II. Lipót király

A Múltunk wikiből
Bécs, 1747. május 5. – Bécs, 1792. március 1.
1765–1792 között I. Lipót néven Toszkána nagyhercege, 1790-től II. Lipót néven magyar király, német-római császár
Wikipédia
Német-római császár és német király, magyar és cseh király, Toszkána nagyhercege
1790. február 20.
Meghal Bécsben II. József császár-király. Utóda öccse, II. Lipót, uralkodik 1792-ig.
1790. február 21.
Nemesi bandériumok kíséretében Budára érkezik a királyi korona.
1790. február 25.
II. Lipót utasítja Ferenc főherceget, hogy kezdje meg a koronázó országgyűlés előkészítését.
1790. március 12.
II. Lipót megérkezik Bécsbe.
1790. március 14.
II. Lipót hivatalosan bejelenti trónra léptét; biztosítja a magyarországi és erdélyi rendeket, hogy mindenkit megőriz örökölt jogai gyakorlatában.
1790. március 21.
II. Lipót feloszlatja II. József titkosrendőri szervezetét, a Polizeidirektiont.
1790. március 25.
II. Lipót az ellentétek békés rendezését javasolja II. Frigyes Vilmos porosz királynak.
1790. március 29.
II. Lipót június 6-ra Budára összehívja a magyar országgyűlést.
A Szabolcs megyei Taktakenézen parasztmozgalom tör ki.
A magyarországi vármegyék közgyűlései felszámolják II. József intézkedéseit.
1790. május 18.
A Graeven-huszárezred katonái Keszthelyen nemesi bandériumok társaságában megülik a testvériség ünnepét.
1790. május
A porosz hadsereg hadgyakorlat ürügyén felvonul a sziléziai határra.
1790. június 10.
Budán hivatalosan megnyílik a magyar országgyűlés.
1790. június 15–18.
Az országgyűlés tagjai esküt tesznek az alkotmányra.
1790. június 19.
A kerületi ülések megkezdik a hitlevél tervezetének kidolgozását.
1790. június 22.
A tiszai kerületek a protestánsok teljes vallási egyenjogúsítását követelik az országgyűlésen.
1790. június 26.
Reichenbachban megkezdődnek az osztrák–porosz tárgyalások.
1790. június 27.
A két dunai kerület fenn kívánja tartani a katolikus vallás előjogait; az akatolikusokat csak „bevett” vallásnak hajlandó tekinteni.
1790. július 5.
A Graeven-huszárezred magyar tisztjei folyamodványt nyújtanak be az országgyűlésen.
1790. július 10.
II. Lipót szeptember 1-re Temesvárra összehívja a szerb nemzeti kongresszust.
1790. július 11. körül
A reichenbachi tárgyalásokon a porosz fél a megegyezés feltételének nyilvánítja a magyar alkotmány porosz részről való garantálását.
1790. július 12.
Az országgyűlés vegyes bizottságot állít fel a végleges hitlevéltervezet kidolgozására.
Jacobi porosz követ jelenti: magyar ellenzékiek arról tudakozódtak nála, hogy nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király segítségére.
1790. július 16.
Elkészül a tiszai kerületek radikális hitlevéltervezete.
1790. július 20.
II. Lipót értesül arról, hogy a magyar elégedetlenek a porosz udvarral tárgyalnak.
1790. július 21.
Az országgyűlés feliratban kéri a királyt, hogy a török béketárgyalásokra küldjön magyar követet is.
1790. július 24.
II. Lipót királyi válasza engedélyezi, hogy a török béketárgyalásokon magyar követ is részt vegyen.
1790. július 27.
Reichenbachban a status quo ante alapján létrejön a megegyezés a porosz és az osztrák udvar között.
1790. augusztus 3.
Budán elterjed a reichenbachi egyezmény híre.
1790. augusztus 6.
II. Lipót áthelyezi Festetics Györgyöt, a Graeven-huszárezred ezredesét, s eljárást indíttat az ezred kérvényét aláíró tisztek ellen.
1790. augusztus 8.
Alois Hoffmann II. Lipót megbízásából a városok rendi jogait kiterjeszteni kívánó kérvényt irat alá a pesti polgárokkal.
1790. augusztus 12.
Az alsótábla védelmébe veszi a Graeven-huszárezred tisztjeit.
1790. augusztus 15.
Az országgyűlés elfogadja, hogy vegyes ülésen tárgyalják a hitlevéltervezetet. A két tábla küldöttséget küld az uralkodóhoz.
1790. augusztus 20.
II. Lipót az országgyűlés küldöttségével közlendő levelet intéz Pálffy Károly kancellárhoz, melyben kijelenti, hogy csak III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelére hajlandó megesküdni.
1790. augusztus 21.
II. Lipót utasítja a Magyar Udvari Kancelláriát, hogy a porosz udvarral tárgyaló magyar vezetők ellen készítse elő a hűtlenségi pert.
1790. augusztus 30.
Az országgyűlés elejti a radikális hitlevéltervezeteket.
1790. szeptember 1.
Temesváron megnyílik a szerb nemzeti kongresszus.
1790. szeptember 2.
Az országgyűlés kimondja, hogy a viták miatt megoldhatatlan vallásügyet az uralkodó döntésére bízza.
1790. szeptember 5.
Az országgyűlés felirata felterjeszti Mária Terézia új kívánságokkal kiegészített hitlevelét, az ország jogait biztosítani hivatott úgynevezett koronázás előtti törvények tervezetét, s a kerületi ülésekben kidolgozott vallásügyi munkálatokat.
1790. szeptember 29.
II. Lipót elutasítja az országgyűlés hitlevéltervezetét.
1790. szeptember 21.
II. Lipót hozzájárul ahhoz, hogy a szeptember 5-én fel- terjesztett törvényjavaslatokat a koronázás után, módosított formában, az országgyűlés törvénybe iktassa.
1790. szeptember 27.
A Wiener Zeitungban megjelenik II. Lipót kézirata, amelyben közli a szerb nemzeti kongresszussal, hogy a magyarok meghallgatása után, teljesíthető követeléseiket megvalósítja.
1790. szeptember 29.
II. Lipót Gyurgyevóban fegyverszünetet köt III. Szelim szultánnal.
1790. szeptember 30.
II. Lipótot Frankfurtban német-római császárrá választják.
1790. október 5.
Az országgyűlés felirata közli az uralkodóval, hogy a változtatás elvi joga fenntartásával a két tábla elfogadta Mária Terézia hitlevelét.
1790. október 15.
II. Lipót kitűzi a koronázás időpontját, hozzájárul a nádorválasztáshoz, s áthelyezi Pozsonyba az országgyűlést.
1790. november 3.
Pozsonyban megtartja első ülését az országgyűlés.
1790. november 7.
II. Lipót a protestánsok számára kedvező döntést hoz a vallásügyben.
1790. november 11.
Az országgyűlésen felolvassák a királyi előterjesztéseket. Kollonich László kalocsai érsek a klérus nevében ünnepélyesen ellentmond a király vallásügyi döntésének.
1790. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja II. Lipót fiát, Sándor Lipót főherceget.
1790. november 14.
Az országgyűlés felirata az uralkodó elé terjeszti a szeptember 21-i leirat alapján kidolgozott törvények tervezetét.
1790. november 15.
II. Lipótot Pozsonyban magyar királlyá koronázzák.
1790. november 29.
II. Lipót a Magyarországon állomásozó katonaságot kivonja Sándor Lipót nádor hatásköréből.
1790. december 7.
Az országgyűlés ismételten kéri az uralkodótól a vallásügy rendezését.
1790. december 10.
Ausztria, Anglia, Poroszország és Hollandia Hágában kötött szerződése szavatolja a belga rendek kiváltságait.
Az országgyűlés válaszfelirata. A reformmunkálatok kidolgozására kilenc bizottság kiküldését kérik.
1790. december 21.
Kolozsváron összeül az erdélyi országgyűlés.
1790. december 22.
Az erdélyi országgyűlés ismételten törvénybe iktatja a Diploma Leopoldinumot.
1790. december
Az osztrák csapatok visszafoglalják Belgiumot.
1791. január 12.
II. Lipót elrendeli a Magyar Királyi Helytartótanács és a Magyar Udvari Kamara szétválasztását.
1791. január 18.
II. Lipót a protestánsok hátrányára módosítja korábbi vallásügyi döntését.
1791. február 3.
Az országgyűlés megkezdi a törvényszövegek kidolgozását.
1791. február 8.
Az országgyűlés törvénybe iktatja az uralkodó vallásügyi döntését, s megválasztja a kilenc rendszeres bizottság tagjait; ezzel lezárul a törvényalkotás.
1791. február 11.
Az erdélyi országgyűlés bizottságot küld ki az esetleges unió feltételeinek kidolgozására.
1791. február 20.
II. Lipót szétválasztja a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát. Illír Udvari Kancelláriát állít fel. Teleki Sámuelt ideiglenes erdélyi udvari kancellárrá, Balassa Ferencet illír udvari kancellárrá nevezi ki.
1791. február 26.
Megkezdődik a törvényszövegek egyeztetése a Magyar Udvari Kancellária tagjai s az országgyűlés bizottsága között.
1791. február
Hajnóczy József megírja Dissertatio politico-publica de regiae potestatis in Hungariae limitibus című röpiratát.
1791. március 5.
Az országgyűlés feliratban tiltakozik a kancelláriák átszervezése ellen.
1791. március 11.
Az országgyűlés az uralkodó elé terjeszti az 1971. évi törvényeket.
Az erdélyi románok képviselői II. Lipót elé terjesztik a románok negyedik nemzetként való elismerését kérő Supplex Libellus Valachorumot.
1791. március 12.
II. Lipót szentesíti az 1791. évi magyar törvényeket.
Az erdélyi országgyűlés tiltakozik az önálló Erdélyi Udvari Kancellária felállítása ellen.
1791. március 13.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1791. április 19.
II. Lipót magyar nyelv és irodalom tanárt nevez ki a pesti egyetemre.
1791. április 23.
II. Lipót elutasítja a temesvári szerb nemzeti kongresszus által kérelmezett területi autonómiát.
1791. május 3.
A diéta megszavazza és II. Szaniszló Ágost király jóváhagyja az új lengyel rendi alkotmányt.
1791. május 17.
II. Lipót elutasítja az erdélyi országgyűlés javaslatait.
1791. július 6.
II. Lipót padovai jegyzéke a francia forradalom elleni közös védekezésre szólítja fel az európai uralkodókat.
1791. július 20. körül
Martinovics Ignác II. Lipót titkos ügynöke lesz.
1791. július
A korcsmáltatási jog megszorítása miatt a Fejér megyei Móron és a Tolna megyei Pakson jobbágymegmozdulás tör ki.
1791. augusztus 4.
Szisztovóban aláírják a békét II. Lipót és III. Szelim szultán között.
1791. augusztus 9.
Az erdélyi országgyűlés elutasítja a Supplex Libellus Valachorumot.
Befejeződik az erdélyi országgyűlés.
1791. augusztus 10.
Megkezdődik a kilenc rendszeres bizottság üléssorozata.
1791. augusztus 25–27.
II. Lipót és II. Frigyes Vilmos porosz király megállapodik abban, hogy seregeiket hadiállapotba helyezik. Pillnitzi nyilatkozatukban megfenyegetik a francia forradalmat.
1791. szeptember 14.
Életbe lép a forradalmi francia alkotmány.
1791. november 4.
II. Lipót utasítja a Cseh–Osztrák Udvari Kancelláriát, hogy dolgozzon ki tervezetet a nem nemesek rendi képviseletéről.
1791. november 29.
A francia törvényhozó gyűlés felszólítja a trieri választófejedelmet, hogy távolítsa el a területén gyülekező francia emigránsokat.
1791. december 21.
Kaunitz államkancellár jegyzéke közli a francia uralkodóval, hogy egy Trier elleni akció a német fejedelmek fegyveres beavatkozását eredményezné.
1791 vége
Martinovics Ignác megbízást kap II. Lipóttól, hogy szervezze meg a városok és a parasztság kérvényakcióját az igazságosabb rendi képviselet érdekében.
1792 február 7.
II. Lipót és II. Frigyes Vilmos porosz király szövetséget köt a forradalmi Franciaország ellen.
1792 március 1.
II. Lipót király halála. I. Ferenc király lép trónra.

Tartalomjegyzék

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

1765: ez az év elvitte Ferenc császárt, meghozta a fiatal, szinte még diáksorban tájékozódó Lipót toscanai uralmát, meghozta II. József társuralkodói tevékenységének kezdetét. Magyarország, vagy amit-akiket e néven értettek, éppen megpihent a küzdelmes országgyűlés után. Azt hitte, győzött. Tévedett.

