majd hamarosan az egyetem természettan professzorává. Utazásokat tett Európa nyugati részein, önerejéből széles körű nyelvismeretet szerzett. Tudományos tevékenységet elsősorban a természettudományok területén fejtett ki, de érdekelte a filozófia és a politika is.

Első dolgozatai még az idealista filozófia hívének mutatják, de 1788-ban megjelent Mémoires philosophiques című munkája már arról tanúskodik, hogy materialistává és ateistává lett. Ezzel párhuzamosan alakult politikai felfogása is. A nyolcvanas évek végére már a polgári átalakulás híve, de a reformokat felülről, az uralkodótól várja.

írásainak olvasása nyomán rendkívüli akaraterejű, óriási munkabírású és fáradhatatlanul kitartó ember képe rajzolódik elénk, aki elsőrendű szellemi képesség, kitűnő memória, magas fokú intelligencia és széles körű tudás birtokában volt. Szuggesztív, vitára mindig kész egyéniségével az embereket könnyen meggyőzte érveivel, ugyanakkor szenvedélyes és makacs, mérhetetlenül nagy ambícióktól fűtött, mindenáron – akár mások rovására is – érvényesülni akaró egyéniség volt: karrierista, hiú, gőgös és önhitt ember, aki elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott.

1790-ben elérkezettnek látta az időt, hogy a politika terére lépjen. Ekkor írta első röpiratát (Oratio ad Proceres), amelyben országgyűlési beszéd formájában a nemességhez fordul, és felszólítja: rázzák le az arisztokraták és a klérus uralmát. Pályázik a pesti egyetem fizika tanszékére, de a jezsuiták kibuktatják.

1791 nyarán megismerkedik [[Gotthardi Ferenc|Gotthardival]], Lipót titkosrendőrségének vezetőjével, s abban a reményben, hogy jelentéseivel magára vonhatja az uralkodó figyelmét, s ezzel megnyílik előtte a politikai érvényesülés útja, beáll a rendőrbesúgók sorába.

Ettől kezdve sűrűn találkozunk [[Gotthardi Ferenc|Gotthardihoz]] írott bizalmas jelentéseivel, melyekben a magyarországi titkos társaságok összejöveteleiről, a patrióták, illuminátusok és jezsuiták terveiről számol be, fizetett kémek módjára felnagyított és kiszínezett formában. Fölényes biztonsággal ítél mindenkiről, és kéretlenül is állandóan tanácsokat ad, de úgy, hogy mindig saját magát helyezi előtérbe. Hiszi, hogy Lipót császár a jozefinista politika nyomdokain kíván haladni, s ebben a reformpolitikában vezető helyet szán magának. Európai látókörű, felvilágosodott reformer, de patriotizmus nincs benne. Haza, szülőföld, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra vagy nemzeti függetlenség elavult, nevetséges dolgok előtte. Hajnóczyékkal ellentétben, akik a nemességet igyekeznek meggyőzni a polgári átalakulás szükséges voltáról, ő a királyt akarja rávenni a reformokra, a magyar nemesség, sőt a magyar hagyományok kíméletlen megsemmisítése révén is. A trónt és a birodalmat, nem pedig a magyar nép érdekeit tartja szeme előtt. Még a polgári reformtörekvéseket is elítéli, ha azok nemzeti oldalról jönnek. Inti az uralkodót, hogy a nagy engedékenység egy nemzetnél sem eredményez jót, legkevésbé a magyarnál: „az olyan műveletlen népet, mint amilyen a magyar nemesség és papság, eréllyel és megingathatatlanul kell kézben tartani és emberi kormányformára szorítani”.[104] Kész megvédeni Lipót burkoltan alkotmányellenes törekvéseit, s javasolja, hogy a magyar nemesek letörésére mozgósítsák a határőrvidéki szerb katonaságot. Polgári törekvésekből fakadó reformjavaslatai így kifejezetten magyarellenes élt kapnak, s ha megvalósulnak, nem a hazai polgári kibontakozást, hanem a korlátlan uralkodói hatalmat és az összbirodalmi egységet erősítik.

II. Lipót meg volt elégedve szolgálataival: kinevezte udvari kémikussá és szászvári apáttá, anyagilag gavallérosan jutalmazta. 1791 legvégén pedig – erről már volt szó korábban – sokat ígérő feladatot bízott rá: a magyarországi parasztmozgalmak titokban való felszítását. Úgy látszott, teljesül régi vágya; ha a háttérből is, de fontos politikai szerepet játszhat.

Lipót halálával kiváltságos helyzete és érvényesülési reményei egy csapásra megsemmisültek. Ferenc nem akart érintkezni vele, tiszteletdíja megszűnt, az udvart el kellett hagynia. Ekkor kezdődik belső küzdelme meggyőződése és az érvényesülés között. Igazi érzései a demokratikus átalakulás irányába húznak, de nem bírja elviselni a mellőzöttséget, s kész volna elnyomni meggyőződését, ha ezen az áron hatalomhoz, hírnévhez, karrierhez juthatna. Átmeneti forradalmi korszakokban másutt is felbukkannak a hozzá, hasonló kalandortípusok, akik tehetségesek, műveltek, megfelelő körülmények közt hazájuk hasznos munkásai lehetnének, de hiányzik belőlük a jellem szilárdsága, s meggyőződésüket készek áldozatul dobni, ha ez az ára, hogy érvényesüléshez, hatalomhoz, pénzhez jussanak.

Ebben az időben kezd felfigyelni a magyarországi radikális értelmiség és a patrióta köznemesség erősödő ellenállására. Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát. Ekkor írja leghatásosabb röpiratát: Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz. A kéziratban terjesztett röpiratot Gorani, a francia forradalom népszerű publicistája nevében, franciául írta, s benne nevetségessé teszi Ferenc és udvara reakciós erőlködését. Az utolsó fejezetben pedig, a nemzeti törekvéseknek mindeddig ádáz ellensége, az udvar kegyeit hajszoló aulikus, kiáll a köznemesi törekvések mellett. Az ausztriai ház – olvassuk – kezdettől fogva „egész dühösséggel” a magyar nemesség kiirtására törekedett, „mert ha egyszer ez odavan, akkor kész az egész nemzetnek rabsága és az ausztriai ház semmi akadályt többé nem talál, hogy kénye-kedve szerint kiszívja az ország vérét”. Ez volt a politikája Mária Teréziának, ez Józsefnek és Lipótnak, s ugyanezt a taktikát folytatja Ferenc is, csak simább módszerekkel.[105]

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Az államadósságok növekedési üteme II. József török háborúja, majd a francia háborúk idején gyorsult fel rohamosan. A pénz második leértékelése után az államháztartás nagy fáradsággal helyrehozott egyensúlyát az 1821. évi itáliai beatkozás ingatta meg. A pénzügyek intézője, Stadion gróf ismét az államkölcsönök eszközéhez nyúlt. Az évtized végén a Habsburg-udvar nem tudott beavatkozni az orosz–török háborúba, mint ahogyan az 1830. évi júliusi forradalommal és hatásaival szemben, majd az 1830-as évek végén az úgynevezett keleti kérdésben is a tétlen szemlélő szerepére kényszerült. A beavatkozásra más, nemzetközi diplomáciai okok mellett. anyagi eszközeinek elégtelensége miatt sem kerülhetett süt,

A nemzeti felszabadító és a polgári forradalmi tömegmozgalmak győzelmét az itáliai beavatkozás utáni években fegyveres erővel már nem tudta megakadályozni a Habsburg-dinasztia és kormánya, de jelentős fegyveres erőket tartott állandóan készenlétben az uralma alatt álló területeken esetleg fellobbanó hasonló megmozdulások vérbe fojtására vagy fellobbanásuk megakadályozására. Ez az oka annak, hogy a Habsburg-birodalom államadóssággai 1816 és 1840 között 739,1 millió konvenciós forintról (Ft C. M.)[106] 1045,2 millióra nőttek.

A bécsi kormány a dohány-, a sómonopólium és más közvetett adók, továbbá a vámbevételek révén iparkodott növelni jövedelmét. Közvetlen adóbevételei 1829 és 1840 között 50,23 millió konvenciós forintról 47,94 millióra csökkentek, míg közvetett adókból 1830-ban 98 milliót, 1840-ben. 107 milliót szedett be. Magyarország és Erdély határai a rendi kiváltságok miatt zárva voltak ezek előtt az adóbevételi források előtt, a sót kivéve. Államháztartási szempontok és az örökös tartományok lakosságának ellátása, iparának merkantilista szellemű védelme, a Habsburg-uralom alatt álló területeken az ipar piacának biztosítása, ugyanakkor e területeken a mezőgazdasági (főúri–nagybirtokos) érdekek képviselete együttesen állandó mozgatói a bécsi udvar vámpolitikájának.

Az állami vámbevételek növelésének szempontja is vezette a bécsi kormányt az egységes vámtarifát érvényesítő, egyetlen vámterület kialakítására irányuló törekvéseiben. Ezen irányelvek gyakorlati megvalósításaként terjesztette ki a központi vámszabályok hatályosságának körét 1796-ban, Lengyelország harmadik felosztásakor, Kelet-Galícia és Bukovina annektálását követően, ezekre a területekre. 1822 és 1826 között Vorarlberg és Tirol adta fel vámkülföld státusát. A bécsi kormány hatálytalanította a Lombard–Velencei Királyság külön vámrendszerét is, amit az 1820-as évekig megóvott, noha az 1815. évi bécsi kongresszus ezt az államot a Habsburg-ház tartományaihoz csatolta. 1826 után már csak Magyarországot és Erdélyt választotta el külön vámsorompó a Habsburgok jogára alatt levő más területektől.

Mária Terézia 1754. évi vámszabályzata kettős vámfalat épített fel: egy külsőt a Habsburg-uralom alatt álló területek elválasztására más államoktól és egy belsőt, a Lajtától nyugatra fekvő tartományok és Magyarország. illetve Erdély közé. Nyugat felé Magyarországról az örökös tartományok kettős vámsorompóján át vezetett az út más országokba.

Az örökös tartományokból Magyarországra és Erdélybe szállított áruk értékének 5%-át, a más országokból jövőknek 20, később 30 %-át kellett vámként leróni. A vámrendelet könnyítette a mezőgazdasági termékek bevitelét az örökös tartományokba, az onnan származó ipari termékekét Magyarországra; más államok felé a mezőgazdasági termékeket nehezítette; magyar és örökös tartományi viszonylatban is védővámokkal óvta az örökös tartományok ipari termékeit más területek áruinak versenyétől. II. József 1786. augusztus 1-i rendelete és 1788-ban életbe lépett vámtarifája vámmentességet biztosított az örökös tartományokból Magyarországra szállított minden árunak, míg fordított viszonylatban árufajtánként külön-külön vámtételt állapított meg. Ha a Magyarországról a Lajtán túli tartományokba vitt árura a tarifa nem állapított meg külön vámtételt, akkor a magyarországi importőr a Habsburg-birodalmon kívüli államból behozott áru vámjának a felét volt köteles fizetni. I. Ferenc 1795. évi vámrendelete előszavának VI. pontja fenntartotta a Magyarországról az örökös tartományokba kivitt és onnan behozott árukra vonatkozólag az 1788. évi tarifa tételeinek érvényességét. Más tekintetben az 1754. évi vámrendelet alapelveihez és gyakorlatához tért vissza. Megnehezítette az ipari nyersanyagok behozatalát Magyarországra. Egyes, az örökös tartományokban is termelt mezőgazdasági áruknak Magyarországról az örökös tartományokba irányuló beviteli vámját magasra emelte (például bor, faggyú). Az örökös tartományokból behozott iparcikkek vámját alacsonyra, a vámkülföldi országból importáltakét vagy nagyon magasra szabta, vagy éppen tilalmazta az importot (például a cukorét az örökös tartományok üzemeinek nyújtott védelem érdekében).

Főként a magyarországi kereskedők, de egyes áruféleségek esetében a feldolgozó iparágak művelőinek a helyzetét is nehezítette. Külföldi áruk behozatala esetén a kényszerútvonal kijelölése miatt bekövetkezett hosszabb szállítási idő ugyanis megdrágította az árut.

Így azután gazdaságpolitikai eszközök is növelték az örökös tartományok történelmi előzményekből származó időelőnyét, a növekedési és fejlődési különbséget a Lajtától nyugatra és keletre fekvő – Habsburg-uralom alatt levő – területek között.

A francia háborúk idején számos árucikk (gyapjú, dohány) magyarországi kiviteli vámjának többszöri és nagyarányú emelése fékezte az export ütemét. A dohány esetében például akadályozta a kontinentális zárlat idején az európai piacon – a virginiai dohány elmaradása folytán – kínálkozó lehetőségek kihasználását.

Még súlyosabb gátat jelentett a gabona, a bor, a szarvasmarha, a bőr, a gubacs, a hamuzsír kivitelének megtiltása harmadik országba, amit az 1802., 1805. és 1807. évi országgyűlés tiltakozására csak rövid időre változtattak át kiviteli engedélyhez kötésre, hogy azután ismét a tilalom eszközéhez nyúljanak. A tilalmak rendszere a francia háborúk végéig érvényesült. Bevallott célja a hadsereg és az örökös tartományok, elsősorban Bécs élelmiszer- (gabona, élő állat) és nyersanyagellátásának biztosítása volt. Gubacsra a tartományok bőriparának, hamuzsírra az osztrák, de főként a cseh üveg- és vászoniparnak volt szüksége. A bor kiviteli tilalmát csak rossz ausztriai szőlőtermés esetén változtatták át – ideiglenesen – kiviteli engedélyhez kötött exportra, hogy Bécs ne maradjon bor nélkül. A kiviteli engedélyek jó lehetőséget nyújtottak többszörös visszaélésekre. Csak az juthatott kiviteli engedélyhez, aki megfelelő összeköttetésekkel rendelkezett. Ezek birtokosai azután borsos összeg fejében átruházták az engedélyt valamelyik kereskedőre, aki – éppen a kiviteli nehézségek miatt – leszorított áron vásárolta fel a termelőtől a kivinni engedélyezett terméket. Mindennek az lett a következménye, hogy bár az örökös tartományokba történő szállítás konjunkturális ösztönzője a mennyiségi termelés növelésére serkentett, a Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli országba történő kivitel bizonytalansága a bor (az 1807. évi országgyűlésnek tett átmeneti engedményt is figyelembe véve), valamint a dohány esetében a termelés csökkentését, a kereskedő óvatos készletfelhalmozását eredményezte. Sok uradalom a gubacsot teljes egészében vagy nagy részében ott hagyta elrothadni az erdőben, mert nem látta érdemesnek robotmunkát fecsérelni összegyűjtésére. 1813-ban a legtöbb áru vámtételét 30–60%-kal felemelték, így más országokba még a tilalom alá nem eső áruk kivitele is úgyszólván lehetetlenné vált. Különösen jól észrevehető volt ez a dohány árának a visszaesésén. Utóbbiból az állami dohánybeváltó szerv, az Abaldo (Appaldo) húzott hasznot. Az átmenő vámok emelése miatt visszaesett a tranzitforgalom.

A sűrű tilalmak miatt a gabonakivitel sem volt egyenletes. Amíg Napóleon el nem foglalta a tengerpartot, a franciák ellen szövetséges államoknak részben Fiumén, részben Trieszten át szállítottak gabonát. Ezt követően tilalom alá esett az úgynevezett „tengerentúli” szállítás. Más nemzetközi események nyomában járó kiviteli tilalmak is akadályozták a magyarországi gabonakivitelt. A szerb felkelés idején például végig tilos volt a gabonaszállítás a szerbek által megszállt területekre, az államtanács indokolása szerint azért, hogy a szultán legitim uralma ellen küzdő szerb alattvalók ne juthassanak gabonához, az orosz–török háború idején pedig a bécsi udvar – közvetve – a cári Oroszországot támogatta a dél felé irányuló gabonakivitel betiltásával.

1824-ben bizonyos változás észlelhető a vámpolitikában. Leszállították az akkor már elsőrendű fontosságú magyarországi exportáru, a gyapjú kiviteli vámját. Ezt követően az 1825. évi gazdasági válságig gyarapodott a vámkülföldre irányuló szállítmányok súlya. A vámleszállítás kedvezett a Lajtától nyugatra levő tartományok nagyobb textilüzemeinek is. A gyengébb tőkeerejű gyapjúfonókat kivéve, amelyeknek a helyzete az erősebbekkel való verseny miatt súlyosbodott, még a konjunktúra hozta áremelkedést is bírták. A dohány vámját is alaposan mérsékelték: a korábbi 12 konvenciós forintról (bécsi mázsánként)[107] előbb 2, majd 1 forintra, 1826-ban 20 krajcárra, ami serkentette a kivitelt. Megnőtt a németországi export mennyisége, annak ellenére, hogy a kontinentális zárlat idején és a magyar dohánykiviteli tilalom esztendőiben ezek az országok saját termelésüket is kifejlesztették. 1824-ben feloldották a bőr, a faggyú, a kender, a hamuzsír és más áruk kiviteli tilalmát is. Ennek hatása a vámkülföldi országokba irányuló kivitel azonnali növekedésén volt lemérhető.

1829-ben az örökös tartományokban bevezették a fogyasztási adót. Magyarország és Erdély vonatkozásában a kormány nem élhetett ezzel a jövedelemnövelési eszközzel, ezért felemelte a magyar mezőgazdasági termények vámját. Addig, ha magyar mezőgazdasági termény átlépte valamely örökös tartomány határát, az egyes tartományok a vámon felül különböző helyi illetéket is kivetettek; így biztotsították a tartomány mezőgazdasági terményeinek versenyképességét a magyarral szemben. Az 1829. évi rendelkezés egységes, úgynevezett rendi kárpótlást szabott ki a Magyarországról érkező mezőgazdasági árukra. A magyar harmincad, az osztrák beviteli vám mellé még az állandó rendi kárpótlás összege járult. így például 1 bécsi mázsa búzát, ha nem a Habsburg-uralom alatt levő országból importálták, 22 2/4 krajcár vám terhelt, ha Magyarországról, akkor 11 1/4 krajcár vám és 4 krajcár rendi kárpótlás, vagyis 15 1/4 krajcár. Egy akó bor beviteli vámja 36 krajcár, a rendi kárpótlás 1 forint 24 krajcár volt, és így a bor árát a kilépéskor fizetendő harmincadon kívül még összesen 2 forint (vám, illetve rendi kárpótlás) növelte.

1838-ban és 1840-ben újabb vámtarifa-módosítások történtek. Alacsonyan állapították meg mindazoknak a mezőgazdasági terményeknek, illetve nyersanyagoknak, félgyártmányoknak a beviteli vámját Magyarországról az örökös tartományokba, amelyekre élelmezési vagy nyersanyagellátási szempontból szükségük volt. Ha mindkét terület exportképes volt valamelyik nyersanyagból, félgyártmányból, akkor az örökös tartományok beviteli vámja volt magasabb.

Az 1830-as évek második felében Magyarországról nem Habsburg-uralom alatt levő országokba akadálytalanul lehetett kivinni élelmezést szolgáló termékeket és nyersanyagokat. Ez a kettős vámvonal terhe mellett is könnyítés volt, ösztönzően hatott a termelés növelésére, minőségének javítására.

Az örökös tartományok iparának növekedése ekkorra már olyan fokot ért el, hogy szüksége volt Magyarország belső piaci felvevőképességének minél nagyobb méretűvé tágulására. Az örökös tartományok ipari termelőinek érdeke volt tehát, hogy a lakosság túlnyomó részét kitevő, mezőgazdasági termeléssel és annak forgalmazásával foglalkozó, szükségleteit a piacról beszerző népesség iparcikkvásárló képessége megnövekedjék. Ez viszont az export gyarapodásával függött össze, aminek a mezőgazdasági termelés mennyiségi és minőségi növekedése volt a meghatározója.

Az örökös tartományoknak a magas beviteli vámok, a rendi kárpótlás védelmét élvező mezőgazdaságát nem fenyegette a magyar mezőgazdaság árukínálata. A cseh és a morva gabona jól bírta a versenyt a magyarországi árukkal, és így a Habsburg-uralmon kívüli országba irányuló kivitelt szükségtelen volt korlátozni a vámtételeken túlmenő rendszabályokkal.

A bécsi udvar gazdaságpolitikája az idők folyamán a Magyarországról érkező termékforgalommal kapcsolatban változott ugyan, de vámpolitikája 1848-ig kitartott az örökös tartományok iparát a merkantilista politika eszközeivel fejlesztő, a Lajtától nyugatra fekvő Habsburg-tartományok mezőgazdaságát védő és az állami pénzbevételek fokozására szolgáló alapelvek mellett.

Ugyanakkor ez a vámpolitika Magyarországon és Erdélyben az ipar mellett hátráltatta a mezőgazdaság még erőteljesebb növekedését, fékezte Magyarország örökös tartományokból származó – iparcikk – felvevőképessége dinamikusabb növekedési ütemét. Az örökös tartományok egyes hivatalnokai, ipari vállalkozói és kereskedői mindezt felismerték. A kormány ennek ellenére kitartott a védővámrendszer mellett, nem csupán a Zollvereinben tömörült német államok iparának versenye elleni védőeszközként, hanem a vámpolitika alapelveinek lényegében változatlan megóvása érdekében is. Metternich és Kübeck összbirodalmi centralizációra, elsősorban Magyarország államjogi különállásának felszámolására irányuló tervei gazdaságpolitikai téren is megbuktak, többek között amiatt, mert a cseh–morva textil- és üveggyártók, a morvaországi és a sziléziai vasüzemek tulajdonosai az 1840-es években az udvarhoz intézett beadványok tömegében minden vonatkozásban tiltakoztak a protekcionizmus megszüntetése ellen.

A vámpolitikának a magyarországi tőkés iparfejlődés lassítását járulékosan segítő hatása ellen lépett fel Kossuth Lajos és mellette a liberális nemesi reformpolitika polgári haladást, s ezen belül a tőkés iparfejlődést előbbre vinni óhajtó más neves képviselői (Deák Ferenc, Klauzál Gábor és mások) a Magyar Ipar Egyesület alakítása, az Országos Védegylet életre hívása, tőkés vállalatok alapítására ösztönzés révén társadalmi, az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának munkássága útján pedig országos politikai eszközökkel. Az 1843–1844. évi országgyűlés gazdaságpolitikai állásfoglalása, amelyet 1846-ban Kossuth Lajos magáévá tett, a gazdasági önrendelkezést létrehozó és biztosító alapelvek fenntartásával, kompromisszumos alapon vámszövetséget ajánlott az örökös tartományokkal. Ideiglenesen fenntartanák a közbülső vámvonalat, de a létrehozandó vámszövetséget a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékaival egyformán rendelkező két fél kötné meg. Ebben az értelemben fogalmazták meg több megye, köztük Pest 1847. évi országgyűlési utasítását is.

A gazdaságpolitikai szemléletváltozásban – a politika részeként – minden bizonnyal szerepet játszottak a kivitelre szánt mezőgazdasági árutermelésben elsődlegesen érdekelt földbirtokosság áruértékesítési gondjai. Haladó, aktívan politizáló részének egyes tagjai tőkés vállalatok alapításában való részvételük alapján, mások az iparegyesület, a Védegylet, illetve az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának tagjaiként megismerhették az ország kereskedőtestületeinek legnevesebb kereskedőit, ipari vállalkozóit. Ezek tapasztalataiból levonhatták következtetéseiket az ország külkereskedelmére, mezőgazdaságára, iparának helyzetére. Megismerhették a legjelentősebb magyarországi mezőgazdasági termékek értékesítésének lehetőségeit, a Habsburg-uralom Lajtától nyugatra fekvő területein immár csaknem két évtizede fenyegető odesszai – a Kaiser Ferdinand Nordbahn üzembe helyezése után hamarosan –, a galíciai búza és szarvasmarha versenyét. Az 1830-as évek második felétől, de leginkább a negyvenes években pedig az ausztráliai gyapjú, továbbá a könnyű francia, sőt az osztrák borok versenyét is. Nem is szólva a vámkülföldi országok piacain már elveszett vagy gyengülő elhelyezési kilátásokról. Mindezek együttvéve késztethették a köznemesség haladó részét arra, hogy ne csupán a gabona, hanem más, az ország mezőgazdasága által termelt áruk, elsősorban a gyapjú fokozottabb belföldi feldolgozása érdekében is elkezdjen gondolkodni megfelelő ipari üzemek létrejöttét segítő, a megerősödésükig fennmaradásukat biztosító gazdaságpolitikai védelmi rendszabályokról. Sőt arra is, hogy megkísérelje – a törvényhozás lassúbb folyamatát megelőzve, esetleg annak mozgását ez által is gyorsabb ütemre késztetve – társadalmi eszközökkel (iparkiállítások, védegyleti mozgalom) buzdítani a tőkés vállalkozást az addiginál nagyobb méretű és több üzem létesítésére. Így azután ekkor már mindenki egyetértett abban, hogy az 1825–1827. évi országgyűlésen a szabadkereskedelmi és a közbenső vámvonal eltörlését követelő irányvonal éppúgy elfogadhatatlan, miként tarthatatlan a Magyarországot és Erdélyt a Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományaitól elválasztó, s a Lajtától keletre fekvő két ország számára hátrányos megkülönböztetést jelentő vámvonal továbbélése is.

A bécsi kormány gazdaságpolitikája – gyárkiváltságok juttatásával – egy vonatkozásban kétségtelenül segítette a magyarországi és az erdélyi tőkés iparfejlődést. A történelmi okokból fakadó fáziskülönbség is közrejátszott abban, hogy a privilégiumok nyújtotta előnyöknek az örökös tartományok vállalkozói előbb és nagyobb hasznát látták, mint a magyarországiak. Erősödésüket az állami gazdaságpolitika évtizedekkel korábban támogatta, mint a magyarországi vállalkozókét.

II. József ideje óta megszűnt a tőkés vállalkozások állami anyagi eszközökkel való támogatása.

A szállítás és közlekedés

II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban.

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A kereskedelmi tőkefelhalmozás forrásai között megtalálhatók az 1790 és 1848 között eltelt évtizedek bármelyikében igénybe vehető, konjunkturális tényezőktől nem vagy csak kevéssé, időlegesen befolyásolt, de viszonylag állandó jellegűnek mondható és kisebb számban bizonyos időszakokhoz kötött, így változó erősségű ösztönzők.

Ez utóbbiak közé sorolhatók a háborús időkben tőkebefektetésre serkentőként működő hadseregszállítások. Ezek – a nemesítési oklevelek tanúsága szerint – II. József török háborúja és a francia háborúk éveiben nagyra növelték számos görög, szerb, horvát és magyar kereskedő pénztőkeállományát.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

A Habsburgok uralma alatt levő, a Lajtától nyugatra fekvő országok, tartományok manufakturális ipari fejlődése, ezen belül pedig elsősorban Bécsé, az uralkodói székhely szerepét is betöltő városé – láttuk – ekkorra ért el a fejlődésnek arra a fokára, amikor tömegméretű élelmiszerre és nyersanyagra volt szüksége. Ez adta meg a magyarországi mezőgazdaságban, elsőként a legnagyobb főúri és kincstári uradalmakban, s ott is először a növénytermelésben észlelhető váltás impulzusát. Járulékos tényezőként erősítették ezt az irányzatot II. József török elleni háborúi.

Mérei Gyula

Bányászat

A szén és bányászatának joga II. József 1788-ban kiadott rendelete értelmében a földtulajdonost illette.

Benda Kálmán

A népesség száma

„Nem lehet … a törvények és rendeletek hatását helyesen megítélni, még kevésbé azokat jól kiválasztani és elrendelni, ha nem ismerjük pontosan az ország népességének számát, s nem vagyunk állandóan tájékozva annak növekedéséről, illetve csökkenéséről.”[108] Ezzel indokolta II. József 1784-ben a magyarországi népszámlálás elrendelését. A felvilágosult abszolutizmus, az újkori állam sokrétű tevékenységében már nem nélkülözheti a pontos ismereteket a lakosság számáról, korösszetételéről, élet- és vagyoni viszonyairól, foglalkozási rétegződéséről. Míg a korábbi évszázadokra vonatkozóan mindezt csak durva becsléssel tudjuk megközelíteni, a 18. század végétől népszámlálások, statisztikai felmérések lehetővé teszik, hogy többé-kevésbé pontos számadatokat idézzünk.

