II. Katalin cárnő

A Múltunk wikiből

Nagy Katalin, oroszul Екатерина II Великая

1729. május 2. – 1796. november 17.
1762-től haláláig Oroszország cárnője
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
II. Katalin cárnő Antropov festményén
1772. augusztus 5.
Pétervárott II. Katalin cárnő, II. Frigyes porosz király és Mária Terézia megbízottai aláírják a Lengyelország első felosztásáról szóló szerződést.
1774. július 21.
II. Katalin cárnő és I. Abdul Hamid szultán megbízottai Kücsük-Kajnardzsiban békét kötnek. (Ezzel lezárul az 1768-ban indult orosz-török háború.)
1787. május 23.
II. József és II. Katalin cárnő megbízottai Kerszonban szövetséget kötnek a török ellen.
1787. augusztus 24.
A török Porta hadat üzen Oroszországnak.
1787. október 19.
A Helytartótanács rendeletben szabályozza a katonasorozást.
1787. december 2.
II. József a május 23-i szövetség értelmében belép az orosz–török háborúba.

Ember Győző

A hétéves háború

1761-ben meghalt Erzsébet cárnő. III. Péter cár (1761–1762) nemcsak békét, hanem szövetséget is kötött II. Frigyessel. Péter meggyilkolása után II. Katalin cárnő (1762–1796) a szövetséget ugyan felbontotta, de a békét nem.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

1765-ben a fiatal, német származású, elszántan tehetséges cárnő már pályázik a „felvilágosult” epitetonra, már megírta első leveleit D'Alembert-nek és Diderot-nak, készülődik soha meg nem valósult társadalmi reformjaira. Katalin lesz XIV. Lajos után az első uralkodó, aki az önreklámot és országa nagyságának szuggesztív hirdetését úgy kapcsolja össze, hogy kontinens méretű tekintélyt formál ki szinte a semmiből. Leendő szövetségese, az ifjú József császár ekkor fogalmazza Álmodozásait: a szigorúan rótt sorokban még nem sejlenek fel a balkáni, a keleti tervek, sem a szemlélődő orosz csapatok és a monarchia vezér nélküli seregeinek majdani különös együttműködése.

A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A türelmetlenség a külpolitikai akciók következetlenségéből adódott. Ilyen volt Lengyelország első felosztása. Ismeretes, a kezdeményező Nagy Katalin, a kivitelező Porosz Frigyes volt.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel.

A társuralkodó József császár

II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

A nyolcvanas esztendők drámája

A francia kormány ugyan rossz néven veszi a lengyelekkel szembeni eljárást és azt, hogy az orosz cárnő törökellenes politikáját Frigyes támogatja, sőt szítja, s ezzel „lábbal tiporja az igazságot és az emberiességet…”[1] Kimondatlanul benne rejtőzik e megállapításban II. József politikájának elítélése is, hogy másképpen látja a lengyel és a török kérdést, hogy az orosz nagyhatalom iránt forró érdeklődést tanúsít.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

Brutális büntetések, elégetés, felnégyelés, kínzások fenntartása megengedhetetlen volt akkor, amikor Beccariát már Katalin cárnő is Pétervárra hívta, hogy a tervbe vett jogi reform munkálataiban részt vegyen. Kaunitz nagy eréllyel intézkedett, hogy a milánói kormányzó, Firmian gróf tartsa vissza Beccariát, kapjon tanszéket az egyetemen, sőt emeljék tiszteletdíját szokatlanul magasra. Ebben az ügyben és a Sonnenfels elleni eljárás megakadályozásában – akinek Az előítélet nélküli ember című művet kifogásolták és Migazzi bécsi érsek vezetésével üldözőbe vették a konzervatívok – Kaunitz teljesen József álláspontja szerint járt el. A nagy jozefinus jogi reform jellege ilyen előzmények után adott volt.

