II. Lipót politikájának ellentmondásai

A Múltunk wikiből
1790 november 29.
II. Lipót a Magyarországon állomásozó katonaságot kivonja Sándor Lipót nádor hatásköréből.
1790 december 10.
Ausztria, Anglia, Poroszország és Hollandia Hágában kötött szerződése szavatolja a belga rendek kiváltságait.
1790 december
Az osztrák csapatok visszafoglalják Belgiumot.
1791. április 19.
II. Lipót magyar nyelv és irodalom tanárt nevez ki a pesti egyetemre.
1791. május 3.
A diéta megszavazza és II. Szaniszló Ágost király jóváhagyja az új lengyel rendi alkotmányt.
1791. július 6.
II. Lipót padovai jegyzéke a francia forradalom elleni közös védekezésre szólítja fel az európai uralkodókat.
1791. augusztus 4.
Szisztovóban aláírják a békét II. Lipót és III. Szelim szultán között.
1791. augusztus 25–27.
II. Lipót és II. Frigyes Vilmos porosz király megállapodik abban, hogy seregeiket hadiállapotba helyezik. Pillnitzi nyilatkozatukban megfenyegetik a francia forradalmat.
1791. szeptember 14.
Életbe lép a forradalmi francia alkotmány.
1791. november 4.
II. Lipót utasítja a Cseh–Osztrák Udvari Kancelláriát, hogy dolgozzon ki tervezetet a nem nemesek rendi képviseletéről.
1791. november 29.
A francia törvényhozó gyűlés felszólítja a trieri választófejedelmet, hogy távolítsa el a területén gyülekező francia emigránsokat.
1791. december 21.
Kaunitz államkancellár jegyzéke közli a francia uralkodóval, hogy egy Trier elleni akció a német fejedelmek fegyveres beavatkozását eredményezné.

Indokolt volt-e a reformer értelmiségnek az uralkodóba vetett bizalma? Beszélhetünk-e arról, hogy II. Lipót, alkotmányos úton, bátyja meghiúsult reformpolitikáját kívánta feleleveníteni? Hogy állunk Lipótnak a korabeli és későbbi nemesi szemlélet által oly sokat emlegetett „alkotmányvisszaállító” nimbuszával, aminek köszönhette, hogy 1896-ban a budapesti millenniumi emlékművön szobrot állítottak neki?

Az 1790-es események azt mutatják, hogy Lipót csak kényszerhelyzetben, s akkor is csak bizonyos fokig engedett a rendi követeléseknek. Politikája taktikusabb, rugalmasabb volt bátyjáénál, bizonyos alkotmányos jogok elismerésében nem látott veszélyt, de arról, hogy az abszolutisztikus kormányzással szakított volna, nem beszélhetünk. És ahogy hatalma megszilárdult, korábbi engedniényeit is igyekezett visszavonni.

Ebből a szempontból is jellemző, hogy a megkoronázása utáni napon rendeletet adott ki, melyben feloszlatta az országgyűlést, ezzel mintegy kinyilvánítva, hogy az egész alkotmányosdi számára csak kényszerű játék volt. Zichy országbíró, Ürményi személynök s a nádor csak nehezen tudták a rendeletet visszavonatni, arra hivatkozva, hogy ez az 1790-es mozgalom újraéledésére vezetne. Pozsonyból Bécsbe visszaérkezve egyik első dolga volt, hogy meghagyja a haditanács elnökének: Magyarországon katonai ügyekben minden marad a régiben. „Az ott levő katonaság közvetlenül a főhadparancsnokságtól, az meg a haditanácstól függjön; a nádornak, noha fiam, arra a legkisebb befolyása se legyen.” Pedig a törvény kimondta, hogy az országban állomásozó katonaság főparancsnoka a nádor.