Többé-kevésbé, hiszen a statisztikai módszerek még kezdetlegesek, s az összeírás, az adatfelvétel sem mindig megbízható. Ami ennél lényegesebb viszont, hogy a népszámlálások – melyeknek szempontjai változtak – korántsem terjedtek ki a lakosság és az ország területének egészére; a nemesség ugyanis végsőkig tiltakozott az ellen, hogy bármilyen összeírásba belekerüljön. 1777-ben, amikor Mária Terézia pátense elrendelte a cseh–osztrák tartományokban a népszámlálást (mely minden felekekezetre, rendre és osztályra kiterjedt), a magyar nemesség még meg tudta akadályozni, hogy a rendelet érvényét Magyarországra is kiterjesszék. II. József azonban 1784–1785-ben keresztülviszi és katonai segédlettel végrehajtja a népszámlálást az egész birodalomban: sőt azt is elrendeli, hogy a népszámlálás befejezése után a helyi hatóságok folyamatosan vezessék tovább a népességnyilvántartást, így a népszámlálási adatokat a változásoknak megfelelően évenként javítani lehet. 1786–1787-ben a megyék eleget is tettek az utasításnak, 1788-tól azonban többnyire hallgatólag elszabotálták. Az 1790–1791. évi országgyűlés hivatalosan is érvénytelenítette József rendelkezését, ugyanakkor bizottságot küldött ki a népszámlálás új rendszerének kidolgozására.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

Nem elhanyagolható azonban annak kihatása, hogy míg a magyarországi arisztokrácia – a II. József által fölemelt néhány családot kivéve – teljesen katolikus, a köznemesség nagy része (keleten szinte egésze) protestáns.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Ferenc császár ugyanis sajátságos kabineti abszolutizmust honosított meg, melyben az uralkodó csupán néhány, többnyire szűk látókörű kegyencére hallgat, minden ügy az uralkodó dolgozószobájában, kabinetjében dől el. Ennek a színvonaltalan kormányzatnak, mely nem kívánt belenyúlni a társadalom életébe, ahogy annak idején Mária Terézia vagy II. József abszolutizmusa, legfőbb jellemzője a mozdulatlanság volt, a változtatások elől való teljes elzárkózás. Egy forrongó, változó Európa közepén így vált a Habsburg-monarchia és benne Magyarország az állandósult maradiság szigetévé. Az uralkodó viselkedésének alapoka minden új iránti bizalmatlansága, a változtatástól való félelme volt. Bizalmatlan és gyanakvó volt legközvetlenebb munkatársai iránt, nem bízott nála jóval tehetségesebb testvéreiben, ahogy nem bízott a vezető méltóságokban sem. A magyarországi viszonyok alakulására ezért nem lehetett befolyása még József főherceg helytartónak sem. Józsefet különben az 1796. évi országgyűlésen nádorrá választották; az udvarnak ugyanis szüksége volt a magyar rendek pénzügyi és katonai hozzájárulására, ezért cserébe alkotmányos jóindulatot kellett mutatnia. A főherceg ettől kezdve egy fél évszázadon át viselte a nádori tisztet. Ö is a birodalom és a császári ház érdekét nézte, de éppen ebből a szempontból nem értett egyet az udvar politikájával, mely kicsinyes rosszindulattal kezelt minden magyarországi ügyet, s úgy akart egyre több pénzt és katonát kisajtolni az országból, hogy közben megakadályozta a gazdasági kibontakozást, megbénította az ipar és kereskedelem fejlődését. A nádor Magyarországon, a magyarok közt élve, a birodalmi problémákat is nemegyszer másként látta, mint a bécsi Burg politikusai. Arra hivatkozva, hogy a magyar korona országai a birodalomnak területben és lakosságban szinte a felét teszik ki, s ez a Magyarország a terhekben is arányosan osztozik, egyenlő elbánást kért számára, de semmit sem érhetett el. Sőt, politikai ellenlábasai elhitették a gyanakvó Ferenccel: az a szándéka, hogy Magyarországot elszakítsa a birodalomtól, mert magyar királlyá akar lenni. József nádor kezdeti buzgósága így hamarosan letört, kedvét vesztette, s az 1800-as években már legtöbbször meg sem próbálta az udvar részéről megnyilvánuló törekvéseknek útját állni.

A titkos kabinetben 1795 után Ferenc király egykori nevelője, Colloredo gróf volt az első tanácsadó ; politikai elképzelésekkel nem rendelkező, jelentéktelen ember. Mellette a külügyek terén az elszántan forradalomellenes Thugut gróf, a belügyekben pedig a csehországi nagybirtokos, Leopold Kolowrat gróf reakciósan feudális nézetei érvényesültek. Ök azok, akik az államtanács megkerülésével véleményezik a legfontosabb ügyeket, személyes befolyásuk alatt tartva az uralkodót.

E kabineti abszolutizmus legfőbb kormányzati szerve a rendőrség volt; a titkosrendőri szervezet behálózta az egész birodalmat. Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz. Emellett külön levélvizsgáló hivatalokat létesítettek, az általuk felbontott és gyanúsnak talált levelek rövid úton a császár elé kerültek, aki azokat pedáns bürokrata módjára szortírozta és gondosan elrakta. 1801-ben a rendőrség hatáskörébe utalták a cenzúrát is, méghozzá visszamenő érvénnyel, utólag újra átvizsgálják a II. József és II. Lipót alatt megjelent műveket, s közülük majdnem 2500-at eltiltanak.

Adórendszer, pénzügyi nehézségek

A sorozatos háborúkkal járó óriási kiadások megingatták, majd fel is borították az államháztartás egyensúlyát, s 1811-ben pénzügyi válság állt be. Az ügy előzményeit keresve egészen II. József 1788. évi török háborújáig kell visszanyúlnunk. A hadikiadások már a háború első évében 20 millió forinttal lépték túl a bevételeket, s az elkövetkező esztendőkben ez az összeg még emelkedett.

Vörös Károly

A népességszám növekedése

Magyarország népességszámának alakulását illetően az 1787. évi, II. József által elrendelt utolsó népszámlálástól egészen a polgári forradalomig – sőt még azután is jó ideig – nem rendelkezünk teljesen megbízható adatokkal. A császár halála után ugyanis a nemesség többé nem volt hajlandó eltűrni létszámának megállapítását, ám a nem nemes népesség 1802-ben végül is törvénybe iktatott, évről évre ismétlődő összeírásai sem támaszkodhattak folyamatosan olyan közvetlen és általános felvételekre, mint amilyenek a II. József-féle népszámláláshoz szolgáltak alapul.

A 19. század első felére vonatkozó adatok közös tanúsága szerint úgy tűnik, Magyarország – Erdéllyel, Horvát-Szlavonországgal és a katonai határőrvidékekkel – 1786–1787. évi mintegy 9 millió 515 ezernyi népessége 1846-ig körülbelül 14 millió 360 ezerre növekedett. Az utóbbi szám – a hivatalos birodalmi statisztika részben becslésekre alapított számítása – azonban bizonytalan. 1851-ben az immár új, teljes igényű, a hibái ellenére is reálisabb népszámlálás ugyanezen területen csak mintegy 13 millió 190 ezer lakost mutat ki. Bárhogyan nézzük is azonban, a népességszám-növekedés 60 év alatt csupán mintegy 4,8 vagy inkább 3,6 milliós, s mindenképpen kevésbé dinamikus; a két végpont között legfeljebb 50 %-os, illetve az 1851. évi számítással 39 %-os fejlődésről tesz tanúbizonyságot. A Horvát-Szlavonország nélküli Magyar Királyság nem nemesi népességére korlátozva, ez az 1787–1850. évi növekedésből számított évi 5,0–5,5§-nyi természetes szaporodásnak felel meg csupán.

Ellentétben a 18. századi Magyarország népességszám-növekedésével, e gyarapodás (a hazai népességfejlődés e szakaszának legjellegzetesebb vonásaként) már csaknem teljes egészében a népesség természetes szaporodásának eredménye. Az elmúlt évszázad nagy, döntően külföldről történő szervezett betelepítéseihez, a 18. századi népességszám-növekedés e roppant súlyú tényezőihez hasonló akciókkal e korban már nem találkozunk. Egyes elszigetelt, kis létszámú telepítő Vállalkozások persze előfordultak még, azonban már csak elszórt, és a népességszám növekedését gyakorlatilag nem befolyásoló akciók maradtak. Nagyobb jelentőséghez ekkorra az egyéni bevándorlás jutott, méreteit tekintve mindenekelőtt a zsidóságé. II. József kora összesen mintegy 85 ezer főnyi magyarországi zsidóságának létszáma ilyen úton – és az átlagosnál jóval nagyobb természetes szaporodása által – növekedett már 1804-re körülbelül 126, 1845-re pedig mintegy 260–270 ezer főre.

A nemesség jogai, létszáma és területi elhelyezkedése

Pedig II. József reformkísérletének összeomlása után a nemesség előjogai, úgy látszott, új erőre kelve, megerősödve még egyszer felragyognak, hogy azután alapelemeikben csaknem az 1848. évi magyarországi polgári forradalomig változatlanok maradjanak.

A mezőgazdasági bérmunkásság

A cselédség, tehát a tartósan lekötött bérmunkaerő helyzetének a feudalizmus viszonyai közötti egységes rendezése már II. József idején is elkésett törekvés volt: az egységes szabályozás –, ha benne a feudális viszonyok egyes elemeinek fenntartásával vagy éppen restaurálásával is – már csak a feudális viszony teljes megszüntetése után, a tőkés termelési viszonyok talaján lesz megoldható.

A számítások, melyek a tényleges vagy potenciális mezőgazdasági bérmunkaerő létszámát kísérlik meg kiszámítani, szükségképpen meglehetősen bizonytalanok, mivel például az úrbéri zselléri státusban levő személyeknek majorsági földön is lehetett kisebb-nagyobb földbirtoka, szőlője, amely már visszatartotta a munkavállalástól, mint ahogy lehetett szerény vagy eleve kiegészítőnek szánt jellegű ipara is. És ha alapul el is fogadunk olyan, minimumnak joggal vehető számokat, amelyek a legalábbis túlnyomó hányadában, s az év legalább bizonyos szakaszaiban kétségtelenül mezőgazdasági bérmunkák vállalására is szoruló: 1787-ben II. József népszámlálása alapján 731 ezer, 1804-ben már 783 ezer férfira becsült létszámú zsellérséget mutatják ki, magának a munkaerőpiacnak konkrét helyzetéről a kutatás jelenlegi állapotában még nem rajzolható egyértelmű kép.

A zsidók

Minthogy pedig a terménykereskedelemben a városok hagyományos polgársága továbbra sem lépett fel versenytársként, a II. József korában vívott, majd a Napóleon elleni háborúk terménykonjuktúrájából, azután a gyapjúkonjunktúrából s a terményfelvásárlás által az örökös tartományoknak a magyarországi mezőgazdasági termékek számára állandó piacot jelentő területeit ellátó tevékenysége révén is, a birtokos osztály mellett elsősorban e réteg gyarapodott.

E folyamat során azonban a zsidók kereskedelmi tevékenysége lassan kezdett túllépni a nagybirtok keretein. A kereskedelem a házalókon, a korcsmárosokon, a falusi boltosokon keresztül felvásárlóként és eladóként egyaránt a parasztot is bevonta körébe (ennek során pedig, sőt részben még előbb, a közbenső középnemesi, valamint a paraszttal együtt a kisnemesi réteget is). A felvásárló tevékenység kezdte szétfeszíteni a feudalizmus kialakította szervezési formákat, kereteket és szabályokat. Ezt a foglalkozást nagy részben zsidó kereskedők űzték. „Nem száradna-e soknak minden produktuma [a magyarnak ti. – V. K.], ha azt házánál nem keresné a zsidó?”[109] – kérdezte Széchenyi. Kérdése világossá tette, hogy a hangsúly nem a zsidóságon, hanem olyan funkció megjelenésén es előtérbe nyomulásán van, amely már a feudalizmus gazdasági rendjén kívül, sőt azzal szemben áll, és azt bomlasztja. E tevékenység ellátására a feudális társadalomból eleve kizárt zsidóság objektív helyzetéből kifolyólag – a földbirtokszerzési tilalom, a városi letelepedés korlátozása stb. miatt – egyenesen rá is kényszerült.

E fejlődés során a felvásárló tevékenység eredményeként felhalmozódott tőke csakhamar hitelforrássá is vált, majd a céhes szervezeten kívüli, már nagyüzemi tőkés ipari vállalkozás mozgatójává is lett. Kezdettől a hitelhez és az iparhoz kapcsolódó funkciói révén a zsidóság a hazai gazdasági fejlődés modernizálásának élére lépett. A magyar nemesi birtokosoknak nyújtott hitelek fejében zsidó tőkések már gyakran kiterjedt bérletekhez jutottak, köztük olyan jelentős pesti nagykereskedők, mint Ullmann, Wodianer, Strasser Salamon és mások, valamint a bécsi nagybankok is, melyeknek ugyancsak nagy része zsidó kézben volt. Főnemesek voltak adósai a Frankfurt Rothschild, a bécsi Pereira, az Arnstein és Eskeles, a Biedermann és (a nem zsidó) Sina bankházaknak. A Biedermann (és az ugyancsak bécsi Steiner és társa) cég 1842-ben csak a baranyai Batthyány-birtokokról már körülbelül háromnegyed millió pengő forint, és még 1813-ból származó 254 ezer váltóforintos (mintegy további százezer forintnyi) betáblázott követeléssel bírt. Hogy a bankárok jól látták az iparosodó örökös tartományokon kívül Nyugat-Európa élelmiszerellátási igényeinek kielégítésében és a vasútépítésekben rejlő lehetőségeket is, azt a nagy összegű, saját forrásból nyújtott belföldi hiteleken túl mutatja az Arnstein és Eskeles cég nagy terve is, mely a váltótörvény behozatala után a magyarországi hitel megjavult feltételeire hivatkozva hétmillió forint alaptőkéjű nemzetközi vállalkozás létrehozatalát tervezte magyar nemesi birtokokra nyújtandó hitelek céljából. (A terv a tőkekivitelt ellenző belga kormány ellenállásán egyébként meghiúsult.)

A zsidóságnak a magyarországi mezőgazdasági árutermelés finanszírozásában és bonyolításában játszott ilyen jelentős szerepe teszi érthetővé azt, hogy az árutermelésben egyre szélesebben érdekeltté vált nemesség a 19. század első évtizedeiben már erőteljesen pártolta a zsidóság helyzetének stabilizálását, intézményesítését, és ezáltal mozgási szabadságának bővítését. Ugyanakkor azonban az a tény, hogy e funkciók csakhamar kiterjedtek a kereskedelmi tevékenység más területeire is, ellenszenvet és ellenállást váltott ki a hagyományos városi polgárságból.

A hagyományos városi kereskedő polgár világosan felismerte, hogy a korábban ebben oly tevékeny görögök helyére lépő zsidó kereskedőknek egészen a falusi fogyasztókig lenyúló mozgékony kereskedelmi hálózata, a boltosokkal és vándorkereskedőkkel együtt előbb-utóbb és egyre teljesebben át fogja venni. a kézműáruk, iparcikkek eladását is, mégpedig az eddig az e városi polgárok által ellátott kereskedelem elosztó tevékenységének egyre teljesebb kikapcsolásával. Míg korábban a görög és rác vándorkereskedők s részben a városi kis szatócsok ellen vívtak harcot azok választékának korlátozására, most egyre inkább, de egyre csekélyebb sikerrel a zsidók ellen fordultak. A főleg zsidók által folytatott házaló kereskedelem azonban fenyegetést jelentett a céhes iparos számára is, mert annak termékével szemben ez a kereskedelmi hálózat a külföld olcsó manufaktúraáruit továbbította a fogyasztókhoz. A rendkívül összetetten bontakozó konfliktus egyik oldalán már 1790-ben éppen a legnagyobb városok megkezdték a falaik közé a császár 1785-ben kelt engedélye alapján már behúzódott zsidók kiűzését. A kereskedelmi testületek panaszaiban pedig az egyik központi helyet foglalják el a zsidóknak – elsősorban a házalóknak – a települt kereskedőt fenyegető versenye elleni tiltakozások. A barikád másik oldalán a magyarországi zsidóság legvagyonosabb, legtekintélyesebb képviselői immár a teljes szabad vallásgyakorlatot, a szabad költözést, az ingatlanszerzés és az iparűzés szabadságát, a teljes tanulási szabadságot, büntető ügyeikben az úriszék illetéktelenségének kimondását és a városi polgárjog megszerzésének lehetőségét kérték az országgyűléstől. A nemesek pedig saját jól felfogott érdekeiket követve az 1790:XXVIII. tc.-ben kimondták, hogy azok a zsidók, akik valamely szabad királyi városban (a bányavárosokat továbbra is kivéve) 1790. január 1—én már ténylegesen bent laktak, onnan ki nem mozdíthatók, s ha időközben elűzték volna őket, meg kell engedni visszatelepülésüket.

A törvény meghozatalában az udvar is érdekelt volt, hiszen jól látta, hogy a zsidók tőkéjének bekapcsolásával megélénkülő gazdasági élet hasznának lefölözése az állam számára jelentős bevételi forrásokat nyit meg. A nemesség azonban még tovább is hajlamos lépni. Az 1790–1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok közül a publico-politicummal foglalkozónak egyik javaslata végső fokon már a zsidóság egyenjogúsítása irányába mutatott. Sorsa azonban ennek is az lett, ami a többi bizottság javaslatnak: csak az 1825–1827. évi országgyűlés után bukkant ismét napvilágra.

Az árutermelés lehetőségeinek a 19. század első négy évtizede alatt Magyarországon kibontakozó széles köre elsősorban azokat a funkciókat erősítve tovább, melyeknek ellátásában jelentős része volt az országban élő zsidóságnak is, lassan megindította a feudális társadalomszerkezet átalakulását. Az e funkciókat ellátó rétegeken belül így erősödött a zsidóság helyzete. A kereskedelmi testületek tiltakozása ellenére az 1840:XXIX. tc. már biztosította a magyarországi bennszülött, illetve itt lakhatási engedélyt nyert zsidók szabad mozgását és (a bányavárosokat továbbra is kivéve) szabad letelepedését, sőt az olyan városokban, ahol ezt már korábban is megtehették, törvényesítette a városi telkek szerzését, továbbá gyárak állítását, kereskedés és kézműipar űzését (bár egyelőre csak zsidó segédszemélyzettel), és 2. §-ában törvényesen is szabaddá tette a zsidók előtt mindazon értelmiségi pályákat, „miknek gyakorlatában eddig is voltak”.[110] Megkövetelte viszont tőlük az állandó név használatát (annak jeleként, hogy II. József a zsidókat ugyanezen célból német nevek felvételére kényszerítő rendelkezése nem valósult meg teljes mértékben), a rendes anyakönyvvezetést és magánjogi írásbeliségüknek valamely hazai élő nyelven történő vezetését. E szabályozásnak az 1840-ben az alsótáblán már többséget nyert, s csak a főrendek ellenállásán elbukott teljes egyenjogúsítás felé történő továbbfejlesztésére mind 1844-ben, mind 1847–1848-ban történnek ugyan kísérletek (1849-ben már az első – bár gyakorlatban érvényesülni már nem képes – emancipációs törvényig is eljutva), végső rendezése azonban (a zsidó türelmi taksának 1846-ban egy összegben lefizetendő 1 millió 200 ezer forint váltság fejében történt eltörlésétől eltekintve) már a polgári korszakra fog maradni. Ám e szabályozás így is megadta a zsidóságnak az általa ellátott gazdasági funkciók betöltéséhez legdöntőbb segítséget: a szabad mozgás és a letelepedés jogát a központi funkciók hagyományos pontjain, a szabad királyi városokban.

A korszak magyarországi társadalmára általában jellemző átalakulás alól azonban – az átalakuláshoz legszorosabban kapcsolódó funkciói folytán –, a polgáritól már eleve sem nagyon távoli jellege miatt nem vonhatta ki magát a magyarországi zsidóság társadalmi szerkezete sem. .A változás összetett és sokoldalú volt: részint a magyarországi zsidóság létszámának növekedésében, részint differenciálódásának elmélyülésében, részint pedig hagyományos társadalmi szerkezetének kezdődő bomlásában észlelhető. Mindebből következően első lépésként a zsidóság már sajátos, önálló, s ilyenként már nem a feudális rendben, hanem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyének megfelelően, a polgári társadalom rendje szerint tagolódó társadalmi rétegként szerveződik: kísérletet tesz arra, hogy kilépjen a sokáig hasznos, de már egyre inkább csak korlátozását jelentő feudális érdekkörből. A 18. század második felében induló, a polgári egzisztenciát, illetve annak intézményes alapjait megteremtő két generáció után, az 1840-es évek már ennek az átalakulásnak: az önállósulásnak és az ezzel szükségképpen együtt járó belső konfliktus kezdeteinek korát jelentik.

Az 1840-es évek közepére, önállósulási törekvéseinek és belső konfliktusainak egymással szoros összefüggésben zajló kibontakozásakor a magyarországi zsidóság létszáma a II. József korabeli 78 ezer főről már 250 ezerre nőtt.

Az értelmiség

Hiszen már II. József rendelkezései, amikor a tudományos igényű képzést nyújtó pályákat is megnyitják a paraszti-kispolgári rétegek előtt, számos adat tanúsága szerint sokkal inkább egy meglevő igény, sőt kibontakozó folyamat szentesítését, mintsem új viszonyok kezdeményezését jelentették. Az értelmiség megerősödése és kibontakozása így egyrészt a már csak általa ellátható új funkciók, másrészt az e funkciók ellátására kész új társadalmi erők megnövekedése révén a feudális rendszer mélyülő válságának kétszeresen is egyre erőteljesebb jele és egyszersmind tényezője is lesz.

A kortársak –amint ez majd 1848-ban, a képviselő-választói jogosultság meghatározásánál meg fog fogalmazódni – „a tudorok [ez alatt itt az orvosdoktorokat értve – V. K.], sebészek, ügyvédek, mérnökök, academiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók”[111] rétegét tekintették értelmiséginek.

E pályák személyi állományának képzése során 3 hazai egyetemi kar adott ki okleveleket: a római katolikus teológiai, a jogi és az orvosi. A többiek esetén, amennyiben ezt megkövetelték, részben az egyetemhez csatlakozó tanfolyamok, részben akadémiai rangú állami, egyházi, olykor ezekkel egyenrangúnak elismert magánintézmények (egyes esetekben középfokú iskolák) voltak jogosultak bizonyos képesítő oklevelek kiadására. Egyes szakterületeken külföldi diplomákat is elismertek, az akadémiai művészi képesítést pedig egyedül a bécsi művészeti akadémián elnyert diploma igazolhatta.

Az értelmiség fogalma korszakunkra tehát nagyrészt már pontosan, meghatározható, objektív képesítéshez kötött foglalkozásokhoz kapcsolódott. Az értelmiség mindezen csoportjaiban a létszám korszakunkon át végig tartó, többé-kevésbé jelentős –bár nem minden csoport esetén egyenletes arányú – emelkedése attól függött, mennyire tette lehetővé az egyes csoportok bekapcsolódását a fejlődés tendenciáiba funkciójuk időszerűsége.

A lelkészi pálya számára ebben az értékrendszerben (a tömegek egyelőre rendíthetetlenül vallásos világképe miatt a társadalom által változatlanul igényelt hagyományos funkcióin túl) az a tevékenység ad újabb súlyt, amit a lelkész a társadalomban a feudalizmus válságával most különösen kiélesedő konfliktusok értelmezése révén, azoknak e világkép kereteibe való beillesztésével, s így a fennálló viszonyok stabilizálásával betölt. Hagyományos, sőt utóbbi vonatkozásában éppenséggel a fejlődés. ellen ható funkció ez. De a feudalizmus válságának sajátos ellentmondásai itt is érvényesülnek, s ezek keretében a lelkész tevékenységében is egyre nagyobb szerephez jutnak a népet pozíciója révén a gazdasági fejlődés és az államérdek igényelte praktikus ismeretek megszerzésére is befolyásolni képes modern feladatok. Az ügyvédek és általában a valamilyen jogi képzettséget igénylő állást betöltő közhivatalnokok számának növekedésében (utóbbiaknál) az állami végrehajtó hatalom természetszerű erősítése, (előbbieknél) a feudalizmus és intézményei válságára nem kevésbé jellemzően, a jogi útra terelődő konfliktusok: birtokperek, úrbéri ügyek roppant megszaporodása játszotta a döntő szerepet. A mezőgazdasági árutermelés igényének közvetlen hatása érvényesült abban, hogy a gazdatisztek képzésébe immár bekapcsolták (a korábbi, elsősorban munkaszervező funkció mellé) az agrár természetű szakmai ismereteket. Ennek megfelelően (és jellemzően) a mezőgazdasági szakoktatás elsősorban nagybirtokosok magánvállalkozásaiként létesült intézmények létrehozásával járt együtt. Az árutermeléssel összefüggő igények szaporítják meg a birtokperekben és főleg az úrbéri perekben egyre jelentősebbé váló földméréssel, s általában a kultúrmérnöki teendőkkel (vízszabályozás, lecsapolás, egyszerűbb mezőgazdasági építészeti feladatok) foglalkozó szakemberek számát. Ez azután az őket képző korábbi, elsősorban kamarai feladatokra profilozott intézménynek szorosan vett műszaki szakmai ismereteket oktató intézetté (Institutum Geometricum) való átalakulásával járt együtt. Az állami monopóliumként fejlesztett nemesércbányászatban és a hatalmas kamarai erdőbirtokokon végzendő szakszerű gazdálkodás igényei a bányamérnöki és az erdőmérnöki képzés fejlesztésében, illetve létrehozásában, új értelmiségi elemek kialakulásában tükröződtek. A sajátosan gépészeti, felsőfokú szakemberek képzésére irányuló, a gépi nagyipar megjelenését feltételező igények azonban egyelőre még nem elég erősek, s így az 1846-ban felállított József Ipartanodának csak egyik osztálya foglalkozott – s elég alacsony fokon – ilyen szakemberek képzésével.

A demográfiai helyzet ismeretében nem meglepő, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés kibontakozásával megnövekedtek a közegészségügyi igények, emelkedett az orvosok, majd a gyógyszerészek száma is. Figyelemre méltó az erősödő differenciálódás az orvosdoktorok és a felcserek rétege között. Az utóbbin belül kísérlet történt a fokozott szakosításra: a sebészmesteri mellett ekkor alakultak ki a fogászmesteri, szemészmesteri, szülészmesteri tanfolyamok. Növekedett a pedagógusok iránti kereslet is. A társadalmi szerkezet mégoly lassan haladó átalakulása is nemcsak az értelmiségi jellegű szakképzettséget igénylő pályák körét bővítette, s ezzel a felső- és középfokú szakoktatás iránti igényt növelte meg, hanem (s talán még erősebben) fokozta az igényt az alsófokú oktatók, a tanítók iránt is.

Így azután ezrek számára nyílt meg az értelmiségi pályák felé vezető út. Az értelmiséggé válás falusi-kisvárosi szintről eddig egyetlen járható útja – a papi pálya – mellett most feltárultak, az iskoláztatás minden egyházi befolyásoltsága ellenére is, a világi értelmiséggé válást ígérő pályák lehetőségei. A fejlődéshez közvetlenül tapadó igények mellett, azok sodrásában kialakultak más kulturális igényeket szolgáló területek is: a sajtó, az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene stb. Mindezek 1790 és 1848 között kezdik megteremteni a maguk –a valóságot a kul—túra e sajátos eszközeivel kifejezni képes –értelmiséget.

Az értelmiség számszerű alakulására csak kevés és bizonytalan adattal rendelkezünk. Az egyházi rend létszáma korunkban már csak csekély mértékben növekszik: mindvégig körülbelül 20 ezer körül mozog; ezen belül a protestánsok száma a türelmi rendelet nyomán még nő, míg a katolikusoké (számos szerzetesrend feloszlatása folytán is) csökken. Az ügyvédi gyakorlatot folytató személyek száma az 1840-es évek közepén a Magyar Királyságban körülbelül 4100, Erdélyben 600–800 fő körül járt. Ez a szám korszakunkon végig tartó gyors növekedés eredménye. Míg a 18. század utolsó éveiben Pesten a királyi tábla még csak évi átlagban 90 ügyvédi diplomát adott ki, addig az 1840-es években már átlag 517-et. A központi kormányszervek (helytartótanács, kamara) központi személyzetének és a vármegyei (részben ugyancsak ügyvédi diplomához vagy legalábbis jogvégzettséghez kötött állású) hivatalnokoknak a száma ugyanezen időközben körülbelül 7500-ról 10 ezerre emelkedett (ehhez számítva még az 1840-es évekre körülbelül 4000 falusi jegyzőt). A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848—ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult. Az orvosok és sebészek együttes száma az 1840-es évekig mintegy 2800-ra emelkekedett, Erdélyre azonban ebből csak körülbelül 260 jutott, köztük is 143 a sebész. A pesti egyetem, a négy királyi akadémia és a középiskolák oktatóinak összlétszáma nem sokat változott: 1790 és 1845 között 775-ről csak 879-re nőtt, bár ebbe nem számították be a visszaállított szerzetesrendek lelkészi státusú tanárait. Erdélyben a negyvenes évek elején is csak mintegy 180–190 tanárról emlékeznek meg a források. Ehhez képest viszonylag nagy volt a tanítók létszámának emelkedése. 1790 és az 1840-es évek között a Magyar Királyságban számuk 6200-ról 9300-ra nőtt; az 1840-es években Erdély tanítóinak létszámát 1000-re becsülték. A nem oktatói funkciójú kulturális területeken az értelmiség létszáma templomi zenészekkel és vándorszínészekkel együtt legfeljebb 1000 körül mozoghatott.

