II. Miklós orosz cár

A Múltunk wikiből

oroszul Николай II; teljes neve Nyikolaj Alekszandrovics Romanov, Николай Александрович Романов;

Szentpétervár, 1868. május 8./19. – Jekatyerinburg, 1918. július 4./17.
Oroszország cárja, Lengyelország királya és Finnország nagyhercege
Wikipédia
II. Miklós
II. Miklós
1896. augusztus 27.
II. Miklós cár Bécsbe látogat.
1903. október 1.
II. Miklós cár és Ferenc József mürzstegi találkozója.
1905. október 30.
A cár kiáltványa a polgári demokratikus szabadságjogokról.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

A cár, II. Miklós, valamint miniszterei, Lobanov-Rosztovszkij és Muravjov egy véleményen voltak abban, hogy a Távol-Kelet hozhat Oroszországnak újabb babérokat. A mandzsúriai és koreai orosz vállalkozások szempontjából legjobb, ha a Balkán – legalábbis átmenetileg – a mozdulatlanság állapotában marad.

II. Miklós orosz cár 1896 augusztusában Bécsbe látogatott, felújítva ezzel az uralkodók közötti érintkezést, amely már több mint tíz esztendeje szünetelt. A bécsi találkozón kiderült, hogy orosz részről megvan a hajlandóság a két hatalom viszonyának rendezésére, és a megállapodást nagyjából olyannak képzelik, amilyet az osztrák–magyar külügyminiszter szorgalmaz. 1897 áprilisában Ferenc József utazott Pétervárra, és az újabb találkozó tényleges egyezményt eredményezett.

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

1903 nyarán megmutatkozott, hogy a szavak mögött a szándék is valóságos. Júniusban nacionalista összeesküvők Belgrádban meggyilkolták Sándor szerb királyt és feleségét, augusztusban pedig Macedóniában kirobbant a régóta esedékes törökellenes felkelés. Az osztrák–orosz kapcsolatok történetében hasonló esetek korábban súlyos krízisekre vezettek. Most azonban egyik nagyhatalom sem törekedett arra, hogy a másik rovására hasznot húzzon a balkáni fejleményekből. Jóllehet az új szerb király, Karagyorgyevics Péter, a cár védencének tekintette magát, Pétervárott semmi hajlandóságot sem mutattak a királygyilkos összeesküvők támogatására. Oroszország üres lapot adott a Monarchiának a szerb ügyekben. Jellemző a helyzetre, hogy a nagyhatalmak közül elsőnek Ausztria–Magyarország ismerte el a belgrádi fordulatot. A macedóniai felkelőknek sem fogta pártját Oroszország. Lambsdorff jól emlékezett arra, hogy a protektori szerep vállalása egy negyedszázaddal korábban, akarata ellenére háborúba vitte Oroszországot. A török kegyetlenkedés a felkelőkkel szemben nem volt enyhébb, mint annak idején Hercegovinában és Bulgáriában, a cári diplomácia most mégis inkább a tűz továbbterjedésének megakadályozásara fordított gondot. Gołuchowski már az év elején reformok bevezetését indítványozta Törökországnak, Lambsdorff csatlakozott ehhez a felkelés leverése után is időszerűnek ítélt akcióhoz. II. Miklós orosz cár 1903 októberében meglátogatta Ferenc Józsefet. A találkozó színhelyén, a mürzstegi vadászkastélyban, újabb osztrák–orosz megállapodás született. A külügyminiszterek reformprogramot dolgoztak ki, a macedóniai zavargások lecsendesítése végett a keresztények sorsának könnyítését ajánlottak Törökországnak. A szultán által elfogadott programnak is az lett a sorsa, mint a korábbi ajánlatoknak: a végrehajtás sohanapjára halasztódott. A cár ennek ellenére sem ütött a kardjára. A konzervatív szellemben fogant osztrák–orosz együttműködés elviselte az újabb balkáni válság teherpróbáját.

Oroszországnak valóban nagy szüksége volt a balkáni nyugalomra. Amikor a mürzstegi egyezményt aláírták, a távol-keleti ellentétek már pattanásig feszültek. Oroszország elszigetelődött a Távol-Keleten, a dolgában biztos cári diplomácia azonban nem mérte fel kellőképpen a nemzetközi politikában rejlő veszélyeket. A cári kormány a japán követelésekre mandzsúriai csapatösszevonásokkal válaszolt, ami megfelelő ürügyet nyújtott Japánnak az ellenségeskedések megindítására. 1904 februárjában Japán támadó fellépésével kezdetét vette a távoli keleti háború.