A magyar nemességgel már létrejött a teljes kiengesztelődés, sőt szövetség, amikor 1791. január 20-án Lipót elrendelte a külön Illír Udvari Kancellária felállítását. Ezzel a szerb lakosságot kivette a magyar kormány hatásköréből. Igaz, ennél többet a szerbek nem tudtak elérni, hiszen túlságos megerősítésük az uralkodónak sem volt érdeke. Nem a szerb nemzetiségi törekvéseket akarta ezzel kielégíteni, hanem arra törekedett, hogy mindenkor felhasználható fegyver legyen a kezében a magyar nemesség ellen. Folytatása volt ez a divide et impera politikának. Ugyanez a meggondolás vezette, amikor nem szüntette meg a közvetlenül Bécstől függő határőrséget sem, jóllehet a helyzet alkotmányellenes voltára az országgyűlés is rámutatott, vagy amikor kettéválasztotta a magyar és az erdélyi kancelláriát, holott – ahogy láttuk – a közös szervezet fenntartását mindkét országgyűlés kérte.

A magyar rendi szervekkel egyébként Lipót király továbbra sem kívánt együttműködni, véleményüket nem kérdezte. Az 1790-es mozgalmakban részesek általános amnesztiát kaptak (de a megyei jegyzőkönyvekből ki kellett vágni visszamenőleg minden a király méltóságát sértő bejegyzést), irányító helyen azonban nem maradhattak. Pászthoryt, a patrióták legműveltebb és legeszesebb politikusát eltávolította a kancelláriából Fiuméba kormányzónak. Fölmentette báró Orczy Józsefet, Békés megye adminisztrátorát, a nemesi mozgalom egyik vezetőjét, s megkezdte a főispánok kicserélését.[1] A koronázáskor mutatott kiengesztelődés az uralkodó részéről csak színleges volt, azokban továbbra sem bízik, akik 1790-ben ellene fordultak, még akkor sem, ha közben megtértek; sőt szabadulni kíván tőlük. Ma már tudjuk, hogy a poroszok nem szolgáltatták ki a velük kapcsolatban állók névsorát, az erre való hivatkozás csak ijesztés volt Lipót részéről, de éppen mert megbízható névsora nem volt, aki gyanús volt, annak távoznia kellett. Mivel pedig patrióták és reformerek ebben a vonatkozásban egy csoportba tartoztak és többé-kevésbé mind gyanúsak voltak, a megbízhatók, a feltétlen dinasztiahű elemek köre nagyon leszűkült.

A dinasztiahűség, mint egyetlen feltétel, juttatta vissza a kancelláriába és a helytartótanácsba a József alatt kiszorult egyháziakat: a szélső klerikalizmust képviselő Okolicsányi Imre és Mándich Antal címzetes püspököket, az exjezsuita Makó Pál professzort és másokat. A túlságosan önálló gondolkozású Pászthory Sándor helyére Lányi József került, tehetségtelen, de szolgahűségű karrierista, akit a rendek az országgyűlésen nyíltan hazaárulással bélyegeztek meg, a helytartótanácsba pedig visszatért Mednyánszky János báró, Izdenczy és Balassa mása, aki hivatalnoktársaira kémkedett, és pénzért bármire kapható volt. Nyomukban ott tolongtak a volt jezsuiták, olyan sikerrel, hogy 1791 derekára a művelődéspolitika és az oktatás irányítása már teljesen a kezükben volt. A cenzúra egyre szigorúbb lett, külföldi nyomtatványokat alig engedtek be.

Mindez világosan mutatja, hogy II. Lipót korántsem szakított az abszolutizmussal és a dinasztikus politikával. Ugyanakkor azonban abszolút uralma felvilágosodott jellegű volt, s miután biztosította trónját és hatalmát – akárcsak bátyja, József – ő is a nem nemesek sorsának könnyítésén, a feudális rendszer enyhítésén fáradozott. Józseffel ellentétben azonban célját nem a törvények, az egyes országok, tartományok alkotmányának félreállításával próbálta elérni, hanem az alkotmányos formák külső megtartásával, sőt az alkotmány megerősítésével. Magatartásának politikai-taktikai okai voltak. „Azt hiszem, szerencsés helyzet – írta nővérének, Mária Krisztinának 1789-ben –, ha egy országnak alkotmánya van. A nemzet ragaszkodik hozzá, és mivel azt hiszi, hogy ő uralkodik, sokkal könnyebben irányítható és vezethető a jólét és boldogság irányába, ama célba, melynek elérése minden kormányzat legfőbb hivatása.”[jegyzet 1]