A mind erősebb áramlást az értelmiségi foglalkozások iránti szükséglet növekedésével megszaporodó állások felé számszerűen lemérni igen nehéz, hiszen a számba jöhető pályák közül éppen a legnagyobb számú munkahelyet kínálók (tanító, jegyző, írnok és általában a hivatali kezelő személyzet) esetén, legalábbis a harmincas évekig, nem feltétlenül követelték meg a főiskolai s a még kevésbé meghatározott középiskolai képzettség okmányszerű igazolását. Ám csak az állásokhoz megkívánt általános intellektuális szintből kiindulva is, az igény növekedésének általános erejét a középiskolák számának az algimnáziumokig lemenően végbement növekedése valamelyest érzékeltetheti, bár ez a létező munkahelyeknek szükségképpen csak kisebbik – igaz, elsősorban az értelmiségi jellegű – hányadára készített elő. Az igény növekedését ugyanakkor jól érzékelteti az uralkodó osztálynak az az aggodalma is, mely az értelmiség már korán érezhetővé váló túltermelésével, a népességnek „a felsőbb iskolák látogatására irányuló szerfelett erős hajlamával”[112] (mint 1791-ben a rendszeres bizottsági munkálat alapján készített törvényjavaslat nevezi) szemben jelentkezik. Az értelmiségi pályákra tódulók száma ugyanis nagyobb volt, mint amit a kialakulóban levő új gazdasági-társadalmi szerkezet fel tudott venni, s a továbbtanulók számát a második Ratio Educationis által életbe léptetett színvonalemelés sem csökkentette. Sőt az ügyvédek száma is nőtt, annak ellenére, hogy szigorították a magasabb egyetemi vagy főiskolai évfolyamba lépés feltételeit. 1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[113] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[114] S a publicista szavait egyes korabeli álláspályázatok fennmaradt dokumentumai hitelesítik: szegényes és rosszul fizetett állásokra nagyszámú, magas képesítésű, széles nyelvismeretekkel rendelkező pályázó jelentkezett. A főhatóságok egészen alacsony írnoki, kezelői állásaiban is nemegyszer találkozunk hites ügyvédekkel – akik éppenséggel egy vagy több megye táblabírái –, sőt az Akadémia tagjaival is: például Gaál Józseffel, aki a helytartótanács számvevőségén számjegyző; Podhradszky Józseffel, a történésszel, 3 vármegye táblabírájával, aki számtiszt a kamaránál; Lassu Istvánnal, a statisztikussal mint a kamara alirattárnokával.

Az értelmiségi vagy a legalábbis nem fizikai, íróasztalhoz köthető foglalkozás utáni törekvés mögött általában sem –de a bomló feudalizmus viszonyai között még kevésbé –egyszerűen és feltétlenül sajátlagosan intellektuális igények állottak. Legalább annyi része volt bennük annak az általános emelkedési igénynek, mely a társadalomban, oly sok tényező összehatásaként, most különösen – más vonatkozásokban is megfigyelhetően –megerősödött, míg kielégítésének útjai továbbra is szűkek maradtak. Hiszen jómódú paraszttá, önálló iparossá vagy kereskedővé végül –a lehetőségek kétségtelen bővülése ellenére –még az ezek kihasználására vállalkozóknak is csak kis része vált. Ezen a szinten állandósítani helyzetét csupán még ennél is kisebb hányadnak sikerült. Az értelmiségi vagy legalábbis szellemi jellegű foglalkozást kínáló pályák azonban bizonyos szempontból még ennél is többel csábítottak: az intézményes emelkedés, a társadalom ranglétráján az állások funkciója révén már a kiváltságolt osztály felé tehető lépés lehetőségével.

Az értelmiségivé válás igényének sodrába a tanulás rendi-adminisztratív korlátainak kezdődő lebontása után elsősorban a nem kiváltságolt osztály tagjai kerültek be (ide számítva a paraszti sorban élő széles kisnemesi tömegeket is). Az udvar és a konzervatív politikusok értelmiségi túltermelés okozta aggodalmait ez a körülmény csak növelte. Az új értelmiségi réteg szinte elemi erejű kibontakozása csakhamar ugyanakkora nyugtalansággal tölti el az udvart és az uralkodó osztály konzervatív csoportjait, mint a parasztságban növekvő nyugtalanság. A félelem kettős: egyrészt a műveltség alapjainak erősödése is a felforgató eszmék felvevő talajának potenciális szélesedését jelenti, másrészt az értelmiségi képzettségű emberek előbb-utóbb megfelelő, de az adott társadalmi szerkezetben meg már nem teremthető, a szerkezet működése által reálisan ilyen nagy mennyiségben még nem is igényelt állásokat, munkahelyeket követelnek a maguk számára.

A továbbtanulás akár adminisztratív, akár a színvonalat emelő eszközökkel való korlátozása azonban – ha a legszélesebb tömegek analfabetizmusát még hosszú ideig képes lesz is tartósítani – az emelkedni vágyó elemekkel szemben már teljesen eredménytelen marad. Ez a réteg elsősorban a városok (de nem csupán a szabad királyi, hanem – sőt egyre inkább – a polgárvárosok, majd a mezővárosok) emelkedő, s a feudalizmus közvetlen nyomása alól már kivonódó népességéből kerül ki, de egyre nagyobb számban csatlakoznak hozzájuk a falvak többre vágyó elemei is. Mindez jellemzően tükröződött a magasabb iskola iránti, már a mezővárosiasodással együtt járó tömegigényben. A háromosztályos grammatikai iskola a 19. század második évtizedének végére már sok helyen megtalálható. Az 1825–1827. évi országgyűlés által kiküldött művelődésügyi bizottságot így is új meg új városok ostromolják teljes vagy legalább algimnáziumért – köztük nemcsak olyanok, mint például az akkor már szabad királyi városi rangú Zombor, hanem Nyírbátor vagy Jászapáti is. Sőt a Tessedik mezőgazdasági iskoláját 1806-ra sikeresen megbuktató szarvasiak is gimnáziumot vagy legalább grammatikai iskolát akarnak – s végül 1836-ban fognak is – városukba telepíteni. Ha nem is feltétlenül és minden esetben szerencsés, s konkrétan indokolt igények ezek, jól mutatják a társadalomban, illetve éppen annak legaktívabb rétegeiben meglevő emelkedési igény újabb irányát: az elszakadásra törekvést a közvetlen fizikai munkától, és az intellektuálisabb jellegű tevékenység felé fordulást.

Azt, hogy ebben az így kialakuló egységes polgári értelmiségben végül is mennyi a valóban nem nemesi elem, és az az értelmiséget alkotó rétegeknek mely pontjain, szintjein sűrűsödik össze, ma már nehéz lenne megállapítani. A nem nemesi elemek értelmiségi-szellemi pályákon egyre növekvő számban történő megjelenése azonban végül is szükségessé tette valamilyen formájú beillesztésüket is a feudális társadalom szerkezetébe. Elhelyezkedésük egyes sajátos, éppen a feudális rend működtetése érdekében nélkülözhetetlen funkciókban ugyanis már mint e funkciók ellátóit kellett, hogy kiemelje őket a nem nemesi népesség eddig legfeljebb pontosan körülhatárolt területi kritériumok (mezőváros, polgárváros, szabad kerület birtokos lakosa stb.) alapján differenciált kategóriájából, anélkül azonban, hogy számukra a nemesi jogok teljességét biztosította volna. Így jön létre a feudalizmus utolsó társadalomszervező tevékenységeként, mint a nemes és a jobbágy közötti számos közbenső kategória egyike. a honorácior jogi-társadalmi kategóriája a nem nemesi világi értelmiség megjelölésére, Éppen az értelmiség körének állandó tágulása, differenciálódása folytán azonban egyre kevésbé meghatározható és általános jogokkal egyre kevésbé körülírható kategória ez. Ám realitása egyre nagyobb.

A bizonytalanságra jellemzően, hivatalosan kimutatott létszáma egyre kevésbé fedi a valóságot. II. József népszámlálása e címen még csak 5000 személyt fogott össze, ebből Erdélyben mindössze 770, Horvátországban éppenséggel csupán 490 főt mutatva ki.

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

Az abszolutizmus érvényre jutását segítette az, hogy a centralizált bürokrácia kiépítése a birodalom ausztriai felében II. József rendszerének összeomlásával sem szűnt meg, sőt II. Lipót halála után, a napóleoni háborúk nehéz esztendeiben a központi vezetésre háruló feladatok: a háború, a hadvezetés és a hátország szervezésének igényei szerint meglepő gyorsasággal folyt tovább.

A birodalom operatív központi igazgatásának hagyományos szervei: a külügyeket intéző államkancellária (Staatskanzlei), a hadügyek és a hadseregvezetését ellátó haditanács (Hofkriegsrat), az örökös tartományokban a belügyeket igazgató udvari kancellária (Hofkanzlei), az igazságügy legfőbb hatósága: az Oberste Justizhofstelle, a pénzügyeket irányító udvari kamara (Hofkammer), a rendőrség (és 1802-től a cenzúra) központi szerve: a Polizei- und Zensur-Hofstelle, s végül a legfőbb számvevőszék (Oberste Rechnungskammer) ennek az adminisztratív centralizációt minél jobban erősíteni igyekvő folyamatnak során átmenetileg különböző kombinációkban részint összevonásra kerültek, részint szervezetileg tovább osztódtak. Az 1810-es évek elejére azonban mindeme szervek különállása általában az eredeti formákban és hatáskörükkel már ismét visszaállt: az abszolutizmus igényeinek megfelelő, immár politikai síkon történő összefogásukra, centralizációjukra azonban a kísérletek nem szűntek meg, sőt tovább folytatódtak. E kísérletek a még Mária Terézia korában az uralkodó személyes tanácsadó testületeként minden intézményes hatáskör nélkül létrehozott államtanácsnak, a Staatsratnak részint szervezeti továbbfejlesztését, részint ennek során valamiféle, a hagyományos központi szervek fölé épülő, immár operatív hatáskörrel is ellátott csúcsszervvé való alakítását célozták. E törekvések a legfelsőbb operatív szakigazgatás és a tisztán politikai irányítás egyetlen szervezetbe való egyesítésére azonban szükségképpen csak nehézkes félmegoldásokat eredményeztek. Ezek során az államtanács régi szervezetének lebontásával először 1801-ben Staats- und Konferenzministeriumot hoztak létre, mely két tagozatban működött: egy kizárólag elvi kérdésekkel foglalkozó, illetve egy, az egyes Hofstellék fölé rendelt, ezek közös, tényleges adminisztratív irányítását is biztosító tagozatban. 1814-re azonban e rendszer különböző hátrányai (mindenekelőtt képtelensége arra, hogy úrrá legyen az adminisztratív irányítás központosításával együtt járó roppantul megnövekedett teendők felett) a szervezet módosítását eredményezték. Az ekkor állam- és konferenciaminiszterekből (Staats— und Konferenzminister) és államtanácsosokból álló szervezet már lemondott a külügy és hadügy gyakorlatilag eddig is az államkancellária, illetve a haditanács által ellátott irányításáról (ahogy a rendőri ügyek irányítása eddig is gyakorlatilag kívül maradt hatókörén). Az új szervezés során az államtanácsban négy szekciót alakítottak ki: belügyit, igazságügyit, pénzügyit, valamint egy, a hadügynek csak a civil élethez kapcsolódó ágazataival, s nem a hadvezetéssel kapcsolatos hadügyi szekciót. A tanács célja továbbra is a sajátlag elvi-politikai irányítás maradt. A konferenciatagozat ennek megfelelően az összes, az egyes Hofstellék által ellátott ügykörökben csak mintegy az államtanács tanácsadó és véleményező szakszerveként működött. A valóságos operatív minisztériumi szervezet kiépítése azonban nem sikerült: az állam— és konferenciaminiszterek operatív irányítása az általuk elvileg irányított Hofstellék által ellátott igazgatási ágazatokban nem valósult meg. Lassan azután a miniszteri cím használata is elmaradt: az egyetlen, többé-kevésbé ténylegesen is kiépült miniszteri jellegű hatáskört, a pénzügyminiszterit 1829-ben számolták fel. Ekkor azonban már azoknak a részben hatásköri, részben azonban mélyebb, az abszolutizmüs politikájáról és irányairól vallott nézetekre is irányuló ellentéteknek jegyében, melyek két főszereplőjüknek – az állam külügyeinek legfelsőbb irányításába 1809-ben államkancellárként belépett, 1821-ben pedig már a házi, udvari és államkancellár címét is elnyert Metternich grófnak (1814-től herceg), és az 1826-ban az államtanácsban a belügyi szekció irányítását átvevő, korábbi csehországi helytartó, Kolowrat-Liebsteinšky grófnak – konfliktusában fognak majd kibontakozni.

Mire a napóleoni háborúk véget értek, a Habsburg birodalmi abszolutizmus új, helyenként tekervényesen, helyenként talán felesleges kitérőkkel kialakított, az abszolutizmust kiszélesített és modernizált bürokratikus centralizációval egybeötvöző szervezete teljesen készen állt. És ha ennek keretében a magyar korona országainak különállását formailag valóban tiszteletben tartották, és e központi szervezet adminisztratív hatáskörét csak a magyar kamarai ügyek bizonyos – ha vitatottan, de már hagyományosan királyi felségjognak tartott – területeire korlátozták is, kétségtelen, hogy a birodalom örökös tartományai igazgatásának ilyen centralizációja – még ha nem a legtökéletesebben sikerült is – jelentősen fokozta annak a nyomásnak az erejét, amit az udvar a magyar viszonyok befolyásolása során kifejthetett, és amit az 1810-es évek kezdetétől már egyre erőteljesebben kezdett is kifejteni.

Ez az abszolutizmus – előzményeihez, hagyományaihoz híven – legfőbb közvetlen ellenségének továbbra is a rendi partikularizmust tekintette. A hagyományos fenntartásokon túl láthatóan egyre inkább amiatt is, mert felismerte: ennek intézményei képtelenek arra, hogy hatékony védelmet nyújtsanak a felvilágosodás és a francia forradalom által megfogalmazott, a feudalizmus egészére oly veszélyes új gondolatok és társadalmi-politikai – köztük (és sok államrészben nem is kis súllyal jelentkező) nemzeti – törekvések ellen. A rendi intézmények a szervezetükre jellemző területi autonómia és képviseleti rendszer centrifugális tendenciái miatt, továbbá egyes területeken a nemesi árutermelés, másutt a tőkés vállalkozások, ismét másutt mindkettő együttes hatásának a tudatban való jelentkezéseként egyre inkább kezdték befogadni az új gondolatokat (ha ezek teljes elfogadását e rendi képviseletek túlnyomó részének még alapvetően feudális osztálybázisa erősen korlátozta is). Mindezek, párosulva a rendi intézmények amúgy is hagyományosan abszolutizmusellenes, ezáltal az udvar számára azonban akkorra – és nem indokolatlanul – már a feudalizmus egész rendjét veszélyeztetni látszó hajlandóságaival, együttesen kétségtelenül indokolták egyrészt azt a gyanakvást, mellyel az udvar a rendi szervezetek II. József halálával újjáéledő tevékenységét kísérte, másrészt azokat az intézkedéseket, melyeket jelentőségük csökkentése érdekében csakhamar foganatosítani kezdett.

A módszer alapjában véve egyszerű volt: a gazdasági-társadalmi szerkezetben végbement változások miatt objektíve szükségessé vált új szabályozásoknak az abszolutizmustól függő központosított bürokratikus államigazgatás révén való, s az udvar igényeinek megfelelő megoldásából állt. Ez a rendi képviseleti szervek lehető megkerülésével járt együtt. Ennek jegyében már 1795-ben leintették a cseh rendeket, akik új adóreform kidolgozására tettek javaslatokat : várjanak a békés állapotok bekövetkeztéig. Mivel ezek sokáig várattak magukra, és az események, főleg háborús időben, gyors döntéseket követeltek, az udvar a birodalom ausztriai felében sorra kezébe ragadta nemcsak az adó megállapítását vagy a pénzügyi kérdések rendezését – melyeket már korábban uralkodói rendeletekkel szabályoztak –, hanem az olyan természetű jogszabályalkotást is, mint a büntető (1803), majd a polgári (1812) kódexek és a II. József-féle polgári perrendtartást korrigáló új – bár nem mindenhol bevezetett – eljárási szabályok megalkotása. Olyan nem kevésbé jelentős kérdésekben is rendeleti úton döntöttek, mint az orvosi rendtartás (1808, 1827, 1832, 1839). És ha kétségtelen is, hogy e szabályozások nagy részénél a területi rendi képviseletek bevonása az eljárást valóban rendkívül megnyújtotta volna, az abszolutista centralizációnak elvével volt ellentétes mindenféle képviseleti rendszer. Az uralkodó személyes ellenszenve ezt az elvi alapot még csak erősítette. Erről vall az is, hogy I. Ferenc Metternichnek azon – a centralizációval végül is teljesen összhangban álló – javaslatát, mely 1811-ben egy, a birodalom összes tartományainak képviseletei által létrehozott közös, ám csak tanácsadó szerepet játszó és csak az uralkodó kezdeményezésére működő birodalmi képviselet létrehozását célozta, válasz nélkül irattárba helyezte. Így mérhető le annak az intézkedésnek a súlya is, hogy bár a német Bund alapokmányának XIII. szakasza értelmében minden tartományban rendi képviseleteket kellett alakítani (e pontban a „rendi” már nem szükségképpen csak a feudális uralkodó osztály képviseleti monopóliumát jelentette), az osztrák örökös tartományok részére (utolsóként 1826-ban Salzburgnak) kiadott alkotmányok e képviseletek hatáskörét igen megnyirbálták. Több esetben csak a kérvényezési jogra korlátozták, és gyakorlatilag minden territoriális hatalmat a végrehajtó szerv élén álló, az uralkodó által kinevezett Landeshauptmann kezében összpontosítottak.

Ha önmagában a centralizáció mint szervezési elv polgári tartalommal megtöltve ekkor még talán nem is lett volna egészen alkalmatlan a soknemzetiségű és a régi módon hovatovább valóban kormányozhatatlan birodalom kormányzására; a feudalizmust minden eszközzel konzerválni óhajtó abszolutizmussal való összekapcsolása azonban az államigazgatás válságához, végül teljes csődjéhez vezetett. A szigorú központosítás már önmagában is demoralizálta a szervezetet azzal, hogy az önálló érdemi intézkedés lehetőségei rendkívül összezsugorodtak. A társadalommal legközvetlenebbül érintkező, a legnagyobb létszámú hivatalnokságot foglalkoztató elsőfokú hivatalok tevékenysége csakhamar kizárólag a felsőbb államigazgatási szervek rendeleteinek egyszerű végrehajtására korlátozódott. Az abszolutizmus azonban magukat a döntésre hivatott, illetve az alárendelt apparátus működéséért felelős felsőbb kormányszerveket is demoralizálta. Ezek, minthogy közvetlenül az uralkodónak voltak alárendelve, gyakran jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek eljárni úgy, hogy a sokszor konkrét ügyekben is tőle kapott utasítások indokait sem ismerték. Az abszolutizmus által centralizált bürokrácia ilyen problematikus magatartásával persze már II. József is szembekerült, bár ő ezt hajlamos volt a hivatalnokok személyi alkalmatlanságával indokolni.

A megyei ellenállás és tanulságai

Az adó ügyében 15 megye már az első királyi leiratot végrehajtotta. A tiltakozásukat bejelentő második feliratra érkező elutasító válasz hatására további 18 engedelmeskedett. Egy évvel korábban az újoncozást elrendelő első leiratnak ugyan 16 megye, de a tiltakozását visszautasító másodiknak csak újabb 9 megye engedelmeskedett. Az összesen 41 vármegyéből azonban, mely végül is legalább az egyik rendeletnek hajlandó volt engedelmeskedni, csupán 17 olyan volt, mely mindkét rendeletet – legkésőbb a második leiratra – végrehajtotta; csak az elsőnek ezen kívül még 16, csak az utóbbinak pedig 8 engedett. Az újoncozás ügyében 27, az adóügyben 19, a két leirat után is ellenálló megyébe az udvar ezek után királyi biztosokat küldött ki, akik az újoncozási rendeletet 19, az adórendeletet további 9 megyében különösebb ellenállás nélkül, egyszerűen fokozott politikai nyomással simán végrehajtattak. De 1822 késő őszére még így is maradt 7 megye (Nógrád, Nyitra, Sopron, Trencsén, Veszprém, Zala és Zemplén), amely mindkét rendelet, és 4 (Varasd, Vas, Ung, Komárom), amelyik csak az egyik rendelet végrehajtásának változatlanul makacsul ellenállt. Egy pillantást vetve akár csak II. József népszámlálására, kiderül, hogy az első 7 megyében az ország nemes férfi lakosságának közel negyedrésze élt, és hogy – beszámítva a 4 másik, már csak egy rendeletnek, de annak végsőkig ellenálló megyét – elsősorban az ország nyugati felének megyéi ezek, Trencséntől Sopronon át Varasdig szinte teljes, összefüggő sávot alkotva a nyugati országhatár mentén. Ellenzéki magatartásuk elemzése és indoklása még további kutatást igényel. Ám ellenállásukban talán szerepet játszhatott az is, hogy az adórendelet (legalább a megyék egy részében) részint a nagyszámú, jobbágytelken élő és az adózásba már régebben bevont köznemességet is sújtotta, részint a konjunktúra alatt megerősödött paraszt hasznának ilyen további, a devalváción túlmenő lecsapolásával a földesurat is súlyosan érintette. Tény azonban, hogy az abszolutizmus 10 éves, csendesnek, feltűnés nélkülinek szánt politikája e hónapokban zátonyra futott, és önmaga leleplezésére kényszerült. A 7 megye makacs ellenállása miatt ugyanis az udvar egyszerre, immár a királyi tekintély védelmében is, az ellenállásnak olyan eszközökkel való megtöréséhez folyamodott, mely eszközök alkalmazását nagyon is el akarta kerülni. Joggal tarthatott ugyanis attól, hogy ez előreláthatólag mozgósító hatással lesz a rendeleteknek egyszer már engedelmeskedett megyék hangulatára is; arról nem is beszélve, hogy a birodalom konszolidált belső helyzetéről a külföld felé oly nagy gonddal kialakított képnek is erős módosításra kellett szorulnia. Az udvar választási lehetőségei azonban ekkorra már erősen leszűkültek.

A túl e hét megyén pillanatnyilag lecsendesültnek látszó felszín alatt tovább bontakozó rendi ellenállás azonban erősen összetett képlet volt: társadalmi bázisában s ebből kinőtt egyéni és csoportmotívumaiban rétegező tényezőként éppúgy szerepet játszottak generációs különbségek, mint az indulatokat nagyban befolyásoló gazdasági viszonyok regionális eltérései, a felekezeti különbségek és a velük szorosan összefüggő történeti hagyományok különbözősége. Együttesen: haladó, még a felvilágosodásból kinőtt, vagy már éppenséggel a romantikától befolyásolt magatartások keveredtek benne egészen régi, kuruc függetlenségi vagy werbőczyánus prókátori formákkal. Megnehezítve azt, hogy e magatartások és motívumaik teljességének feltárása nélkül a mozgalom egészét egyértelműen haladónak, de azt is, hogy egyértelműen reakciósnak nevezhessük, ám mindenesetre indokolva azt, hogy hatásában mint a századfordulótól már egyértelműen reakcióssá, retrográddá vált abszolutizmus jelentős gyengítőjét pozitívan értékelhessük – kivált a most kibontakozó, gyorsan kiélesedő konfliktus tapasztalatai, eredményei alapján.

A cselekmény a konfliktus e második felvonásának csúcspontja felé 1823 elején kezdett emelkedni. Az országban már feszült a hangulat: mindenki azt várta, az ellenállás letörésében elszánja-e magát az udvar a végsőkre? Kölcsey január 22-én írta meg a Himnuszt. Abban is ez a feszültség, a nemességet terhelő, s e pillanatban roppantnak érzett történelmi felelősség érzése, és a többség már eddig is végbement behódolása feletti keserűség keveredett e feszült hangulatnak talán legkifejezőbb tükreként valóban remekművet formálni képes indulattal. Néhány hét múlva a királyi biztosok immár valóban katonai karhatalommal a hátuk mögött léptek be a végsőkig ellenálló néhány megye székházába, ahol több-kevesebb huzavona – de Nyitra, Zemplén és Nógrád megyék esetében csak rendkívül heves, elkeseredett és tumultuózus jelenetekkel tarkított ellenállás – után sikerült eredményt elérniök: megtörték az ellenállást.

Ezzel egyidejűleg világossá vált, hogy az eredmény nagyon is kétélű, értéke nagyon is kérdéses. Nemcsak azért, mert közben valóban újra megindult a feliratok áradata, még az engedelmeskedett megyék részéről is (sőt a megyék egymás közötti, egymást mozgósító érintkezése olyan fokra jutott el, hogy 1823 elején az udvar rendeletileg megtiltotta a megyék egymással való levelezését), vagy mert a birodalom belső stabilitásának képe súlyos törést szenvedett, hanem azért is, mert e konfliktusnak a végsőkig éleződése rávilágított a feudális politikai uralmi viszonyok válságának egyik igen mélyen fekvő, lényeges elemére: az intézmények teljes válságára is. Arra, hogy a feudalizmusnak önmaga védelmében maximális összpontosítását jelentő uralkodói abszolutizmus Magyarországon – a királyságban éppen úgy, mint az Erdélyi Nagyfejedelemségben – már csak akkor érvényesülhet és bontakozhat ki teljességében, ha szétrombolja a magyarországi feudalizmus hatalmi eszközét: a megyék beleszólási jogát a rájuk kiszabott terhek viselésébe. Ám, ha Mária Terézia vagy II. József teljes, központosított abszolutizmus bevezetésére irányuló kísérletei még ezen intézmények erején törtek meg vagy kényszerültek kompromisszumra, 1822 őszére ezek már részint saját gyengeségük, részint az abszolutizmus elerőtlenedése miatt lesznek támadhatatlanok. Szétrombolásuk ugyanis, ha a feudalizmus épületének immár csupán rozoga, gyenge pilléreit dönti is meg, már a feudalizmus egész rendjének megingásával fenyeget, hiszen az abszolutizmus tartósan már e roggyant pillérek funkcióját is képtelen lenne átvenni.

Gergely András

Kormányzat és konzervativizmus

A I. Ferenc uralkodása ötödik évtizedének kezdetén is az előző század végén kiépített abszolutista államgépezettel kormányzott. A puszta fenntartásra, állagmegőrzésre berendezkedett állami bürokrácia messze távolodott már II. József aktívan kezdeményező kormányzatának felvilágosodott abszolutista eszményeitől. Nemcsak az eszmék, az irányítás alapelveinek változásában jutott ez kifejeződésre, hanem a legfőbb hivatalok társadalmi összetételében is. A köznemesi vagy éppen polgári származású, karrierjét vagy nemesi rangját a hivatali előmenetelnek köszönhető jozefinista bürokrácia fokozatosan háttérbe szorult, s a kollegiális ügyintézés parancsnoki posztjait csaknem folyvást kezében tartó nagybirtokos arisztokrácia az udvari, kancelláriai és államtanácsosok közreműködését csupán közvetlen érdekei érvényesítésének elleplezésére, kizárólag adminisztratív célzattal vette igénybe. A főnemesség gyámkodása alá került, önállósodni többé nem tudó bürokrácia és az arisztokrácia együttesen tartotta befolyása alatt a változtatásokra amúgy sem hajlandó, a nemesi és állami hierarchia csúcsán álló uralkodót. „Kevés, de jó törvény, szigorú és igazságos végrehajtás – ez a legjobb alkotmány” – foglalta össze államkormányzati bölcsességét a sokat megélni kénytelen, a változásokat megérteni képtelen agg uralkodó.[115] Még bizalmas híveinek javaslatait is teljes határozottsággal utasította vissza, ha azok a fennálló viszonyok módosítására irányultak. 1831 júniusában Kolowrat államminiszter, Mittrowsky főkancellár, Sedlnitzky rendőrminiszter az önkéntes örökváltság engedélyezését és az adózás reformját indítványozta. A császár az ügyet referáló Pillersdorf tanácsosnak csak annyit mondott: „nem akarok újításokat. Törvényeink jók és elégségesek.”[116] A merev konzervativizmus az uralkodó mellett Metternichben talált következetes támogatóra. „Most nem alkalmas az idő az újításokra” – mondotta a herceg az előbbi javaslatokról.[117] Amikor Chotek gróf, Csehország kormányzója néhány hónappal később az aggasztó csehországi állapotokra'hivatkozva ugyancsak a jobbágy–földesúri viszony fokozatos lebontását javasolta, a császár szerint a grófot „megfertőzte a liberalizmus betegsége”.[118] Az úrbéri kérdés „forró vas” – tette hozzá –, nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy meg ne égessük a tenyerünket. S a hivatali ügyintézés során megint elébe került úrbéri indítványokat tartalmazó aktákról csak annyit mondott: „az indítványokat agyonütöm”. A kérdés végleg lekerült a napirendről, a magyar országgyűlés úrbéri reformindítványai 1833–1834-ben ugyancsak elutasításra találnak. II. József hivatalnokai még bizonyos fokú mozgásszabadsággal foglalkozhattak a jobbágykérdéssel, hiszen a tisztviselők kizárólag a politikai szempontokat tarthatták szem előtt. I. Ferenc kormányzatának arisztokratái, a Habsburg-családdal együtt, alattvalók millióinak munkája felett rendelkező jobbágytartók voltak, tehát társadalmi-hatalmi pozícióik gazdasági alapjait láthatták veszélyeztetve az úrbéri kérdés bolygatásakor. A feudális gazdasági viszonyok felszámolása közvetve még hatalmuk politikai biztosítékait is fenyegette. Az úrbéri viszonyokkal alsó szinten elválaszthatatlanul összefüggő államigazgatási viszonyok (például úriszék, falusi közigazgatás) megbontásának szükségszerű velejárója lett volna az állam újjászervezése, a felszabadított parasztok számára pedig a politikai szabadságjogok biztosítása. Ezért is maradt minden a régiben. Az udvari hatóságok még a közigazgatás gyakorlati, apró engedményeinek is mereven ellene szegültek. Nem hagyták jóvá a II. József alatt szokásossá vált robotmegváltásokat sem, azzal az indoklással, hogy a robot „az alázat iskolája”, s erről a nevelő eszközről az alsó néprétegek esetében nem lehet lemondani.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

II. József elképzeléseit a rendi-nemesi ellenállás, Kolowrat terveit az alkotmányosságért küzdő nemzeti mozgalmak hiúsították meg.