Három héttel a háború megindulása után II. Miklós kijelentette a pétervári osztrák–magyar katonai attasénak: 300 ezer embert koncentrált a Távol—Keleten, és ha ez nem bizonyulna elegendőnek, a jelenlegi jó kapcsolatok mellett egy percig sem habozna, hogy oda küldje a német és az osztrák határ közelében elhelyezett hadtesteket is. Bécsben megelégedéssel nyugtázták a bizalmas közlést, de nem tudtak, vagy nem akartak szóra szót adni. A pétervári nagykövet, Aehrenthal báró azonban, akinek jó ideje kedvét szegte hivatalfőnöke bátortalansága, most újra határozott javaslattal rukkolt elő. Az a benyomásom, írta, elérkezett az ideje annak, hogy Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat szilárdabb bázisra helyezzük. Ha Oroszországnak szüksége van arra, hogy hátát nyugaton fedezze, Ausztria-Magyarországnak nemkülönben. Csak számunkra a biztosítás szükségessége keleten, mégpedig az orosz határokon jelentkezik. Szembeszökő jelenség, hogy Olaszország újult erővel folytatja irredenta tevékenységét határmenti tartományainkban, és hogy kompenzációra számítva balkáni térnyerésre törekszik. Mindebből nagyon magától értetődő konklúzió adódik. Ha Miklós cár nem habozott kijelenteni, hogy a varsói és kievi csapattesteket a birodalom más veszélyeztetett pontjaira helyezi, vajon nem volna-e időszerű részünkről hasonló közlemény megtétele? A Galíciában állomásozó csapatok Dél-Tirolban és a karintiai határon sokkal inkább szükségesek, mint Krakkóban és Przemyślben. Az ilyen nyilatkozatok kicserélése, zárta fejtegetéseit Aehrenthal, egyértelmű volna egy védelmi szerződés megkötésével.

A pétervári nagykövet javaslata ez alkalommal egyetértéssel találkozott Bécsben. Gołuchowski az uralkodó jóváhagyása után instrukciót küldött Pétervárra a megállapodás részleteinek kidolgozására. Aehrenthal a cárral folytatott legközelebbi beszélgetés során már a külügyminiszter véleményét tolmácsolta, amikor kijelentette: a határ két oldalán végrehajtott csapatösszevonás a múlt idők maradványa, amelyet a két hatalom jelenlegi kapcsolata nem tesz szükségessé és nem is igazol. A cár válaszában megerősítette, hogy a diszlokáció a húsz év előtti állapotnak felel meg, nem a jelenlegi helyzetnek.

A Monarchia és az első Balkán-háború

Gottfried Hohenlohe, a volt pétervári katonai attasé 1913 januárjában megbízást kapott, hogy személyesen tolmácsolja a cárnak Ferenc József egyezkedési készségét. II. Miklósban mély benyomást keltett a dinasztikus kor atmoszféráját felelevenítő uralkodói gesztus. A cári udvarban is rádöbbentek, hogy a külkapcsolatokban mindennél előbbre való a monarchista szolidaritás. A Habsburgok és a Romanovok végtére is nem ránthatnak kardot egymás ellen a szerbek és az albánok nemzeti torzsalkodása miatt. A Hohenlohe-misszió eredményeként 1913 februárjában megállapodás jött létre Ausztria–Magyarország és Oroszország között. Szerbiát elzárták az Adriától és más albán területtel kompenzálták, a két nagyhatalom pedig visszaállította csapatainak békelétszámát. A háborús készültség 1913 márciusában feloldódott, és úgy látszott, hogy a konzervatív szolidaritás átsegít a nacionalizmus és a hatalmi vetélkedés zátonyain.

Az erőviszonyok eltolódása a második Balkán-háború idején

A két nagyhatalom fővárosából, miként 1912 őszén, türelemre intették a szemben álló feleket: az orosz cár nyílt üzenet formájában, az osztrák–magyar külügyminiszter pedig a diplomácia csatornáin keresztül. Egyik figyelmeztetés sem használt.

Galántai József

A világháború kezdete

A cári Oroszország 1913–1914-ben erőteljesen készült az ellenfeleivel való összecsapásra és balkáni imperialista érdekei realizálására, de felkészüléséhez még idő kellett. Oroszország vezető körei – elsősorban a katonák – mind harciasabb hangot ütöttek meg, de Szazonov külügyminiszter, a cár és a jelentősebb politikusok többsége még távolabbra helyezte az összecsapást. Az Oroszország szempontjából előnyösen alakuló balkáni helyzet azonban aligha tette valószínűvé – még ha az előnyösebb felkészülést célzó időnyerés érdekében a kormány időlegesen békés kurzust kívánt is –, hogy eltűri, ha egy nagyhatalom itt az ő kárára erőszakkal kíván alapvető erőeltolódást kikényszeríteni.