Megtévesztő lenne mindezek után merőben harmonikus viszonyt feltételezni a császár és a herceg között. Voltak nézeteltéréseik az előző periódusban, és bízvást lesznek a következőkben, akár a közigazgatás, akár a gazdasági élet tennivalóinak megítélésében. Sajátosan jelentkezik József Kaunitz véleményének egyezése, majd elválása Anton Pergen gróf esetében. Pergen, akit mint rendőrminisztert szoktunk emlegetni, karrierjét a Kaunitz alapította idegen nyelvek főiskoláján, a Keleti Akadémián kezdte meg, majd egy terjedelmes tanügyi reform kidolgozójaként került az Államtanács vitáinak középpontjába. E tehetséges ember képességeit ugyan nem lehetett vitatni, de olyan merev volt annak a kivihetetlen követelménynek a fenntartásában, hogy a közoktatásból minden szerzetest zárjanak ki, hogy Kaunitznál makacssága miatt kegyvesztetté vált. A titkosrendőrség leendő szervezője, Pergen gróf azonban jelentéktelen ütközőpont. Annál több problémát okoz majd a kemény centralizálás során a monarchia apparátusának átszervezése, a jogi és történelmi előzmények figyelmen kívül hagyása. József korántsem Mária Terézia. Nem kér tanácsot olyan kérdésekben, melyeket évtizedek során végiggondolt. Kaunitznak egyébként is megvan a „reszort”-ja, foglalkozzék a külügyekkel.

A külpolitikai koncepcióban sincs azonban teljes összhang a főszereplők között. József is, Kaunitz is nagy eredménynek tartotta a francia szövetséget, és a megújuló csalódások ellenére is újból és újból kísérleteztek vele. De Kaunitz ezt azzal a taktikával tette, ami sok évtizedes tapasztalatából adódott. A francia követjelentések híven tükrözik magatartásában a méltósággal elegyes odaadást. A monarchia növekvő fontosságát hangsúlyozó vezető államférfi sohasem mulasztotta el emlegetni, ő volt az egyik értelmi szerzője annak a barátsági szerződésnek, mely mindkét felet kölcsönös támogatásra kötelezi.

Kaunitz is, József is ismerte a franciák alig rejtegetett porosz rokonszenvét. Tudták, milyen ellenérzéssel fogadják Katalin cárnő kormányának sikereit, azt, hogy az orosz nagyhatalommal számolni kell a nemzetközi politikában.

A birodalom átcsoportosítása

Néhány komikus motívummal mindenesetre gazdagodott a kor összképe. Az alkudozások során a bajor választó egyik fő igénye az aranygyapjas rend kellékeinek visszaszerzése volt, melyeket a spanyol udvar egyik ősétől elszedett, és illetéktelenül magánál tartott. A választó ennek megszerzéséhez a bécsi udvar segítségét várta. Követe azonban azt is sejtette Kaunitz megbízottjával, hogy legjobban egy saját személyének juttatott aranygyapjúnak örvendene. Megkapta. A folytatása ennek a feudális ízű és jellegzetes esetnek az, hogy Katalin cárnő sem mulasztotta el Józseffel való első személyes találkozása során ugyanezt az igényt bejelenteni. Hogy egy felvilágosult uralkodó a burgundi házhoz, a középkor alkonyához kapcsolódó teátrális rend tagja kívánjon lenni, különösnek tűnik, II. József és Kanunitz inkább azon csodálkozott, hogy nő létére kívánt ehhez hozzájutni. Nő lehetett király, cár is, de az aranygyapjas rend lovagja semmiképpen,

A bajor terv néhány év múlva majd újra felmerül. Azt mondhatnók, a legrosszabbkor, és lélektani szempontból kivételesen szerencsétlen formában. Előfordult, hogy az Európa új rendjét megszabó béketárgyalások során országok dinasztiát cseréltek. Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa. A megszégyenítő békekötés – a „krumpliháborút” lezáró tescheni béke – az egyik előzménye az új kísérletnek. A másik előzmény – tegyük hozzá, József és nem Kaunitz tervéről van szó – az a sikertelen akciósorozat, ami Osztrák-Németalföld javára, Hollandia ellenében lefolyt. Említettük már a franciák egyértelmű politikai és már-már katonai állásfoglalását Ausztriával szemben. József el tudta érni, hogy a teljességgel anakronisztikus várrendszert a hollandok felszámolják, és a belga földről elmenjenek. Azt azonban, hogy a Schelde elzárását (amelyet még a vesztfáliai béke rendelt el) megszüntessék, a hajózást a belga hajók számára szabaddá tegyék, s így Antwerpent új felemelkedés reményéhez segítsék, sem a hollandok, sem a franciák, sem az ismét aktivizálódott öreg Porosz Frigyes nem tűrte.