Vörös Károly

A magyar nép kulturális élete

A teljes cikk.

A nyelvújítás és az államnyelvi harc

Ezt a veszélyt különösen időszerűvé tették (egyúttal tudatosítva a nyelv jelentőségét az állami és általában a politikai és a közéletben is) azok a problémák és perspektívák, melyeket II. József németesítő rendeletei hoztak magukkal. Ezek tükrében ugyanis világossá vált, hogy a német nyelv bevezetése a magyarországi közigazgatásba és igazságszolgáltatásba egyrészt megszűnéssel fenyegeti Magyarországnak a birodalmon belüli alkotmányos és közigazgatási különállását, másrészt az országon belül gyengíti a magyarság és a nem magyar népek közti kapcsolatot azáltal, hogy utóbbiakat nyelvi szempontból összbirodalmi, német keretbe helyezi.

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

A II. József rendszerének összeomlását követő szellemi-politikai föllendülést a ferenci reakciónak sikerült visszanyomnia.

Az oktatásügy intézményei

Még II. József megszüntette ugyanis az egyetem kormányzatát ténylegesen ellátó – az elnökből, a 4 kar és a főgimnázium a király által kinevezett igazgatóiból és 1 jegyzőből álló – egyetemi királyi tanács működését, s e feladatot a rektorból és a 4 dékánból álló, korábban csak igen korlátozott hatáskörű választott testületre, az egyetem magisztrátusára ruházta. Ez a rendszer 1790 után is megmaradt, sőt ekkor jött létre a kari közgyűlés intézménye, melyben az egyetem összes tanára helyet foglalt, a rektor elnöklete alatt számos, a testület egészét érintő fontos ügy tárgyalására jogosítva. 1806-ban a második Ratio Educationis immár formailag is megszüntette a királyi tanácsot, és ennek korábbi hatáskörét is a magisztrátusra ruházta, melyet a négy kar szenioraival kibővített. Az egyetem élére azonban ugyanakkor, már mint az egyetem közvetlen feje és hatósága, királyi kinevezésű elnök került, közvetlenül az udvar alárendeltségében. Az egyetem autonómiáját már ez nagyban gyengítette, de még tovább korlátozta az az intézkedés, mely 1819-re immár a választott dékánok fölé is újból bürokratákat állított: a királyi kari igazgatókat. Ez a rendszer azután 1848-ig fennállva az egyetem autonómiáját végleg illuzórikussá tette, mindenekfelett pedig biztosítékot nyújtott arra, hogy az egyetem által képviselt művelődési eszmény is az abszolutizmus igényeinek megfelelően fog alakulni.

Az egyetemi irányítás szervezetében megnyilvánuló ilyen tendenciák azután valóban, az egyetem tevékenységének minden vonatkozásában éreztetni kezdték hatásukat. Megrettenve a francia forradalom hatásától, az udvar az akadémiákon és az egyetemen, főleg a kilencvenes években, sorozatos tisztogatási műveleteket hajtott Végre, több tanárt meghurcoltak. Az ürügy mindig azonos volt: egyház- vagy vallásellenes kijelentéseket tettek, forradalmi nézeteket hangoztattak. Megfosztották egyetemi katedrájától Koppi Károlyt, a világtörténelem tanárát és Kreil Antalt, a filozófia professzorát, mert atheista tanokat hirdetett; eljárás folyt Barics Béla, Haliczky András és Schedius Lajos ellen. Tichy György kassai akadémiai tanár ellen az volt a vád, hogy bírálta a cenzúrát, Deling János pécsi akadémiai tanárt azért jelentették fel, mert Kant tanait hirdette. Vizsgálat indult a debreceni és sárospataki kollégium ellen is azzal, hogy a diákok meg nem engedett könyveket olvasnak; a készmárki gimnázium igazgatóját pedig állítólagos katolikus egyházellenes kijelentéseiért állították fegyelmi bizottság elé. 1802-vel visszaállították a legmagasabb fokú római katolikus teológiai képzés céljára a 4 éves tanulmányi idejű hittudományi kart, és számára 8 tanszéket szerveztek. Követve a birodalom más teológiai fakultásain megindult konzervatív reakciót, csakhamar itt is energikusan hozzáláttak a konzervatív teológiai irányzatok visszaállításához. A jogi karon, ahol a tananyagot már az első Ratio Educationis államtudományi ismeretekkel bővítette, nemcsak a tanmenet maradt 1848-ig szigorúan kötött, hanem a tanárok is csak a kormányhatóságilag jóváhagyott, jogfilozófiai megalapozásában a 18. század már elavult természetjogára, a jog gyakorlatában pedig természetszerűen továbbra is a magyar feudális jog elveire épülő tankönyvek alapján voltak kötelesek előadni.

Míg az elsősorban ideológiai vonatkozású tudományokban ilyen módon az egyetem mereven konzervatív álláspontot képviselt, addig a vele szemben támasztott gyakorlati igényekre persze már rugalmasabban volt kénytelen válaszolni. Ez elsősorban az orvoskar vonatkozásában érvényesült, ahol már a II. József által bevezetett tanulmányi rend a 4 éves képzési időben közelebb hozta egymáshoz az orvosdoktori és a sebészmesteri, illetve az ezekre ráépülő szülész- és szemészmesteri képzést, s emellett külön kétéves tanfolyamot hoztak létre falusi felcserek, seborvosok számára is. Ez utóbbi tagolás megmaradt a második Ratio Educationisban 5 évre felemelt orvosdoktori és sebészdoktori képzés mellett is. 1813-ban pedig az új szigorlati rend a külön orvos- és külön sebészdoktori és az alacsonyabb fokú sebészmesteri képzés mellett, az utóbbival azonos szinten hozta létre a fogász-, a szemész- és a szülészmesteri, később a gyógyszerészmesteri képzést is.

A bölcsészkar az első Ratio Educationis értelmében még csupán a többi három kar számára előképzést adó, kötelező 2 éves tanfolyam volt, nemcsak sajátos filozófiai tárgyakkal, hanem a magyar és birodalmi történet, valamint az elméleti matematika, az elsősorban iparra és mezőgazdaságra alkalmazott gyakorlati mennyiségtan, a természetrajz és a kísérleti fizika tanításával együtt. Rendkívüli tárgyakként már kezdettől ide szorult azonban mindazon ismeretek oktatása is, melyek önálló tudományos színvonalú művelését az élet – persze ismét csak az abszolutizmus igényein átszűrt, ezekkel egyeztetett vagy éppen általuk kialakított – követelményei már szükségessé tették, és melyeknek a 2 éves kurzus kötelező tárgyai keretében kibontakozó specializált, tudományos színvonalú oktatása továbbfejlesztésüket jelentette. Így kapott idők folyamán külön tanszéket a történeti segédtudományok művelése, az egyetemes történet, az építészet, a földismeret, a hidrotechnika, a kísérleti fizika, a mechanika, a mezőgazdaságban stb. Ezen a renden a második Ratio Educationis is csak kevéssé változtatott; jellemző módon legfeljebb bizonyos reáliák oktatását csökkentette, de ugyanakkor már heti 1 órában elrendelve (a latin tannyelv változatlan fenntartása mellett) a magyar nyelv tanítását is, és kezdeményezve, illetve továbbfejlesztve a hidromechanika, a hidrotechnika, a térképrajzolás, bizonyos haditechnikai ismeretek, de a szépművészeti és irodalmi ismereteket adó esztétika oktatását is. Egyúttal bármely kar hallgatójának lehetővé tette azt, hogy e tárgyak bármelyikét is hallgassa. E fejlesztés természetesen ugyancsak nem állt ellentétben az abszolutizmus érdekeivel, már csak azért sem, mert itt is kötelező volt az államilag előírt tanmenetek és tankönyvek alkalmazása, jóllehet a nemegyszer igen silányan honorált tanári állások jó része nem is volt mindig betöltve.

Ugyanakkor azonban a második Ratio Edacationis megszüntette az elsősorban az egyetemi és az akadémiai, valamint gimnáziumi tanárok postgraduális utánpótlására szolgáló, az első Ratio Educationis által bevezetett, sőt II. József által a piaristákra kötelezővé is tett úgynevezett repetensi rendszert. Ettől kezdve a királyi gimnáziumok tanári utánpótlása gyakorlatban a római katolikus papi képzettségű személyek monopóliumává lett (bár ellene, mint láttuk, már az 1828–1830. évi munkálatok is tiltakoztak). E szervezetben a bölcsészkarhoz csatolva, de már nem ennek részeként, hanem külön intézményként működött ezenkívül az 1782-ben létesített Institutum Geometricum, a mérnöki intézet, mely elsősorban földmérőket, vízügyi szakembereket képzett, ennek kapcsán mechanikai ismereteket és térképrajzolást is oktatva. Az intézet azonban, melynek 3 éves képzési idejét a második Ratio Educationis 2 évre szállította le, fennállásának 70 évén át végig változatlan tanrendjével és tananyagával a kor növekvő követelményeinek már csak tökéletlenül, egyre kevésbé tudott megfelelni. Az orvoskarhoz csatolva – de ugyancsak nem részeként – hozták létre a II. József által 1782-ben alapított állatorvosi tanszék továbbfejlesztéseként 1799-től a pesti állatgyógyintézetet, korunkon át azonban mindvégig csak elemi előképzettségű személyek, főleg kovácsok 8, majd később 12 hónapos állatgyógyítási kiképzésére.

Az egyetem vonatkozásában az 1812-ig így kialakult újabb szervezet és tanterv a legmagasabb fokú oktatás viszonyait immár a polgári forradalomig megmerevítette. De nem téveszthető szem elől, hogy a felsőfokú képzettség igényét támasztó állásokra – az orvosdoktori pályát kivéve – korszakunkban – de már a 18. század óta is – nem csak az egyetem képesített. A teológia vonatkozásában a felsőfokú oktatás, a lelkészképzés, minden felekezet számára elsősorban saját papnevelő intézményeiben folyt. A lelkészek túlnyomó részét itt képezték. A protestánsoknál az egyetemi rangú teológiai fakultás hiányát külföldi, főleg német protestáns egyetemek látogatása pótolta, bár az abszolutizmus kormányzata ennek maximális szűkítésére törekedett, még arra is készen, hogy Bécsben protestáns teológiát állítson fel (ami még evangélikus vonatkozásban is nehezen ment, reformátusban meg éppenséggel meg is hiúsult). A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár). A protestánsoknak a Magyar Királyságban a debreceni, a sárospataki és a pápai, majd 1831-től a kecskeméti és 1837-től a máramarosszigeti református, illetve a pozsonyi és 1815-től az eperjesi evangélikus kollégiumok adtak akadémiai szintű jogi szakképzést. Az akadémiák az egyetemmel azonos tanmenetű jogi és az egyetemhez hasonlóan ezt előkészítő funkciójú 2 éves bölcsészeti szakból állottak: utóbbin is tanulták mindazt, amit az egyetemi bölcsészkaron kötelező volt hallgatni, a különbség csupán az volt, hogy itt az egyetem bölcsészkarán a rendkívüli tantárgyak által nyújtott egyéb speciálizálódási lehetőségek hiányoztak. Az orvosi tudományok vonatkozásában viszont a pesti egyetemen kívül az országban már nem volt teljes orvosdoktori képzést adni jogosult intézmény. Csupán Kolozsvárott működött Erdély számára seborvosokat képző úgynevezett orvossebészeti intézet. Már 1770 óta akadémiai szinten állott ezenkívül az 1763-ban alapított selmeci Bányászati Főiskola, mely 3 éves tanfolyamon kezdettől fogva nemcsak Magyarország, hanem az egész birodalom számára képzett bányamérnököket. A zárt hallgatói létszámú főiskolára a felvételt szigorú felvételi előzte meg. 1809-től (az akadémiai feltételhez itt is szükséges) bölcsészeti szakot nem végzett, de a gyakorlatban kiválónak bizonyult személyek akadémiai szintű továbbképzése érdekében 1 éves „gyorsított” bölcsészeti tanfolyamot is szerveznek. 1808-tól ugyancsak Selmecen külön erdészeti akadémia is működött, ezt azonban 1838-ban beolvasztották a Bányászati Főiskolába.

A felsőfokú képzést előkészítő úgynevezett bölcsészeti szakok azonban működtek olyan városokban is, ahol nem volt akadémia. Ezzel részint a felsőfokú képzésben részt venni kívánó tanulók számára tették lehetővé, hogy tanulmányaiknak legalább egy részét lakóhelyükhöz közelebb és kevésbé drága megélhetést nyújtó városokban végezhessék el, részint a gimnáziumot végzettek számára tették lehetővé tanulmányaik olyan szintű kiegészítését és lezárását, mely már képesített a helyhatósági hivatalnoki állások legtöbbjének, valamint általában az alsófokú tanári pályáknak betöltésére. 1846-ban 6 katolikus és 10 protestáns, Erdélyben 1 katolikus és 5 protestáns, akadémia nélküli bölcsészeti szak működött: a katolikusoké önállósult intézményként, a protestánsokéi a kollégiumokra ráépülő legfelső tagozatokként.

Az oktatási intézmények hierarchiájában ezeknek a bölcsészeti szakoknak a színvonalán szervezték meg 1846-ban a pesti József Ipartanodát is. Bár a magyar rendek már 1836 óta kérték a bécsi és a prágai politechnikumhoz hasonló úgynevezett műegyetem intézet felállítását, a kérdés teljesítését az udvar halogatta, és 1846-ban is végül csupán ipariskolát szervezett, annak elképzelt színvonalára jellemző módon már 14 éves kortól és a gimnáziumi 4 osztály elvégzése után lehetővé téve a felvételt. Az ipartanoda rendeltetése nemcsak tulajdonképpeni műszaki tárgyak oktatása volt (e szakokkal csak három tanszék foglalkozott volna, melyeken mechanikát és polgári építészetet terveztek tanítani), hanem három tanszéken kereskedelmi és könyvelési ismereteket, továbbá rajzot, mezőgazdaságtant és jogot is tanítottak volna a gazdasági élet széles – de legfeljebb középfokú – igényeihez szabott színvonalon. Ám csak tanítottak volna, mert 1847-ben még 4 tanszék volt betöltetlen, úgy, ahogyan állandók voltak az üresedések a pesti bölcsészkar nem egy fontos tanszékén is.

A bölcsészeti szakok és a gimnáziumok között helyezkedtek el a bölcsészeti szakoknál alacsonyabb fokú tanítóképző intézetek. Ezek létesítésére is csak a harmincas évek erősödő polgárosodási törekvéseinek sodrában került sor. Az állami tanítóképzés 1846-ban 6 ilyen különleges intézetre támaszkodott. Erdélyben ez az iskolatípus még csak csíráiban: néhány református tanító néhány hónapos kollégiumi utánképzésre rendelésében jelent meg. A Magyar Királyságban is csak Pyrker érsek szepesi, majd egri kezdeményezése után, 1845-ben szervezte meg a helytartótanács a többi tanítóképzőt. A királyságbeli protestánsok tanítóikat továbbra is kollégiumaik alsóbb fokú végzettségű diákjai közül választották ki, vagy teológiát végzett, de papi beosztást még nem nyert, esetleg még külföldi tanulmányútjuk előtt álló volt hallgatóik közül. A görögkeletieknek Zomborban „illír”, Óaradon román tanítóképzőjük volt.

Az állami oktatási szervezet középfokú oktatási intézményei a gimnáziumok voltak. Ezek egy része teljes, tehát – a második Ratio Educationis óta, amely a népiskolák harmadik osztályát a gimnáziumi székhelyen ezekbe olvasztotta – 6 (4 grammatikai és 2 humán) osztályos, úgynevezett nagygimnázium volt. Ezekből lehetett átlépni a bölcsészeti szakokra, illetve a pesti bölcsészeti karra. 1846-ban a Magyar Királyságban 102 gimnázium volt, az Erdélyi Nagyfejedelemségben 20 (ebből 10 katolikus). A csupán alsó négy (tehát csak grammatikai) osztállyal rendelkező kisgimnáziumok száma 27 volt; Erdélyben ilyen csak Gyergyószentmiklóson működött. A Magyar Királyságban azonban számuk az alsóbb társadalmi rétegekben is már meginduló polgárosodás feszítő erejének hatására folyamatosan növekedett. Az oktatási intézmények hálózatának így a gimnáziumok a legdinamikusabban növekvő elemei. Jellemző, hogy míg 1792-ben a Magyar Királyságban csak a királyi és katolikus gimnáziumok száma mindössze 51 volt, 1846-ban már 72. E növekedésben jelentős szerepe volt annak, hogy a II. József által eltörölt bencés, cisztercita és premontrei rendet 1802-ben visszaállító királyi rendelkezések e – különben kontemplatív – rendeket gimnáziumok fenntartására és a bennük való tanításra kötelezték.

Ausztria 1847 őszén

A parasztság az örökös tartományokban már azért is elégedetlen volt, mert II. József reformjai nem folytatódtak. A kormány (nem utolsósorban anyagi nehézségei, pénzhiánya miatt is) nem akarta korlátozni jogaikban a földesurakat, akik saját uradalmi apparátusukkal látták el az alsófokú igazságszolgáltatás, az adószedés és a katonaállítás különben az államot terhelő teendőit. Így azután megmaradt az úrbéri járadék: a robot, a tized, és a katonai terhek továbbra is egyedül a parasztot nyomták. És bár a 18. század vége óta lehetséges volt a paraszt számára feudális terheinek megváltása, erre gyakorlatban csak kevéssé került sor. Jellemző, hogy a kormány 1835-ben és 1846-ban egyaránt visszautasította az alsóausztriai rendek kérvényét a pénzhiányban szenvedő paraszt (persze a földesurat is pénzhez juttató) önmegváltásának egy új földhitelintézet felállítása által történő lehetővé tétele iránt. A terhek ellen lázadó, összességükben még csak kevéssé ismert parasztmozgalmak, kivált a keleti, Magyarországgal szomszédos német és morva tartományokban, követeléseikben és főleg taktikájukban és ideológiájukban igen sok rokon vonást és időbeli megegyezést is mutatnak a kor magyarországi mozgalmaival, elsősorban a passzív forma: valamely szolgáltatás megtagadása, emelletti makacs kitartásuk és az udvarba vetett egyfajta bizalom által. És mint Magyarországon, e mozgalmak is nem egy esetben csak jelentős katonai erők bevetésével lesznek letörhetők.

Az 1840-es évek azonban e tömegmozgalmakban is jelentős változást hoznak, kibővítve ezek bázisát a manufaktúrákban és a gyáriparban kialakuló ipari proletariátus (valamint a vasútépítéseknél egyre nagyobb számban megjelenő, jórészt féllábbal még falusi viszonyok között élő munkáshadsereg) soraiból is. E réteg növekedésének gyorsaságát jól mutatja az üzemi balesetek számának 1831 óta tartó állandó növekedése és azok az egyre sűrűsödő hatósági kísérletek, melyek (nyilván e réteg elégedetlenségének kirobbanásától tartva) a munkaidőnek és kivált a gyermek- és női munka igénybevételének valamilyen szabályozására törekednek: angol mintára, ám csekély hatással. Az iparból kiinduló mozgalmak résztvevőinek sorában éppúgy találunk egy társuk elbocsátása miatt sztrájkba lépő gyapotfonodai munkásokat Vorarlbergben (1841), mint béremelésért sztrájkoló útépítőket Prágában, tüntető munkanélkülieket Brünnben (1843), vasútépítőket Csehországban és Karintiában, gyári munkásokat Bécsben (1844). A parasztmozgalmakhoz hasonlóan ezek is elszigetelt és végül is mindenhol letört mozgalmak, számuk és hevességük messze elmarad nemcsak Nyugat-Európa, hanem még a német államok már fejlődő ipari proletariátusának mozgalmaitól is; mint ahogy még igen gyengék azok a szervezetek is, melyeket elsőnek a munkásság legjobban fizetett, a kispolgárosodáshoz legközelebb álló rétege: a nyomdászság kezd kialakítani. E mozgalmak jelentkezése azonban már most, az 1840-es években is utal arra, hogy léteznek olyan erők a társadalom mélyén, melyeknek mozdulatlanságára a rendszer egyensúlyának bármilyen megingása esetén már nem lehet számítani. Annál is kevésbé és annál is veszélyesebbé válva, mert erősödő osztályöntudatú soraikhoz könnyen felzárkózhatnak a nagyburzsoázia erősödésével egyre hátrányosabb helyzetbe került kisiparos, kiskereskedő kispolgárság tömegei is; úgy, amint azt majd 1848 eseményei, tömegmozgalmai fogják megmutatni.

És végül: nem szűntek meg, sőt hevességükben még csak fokozódtak a birodalom kereteiben egyre nehezebben összefogható sokféle népnek csúcspontjukra ekkor érő, centrifugális, a birodalomból kiszakadni vagy legalábbis az ahhoz fűződő kapcsolataikat minél jobban lazítani akaró sajátlag nemzeti törekvései is. Ennek sodrában Itáliában már állandósul az elégedetlenség, erősödik a cseh nemzeti mozgalom (mely egyes vonatkozásokban nem kisebb pártfogónak örvendhet, mint maga Kolowrat); s ha az Ausztriához csatolt Galícia lengyel nemességének 1846. évi nemzeti felkelését Bécs a nemesi győzelem esetén a II. József alatt nyert könnyítések eltörlésétől félő parasztság aktív támogatásával leverte is, az elégedetlenség lángja itt sem hunyt ki. Kivált azután nem, hogy a felkelés pacifikálása címén az addig még szabad és önálló Krakkó városállam is elvesztette függetlenségét, s a birodalom részévé lett.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

A császári bürokrácia tagjai régóta nagy aggodalommal figyelték a birodalom egységét fenyegető nemzeti törekvések erősödését, s várták az alkalmat II. József annak idején megbukott kísérletének megismétlésére magasabb szinten és lényeges tartalmi eltérésekkel.

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

A bécsi hatalom II. József hajdani kísérletével ellentétben az abszolutizmust immár nem felvilágosítással, hanem szellemi elnyomással párosította.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A polgári pozitivizmus egyre inkább háttérbe szoruló vonalát eleinte főleg Pesty Frigyes és Zsilinszky Mihály képviselik, majd korszakunk végén két induló fiatal történetíró: Marczali Henrik (Magyarország II. József korában) és Acsády Ignác.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Ferenc József kései példája volt az abszolutizmus kori államfőnek, aki nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is. Erre nevelték házának hagyományai, és erre késztette alkata is. Volt benne valami II. József kötelességérzettel párosult uralkodói hivatástudatából, csak a reformer előd nagyvonalúsága és fantáziája hiányzott belőle.

A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.

Ha felállítjuk a természetes szaporodás és a kivándorlási veszteség együttes mérlegét, akkor arra a számszerű eredményre jutunk, hogy a három évtizedes népességszaporulat 30%-a – a több mint egymillió főnyi többlet – az asszimilációból eredt. Ebből 400 ezer elmagyarosodott német, 300 ezer szlovák, 200 ezer zsidó, 80 ezer délszláv, s mintegy 50 ezer román és kárpát-ukrán. Számításaink hasonló arányokat valószínűsítenek a II. József korabeli népszámlálástól az első világháborúig terjedő ötnegyed század asszimilációs folyamatát illetően is.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

Amikor Vészi József Fejérváry mellé szegődött, Ady követte főszerkesztőjét, megint csak nem konformizmusból, hanem meggyőződésből. Ő, akinek elsősorban a magyar ugar kártevőivel volt harca, a darabont epizódban – és ezzel nem állt radikális kortársai között egyedül – a II. József-i dráma felújítását látta. Úgy vélte, hogy a kuruckodó nagyurak mutatványos mozgalmában a „tatárság zajlik a Kárpátok alatt”, a magyarságot lenyűgözve tartó Ázsia indul újra hadba Európa, a haladó gondolat és kultúra ellen.[119] Ezzel a tatár Ázsiával, Pusztaszerrel szemben öntudatosan vállalta a megbélyegző „darabontságot”. Büszke, dacos magyar sorsot, missziót látott a történelmivé heroizált darabontságban, amelyben osztozott mindazokkal, „akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbusz sötét zugolyaiba”, márpedig ezt akarta a jozefinista hazafiaktól kezdve valamennyi „könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár”.[120]

Szabó Miklós

A történettudomány

Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében.