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati rendszere Európa peremterületein, Portugáliától, Spanyolországtól kezdve Itálián, Közép- és Kelet-Európa országain át a Skandináv-félszigetig más és más feltételekkel érvényesült, érvényesülhetett. A Habsburg-monarchia örökös tartományaiban és Magyarországon, annak „kapcsolt” területein valamikor a 18. század hatvanas éveiben alakította ki az új szisztémát, érvényesítette ennek hatósugarait. Merev évszám kevéssé alkalmazható. Az irányítás új programja kínos-keserves vitában edződve született meg. A régi típusú abszolutista kormányzatot reformokat ígérő, modern módszerekkel dolgozó szisztéma váltotta fel. A változás nem volt teljes. Az uralkodó személye még közel két évtizedig változatlan. Mária Terézia, az elözvegyült uralkodónő kora előrehaladtával szorgalmaz ugyan hol szubjektív indíttatású, hol objektív szükségletektől diktált reformokat, de a felvilágosodás legalapvetőbb elvét, a toleranciát ingerülten utasítja vissza. Társuralkodója, fia, a leendő II. József a reformprogram dinamikus, központi figurája. Így látták a kortársak, így látja a történetírás is. A felvilágosult abszolutizmus jellegéből következik, hogy a tevékeny trónörökösben, s majdan a kilenc évig hajszolt reformmunkálatban őrlődő uralkodó személyében el is fogadjuk a központi figurát. De a jó szándék, az ügyes taktika, a makacs megtorpanás és a meggondolatlan sietség e drámájában, mármint a felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsában vannak fontos mellékszereplők is. Ilyen a tapasztalt diplomata, aki államkancellárként nem csak a külügyekre gyakorol döntő befolyást. Ilyen az egyetemi tanár, aki kidolgozza, és tananyagként az agyakba sulykolja az új metódusokat. És ilyen a gazdasági szakember, aki európai távlatokban lát és gondolkozik, és szempontjait oldalak ezrein fejtegeti, ismételgeti, mélységes meggyőződéssel, hogy azok érvényesítése a monarchia egésze és az egyes országok, tartományok javát egyaránt szolgálná.

Kétségtelen, 1765-ben az új periódus már elkezdődött az Osztrák Monarchia és Magyarország történetében. Hazai szemmel az 1764-es országgyűlés utáni helyzetet bízvást tekinthetjük másnak, mint a teréziánus kormányzat első évtizedeit. Az igények, a kormány igényei konfrontálódtak az országgyűléssel, s a rendi ellenállás –inkább, mint más Habsburg-uralom alatt élő országban vagy territóriumon –a negyedszázados háborús megrázkódtatás után még felülkerekedhetett.

De óvakodjunk attól, hogy a magyar–osztrák problémát egyedi tüneményként kezeljük. Európa igen különböző nyelvű, fejlettségű monarchiáiban ezekben az évtizedekben azonos folyamatok zajlottak le. Törvényszerű jelenség az országgyűlések, a kortezek, a nemesi csoportosulások vagy éppenséggel pártok ellenállása a centralizáló reformpolitikával szemben. Ha jogi nyelven szólunk erről, azt mondhatjuk: a kodifikált jog és az alkalmazott természetjog került szembe egymással. Ha gazdasági gyakorlattal hasonlítunk: a céhes, a városnyi-megyényi, nagyon helyi és szűk gazdaságpolitika viaskodott a költségvetési problémákkal küzdő, a modern közgazdaság vonásait már imitáló, bizonyos tervszerűségre törő központtal, De akárcsak a cseh és morva területek, vagy Tirol, a nagy múltú Magyarország is impotens a politikai helyzet megítélésében. A Rákóczi-szabadságharc vezetői még európai látókörű politikusok voltak. Az 1764-es országgyűlés szónokai már csak a hazai problémákat látták, és azok védelmében szem elől tévesztették az elkerülhetetlen tennivalók rendjét. Osztályszemlélet vezette a spanyol, az olasz vagy a dán, a svéd arisztokráciát, nemességet is, de a magyar uralkodó osztály olyan területeken engedte ki kezéből a nemcsak jogos, de szinte kötelező kezdeményezést, amely területek a politikai cselekvés bázisát jelentették volna. Ha egy uralkodó osztály nem biztosítja az őt ellátó, gyarapító parasztság napi szükségleteit, nyugalmas létfenntartását, önnön gazdasági és politikai lehetőségeit ássa alá. S ameddig a kormányzat a rendi önzés e politikai vakságára építhet, lehetőségei kedvezőek az ugyancsak rendi-politikai ellenállással szemben. A kormány reális érvekkel negligálhatja a jogi érvekbe kapaszkodó tiltakozásokat; rendelkezéseket bocsáthat ki, melyek szembetűnővé teszik a korszerűség és elmaradottság ellentétét, s a maga irányába hangolhatja a honi és külföldi haladó politikai közvéleményt.

E helyzetben Változás csak akkor következik be, amikor a rendszer már kitermeli önnön ellenmérgét. Amikor a felvilágosult kormányzat neveltjei a legkorszerűbb frazeológiával, néha valóban megalapozott ellenérvekkel fordulnak szembe Béccsel, Schönbrunnal, Laxenburggal, az udvar éppen működő központjával. Amikor a magyarországi haladó és retrográd elemek kényszerű összefogását az 1780-as évtized második felének nagy gazdasági és főként politikai válsága szinte kikényszeríti. A magyar politikai gondolkodás két évtizednyi pangás után ekkor reneszánszát ünnepelheti. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, de polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját.

*

A felvilágosult abszolutizmus –e három évtizedes uralmi szisztéma – magyarországi hatásának első igényes elemzése csak a közelmúltban történt meg. Persze eddigi történetírásunk is foglalkozott a teréziánus korral, nem vonta meg érdeklődését a jozefinizmus problémáitól, és futólag, leszűkített szempontok alapján érintette II. Lipót időszakát is. De azt, hogy a 18. század hatvanas éveitől a francia forradalom jakobinus szakaszáig s a századfordulóig mi és hogyan történt a kormányzat és az ország, pontosabban a magyar társadalom viszonylatában, azt az egyes uralkodók trónra lépésétől a halálukkal bekövetkező változásig elszigetelten tárgyalta. A történeti irodalom –kézikönyvek és monográfiák – műtétet hajtott végre, olyan ereket, idegszálakat kötött el, melyek voltaképpen organikusan továbbműködtek, olyan folyamatokat határolt el egymástól, melyeket éppen megújulásukban kellett volna ábrázolni.

Mária Terézia kora, az a negyven esztendő, amelynek második fele a felvilágosult abszolutizmus periódusába tartozik, az idők folyamán egyben a nézetek polarizálását is kiváltotta. Mintegy szembeállította a polgári történetírásunkban amúgy is hagyományosan szemben álló katolikus és protestáns irányzatot. Két kép alakult ki. A magyarságot gyengéden szerető, trónja megmentéséért hálás, a bécsi udvari körök intrikáival szemben a magyar érdekeket védelmező uralkodónő képe az egyik. A másik –ez a protestáns álláspontot tükrözi –az arisztokráciát, a nemesség fiait az udvarba csalogató, s a nemzettől elidegenítő királynő képe, kinek híres közoktatási rendelete vagy akár a jobbágyok helyzetét szabályozó urbáriuma nem más, mint etatista fogás vagy taktika. A polarizálódás fordítottan érvényesült II. József megítélésénél. A kilencéves reformkorszak, annak hallatlan lendülete, a hibáktól sem mentes sok jó kezdeményezés s a tragikus végkifejlet a katolikus történetírásban „Magyarország germanizálásának kísérlete” címkét kapta, míg a protestáns történetírás figyelmét elsősorban a tolerancia-rendelet, annak pozitív következményei kötötték le. Nem szólunk itt a polgári radikális történetírás II. József kliséjéről: nem tárt fel új tényeket, nem is nyúlt le a primér forrásokig. Talán éppen ezért hatott erősen a szépirodalmi ábrázolásokra.

A marxista szemlélet térhódításával előbb a Habsburgok gazdaságpolitikája, Magyarország úgynevezett félgyarmati helyzete kapott kitüntetett figyelmet, elsősorban a jog- és gazdaságtörténész Eckhart Ferenc korai és utolsó műve nyomán. Az egyoldalú ábrázolást utóbb az elmaradott magyar társadalmi-tudati viszonyok motiváltabb feltárása korrigálta. Az újabb monográfiák, tanulmányok leszögezik, hogy a még feudális Európában a magyar társadalom valamilyen szuperfeudális jelenség. S hangsúlyt kap az is, hogy a magyarság és Bécs összeütközései igen nagy mértékben a rendi álláspont és a korszerű állami szempontok ütközései, bár – a sajátos történeti folyamatokat figyelembe véve –egyik fél sem élvezheti az utókor helyeslő igazolását. Már nem leplezzük, nem igazoljuk a rendiség visszahúzó szerepét, de megtaláltuk a magunk fejlődésében is a progresszív erőket. Elsősorban arra keresünk választ: a bécsi és a magyar progresszió meddig akart, meddig tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtthaladást oly provizórikussá.

A laza, lényeges megállapításokat óvatosan kerülő megfogalmazások után ezért támadt legutóbb erős visszhangja Kosáry Domokos markáns, még sokszor idézendő állásfoglalásának. Ő Bécs és főként II. József politika-, eszme- és művelődéstörténeti szerepét igen kedvezően értékelte, de meggyőződésünk, hogy a kutatásnak ez után fokozott figyelmet kell majd fordítania a magyar progresszió táborára. Erre azért lenne nagy szükség, mert sok vonatkozásban most túlontúl is az osztrák történetírás termékeire vagyunk utalva. Osztrákot írunk, de ezúttal is Bécsről szólunk – szinte teljesen oda kötődik (nemcsak az ottani levéltár miatt) a számunkra fontos irodalmi termés. A bécsi osztrák társadalomtörténet igen szűkös, az eszme- és intézménytörténet gazdag, de ugyanakkor nehezen kezelhető. A gazdaságtörténeti szakirodalom a legszínvonalasabb, de szempontrendszere a monarchia egésze és Magyarország különbsége következtében természetszerűen egyoldalú. Önmagával szemben igen tapintatosan intézi el a nemzeti kérdés korántsem csak Magyarországra vonatkozó ellentmondásait, amelyek éppen a gazdasági élet területén számszerű pontossággal mutathatók ki. Végezetül a nagy biográfiák tablói inkább Mária Teréziát és II. Lipótot ábrázolják.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Nem véletlen, hogy amikor Pompeo Batoni 1769-ben Rómában elkészíti József és Lipót ismert kettős portréját, a két uralkodó melletti asztalkán a Törvények szellemének díszes kötetei fekszenek.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Leopold (left) with his brother Emperor Joseph II, by Pompeo Batoni, 1769, Vienna, Kunsthistorisches Museum

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Elsősorban Toscana és Lombardia, de a rokonsági kapcsolatok révén a Nápolyi Királyság és Párma is figyelmet érdemel, ha Mária Terézia vagy József rendszeréről és II. Lipót rövid császári uralmának előzményeiről tiszta képet akarunk kapni.

A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, [[Mária Terézia|Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta. Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[1]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el. Trónra lépése előtt egy évvel jelent meg Beccaria korszakalkotó műve A bűnről és a büntetésről, ugyanakkor egyesültek az Ököl Akadémiájában az indulatos fiatal arisztokraták és értelmiségiek (Pietro és Alessandro Verri, Paulo Frisi, Alfonso Longo és mások, akik Beccaria nagyságát nem érték el). Elindították az Il Caffé című folyóiratot, harcot hirdettek a klérus, a társadalmi igazságtalanságok ellen (Voltaire, Rousseau, Helvétius szellemében, ki-ki radikalizmusához mérten), nyelvújító mozgalom élére álltak. E heves fiatal felvilágosítók egy évtizeden belül felelős állami pozíciókban – Beccaria egyetemi tanár lett – együttműködtek a közvetlen (Firmian) s a távoli főnökökkel (Kaunitz, II. József). A koordináció nem volt ilyen tökéletes Firenzével, Lipót ugyan mindenről beszámolt anyjának és bátyjának, de mind önállóbban tevékenykedett: az 1764-es éhínség után nyomban hozzálátott a fiziokrata reform végrehajtásához. Az élet minden területén megvalósította azt, amit a francia filozófusok a felvilágosult uralkodótól vártak: az állam és egyház viszonyának rendezésétől az igazságszolgáltatási reformig, a szabad gabonaforgalom biztosításától a leányok számára alapított iskolák sokaságáig, az egészségügy újjászervezéséig. A felvilágosult abszolutizmus kis mintaállamát teremtette meg Itália közepén, és jogos büszkeséggel hamarosan ítélőbírája lett (titokban, de számunkra maradandóan) mindannak, amit Bécs kezdeményezett és elrontott.

Mária Terézia

Lipót toscanai nagyherceg feleségével, Mária Lujzával, a spanyol király leányával, a felvilágosult abszolutizmus egyik első képviselője Európában. Mária Karolina is a spanyol Bourbon család tagjával házasodott össze, férje a nápolyi és szicíliai király. Miksa a Német Lovagrend nagymestere, kölni érsek és választófejedelem egy személyben. Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[2] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[3] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[4]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[5] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglakoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[6] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[7]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és lotharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[8]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

„Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[9] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár II József, hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[10]

Kaunitz kancellár

Valójában keveset olvashatunk Kaunitzról a magyar szakirodalomban. Életrajzi adatai természetesen ismertek. Sok levelét, állásfoglalását találhatjuk meg azokban a munkákban, melyeket a múlt század osztrák történészei Mária Teréziának vagy II. Józsefnek és Lipótnak szenteltek. De az igazi biográfia még megírásra vár. A porosz történetírás egyoldalú érdeklődését tükrözi egy életrajzi vázlat, és nem kielégítőek a pályakezdés időszakát elemző tanulmányok sem. Szerencsénkre a Kaunitz család, a „ház” felemelkedését végre egy korszerű szempontokkal dolgozó osztrák történetíró feldolgozta, és ennek kapcsán bemutatta azt a művelődési bázist, mellyel az ifjú Kaunitzot apja szinte beprogramozta, mielőtt közpályára lépett.