Az orosz állásfoglalást támogatta Franciaország is. Igaz, szövetségpolitikai és katonai megfontolások miatt számára is előnytelennek tűnt 1914 nyarán az általános fegyveres konfliktus felidézése. Franciaország készült a küzdelemre, és a háború előtti években erőteljesen kidomborodott a hivatalos francia politika imperialista jellege. A kormány sokat tett hadseregének fejlesztése érdekében is, de még nem volt kellően felkészülve. Másrészt, amíg a francia–orosz szövetség jól funkcionált, az angol–orosz kapcsolatokban némi repedések mutatkoztak, és a francia diplomácia ezek rendbe hozásán fáradozott. Ebből a. szempontból is előnyösebbnek tűnt a küzdelem halogatása.

Poincaré köztársasági elnök és Viviani miniszterelnök és külügyminiszter még a szarajevói merénylet előtti megállapodás alapján július 16-án Dunkerque-ben hajóra szálltak és július 20-án Pétervárra érkeztek. A háromnapos látogatás során lefolytatott bizalmas tárgyalásokról máig sem kerültek elő hiteles feljegyzések, de az okmányokban rögzített diplomáciai kísérő mozzanatok alapján aligha lehet tévedni. Pétervár is, Párizs is szerette volna kitolni az európai fegyveres összecsapás idejét. De Franciaországnak is érdekében állt, hogy az erőviszonyok keleten ne tolódjanak el Oroszország kárára, hiszen akkor konfliktus esetén a cári haderő nem több, hanem kevesebb német erőt vonhat el, s ez Franciaország bukását jelentheti. Ezért a párizsi politika Pétervárra bízta a döntést, hogy a keleti erőviszonyok megóvása érdekében meddig kell elmennie Szerbia védelmében, és megígérte, hogy Franciaország támogatni fogja Pétervár döntését. A Monarchia Szerbia elleni háborújának megkezdése után, július 29-én a cár kiadta a részleges – Ausztria-Magyarország elleni – mozgósítási parancsot. A részleges mozgósítást mind Ausztria-Magyarországon, mind Oroszországban elégtelennek, sőt hátrányos következményűnek tartották, mert zavarta a valószínűleg bekövetkező általános mozgósítást. Berlinből is állandóan sürgették Bécset, hogy adja ki az Oroszország elleni általános mozgósítás parancsát. A német politikusok a közvélemény megnyerése és különösen a háborúellenes szociáldemokraták leszerelése érdekében fontosnak tartották, hogy a háborút – legalábbis hadüzenetileg – Oroszország ellen kezdjék meg. Július 30-án szinte teljesen egyidejűleg – anélkül, hogy egymás döntéséről konkrétan tudtak volna, de ugyanakkor azt valószínűnek tartva – Bécsben is, Pétervárott is döntöttek az általános mozgósításról, és 31-én, egyidőben a háborús veszélyállapot németországi kihirdetésével, proklamálták azt. Augusztus 1-én Németország is elrendelte az általános mozgósítást, és hadat üzent Oroszországnak. Ezen a napon mozgósított Franciaország is. Belgium még a megelőző napon. A német kormány augusztus 3-án hadat üzent Franciaországnak is. Belgiumnak az előző napon 24 órás határidővel ultimátumot küldött: ha nem engedi meg a német csapatok keresztülvonulását, azt ellenséges cselekedetnek, s a hadiállapot beálltának tekinti.

Anglia vezető politikai köreiben eddig megoszlottak a vélemények a kontinens négy nagyhatalmának háborújába való bekapcsolódás kérdésében, de általánosan elfogadott elv volt, hogy a belga semlegesség megsértése casus belli Anglia számára. Belgium megvédése azonban csak erre a konszenzusra hivatkozó indoklása volt a bekapcsolódásnak, Anglia háborúját valójában a mélyebben fekvő imperialista érdekek magyarázzák. Igaz, a háborút megelőző hónapokban Anglia is korainak tartotta egy nagyszabású konfliktus kirobbanását, és ezért enyhíteni kívánta a feszültséget. Ez az engedékenység vezette félre a német politikai vezető köröket is Anglia tartózkodását illetően. Valójában az angol politikát az időnyerés vezette, szabad kezet kívánt biztosítani magának a jövőre, amikor majd a kontinentális hatalmi egyensúly helyreáll.