Lábjegyzetek

  1. A feudális korban – a II. József nevéhez fűződő népszámlálásokat kivéve – általában hiányzott a törekvés az egész lakosság számbavételére. Az írásbeliség terjedésével is rendszerint csak olyan kimutatások jöttek – helyi, területi, ritkábban országos szinten – létre, melyek az arra kötelezett családfőktől pénzben, természetben, munkában megkívánt szolgáltatásokat, esetenként a teljesítendő katonai szolgálatot voltak hivatva nyilvántartani, ugyanakkor gyakran magukat az ezekkel tartozókat is előszámlálva. Korszakunkból így maradtak ránk az állam, területi igazgatási szervek, földesurak, az egyház által kirótt terhek viselésére kötelezettekről egyenként vagy összesítve fölvett kimutatások, melyek forrásul szolgálhatnak a népesség számának valamennyire megközelítő fölmérésére.
  2. Közülük bizonyos fokig az első magyarországi népszámlálás előzményének tekinthető az 1777. évi Synopsis conscriptionum animarum pro anno 1777 cum calculo proportionali; kézirata a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában, megyénkénti összegeit két vármegye híjával közli mellékelt 8. s népmozgalmi adatokkal kiegészítve 12. tábláján A történeti statisztika forrása (Budapest, 1957). Ugyanott a 8. tábla az Országos Széchényi Könyvtárból eredő Tabella exhibens distinctae religionis et status animarum numerum … elaborata pro anno 1780 című kézirat megyénkénti lakossága számát is tartalmazza, a Bánságé nélkül, de a Határőrvidékét is magába foglalva, ugyancsak a II. József-kori népszámlálás előzményeként. Vesd össze Dávid Zoltán, Az 1780. évi népszámlálás összesítő tabellájának adatai (Történeti Statisztikai Közlemények 1957).
  3. A felvilágosodott abszolutizmus, miközben a közjó érdekére hivatkozva az állam szolgálatát állította feladatul a lakosság elé, közvetlenül akart lenyúlni az egyes alattvalóiig, félrehárítva a közbeékelődő hagyományos feudális szervezeteket. Nemcsak a földesuraktól igyekezett magához ragadni a parasztság helyzetét meghatározó tényezők megszabását, az általuk csak a maguk javára szerkesztett sokféle urbárium helyett az állam érdekét háttérbe szorítani nem engedő, maga rendelte egységes Urbáriumot tévén, a hozzácsatolt úrbéri tabellával együtt, földesúr és jobbágy viszonyában irányadóvá. Hanem a valláshoz tartozásnak addig uralkodó, az alattvalókat megosztó szempontján jobbára fölülemelkedve, az állami élet körébe vont olyan területeken is saját rendelkezéseit törekedett érvényre juttatni – mint az oktatásban és a lakosság nyilvántartásában –, hol addig az egyházak játszották a meghatározó szerepet. Világosan fölismerte ugyanis, milyen nagy jelentőséggel bír az államhatalomra nézve, elsősorban haderejének fölmérése tekintetében, hogy tisztában legyen a népesség számával, társadalmi, foglalkozás, kor és nem szerinti megoszlásával; hogy maga tartsa nyilván, mégpedig az egész lakosságot, a nemességet is beleértve, ami – bár a nemesként való följegyzés pusztán bemondás alapján, annak igazolása nélkül történt – még további hat évtizedre példa nélkül maradt a lakosságnak egyháztól független kimutatásaiban. Így hajtotta végre II. József, jól tudva, hogy ebben a vármegyékre nem hagyatkozhat, kiküldött katonákra bízva 1784–1785-ben Magyarország első népszámlálását, 1786-ban és 1787-ben megismételve azt. Különösen az utóbbi mutatott fel számottevően több lakost az országban (a Határőrvidék nélkül) az előzőnél, ami csak a végéhez közeledő bánsági telepítéssel és a természetes szaporodással a pestis 1786-i pusztítása miatt sem magyarázható. Hanem a kellő tapasztalatoknak kezdetben mutatkozó hiányán túl még az 1787-i fölvétellel kapcsolatban is utalni kell ezenfölül a következő okokra: az összeírók mégsem mellőzhették teljesen a vármegyék közreműködését főképp annak kimutatásában, hogy hány helység van területükön és hol (amiben kivált Erdély hagyományos közigazgatási beosztásának felforgatása különben is zavart okozott); mindenhova, leginkább elszórt lakóhelyekre egyébként is bajosan juthattak el; mind a nemesség, mind a nép kihúzta magát lehetőség szerint a számbavétel alól. Ha így nem sikerült is a Kárpát-medence népességének számát a kívánt teljességgel földeríteni, mindez nem változtat II. József népszámlásának korszakalkotó jelentőségén. A népszámlálás szétszórtan fennmaradt anyagából addig ismert részek eredményeit Tagányi Károly közölte (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1896). A népszámlálás feldolgozójának, Thirring Gusztávnak Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938) című munkájában tett adatközléseihez kiegészítésül szolgálnak, főképp 1785-i és 1786-i helységenkénti adatsorokkal: Az első magyarországi népszámlálás. Szerkesztette Danyi Dezső és Dávid Zoltán (Budapest, 1960); Vörös Károly, Az első magyarországi népszámlálás Bars megyében (Történeti statisztikai évkönyv 1961–1962); Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz, 1786–1787 (Történeti statisztikai tanulmányok. 2. [[Budapest#1975|Budapest, 1975]). Összehasonlításul s főképp a vallási megoszlásra nézve számításba jön a nemességre ki nem terjedő 1804. évi országos összeírás, megyénkénti adatsorait mellékletként közreadta: Magyarország történeti demográfiája. Szerkesztette Kovacsics József (Budapest, 1968). Figyelmet érdemelnek kiegészítésül, főképp Erdélyre és a Határőrvidékre vonatkozóan, közel egykorú statisztikai munkák is: I. de Luca, [search[searchfieldValue]=de%20Luca%20Ig.%2C%20Professor&cHash=3447c42cbf5a530a4495d0a381169532 Historisch-statistisches Lesebuch zur Kenntnis des österreichischen Staates]. I–II. (Wien, 1797–1798); M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungern (Pest, 1798); J. M. Ballmann, Statistische Landeskunde Siebenbürgens im Grundrisse (Hermannstadt, 1801); J. A. Demian, Darstellung der Oesterreichischen Monarchie nach den neuesten statistischen Beziehungen, I–IV. (Wien, 1804–1807); J. M. Liechtenstern, Statistische Uebersicht des österreichischen Erbkaiserstaats (Wien, 1807); J. H. Benigni von Mildenberg, Benigni+VON+MILDENBERG,+Statistische+Skizze+der+Siebenb%C3%BCrgischen+Milit%C3%A4r-Grenze&hl=hu&sa=X&ved=0CCIQ6AEwAGoVChMIx7WL4Z[http://kt.lib.pte.hu/cgi-bin/kt.cgi?konyvtar/kt04111201/ Történelmi TárxwIVonxyCh0IlAd8 Statistische Skizze der Siebenbürgischen Militär-Grenze] (Hermannstadt, 1816); C. B. Hietzinger, Statistik der Militärgrenze des österreichischen Kaiserthums. I–II. (Wien, 1817–1823); J. Leonhard, Beförderung der Kenntniss von Siebenbürgen (Hermannstadt, 1818); Magda Pál, Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékinek legújabb statistikai és geographiai leírása (Pest, 1819).
  4. A fentiekben tárgyalt források többségét azután behatóan ismertette a már idézett A történeti statisztika forrása (Budapest, 1957) című munka. Benne a dikális összeírásokkal Bakács István foglalkozott, az 1696-i fölvételről is megemlékezve, de anélkül, hogy a 18. századi megyei adóösszeírásokra kitért volna. Igen alaposan mérlegeli az 1715-i és az 1720-i országos összeírást Dávid Zoltán. Erdély 1750. évi összeírásáról Trócsányi Zsolt ad jól használható leírást, legföljebb az előírások gyakorlati megvalósulásának ábrázolása kaphatott volna több helyet. Igen értékes Maksay Ferencnek a földesúri urbáriumok ismeretébe való bevezetése, de lényegében a megelőző korszakra vonatkozik. Ugyanez áll a dézsmajegyzékeknek Ila Bálint tollából eredő tárgyalására. Az úrbérrendezés során készült adatfölvételekről Felhő Ibolya tájékoztat alaposan; a gyakorlati végrehajtás itt is tüzetesebb ábrázolást kívánt volna. II. József népszámlálásai közül Acsádi György az 1784-1785. évivel foglalkozik, s az 1787-ire is kitekintve, a népesség fejlődésére és annak ütemére von le következtetéseket 1721-től fogva.
  5. Politische Korrespondenz Friedrich des Grossen. Ed. H. G. B. Volz. Berlin, év nélkül. XVII. 213,
  6. Voltaire, Siecle de Louis XIV. Paris, év nélkül (Flammarion) I. 192.
  7. II. József másik, ugyancsak nagy horderejűnek indult, úttörő vállalkozásának, hogy amire, szintén társadalmi különbségek nélkül, a közterhek viselését mindenekfölött alapozni kívánta, mindenki földjének fölmérésén (1786–1789) nyugvó adókatasztert hozzon létre, pusztán töredékei maradtak ránk. Az uralkodó halálát követően ugyanis a megadóztatása ellen fölbőszült nemesség elégette annak iratait és térképvázlatait, ahol csak tudta. A Pest megyei községekről családi levéltárban megmaradt adatokat közölte Horváth Sándor (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1901). Egyébként a fennmaradt anyagról áttekintést, illetőleg kiegészítő, beható tájékoztatást nyújtott Fördős László, A II. József-féle kataszteri földmérés Magyarországon (Szeged, 1931); Dávid Zoltán, Magyarország első kataszteri felmérése (Történeti statisztikai évkönyv 1960).
  8. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  9. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  10. Ugyanott 391.
  11. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  12. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  13. Ugyanott, 363.
  14. Ugyanott 388.
  15. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867–1868. II. 157.
  16. Közli: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 520. (Az özvegy megszámolta azt is, hány órát élt elhunyt férje: 496992 óra az eredmény; boldog házasságának óraszáma: 258 744.) — Idézi: V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese]. Paris, 1973. 262.
  17. Közli: Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963&ndasg;1965. I. 337–339.
  18. G. Klingenstein, Der Aufstieg der Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. 169–170.
  19. Ugyanott, 292–293.
  20. Ugyanott.
  21. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  22. Ugyanott, 663#–664
  23. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  24. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  25. Ugyanott pag. 379.
  26. Ugyanott
  27. Idézi: D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 23.
  28. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 3.
  29. Ugyanott, I. 5.
  30. Ugyanott I. 215.
  31. Idézi D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1893. 94.
  32. Idézi F. Kopetzky, Joseph und Franz von Sonnenfels. Wien, 1882. 37.
  33. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 17.
  34. Ugyanott I. 13.
  35. Ugyanott I. 29–31.
  36. Ugyanott I. 28.
  37. Idézi: R. A. Kann, Study in Austrian Intellectual History. New York, 1960. 177.
  38. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 56.
  39. Ugyanott I. 206.
  40. Ugyanott I. 266.
  41. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  42. Ugyanott 1084. pag. 27.
  43. Ugyanott 1084. pag. 32.
  44. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378–379.
  45. Nagyváthy János, A szorgalmatos mezei-gazda A szorgalmatos mezei gazda. A Magyar-Országon gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Pest, 1791. Ajánlás, Elől-járó beszéd.
  46. Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek azaz Szarvas város mezőgazdasági krónikája. Fordította Nádor Jenő. Függelékül Kemény Gábor fordításával és tanulmányával: Tessedik tanítási tervezte, a magyar iskolaügyről írott tizenkét paragrafusa s Hajnóczy Józsefhez írott levelei. Budapest, 1938. 62.
  47. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  48. Ugyanott I. 268.
  49. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  50. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  51. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  52. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. II. József Niczkyhez.
  53. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Szabolcs megye. 1781. F 1.
  54. Országos Levéltár C 59. Departamentum urbariale, Bars megye.
  55. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Heves megye. 1785–1787. F 3.
  56. Ugyanott.
  57. Ugyanott.
  58. Országos Levéltár Benigma mandata.
  59. A. Berzeviczy, Aus den Lehr- und Wanderjahren eines ungarischen Edelmannes. Leipzig, 1897. 63–64.
  60. Archives des Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hr. 357. Másolata. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 9.
  61. Ugyanott pag. 8.
  62. Ugyanott pag. 9.
  63. Prokopp Gyula, II. József kísérlete a népnyelvű liturgia bevezetésére. Vigilia, 1966. 377–379.
  64. Ratio Educationis totiuesque re literariae per regnum Hungariae. Vindobonae, 1777. § 209.
  65. Ugyanott ¬ 4.
  66. Miriam Levy, Count Sámuel Teleki and his Reform Projekt: Comments on Habsburg Hungary in 1790. East Central Europe, 1975. 2. sz. 152.
  67. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. I. Budapest, 1907. 163–164.
  68. Benda Kálmán, A magyar jakobinus mozgalom története (Továbbiakban Benda, A magyar jakobinus mozgalom…). Budapest, 1957. 6.
  69. Ugyanott 7.
  70. Collectio repraesentationum… Statuum et Ordinum regni Hungariae… I. PestiniBudaeCassoviae, 1790. 248.
  71. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. I. Budapest, 1907. 217.
  72. Collectio repraesentationum… Statuum et Ordinum regni Hungariae… I. PestiniBudaeCassoviae, 1790. 20.
  73. Guillamue Raynal, Histoire philosophique et politique des établissements et des commerces des Européens dans les deux Indes. VII. Paris, 1770. 202.
  74. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 19–20.
  75. Mályusz Elemér, A magyarországi polgárság a francia forradalom korában (In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. I.). Budapest, 1931. 243.
  76. Babel. Fraginente über die jetzigen politischen Angelegenheiten in Ungarn. Hely nélkül, 1790. 102,
  77. Magyar Országos Levéltár. Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. 1978. 73. sz. F köteg.
  78. Rácz István, Parasztzendítő röpiratok a Felső-Tisza vidékén 1790-ben (In: Agrártörténeti tanulmányok. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1960). 250–251.
  79. Ugyanott 252–258.
  80. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János. II. Budapest, 1891. 51.
  81. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957. 177–179.
  82. Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 26., 305.
  83. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül. 164.
  84. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 19.
  85. Ugyanott 20.
  86. Ugyanott 32.
  87. Ugyanott 35.
  88. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 189.
  89. Gvadányi József, A mostan folyó ország gyűlésének satyricocritice való leírása (továbbiakban: Gvadányi, A mostan folyó…). Lipsia (Pozsony), 1791.
  90. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 356.
  91. Gvadányi, A mostan folyó… Lipsia (Pozsony), 1791.
  92. Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvénycikkek. Budapest, 1901. 158#ndash;163.
  93. Naponként való jegyzései az 1790-dik eszt. &hellip magyar ország gyűlésének. Budán, 1791. 312.
  94. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 268–269.
  95. Ugyanott 306–308.
  96. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 36.
  97. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 152–153.
  98. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 36.
  99. Sárközi Zoltán, Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790–1848). (Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat 28.) Budapest, 1963. 39.
  100. Pukánszky Béla, Erdélyi szászok és magyarok. (Budapest) 1943. 102.
  101. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL). Nádori levéltár. Archivum palatinale archiducis Alexandri Leopoldi. Politica. 1792. No. 1.
  102. Ugyanott
  103. Ugyanott
  104. Ugyanott I. Budapest, 1957. 682–683.
  105. Ugyanott 384.
  106. A fejezetben szereplő pénzértékek ezüst, úgynevezett konvenciós forintban (Conventions Münze) vannak megadva, amely a kölni márak (233,8 g) 1/20 részének értékével volt egyenlő.
  107. 1 bécsi mázsa = 56 kg.
  108. Uralkodói leirat Esterházy Ferenc gróf kancellárhoz. Közli: Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. 145.
  109. Széchenyi István, Hitel. Pest, 1830. 140.
  110. Magyar törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Budapest, 1896. 176.
  111. Ugyanott 224.
  112. Idézi: Kornis Gyula, A magyar művelődés eszményei 1777–1848. I. Budapest, év nélkül, 235.
  113. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  114. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.
  115. Tagebücher des Carl Friedrich Freiherr von Kübeck von Kübau (továbbiakban: Tagebücher…). I. Wien, 1909. 559.
  116. Ugyanott 438.
  117. Ugyanott 508.
  118. Ugyanott 520.
  119. Ady Endre, Ismeretlen Korvin-kódex margójára. (In: Ady Endre Összes prózai művei VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 16–18.
  120. Idézi: Király István, Ady Endre. I. Budapest, 1970. 111.

Művei

Irodalom

Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.


A II. József által keresztülvitt, nagy jelentőségű népszámlálás eredményei elsősorban Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938) című, már idézett munkájában tükröződnek, de, amint erre szintén történt utalás, kiegészítéseit s a közel egykorú statisztikai munkákat is célszerű figyelembe venni. Hogy Magyarország lakosságának e népszámlálásból kitűnő nagysága hivatalos körökben rendkívüli meglepetést keltett, arról M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungern (Pest, 1798) tudósít; pedig ugyanakkor annak a véleményének is hangot ad, hogy az összeírók nem végezhettek teljes értékű munkát. Thirring a tényleges polgári népességet a szorosan vett Magyarországon 6 467 829, Szlavóniában és Horvátországban 647 017, Erdélyben 1 440 986, a Határőrvidéken egyszer lekerekítve 700 ezer, másszor 709 353, együtt (az utóbbi adatból kiindulva) 9 265 185 főben összegezte; számolt ezenkívül az itt állomásozó katonasággal: Magyarországon 185 922, Horvátországban 15 515 fővel, s ezt az erdélyiekkel becslés alapján 260 ezerre egészítette ki. A szövegünkben elmondott okok miatt nyilvánvalóan számottevően kevesebb a szlavóniai-horvátországi adat a valóságosnál, vesd össze Wellmann Imre, Magyarország XVIII. század végi népességének kérdéséhez (Mezőgazdaság, agrártudomány, agrártörténet. Szerkesztette Gunst Péter. Budapest, 1979), s még inkább az erdélyi; Ballmann, Demian és Benigni már 1786-ból 1 443 371 főről tud. A Horvát, a Szlavón és a Bánsági határőrvidék 709 353 főnyi létszámát Thirring nyilvánvalóan a források között idézett 1780-i összeírásból (A történeti statisztika forrása. Budapest, 1957. 8. tábla) veszi, anélkül, hogy számolna az 1787-ig bekövetkezett gyarapodással. Ugyancsak nincs tekintettel az erdélyi határőrségre, melynek létszáma 1799-ben 126 771 volt Demian, 1786-ban 134 144 Benigni szerint. Mindezek alapján, az 1790-ig haladó fejlődést is figyelembe véve, megokolt Thirring adatait legalább mintegy 2,47%-kal megnövelni, s korszakunk végén a Kárpát-medencében a határőrséggel együtt legalább 9 940 000 főnyi polgári lakossággal számolni.

A Családi levéltár másik nagyon fontos állaga a Hofreisen. Az uralkodócsalád utazásai közül természetesen a leendő II. József magyarországi és erdélyi útjait tartalmazó Vol. 3 és 8, illetve a franciaországi útról beszámoló Vol. 9 fontos.

Az 1765–1790 közötti évekre vonatkozóan itt, a Kabinettsarchiv Varia anyagában vannak II. József emlékiratai a hetvenes évekből, és ide került Zinzendorf Károly gróf hagyatéka: hivatalos iratai, naplóinak 52 kötete s az úgynevezett Vallomások, továbbá a naplók kivonatai – szinte tudatosan az utókor számára rövidített, lényegnek tekintett emlékanyag (Zinzendorf-Nachlaß, benne: Akten, Handschriften, Tagebücher, Confessions).

A magyar levéltári anyagot az Magyar Országos Levéltár P (családi levéltárak), illetve C (helytartótanácsi levéltár) szekciójából, helyenként az A (kancelláriai levéltár) szekció irataiból idéztük. E hazai levéltári anyagot jórészt II. József uralkodásának idejére – a IV. fejezetben – hasznosítottuk, a teréziánus időszak bemutatása – az I. fejezetben – főleg a külföldi anyagra és a szakirodalomra épült.

Ezt színezi és gazdagítja az a kiadványcsoport, amelyet 1980, Mária Terézia halálának és II. József trónralépésének kétszázados évfordulója hívott életre: Maria Theresia und ihre Zeit (SalzburgWien, 1980); Maria Theresia als Königin von Ungarn (Halbturn, 1980); Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II (Stift Melk, 1980) – e három kötet, egyben kiállítási katalógus, a tárgyi emlékek bemutatása és méltatása mellett a legfrissebb kutatási eredményeket is közölte –; továbbá: Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II (Wien, 1982); Maria Theresia als Königin von Ungarn (Eisenstadt, 1984). Végezetül kéziratunk lezárása után jelent meg, jobbára már idézett vagy idézendő szerzők tanulmányaival: Österreich im Europa der Aufklärung. I–II. Red. R. G. Plaschka, G. Klingenstein (Wien, 1985) – a bécsi centenáris kongresszus annotált anyaga.

Kéziratom lezárása után jelent meg Derek Beales, Joseph II. Vol. 1. In the Shadow of Maria Theresa, 1741–1780 (Cambridge, 1987). Az előmunkálatok és kisebb közlemények ismeretében meggyőződésem, hogy a cambridge-i professzortól várható a hiteles József-portré. A szakirodalom szinte teljes felhasználásával (Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888 című monográfiáját is idézi) igen széles levéltári és egykorú röpirat-, illetve emlékiratanyagra támaszkodik kitűnő munkája. Historiográfiai áttekintése (Beales 1–16) számunkra nem mindig elfogadható, de szuverén tájékozottsága tiszteletet érdemel. Francia levéltári anyagot azonban nem használt, és csak esetlegesen támaszkodott Zinzendorf Károly naplóira, így a magyar olvasó szövegünkben – Cambridge minden előnye ellenére – találhat újat.

Az uralkodónő levelezését II. Józseffel, többi gyermekével, különleges gonddal Marie Antoinette-tel levelezett) kiadta A. Arneth, Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. I–III. (Wien, 1867–1868); A. Arneth, Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. I—IV. (Wien, 1881). Válogatás, részben német fordításban: Fr. Walter, Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl (Darmstadt, 1968).

A fiatal, majd öregedő társuralkodó első hiteles életrajza: D. Beales, Joseph II. Vol. I. In the Shadow of Maria Theresa, 1741–1780 (Cambridge, 1987) című, már idézett, kéziratunk lezárása után megjelent monográfiája. A teljes kortörténet, a bonyolult nemzetközi helyzet; a rétegesen átalakuló művelődési-ideológiai viszonyok mély ismerete kell, kellene egy magyar szempontból is hiteles magyar biográfia megírásához. Beales első kötete teljesíti a követelményt – reménykedjünk. .Egyébként változatlanul a magyar Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. I–III. (Budapest, 1881–1888), illetőleg az orosz P. Mitrofanov, Joseph II. Seine politische und kulturelle Täligkeit. I–III. (Wien, 1910) marad a főforrás. Udvariasságból idézhetünk meg forrásokon és szubjektív érzéseken, esetleg korszak adta aktualitáson nyugvó munkákat: a „forradalmár” Józsefet mutatja be F. Fejtő, Joseph II. Un Habsbourg révolutionnaire (Paris, 1953, javított új kiadás: Paris, 1982) és S. K. Padover, The Revolutionary Emperor Joseph II of Austria (London, 19673). Ezek éppúgy taglalják az ifjúkor, az előkészület éveit, mint magyar variánsuk: Molitor Ferenc, II. József, a császári Don Quijote (Budapest, 1987), népszerűsítő, de nem szerencsésen orientáló munka. A jeles történeti személyiség természetesen kiváltja a szaktudósok és szépírók érdeklődését. Mi magunk igyekeztünk elsősorban a személyes megnyilatkozások, levelek, programadó megnyilatkozások jegyében tájékozódni. Ezt főleg A. Arneth már többször idézett különböző levélgyűjteményeinek, részben – néhány esetben – a bécsi Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv fondjaínak köszönhetjük. Kötelességünk szólni arról az osztrák történészről, akitől mindannyian eligazító monográfiát vártunk, és aki a rátört betegség miatt e várakozásnak nem tehetett eleget. Hans Wagner monográfia híján néhány tanulmányával (lásd passim, idézett munkáit) alapvető segítséget nyújtott minden József-kutatónak. Kisebb-nagyobb tanulmányokkal maradandót alkotott E. Zöllner, E. Wangermann, az amerikai P. P. Bernard, a körülvevő német közeg szellemi életéről R. Vierhaus.

József két házasságáról, az első asszony hatékony, de ellentmondásos lényéről, a második képtelen helyzetéről lásd S. Wurm, Die Ehen Josephs II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk 1980. 35–38). A trónörökös tanulmányairól A. H. Benna, Jugend und Erziehung Josephs II (Ugyanott 31–34). Magyar szempontból, nevezetesen az alkotmányosság vagy alkotmányellenesség álláspontjának kialakulásához fontos volt H. Conrad, Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vortrage zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht (KölnOpladen, 1964), ebben magyar vonatkozások: 216, 226, 232, 276, 297, 419, 580, 582, 584; majd magyarországi hasznosításra kerülhetnek olyan tantételek, amelyeket a tanár nem kötött országhoz, például hogy a holt nyelv alkalmatlan a kormányzásra: 245; Voltaire Henriade-ja, a Bourbon király apoteózisa a tantervbe bevett kötelező olvasmány volt: 99.

Az Álmodozások műfajában szinte az uralkodók kötelező stílusgyakorlata e korban, de a tartalom módfelett különböző. József Álmodozásaiból részleteket közölt Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. I. 392–395); teljes, szöveghű közlés: D. Beales, Joseph II's „Reveries” (Mitteilungen des Österreichisehen Staatsarchivs 1980. 142–160), ugyanitt a megírás valószínűsített időpontja: 1763. április, szemben Arneth 1761-es datálásával. Az Emlékeztetőt kiadta A. Arneth, Denkschrift des Kaisers Joseph über den Zustand der Österreichischen Monarchie (Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Wien, 1867–1868. III. 335–361). A franciaországi utazás: H. Wagner, Die Reise Josephs II. nach Frankreich 1777 und die Reformen in Österreich (Österreich und Europa. Festgabe für Hugo Hantsch zum 70. Geburtstag. GrazWienKöln, 1965).

A felsőbb intézkedések közül – alább térve ki a felvilágosult abszolutizmus reformtörekvéseihez kapcsolódó nyomtatványokra – az egyedüli 1764–1765-i országgyűlésnek az agráréletet érintő néhány törvénycikke alig jelentett többet kívánságoknál. A rendkívül megsokasodott rendeletekről lásd Kassics, Enchiridion seu extractus benignarum normalium ordinationum regiarum… I–II. (Pestini, 1825) részleges tájékoztatást adó művén kívül lásd II. József uralkodásának idejére nézve: J. Keresztury, Introductio in opus collectionis normalium constitutorum quae regnante augustussimo imperatore et rege apostolico Josepho II. pro Regno Hungariae et adnexis provinciis, Magno item Principatu Transilvaniae condita sunt (Viennae, 1788); I. de Luca, Politischer Codex oder wesentliche Darstellung sämmtlicher die k. k. Staaten betreffender Gesetze und Anordnungen im politischen Fache, praktisch bearbeitet (Wien, 1789–). Tovább is hasznos forrása a vármegyei szabályrendeleteknek: Kolosvári Sándor&mdas;Óvári Kelemen, A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (Budapest, 1885–1904).

az ország II. József-kori katonai fölvételéhez csatlakozó „Landesbeschreibung von Ungarn” (kézirat, eredetije: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv, másolata: Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest);

II. József két rendeletet is kiadott a vadászatról: Benigna resolutio regia circa regulationem venationis in Regno Hungariae die 21. Augusti 1755 publicata—Kaiserlich-königliche Jagdordnung, welche für das Königreich Hungarn den 21. Augusti 1786 publiciret worden ist (PreßburgPestKaschau, év nélkül); Wir Joseph der Zweyte … eine förmliche Jagdordnung dergestalten … kund machen zu lassen befunden haben—Nos Josephus Secundus … constitutam venatonis… normam hisce duximus elementer publicandam (Wien, 1786); Penyigei M. Dénes; A vadászat és gubacsszedés mint mellékhaszonvételek Debrecen régi erdőgazdálkodásában (Debreceni Szemle, 1941).

Jobbágypanaszok, robotjegyek és II. József-kori hivatalos kiadványok földesúr és jobbágy viszonyáról: H. Balázs Éva, Jobbágylevelek (Budapest, 1951); Erdélyi jobbágyok panaszlevelei. Kordokumentumok az erdélyi falu életéből, 1771–1848. Szerkesztette Kovách Géza (Bukarest, 1971); Gohl Ödön, Magyar robotjegyek (Numizmatikai Közlöny 1913); Nos Josephus Secundus … dominis terrestribus eorum officialibus ipsisque etiam subditis circa reciprocam eorum obligationem sequentia pro norma et directione praescribenda invenismus…&mdasnh;Wir Joseph der Zweyte…haben… Uns bewogen gefunden, den Grundobrigkeiten und ihren Beamten, wie auch den Unterthanen über ihre wechselseitigen Verbindlichkeiten folgendes zur genauesten Richtschnur vorzuschreiben… (Vienna, 1787); Norma manipulationis in tractatione negotiorum inter dominos terrestres et subditos occurrentium observanda et a Josepho II. pro Hungaria et adnexis provinciis praescripta anno 1787 (Hely nélkül, 1787); Nos Josephus Secundus …ratione negotiorum inter dominos terrestres et subditos occurrentium seguentem…normam pro stricta observantia praescribendam decrevimus…Wir Joseph der Zweyte…in den zwischen Grundherren und Unterthanen vorfällenden Angelegenheiten…folgende Richtschnur zur unüberschreitbaren Beobachtung und Befolgung vorgeschrieben haben… (Vienna, 1787); Circulare respectu sedium dominalium (Budae, 1787); Instructio pro pauperum simulgue subditorum advocatisAmtsunterricht für die Unterthans- und Armenadvokaten(Viennae, 1787); Instructio pro officialibus comitatensibus novum in causis subditorum procedendi modum concernensVorschrift für die Komitätsbehörden, die neue Verfahrungsart in Unterthanssachen betreffend (Viennae, 1787).

Tulajdonképpen majorkodásra – elsősorban a jobbágyok terményszolgáltatásainak és a földesúri termésnek elhelyezésére szolgáló épületekből álló, vesd össze Fr. Rausch de Traubenberg, Elementa architecturae ad structures oeconomicas applicatae, in usum academiarum per Regnum Hungariae et eidem adnexas provincias conscripta (Budae, 1779), majorból irányított gazdálkodásra – egy-egy teljes faluhatárt átfogó kisebb birtokon s főképp jómódú (bene possessionati) közép-, még inkább nagybirtokosok uradalmaiban nyílt lehetőség. Közéjük tartoztak a kamarai, a tanulmány- és a vallásalaphoz tartozó birtokok is – lásd A fiscus is földes úr (Hely nélkül, 1790) –, melyeknek nemcsak összeírását, de elszámolásait is pontosan előírta II. József: Norma cameralis, secundum quam in conscriptionibus bonorum cameralium et fiscalium in secuelam benignarum resolutionum regiarum de dato 29. May 1784. et 3. Decembris 1787 procedendum erit (Hely nélkül, 1787); németül: Unterricht, nach welchem die Beschreibungen der königl- hungarischen Kameral und Fiskal Herrschsaften, dann anderweien Güter in Folge allerhöchster Entaschliesungen dato 29. May 1784 fürzunehmen seyn werden (Hely nélkül, 1787); Instruction, nach welcher saemtliche königl. hungar. Kameral-Wirtschaftsämter über das ihnen antvertraute Naturale, Materiale und Pecuniale vin 1. November 1782, anfangend Rechnung zu legen werdenInstructio, secundum quam universi regi-coronalium et cameralium bonorum hungaricurum officiales super concreditis sibi naturalibus, mateiralibus et pecuniis a 1. Novembris 1782 inchoando ratiocinia formanda habebunt (Hely nélkül, 1782); Unterricht, nach welchem sich gesammte bei den hungarischen Studien- und Religionsfonds Güttern und Herschaften angestellte Wirtschafts-Beamte in Ansicht der Geld, dann Natural und Material Verrechnung vom 1. November 1787. auf das genaueste zu verhalten haben werden–Instructio. Quam universi in bonis et dominiis Fundi Studiorum ac Religionis constituti officiales oeconomici respectu ratiorum super aere parato, naturalibus item et materialibus curae suae concreditis ducendaium a 1-ma Novembris 1787. ad amussim observandi habebunt (Hely nélkül, 1787).

Bár az eredetileg sem nagy értékű robot mindinkább veszített hasznosságából, ahogy a paraszt öntudata és ellenállása erősödött, a földesúr és a jobbágy közti ellentétek, melyekkel kapcsolatban II. József a paraszti üzem vonatkozásában említett rendeleteket látta szükségesnek kiadni, nagyrészt a robotra hajszolásból támadtak; az uradalmak kitartottak a jobbágy ingyenmunkájának követelése mellett, sőt legtöbbször, az általában részért végzett aratáson és cséplésen kívül, úgyszólván teljesen erre épült fizikai munkaerőháztartásuk, olyan vonzóereje volt annak, hogy igénybevételével legföljebb uradalmi ügyész alkalmazásának, úriszék és börtön tartásának költsége járt együtt.

Mindennek azonban – túl a korszerű gazdálkodás módszereinek ismeretén s a hagyományos eljárások megújítására való törekvésen – lényegbevágó előfeltétele volt, hogy az uradalom, de a paraszt is megfelelő áron értékesíteni tudja nélkülözhető termelvényeit, ám erre, az élőállaton és a boron kívül, az ország nagy részében alig nyílt lehetőség. S ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy bár a földesúri üzem középpontját alkotó majorok nem lehettek meg nemcsak a gazdálkodást irányító gazdatisztek, de cselédek nélkül sem – róluk központi rendeleten kívül feldolgozás idézhető: Mi Második Jósef … a következedő rend-tartást bé-hozzuk, … mellyben … meg-magyarázzuk: mivel tartozik a tseléd a tselédtartónak, s ellenben: mi kötelessége vagyon a tselédtartónak az Ö tselédéhez… (Béts, 1786); Sápi Vilmos, A mezőgazdasági bérunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig (Budapest, 1967); V. Sápi, Landwirtschaftliche Gesindelöhne vom 16. Jahrhundert bis 1848 (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio historica 1966) –, ezek között az ispán, a hajdúk, a pásztorok, a majoros, a majorosnő, a szolgálók mellett a tulajdonképpeni földművelő munka végzésére hivatott béresekből csak kevés vagy egy sem volt található; nemcsak a feladatok dandárjának teljesítése, hanem az ehhez szükséges vonójószág, eke, borona, szekér s más fölszerelés rendelkezésre bocsátása is a robotoló jobbágyot terhelte.