Az apa régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek (nevét később Rietbergre változtatta) felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor tizenhat gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Vencel megszületett, Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban – a kor karitatív gesztusa volt ez – a szegényházból iderendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaire-iánusnak minősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal; a kor szokása szerint amolyan járadék-ösztöndíjfélét húzott a münteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő, mellérendelve házitanár-korrepetítorként Johann Friedrich von Schwanaut. E nemesi származású tudós emberről, műveltségi állományáról, felkészültségéről, amit tanítványaival nyolc éven át megosztott, egy későbbi, az alsó-ausztriai akadémia direktori posztjára beadott kérvényéből kaphatunk képet. Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt. Ismeretes, hogy Thomasius kurzusain és munkáiban a természetjog szokásos tananyagán kívül a tortúra, az inkvizíció kérdéseivel foglalkozott, és külön, a korai felvilágosodás jeles iratait szentelte a tolerancia, a kínvallatás, az eretnekség kérdéseinek. Ugyanő a világi uralkodók kötelességévé tette, hogy az addig merőben egyházi vagy vegyesen egyházi és világi ügyeknek minősített pedagógiai-kulturális-társadalmi kérdésekbe beavatkozzanak. A közjog és a történelem professzora, Gundling (Nicolaus Hieronymus) a korszerű jogi ismereteket minden politikus, minden kormányzat számára nélkülözhetetlennek hirdette. Mint egykori retorikaoktató, hallgatóival antik auktorokat olvastatott és értelmeztetett.

Az ifjú Kaunitz nevelőtanárának előképzettségében a legújabb monográfia szerzője Christian Wolff hatását tartja a leglényegesebbnek. Nem a szokványos meggondolásból. Nem azt hangsúlyozva, hogy a természetjogi tanítások leghatékonyabb elméje hallei működése során a katolikus államok leendő hivatalnokait vagy instruktorait képezte ki. Ezúttal – s ez lényeges megfigyelésnek tűnik – Wolff matematikai kurzusai, a logika és matematika wolffi összekapcsolása kap hangsúlyt. „A matematikában iskolázott elme érteni, rendezni képes a világ jelenségeit… Ki tudja küszöbölni mindazt, ami homályos… more geomaetrico meg tudja a jövőt is tervezni.”[11]

A brünni és az austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette (mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennémű modorbeli finomságokra is kioktatni) folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott nyilvános vizsgákkal. Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott. Tudatosan készült hivatali pályafutására; ekkorra már kialakult egyénisége, erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már ilyen fiatal korában óvni kellett attól, hogy képzelt beteggé ne váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették, A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

Az eredetileg rövidebbre tervezett lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves „gavallér-körút” követte. (A Kavaliertournak, mely minálunk időben tovább divatozott – túl a jozefinus évtizeden –, nem találjuk megfelelő magyar fordítását.) Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a [[Starhemberg hercegnővell, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejoratiy szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[12] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[13]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[14]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[15]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[16] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[17] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[18] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[19] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is. Leszczynski, XV. Lajos apósa, árnyékuralkodó Lotharingiában, francia tanácsosainak szignója hitelesíti a kíméletlen és azonnal életbe lépő rendelkezést. A francia abszolutizmus is, a spanyol, francia hajtáson nőtt abszolutizmus is nyelvrendeletekkel operált. Ott a francia, emitt a hűséges kasztíliaiak nyelve lett kötelező – nevezetesen a katalánok kárára. A példa tehát adott volt, az egységes adminisztratív nyelv hasznosságát ugyan ki vonhatta volna kétségbe? De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia. A nyelvrendeletet csak korlátolt formában, az új iskolarend keretei között engedte bevezetni, s az olasz és belga területeket ez alól is mentesítette.

A 12 pontos magyar program, a nyelvrendelet első felbukkanása azt mutatja, hogy a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon követendő politikájának vázlatát Kaunitz rajzolta fel. Bizonyos programpontokat már Mária Terézia, a legtöbbjét utóbb II. József, a társadalommal való manipulálás tantételeit II. Lipót valósította meg.

Zinzendorf Károly

Igen, Kaunitz ajánlotta módszerrel a megyére, annak vezető elemeire kell támaszkodni, és a gazdasági élet fellendítése után – de csak az után – az itáliai és az örökös tartományok mintájára következhet a földre (vagyis a nemességre) kivetett általános adó. Ebben azonban Zinzendorf csak Kaunitzcal és a Toscanában uralkodó Lipóttal értett egyet.

A társuralkodó József császár

A teljes cikk.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

A hetvenes években József rendszeresen beszámol öccsének, Lipótnak a robotproblémák tárgyalásairól. Leveleiből kibontakozik a Borié és Kaunitz között régtől fennálló ellentét. Kaunitz a rokonszenves, amikor indulatosan kijelenti: A monarchia parasztja „nem rabszolga római vagy török módra”.[20] Mária Terézia őrlődött tanácsadói, fia véleménye és a hozzá intézett morva-cseh-osztrák rendi tiltakozások ellenérvei között. Tanulságos, hogy József az 1774. februári rendeletek előkészítő memorandumában nagyon is mérsékelt. Hat hónap tárgyalási időt javasol, hogy a földesurak jobbágyaikkal megegyezhessenek, addig is háromnapi robotmaximumot állapít meg. Kaunitz azt ismétli, amit a magyar urbárium idején mondott: „Ilyen alapvető reform esetében sokkal fontosabb az, hegy jól, mint hogy minél gyorsabban dolgozzák ki…”[21] Nagy elaborátumában kifejti, hogy az állam, a katonaság és a földesúr hármasa a felelős a paraszt elnyomorodásáért. Fontos a robotszabályozás, de az állami adó és a katonakérdés megoldása legalább olyan döntő.

A huzavona parasztmozgalmakra vezetett, majd a hadseregben tört ki „relbellió”: 18 katonát kivégeztek. Tovább halasztani a robotügyet nem lehetett. De Mária Terézia habozott a megoldás módját illetően: József egyik panaszos levelet írja a másik után Lipót öccsének. 1777-ben ugyanis Mária Terézia teljesen félre akarja tenni a József fogalmazta robotrendelkezést. „Minden elképzelhető ünnepélyességgel el akarja törölni a szolgáltatásokat, önkényesen akarja szabályozni a paraszt szerződéseit és járadékát, amit évszázadok óta fizet urának. Meg akarja változtatni az egész agráréletet és a tulajdonosi viszonyokat. Könnyíteni akar a jobbágyok tartozásain, anélkül, hogy legkisebb mértékben figyelembe venné a földesurakat, olyan helyzetbe hozva ezeket, hogy legalább fele jövedelmük elvész. Ez az árak csökkenésére és csődökre fog vezetni.”[22]

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Amikor túljutottak a gyötrelmes szertartásokon – a francia követ kevéssé hihető ádázsággal arról referált miniszterének, hogy a bécsi nép, neheztelve a boradó miatt, rosszindulatú közönnyel vett részt a temetésen –, a gyásztól valóban megrendült császár először a végakarat rendelkezéseinek lebonyolításához látott hozzá Ennek során régi elveinek megfelelően a Habsburg-család magánvagyonát és az államkincstári tételeket szigorúan szétválasztotta, és anyja óriási méretű jótékonysági kiadásainak egyszer s mindenkorra véget vetett. Ifjúkorában kifejtett elvei szerény udvartartást és takarékosságot hirdettek: ennek most eljött az ideje. A végrendelkezés 15. pontja ugyan nagyon határozottan intézkedett a magánkincstárból a továbbiakban is folyósítandó nyug- és kegydíjakról, de már 1781 elején ezzel ellentétes rendelkezést adott ki a császár. Minden bizonnyal hatott rá Necker frissen megjelent Számadása, amelyre már Lipót öccséhez írt márciusi levelében is reagált. Ő, aki Turgot-nak a királyhoz intézett figyelmeztetéseit francia útja alkalmával megszerezte és meg is szívlelte, most lelkesen üdvözli Necker számvetését és felvilágosult programját, a munkát fameux-nek, elveit nagyszerűnek nevezi. Való igaz – válaszolja öccse –, nagyon helyes, ha az uralkodó a nagyközönségnek számot ad a kiadásokról. Hiszen az uralkodó nem más, mint a közügyek, a pénzügyek adminisztrátora, a kiadások kizárólag az állam, a köz javát szolgálhatják. Ez a megnyilatkozás aligha volt őszinte. Mária Terézia magánpénztárából a családtagok is bőven részesültek. Lipót és Ferdinánd költséges olasz háztartását az uralkodónő évente sokezer dukáttal segítette, sőt, fiai külön jutalmat kaptak minden újszülött unoka után. Mária Terézia bőkezűsége az öregeket, betegeket, a himlőjárványok idején imádkozó gyermekeket éppúgy dotálta, mint ahogy a közvetlen környezetében élők kéréseinek vagy hangtalan igényeinek is eleget tett. A császár, aki a jótékonyságot is szervezeti úton alakította ki, a szigorú új rendet a császári család tagjainál, közvetlen rokonságában kezdte.

Két idősebb hajadon testvérét kolostorba küldte, Mariannát Klagenfurtba, Erzsébetet Innsbruckba, „az öreg nőket” pedig, Mária Terézia udvarhölgyeit és személyzetét eltávolította a Burgból. Felülvizsgálta és leszállította a nyugdíjakat és kegydíjakat, s azonnali hatállyal törölte a katolikus hitre áttért protestánsok jutalom-kegydíját. Az operáció, amelyet az udvartartáson végrehajtott, némi megütközést keltett ugyan, de minthogy ő maga az augarteni házba költözött a Burgból, amelyet már csak hivatalos célokra szánt, és a továbbiakban sem Schönbrunnba, hanem a sokkal szerényebb Laxenburgba járt pihenni, eljárását érdemben nem lehetett kifogásolni. Régen meghirdetett célja volt az államadósság csökkentése. Ezt szolgálta mind anyja végakaratának takarékos teljesítése, mind az, ami a továbbiakban az állam és egyház viszonylatában történt.

Annak érdekében, hogy az egyház és a vallásgyakorlat ügyeiben minél szabadabban intézkedhessék, József első dolga volt a placetum regium újbóli kibocsátása, s ezzel anyja 1767. évi rendeletét újította meg. „Minthogy kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az államügyekre, jónak láttuk minden örökös tartományunkra nézve kegyesen elhatározni, hogy ezeknek szövege ezentúl előzetesen és mulaszthatatlanul terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett, s ezen iratok közzététele kegyes hozzájárulásunkig elhalasztandó.”[23] A kritikus-radikális-renitens hangú társuralkodói iratok után íme az egyeduralkodó hangvétele. Túl a rendeleti nyelv természetszerű formai követelményein, valódi változásnak is tanúi lehetünk. A most következő egész procedúra, az állam és egyház viszonyának átrendezése immár nemcsak egy felvilágosult fő javallata, hanem a felséges akarat realizálódása. Mind egyházi ügyekben, mind a társadalmi reform további fejezeteiben figyelnünk kell a dinasztikus öntudat, az államfői felelősség és a humánus, felvilágosodott igények sajátos, kimondhatjuk: egyedi ötvözetére.

A placetum regium kötelezte a magyar érsekeket, püspököket, prépostokat és apátokat arra, hogy a Szentszék hozzájuk intézett rendeleteit a Helytartótanácshoz terjesszék fel, amely ezeket a Kancelláriához továbbítja. Az uralkodót illeti meg a jóváhagyás, vagyis a placetum joga. Nemcsak a Rómából jövő, hanem az országhatárokon túl élő püspökök, apátok és rendi elöljárók intézkedéseire is vonatkozott a placetum regium. II. Józsefnek jó oka volt e rendelet kibocsátására, különösen örökös tartományaiban, ahol ily módon például elejét tudta venni a salzburgi érsek nemkívánatos befolyásának. A magyar püspöki kar szerette volna legalább a merőben dogmatikus tartalmú pápai iratokat a placetum hatásköre alól mentesíteni, kísérlete azonban sikertelen maradt.

Ugyancsak, 1781-ben jelent meg az a rendelkezés, amely a szerzetesremdeket Rómától, a külföldön élő rendfőnököktől függetlenítette, és a megyés püspököknek rendelte alá. Az anyagi érdek egyértelmű volt: a tartományi rendfőnökök és megbízottaik folytonos utazgatásaival sok pénz áramlott külföldre. Nem volt kívánatos az sem, hogy idegenben élő rendfőnökök intézkedjenek a vagyonfelesleg fölhasználásáról. Háborús bonyodalmak idején – s ezt a külpolitikai kötelezettségek következtében nem lehetett kizárni – veszélyessé válhatott a külföldi szerzetesek ki-bejárása. Bár József a püspökök hatáskörét ezzel a rendelkezéssel kiterjesztette, a magyar püspöki kar ebben a kérdésben is Róma döntését várta, s az állami szempontokat nem érezte magáénak. A pápai nuncius a magyarországi ellenállást tapasztalva tervbe vette, hogy odautazik, de utazását József nem engedélyezte. Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Nem szervezeti, nem is anyagi veszteséget jelentett az egyház számára az 1781 júniusában kibocsátott cenzúrarendelet, mégis érzékelhető volt politikai-eszmei befolyásának súlyos megingása. A cenzúraügyre eddig az egyes országok főpapsága tudott befolyást gyakorolni. Az új bécsi udvari cenzúrabizottság, majd az egyesült cenzúra- és sajtóbizottság, amelynek vezetését az ifjabb van Swieten látta el, a felvilágosult elveket következetesen érvényesítette. Kisebb jelentőségű kiadványokról országos bizottságok is dönthettek (nálunk a Helytartótanács), de a kétséges ügyeket – közölve azt, hogy a tudomány, az erkölcs, a vallás, a politikai rend szempontjából találják-e veszélyesnek – Bécsbe kellett felterjeszteni. Bár a magas klérus az örökös tartományokban és Magyarországon is nagyon sérelmesnek találta a cenzúrarendeletet, tehetetlen volt vele szemben. Amikor az uralkodó kijelentette, hogy „minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság… tudomására jut”,[24] s ezt oly mértékben érvényesítette saját személyére is, hogy élvezettel olvasta a róla írott pamfleteket, az ellenállás hiábavalónak tűnt. A cenzúrarendelet hallatlan művelődési lendületet hozott; mi itt csak a kölcsönkönyvtárak, olvasókörök tevékenységére, ezek politikai funkciójára utalunk. Az olvasókabinetek, mintegy párhuzamosan a szabadkőműves-páholyokkal, a különböző rendű, rangú és hitű emberek találkozóhelyeivé váltak, és nemcsak a szellemi termékekkel, hanem a kommunikáció demokratikusabb voltával is újat hoztak a cseh—osztrák—magyar közép-európai zónába.