Lipót, amint trónját elég szilárdnak érezte, 1791 nyarán a birodalom minden országában megindította az alkotmányreform előkészületeit. A reform lényege mindenütt azonos volt: országgyűlési képviselethez juttatni a nem nemes néposztályokat. A polgárság és a parasztság beemelése a feudális alkotmány sáncaiba viszont nem kevesebbet jelentett, mint a nemesség és a papság évszázadok óta kizárólagos politikai hatalmának megtörését, egyszersmind az abszolút uralkodói hatalom megerősítését. Persze az alkotmányreform célja nem az volt, hogy demokratikus értelemben vett társadalmi önkormányzat alakuljon ki, amely aztán könnyen veszélyessé válhat a monarchiára és a trónra. Az egész reform határozott keretek közé volt szorítva, és az uralkodó személyesen ügyelt rá, hogy általa engedélyezett határait át ne léphesse.[2]

A reformok mögött végső soron az uralkodónak az a meggyőződése állt, hogy a társadalmi robbanást országaiban csak úgy tudja elkerülni, a francia forradalom terjedésének csak úgy tud gátat vetni, ha valamelyest kifogja a szelet a vitorlákból, ha zsilipet nyit, amelyen az elégedetlenség egy része levezetődik. Ahogy a bécsi angol követ 1791. október 15-i jelentésében olvassuk: „Ö császári felsége arra a meggyőződésre jutott, hogy a francia reform veszélyes fertőzését, illetve az egyenlőség eszményének katasztrófát előidéző terjedését nem állíthatja meg csak úgy, ha kész engedményeket tenni és megreformálja országainak alkotmányát. Úgy tűnik, ő felsége elszánta magát, hogy alkotmányos jogokat ad a polgároknak és a parasztoknak.”[jegyzet 2]

A reformokat ebben a vonatkozásban nyilván siettette a franciaországi helyzet alakulása: a királyi család egyre jobban a nemzetgyűlés nyomása alá került, s szemmel látható volt, hogy az átalakulásnak még koránt sincs vége. Lipót, akit az uralkodói szolidaritáson túl húga, Mária Antónia sorsáért való aggódás is vezetett, 1791. július 6-án Padovából jegyzéket intézett az európai uralkodókhoz, melyben a francia király és családja védelmére szólította fel őket. Augusztus 25-én a szászországi Pillnitzben megállapodott II. Frigyes Vilmos porosz királlyal, hogy seregeiket hadiállapotba helyezik, majd 1792. február 7-én a két ország szövetséget kötött egymással. Mindez azonban inkább ijesztésnek volt szánva, Lipót semmiképpen sem akart háborút; annál inkább el volt szánva, hogy a forradalmi eszméknek útját állja.

Az alkotmányreform előkészítése és megvalósítása a már ismert módon folyt le. Első lépés a közvélemény előkészítése, a félénkek felbátorítása volt. A Lipót által közvetlenül sugalmazott Wiener Zeitung, amelyet Hoffmann professzor szerkesztett, éles hangú cikkeket közölt az arisztokrácia és a klérus elnyomó uralmáról, s annak a véleményének adott hangot, hogy a császár ezt már nem tűrheti sokáig. Nyár derekán útra keltek Lipót emberei, hogy kérvények beadására biztassák a városokat és a falvakat.

Az akció Csehországban indult. A tartományi kormányzók parancsot kaptak, hogy a hozzájuk érkező kérvényeket azonnal továbbítsák az uralkodónak. 1791. november 11-én a beérkezett kérvényeket Lipót azzal az utasítással küldte meg a cseh-osztrák kancelláriának, hogy dolgozzon ki javaslatot a nem nemes osztályok csehországi országgyűlési képviseletének törvénybe iktatására. Decemberben már Stájerországban folyt az akció.

