II. Rákóczi Ferenc

A Múltunk wikiből
Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.
a Rákóczi-szabadságharc vezetője, erdélyi fejedelem
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása (a kép a függetlenségi harc elbukása miatt emigrációba kényszerült fejedelem lengyelországi tartózkodása idején, 1712-ben Gdańskban („Danckában”) készült)[1]
1694. március 9.
I. Lipót nagykorúvá nyilvánítja a tizennyolc éves Rákóczi Ferencet.
1694. szeptember 26.
Rákóczi Ferenc a kölni székesegyházban házasságot köt Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnővel. A házasságkötés után Rákóczi magyarországi birtokain él.
1700. november 1.
Rákóczi Ferenc herceg levélben kér támogatást XIV. Lajostól maga és a magyar nemzet számára.
1700. november 3.
Rákóczi XIV. Lajosnak írt levelét Francois-Joseph Longueval császári kapitány bemutatja I. Lipótnak.
1700. december 18.
Longueval kapitány megérkezik Párizsba, ahol Rákóczi levelére kitérő választ adnak.
1701. február 11.
Rákóczi Ferenc újabb levéllel fordul XIV. Lajoshoz.
1701. április 18.
Nagysárosi kastélyában letartóztatják Rákóczi Ferencet, és a bécsújhelyi várbörtönbe viszik. Bercsényi Miklós gróf, ungi főispán Lengyelországba menekül.
1701. augusztus
Bercsényi Miklós Du Héron varsói francia ügyvivő útján emlékiratot juttat el XIV. Lajoshoz, amelyben előadja az elégedetlen magyarországi főurak elképzeléseit. XIV. Lajos elzárkózik a segítségadástól.
1701. november 7.
Rákóczi Ferenc felesége segítségével megszökik a bécsújhelyi börtönből.
1701. november 24.
Rákóczi Ferenc Varsóban találkozik Bercsényi Miklóssal.
1702. február vége
Rákóczi és Bercsényi a kelet-galíciai Brezna várában rejtőzik, Sieniawski belzi palatinus és felesége birtokán.
1702. április 8.
Du Héron varsói francia ügyvivő Rákóczi és Bercsényi újabb tervezetét terjeszti XIV. Lajos elé.
1703. február 18.
Törökországi száműzetésben meghal Zrínyi Ilona. előbb I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége.
1703. március 17.
Rákóczi Ferenc De Bonnac márki svédországi francia ügyvivőhöz küldött emlékiratában pénzügyi, katonai és diplomáciai segítséget kér a Habsburg-ellenes harc megindításához Franciaországtól.
1703. április eleje
A magyarországi elégedetlenek megbízásából Pap Mihály és Bige György felkeresi Rákóczit Brezna várában, azzal a kéréssel, hogy álljon harcuk élére.
Az egyesült francia–bajor sereg Tirolba tör.
1703. május 6.
Rákóczi és Bercsényi breznai kiáltványukban a Habsburgok elleni felkelésre szólítanak fel „minden igaz magyart”. Rákóczi Esze Tamást ezereskapitánnyá nevezi ki.
1703. május 21.
A felkelők zászlóbontása Tarpa és Vári piacán.
1703. május 31.
A Kancellária közzéteszi Rákóczi Ferenc felségárulási perének áprilisban meghozott ítéletét: fej- és jószágvesztés.
1703. június 7.
Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál szétveri a Rákóczi zászlai alá gyűlt tiszaháti felkelőket.
1703. június 16.
Rákóczi Vereckénél Magyarország területére lép.
1703. június 24.
Rákóczi Munkácsnál sikertelenül próbál kitörni az Alföldre.
1703. június 30.
Ocskay László és Borbély Balázs nyolcvan huszárral Zavadkánál csatlakozik Rákóczihoz.
1703. július 17.
Rákóczi több ezer felkelővel Naménynál átkel a Tiszán.
1703. július 18.
Rákóczi Naményból keltezett pátensében csatlakozásra szólítja fel a nemességet.