Az állam és egyház kapcsolatában merőben új erőviszonyokat teremtett a tolerancia-rendelet megjelenése. Már az előzmények diktálták, hogy József uralmának legelején sor kerüljön a nem katolikus lakosság sokszor gyötrelmes helyzetének megjavítására. A nem katolikus (evangélikus, református, görögkeleti) felekezetek tolerálását József eredetileg nem is rendeleti úton, hanem a kormányszékeknek adott bizalmas utasításokkal akarta szabályozni. De túlságosan sok sértett érdek, túl sok ellenállás bukkant elő: a rendelet kibocsátását nem lehetett elkerülni. Közel egy időben jelent meg a birodalom különböző országai számára kiadott rendelkezés, a magyar változat 1781. október 25-én kelt. Ezt a dátumot érdemes megjegyezni. A hazai jozefinus kormányzat legfontosabb, időtálló, a következő évszázad eseményeit is szabályozó rendeletéről van szó. Amikor végre azt olvashatni: „a vármegyéknek meghagyatik, hogy ezentúl a kandidációban, tekintet nélkül a vallásra, csupán érdem és tehetségre nézzenek”,[25] egyetérthetünk Marczalival: „a speciális magyar jog mellé a Monarchiának általános, magasabb fejlődésű joga lép.”[26] Nem könnyen.

A püspökök tiltakozásán, egyes megyék ellenérvein is túltesz, igen jellemző módon, Károlyi Antal gróf, Szatmár megye főispánja: „Nem akarunk magánpéldákat idézni, de bizonyos, hogy semmi sem ellenkezik annyira az igazsággal, mint a korlátlan lelkiismereti szabadság”,[27] hiszen a protestánsok hozták Magyarországra a törököt, és tették tönkre a Regnum Marianumot. Károlyi szerint a katonaság felelős azért, hogy idáig jutott a dolog, a hadseregből terjedt el a vallási közöny országszerte és az országon túlra is. A katolikus oppozícióval szemben, amely persze nem általános (nem utolsósorban a szabadkőműveseknek köszönhetően), a lelkiismereti és polgári szabadság birtokába jutott protestánsok megnyilatkozásai mutatják, hol kereshető Magyarországon II. József tevékenységének – egyelőre széles – társadalmi bázisa. „Üdvözöljétek a királyt – szól a református prédikátor –, mert ez tinéktek békességet szól, elveszi szívetektől a nyögést, eltörli szemetekről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, amely jobb az aranynál és az ezüstnél.”[28]

A hivatalvállalás szabadsága rendkívül fentos volt, de nem becsülhető le a vallásgyakorlat; szabadságának kimondása sem. A felvilágosodás korának embere ugyanis vallásos volt, gyermek: és öregkorában mindenesetre. Az új gyakorlat azt jelentette, ha száz család kérte, és ki tudta mutatni, hogy a költségek az állami adóalapot nem. veszélyeztetik, akkor engedték a templomépítést. A templom ugyan nem nyílhatott utcára, tornyot, harangot nem kaphatott, de a protestánsok papot tarthattak, vallásgyakorlatuk nem függött a földesúr beleegyezésétől, akinek a templom építéséhez telket kellett adnia. Tilos volt ezentúl bárkit idegen istentisztelet látogatására kényszeríteni, vallása miatt bírsággal vagy testi fenyítéssel illetni. Megszűntek a vegyesházasságokban eddig egyoldalúan a katolikus fél javára követelt reverzálisok (pontosabban: a nem katolikus apa vegyes házasságból született fiai ezentúl apjuk vallását követték). A katolikus püspök nem ellenőrizhette többé a protestáns egyházak működését.

A katolikus ellenállás – új jelenség ez Magyarországon – a Helytartótanácsban, a Kancellárián is jelentkezett. A hatóságok igyekeztek a végrehajtást akadályozni. A megyéket közvetlenül irányító Helytartótanács különösen a templomépítést nehezítette. József uralma első évének teljes lendületével, félelmes aktivitásával tartotta kézben az ügyeket. A vonatkozó iratokat felkérette, felülvizsgálta, a végrehajtást akadályozó tanácsosokat fizetésük megvonásával fenyegette. Éppen az ellenállás hatására fejlesztette tovább rendeletét. Megszüntette a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat különbségét, már az utcára is nyílhatott a templom, s engedélyezte a tornyot, harangot. Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

Erdélyben évszázadok óta érvényesült a tolerancia. Sajátos módon a türelmi rendelet, különösen a szászok között, nem is volt népszerű. A Guberniumtól kerültek függő helyzetbe, régi szabadságukat féltették.

Külön figyelmet érdemel a zsidók helyzete. Amióta Galíciát a monarchiához csatolták, az autochton zsidósághoz, különösen a Felvidéken, elég nagy számban vándoroltak be nincstelen elemek. A tolerancia-rendelet idején azonban a mintegy 80 ezer főnyi régi zsidó lakosság körülményeit és lehetőségeit vették számba, türelmi adójukat kamarai adónak nevezték el, beköltözhettek a városokba (csak a bányavárosokba nem), engedélyezték bérelt földeken a földművelést, valamint a fuvarozást és számos ipar űzését. Ha betű szerint polgárjogot nem is kaptak, a jozefinus korszak új fejezetet nyitott a betagozódó zsidóság történetében, melynek legkiválóbb tagjai, akárcsak Ausztriában, már az értelmiség összképét gazdagították.

A jozefinus egyházpolitika leglátványosabb következménye VI. Pius pápa bécsi útja volt. Amikor Józsefnek tudomására jutott a pápa ilyetén szándéka, egyszerűen nem hitte el a hírt, s öccsének Firenzébe az utolsó pillanatig reménykedve írta, talán elmarad a vállalkozás.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

„A magyar urak sok bajt okoznak, pimasz és oktalan ellenállást tanúsítanak az összeírásnál. Szükségessé válhat, hogy példát statuáljak, de halasztom, amennyire lehet”[29] – írja 1784 októberében József Lipótnak. A helyzet meglepte az uralkodót. Ha mi most utólag összehasonlítjuk a nyelvrendelet, illetőleg a konskripció ellen tiltakozó megyék hangvételét, magunk is észleljük, hogy az összeírás puszta hírére fölkorbácsolódtak a szenvedélyek. A nyelvrendelet kiváltotta panasz és érvelés indulatos kitöréseknek adott helyet. Nota bene, a nyelvrendelet csak a közélet s ebből adódóan az anyagi biztonság szféráját érintette. Nem úgy az összeírás, amely kisebb-nagyobb közösségekben az évszázados tekintélyrendet borította fel.

Kaunitz annak idején nemcsak egy nyelvrendelet kibocsátását javasolta, hanem azt is, hogy a reformok megvalósítása érdekében az uralkodó a megyére támaszkodjék. Ő Bécsből, de jól informáltan így ítélte meg a magyar lehetőségeket. II. József, aki igazán sokszor bejárta az országot, és egyeduralkodó korában is hosszan tartózkodott határai között, hol tájékozódó utazás, hol a pesti hadgyakorlat miatt, 1784. évi tapasztalatait – negatív tapasztalatok voltak – a megye rovására írta. „Szabadjon megkérdeznem, milyen vonatkozásban következett be elégedetlenséged avval a nemzettel szemben, mely mindig megelégedésedet váltotta ki, melyhez annyira vonzódtál, s amely sok okból igen tiszteletreméltó” – így kérdezi magyarellenes kitörései kapcsán, éppen a holland zavarok idején egy novemberi levél végén Lipót. „Remélem az ügy elrendeződik, és nem lesz szükség valamilyen látványos lépésre, ami mindig nagyon kellemetlen, de különösen az lenne a jelen helyzetben.”[30]

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[31]

Fiziokrata adóreform a monarchiában

A felvilágosult abszolutizmus jozefinus változatát a vele egy időben működő kormányok (a porosz, orosz vagy spanyol kormány) cselekményeitől elsődlegesen fiziokrata adóreformja különbözteti meg. A századközép francia mozgalma, amely elméleti síkon alakult ki, és csak Turgot rövid kormányzási korszakában érvényesült a gyakorlatban, akkor is csak korlátozott mértékben, II. József grandiózus próbálkozása előtt néhány kisebb országban már megvalósult. A két legnevezetesebb kísérletező Károly Frigyes badeni őrgróf és József öccse, a leendő II. Lipót volt: természetesen ők is tanácsadóik hatására s az ellenzékkel viaskodva tudták csak az eredeti programot megközelíteni.

A század nagy jelszavai a természet és a szabadság. A természetben élő ember az őt éltető ”natura” megismerésére a tudomány minden eszközét igénybe veszi. A fizika, a kémia, az újonnan kibontakozó botanika eredményei is azt példázzák, hogy az ember nemcsak megismerni akarja a természetet, hanem felhasználni és alakítani is. A természeti törvények mind behatóbb vizsgálata a törvények természeti eredetére is fölhívja a figyelmet. Az ember a természet adta lehetőségek között alakítja szűkebb és tágabb életét, és eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a természethez kell szabni az országok gazdasági tevékenységét is. A gazdasági élet filozófusai, az ökonomisták alaposan felforgatták az előző évszázadok kialakult gondolatrendszerét, és szinte szuggesztív erővel igyekeztek a gyakorlatot is átformálni.

Tételük leegyszerűsítve így hangzik: a földön élünk, az anyaföld mindeneknek alapja, attól nyerjük önfentartásunk minden lehetőségét. Ideje, hogy a társadalomba szerveződött emberek összekapcsolják a földdel, a föld művelésével, annak hozamával a társadalom irányításának gyakorlatát. Ha a föld mindeneknek alapja, akkor a föld tulajdonosai, bérlői és művelői voltaképpen az államok el- és fönntartói. Az egész bürokratikus apparátus, az iparban dolgozók és érdekeltek, a belső ellátást szorgalmazó kereskedők, a külkereskedelem bonyolítói, de még a tudomány művelői is másodlagosak, eltartottak, függvények ebben az elméleti konstrukcióban. Amikor Quesnay híres táblázatát elkészítette, a „steril” osztályba sorolta mindazokat, akik nem kapcsolódnak szorosan a földhöz, hanem csak terményeit dolgozzák fel, azokat értékesíthető iparcikké alakítják, forgalmazzák, árusítják, avagy a rend és értelem érvényesülésén munkálkodnak, vagyis hivatalt viselnek, oktatnak, írnak, netán gazdasági elméleteken dolgoznak.

Ami meghökkentő, az egyben hatásos. Az ipar- és forgalomcentrikus évszázadok után íme a fordulat. Tudjuk, a merkantilizmus szakemberei és propagálói mellett az előző korszakokban is akadtak olyanok, akik az agrárélet alapvető fontosságát hirdették, de a modern, a korszerű, a bontakozó világgazdaságban nagyobb szerepre áhítozó országok versenyében kétségkívül a merkantilisták diktáltak. Így Volt ez a Habsburg-monarchiában is. A megkésett, de nagyon dinamikus osztrák merkantilista politikának éppen Magyarország volt az egyik bázisa. Az ország szerepe nem volt éppen előkelő, az ipar- és kereskedelemcentrikus rendszerben az élelmiszer-szállító, az ipari nyersanyagot nyújtó szerepet kapta, de voltaképpen a teréziánus korszakig aligha vállalhatott volna többet.

Szóltunk már Zinzendorf Károlyról, aki pályája kezdetén a francia gazdasági lehetőségeket tanulmányozva került kapcsolatba az ökonomistákkal. Ő volt az első a monarchiában, aki a fiziokrata elvek hasznosságát hirdette, és minden bizonnyal ő keltette fel II. József érdeklődését is Turgot iránt. A császárt 1777. évi négyhónapos francia utazása során a „természetes” gazdasági élet programja éppúgy megragadta, mint a vallásgyakorlat természetes szabadsága, más szóval a tolerancia igénye egy katolikus monarchiában. II. József többször konzultált Turgot-val, majd éppen Toulouse érsekének, Loménie de Brienne-nek hatására írta meg dél-franciaországi tartózkodása idején azt a levelét, amely a tolerancia-kérdéssel éles vitát robbantott ki Mária Terézia és fia között. Az uralkodó annak idején francia útjáról értékes forrásanyaggal megrakodva tért haza. Útinaplójához mellékelve ma is megtalálható másolatban Turgot-nak az a híres levele, amelyet 1774-ben intézett XVI. Lajoshoz: sötét színekkel ecseteli a gazdasági helyzetet, és az udvar pazarlását akarja megfékezni. A másik, 1776-os irat számos programpontot tartalmaz: a robot, a céhek megszüntetését, a gabona szabad belforgalmát. Úgy tűnik, a toulouse-i kísérlet, az ottani csatornaépítkezések, a fiziokrata módon irányított, tehát szabadon forgalmazó ipar és kereskedelem élményszerűen hatottak Józsefre. Alighogy uralomra jutott, a fiziokrata elveket hirdető trieszti kormányzót, Zinzendorf Károlyt Bécsbe rendelte, megbízta a Legfőbb Állami Számszék vezetésével, majd a parasztság helyzetét szabályozó roboteltörlő bizottság irányításával. Az agrárcentrikus fiziokrata elvek ezúttal ráépülhettek az előző évtizedek urbariális rendelkezéseire, a föld megadóztatásának elve arra a régi törekvésre, hogy a földet művelő parasztság mellett a föld birtokosai is illő mértékben vegyék ki részüket az adóterhekből. Az örökös tartományokban a nemesség már adózott, az alkotmányra hivatkozó ellenállás Magyarországon igen erős volt. De a fiziokrata adóreform korántsem a magyar nemesség ellenállásán bukott meg. Az alsó- és felső-ausztriai rendek, a morvaországi vagy a cseh birtokosok tiltakozásai legalább olyan élesek voltak, mint magyar osztályos társaiké.