II. József híres, 1785. augusztus 22-i jobbágyrendeletéről lásd Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Budapest, 1952).

Mindenki földjének fölméréséről, jövedelmük megállapításáról, hogy erre általános adókataszter épülhessen az általános és arányos megadóztatás alapjául, II. József több részből álló rendeletet adott ki nyomtatásban 1786-ban: Wir Joseph der Zweyte … dass ein billiger Steuerfuss … das meiste zur allgemeinen Glückseligkeit beytrage…ist ungezweifelt…—Nos Josephus II.… quod aequum contributionis systema… ad communem felicitatem plurimum conferat,… certum atque indubium est…] (Wien, 1786); Belehrung für die Ortsobrigkeiten oder ihre Stellvertreter und Beamten, Wie auch für die Gemeinden, Wie sich dieselben bei dem bevorstehenden Geschäfte der Aufschreibung, Ausmessung und Fatierung der Gründe zu benehmen habenInstructio pro dominis terrestribus…— Instructio avagy oktatás, melly szerint magokat a Földes Urak, ezeknek Helytartói, a Tisztek és a Helységek a most elő-vétetendő conscriptioban avagy öszveírásban, föld-mérésben és a fundusoknak ki-jelentésében magokat tartani s ahoz alkalmaztatni kötelesek lesznek (Hely és év nélkül); Instructio, mellyhez a Földes urak vagy azoknak személyöket viselők, Tisztek és Communitasok a conscriptionak, felmérésnek s fundusoknak fel-adásokban magokat alkalmazni tartoznak (Szeben, év nélkül); Erklärung des vorstehenden FormularsInterpretatio praecedentis fassionum formularis (Hely és év nélkül); Ausführliche und praktische Belehrung zur Ausmessung der Gründe und Erhebung eines wahren Grunderträgnisses (Wien, 1786); Circumstantialis et practica instructio, qauliter dimensio tenutorum peragenda horumque procreatio eruenda veniat (Viennae, 1786); Norma dimensionis fundorum in Hungaria atque huic superstruendae contributionis explicatio, cum tabellis (Hely és év nélkül); Belehrung, Wie die Ausmessung der Gründe von den Gemeinden praktisch zu vollziehen seyInstructio, cine, ratione dimensio fundorum a communitatibus practice peregenda sit (Hely és év nélkül).

A II. József-kori katonai térképfelvételről és ehhez kapcsolódó országleírásról: Paldus József, Katonai térképek készítése II. József császár idejében, különös tekintettel Magyarországra (Hadtörténelmi Közlemények 1917); Eperjessy Kálmán, Kézirati térképek Magyarországról a bécsi levéltárakban (Szeged, 1923); Eperjessy Kálmán, A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke (Szeged; 1929); Borbély AndorNagy Júlia, Magyarország I. katonai felvétele II. József korában (Térképészeti Közlöny, 1932); Eperjessy Kálmán; Az első katonai adatfelvétel (1782–1785) országleírásainak forrásértéke (Agrártörténeti Szemle 1961); Eperjessy Kálmán, Fejér megye katonai leírása II. József korában (Fejér Megyei Történeti Évkönyv 1977); Csendes László, Országleírás, földrajz, történelem, 1782–1785 (Budapest, 1973).

A Nagyszombatból Budára, majd Pestre áthelyezett egyetem filozófiai karán Mária Terézia mezőgazdaságtan, majd II. József állategészségügyi tanszéket létesített.

II. József két rendeletet is kiadott a vadászatról: Benigna resolutio regia circa regulationem venationis in Regno Hungariae die 21. Augusti 1755 publicata—Kaiserlich-königliche Jagdordnung, welche für das Königreich Hungarn den 21. Augusti 1786 publiciret worden ist (PreßburgPestKaschau, év nélkül); Wir Joseph der Zweyte … eine förmliche Jagdordnung dergestalten … kund machen zu lassen befunden haben—Nos Josephus Secundus … constitutam venatonis… normam hisce duximus elementer publicandam (Wien, 1786);

Mária Terézia- és II. József-kori bányászatunk története megfelelő előmunkálatok hiányában a szövegben megkíséreltnél alaposabban ma nem foglalható össze.

József uralma anyjának halálával, a végtisztesség megszervezésével és azzal egy időben a régi rendszer gyors felszámolásával, szigorú következetesség jegyében indult meg. Az új uralkodó aligha marasztalható el azért, hogy a külpolitikai lehetőségek összezavarodtak, a régen dédelgetett tervek megvalósítása elháríthatatlan akadályokba ütközött. Minden bizonnyal beszélhetünk drámáról, és nem túlzás annak hatását még a következő évszázad első évtizedeiben is föllelni. A nyolcvanas évek európai drámájának fő vonulata, a francia forradalom, csakúgy, mint a belga események 1787-ben bontakoznak, és majd csak a háborús összecsapások során tetőznek — alaposan megtépázva a monarchia és a politikai vezetők ambícióit. A kilencvenes éveket igényelnők a folyamat bemutatása érdekében, de arról sem mondhatunk le, hogy a hetvenes évek talajába ágyazzuk a nem váratlanul felbukkanó jelenségeket, rendelkezéseket.

Ami a szöveg sommás megállapítását illeti a dinasztiacentrikusság kapcsán, az a továbbiakban utalásszerűen többször bizonyítást nyer. II. József megkeseredett magánéletét az tette elviselhetővé, hogy a dinasztiaépítés gondját a Toscanában regnáló Lipót levette válláról. Lipót felesége éppen úgy 16 gyermeket szült, mint Mária Terézia, és a családnak ez az ága biztosította az uralkodó keserű optimizmusát. Tanulságos a két fivér levelezése: a kemény József elérzékenyülései, a hajlékony Lipót végső keménysége. A dráma e két ellentétes jellem konzultatív találkozásaiban is érzékelhető. Sajnos — a monarchia szempontjából sajnálatos módon — az uralkodó nagyobb hitelt adott fivére szavának, mint a tapasztalt államkancellár tanácsainak. A folyamat bemutatását A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) már idézett munkáján kívül elsősorban az Arneth, Schlitter, A. Beer kiadta levelezések teszik lehetővé. A korszakkal foglalkozó monografikus termésből kiemelendő: J. Godechot, Les Révolutions 1770–1799 (Paris, 1965); a Peuples et Civilisations sorozat XI. és XII. kötete: La prépondérance anglaise (Paris, 1946), La fin de l'ancien régime et la Révolution Américaine, 1763–1789 (Paris, 1947). Tulajdonképpen tanulmánykötet a Historia mundi VIII. kötete (München, 1960); ebben elsősorban F. Venturi, de őutána S. Carlsson, G. P. Gooch, W. Treue igen jó áttekintéshez segítik olvasójukat. A kötet szerkesztőjének, F. Valjavecnek sok, a jozefinizmus lényegét érintő munkája van, a legfontosabbat élete végén írta: F. Valjavec, Die Entstehung der politischen Strömungen in Deutschland, 1770–1819 (München, 1951), címével ellentétben a birodalom és a monarchia dolgait egyforma gonddal tárgyalja, s az utóbbi kapcsán gyakran rátér a magyar problémákra is.

A dokumentumok, melyek túl az Arneth-közölte vagy kisebb jelentőségű kiadványokon már ismertek, új értelmezést nyernek a levéltári anyag újabb átvizsgálása során. Kéziratban van a kanadai F. A. J. Szabo, Kaunitz and the Reforms of the Co-Regency of Maria Theresa and Joseph II. 1765–1780 című műve. (A szerző magyar neve csak távoli leszármazásra utal; magyarul nem tud, a szakirodalmat, a magyar forrásokat nem ismeri). Mi éppen ezért a magyar szempontok érvényesítése érdekében néztük át a leglényegesebb bécsi levéltári fondokat, s természetesen nem álltunk meg 1780-nál. A Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei anyagából a Vorträge 97–142. kötegeit néztük. A legizgalmasabb az egyházi ügyek, illetve a tolelancia kérdése szempontjából a Vol. 131, 132, 133 és igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv állaga: Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781), Vol. 4 (1782–1783), Vol. 5 (1784–1791).

Arra vonatkozólag, hogy a szerzetesrendek ne kaphassanak külföldi rendfőnöktől irányítást, teljes az egyetértés a császár és az államkancellár között. Lásd Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781). 1781. február 12-én Kaunitz idézi azt a Circularét, melyet a Cseh-osztrák Kancellária adott ki 1775. november 18-án. A körirat információt kér a szerzetesrendek külföldi kapcsolatairól, feletteseiről. Az Államtanács tagjai 1781. január 31-én megtárgyalják a múltat, elkészítik a votumot, és a császári rendelet ennek nyomán február 17-én kelt. Ez a levéltári anyag jó példája annak, hogyan merített a múltból a jozefinus gyakorlat, milyen forrásanyaggal dolgozott, hogy azután a maga tömör rendelkezéseit meghozhassa.

Ugyanez mondható a tolerancia-rendelet előtörténetére, A tolerancia-rendelet Kaunitz és II. József álláspontjában már 1771-ben megfogalmazódott. Ezt tanúsítják a császár anyjához írt levelei és Kaunitz hivatalos megnyilatkozásai. Lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. Arneth (Wien, 1867–1868). II. 146–147, 165. A vallási hovatartozás első minősítő felvetése és abban Kaunitz határozott állásfoglalása már 1767-ben bekövetkezett, tíz évvel a kérdés élesedése előtt: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1. 1767. május 30. Bár Kaunitz komolyan figyelmeztette Mária Teréziát az ilyen „káderezés” veszélyeire, a jelentéseket a hivatalvezetőknek meg kellett írniok.

A morvaországi események előbb az urbárium okozta parasztfelkeléseknek, majd merőben az uraságok elleni mozgalmaknak tűntek. Mária Terézia kétségbeesve vette tudomásul, hogy ezek vallási mozgalmakká váltak: közel tízezer paraszt tagadta meg a reákényszerített katolikus hitet. Tiltakoztak a katolikus szertartások és papok ellen. Lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879). IX. 60–72.

A parasztkérdés megoldásában nevezetes lépés volt az urbárium sorozatos kibocsátása. Kaunitz igen alaposan foglalkozott – már csak austerlitzi birtoka miatt is – a cseh-morva parasztság súlyos helyzetével. Az éhínségek ellenében pártolta a burgonyatermesztést: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. május 10. Hogy a koronauradalmak parasztságát, ahogy ezt Karintiában megpróbálták, a föld tulajdonosává tegyék, erre igen korai javaslat: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1766. november 3. és 1767. szeptember 1.

Kaunitz reformprogramja, melyben a paraszti robot kérdését rendezve (pénzváltság) a koronabirtokokon mint kísérleti telepeken elő akarta készíteni a szélesebb társadalmi reformot: Ugyanott. 1768. január 25. A sziléziai felkelésről: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 339–341). Mannsfeld gróf nevezetes pénzbüntetése: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratprotokolle, Vol. 34, 1770. május 10. Azt, hogy az ínség a szabad költözés, a szabadság forrása lehet, Kaunitz elvszerűen 1770-ben fogalmazza meg: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarehiv, Voten, Vol. 1, 1770. október 28. A brucki apát kitüntetése: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 349); a Szent István-rend adományozására tett javaslat dátuma: 1772. november 27.

Az állam, a katonaság, a földesúr hármas felelősségéről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1773. május 1. József levele Lipóthoz arról, hogy a hadseregre is átcsapott a lázadás: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 7, 1775. április 3. Kaunitz törvényt támogató, antiabszolutista álláspontja: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1777. február 6.

A jogi reformprogram útjára (a monarchia utóéletére jellemző módon) egy ausztráliai jogtörténész munkája nyújtja a legjobb eligazítást: H. E. Strakosch, State Absolutism and the Rule of Law: The Struggle for the Codification of Civil Law in Austria, 1758–1811 (Sydney, 1967). Rövid, de hasznos összefoglalást nyújt: G. Kocher, Rechtsverständnis und Rechtsreformen im aufgeklärten Absolutismus Österreichs (Österreich im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus. Red. E. Zöllner. Wien, 1983. 54–70).

Kaunitz állásfoglalásáról Beccaria érdekében lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 176–180). Arneth, aki minden 18. századi és korabeli iratot maga rendezett, és minden aktáról meg tudta állapítani, kinek a keze nyomát viseli, hangsúlyozza, hogy a dicséretes fáradozás Beccaria érdekében elsősorban az olasz referens Sperges, másodsorban Firmian kormányzó, és csak végezetül Kaunitz érdeme. Minthogy azonban Mária Terézia őszintén meg volt győződve arról, hogy a szilárd közerkölcs nagymértékben a törvény szigorán múlik, és ragaszkodott a Nemesis Theresianához, Kaunitz fáradozása nagyon fontos, szinte döntő volt.

Kaunitz Sonnensfelssel kapcsolatos állásfoglalása mindig pártfogó: Sonnensfels Migazzi érsek által kifogásolt megfogalmazásai („bedenkliche Satze”) Kaunitz szerint nem veszélyeztetik sem a hit, sem a közbiztonság dolgait („ohne Gefahr für die Religion oder den StaaT”). Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. július 1.

Pergen ütközőpont szerepére: Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879. IX. 229–238). Amikor Kaunitz kiiktatja az oktatásügyből, Galícia biztosa és helytartója lesz. Pergen későbbi működésére: P. P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph and the Law (Illinois Press, 1979).

Az uralkodó és az államkancellár külpolitikai koncepcióinak különbségét, a mindenképpen meglévő magatartási különbségeket, melyek nem maradtak következmény nélkül, nem annyira a bécsi levéltári anyagok, mint inkább a francia követi vagy ügyvivői jelentések alapján állapíthatjuk meg. Az egymást váltó bécsi francia követek, Rohan herceg, Breteuil és Noailles, illetőleg Barthélémy ügyvivő a politikai helyzetelemzésekben gyakran tévedtek, de a személyes benyomások regisztrálásánál nagyon pontosak voltak. Kaunitz önérzetes, II. József szenvedélyes politizálását pontosan mutatták be az 1774-től 1787-ig a francia külügyeket vezető Vergennes miniszternek. Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt. A legfontosabb anyagokat e negyedévszázados periódusban a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance Politicqe, Autriche állaga tartalmazza.

A hadsereg irányítása, annak létszáma, a toborzás vagy a sorozás módja folyamatos ellentétek oka volt az ifjú császár és az államkancellár között. Kaunitz hiába támogatta Laudont, a császár és Mária Terézia Lacy személyét vonzóbbnak ítélték, annak ellenére, hogy néhány csatában, amelyben Laudon jeleskedett, éppen Lacy késedelmeskedése miatt fordult meg a helyzet. Uralkodói döntésre Lacy lett a Haditanács elnöke, és amikor megbetegedett, utána Hadik következett. Kaunitz nemcsak személyi problémákkal küszködött a császárral szemben. Ez élvezte „reszort”-ját, és a monarchia tekintélyét a hadsereggel akarta szilárddá tenni. Kettejük viaskodásából természetesen a fiatal császár került ki győztesen. Az egyébként oly lojális uralkodónő a hadügyi vitákban cserbenhagyta [[Kaunitz Vencel|öreg munkatársát], aki tanult a megismétlődő csalódásokból: kivonta magát a vitákból, a sorsra és a sorsot irányítani akaró császárra bízta a fejleményeket. Az éveken át húzódó hadszervezési, sorozási, ellátmányi viták anyaga részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv fondjaiban, a hatvanas évek végétől folyamatosan. Kaunitz próbálkozásai: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 116–128.

Az új sorozási rendszer – porosz mintára, kerületi jelleggel – 1770-től került bevezetésre: P. Mitrofanov, Joseph II (Wien, 1910. I. 359–360). A fejlemények: J. C. Allmayer-Beck, Das Heer der [[Mária Terézia|Kaiserin] (Maria Theresia und ihre Zeit. Salzburg, 1979. 83–90); Johann Cristoph Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 39–44).

A Josephinumról, van Swietenről: Gerard von Swieten und seine Zeit. Ed. E. LheskyA. Wandruszka (WienKölnGraz, 1973) passim; Bambilláról és a viaszfigurák beszerzéséről: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth (Wien, 1872. I. 207–211).

Benyovszky Móric kapcsán újból összeütközésre került sor az államkancellár és a császár között. A nézetkülönbség nagyon objektíven, kettejük alapállásából adódott. A gazdasági helyzetet szem előtt tartó Kaunitz export-import érdekből támogatta Benyovszky szakszerűnek tűnő hajóhad—javaslatát. József a politikai-taktikai meggondolások embere, szövetségek veszélyeztetésétől tartott, és elzárkózott a javaslattól: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 131, 1780. március 29. A sok melléklettel feldúsított kancellári javaslat nem talált kedvező fogadtatásra.

A német dualizmus minden munkában hangsúlyt kap, szinte azt sugalmazzák a szerzők, hogy mindaz, ami a monarchiában történt, a porosz kihívásra adott válasz volt. Ezzel aligha érthetünk egyet. III. (VI.) Károly idején már sok minden történt, ami előkészítője volt a teréziánus és jozefinus évtizedek fejleményeinek. Tagadhatatlan azonban, hogy 1741 óta vége szakadt a fölényes nagypolitikának. A porosz hatalommal számolni kellett, lett légyen terjeszkedésről vagy egyszerű dinasztikus jogérvényesítésről szó. A bajor kérdés le a múltba nyúlik vissza, hatvan-hetven évvel korábbra, mintsem II. József cselekednék, vagy megpróbálna cselekedni. Maga Miksa Emánuel bajor választó emlegette 1714-ben, második feleségének írott levelében, hogy hajlandó lenne egy bajor–belga cserére, ha megtarthatná választófejedelmi rangját. A Wittelsbachok épp olyan szuverén módon tervezgettek, mint a Habsburgok, és a századelő nagy politikusa, Savoyai Eugén bele is vétette 18. cikkelyként a rastatti békébe, hogy Franciaország nem akadályozza meg a bajor dinasztiát egy esetleges cserében. Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot. A következő évtizedek éppen a fordítottját hozták: az örökösödési háborúban a bajorok a támadó szerepét vállalták. Az akkor Torinóban tevékenykedő kezdő diplomata, a leendő Kaunitz herceg hivatalosan is javasolja a Habsburg Birodalom „német mag”-jának erősítését. Osztrák-Németalföld kicserélése többször is felmerül, de mindig óvatosan, hogy francia érdekeket ne sértsen. A bajor probléma okozza, hogy a leendő második feleséget, Bajor Jozefát szánják első asszonyként az akkor még félig gyermek József trónörökösnek. A később valóban megkötött házasság nem erősítette az érveket, azok már készen voltak. Az ügy állandó aktualitásáról aztán a császár gondoskodott; ő volt a tevékeny kezdeményező, Nagy Frigyes pedig leleményesen meghiúsította e terveket. Minderre a forráskiadványok gyakori utalásain kívül: P. P. Bernard, Joseph II. and Bavaria. Two Eighteenth Century Attempts of German Unification (The Hague, 1965). Forrásokban bővelkedik a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Bayern, jelentéseket és utasításokat tartalmaz; a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Preussen anyagban a porosz reakciókról számolnak be az osztrák követek. A kérdés kulcsa a porosz király kezében volt. Nagy Frigyes pusztította el (vérontás nélkül) 1778-ban Csehország agrárterületeit, innen az akkori „krumpliháború” elnevezés, s ő hozta létre 1785-ban a Fürstenbundot: így birodalmi ellenkezés állta útját a német birodalom császára tervének.

II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot. József kevéssé őszinte, nagyon taktikus viszonyulását a cárnőhöz lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth (Wien, 1867–1868. III. 278–287) és Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ed. A. Beer (Wien, 1873 4–13).

A hollandokkal folyó diplomáciai, már-már katonai harcról részben Kaunitz és II. József levelezése ad számot; még becsesebb József és Lipót levelezése. 1784. október 31-én kelt a levél, mely először említi a Schelde, vagyis a holland kérdést. Az ezt követő hetekben ez oly fontos az uralkodónak, hogy a közben Magyarországon és Erdélyben lefolyt eseményeket, a Horia-felkelést éppen csak megemlíti: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. Ed. A. Arneth, (Wien, 1872. I. 227–243). A belga csere kérdése mind a Kaunitzcal, mind a Lipóttal folytatott levelezésben kiemelt szerepet kap, és sűrűn találkozunk vele az államkancelláriai és a kabinettiratokban is. Lásd ugyanott I. 212–250. A belgiumi út és a holland kirándulás részletesebb beszámolói: Ugyanott I. 36–38, valamint Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer (Wien, 1873. (60–85, 89–100).

A cárnő ambíciója megihlette a bécsi udvart: Kaunitz vetette fel, József pártolta a gondolatot, hogy Bécs legyen a színhelye egy olyan nemzetközi találkozónak, amelyen a francia–angol ellentétek lezárásra kerülnének. A visszatérő óhaj – amely majd egyszer, évtizedek múlva, a bécsi kongresszussal meg is valósul – éveken keresztül témája a követutasításoknak és követjelentéseknek: Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche, No 342. A januári jelentésekben Breteuil bécsi francia követ többször is hivatkozik Kaunitzcal folytatott beszélgetéseire, melyek során az angol–francia és az angol–holland problémák megtárgyalására került sor (pag. 23). A kongresszus színhelyét Aquilar gróf, spanyol követ szerint a spanyol király nem fogadná el (pag. 139). Az angol király elfogadta volna Bécset kongresszusi varosnak (március 10-i jelentés). Egyébként az angol–spanyol megbeszélések eközben Madridban folytak, és előre lehetett látni, hogy a bécsi kongresszus terve nem valósul meg.

Breteuil bécsi francia követ 1781. február 18-án jelentette, hogy a pápa nem celebráltat gyászmisét Mária Teréziáért (Archives des Affaire Etrangeres, Paris: Correspondance politique, Autriche, No 342, pag. 86); már december 2-án megírta (Ugyanott No 341. pag. 359 és 409), hogy a temetés szerény volt, s december 21-én hozzáfűzte, hogy a bécsiek Isten büntetésének tartják Mária Terézia betegségét és halálát, mert hat hónappal korábban súlyos fogyasztási adót vetett ki minden szeszesitalra. Az uralkodónő végrendeletéről, Józsefnek a végakarattal ellenkező intézkedéseiről éles, pontos képet ad: H. Wagner, Royal Graces and Legal Claims. The Pension Payments of Maria Theresa and their Withdrawal by Joseph II (Intellectual and Social Developments in the Habsburg Empire. Essays dedicated to Robert A. Kann. New YorkLondon, 1975. 5–29).

Necker művének francia címe: Compte rendu au Roi au mois de janvier 1781 (Paris, 1781). Ugyanebben a kiállításban még ugyanezen évben megjelent franciául Párizsban négyszer, továbbá Hamburgban, Baselben, Quedlinburgban, Berlinben. II. József feltehetően a Trattnernál, ugyancsak 1781-ben megjelent kiadást használta, de lehet, hogy a párizsi osztrák követ, Mercy-Argentau megküldte a fontos munkát a szokásos futárpostával. Neckernek ez a „Számadás”-a, mely kissé leszámolás is, megjelent angol fordításban Londonban, német fordításban Strassburgban és Berlinben, ez utóbbi Christian Dohm professzor munkája volt. Volt fordítás előszóval és magyarázatokkal, a Trattner-féle kiadás, mely megtévesztően Genf helymegjelöléssel jelent meg, Pacassi munkája volt, kiegészítésekkel és megjegyzésekkel. Az olasz fordítás is elkészült 1781-ben, Firenzében. Gyors megjelenéséhez bizton hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai fivérek levelezése, József lelkes hangvétele: „Nem lehet ennél élvezetesebben írni, s úgy tűnik, kitűnőek a benne foglalt elvek.” (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 19. A levél 1781. március 22-én kelt.) Az egyébként véleményét mindig simulékonyan fogalmazó Lipót válasza szinte nyers (Ugyanott I. 23–24.): Elvben helyesli, sőt dicső, nagyszerű, kötelező dolognak tartja az ilyen nyílt anyagi elszámolást, de ami Neckert illeti, a szöveget többször, higgadtan olvasva kiderül, hogy csak önmagát dicsérő, gyanús-kétes alak, s maga az irat sem orientál pontosan, különösen nem a pénzügyek legfőbb őrének svájci spekulációiról. Az anyagi érdekeiben sértett fivér így adta ki dühét – indirekt formában – Neckeren.

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki. Az a francia követ, aki otthon a gallikán államvallás rendjéhez szokott, patetikus elmélkedéssel reagál az osztrák jelenségekre. (Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche. No 342. pag. 150–153.) A követ francia fordításban küldte Versailles-ba a rendeleteket.

Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888) bécsi levéltári anyaggal ötvözve a hazai kutatásait, az állam és egyház viszonyának rendezését birodalmi összefüggésben mutatta be a II. kötetben. A bécsi levéltári anyagban valóban nagyon plasztikusan jelentkezik a múlt és a józsefi jelen összefonódása. Példa erre: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 3, 1777–1781, ahol az 1781. február 12-i államtanácsi ülés előtt ott van a császári körirat (circulare ) tervezete a külföldi kolostori kapcsolatok tilalmazásáról. Ennek alapanyaga az 1775. május 18-i cseh-osztrák kancelláriai körirat. Miután Löhr, Gebler, [Carl Friedrich Hatzfeldt zu Gleichen|Hatzfeld]] államtanácsosok véleményt nyilvánítottak, a császári rendelkezés végleges formát öltött. Ezek a kezdeti idők: az együttműködés az Államtanáccsal és az államkancellárral még mintaszerű.

A jozefinus cenzúra-ügy történetének alapvető, nemzetközileg elismert feldolgozása: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958); Sashegyi Oszkár, II. József sajtópolitikája (Századok 1958. 88–118).

Mályusz Elemér, A türelmi rendelet (Budapest, 1939) a rendelet kibocsátásának előtörténetét, eszmetörténeti előzményeit, a személyi állásfoglalások alakulását minuciózus gonddal mutatja be, s közzéteszi a levéltári forrásokat. Mályusz a toleranciarendelet létrejöttét, s főleg megvédését II. József személyes érdemének tekinti, Kaunitz, Sonnenfels, Gebler tevékenységét elismeri, Ürményi Józsefet nagyon elmarasztalja, de a jegyzőkönyvek elemzésével meggyőzi olvasóját. Összefogott, keményen tárgyszerű művének ellentéte: P. F. Barton (Red.), Im Zeichen der Toleranz (Studien und Texte zur Kirchengeschichte und Geschichte. Zweite Reihe, Band VIII. Wien, 1981). A kötet eszme- és politikatörténeti tanulmányai sorából kiemelkedik W. Ogris és a szerkesztő P. F. Barton több írása. Az utóbbi filológiai módszerrel veti egybe az osztrák tartományok, a cseh-morva, illetve a magyar területek számára kiadott pátenseket. Minden pátens nyelve német, a magyar és erdélyi terület számára kibocsátottaké azonban latin.

A zsidók helyzetéről a kor lehetőségeihez képest gondosan kutatott anyagot nyújt: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 270–280); lásd még: J. Karniel, Zur Auswirkung des Toleranzpatents für die Juden in der Habsburgermonarchie im josephinischen Jahrzehnt (Im Zeichen der Toleranz. Red. P. F. Barton. Wien, 1981. 203–220). Feldolgozást érdemelne az évtized zsidó vonatkozású magyarországi rendeletanyaga.

A pápa bécsi útjáról korabeli megemlékezések (A. F. Bauer, Ausführliche Geschichte der Reise des Papstes Pius VI. (Braschi) von der Rom nach Wien und der Rückreise von Wien nach Rom… Wien, 1782; G. Dini, Diario pieno e distinto del viaggio fatto a Vienna, del Sommo Pontefice Pio VI. Roma, 1782) mellet: L. Pastor, Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. XVI. (FreiburgRom, 19618); H. Schlitter, Die Reise des Papstes Pius VI. nach Wien und sein Aufenthalt daselbst (Fontes Rerum Austriacarum. II: 47/1. Wien, 1892). Legutóbb: G. Wacha, Papst Pius VI. in Österreich (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 153–156). II. József fivéréhez írt leveleiben előbb panaszosan, majd tárgyszerűen számol be az eseményekről. 1782. május 9-én megkönnyebbülve közli öccsével, hogy a pápa Münchenben tartózkodik, május 22-én pedig nehezményezi, hogy a pápa Rómába visszatérőben hat napot tölt Velencében, „hogy lelkesítse a fanatikusokat”. (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel, Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 69–70, 79, 86, 87–108.)

J. V. Eybel, Was ist der Pabst? (FrankfurtLeipzig, 1782) című röpirata a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, s a címlapra rányomtatták, hogy a névtelen megjelenést a cenzúrabizottság engedélyezte. II. József az elvben engedélyezett anonimitást ezúttal kényelmetlennek érezte, és kezdetét vette a cenzúra- és könyvbizottság ellentétes utasítása. Chotek elnöknek nem volt könnyű dolga, bár a minél szabadabb eljárást az Államkancellária mindig támogatta. Lásd O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958. 106–107).