1703. július 19.
A diószegi kurucok Bóné András vezetésével fegyvert ragadnak.
1703. augusztus 6.
A kurucok felszámolják a váradolaszi rác katonai ellenállást.
1703. augusztus 9.
Rákóczi csatlakozásra szólítja fel a rácokat és önkormányzatot ígér nekik. (A „rác pátens” hatástalan marad.)
1703. augusztus 28.
Rákóczi Vetésről keltezett pátensében rendelkezik a hadba vonult jobbágyok és családtagjaik földesúri terheiről.
1703. szeptember 7.
Rákóczi a domahidi táborból kibocsátja a kuruc hadsereg első katonai szabályzatát (Edictum Militare).
1703 szeptember 21.
A kurucok elfoglalják Szolnokot.
1703. október eleje
I. Lipót gróf Schlick Lipót altábornagyot kinevezi a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
Az erdélyi országgyűlés Rabutin tábornagyra bízza a kurucok elleni katonai védelem megszervezését.
1703. október 18.
Közzéteszik I. Lipót október 9-én kelt pátensét, amely bűnbocsánatot ígér a király hűségére visszatérőknek-
1703. október 23.
Buda és Pest visszanyeri szabad királyi városi rangját.
1703. október 25.
Schlick altábornagy megindítja a császári hadak ellentámadását Északnyugat-Magyarországon.
1703. november 10.
Orosz Pál és Bóné András Boncidánál legyőzi a kolozsvári német őrséggel megerősített székely hadat. Thoroczkay István székely főkapitány fogságba esik, majd Rákóczi mellé áll.
Rákóczi megtiltja katolikus templomok önkényes elfoglalását és protestáns kézre adását.
1703. november 15.
Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor Zólyomnál győzelmet arat a császári sereg felett; Schlick feladja a bányavárosokat és Pozsonyba vonul vissza.
XIV. Lajos támogatásáról biztosítja Rákóczit, harcát havi 10 ezer tallérral segíti, és megbízottat küld hozzá.
1704 január eleje
A nagyszombati nyomdában megjelenik – 1703. június 7-i antedatálással – Rákóczi Ferenc Manifestuma.
1704. január 2.
I. Lipót megbízza Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy kezdjen tárgyalásokat Rákóczival.
1704. január 9.
A francia-bajor sereg elfoglalja Passaut.
1704 január 11.
Károlyi Sándor generális a Csallóközből átkel a Dunántúlra.
1704. január 14.
I. Lipót Pálffy János grófot horvát bánná nevezi ki.
1704. január 22.
I. Lipót gróf Siegbert Heister tábornagyot nevezi ki a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1704. január 27.
Rákóczi Miskolcon kelt pátensében kinyilvánítja, hogy a vallásügy rendezése az összehívandó országgyűlés feladata lesz, és ismételten megtiltja a katolikus templomok elfoglalását.
1704. január 28.
A kuruc székelyek a Holdvilág völgyében (Segesvár mellett) súlyos vereséget szenvednek Karl Tige császári. ezredestől.
1704. január vége
Rákóczi Miskolcon megalakítja az új államszervezet központi testületét, az Udvari Tanácsot.
1704. február 14.
A lengyel szejm svéd nyomásra II. Ágost helyébe Leszczyński Szaniszlót választja királlyá.
1704. február 15.
II. Rákóczi Ferenc Methodus intertentionis militiae című rendelete szerint a katonák hozzátartozói is kötelesek részt vállalni a hadélelmezésből.
1704. február–március
Károlyi Sándor sorozatos hadisikereket ér el a Dunántúlon.
Habsburg Károly főherceg spanyol ellenkirály Lisszabonba érkezik.
1704. március 13.
Tige császári ezredes csapatai felprédálják Nagyenyed városát és a református főiskolát.
1704. március 18–29.
Eredménytelen béketárgyalás Gyöngyösön I. Lipót és Rákóczi biztosai között.