A birtokok hozamának fölmérése, kataszter fölfektetése nem volt új dolog a monarchiában. Lombardiában már – ha nem is fiziokrata adóreform célkitűzésével – az ötvenes években fölfektettek katasztert, s amikor Lipót nagyherceg tapasztalt minisztere, Tavanti tanácsára 1774-ben egységesítette a földadót, tulajdonképpen leszámolt merkantilista tanácsadóival. A szakszerű katasztert a nagyhercegség néhány területén próbaszerűen fektették fel, úgy, ahogy azt később József megvalósította, tízéves termésátlagokat vizsgálva, hogy abból alakítsák ki a méltányos adóterheket.

A belga válság

Keith angol követ bécsi jelentéseiből tudták, hogy II. József egészségi állapota teljesen leromlott, s hogy a már kevésbé titoktartó orvosok az elkerülhetetlen közeli halállal számolnak. Az angol kormány tehát, készülve a haláleset okozta személyi és módszerbeli változásokra – ismerik a leendő II. Lipót rugalmasságát –, időt enged a fejleményeknek.

A militarizmus csődje

Az előrelátás azonban az uralkodóra nem vonatkozott. „A száraz köhögés megnehezíti légzésemet, sovány vagyok, erőm fogyatkozik, éjszakáimat álmatlanul töltöm, ehhez járul egy kis láz is, s lassanként már az is fáraszt, ha lovam lépésben halad, de csinálom, s amíg vonszolni tudom magam, nem hagyom el kötelességem helyét, ahol úgy érzem, szükség van rám.”[32] A krízis-korszakban öccsén kívül csak Kaunitzcal szemben őszinte.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Jellemző találkozás zajlott le Beleznay generális pilisi házában 1781 decemberében: a Vay, Podmaniczky, Prónay családok tagjai, a környező megyék, a dikasztériumok leendő vezetői gyűltek össze, hogy közös evangélikus-református zsinatot, egyházaik együttes fellépését szorgalmazzák. Valójában protestáns honfoglalásra készültek. Következtetni tudunk vágyaikra, elképzeléseikre leveleikből és főként abból a beadványból, amit éppen tíz évvel később ugyanők már II. Lipótnak nyújtottak be. Arról akarták meggyőzni, hogy az államgépezet leghívebb kezelői és irányítói a protestánsok. A Kancelláriához 9, a Helytartótanácshoz 13 evangélikus-református tanácsos kinevezését szorgalmazták, és 8, illetőleg 30 titkárt is felsoroltak, bő választékot kínálva az uralkodónak. A felsoroltak egy-két kivétellel mind tevékeny szabadkőművesek voltak.

II. József

A dédelgetett barát, Lacy is nyilatkozott: Lipót majd eltünteti a kilencéves uralom minden nyomát. Ő maga soha nem tapasztalt mértékletes magatartást Józsefnél, „mindig feszült volt, mindent maga akart intézni, s így aztán senki nem tudta körülötte, mi a dolga”.[33]

Két hét múlva Zinzendorf már Lipót érkezéséről számol be, akit hiába hívott József, mert a katasztrófa felelősségében nem akart osztozni. „Panaszkodott a teljes rendetlenség miatt, s elmondta, hogy minden országból két küldöttet fogad, hogy azok ne csak az adóreformmal kapcsolatos óhajaikat, hanem egyéb ügyeiket is a trón lába elé helyezhessék.”[34] Bécsben új világ kezdődött, a Burg termeit ellepték a szép Habsburg-Lotharingiai fiúk és a csúnya főhercegi leánykák.

A magány, a csalódottság hónapjait fejezte be a korszak legtöbbet bírált uralkodója. Igaz, valóban mindig sietett, mert tudta, hogy kevés az ideje. Gyors volt, mert a kényelmeskedést gyűlölte. Izgatott volt, mert féltette igazának érvényesülését. Sok mindent feladott a betegség, a világpolitikai krízis, a forradalmi feszültség kényszerében. De a lényeget, ami l átmentette az átmenetileg feladottat is, megtartotta; A tolerancia-rendelet megmaradt: a privilégiumok és egyenlőséghiány egyoldalú visszaállítását már nem lehetett megkísérelni. A parasztrendelet nyomán a birodalom embermilliói őrizték emlékét.

Hogy egyébként feladta a harcot, hogy egy-két kivétellel rendeleteit visszavonta, ezt a francia forradalom, a belga események tanulságainak tulajdoníthatjuk:

1789 utolsó hónapjában már a lieges-i püspökség területén álltak a porosz seregek, melyek II. Frigyes Vilmos alatt évek óta vártak jó alkalomra. A polgárháború szélére sodródott ország kis híján áldozatul esett a porosz-osztrák vetélkedésnek. József Cobenzlt, Kaunitz helyettesét és kedvenc munkatársát küldte a megbékélés megteremtésére: a pápától, a magas klérustól kért támogatást és attól a malines-i érsektől, akitől a közelmúltban büntetésből visszavette a Szent István-rendet.

Januárban a belgák kihirdették az Egyesült Belga Államok alkotmányát. A központosító államhatalommal szemben évszázadok óta harcoló tartományok az amerikai példát követve föderatív köztársaságba tömörültek. A forradalom és a porosz ellenfél együttműködése olyan veszély volt, amelyet – a titkos ágensek jelentései jegyében – nem lehetett kizárni Magyarországon sem.

A bukás teljesnek tűnt. Így nyilatkozott József közvetlen környezete, így maga az örökös. Természetesen mindenki tévedett: a haldokló, amikor csődtömegnek vélte küzdelmes életét s elveszettnek minden eredményét, az ellenfelek, amikor győztesnek hitték. magukat. Kétségtelen, ez a téves látszat lassan enyészett el az új valóság kiábrándító tapasztalatainak súlya alatt. S a látszat ilyetén alakulásában nagy felelősség terhelte magát az uralkodót. Túl sokat akart megvalósítani. Egymással párhuzamos bel- és külpolitikai tervei több évtizedet is megterheltek volna. A tervek félelmes tömegéről 1784 telén készült egy „összeállítás”: használjuk fel a mérleg készítésekor.

Három hetet töltött ekkor II. József Itáliában, öccse társaságában. Baráti, a politikai terveket nyíltan feltáró beszélgetéseiket Lipót – kevéssé rokonszenvesen, de a történelem kutatói számára annál hasznosabban – feljegyezte. A császár tervei a belső reformokra, de főként a külhódítások sorozatára vonatkoztak. Feltárta József Lipót fiaival, leányaival. kapcsolatos dinasztikus terveit: a fiúk, majd ha felnőnek, a birodalom különböző országaiban kormányzói vagy egyházi beosztásokat kapnak. A néhány előnyösebb külsejű főhercegnő több férjjelölttel, az anya csúnyaságát öröklők egyházi elhelyezéssel számolhatnak. József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára. A Lipót-fiakból kerülnek majd ki Belgium, Lombardia, sőt Csehország kormányzói.

E családias terveknél sokkal fontosabbak a már folyamatban lévő egyházi reformok, az, hogy a kataszter általános bevezetésére készül a császár. A katonai intézmények, a hadi rendszer viszont megmaradt; két erőd épül, Pless és Theresienstadt.

A birodalom ipara számára fontos cikkek szabadon behozhatók a jövőben is, egyébként szigorú lesz a tilalmi rend, csak meghatározott útvonalon jöhet be az áru. Az egyéni szükségletre engedélyezett behozatali cikkek után 60%-os vám fizetendő. Teljes tilalom alá kerülnek a sózott halak, a különböző külföldi italok, illatszerek, mindennémű selyemgyártmány, a harisnyától a szalagig, a textilnemű, a porcelán, a fémgyártmányok, a luxuscikkek. De az olasz területek, Lombardia és Toscana nem esnek e tilalmi rend alá.

Minden országban épül nagy közkórház, árvaház.

Már folyik a hivatalok működésének és ellenőrzésének modernizálása, csakúgy, mint Magyarország helyzetének rendezése: olyan állapotba kerül, mint Csehország, de mindennémű kiváltságát elveszíti, országgyűlést többé nem tarthat; itt is a kerületi beosztás és a nemesek és parasztok egyenlő megadóztatása kerül sorra. Ez azonban a belső vámhatár megszüntetésével jár.

Felmerült a fivérek között a szabad gabonaforgalom kérdése is.

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Alkalomadtán a monarchia kiterjesztheti határait Sziléziában.

A legfontosabb, megújított terv, hogy a bajor uralkodónak felkínálja Belgium nagy részét, s a maradékot, nevezetesen Flandriából, Luxemburgból egy részt a franciáknak és a Geldern melletti területet a porosz királynak adja. Ezért cserében egész Bajorország és a Fels-Pfalz a monarchiának. Az orosz dolga ezúttal a poroszok fékentartása lesz.

Ha az oroszok szétzúzták az ottomán hatalmat, és Konstantinápolynál új birodalmat alapítanak, akkor a fentebb már tervbe vett hódításokon kívül meg kell szerezni Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, a Velence kezén levő dalmát szigeteket és Isztriát. Kárpótlásul Velence megkapja majd Moreát és néhány szigetet az Égei-tengeren; ugyanott más szigeteket kereskedelmi célokra a franciák és az angolok. És ekkor következik majd a nagy meglepetés: Velence minden itáliai birtokának megszállása; osztrák lesz Brescia, Bergamo, Verona, Pádua, Friaul, csak maga Velence marad mentes a megszállástól. Ezt még némi csereügyletek is követik, a modenai és pármai birtokokkal, és a végeredmény – itt szakad vége a ködös tervezgetésnek –, hogy meg lehet szerezni Genovát is, és így az egyik flottája itt lesz a monarchiának, a másik Levantéban. A fantázia és a realitás e különös keveréke őszinte beszélgetések során került felszínre. Lipót számára a legfontosabb egy negatív eredmény: a toscanai szekundogenitúra elvi megszüntetését Kaunitz gondos közreműködésével írásba foglalják még abban az évben.

József uralmának középső szakaszán esett meg ez az olasz út, ez a gyanútlan bizalommal megejtett hangos gondolkodás, amely többet árul el a diplomáciai iratoknál, a bizalmas jelentéseknél, de a kémlő szemeknek bármikor kitett fivéri levelezésnél is. Szerencsénkre II. Lipót titkos vagy normális írással mindent feljegyzett, és így szembesíthetjük a terveket a valósággal, az ábrándokat a' bekövetkezett csalódással. Ezt is ismerni kell, mielőtt kísérletet tennénk valamilyen végső vélemény kialakítására.

Benda Kálmán

II. Lipót és magyarországi politikája

A teljes fejezet.

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

A teljes cikk.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

A teljes cikk.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

A teljes cikk.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

1790. nyár elejére az ország belső, politikai és társadalmi viszonyai sokszorosan bonyolultakká váltak. A nemesség, amely még töretlenül hitte, hogy programját diadalra viszi, szemben állt az uralkodóval, a még meg sem koronázott II. Lipóttal, de szemben állt a polgári és paraszti törekvésekkel is. Lipót király el volt szánva, hogy uralkodói jogaiból és a birodalom egységéből nem enged, s a nemesi-nemzeti törekvéseket elgáncsolja. Külpolitikailag elszigetelte a nemességet, s titokban kapcsolatot teremtett a városi polgársággal és a paraszti tömegekkel, hogy a kiváltságosok által megtagadott reformok odaígérésével maga mellé állítsa őket a nemesek elleni harcban. De vajon a társadalmi reformok csak az uralkodó által megfizetett tollnokok írásaiban, esetleg pusztán taktikai célból merültek fel? Vajon a francia forradalom eszméi a magyar társadalmon belül csak nemesi torzulásban jelentkeztek? Nem volt olyan réteg vagy csoport, amely a társadalmi és nemzeti törekvéseket együtt, mint egymástól el nem választható összetartozó programot vetette volna fel?

Az 1790–1791. évi országgyűlés. Az uralkodó és a magyar nemesség kiegyezése.

A teljes fejezet.

A koronázási hitlevél

A teljes cikk.

A vallási kérdés

A teljes cikk.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

A teljes cikk.

Az erdélyi országgyűlés

A teljes cikk.

II. Lipót és a magyarországi politika megszilárdulása

A teljes fejezet.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

A teljes cikk.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

A teljes cikk.

Arató Endre

A feudális nemzeti mozgalom

Mojsije Putnik szerb egyházfő azon buzgólkodott, hogy a magyar országgyűlés törvényben ismerje el az udvartól nyert korábbi privilégiumaikat és fogadja el a szerbeket, miként a horvátokat, a magyarhoz hasonló történeti-politikai nemzetnek. E törekvéssel összhangban Putnik 1790. március 27-én kérte II. Lipótot, tegye lehetővé a szerb főpapi és világi képviseletet a magyar országgyűlésen. A követelések mögött felsorakozó széles rétegek nagy érdeklődése már önmagában is mutatja, hogy a szerb mozgalom – igen szorosan kapcsolódva az egyházi kiváltságokhoz, és mindenekelőtt azokra támaszkodva – már rálépett a polgári fejlődés útjára.