Anglia politikája a háborús válság alatt is a brit világbirodalmi érdekeket kifejező koncepciónak felelt meg. A brit diplomácia eleinte, amikor még a Monarchia és Szerbia konfliktusa állott az előtérben, megpróbált közvetíteni a leginkább érdekelt két nagyhatalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország között. Azt javasolta, hogy Bécs és Pétervár között Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország közvetítsen. A négy nagyhatalom háborújának megkezdése után azonban – különösen azután, hogy nyilvánvalóvá vált: Németország Belgiumon keresztül akar Franciaországra törni – már nyíltan állást kellett foglalnia. Augusztus 4-én az angol kormány ultimátumban követelte Németországtól Belgium semlegességének tiszteletben tartását. Mivel válasz nem érkezett, Anglia és Németország között is beállt a hadiállapot. Augusztus 5-én a Monarchia hadat üzent Oroszországnak, majd 12-én Anglia, 13-án pedig Franciaország a Monarchiának.

A mindkét fél részéről imperialista világháború megkezdődött. Németország a háborúval európai hegemóniát akart kivívni és hatalmas gyarmatbirodalmat szerezni. Ily módon a háborúval kontinentális birodalomból „világbirodalommá” kívánt emelkedni. Ausztria-Magyarország uralkodó osztályai meg akarták erősíteni pozícióikat a bomló soknemzetiségű birodalomban, és ki akarták terjeszteni befolyásukat a Balkánra. A központi hatalmakhoz titkos szerződéssel már ekkor csatlakozó, de a háborúba csak három hónappal később beavatkozó Törökország vezető körei ugyancsak háborús győzelemmel akarták megakadályozni birodalmuk teljes felbomlását.

A hadviselő felek másik csoportját a hármas antant (Anglia, Franciaország, Oroszország), valamint a hozzájuk csatlakozott Belgium, Szerbia és Montenegró alkotta. Anglia a világbirodalmáért harcolt. Nemcsak az volt a célja, hogy megvédje addigi vezető pozícióját a gyarmatokon, hanem hogy kiterjessze és egységes láncba fogja. össze birtokait. A francia imperializmus a kontinentális hegemóniáért harcolt és gyarmatbirodalma kiterjesztéséért. Belgium ugyan a hódítás ellen fogott fegyvert, de háborúja imperialista jellegét gyarmatbirodalmának védelmezése és kiterjesztésének célja mutatta. A cári Oroszország udvari körei és a burzsoázia azt várták, hogy kiterjesztik imperialista hatalmukat Ázsiában és Európa keleti részein, főleg a Balkánon. Az orosz imperializmus a tengerszorosok megkaparintására tört.

A Monarchia békekezdeményezése

Az orosz vezető körökben már az 1915-ös nagy nyári vereségtől kezdve voltak szószólói a központi hatalmakkal kötendő különbékének. Főleg a cár környezetében hallatszottak ilyen hangok, Szazonov külügyminiszter inkább ellenezte. Stockholmban japán közvetítéssel 1916 tavaszán mégis érintkezés jött létre a német és az orosz diplomácia között egy esetleges különbéke érdekében, de az érintkezés rövidesen megszakadt. A Bruszilov-offenzíva sikerét az orosz vezető körök előnyös különbéke érdekében szerették volna kiaknázni, hiszen Oroszország a győzelmes támadás ellenére a kimerülés határán állott, és felgyülemlettek a belső robbanóerők is. Szazonov megbukott, és az orosz diplomácia 1916 júliusától ismét – nem hivatalos személyek útján – érintkezésben állt a németekkel Stockholmban.

Az 1916. november 5-i közös német–osztrák-magyar deklaráció, amely az orosz birodalomhoz tartozó lengyel területek függetlenítését mondotta ki, nyilvánvalóvá tette, hogy a különbékére törekvés Oroszországgal német részről nem jelentette a keleti hadicélok mérséklését, és hogy Oroszországgal a különbékét éppen azok megvalósításával akarták elérni. Erre viszont a cári orosz kormány nem volt hajlandó.

Az oroszországi februári forradalom és a magyar belpolitika

A magyar vezető politikusok tudták, hogy az oroszországi eseményekben szerepet játszott az antant is, amely a gyengesége miatt különbékére hajló cár helyén szívesen látta a háborút folytató orosz burzsoázia képviselőit. Mi több, ezt a körülményt, amely az eseményekben ténylegesen nem játszott döntő szerepet, túl is becsülték.