Ez az előzménye annak, hogy a bajor–belga csereügylet – hogyan is nevezhetnénk kíméletesebben – a nyolcvanas években ismét felvetődött. De fontos tényező az is, hogy II. József túlságosan későn ismerkedett meg az Osztrák-Németalfölddel. Mikor egyeduralkodó lett, 1781-ben első útja ide vezetett. Míg a német, cseh, magyar és olasz területek gyakori meglátogatása mintegy „tulajdonosi” felelősségét is táplálta, és vizuális-személyes élményei minden döntésének hátterében ott munkáltak, akkor is, amikor kormányzati teendői ezeket a „kirándulásokat” már nem engedték meg, Németalföldhöz nem volt köze, magatartása személytelen volt. Nagy gyorsan „kiszállt” erre a területre, ahol a szép városok kecses eleganciája megnyerte tetszését. De ott-tartózkodása csak gyors áttekintésre, a vezető szervekkel való konzultálásra és arra volt elegendő, hogy az akkor megérkező helytartópárt, testvérét, Mária Krisztinát és sógorát, Albertet a kezdet kezdetén lejárassa. József úgy tárgyalt, hogy nem hívta meg s megbeszéléseiről alig tájékoztatta őket. Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertseggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[2] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[3]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[4] Amikor Kaunitz az orosszal együtt vívandó török háborúra is felkészíti, amely szárazon és vízen is folyhat, József visszafogott és aggályos. Katalin személyéről bizonyos pesszimizmussal nyilatkozik: kevéssé szilárd jellem, elhatározásai nem tartósak, s ez nagyon veszélyes nagy vállalkozások esetén. Tanácsos-e egyébként is kiváltani hollandok, dánok, svédek, törökök, franciák, spanyolok és Velence valamilyen provokációját? Hogyan lehet arra reagálni? „Két évvel ezelőtt – írja és a tescheni béke előzményeire utal –, ha valaminek a helyességéről meg voltam győződve, minden aggály nélkül hajtottam az ügyet előre. De kemény leckét kaptam, amit többé nem felejtek el”[5]

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[6] Ez a kissé bonyolult kommunikációs módszer bevált. Az persze kétséges, hogy az ilyen kémlelő szemeknek szánt levelek mellé írt chiffre mennyire maradt megoldatlan. Erre II. József is gondolt. Mária Terézia halála után, már mint egyeduralkodó, egy forró hangvételű informatív levél végén titkos írással a következő sorok olvashatók: „Oroszország velünk, mi ővele mindenre képesek vagyunk. De egyik a másik nélkül nagyon nehezen érhet el valami lényeges, hasznos eredményt.”[7] II. József ugyan nem tette magáévá azokat az ötleteket, melyeket Katalin a közös hódítások tervezgetése során felvetett, hogy itáliai területeit terjessze, foglalja el Velencét és a Terra Fermat, de az együttműködés gyümölcsöző és szükséges voltáról, arról, hogy csak az orosszal együtt lehet túltenni Poroszországon, és túljárni a „szörnyeteg” – II. Frigyes – ravaszságán, meg volt győződve. Véleménye teljes összhangban volt Kaunitzéval, aki az új politikai frigy lehetőségeit mindig lelkesen elemezte.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

Már 1783-ban tudták a kortársak, hogy az orosz–osztrák szerződés értelmében közel járnak egy háborúhoz, amikor Katalin cárnő seregei megszállták az egész Krím-félszigetet.

A belga válság

II. József éppen Katalin cárnőnél tartózkodott, Kaunitz kénytelen volt futárt futár után küldeni az aggasztó híreket tartalmazó levelekkel, és heteket vett igénybe, míg a sürgős választ kézhez kapta.