A magyar rendek Putniknak az országgyűlési képviseletre vonatkozó kérését, amely körülbelül nyolc évtizeddel korábban már felvetődött, elődeiktől eltérően elfogadták, készségüket e szavakkal fejezték ki: „jobb lévén, hogy (a szerbek – A. E.) a hazai törvényektől s nem holmi privilégiumoktól és resolutióktól függjenek; jobb lévén, hogy a magyar nemzet részeül s nem idegen népül tekintessenek”.[35] A magyar nemesség, amely nem nézte jó szemmel a szerbek privilegizált helyzetét, az országgyűlési képviselet iránti igényük felújításában a szerb kiváltságok feladását vélte felfedezni. Úgy gondolkodott ugyanis, hogy a szerbek e képviselettel a magyar politikai nemzet részévé válnak, s ezáltal nem lehet többé idegen népnek tekinteni őket. Ez a feudális magyar nemzeti ideológia, amely a történetiséget tekintette a nemzet egyedüli ismérveinek, már tartalmazott polgári mozzanatokat, azonban veszélyt jelentett a polgárivá váló szerb nemzeti mozgalom számára. Ez a magyar nemesi magatartás ugyanis lényegében véve éppenséggel elutasította a szerbek bizonyos elkülönülésre irányuló kívánságát. Ha ugyanis a szerbek elfogadják, hogy az országgyűlésbe – értsd: a natio hungarica keretébe – befogadják őket, ezzel történeti nemzeti létüket megtagadják.

A magyar álláspont, amely az előjogok becikkelyezését is elvetette, nem volt tehát elfogadható a szerbek számára, s megerősítette a szerb mozgalom osztrák orientációját. Ez a politika megegyezett a főpapság, a szerb kereskedő polgárság, a világi értelmiség és a határőrvidéki tisztek érdekeivel. Előtérbe került tehát a korábban is felmerült kívánság szerb nemzeti—egyházi kongresszus tartására, s Putnik a szerbek nevében engedélyt kért a királytól a kongresszus összehívására. A bécsi udvar örömmel kapott az ajánlatom, és míg máskor húzta-halasztotta hasonló kongresszus összehívásának engedélyezését, most azonnal hozzájárult annak megtartásához, felismerve, hogy a szerb mozgalmat a magyar törekvések ellen felhasználhatja.

Putnik pátriárka azonban a kongresszus előkészületeinek idején Váratlanul meghalt. Ekkor az a türelmetlen irányzat került túlsúlyra, amelynek élén az új érseki adminisztrátor, Petar Petrović temesvári püspök és Jovan Sečanac, a magyar helytartótanács tisztviselője, valamint szerb határőrtisztek állottak. Ők egyedül az egyházi-nemzeti kongresszus tevékenységébe helyezték reményeiket, nem tartották szükségesnek – sőt elvetették – a privilégiumok becikkelyezését és a magyar országgyűlésen való részvétel elképzelését, tehát radikálisan szakítottak a magyar nemességgel.

A kongresszus (szábor) Temesvárott 1790. augusztus 21-én kezdte meg munkáját. A 100 választott küldött negyedrésze az egyházi, katonai, nemesi és polgári-világi-értelmiségi rend képviselője volt. Teljes jogú küldöttként tevékenykedtek a bukovinai és erdélyi egyháziak (világiak nem!), akik jórészt románok voltak. A kongresszus november 22-ig, tehát három hónapon át összesen 24 érdemi ülést tartott, ahol megvitatták a magyarországi szerbek, illetve pravoszlávok (a karlócai érsekség juriszdikciója alá tartozó románok) nemzeti, politikai, kulturális és egyházi problémáit. Október 29-én, és ez volt a gyűlés második napirendi pontja, megválasztották a pátriárkát: Putnik helyét Stevan Stratimirović budai püspök foglalta el.

Bár a temesvári kongresszust az udvar igyekezett a maga érdekében kihasználni, nagy hiba volna a szerb egyházi-nemzeti gyűlésnek csupán ezt az összefüggését kiemelni. A kongresszus folyamán számottevő szerb-pravoszláv mozgalom bontakozott ki Magyarország déli részén, méreteiben ahhoz hasonló arányú, amely a magyar társadalomban volt megfigyelhető. Ezt a mozgalmat mindenekelőtt a szábor összehívása, illetve a választás ösztönözte. Az ortodox szerbek számos helyen megfogalmazták követeléseiket és ezeket instrukcióként adták meg küldötteiknek. Sokan – községek, határőrvidéki ezredek és egyének is – közvetlenül a száborhoz fordultak kívánságaikkal. Még a követeléseket összefoglaló petícióaláírási akciókról is vannak hírek. Különösen a határőrvidéken volt a mozgalom jelentős. Ilyen széles mozgalmat nem lehetett Bécsből irányítani.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nagy francia forradalom kitörése után egy esztendővel került sor a temesvári kongresszusra s a körülötte zajló mozgalmakra. A francia forradalom magára a politikai aktivitásra hatott, noha ebben az aktivitásban mindenekelőtt a forradalom eszméivel ellenkező érdekek érvényesültek. Az atmoszférát ugyanis az osztrák birodalomban a francia forradalom elleni, sőt még a jozefinizmus eszméit is sokalló fellépés határozta meg. Ennek ellenére a kongresszus kívánságaiban antifeudális követelés is helyt kapott. Számos paraszti kívánság jutott el ugyanis a száborhoz, amelyre ezek hatottak is.

A kongresszus többsége szeptember 7-én javaslatot juttatott el a császárhoz. Ebben mindenekelőtt a nemzeti-egyházi privilégiumok megerősítését kérte, valamint azt: „hasíttassék ki ezekhez képest számára (értsd: a szerbek számára — A. E.) külön territórium, hogy fennállhasson„.[36] Az előjogok tehát szoros összefüggésben voltak a szerb autonóm területtel, a vajdasággal, amelynek az ausztriai viszonyoknak megfelelően külön kormányszékkel és udvari hatósággal kellene rendelkeznie. E különálló terület tehát – az elképzelés szerint – szervesen beletagozódnék az osztrák birodalom feudális autonómia rendszerébe.

Felfogásával kisebbségben maradt a nemességet és egyes egyháziakat képviselő Tököly Száva, Arad megyei nemes. Családja, miként birtokostársai felmenői is hosszú évszázadok óta éltek Magyarországon, s mint ilyenek a natio hungarica tagjainak érezték magukat. Ezt a magyarországi nemességet tekintették mindenekelőtt kiváltságuknak, és nem értettek maradéktalanul egyet az 1690-ben és utána kiadott privilégiumokkal, amelyeket a beköltözött szerbek kaptak. Ugyanakkor Tököly és társai – s ez bizonyos ellentmondást tükröz –, bár a magyarországi nemesi feudális nemzet tagjainak vallották magukat, szerbségüket, illetve ortodox vallásukat nemcsak hogy nem tagadták meg, hanem alapvetőnek tartották. Tevékenyen részt vettek a száboron, és nagy aktivitással védték egyházukat.

A magyarországi nemes hangja szólalt meg, amikor Tököly később nyomtatásban is megjelent beszédében kifejtette, hogy a szerbek Magyarországra vándorlása és kapott privilégiuma azokat, akik régóta jogközösségben élnek a magyarokkal „a törvények teréről a kiváltságokéra nyomta le… Ezen boldogtalan privilégium által magok a fajunkbeli hazafiak is, roppant sérelmökkel egyazon állapotra az új gyarmatokkal, a jogosság állapotából a kegyelmére szorítattak le.”[37]

Tököly természetesen egyetértett a privilégiumokban biztosított pravoszláv egyenjogúsággal, de a hazai törvényekkel kifejezetten ellenkezőnek tartotta a külön terület kiszakítását. Szerbián kívül nem lehetséges más területről beszélni, s a privilégiumok terrénumra utaló ígéretei nem Magyarországra, hanem Szerbiára vonatkoznak: fontos azonban – folytatta beszédében (s itt különbözött a szerb-pravoszláv Tököly állásfoglalása a magyar rendi nézőponttól) –, hogy megtartsák száborukat, amely rendszeresen megvitatja egyházi-nemzeti ügyeiket. Szükséges az is, hogy a szerbekkel (görögkeletiekkel) foglalkozó valamennyi hatóságnál alkalmazzanak e nemzetbeli tisztségviselőket; mindez, s nem a terület biztosítja a nemzet fennmaradását.

Tököly sajátos koncepcióját tehát kettősség jellemezte: magyarországi nemesnek és szerbnek (pravoszlávnak) is tartotta magát. Ez azt jelentette, hogy részben a magyar nemesi álláspontot (külön terület kihasítása elleni fellépést, Magyarország törvényei nyújtanak alapvető biztosítékot) tette magáévá, részben pedig a szerbet (az egyházi privilégiumok elfogadását, szerb hivatalviselést stb.), tehát maradéktalanul egyik táborhoz sem tartozott. A külön terület elvetésével elhatárolta magát a szerb mozgalomtól, s bár beszélt a magyarországi egységes törvények jelentőségéről, mégsem tekintette a szerbeket a magyar politikai nemzet szerves részének – ezzel pedig árkot vont maga és a magyar nemesség közé. A kongresszus azonban hosszú viták alapján úgy döntött, hogy a szerb terület követelését eljuttatja a királyhoz.

A király a szábor javaslataira szeptember 17-én kedvezően reagált. Ígéretet tett arra, hogy császárrá koronázása után egyike lesz legelső ténykedéseinek „a hű és előttem oly becsben álló illír nemzet minden kérésének és kívánalmainak pontos átvizsgálása”.[38] Kilátásba helyezte az illír kancellária újbóli felállítását is. Ezek után a kongresszus kidolgozta javaslatait, köztük jelentős helyet kapott a görögkeleti egyház jogainak biztosítása mellett szerb iskolák felállításának, a pravoszlávok széles körű hivatalviselésének kívánsága; a megszégyenítő „rác, skizmatikus és pópa” kifejezések eltörlése, valamint a legfontosabb: a külön szerb terület, külön szerb udvari és tartományi hivatalok felállítása. Az antifeudális kívánságok közül a katonák robotterhének csökkentését és a földek újabb osztályozását említhetjük meg.

Az udvar természetesen nem teljesítette a kongresszus követeléseit, amelyek között nem egy haladó, nemzeti követelés szerepelt. A király mindössze az illír kancellária felállítását engedélyezte, amely hasonló volt a korábbi illír deputációhoz.

A Supplex Libellus Valachorum

Nem véletlen, hogy a román főpapok és értelmiség által a császárhoz 1791-ben benyújtott kérvény II. József halála után született.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Lipót halálával és fia, Ferenc (mint magyar király I., mint német-római császár II.) 1792. március 1-i trónra lépésével az udvar politikája gyökeresen megváltozott.

A trónra léptekor 24. évét éppen betöltött fiatal uralkodóban nem éltek apja reformer elképzelései, a követendő politikáról egyáltalán nem volt semmilyen elképzelése sem. Már II. József, aki öccse fiat mint trónörökösjelöltet maga mellé vette, csodálkozva állapította meg az ifjú Ferenc egykedvűségét, azt, hogy semmi sem érdekli. A közöny később is mindvégig jellemző rá, mint a középszerű emberek jellegzetes vonása. Mert Ferenc sem tehetségben, sem egyéniségben nem mérkőzhetett apjával vagy nagybátyjával, de még öccseivel sem, akik nála sokkal jelentékenyebb egyéniségek voltak. Károly főherceg mint szervező, mint hadvezér és politikus egyaránt kimagasló képességekkel rendelkezett; a nádori méltóságot viselő Sándor Lipót és utódja József nádor, vagy a polgárlányt feleségül vevő stájerországi majd frankfurti kormányzó, János főherceg mind magasan fölötte álltak Ferencnek. Az új uralkodó kötelességtudó, a maga módján lelkiismeretes bürokrata volt, elsajátította a kormányzás külsőségeit, de szellemi erejéből nem telt arra, hogy az államügyekben önálló véleménye legyen. Az egyszer elfogadott tanácshoz a tehetségtelenek makacsságával ragaszkodott, s legszívesebben megakadályozott volna minden változást, ahogy majd fél évszázados uralmára a kormányzati mozdulatlanság a jellemző. Amikor a francia társadalom és állam a forradalom tüzében teljesen átalakult, amikor egész Európában a jelentős reformok sora ment végbe, és kialakult a polgári állam, Ferenc kormányzata egyetlen feladatának a már régen elavult meglevő konzerválását tartotta. .A minden újítás iránti bizalmatlanság miatt fokozatosan eltávolította környezetéből azokat, akik reformokat, változtatást akartak, mindenekelőtt saját testvéreit, mert rugalmasabb politikát sürgettek, s mert féltékeny volt rájuk.

Ferenc, mint pedáns bürokrata, az állam minden ügyét kézben akarta tartani, ahogy a társadalom életének egészére ki akarta terjeszteni ellenőrzését.