Az alkotmányreform tehát praktikus politikai célt szolgált, s nem valamely elméleti elgondolás következménye volt. Lipót gondosan mérlegelte a reform országonként várható kihatását, s csak ott indította el, ahol megítélése szerint nem forgott fenn az a veszély, hogy a monarchikus államforma és a trón ellenségeinek megerősítésére vezet. Ezért nem is próbálkozott vele a Habsburg-fennhatóság alá csak nehezen visszahozott Belgiumban, mert – ahogy írta – a belga harmadik rend támogatása a demokratákat erősítené, s ezzel az udvar maga alatt vágná a fát. Hogy az alkotmányreform mennyire politikai-taktikai meggondolásoktól függött, jól mutatja Galícia esete. Amikor Lipót hírül vette, hogy II. Szaniszló Ágost lengyel király 1791. május 23-án jóváhagyta a köznemesség által kikényszerített alkotmányt, amely egyrészt erősen megnyirbálta az arisztokrácia hatalmát, másrészt jogokhoz juttatta a polgárságot és a parasztokat, azonnal utasította gróf Brigido galíciai kormányzót, hogy – megelőzendő a lengyel lakosság mozgolódását – tegyen javaslatot a legszükségesebb reformokra. Amikor azután kiderült, hogy a májusi lengyel alkotmány lényegében nem javított a helyzeten, Lipót minden galíciai reformot leállított.

Magyarországon az 1790-es Hoffmann-féle akciót a nemesség meghátrálása után azonnal leállította az uralkodó. Egy évvel később azonban, amikor már a törökkel is megkötötte Szisztovóban a békét, s az országban helyreállt a teljes nyugalom, felújította a mozgalmat, most már az előzőnél szélesebb fronton. Az akciót itt is irodalmi előkészítés előzte meg. A leghatásosabb munkát az időközben Lipót titkos emberei közé került Laczkovics János írta, akiben, ahogy láttuk, az egyéni elkeseredés is tüzelt a magyar nemesség ellen. Barátja, Martinovics Ignác 1790-ben írt munkáját, az Oratio ad procerest fordította magyarra A Magyarország gyűlésiben egyben-gyűlt… nemes rendekhez… beszéd címen. Nem is fordította, átdolgozta. Az eredeti szöveg monarchiaellenes részeit II. Lipót felmagasztalásával helyettesítette, arisztokrataellenes kifakadásait kiegészítette a maradi magyar nemesről rajzolt maróan szatirikus, sőt rosszindulatú torzképekkel. Az uralkodó 100 arannyal jutalmazta Laczkovicsot munkájáért, amely persze név nélkül jelent meg, ugyanúgy, ahogy Martinovics II. Lipót személyét és politikáját védelmező, sőt magasztaló műve, az Oratio pro Leopoldo rege. Említsük még meg egy ismeretlen szerző Minek a pap az ország gyűlésében című röpiratát is, mely már szorosan kapcsolódott Lipót alkotmányreform-elképzeléseihez.[3]

Ami magát a magyarországi titkos politikai akciót illeti, a bizalmi feladat előkészítésére és irányítására az uralkodó Martinovics Ignácot választotta ki; a lembergi egyetem volt tanára, a majdani magyar jakobinus mozgalom vezére ekkor már jó ideje az uralkodó titkos munkatársai köréhez tartozott. 1791 végén vagy 1792 elején kapta Martinovics a megbízatást, hogy szervezze meg a városok és a parasztok kérvénybeadását, és dolgozzon ki egy alkotmánymódosító javaslatot – amit az uralkodó majd az országgyűlés elé terjeszt – a nem nemes néposztályoknak az ország rendjei sorába való felvételéről és a papságnak az országgyűlési státusok sorából való törléséről. Martinovics 1792. január 15-i beadványában mindenekelőtt két munkatársa kinevezését kérte. Lipót király azonnal utasítást adott, hogy a Martinovics által megnevezett Lakner Jánost a diósgyőri kamarai uradalom prefektusává, a horvát Marko Delivukot pedig az Illír Bizottsághoz nevezzék ki. Az akció éppen hogy megindulhatott, amikor II. Lipót váratlan halála leállította.[4]