A József-kori rendeletek gyűjteményében (J. Kropatschek, Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze. Wien, 1785–1790) az egyházi ügyekkel, alapítványokkal foglalkozó negyedik rész tartalmazza a szerzetesrendek megszüntetése, a plébániák működtetése kapcsán hozott rendeleteket. Az elv és a gyakorlat követi a kaunitzi megfogalmazásokat, egyezik mindazzal, amit az államkancellár még Mária Terézia korában kifejtett. Igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4 (1782–1783). Január első hetében a magyar egyháznagyok után a milánói kolostorügyek, a bolognai úgynevezett Horvát Kollégium (a régi magyar akadémia) épülete eladásának ügye, prágai panaszok az ottani protestánsok kilengései tárgyában, majd a klarisszák, ferencesek kolostorainak feloszlatása. Figyelemre méltó, sajnos meg nem szívlelt állásfoglalás olvasható 1782. február 17-i kelettel: Vigyázni kell, hogy értékes műkincsek, kódexek ne menjenek veszendőbe, a troppaui kolostor feloszlatása alkalmából kiadott részletes utasítás szolgáljon a továbbiakban alapul. Eddig nem ismertük Kaunitz álláspontját arról, hogy jó anyagi helyzetben lévő kolostorokat ne oszlassanak fel. 1782, április 16-án fejti ki, hogy a lombardiai tapasztalatok arról győzték meg, még az is helyes lenne, ha fondot adnának a szegény klastromoknak, nehogy hiány legyen hasznos női munkákban (varrásban, hímzésben, virág-művirágkészítésben), gyermekoktatásban, ápoló személyzetben. Május 14-én ismét milánói példára hivatkozva a Giunta Economale mintájára javasol hatóságot a feloszlatott kolostorok javainak szakszerű és tisztességes kezelésére. Találkozunk a Kaunitz-votumok között a temetőrendezés kevéssé népszerű intézkedéstervezeteivel is: az államkancellár természetesnek tartja a városi kripták kiürítését és eltávolítását.

A klérus anyagi bevallásai az örökös tartományokban már régen kötelezőek voltak – megszerzésük ott sem ment könnyen. A Circularia impressa szétküldése után minden egyházmegye értesült a bevallási kötelezettségről. A vagyoni és személyi összeírás adatai azt mutatták, hogy a magyar egyház a fejlesztésre sok lehetőséget adott az uralkodónak. A hiányok pótlására az évszázados gyakorlatot alkalmazták: az uralkodó nem töltötte be a kalocsai érseki, a győri és a nyitrai püspöki széket, és így 175 ezer forintot fordíthatott „fejlesztési” célokra. A nagy reform is az összeírások szorgalmazását sürgette. Megállapították, hogy az ország lakosságából 3 726 662 személy katolikus, s az egyháziak számát ehhez viszonyították: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 167); Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 61–62). Egyébként az uralkodó és az államkancellár tudatosan követte a gallikán egyház gyakorlatát. Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4, 1782. augusztus 26: Kaunitz Mercy-Argentau [[Versailles|versailles-i] követ révén bekéreti a francia püspökök részéről leteendő hűségeskü szövegét, s ezt németre fordíttatja. A Magyar Kancellária felterjesztésére, melyben az egyházmegyék, a megyék és a városok tolerancia-ellenes feliratait küldi el Esterházy, Kaunitz válasza lakonikus: A felvilágosodás hiánya tűnik ki ezekből az iratokból. A jövő reménye, hogy ”fokozatosan a maguk valódi jogkörét ismerő püspökök kerülnek a mostaniak helyére, akik a tévesen Isidorusnak tulajdonított egyházi tételek alapján állnak”. (Ugyanott 1782. április 13.) A dogmatikusnak bélyegzett magyar egyháznagyok elmarasztalása talán nem volt igazságos, de Bécsből nézve a magyar ellenállást aligha lehetett finom megkülönböztetésekkel differenciálni.

A prédikációk ellenőrzésének mikéntjére: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1783.

Az ünnepnapok Mária Terézia-kori csökkentéséről, ami a kúriával összehangoltan bonyolódott: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 57–69). Tanulságos, hogy Mária Terézia, merőben praktikus okokból húsvét és pünkösd másodnapját csakúgy, mint a József-napot munkára kívánta fordíttatni. Ebben a kúria ellentmondott, így 1771-ben az eltörölt ünnepek száma a tervezett 23-ról 20-ra csökkent.

A szemináriumok épületeinek felhasználásáról: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 732 (1786. augusztus 12.).

Az elvont felajánlások, alapítványok dolgaira: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia ímpressa, 1007 (1787. április 14.).

A protestánsok haranghasználatának vitás ügye: Ugyanott 738 (1786. augusztus 12.); megismételve: 110. 921 (1787. január 2.).

Az oktatásügy rendezéséről a legrészletesebben: Ugyanott 891 (1786. december 12.).

A tanítók 1772. évi összeírását az 1920. évi magyar békeküldöttség adta ki: Lexicon locorum Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum (Budapest, 1920.). Hiányzik a városok, a Partium, a Bánság, Erdély és Horvátország anyaga, de ezek adatai aligha fordították volna jobbra a végeredményben tükröződő arányokat. Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 67) elkészítette a fellelhető adatok alapján megyékre bontva a tanítók megoszlásának táblázatát.

Az iskolafelügyelők kijelölése: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 432. Az 1788. évi utasítás: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1268.

A tandíjrendelet: Ugyanott 451 (1785. január 12.), a gimnáziumi tandíj évi 6 forint, a filozófiai stúdium évi 9 forint, a jogi évi 15 forint. Az ellenőrzés, a „vizitáció” lefolytatásáról: Ugyanott 1730.

A megyei társadalom Janus-arcúsága, a katolikus-protestáns ellentétben adott politikai ellenlábasság százados hagyományát először csak próbára teszi a jozefinus rendszer, majd szinte a sikeres kémiai kísérlet végrehajtójává lesz. A mindenkor lojális katolikus tábor egyházi és világi elemei egyaránt ellenzékbe mennek át. A hagyományosan ellenzéki protestánsok a tolerancia-rendelet jegyében hűségesekké válnak, szinte szolgálatkészek. Ez az állapot 1785 végéig, 1786-ig tart, majd következik a fokozatos fordulat, ezúttal nem helycserével, hanem egymásratalálva.

A központi kormányzat belső átalakulását, II. József uralmi stílusának érvényesülését minden osztrák hivatal- és közigazgatás-történeti munka kifejti: C. HockH. I. Bidermann, Der österreichische Staatsrat (Wien, 1879) ; I. Beidtel, Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung, 1740–1848 (Innsbruck, 1898). Az újabb munkák Fr. Walter, Die österreichische Zentralverwaltung. II. Abteilung. 4. Band: Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. 1780–1792. Aktenstücke. I. (Wien, 1950) és ugyancsak Fr. Walter, Die Geschichte der österreichischen Zentralverwaltung (Wien, 1950) alapvető köteteire épülnek, ezeket vették alapul a jozefinus rendszer bírálói és helyeslői, a kézikönyvek és a részlettanulmányok. A szervezeti változásokat megadja és magyar szempontból értékeli: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. II. (Budapest, 1885). A csúcsszerv kétségkívül a megnőtt Osztrák-cseh Kancellária, új neve (Vereinigte böhmisch-österreichische Hofkanzlei, Hofkammer und Ministerialbancodeputation) is ezt tükrözi. Születési ideje: 1782. december 24. Megfigyelhető az osztrák levéltári anyagon és Zinzendorf Károly naplóiban, hogy az Államtanács, a Kancelláriák karácsony első napjától eltekintve a jozefinus évtizedben szorgalmasan dolgoztak. Lásd Fr. Walter, Die Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung (Wien, 1950. 28). A kormányzóságok beosztása, a székhelyek kijelölése és a szervezeti kérdések: Ugyanott 14. A Magyar és az Erdélyi Kancellária egyesítése és a Kamara összekapcsolása a Helytartótanáccsal: Ugyanott 21–23. Esterházy, általában a kancellária álláspontját röviden ismerteti: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 329–330). Hajdú Lajos, II. József igazgatási reformjai Magyarországon (Budapest, 1982) a hazai levéltári anyag teljes mozgósításával és a külföldi szakirodalom kiaknázásával mutatja be, hogy nemcsak az uralkodó és környezete volt reformra kész, hanem a magyar partnerek is korszerűen gondolkoztak és javasoltak. De a nemzedéki helyzet aligha elhanyagolható: az öreg, teréziánus módszerekhez szokott korosztály nagy próbát állt ki. Hajdú, 419–421 közli az 1781. évi pásztorlevelet. A kancelláriai anyagból idézett irat az utolsó mondat – „Úgy, ahogy minden tartózkodás nélkül feltártam ön előtt véleményemet és álláspontomat az ügyek vitele felől, ki is tartok ezek érvényesítése mellett” – híján egyezik Fr. Walter, Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. Aktenstücke. I. (Wien, 1950. 4–5) szövegével.

A Helytartótanácsra alapvető: Ember Győző, A magyar királyi helytartótanács ügyintézésének története, 1724–1848 (Budapest, 1940). A Helytartótanács ügyosztályainak működéséről, a departamentumok és az iratok szaporodásáról minden információt megad: Felhó IbolyaVörös Antal, A helytartótanácsi levéltár (Budapest, 1961).

A helytartótanácsi levéltár anyagából e fejezet megírásához az úgynevezett alaki állagokból a Benigna mandata (C 13) és a Circularia impressa (C 23) volt különösen fontos. Az úgynevezett tárgyi állagok közül tanulságos volt az Acta captivorum et malefactorum (C 28), mely sorozat 1783-ban átnő a magyar rendi problémákat feltáró Departamentum publico-politicumba (C 53). Élményszámba ment a referensek szerinti 403 csomóból néhánynak az átnézése (Acta secundum referentes. C 43). Ezek 23 referens munkáját teszik tanulmányozhatóvá, köztük Skerlecz Miklósét, és bár csak az 1780–1783. évekre terjednek ki és nem tekinthetők teljesnek, hiszen az úrbéri és iskolaügyet az iratok közül kiemelték, mégis a szakszerűség fejlődésének, a munkastílusok tanulmányozásának legjobb forrásai. Számunkra az úgynevezett ügyosztályok szerinti állagok nyújtanak a legtöbbet: a Departamentum politicum comitatuum (C 44), a Departamentum civitatense (C 49), a Departamentum politiae in genere et civitatum (C 51), a már említett Departamentum publico-politicum (C 53), a Departamentum urbariale (C 59), a Departamentum commerciale (C 64), háború idején különösen a Departamentum commissariaticum (C 61). Annak idején Vörös Antal hívta fel figyelmemet a külön kezelt Heves megyei anyagra, s általában sok segítséget nyújtott a hivatal működésének megértéséhez. Ez azért volt szükséges, mert a Helytartótanácsban érezhető az akkori ország szívdobogása; a Kancellária már csak a „leleteket” kapja.

Magyarországon latinra fordítva és némi szövegváltozásokkal jelent meg az örökös tartományokban 1783-ban kurrentált pásztorlevél. Kiadva: Collectio ordinationum imp. Josephi II. et repraesentationum diversorum Regni Hungariae comitatuum (Dioszegini, 1790. 4). Az irat dátuma: 1784. március 8. Az első latin verzió: Magyar Országos Levéltár C 13. Benigna mandata, 1784. február 13. Az intelmek folyamatosan érkeznek a Helytartótanácshoz, s onnan küldik le az alsóbb hatóságokhoz. A legrészletesebb, immár német nyelvű utasítás: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1008. 1787. február 20. Az ügymenetek, a hivatalnoki magaviselet szabályozásán túl ez a leirat részletesen intézkedik a „renitens” egyházi hatóságokkal szembeni eljárás mikéntjéről is. Bővebben: ugyanott 1013 (1787. április 22.).

A jozefinus korszak visszaélések elleni küzdelmének lehangoló tanmeséje a notórius rágalmazó Ráby Mátyás sokszor szépített, végre nemrég reálisan feldolgozott története: Hajdú Lajos, Forradalmár, vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy”-ről (Budapest, 1984).

Az ajándékok elfogadásának tilalmazása: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa 507. 1784. december 27. (Az intézkedés nyíltan tilalmazza a hivatali helyek betöltésénél a visszaéléseket, a megvesztegetést. S nemcsak a felvételek szabályozandók, hanem az elbocsátásoknál is ki kell kérni a felsőbb hatóság engedélyét.) A kaucióval kapcsolatos intézkedések sorából: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1732 (1788. november 28.) és 1747 (1788. december 24) (Azok a tisztviselők, akik nem tettek le kauciót, a jövőben csak javadalmuk kétharmadát kapják, illetve 3–4 év alatt tegyenek eleget kauciókötelezettségüknek. Természetesen hiábavaló a szigorú figyelmeztetés: elő ne forduljon a jövőben ilyen mulasztás. A fűzőrendelet: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 344. 1783. szeptember 5. (A női fűző egészségtelen és a propagatio humana szempontjából sem kívánatos; árvaházakban, intézetekben, iskolákban tilos a viselete.)

A kor érveit és vitapontjait adja kezünkbe a Collectio ordinationum imp. Josephi II. et repraesentationum diversorum Regni Hungariae comitatuum (Dioszegini, 1790) és a kétkötetes Collectio prothocollorum Statuum et Ordinum Regni Hungariae (PestBudaKassa, 1790) Az első gyűjtemény kiadási helye (Diószeg) azt a gyanút keltheti az olvasóban, hogy – a helység Zichy-birtok lévén – maga Zichy Károly szorgalmazta a kiadást. A második Collectio már a jozefinizmus krízise idején keletkezett iratok gyűjteménye. A tilalmazott, de mégis megtartott megyei kongregációk hangulatát, azok érveit, sérelmi rangsorolását latolgathatjuk a szöveget olvasva. Az 1784-ben megindult, egyre viharosabb ellenállási folyamat a kétségbeesés és egyben a szemrehányás hangján szól az uralkodóhoz: „maeror, anxietas, dolor, horror” (szomorúság, aggodalom, fájdalom, borzadály) tölti el a feliratírókat, és véres könnyeket (sanguineae lacrimae) hullatnak.

A korona Bécsbe vitele végleg meghiúsította annak reményét, hogy József leteszi az esküt a magyar alkotmányra és megkoronáztatja magát. Amikor Diószegen kiadják az 1784. év tiltakozó írásait, az olvasóhoz intézett Bevezető francia idézettel indul az adott szó hiteléről: „Un homme honnet peut se fier sur la parole…”, és az első három oldal József 1780. november 30—i ígéretét idézi: a magyar alkotmányt sértetlenül (inviolabiliter) megőrzi. Az 1784. május 18—án szétküldött nyelvrendeletet egy év múlva (Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 630) megismétlik, de mi tagadás, a Helytartótanács is engedetlen. Folyamatosan küld ki latin iratokat.

A Diószegen kiadott repraesentatióknál megrázóbbak és meggyőzőbbek – milyen kár, hogy az uralkodó sosem látta őket eredeti állapotukban, csak tisztázatuk jutott fel a Kancelláriára – helytartótanácsi gyűjteményük: Magyar Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum, 1784, F 202, több mint száz oldalon tartalmazza a megyei, városi, egyházi testületi tiltakozásokat. A tiltakozások 1784. június elejétől kidolgozva-kiművelve indultak útnak Budára. Nyitra megye elő is írta a Budán székelő Helytartótanácsnak tennivalóit: védje meg az ország törvényeit, szokásait, közvetítsen a király felé (P 3–4). Trencsén megye tiltakozása: Ugyanott P 13, Nógrád megyéé: Ugyanott P 26, Máramarosé: Ugyanott P 39. [Jean Le Rond d’Alembert|D'Alembert]] hatása talán leginkább Vas megye tiltakozásában érhető tetten (Ugyanott P 6). A latin nyelv védelmében azt említi, hogy jól szolgálta a külfölddel való érintkezést. De – hangsúlyozza a megye – a tárgyalási nyelv mindig a magyar volt. A latin hivatalos nyelv megszüntetése esetén csak a magyar válhat kötelezővé. Ellenérve is okos: József nyelvrendelete tulajdonképpen három nyelv aktív használatára kényszerít. A régi, az előzményeket tartalmazó akták miatt elkerülhetetlen a latin nyelv ismerete, a gyakorlat alapján feltétlenül marad a magyar, és ezekhez társulna a német, holott József trónra lépésekor kijelentette: „ad normam aliarum provinciarum non gubernamur”.

Az „új rend”-ről Varga Endre, A Novus Ordo, II. József jogszolgáltatási rendszere (Levéltári Híradó, 1954); Varga Endre, A magyar jogszolgáltatás átszervezése II. József korában (Századok 1960). Hatalmas levéltári anyagra épített monográfia: Hajdú Lajos, II. József igazgatási reformjai Magyarországon (Budapest, 1982).

Minél feszültebb a kül- és belpolitikai helyzet, annál tárgyiasabbá válik József és Lipót levelezésének hangja. A politikum és a családi ügyek már alig válnak el egymástól. Ezt tanúsítja: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel (Wien, 1872. 1. 261–263) is. Itt a harmadik melléklet a kancellárral, illetve Ürményivel való alkotmányos vita irateredménye, amelyre Hajdú Lajos, A közjó szolgálatában (Budapest, 1983) ad bővebb tájékoztatást.

Kaunitz 1780-ban rendelte el, hogy húsz testőrt képezzenek ki (nyelvtanulással, statisztikai, közgazdasági ismeretekkel) arra, hogy puszta levél-üzenetközvetítésen túl modern értelemben hírszolgáltatókká váljanak. A délceg informátorok magyarok. Közülük néhányat, így Bacsák Vendelt nemcsak névről (a levelező dinasztiatagok időnként megnevezik a futárt), hanem közelebbről is ismerjük. Rövid naplója (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár) például kivételes közelségbe hozza II. Józsefet, azt a humánus egyszerűséget, amellyel utazásai során kísérő futáraival érintkezett. Vesd össze D. Buzási Enikő, Bacsák Vendel testőrgárdista arcképe Anton von Marontól (Művészettörténeti Értesítő 1981. 55–59).

A párizsi külügyi levéltárban (Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance politique, Autriche, No 349) 1785 elejétől kezdve értékes információkat találunk az egész monarchia és külön Magyarország viszonyaira. Ami minket illet, a francia követ Versailles-ba juttatott iratmásolatai nálunk is fellelhetők különböző levéltári állagokban. De az a tény, hogy a magyarok kezdeményeztek, feltárták a honi viszonyokat a külföld előtt, és folyamatosnak mondható külpolitikai próbálkozásokat folytattak, megítélésünk szerint nem mellőzhető jelenség. Itt nem lehet passzív rezisztenciáról beszélni; ez igen tevékeny, leleményességében is gyarapodó ellenállás volt.

A HoreaClosca felkelés legújabb, leghitelesebb összefoglalását kéziratunk lezárása után tette közzé Trócsányi Zsolt, A jobbágypolitika és a Horia-felkelés (Erdély története. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Budapest, 1986. II. 1091–1099). Elfogulatlan feldolgozások ezt megelőzően magyar részről: I. Tóth Zoltán, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951); Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952); román részről: D. Prodan, Rascoala lui Horea. I–II. (Bucuresti, 1979). Alapos forrásválogatást tett közzé Magyari András, A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében (Bukarest, 1984). Mi magunk régi tanulmányunk alapján dolgoztunk: H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954), illetve É. H. Balázs, Die Lage der Bauernschaft und die Bauernbewegungen, 1780–1787 (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1956), és I. Tóth Zoltán és Berlász Jenő gondosan összefoglalt eseménytörténete után az Országos Levéltár C 13 Benigna mandata és C 44 Departamentum politicum comitatuum igen bőséges helytartótanácsi anyagára támaszkodtunk. — Az Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Hung. 1965. őrzi magyar fordításban „A népek egy barátjától…” című levelet, melyet a kutatók J.-P. Brissot-nak tulajdonítanak. Brissot a népeknek a revolutióra való jogára appellál, s a marylandi alkotmányt idézi. Egészen a közelmúltig a leendő girondista vezető kritikája II. Józseffel szemben mint szomorú tény szerepelt a szakirodalomban. Most kissé változott a helyzet, R. Darnton, J.-P. Brissot, policespy (The Journal of Modern History, 1968. 301–327), majd bővebben R. Darnton, The Literary Underground of the Old Regime (Harvard University Press, 1982, 41–70) kifejtette, hogy Brissot úgy vált forradalmárrá, hogy a Bastille-be zárva 1784-ben a svájci könyvkiadás besúgójává szervezték be. Ezt híven teljesítette is, de egyben meggyűlölte az Ancien Régime-et, azon belül persze II. Józsefet is, és a forradalom éveiben kemény kritikusként lépett fel.

A jobbágyrendelet 1781-es előzményeiről és annak teréziánus előtörténetéről fentebb már szóltunk. Részletesebb, 1787-ig terjedő bemutatását sok anyaggal, talán nem elég meggyőzően lásd az előző bekezdésben idézett tanulmányaimban, Mindenképpen kiemelendő azonban: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 337, 1783. augusztus 1. Ezt a körrendeletet Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815 (Budapest, 1958. 70) teljes csődnek tekinti, a rendi erők ellenállása okozta meghátrálásnak. Csak azt emeli ki, ami nincs benne, nevezetesen a szabad költözés; „… a rabszolgasággal határos intézmény továbbra is megmaradt” – vélekedik Eckhart (Ugyanott.). Az egész ország egész parasztságának, helyzetéről ítél, ma már tudjuk, hogy sok rossz látszat alapján. Ami 1783—ban már benne foglaltatott a köriratban, az az addig is természetesnek tekintett szabad házassági jog, bármely mesterség tanulásának és gyakorlásának joga. Biztosította a rendelet a paraszt számára a javaival való szabad rendelkezést. Tilos lett viszont elűzni telkéről, a megyéből, az urbáriumban megállapított szolgálatok felett terhelni, továbbá házi szolgálatra kötelezni, hacsak ezt ő maga nem igényli. Az 1785. augusztus 22-i „felszabadító” rendelet (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 426) csak 1785. október 4-én jelent meg, ekkor kellett a megyékben, járásokban, falvakban közhírré tenni. Itt a késedelem szembeszökő, és minden bizonnyal a nagy erdélyi parasztfelkelés okozta megrázkódtatás után beállt ügyviteli-cselekvési passzivitással magyarázható. Elkezdődött, mind komolyabb formák között, az „egymásnak meg nem bocsátás” folyamata. József ezt leveleiben több ízben kifejti, a megyei feliratok egyelőre könyörgőre fogják a hangot.

Ifj. Barta János, A nevezetes tollvonás (Budapest, 1978. 90), részben Varga János, A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1849 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 41. Budapest, 1967. 111), részben Felhő Ibolya, Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Dunántúl (Budapest, 1970. 52) kutatásaira épít a szabadmenetelű jobbágyság számarányának – tőlünk is elfogadott – megállapításánál. Az általunk vizsgált mozgalmak és azok tanulságai az Országos Levéltár C 59 Departamentum urbariale állagának válogatott esetei. Az iratok, vagyis a paraszti beadványok és az ellenük érvelő földesúri-megyei megnyilatkozások az évtized során sokasodnak. Szembeszökő a kiszolgált katonák szerepe: a világlátott, tapasztalt katona a falusi közösség legkitartóbb mozgósítója. A falu bizalma erőt ad neki, a felsőbbségek viszont igyekeznek őt nem semlegesíteni, hanem eltávolítani. A szövegben tárgyalt esetek: Parndorf (Országos Levéltár C 59. 1782. F 3; 1785. F 5); Balmazújváros (Ugyanott). Szabolcs megye, 1781. F 1); Léva (Ugyanott). Bars megye, 1778. F 3; 1780. F 1; 1786. F 2; 1787–1788. F 7); Törökszentmiklós (Ugyanott). Heves megye, 1785–1787. F 3); Cegléd (Ugyanott). Pest megye, 1782. F 7; 1783. F 3); Gyönk (Ugyanott). Tolna megye, 1781. F 1; 1786. F 4; 1787–1788. F 2).

A parasztügyvéddel kapcsolatos rendelkezések – megújuló jelleggel – a központi jószándékot bizonyítják, az ügyek rendezett lebonyolításának igényét. Részletes utasítást tartalmaz: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 973, 1787. február 15., minden nyelven – németül, latinul és más nyelveken (mégpedig felzetük szerint szlovák, illír, rác, vlach, horvát, rutén, szlavóniai) – megtalálható, magyar példány azonban nincs. Ugyanez a körirat megadja a megyei tisztségviselők tennivalóit. Figyelemre méltó, hogy „példamutatás” okából az illető lakhelyén – és nem járási vagy megyei székhelyen – kell a büntetést végrehajtani. Az ügyvéd meglehetősen súlyos adminisztrációra is kötelezett. Elébe vágunk a későbbi eseményeknek, amikor jelezzük, kéthetenként kell a komisszáriusnak jelentést írnia.E tavaszi rendelet – mi magunk a latin verziót használtuk – mind a megye, mind az ügyvédek utasítása során védelemről gondoskodik, és kifejezetten megkívánja a földesurak vagy tisztjeik visszaélései esetén azok megbüntetését.Az Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 1139, 1787. augusztus 2.már védekezés a „lázitó” ügyvédekkel szemben. A parasztok eddig bárkit választhattak ügyvédükként. Ez most megváltozik. Ha a megye által kijelölt fiskálist – akár alapos okból is – nem fogadják el, szabad választásuk akkor sincs, mert „iidem [vagyis a parasztok] plerumeue ab eiusmodi inquietis et succo inhiantibus ad devia deducantur”, tehát alkalmas, megbízható embert kell kijelölni. A devianciával fenyegető választott és a hatóságok által kijelölt ügyvéd között azonban minden bizonnyal nagy volt a különbség.

A paraszti borkimérés, párhuzamosan az úri privilégiummal, tetszéssel ugyan nem találkozott, de úgy tűnik, nem okozott különösebb bevételi hiányt. Így vélekedik Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815 (Budapest, 1958. 71). Eckhart azóta elpusztult államtanácsi jegyzőkönyvek (1786: 5044) alapján nemcsak az egész évi kiárusítás engedélyének tényéről, hanem az erről folyó vita jellegéről is informál. II. József az Államtanács vele ellenkező tagjaival szemben (akikre hatott a Magyar Kancellária érvelése) az értékesítés szabadságában rejlő ösztönzésre, ebből adódóan a jövedelmek, az állami bevételek gyarapodásával érvelt.

A cselédrendtartás (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 800, 1786. július 4.) 44 pontból álló impozáns szabályzat, amely az Alsó-Ausztriában érvényes rendelkezést vezeti be Magyarországon. A rendelkezés kétoldalú: fegyelmez és kötelez, nemcsak a szolgálatot vállalóra, de a felfogadóra is kötelező érvénnyel. Állami szempontból – kifejezésre is jut ez az álláspont – a rendetlenséggel járó és nem is veszélytelen munkanélküliségnek (Dienstlosigkeit – ami éppenséggel munkakerülésnek is értelmezhető) kíván elébe vágni. A gazdának szerződést kell kötnie, előleget kell adnia, az elszegődőnek pedig kötelezettséget kell vállalnia, büntetések terhe mellett. A felmondási lehetőségek – főként családi, pl. házassági okokból – elég változatosak. Viszont a szolgálatot vállaló engedély nélkül nem hagyhatja el ura házát, és szabadsága lejártával azonnal jelentkezni tartozik. A hatóságok, az urak dolga, hogy a szolgálatból kilépők új elhelyezkedéséről gondoskodjanak, mert el kell kerülni a munkanélküliség veszélyes következményeit (höchstschädliche Folgen).

A botbüntetés betiltása (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 320, 1783. augusztus 7.) megelőzte a szabad költözést és egyéb, a parasztság sorsát közelről érintő rendelkezést. A vallatásnál tilos a kínzás, a botozás. A testi fenyítés tilalmának megismétlése: Ugyanott. 844, 1786. augusztus 21.

Az igazságügy átszervezéséről és működéséről: Varga Endre, A Novus Ordo … (Levéltári Híradó, 1954.); Varga Endre, A magyar jogszolgáltatás átszervezése II. József korában (Századok 1960); Varga Endre, A királyi curia, 1780–1850 (Budapest, 1974. 15–84).

Pergen tevékenységéről: E. Wangermann, The Austrian Achievement, 1700–1800 (London, 1973); E. Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials (Oxford, 19692), a leglényegesebb (Pergen iratanyagáról, a rendőrségi módszerek kialakulásáról, levéltári anyag alapján): P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph II. and the Law (ChicagoLondon, 1979). A börtönférőhelyek problémájáról: H. Geissler, Die Geschichte des Grauen Hauses (Wien, 1950. 8–10).

Magyar viszonylatban 1784 őszétől kezdve egészen a jozefinus rendszer megszűntéig egymást érték a políciára vonatkozó rendelkezések. Ezek közül kiemelendő: Országos Levéltár C 13 Benigna mandata. 25 360–29 385, 1784. október 7. Ez kimondja, hogy Bécs mintájára a budai Helytartóság alatt működik az ország rendőrsége. Sürgős, különleges esetben Pergenhez kell fordulni. Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 556, 1785. december 20. részletes intézkedés arról, hogy Budán, Pesten és Pozsonyban pontosan be kell tartani a bécsi szisztémát. A kóbor idegenek (peregrimi commigrantes ) az elsődlegesen megfigyelendők. A városok kapuinál (szinte középkori hangvételű a rendelet) álljanak őrök, kérjenek igazoló iratot (passuale, testimonialis). Aztán fejlődik a rendszer, kiterjed, mind bonyolultabbá válik: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 737, 1786. január 20. előírja, hogy pontos személyleírást kell adni, a passuale szükséges, mert lehetővé teszi a veszélyes emberek kiszűrését; ez a megyék dolga. Az elhagyott, félreeső házakat vagy őriztetni kell, vagy lerombolni, mert bujkálásra alkalmasok. Az Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 1507, 1788. május 8. elrendeli, hogy a vármegye (amely régi formájában már nem is létezik) informálni tartozik az említett három város rendőrdirektorát az őket érdeklő emberekről, tényekről.