Ez a rendszer az abszolutizmus csúcsszervének megnövelését vonta maga után, s túlterhelte a kormányzó apparátust, nemegyszer teljesen jelentéktelen ügyekkel. Messzebb néző elgondolás persze nem volt a kormányzati intézkedések mögött. Ahogy később Metternich kifejezte: Ausztriát igazgatják és nem kormányozzák. Ennek megfelelően mindjobban előtérbe került a rendőrminisztérium, amit trónra lépése után Ferenc azonnal megszerveztetett, s a Lipót alatt mellőzött Pergen grófra bízta a vezetését. Feladata volt mindenre ügyelni, megfigyelni az egyesületeket, ellenőrizni a külföldieket és a sajtótermékeket, ellátni a cenzúrát, ellenőrizni, hogy valaki nem csempész-e be az országba tiltott sajtóterméket. Ahogy a hivatalos utasítás kifejezte: feladata foglalkozni minden olyan üggyel, „mely nélkül az uralkodó szent személyének és családjának, az államnak és a magánosoknak biztonsága nem szavatolható”. Hogy ennek eleget tegyen, a rendőrség cenzorokból, besúgókból, „informátorokból” egész hálózatot épített ki, akik az uralkodóház tagjait is megfigyelték, s még a császári ház leveleit is cenzúrázták. A rendőrség – amely igyekezett a Habsburg-országokat hermetikusan elzárni, s még a gondolatok beáramlását is megakadályozni – hovatovább a ferenci rendszer legfőbb jelképévé lett.

Az abszolút rendszer vezető méltóságai, még inkább az egyes kiemelt bizalmi emberek szinte korlátlan befolyást élveztek. Ferenc a birodalom legelső posztjára, kabinet- és konferenciaminiszterré volt nevelőjét, a már öregedő Colloredo grófot nevezte ki. Colloredo egyenes, őszinte ember volt, nem tartozott egyik udvari csoporthoz sem, de a régi világ képviselője, a változtatások ellenzője, sokszor nem is elvi okokból, inkább gyöngeségből és kényelemből. A kormányban az aktivitást a külügyek vezetője, a Kaunitz helyébe lépő Thugut gróf képviselte, aki esküdt ellensége volt a forradalomnak; a mind jelentősebb kormányzati pozíciót elfoglaló rendőrminiszterrel egyetértésben ő szabta meg az 1790-es évek általános és fő politikai irányát.

Titkárként Ferenc továbbra is Johann Schloissnigg bárót, ugyancsak volt tanárát tartotta meg maga mellett, aki 1793 júniusában bekövetkező kegy vesztettségéig az uralkodó legbizalmasabb tanácsadója volt. Schloissnigg korábban tagja volt a szabadkőművesség balszárnyán elhelyezkedő illuminátus mozgalomnak, melyről a kortársak úgy tudták, hogy államfelforgató és forradalmi törekvéseket képvisel. II. Lipót ezért aggódott, hogy fiát, titkára révén behálózzák az illuminátusok, és mint trónörököst kijátsszák ellene. Schloissnigg azonban, ha valamikor voltak is forradalmi gondolatai, eddigre felhagyott velük, s lényegében a Colloredo-féle politikai elképzeléseket tette magáévá. Ferenc önállótlanságára jellemző, hogy vele véleményeztette az uralkodói döntésre felterjesztett iratokat, s még az államtanács vótumainak felülbírálatát is titkárára bízta. Schloissnigg, majd a titkárságban utóda, Anton Vogel, az államtanács irodaigazgatója, külön papírlapokra írták fel megjegyzéseiket, amiket azután Ferenc minden változtatás nélkül mint saját véleményét az aktákra másolt. Mivel a bizalmi ember által írt javaslatok az uralkodónál maradtak, aki azokat gondos bürokrataként rendezve, saját dolgozószobájában őrizte, az államtanács nem is sejtette, hogy nem maga a császár vizsgálja felül javaslataikat. Az államtanácsosok – Hatzfeld és Zinzendorf grófok, Eger vagy Starhemberg herceg – panaszkodtak, hogy háttérbe szorulnak, javaslataikat az uralkodó elveti, tanácsukat nem kéri, de nem is gondolták, hogy köztük és a császár közt áll valaki. Igaz, a francia forradalom rohanó eseményei nem kedveztek sehol a monarchikus reformoknak, a kabineti abszolutizmusnak ez a minden változtatás elől való elzárkózása azonban szinte egyedülálló volt a maga korában, s a későbbiekben is minden kibontakozás legfőbb akadályozójává vált.

II. József és II. Lipót tanácsadói tehát mindjobban visszaszorultak, s azok jutottak irányításhoz, akik a reformokkal szemben a rendszer változatlan fenntartásának voltak hívei. Azok, akik az elhunyt császárral ellentétben úgy vélték, hogy a francia forradalommal és a hazai forradalmi megmozdulásokkal szemben a legjobb védekezés a régi mellett való merev kitartás. II. Lipót kezdeményezéseit sorban elejtették. Abbamaradt a törvények kodifikálása, elutasították a nem nemesek országgyűlési képviseletét, s a tartományfőnökök utasítást kaptak, hogy a jövőben erre vonatkozó kérvényeket ne vegyenek át. Lipót bizalmi embereit menesztették a közigazgatásból, visszamenőleg indexre helyezték és bevonták az általa íratott röpiratokat, szerzőik ellen eljárást indítottak. Megszigorították a cenzúrát, majd eltiltották a külföldi lapok behozatalát. A klérus hatalma ismét megnövekedett, visszaállították a József által feloszlatott szerzetesrendeket, az egyetemeket elözönlötték a volt jezsuiták. Magyarországon kiújultak a protestánsok sérelmei.

A belső, éleződő társadalmi ellentétek és a növekvő elégedetlenség levezetésére a kormány a háborús politika mellett döntött. Míg II. Lipót a nem nemeseket akarta megnyerni, hogy a háborút és a forradalmat elkerülje, Ferenc összefogott a nemességgel, hogy háborút indíthasson a forradalom ellen. A girondista minisztérium 1792. március 27-i jegyzékére, amely az 1756-es francia–osztrák szerződésre hivatkozva felszólította Ausztriát, hogy bontsa fel a Franciaország ellen kötött porosz szerződést, az osztrák válasz belpolitikai feltételeket szabott, ezzel szinte kiprovokálta a francia nemzetgyűlés április 20—i hadüzenetét. A pillnitzi szerződés alapján Poroszország is háborúba lépett a franciák ellen, s nyár derekán a 142 ezer főnyi egyesült porosz–osztrák hadak Károly Vilmos braunschweigi herceg vezetése alatt megkezdték a háborút, amely – kezdeti sikerek után – csúfos visszavonulással és Belgium francia kézre kerülésével végződött.

A politika irányváltoztatása természetszerűen Magyarországon is éreztette hatását. Ferenc azzal, hogy feladta apja reformterveit, egyszersmind elfogadta a rendek uralmát.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Tudjuk, a bizottsági munkálatok eredményeként elinduló változásokat egészen másként képzelte el az uralkodó, II. Lipót és másként a rendek. Ez nyilván közrejátszott abban, hogy a munka elvi alapjairól a törvény inkább semmit sem szólt. Az uralkodó és a nemesség közti harc folytatódott tehát a regnikoláris deputációk vitáiban, s a küzdelem eredménye jó ideig bizonytalan volt.

A bizottságok 1791 augusztusában kezdték meg üléseiket, a megyék azonban már ezt megelőzőleg sorozatos feliratokban fordultak a helytartótanácshoz és az uralkodóhoz, amelyekben a bizottsági munkálatokba való folyamatos betekintést kívánták, hogy így ellenőrizhessék azokat. Mert jóllehet – olvassuk Gömör megye fölterjesztésében – „a biztos urak ösmeretes hazafiúságokhoz, egyedül a közjó és a haza boldogulására célzó szándékjokhoz teljes bizodalommal viseltetnek”, mégis visszagondolva a korábbi, József alatti időkre, amikor egyrészt saját jogaitól és kiváltságaitól, másrészt „már-már az ország sarkalatos prerogatíváitól” is megfosztották a nemességet, „a különös vigilantiát” éppen nem látják hiábavalónak.[39] Bihar megye nyugtalanságában a nádorhoz írt, kérve: „méltóztassék elsőben is azokat a princípiumokat, amelyek szerént a deputációk dolgozni fognak… közleni.”[40] A princípiumok izgatják Trencsén megyét is, nehogy úgy járjanak, mint József alatt, amikor is a nemesi rend, „amelyet a születés fénye és jogai különböztetnek meg a többi embertől, a hitvány néppel azonos elbánásban részesült”.[41]

A megyei nemesség tehát a számára hátrányos reformoktól félt, mert az, hogy az uralkodó ilyen javaslatokat vár a bizottságtól, már az országgyűlési előterjesztés alapján sem volt vitás. Azt, hogy II. Lipót nem óhajtotta ölbe tett kézzel kivárni a bizottsági állásfoglalásokat, hanem erélyes akciókra készült a reformok érdekében, már láttuk az előzőkben.

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

II. József, majd II. Lipót alatt viszont a Belgiumba vezényelt szerb határőr-katonaság is közvetlen kapcsolatba került a forradalmi Franciaországgal; az uralkodó meg is szigorította a levélcenzúrát. 1790-ben, a temesvári szerb nemzeti kongresszuson, ahogy láttuk, már megütközött a konzervatív nemesi tábor a forradalmi nacionalistákkal, akiknek a magyar jakobinus mozgalomból ismert Sečanac (Szecsanacz) Jovan volt a szószólójuk.

Martinovics Ignác

1791 nyarán megismerkedik Gotthardival, Lipót titkosrendőrségének vezetőjével, s abban a reményben, hogy jelentéseivel magára vonhatja az uralkodó figyelmét, s ezzel megnyílik előtte a politikai érvényesülés útja, beáll a rendőrbesúgók sorába.

Ettől kezdve sűrűn találkozunk Gotthardihoz írott bizalmas jelentéseivel, melyekben a magyarországi titkos társaságok összejöveteleiről, a patrióták, illuminátusok és jezsuiták terveiről számol be, fizetett kémek módjára felnagyított és kiszínezett formában. Fölényes biztonsággal ítél mindenkiről, és kéretlenül is állandóan tanácsokat ad, de úgy, hogy mindig saját magát helyezi előtérbe. Hiszi, hogy Lipót császár a jozefinista politika nyomdokain kíván haladni, s ebben a reformpolitikában vezető helyet szán magának. Európai látókörű, felvilágosodott reformer, de patriotizmus nincs benne. Haza, szülőföld, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra vagy nemzeti függetlenség elavult, nevetséges dolgok előtte. Hajnóczyékkal ellentétben, akik a nemességet igyekeznek meggyőzni a polgári átalakulás szükséges voltáról, ő a királyt akarja rávenni a reformokra, a magyar nemesség, sőt a magyar hagyományok kíméletlen megsemmisítése révén is. A trónt és a birodalmat, nem pedig a magyar nép érdekeit tartja szeme előtt. Még a polgári reformtörekvéseket is elítéli, ha azok nemzeti oldalról jönnek. Inti az uralkodót, hogy a nagy engedékenység egy nemzetnél sem eredményez jót, legkevésbé a magyarnál: „az olyan műveletlen népet, mint amilyen a magyar nemesség és papság, eréllyel és megingathatatlanul kell kézben tartani és emberi kormányformára szorítani”.[42] Kész megvédeni Lipót burkoltan alkotmányellenes törekvéseit, s javasolja, hogy a magyar nemesek letörésére mozgósítsák a határőrvidéki szerb katonaságot. Polgári törekvésekből fakadó reformjavaslatai így kifejezetten magyarellenes élt kapnak, s ha megvalósulnak, nem a hazai polgári kibontakozást, hanem a korlátlan uralkodói hatalmat és az összbirodalmi egységet erősítik.

II. Lipót meg volt elégedve szolgálataival: kinevezte udvari kémikussá és szászvári apáttá, anyagilag gavallérosan jutalmazta. 1791 legvégén pedig – erről már volt szó korábban – sokat ígérő feladatot bízott rá: a magyarországi parasztmozgalmak titokban való felszítását. Úgy látszott, teljesül régi vágya; ha a háttérből is, de fontos politikai szerepet játszhat.

Lipót halálával kiváltságos helyzete és érvényesülési reményei egy csapásra megsemmisültek. Ferenc nem akart érintkezni vele, tiszteletdíja megszűnt, az udvart el kellett hagynia. Ekkor kezdődik belső küzdelme meggyőződése és az érvényesülés között. Igazi érzései a demokratikus átalakulás irányába húznak, de nem bírja elviselni a mellőzöttséget, s kész volna elnyomni meggyőződését, ha ezen az áron hatalomhoz, hírnévhez, karrierhez juthatna. Átmeneti forradalmi korszakokban másutt is felbukkannak a hozzá, hasonló kalandortípusok, akik tehetségesek, műveltek, megfelelő körülmények közt hazájuk hasznos munkásai lehetnének, de hiányzik belőlük a jellem szilárdsága, s meggyőződésüket készek áldozatul dobni, ha ez az ára, hogy érvényesüléshez, hatalomhoz, pénzhez jussanak.

Ebben az időben kezd felfigyelni a magyarországi radikális értelmiség és a patrióta köznemesség erősödő ellenállására. Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát. Ekkor írja leghatásosabb röpiratát: Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz. A kéziratban terjesztett röpiratot Gorani, a francia forradalom népszerű publicistája nevében, franciául írta, s benne nevetségessé teszi Ferenc és udvara reakciós erőlködését. Az utolsó fejezetben pedig, a nemzeti törekvéseknek mindeddig ádáz ellensége, az udvar kegyeit hajszoló aulikus, kiáll a köznemesi törekvések mellett. Az ausztriai ház – olvassuk – kezdettől fogva „egész dühösséggel” a magyar nemesség kiirtására törekedett, „mert ha egyszer ez odavan, akkor kész az egész nemzetnek rabsága és az ausztriai ház semmi akadályt többé nem talál, hogy kénye-kedve szerint kiszívja az ország vérét”. Ez volt a politikája Mária Teréziának, ez Józsefnek és Lipótnak, s ugyanezt a taktikát folytatja Ferenc is, csak simább módszerekkel.[43]

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

1801-ben a rendőrség hatáskörébe utalták a cenzúrát is, méghozzá visszamenő érvénnyel, utólag újra átvizsgálják a II. József és II. Lipót alatt megjelent műveket, s közülük majdnem 2500-at eltiltanak.