A despotizmustól és demokráciától egyaránt elhatárolt, kifinomított monarchizmusnak nevezett rendszer sikere érdekében az uralkodó mindenről és mindenkiről tudni akart birodalmában. Ezt szolgálta a titkosügynökök hadának Gotthardihoz befutó jelentéstömege, melyek igazságot és kitalált vagy kiszínezett adatokat egyaránt tálaló halmazából az uralkodó nagy emberismerettel és reális érzékkel tudta kiszedni a hasznosíthatót. Gotthardi bizalmi emberei minden jelentős helyen ott voltak, s nemcsak jelentettek, hanem a felülről kapott utasítások szellemében be is avatkoztak a dolgok menetébe. Így tudta elérni Lipót, hogy például a magyarországi szabadkőműves-páholyokban a patrióta nemesi irány helyett a feltétlen dinasztiahűség kerüljön felül. Megbízottja, a bécsi szabadkőművesek egyik vezéralakja, Franz Xaver Aigner nyugalmazott kapitány, teljesen átszervezte a pest-budai páholyokat, úgy, hogy az összevont új „Hét csillaghoz” páholyban a magyar nemesekkel szemben többségbe kerültek a német polgárok.[5]

Lipót azonban nem elégedett meg a régebbi szervezetek kézben tartásával, hanem külön új titkos társaságot hozott létre, amely tagjait elsősorban a birodalom hivatalnoki karából válogatta. Nehogy föltűnést keltsen, neve nem volt, csak Társaságnak (Assoziation) nevezték.[6] Alapszabályait az uralkodó utasításai alapján Hoffmann öntötte formába, fő szervezője pedig a bécsi egyetem két másik tanára, Heinrich Joseph Watteroth és Joseph Ernst Mayer volt. A szabadkőműves szervezkedés mintájára, a beavatottság alapján három fokozatra oszló tagság tömörítésének célja „a jó ügy, az uralkodó és az állam” támogatása, „a monarchizmus és demokratizmus közti biztos egyensúlyi állapot megteremtése” volt. A második fokozathoz tartozók már „az uralkodót és a szándékait akadályozó arisztokratizmus minden alakjának leküzdését” és „a kormányzat érdekében a néptömegek gondolkozásának kézbentartását” is vállalták, amihez a harmadik fokozatban, mint „egészen titkos cél”, Ferenc főherceg megnyerése, „az uralkodó és a trónörökös közti bizalmas politikai egyetértés megteremtése” járult. A titkos szervezet, amelynek központja Bécsben volt, de amely filiái révén Erdélytől Galíciáig, Karintiától Csehországig az egész birodalmat behálózta, nyilván Magyarországra is kiterjedt, itteni működésére azonban mindeddig nem került elő adat.

Azt, hogy ha az uralkodó tovább él, tervei megvalósulnak-e, s ha igen, milyen formában, csak találgathatjuk. Azt azonban bizonyosra vehetjük, hogy a francia forradalom által élezett társadalmi és politikai helyzetben, amikor a trón maga is veszélybe került, a kezdeti reformtervek visszavonására előbb-utóbb rákényszerült volna, mint korábban bátyja, József. 1792. március 1-én, Lipót hirtelen és váratlan halálával azonban máról holnapra összeomlott az egész rendszer, szétestek a nagy gonddal felépített titkos szervezetek, s leállt az uralkodó által elindított alkotmányreform is, anélkül, hogy bármilyen érdemleges eredményig eljutott volna.

Lábjegyzetek

  1. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 56.
  2. Ernst Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials. Oxford, 1959. 98.

Irodalom

  1. II. Lipót király rendelkezéseire, a patrióták elbocsátására a hivatalokból és az egyháziak előtérbe kerülésére lásd: Sándor Lipót iratai 54., 77–78.; Benda 1957. 40.
  2. A lipóti reformpolitikára, az uralkodó különböző akcióira, lásd: Wangermann, Silagi és Wandruszka említett munkáit.
  3. Martinovics Oratio pro Leopoldo rege című röpiratának újabb kiadása: A magyar jakobinusok iratai I. 549–572.
  4. Martinovics Lipóttól nyert megbízatásáról Silagi 1962. 119. s köv.
  5. A pest-budai szabadkőműves-páholy átszervezését ismerteti Sándor Lipót iratai 130–131.
  6. Az uralkodó által életre hívott „Assosiation”-ra lásd: Silagi 1961. 105–114.


II. Lipót és a magyarországi politika megszilárdulása
A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból Tartalomjegyzék