A legszokványosabb súlyos büntetés a hajóhúzás, erről sok intézkedés szól. A hóhérdíjszabás: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 991/a, 1787. április 3. — Ha a bűnözőt munkára ítélték, az leggyakrabban a Száván, Dunán történő hajóhúzás vagy megyéjük területén mocsárlecsapolás, sáncolás, útjavítás. A megyék nyilatkozzanak, hány embert tudnak hajóvontatásra küldeni; mellesleg a vontató ösvényt is rendben kell tartani (Ugyanott. 381).

Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 433–470) „A vármegye megdöntése” címet adja az uralkodó és a rendek viszonyát tárgyaló rész IV. fejezetének. Szűkebb keretben tárgyalja a jozefinus rendszernek e döntő, sőt majd magát a rendszert megdöntő vállalkozását, mint Hajdú Lajos, II. József igazgatási reformjai Magyarországon (Budapest, 1982), de kettejük közel száz év különbséggel megfogalmazott álláspontja nagyjából megegyezik. Marczali érzékelteti az uralkodó akaratának energiatúlsúlyát, s egyben azt is, hogy a „kapcsolat” fordulóponthoz érkezett. Így látták ezt száz évvel Marczali és kétszázzal Hajdu előtt maguk a kortársak, a közeli és távoli szemlélők is. E vonatkozásban nem a kancelláriai és a helytartótanácsi iratanyag volt számunkra a legtanulságosabb, hanem a bécsi francia követ, Noailles jelentései: éppúgy összegyűjtötte az udvari reflexiókat, mint a magyar információkat. 1785. június 15-én volt kész az a csomag, amelyet futárral Versailles-ba küldött, benne a március 18-i leirat kivonata és magyarázata (a külügyminiszter nem szerette a latin szövegeket), a német verzió, a tíz kerület beosztása, a biztos-főispánok nevével, az összes fizetési adatokkal. „Egy magyar úr, aki közel áll hozzám, aki bölcs, művelt, s országos ügyekben járatos, szedte össze számomra ezt az anyagot, és mellékelte saját megjegyzéseit is.” (Archives des Affaires Etrangeres, Paris, Correspondance politique, Autriche, 1785. No 349. p. 355–376). A magyar úr magvas alkotmány-képét, amely a múlt rögzítése és a nemesi jogok, a feudális társadalmi struktúra magyar változatának pontos leírása, elegáns francia nyelven (csak a méltóságok, a jogi formulák neve latin), kiadta K. KECSKEMÉTI, Notes et rapports francais sul la Hongrie au XVIIIe siecle (Bruxelles, 1963, 98–127). Az iratnak Kecskeméti adott címet: Précis Précis de ce qui est relatif aux lois et au gouvernement dz Royaume de Hongrie; lelőhelye: Archives des Affaires Etrangerees, Paris, Mémoires et Documents, Autriche, No 42. p. 131–159 (cím nélkül).

A pamfletíró Grossinger már 1785 tavaszán zavart keltett Bécsben. Megszerezte az egyik magyar kancelláriai írnok révén József szigorúan bizalmas utasítását, mely a kinevezendő biztosok számára készült (Verbesserungs-Anstalten für das Königreich Hungarn, welche S Kais. Königl. Majestät in einem an die K. Königl. Hungarische Kommissäre eigenhändig erlassenen Befehlschreiben den 30. März 1785 ertheilet hat. „In Deutschland”, 1785) Lásd erről legutóbb: Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980. 528). Noailles az iratot, németből franciára fordítva, a margón számos megjegyzéssel gazdagítva, már 1785. április 19-én megküldte a külügyminiszternek: Archives des Affaires Etrangerees, Paris, Correspondance politique, Autriche, 1785, No) 349. p. 227–248. Ezúttal csak a szöveg és a fordítás pontos, a követ rosszul informált; azt hiszi, hogy egy Nagy Frigyeshez menekült protestáns irásáról referál – pedig a szöveg elárulja, hogy a szenvedély személyes, a gyűlölet az uralkodónak és nem annyira magának a szisztémának szól. Mindenesetre az [F. R. Grossing, Invraisamblances nagy sikert aratott a József ellen hangolt francia politikai körökben. A részletes utasítás nyomtatva Magyarországon 1785. szeptember 25-i dátummal ment szét (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 421).

Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 1055, 1787. február 20. voltaképpen a gazdasági adminisztráció szabályozása. A hatóságoknak nem lehetett örvendetes olvasmány ez a komplex utasítás. Még azt is elrendelte az irat, hogy az örökös tartományokból érkező esetleges katonaszökevényekre különösen ügyeljenek, továbbá engedélyezte, hogy kisebb tűzvész esetén helyi, nagyobb kár esetén szélesebb területen gyűjtést kezdeményezzenek segélyezés céljából. Az irat a racionális szándék és az irracionális követelményrendszer együttese, 16 oldalon; címzettjei az alispán, a városi magisztrátus, a sóhivatal, sőt a meg nem szüntetett egyházi rendek főnökei.

A kerületi beosztás okozta megrázkódtatást a „magyar úr” anyaga alapján referáló francia követ nem fogta fel, csak felületesen érzékelte. A kerületi biztosokat a francia intendánsokkal azonosította – jólértesült lévén, tudta, hogy II. József nyolc év előtti francia útja során Turgot és rendszere iránt erősen érdeklődött. Mégis téved Noailles, mint ahogy II. József sem mérte fel a történeti előzmények súlyát. Az intendánsok intézménye organikusan fejlődött a francia pays d'élection, vagyis a központi hatalom által keményen kézben tartott területeken, és két évszázados gyökerei voltak. Nálunk az összerendelt, egymáshoz kötött megyék között a szomszédság nem okozott feltétlen jó viszonyt. A megyei levelezés, egymás informálásának rendszere közelebb hozta Bihart Vashoz, mint Veszprém megyét Pesthez. A vezető családok, a lakosság vallási összetétele, a közös veszélyeztetések vagy előnyök és nem feltétlenül a közelség determinált. A francia követ összehasonlította a megyegyűléseket a. lengyel diétákkal. Nem figyelt fel arra a magyar sajátosságra, hogy megyegyűlést minden ügy megtárgyalására amúgy sem hívtak össze, és hogy a generális kongregációk helyett tulajdonképpen az úgynevezett partikuláris kongregációk intézték az ügyeket. Lásd erről: É. H. Balázs, La Monarchie des Habsbourgs. La Hongrie (L'absolutisme éclairé. Réd. B. Köpeczi etc. Budapest, 1985. 226–228).

Marczalitól és Mitrofanovtól kezdődően a korral foglalkozó történészek döntő jelentőséget tulajdonítanak a nemzetközi krízisnek, ha esetleg nem illetik is ezzel a névvel. Legfeljebb abban térnek el egymástól, hogy a válságjelenségek közép- és kelet-európai jelentkezéséért mennyiben teszik felelőssé magát a császárt. Úgy tűnik, a század kiérlelte a válságot, hiszen az átalakulás több kontinensre terjedt ki. II. József aligha változtathatott a fejleményeken. Csak az indulatokkal bánhatott volna kíméletesebben, azokat nem felkorbácsolva, hanem – mint anyja tette volna – csendesítve. Az összkép legjobb foglalatát – nem véletlenül, hiszen a francia forradalom előtti évekről van szó – francia történésznek köszönhetjük: J. Godechot, Les Révolutions 1770–1799 (Paris, 1965); ő közvetíti a holland történetírás klasszikusának álláspontját: P. Geyl, De Patrottenbeweging (Amsterdam, 1947); P. Geyl, Geschiedenis van de nederlandse stam. III. (Amsterdam, 1959). Az Osztrák-Németalföldre ma is alapmű: H. Pirenne, Histoire de Belgique. V. (Bruxelles, 19262).

A szökött katonákkal kapcsolatos köriratok közül csak néhányat idézünk: Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 370 (1784. május 17.), 433 (1785. szeptember 7.), 510 (1786. február 28.), 1508 (1787. október 3.). A regimentekről: Ugyanott 736.

A francia követ bécsi jelentései nagy műgonddal összeszedett anyagról tanúskodnak. Archives des Affaires Etrangeres, Paris, Correspondance politique, Autriche, No 349 tartalmazza az 1785. év első felét. A követ február elején szerzi meg a katonai adatokat, ugyanakkor ad számot arról, hogy a parasztfegyverek „tapintatos” beszedéséről is ment ki körrendelet. A hónap fő témája azonban a holland kérdés, az a kiélezett helyzet, amibe II. József – részben önhibájából – került. J. Godechot, Les Révolutions… (Paris, 1965. 107–110) bemutatja a holland fejleményeket; mindazt, ami az Atlanti-óceán partvidékén a nyolcvanas években történik, az amerikai események függésében ábrázolja.

Az arany kurzusáról kiadott 1786. január 23-i rendelet (Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 590) a magyar, szlovák, német nyelven kívül kivételesen görögül is megjelent: természetesen figyelembe kellett venni a legjobban érintett görög–örmény kereskedőréteget.

Zinzendorf Károly gróf vagy maga adta át – rendkívül meleg kapcsolatban lévén a francia követtel és helyettesével – a tervezett bajor–belga cserét megelőző anyagi kimutatásokat, melyeket az uralkodó számára készített, vagy lehetővé tette megszerzésüket. Zinzendorf több anyaga került gondos másolatban – igen nagy terjedelmű iratok – ez idő tájt Párizsba. Kaunitz is igen közlékeny volt – a folyamatos csalódások ellenére – a francia követ irányában. Az információk megadása egészen 1789-ig közmegegyezés volt az udvarnál.

A francia követ 1785. július 13-án sifrírozott levélben számol be József aggasztó egészségi állapotáról (Archives des Affaires Etrangeres, Paris, Correspondance politique, Autriche, No 350): Störck figyelmeztette a császárt, hogy „nedvesség” terjedt el egész testében, olasz útján fázott volna meg, s tüdeje is veszélyben van.

A felvilágosodás gazdaságpolitikája a fiziokratizmus. Általában Turgot-hoz kapcsolva tárgyalja a szakirodalom, melyben A. Oncken, Geschichte der Nationalökonomie (Leipzig, 1902) óta a. merkantilizmus ellenkísérleteként mutatják be a fiziokrata programot vagy gyakorlatot. A századelőtől kezdve dolgozott a kérdésen a belga G. Weulersee, Le mouvement physiocratique en France, 1756–1770 (Paris, 1910); G. Weulersee, La physiocratie a la fin du regne de Louis XV, 1770–1774 (Paris, 1959); G. Weulersee, La physiocratie sous les ministeres du Turgot et de Necker (Paris, 1950). A meglepő sorrendben megjelent kötetek alapját adják további kiadványoknak, forrásközléseknek, ezek közül témánk szempontjából kiemelkedik: E. Faure, La disgrace de Turgot (Paris, 1961). A II. Józsefre mély benyomást gyakorló toszkán kísérletről: A. Wandruszka, Leopold II. (WienMünchen, 1963–1965. I. 371–390).

II. József németországi útjáról, amely alkalommal a fiziokrata tanok vezéregyéniségeivel is megismerkedett: H. Wagner, Die Reise Josephs II. nach Frankreich 1777 und die Reformen in Österreich (Österreich und Europa. Festgabe für Hugo Hantsch… KölnWienGraz, 1965. 221–246). II. József útjáról gondos naplót vezetett-diktált: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Hofreisen, Vol. 9, Fol. 5, a Turgot-anyag: Ugyanott Vol. 10, Fol. 104, 348–365.

Zinzendorf új, bécsi beosztása, amely előbb megtisztelő, majd egyre gyötrelmesebb volt számára, nyomon követhető naplóiban: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Zinzendorf-Nachlaß, Tagebücher, Vol. 27–35, vagyis 1782-től 1790-ig. Egyértelműen kitűnik a szomorú folyamat: át nem gondolt módszerek a legderekabb törekvéseket is meghiúsítottak, s a hibát kétségkívül az uralkodó követte el.

Az olasz folyamatról, az Angelo Tavanti közreműködésével megvalósított fiziokrata reformról írva A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) „Die ,europäische Partei' der Physiokraten” címet adja a vonatkozó fejezetnek (Ugyanott I. 261–269). Ugyanő rámutat; hogy a leendő II. Lipót az un. impot unique-re, a klasszikus fiziokrata földadóra nem vállalkozott, gazdaságpolitikája eklektikus, a helyzethez igazodó volt.

A. Young, Travels in France during the Years 1787, 1788 and 1789 (Gloucester, 1976. 20–21) a legnagyobb tisztelettel ír Turgot-ról.

Zinzendorf és a császár között a szakember és a dilettáns vitája folyt. A gróf helyesebbnek tartotta volna a birtokosok személyes felelősségére történő bevallás rendszerét, és szükségesnek vélte a paraszt bruttó bevételének differenciált kezelését.

A cseh problémákra: Handbuch der Geschichte der böhmischen Länder. Ed. K. Bosl (Wien, 1974. II.). Az adóhátralék növekedése: P. Mitrofanov, Joseph II. (Wien, 1910. I. 414).

A magyar tiltakozásokat a francia követ nem érezte olyan súlyosaknak, mint a megyei kerületreform idején. Nyilvánvalóan az időnyerés lehetőségét mérlegelte a magyar társadalom. Hiszen képzett mérnökök helyett katona-mérnökök végezték a hozamméréseket, melyekről Zinzendorf eleve megállapította, hogy illuzórikusak. Zinzendorf kéziratának Széchényi Ferenc számára készült másolata: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Germ. 266; nyilatkozik a gazdaságpolitikáról, a vámrendszerről általában, és külön is Magyarország helyzetéről. Az idézett Starhemberg-adatot Zinzendorf 1785. augusztus 30-i naplóbejegyzésében közli.

A Pálffy kancellárhoz intézett híres levél megjelent: H. M. G. Grellmann, Statistische Aufklärungen über Wichtige Theile und Gegenstande der österreichischen Monarchie. Zweyter Band (Göttingen, 1797. 125–148). Maga a fiziokrata adórendelet: Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze (Wien, 1785–1790. VIII. 61–170).

Az Osztrák-Németalföldre (vagyis Belgiumra) a jozefinus korszak legjobb összefoglalása ma is: H. Pirenne, Histoire de Belgique. V. (Bruxelles, 19262. 385–558). Alapkönyv: H. Schlitter, Die Regierung Josephs II. in den Österreichischen Niederlanden (Wien, 1900). Forrásaink részben kiadott levelezések: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth (Wien, 1872); Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer (Wien, 1873); Leopold II. und Marie Christine. Ihr Briefwechsel. E. A. Wolf (Wien, 1867); H. Schlitter, Geheime-Korrespondenz Josephs II., mit seinem Minister in den österreichischen Niederlanden, Ferdinand Grafen Trauttmannsdorf, 1787–1789 (Wien, 1902). Széchényi Ferenc útinaplója még kiadatlan. A Spaatól Ostendéig tartó utazás, mely a belga társadalom megmozdulásáról is számot ad: Magyar Országos Levéltár, P 623. Széchényi családi leváltár A család által rendezett iratok. 1.12. 9. Reisejournal vom 23. Mai 1787. pag. 95–97.

Az uralkodó – levelei tanúsága szerint (Joseph II., Leopold TI. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. 262–283) – nem ismerte fel a birodalmát fenyegető veszélyt; amúgy is mindig készen állt egy előnyösnek vélt cserére. A belga ügy felháborította, szuverenitásában sértette. A felháborodás az idők során fokozódott: elégedetlensége nővére és sógora, Albert herceg helytartói tevékenysége fölött, felkészületlensége a rendi-forradalmi mozgalom valódi súlyának megítélésére újabb megrázkódtatással súlyosbodott akkor, amikor egészségi állapota katasztrofálissá vált, az Orléans-i Fülöp-akcióval. Azt az utasítást, amit a herceg királyi bátyjától kapott, Párizsban 1789. október 13-án datálták, s közel három héttel később, november 2-án mutatták meg Ausztria párizsi követének, Mercy grófnak. József, aki a bécsi francia követ révén is értesült az ügyről, december 3-án küldi el az iratot öccsének, Lipótnak. A felháborodás a Habsburg-Lotharingiai családban általános: XVI. Lajos mint sógor és politikai partner a bajor–belga ügyekben, a holland nehézségek idején sem volt lojalis; ez a legújabb akció azonban megbocsáthatatlannak tűnt. A források: Archives des Affaires Etrangeres, Paris, Correspondance politique, Autriche, No 357; másolata: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 9 (minthogy az irat József levelének melléklete volt, Arneth nem közölte).

Nem mellékes a magyar rokonszenvek jelentkezése szempontjából, hogy az orléans-i herceg volt a francia szabadkőművesek nagymestere. A szeretett Belgium példa lett Magyarországon. Lásd az Echo Belgicum című latin versikét: Magasy Antal, Egy kéziratgyűjtemény a XIX. század első évtizedeiből (Egyetemes Philologiai Közlöny, 1901. 387). Tudunk egy ennek mintájára megírt Echo Transsilvanicumról is. II. József uralmának végén a magyar rendi tiltakozások több ízben hivatkoznak a belga példára, az elszakadási kísérletre; a tiltakozások gyűjteményeinek kiadását (Collectio ordinationum imp. Josephi II. et repraesentationum diversorum Regni Hungariae comitatuum. Dioszegini, 1790; Collectio prothocollorum Statuum et Ordinum Regni Hungariae. I–II. PestBudaKassa, 1790) is belga minta szerint intézték a magyar megyék és elöljáróik.

A háborús eseményekről, József és vezérei hadmozdulatairól a levelezés-kötetekből (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872; Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873) igen pontosan értesülhetünk. A kortársak ballépésnek tartották a török háborút: a francia véleményt a hagyományos törökbarátság szabta meg, a porosz király, vagy inkább miniszterei a monarchia gyengülését észlelték, és meg is tették a magukét, hogy a válságot elmélyítsék. A bajok már 1787—ben megkezdődtek. Válsághelyzetre utal az az augusztusi rendelet (Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1156), amely az országból való kiszökést tilalmazza; ezentúl a „felsőségektől” kell mindenkinek utazási engedélyt kérni, az egyik megyéből a másikba menetelhez passzus kell, a szökevények feljelentői jutalmat kapnak. A válságot tükröző, egymást keresztező rendeletek gyakran azonos nap dátumát viselik, így: Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1330–1334, 1788. január 29., a kereskedők és a magazinok tennivalóiról.

A katonák, a sereg eltartásának, a betegek gondozásának ügyeiről a helyzetnek megfelelően egyre növekvő anyagot tartalmaz: Országos Levéltár C 61 Departamentum commissariaticum. Az itt működő Berzeviczy Gergely anyjához írt levelei tanúsítják a társadalmi tapasztalatok széles, drámai körét, melyekkel a hadbiztossági alkalmazottak szembesültek: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (Budapest, 1967. 142–145, 304–311).

A mind feszültebb nemzetközi helyzetre, a monarchia belviszonyaira vonatkozóan II. József a hadszíntéren is kapott jelentéseket. A belgiumi jelentéseket utánaküldték, Pergen rendőrminiszter is rendszeresen beszámolt a problémákról. Ami a magyarországi viszonyokat illeti, rendelkezésünkre áll H. Haselsteiner, Joseph II. und die Komitate Ungarns (WienKölnGraz, 1983); bővebb tájékozódásra nélkülözhetetlen. A katonai-politikai és szűken személyi problémák kincstára: Országos Levéltár C 61 Departamentum commissariaticum, 1789. F I., F 4., F 9–40.

A jövedelemadó-rendelet: Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1701.

A szabadkőművesség szerepéről a nyolcvanas években, majd a szervezet feloszlatásáig részletesen: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (Budapest, 1967. 59–69, 138–140 és passim); É. H. Balázs, Freimaurer, Reformpolitiker, Girondisten (Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Östeuropa. Red. É. H. BalázsL. HammermayerH. Wagner. Berlin, 1979. 127–140). Mind én, mind egykori tanítványom, Boreczky Beatrix támaszkodtunk Mályusz Elemér, Sándor Lipót főherceg nádor iratai, 1790–1795 (Budapest, 1926) és Domanovszky Sándor, József nádor iratai. I. (Budapest, 1925) forráskiadványaira, valamint L. Abafi, Geschichte der Freimaurerei in Oesterreich–Ungarn (Budapest, 1889–1893) és Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon (Budapest, 1900) című műveire, és egyben igen fontos levéltári anyagot tártunk fel. A Festetics család dégi levéltára (Országos Levéltár P 1134) az egész Monarchiára ad forrásanyagot. Ennek kiadása osztrák kollégák közreműködésével folyamatban van. Gazdag lelőhelynek bizonyultak az Magyar Országos Levéltár családi levéltárai. Inkább a szabadkőműveseknek a kilencvenes években játszott szerepével foglalkozott Boreczky Beatrix, A magyar jakobinusok (Budapest, 1977); ennek nagy jegyzetanyaggal bővített változata: Boreczky Beatrix, A magyar jakobinusok, különös tekintettel a szabadkőműves páholyok tevékenységére (Kéziratos bölcsészdoktori értekezés. Budapest, 1979). Említendő még: Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században (Kolozsvár, 1936); Buzási Enikő, A barátság motívum térhódítása a 18. századi magyar portréfestészetben (Művészettörténeti Értesítő 1984. 212–234). – A II. Lipótnak benyújtott protestáns szabadkőműves tervezet: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely… (Budapest, 1967. 163–165). — Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Vertrauliche Akten, Vol. 72. tartalmazza a magyar szabadkőművesek korántsem teljes, de időnként meglepő újdonságokkal szolgáló névlistáit. A későbbi fejleményekre lásd ugyanott Vol. 37.

A bécsi tudós-páholy szellemi nagyhatalommá vált néhány éven keresztül. Ide zarándokoltak el az európai szellemi elit jeles tagjai; így G. Forster, Briefe (Werke IV. Frankfurt, 1972) megemlékezik az itt szerzett szellemi-emberi élményeiről, csakúgy, mint a tudós dán F. Münter, Aus den Tagebüchern. Red. O. Andreasen (KopenhagenLeipzig, 1937). Levelezésük, naplóik jelzik, hogy egymást váltották 1784 nyarán.

Az osztrák szabadkőművesség, az osztrák birodalmi nagypáholy kérdése sok munkában érintőleg szerepel. Legjobb összefoglalás: H. Wagner, Die politische und kulturelle Bedeutung der Freimaurer im 18. Jahrhundert (Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa. Red. É. H. Balázs etc. Berlin, 1979. 69–86). A nagy szabadkőműves bibliográfiai összeállításokban találni a birodalmi szervezésre adatokat, a legegyszerűbb L. Abafi, Geschichte der Freimaurerei in Oesterreich-Ungarn (Budapest, 1889–1893) IV. 47–116, 135–143 és V. 142–158, 300–310. átlapozása.

A kevéssé ismert olasz fejleményekre egyedi értékű: C. Francovich, Storia della massoneria in Italia (Firenze, 1975).

A hírhedt szabadkőműves pátens nálunk 1785. december 20-i dátummal jelent meg (Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 582).

Az illuminátusok kérdése – magyarországi terjeszkedésüket is vizsgálva – külön tanulmányt érdemelne. A bajor kapcsolatok megromlása, Weisshaupt szervezetének botrányosan nyilvános „leleplezése”kényszerítette II. Józsefet, hogy a szabadkőművesekkel és az azokkal azonos – vagy átfedésekkel együttműködő, hivatalosan páholyokba nem tömörülő – illuminátusokkal fegyelmezően elbánjon. Az egész eljárásban nem nehéz a meghasonlás jeleit is felfedezni, aminek azonban nagyon progresszív törekvések estek áldozatul. R. Dülmen, Der Geheimbund der Illuminaten. Darstellung, Analyse, Dokumentation (Stuttgart, 1975) neveket hoz, amelyek a magyar fejlődést is érintik, így a göttingai Feder professzor nevét, de a homályos problémát nem világítja meg. Jobban sikerül ez egy életrajzírónak: E. Rosenstrauch-Königsberg, Freimaurerei im Josephinischen Wien. Alois Blumauers Weg vom Jesuiten zum Jakobiner (WienStuttgart, 1975).

A belga szabadkőművességről, s közvetlenül a brüsszeli Union páholyról: B. van der Schelden, La franc-maconnerie belge sous le régime Autrichien (Louvain, 1923); P. Duchaine, La franc-maconnerie belge au XVIIIe siecle (Bruxelles, 1911). Újabban H. Hasquin és H. De Schampeleire vizsgálja a belga ellenállás és szabadkőművesség összefüggéseit. Égalité portréjáról bravúros tanulmány: Galavics Géza, Ein Reynolds-Blatt als politisches Symbol in Ungarn am Ende des 18. Jahrhunderts (Acta Historiae Artium, XXIV. 1979. 323–333).

A magyar detronizációs kísérletekre: R. Gragger, Preussen Weimar und die ungarische Königskrone (Berlin, 1923). Egyértelmű, hogy II. József tudott a magyar politikai vezető réteg tapogatózásairól, ha máshonnan nem, akkor a Bécsben tevékenykedő követ kapcsolatainak és levelezésének figyeltetésével. Ennek az információanyagnak jutott egy-két év múlva II. Lipót a birtokába, s ennek alapján kategorizálta, osztotta be jó, közömbös és rossz magyarokra a leendő nádor környezetét (Mályusz Elemér, Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 433–447). Széchényi Ferenc vagy Podmaniczky József a trónfosztás terve-ábrándja miatt vált – legalábbis egy időre – persona ingratává.

A II. Józseffel foglalkozó életrajzi vagy monografikus munkák ítélete, értékelése – néhány kritikai megjegyzéstől eltekintve – mindig pozitív. Nem kívánom felsorolni a D. Beales, Joseph II… (Cambridge, 1987) című nagy monográfiában összeállított József-bibliográfiát. Marczali Henriktől és Mitrofanovtól hosszú ív nyúlik a mába, és talán a holnap ítélete lesz a, legpontosabb. Egyelőre a vázolt összkép nem mentes zavaró vonásoktól; ezért idézzük, mielőtt a méltatásra. térnénk, a firenzei beszélgetést: jól tanúsítja, miben kereshetők a, zavaró momentumok. József terveit a leendő II. Lipót feljegyezte; jegyzeteit közreadta: A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965. II. 72–79).

Jozefinizmus és jakobinizmus, felvilágosult abszolutizmus és felvilágosult rendiség problémáinak a progresszió, a józsefi reformok partján álló tárgyalása jellemző az elmúlt évtizedek magyar történetírására: K. Benda, Probleme des Josephinismus und des Jakobinertums in der Habsburgermonarchie (Südost-Forschungen, 1966. 38–72); Benda Kálmán, A magyar jakobinusok iratai. I. (Budapest, 1957, bevezető tanulmány); Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980. 250–714).

Richter pamfletjének modern kiadása,: H. Wagner, Kaiser Joseph der Zweite vor Minos Richterstuhl (Wien, 1967).

A jozefinista nemesség és értelmiség megismeréséhez Berzeviczy Gergely életútjának tanulmányozása nagy segítséget nyújtott. A jozefinista fiatalember kezdeti lelkesedését, mihelyt a reformok konkrét formát öltenek, és nem merülnek ki a tolerancia érvényesítésében, már seholsem találjuk. II. József uralmának végén kemény iratokat szerkeszt, szabadkőműves beszédet tart, ez az egyetlen megnyilatkozás, amely e régióban a 18. század végéről fennmaradt. H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely… (Budapest, 1967. 313–315, 317–326).

A Montesquieu-höz visszatért jozefinus vezető réteg keményen bírálja II. József alkotmányellenes lépéseit, de törekszik a társadalom modernebb szemléletére, s a Collectio prothocollorum… (PestBudaKassa, 1790) című kétkötetes kiadványban látványosan tér vissza Montesquieu-nek a nemesség számára kedvező alkotmányosságot nyújtó tételeihez. A kifogások sorrendje (nyelvkérdés, a korona elvitele stb.) régiónként tanulságos. A megnyilatkozók – Skerlecz, Forgách, Batthyány Alajos stb. – a kor legfontosabb alakjai.

Népességszám-adatokat különben a kor Magyarországát bemutató számos egykorú statisztikai, honismereti munka közöl, különböző időpontokból, ezeknek értéke azonban a II. József kori népszámlálástól eltekintve meglehetősen bizonytalan, amit jól igazolnak Móricz Miklós Lélekszámadatok a történeti Magyarországra vonatkozóan az 1772–1869. évekből című tanulmányában (Történeti Statisztikai Közlemények, 1957. 1) táblázatosan egymás mellé állítva érzékelhetővé lett eltéréseik. Az itt egymás mellé állított adatok közül a II. József népszámlálásával megnyíló fejlődés végpontjaként az 1851. évi adatok látszanak a legmegbízhatóbbnak: az előző adatsorból ugyanis világosan kitűnik, hogy a birodalmi statisztika 1818-ban (tehát a napóleoni háborúk vérvesztesége után) – nyilván nem egészen függetlenül Magyarország pénzügyi terheinek ekkor szándékolt emelésétől – a Magyar Királyságra a II. József kori népszámláláshoz képest olyan nagy arányban (33%-kal) megemelt népességet számított, mely alig 850 ezer lélekkel maradt el a 33 évvel később közvetlen felvétellel megállapított népességszámtól.

A városok népességszámának alakulására a II. József-féle népszámlálás adataival részint (a szabad királyi városok esetén) a TStF 388–389., illetve a 8. tábla igen elnagyolt (1846. évi) számait, részint (főleg a polgárvárosok különböző kategóriái és területi eloszlásuk esetén) Bárándynak az 1840-es évek elejéről való adatait hasonlítottuk össze.