Kosáry Domokos

Népiskolák

Az új temesvári gyakorló mintaiskola, tanítóképző s egyben a többi ortodox népiskola igazgatója, majd tankerületi tanfelügyelője Teodor Janković-Mirijevski, az egykorú szerb művelődés egyik legjelentősebb alakja lett, aki előzőleg Felbigernél, Bécsben ismerkedett meg az új módszerekkel. 1782-től kezdve II. Katalin cárnő óhajára Oroszországban folytatta a norma szerinti iskolarendszer kiépítését.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

Oroszországban már korábban kiderült, hogy II. Katalin cárnő kacérkodása a francia felvilágosodással alig több uralkodói kedvtelésnél, s a politikában nem várhatók érdemleges következményei. Ha még megemlítjük Lengyelországot és a német fejedelemségeket, ahol a reformok el sem indultak, akkor láthatjuk, hogy – nem számítva a már kapitalista Angliát es a köztársasági Hollandiát – Franciaországot kivéve 1790-re a régi rend és a nemesség hatalma mindenütt megerősödött, mintegy kifejezve, hogy az ancien régime nem modernizálható, a feudalizmus nem reformálható, csak megdönteni lehet, persze felülről, hanem alulról.

A belső rendszerükben egymáshoz mindjobban közelítő európai monarchiák uralkodói. és udvari arisztokráciái kezdettől fogva ellenszenvvel nézték a franciaországi eseményeket. 1790—re azonban már felismerték a forradalom igazi jelentőségét, s az ellenszenv egyre határozottabb ellenségeskedéssé változott.

A veszély érzése azonban még nem volt akkora, hogy egymás közti ellentéteiken úrrá legyen. A diplomáciai szembenállás olykor még az ellenséges állam elégedetlen elemeinek biztatásától sem riadt vissza; nem sok idő kell azonban ahhoz, hogy az uralkodók rádöbbenjenek, milyen veszélyes számukra ez a tűzzel való játék.

1790-ben a diplomáciai ellentétek különösen a Habsburg—monarchia körül élezték ki a helyzetet. A régi rivális, Poroszország, a még Mária Terézia trónra léptekor elragadott Sziléziához a szomszédos Krakkó környéki területeket akarta megszerezni. Ez a rész Lengyelország 1772—es első felosztásakor Habsburg fennhatóság alá került. Célja elérése érdekében II. Frigyes Vilmos porosz király szövetséget kötött a II. Józseffel harcban álló Török Portával, s miközben szinte bekerítette a Habsburg-monarchiát, magához láncolta, támogatta a galíciai lengyel és a magyar nemesi elégedetleneket, minden módon szította mozgalmukat.

A Habsburgok távoli, különálló nyugati tartományában, Belgiumban, a Józseffel szemben álló nemzeti mozgalmakat elsősorban a tengeri hatalmak, Anglia és Hollandia támogatták Érthető, szívesebben látták volna a csatorna partját egy kis ország, mintsem a Habsburg-hatalom birtokában Az azonos külpolitikai érdek fokozatosan közelítette egymáshoz a Habsburg-ellenes hatalmakat, s 1790-ben már úgy látszott, hogy a monarchia teljes harapófogóba kerül. Annál is inkább, mert József egyetlen szövetségesének, II. Katalin cárnőnek szövetségi hűsége meglehetősen ingatag volt. A török háború lezárása után érdekei mindinkább a Habsburgok ellen fordították.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott Vol. 342. pag. 10. 1781. január.
  2. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  3. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  4. Ugyanott 6.
  5. Ugyanott 13.
  6. Ugyanott 24.
  7. II. József Coblenz pétervári követnek. 1780. december 23. Ugyanott 26.

Irodalom

II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot. József kevéssé őszinte, nagyon taktikus viszonyulását a cárnőhöz lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth (Wien, 1867–1868. III. 278–287) és Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ed. A. Beer (Wien, 1873 4–13).

A cárnő ambíciója megihlette a bécsi udvart: Kaunitz vetette fel, József pártolta a gondolatot, hogy Bécs legyen a színhelye egy olyan nemzetközi találkozónak, amelyen a francia–angol ellentétek lezárásra kerülnének.