Vörös Károly

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

Az abszolutizmus érvényre jutását segítette az, hogy a centralizált bürokrácia kiépítése a birodalom ausztriai felében II. József rendszerének összeomlásával sem szűnt meg, sőt II. Lipót halála után, a napóleoni háborúk nehéz esztendeiben a központi vezetésre háruló feladatok: a háború, a hadvezetés és a hátország szervezésének igényei szerint meglepő gyorsasággal folyt tovább.

A megyei ellenállás és tanulságai

A színjáték második felvonása lezárult, ám egyelőre még csak a régi, közel másfél évtizedes feladatot újítva fel: a kiélesedett helyzetből a II. Lipót-féle megoldás irányába való kilépés lehetőségét és igényét.

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A kompromisszum felbomlásának első kezdeménye sajátos módon a kormány pártjáról, bár nem annak biztatására, sőt inkább, úgy látszik, annak ellenére, a katolikus klérus részéről jelentkezett. Az okot a vegyes házasságok megkötését szabályozó 1790–1791. évi XXVI. tc. értelmezése körüli bizonytalanság szolgáltatta. A törvény ugyanis a vegyes házasságokat is katolikus pap előtt rendelte megkötni, de megtiltotta, hogy a házasságkötés elé a pap bármilyen címen akadályt gördítsen. A törvény nyitva hagyva azonban annak lehetőségét (amit II. Lipót is elismert), hogy katolikus anya fiai apjuk protestáns vallását kövessék, lehetőséget adott arra is, hogy a katolikus papok az esketés előtt az apától kötelezvényt, úgynevezett reverzálist kérjenek fia katolikus vallásban való neveltetésére.

Lábjegyzetek

  1. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  2. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  3. Ugyanott 391.
  4. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  5. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  6. Ugyanott, 363.
  7. Ugyanott 388.
  8. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867–1868. II. 157.
  9. Közli: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 520. (Az özvegy megszámolta azt is, hány órát élt elhunyt férje: 496992 óra az eredmény; boldog házasságának óraszáma: 258 744.) — Idézi: V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese]. Paris, 1973. 262.
  10. Közli: Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963&ndasg;1965. I. 337–339.
  11. G. Klingenstein, Der Aufstieg der Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. 169–170.
  12. Ugyanott, 292–293.
  13. Ugyanott.
  14. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  15. Ugyanott, 663#–664
  16. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  17. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  18. Ugyanott pag. 379.
  19. Ugyanott
  20. Idézi K. Grünberg, Die Bauernbefreigung und die Auflösunk der gutshercclich-bäuerlichen Verhältnisse in Böhmen, Mähren und Schlesien. Leipzig, 1893–1894. I. 206–207.
  21. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Kaunitz-Voten. Vol. I. 1770. január 7.
  22. József Lipótnak, 1777. január 26. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Famílienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.
  23. Idézi Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 60.
  24. Idézi: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Studia Historica. 16. Budapest, 1958 108.
  25. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 215.
  26. Ugyanott II. 218.
  27. Idézi: Marczali Henrik — Ugyanott II. 226–227.
  28. Idézi: Marczali Henrik — ugyanott II. 111.
  29. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 228.
  30. Ugyanott I. 234.
  31. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  32. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. II. 194.
  33. Ugyanott.
  34. Ugyanott 43.
  35. Szalay László, A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz. Pest, 1861. 74.
  36. Ugyanott 78.
  37. Ugyanott 80.
  38. Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 46.
  39. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL). Nádori levéltár. Archivum palatinale archiducis Alexandri Leopoldi. Politica. 1792. No. 1.
  40. Ugyanott
  41. Ugyanott
  42. Ugyanott I. Budapest, 1957. 682–683.
  43. Ugyanott 384.

Irodalom

II. József megkeseredett magánéletét az tette elviselhetővé, hogy a dinasztiaépítés gondját a Toscanában regnáló Lipót levette válláról. Lipót felesége éppen úgy 16 gyermeket szült, mint Mária Terézia, és a családnak ez az ága biztosította az uralkodó keserű optimizmusát. Tanulságos a két fivér levelezése: a kemény József elérzékenyülései, a hajlékony Lipót végső keménysége. A dráma e két ellentétes jellem konzultatív találkozásaiban is érzékelhető. Sajnos — a monarchia szempontjából sajnálatos módon — az uralkodó nagyobb hitelt adott fivére szavának, mint a tapasztalt államkancellár tanácsainak. A folyamat bemutatását A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) már idézett munkáján kívül elsősorban az Arneth, Schlitter, A. Beer kiadta levelezések teszik lehetővé.

A hollandokkal folyó diplomáciai, már-már katonai harcról részben Kaunitz és II. József levelezése ad számot; még becsesebb József és Lipót levelezése. 1784. október 31-én kelt a levél, mely először említi a Schelde, vagyis a holland kérdést. Az ezt követő hetekben ez oly fontos az uralkodónak, hogy a közben Magyarországon és Erdélyben lefolyt eseményeket, a Horia-felkelést éppen csak megemlíti: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. Ed. A. Arneth, (Wien, 1872. I. 227–243). A belga csere kérdése mind a Kaunitzcal, mind a Lipóttal folytatott levelezésben kiemelt szerepet kap, és sűrűn találkozunk vele az államkancelláriai és a kabinettiratokban is. Lásd ugyanott I. 212–250. A belgiumi út és a holland kirándulás részletesebb beszámolói: Ugyanott I. 36–38, valamint Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer (Wien, 1873. (60–85, 89–100).

Necker művének francia címe: Compte rendu au Roi au mois de janvier 1781 (Paris, 1781). Ugyanebben a kiállításban még ugyanezen évben megjelent franciául Párizsban négyszer, továbbá Hamburgban, Baselben, Quedlinburgban, Berlinben. II. József feltehetően a Trattnernál, ugyancsak 1781-ben megjelent kiadást használta, de lehet, hogy a párizsi osztrák követ, Mercy-Argentau megküldte a fontos munkát a szokásos futárpostával. Neckernek ez a „Számadás”-a, mely kissé leszámolás is, megjelent angol fordításban Londonban, német fordításban Strassburgban és Berlinben, ez utóbbi Christian Dohm professzor munkája volt. Volt fordítás előszóval és magyarázatokkal, a Trattner-féle kiadás, mely megtévesztően Genf helymegjelöléssel jelent meg, Pacassi munkája volt, kiegészítésekkel és megjegyzésekkel. Az olasz fordítás is elkészült 1781-ben, Firenzében. Gyors megjelenéséhez bizton hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai fivérek levelezése, József lelkes hangvétele: „Nem lehet ennél élvezetesebben írni, s úgy tűnik, kitűnőek a benne foglalt elvek.” (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 19. A levél 1781. március 22-én kelt.) Az egyébként véleményét mindig simulékonyan fogalmazó Lipót válasza szinte nyers (Ugyanott I. 23–24.): Elvben helyesli, sőt dicső, nagyszerű, kötelező dolognak tartja az ilyen nyílt anyagi elszámolást, de ami Neckert illeti, a szöveget többször, higgadtan olvasva kiderül, hogy csak önmagát dicsérő, gyanús-kétes alak, s maga az irat sem orientál pontosan, különösen nem a pénzügyek legfőbb őrének svájci spekulációiról. Az anyagi érdekeiben sértett fivér így adta ki dühét – indirekt formában – Neckeren.

A pápa bécsi útjáról korabeli megemlékezések (A. F. Bauer, Ausführliche Geschichte der Reise des Papstes Pius VI. (Braschi) von der Rom nach Wien und der Rückreise von Wien nach Rom… Wien, 1782; G. Dini, Diario pieno e distinto del viaggio fatto a Vienna, del Sommo Pontefice Pio VI. Roma, 1782) mellet: L. Pastor, Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. XVI. (FreiburgRom, 19618); H. Schlitter, Die Reise des Papstes Pius VI. nach Wien und sein Aufenthalt daselbst (Fontes Rerum Austriacarum. II: 47/1. Wien, 1892). Legutóbb: G. Wacha, Papst Pius VI. in Österreich (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 153–156). II. József fivéréhez írt leveleiben előbb panaszosan, majd tárgyszerűen számol be az eseményekről. 1782. május 9-én megkönnyebbülve közli öccsével, hogy a pápa Münchenben tartózkodik, május 22-én pedig nehezményezi, hogy a pápa Rómába visszatérőben hat napot tölt Velencében, „hogy lelkesítse a fanatikusokat”. (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel, Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 69–70, 79, 86, 87–108.)

Minél feszültebb a kül- és belpolitikai helyzet, annál tárgyiasabbá válik József és Lipót levelezésének hangja. A politikum és a családi ügyek már alig válnak el egymástól. Ezt tanúsítja: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel (Wien, 1872. 1. 261–263) is.

Az olasz folyamatról, az Angelo Tavanti közreműködésével megvalósított fiziokrata reformról írva A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) „Die ,europäische Partei' der Physiokraten” címet adja a vonatkozó fejezetnek (Ugyanott I. 261–269). Ugyanő rámutat; hogy a leendő II. Lipót az un. impot unique-re, a klasszikus fiziokrata földadóra nem vállalkozott, gazdaságpolitikája eklektikus, a helyzethez igazodó volt.

Azt az utasítást, amit a herceg királyi bátyjától kapott, Párizsban 1789. október 13-án datálták, s közel három héttel később, november 2-án mutatták meg Ausztria párizsi követének, Mercy grófnak. József, aki a bécsi francia követ révén is értesült az ügyről, december 3-án küldi el az iratot öccsének, Lipótnak. A felháborodás a Habsburg-Lotharingiai családban általános: XVI. Lajos mint sógor és politikai partner a bajor–belga ügyekben, a holland nehézségek idején sem volt lojalis; ez a legújabb akció azonban megbocsáthatatlannak tűnt. A források: Archives des Affaires Etrangeres, Paris, Correspondance politique, Autriche, No 357; másolata: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 9 (minthogy az irat József levelének melléklete volt, Arneth nem közölte).

A II. Lipótnak benyújtott protestáns szabadkőműves tervezet: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely… (Budapest, 1967. 163–165). — Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Vertrauliche Akten, Vol. 72. tartalmazza a magyar szabadkőművesek korántsem teljes, de időnként meglepő újdonságokkal szolgáló névlistáit. A későbbi fejleményekre lásd ugyanott Vol. 37.

A magyar detronizációs kísérletekre: R. Gragger, Preussen Weimar und die ungarische Königskrone (Berlin, 1923). Egyértelmű, hogy II. József tudott a magyar politikai vezető réteg tapogatózásairól, ha máshonnan nem, akkor a Bécsben tevékenykedő követ kapcsolatainak és levelezésének figyeltetésével. Ennek az információanyagnak jutott egy-két év múlva II. Lipót a birtokába, s ennek alapján kategorizálta, osztotta be jó, közömbös és rossz magyarokra a leendő nádor környezetét (Mályusz Elemér, Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 433–447). Széchényi Ferenc vagy Podmaniczky József a trónfosztás terve-ábrándja miatt vált – legalábbis egy időre – persona ingratává.

A II. Lipót személyéről és politikájáról általunk rajzolt kép merőben különbözik a magyar marxista történetírás korábbi rajzától, és eltér attól is, amit magunk adtunk (Benda 1957. 33. és a következő oldalak). Az új arckép megrajzolásánal elsősorban Adam Wandruszka monumentális művére támaszkodtunk: Leopold II., Erzherzog von Österreich, Grossherzog von Toskana, König von Ungarn und Böhmen, Römischer Kaiser. I–II. (WienMünchen, 1963–1965); lásd még Adam Wandruszka, Die Persönlichkeit Kaiser Leopolds II. (Historische Zeitschrift, 192. 1961.), továbbá Ernst Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials (Oxford Historical Series. London, 1959). A monarchia külső és belső helyzetére 1790-ben lásd Gyula Miskolczy, Ungarn in der Habsburger Monarchie. Wiener Historische Studien V. (WienMünchen, 1959) 37. és a következő oldalak.

II. Lipót titkos politikájára Denis Silagi tanulmányai hoztak új adatokat: Ungarn und der geheime Mitarbeiterkreis Kaiser Leopolds II. (Südosteuropäische Arbeiten 57. München, 1961, továbbiakban: Silagi 1961); Denis Silagi, Jakobiner in der Habsburger-Monarchie. Ein Beitrag zur Geschichte des aufgeklärten Absolutismus in Österreich. Wiener Historische Studien VI. (WienMünchen, 1962, továbbiakban: Silagi 1962) főleg 86. és a következő oldalak.

II. Lipót király rendelkezéseire, a patrióták elbocsátására a hivatalokból és az egyháziak előtérbe kerülésére lásd: Sándor Lipót iratai 54., 77–78.; Benda 1957. 40. A lipóti reformpolitikára, az uralkodó különböző akcióira, lásd: Wangermann, Silagi és Wandruszka említett munkáit. Martinovics Oratio pro Leopoldo rege című röpiratának újabb kiadása: A magyar jakobinusok iratai I. 549–572. Martinovics Lipóttól nyert megbízatásáról Silagi 1962. 119. s köv. A pest-budai szabadkőműves-páholy átszervezését ismerteti Sándor Lipót iratai 130–131. Az uralkodó által életre hívott „Assosiation”-ra lásd: Silagi 1961. 105–114.