1704. március 20–31.
Heister császári tábornagy ellentámadása kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról.
1704. április 2.
Bercsényi Léván kibocsátott pátense felszabadulást ígér a hadrakelt jobbágyoknak.
1704. április 7.
Thoroczkay István tábornok és Orlay Miklós brigadéros elfoglalja Gyulafehérvárt.
1704. április 13.
A székelyek Feketehalomnál vereséget szenvednek Graven császári ezredestől.
1704. április 22.
Rákóczi közli a megyékkel és városokkal, hogy az ezüstpénz hiánya miatt réz váltópénzt bocsát ki.
1704. május 28.
Bercsényi Szomolánynál győz Ritschan császári tábornok serege felett. Maga Ritschan is fogságba esik.
1704. június 13.
Forgách Simon kuruc tábornagy Koroncónál csatát veszít Siegbert Heister ellenében.
Rákóczi teljhatalmú biztosaként Erdélybe küldi Radvánszky Jánost.
1704. június 19.
Rabutin Szebenben felségsértés vádjával elfogatja Bethlen Miklós kancellárt.
1704. július 4.
Károlyi Sándor Szentgotthárdnál legyőzi Rabatta császári generálist.
1704. július 8.
Az erdélyi kuruc rendek Gyulafehérvárott fejedelemmé választják II. Rákóczi Ferencet.
1704. július 12.
Rákóczi Feketevíznél (Bács vm.) legyőzi a rác határőröket.
1704. július 21–augusztus 13.
Rákóczi sikertelenül ostromolja Szeged várát.
1704. augusztus 13.
Höchstadt mellett a császáriak és az angolok döntő vereséget mérnek az egyesült francia–bajor seregre.
1704. augusztus 17.
Rákóczi felújítja Simontornya régi katonaszabadságát.
1704. október 21–30.
Eredménytelen béketárgyalás Selmecbányán a bécsi angol és holland követ közvetítésével I. Lipót és Rákóczi megbízottai közt.
1704. november 16.
Bottyán János tábornok elfoglalja Érsekújvárt.
1704. december 13.
Rákóczi rendelete értelmében a dézsmabérlet állami előjog.
1704. december 26.
Rákóczi csatát veszít Nagyszombatnál Heister császári tábornaggyal szemben.
1704
Megjelenik Kölnben a bécsi udvar válasza Rákóczi Manifestumára: Der malcontente Fürst Ragoczy in Ungarn című röpirat.
1705. január 3.
Az Udvari Tanács ülése Léván határozatot hoz a Gazdasági Tanács létrehozásáról és az állandó katonaság felállításának pénzügyi kérdéseiről.
1705. március 11.
XIV. Lajos megbízottja, Des Alleurs márki Egerben jelentkezik Rákóczinál.
1705. március 31.
Siegbert Heister Kilitinél megfutamítja Károlyi Sándort, és kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról.
1705. április 29.
Rákóczi ismét rendelkezik a dézsma ügyében.
Lányi Pál országos salétrom-monopóliumot kap.
1705. május 5.
Bécsben meghal I. Lipót császár és király. Utóda az 1687-ben megkoronázott I. József.
1705. május 10.
I. József báró Ludwig Herbeville tábornagyot nevezi ki a magyarországi császári hadak főparancsnokává.
1705. május 15.
I. József kiáltványban ígéri az ország sérelmeinek orvoslását. Esterházy Pál nádor az országgyűlés mielőbbi összehívását ígéri.
1705. május 30.
Lőcsén megjelenik a Mercurius Hungaricus, a szabadságharcról Európát tájékoztató latin újság, az első magyarországi hírlap.
1705. július 1.
Rákóczi az ócsai táborból szeptember 1-jére országgyűlést hív össze a Rákos mezejére.
1705.július 3.
Rákóczi Gyömrőn beszédet intéz zúgolódó katonáihoz a harc folytatása érdekében.
1705. augusztus 11.
Pudmeric mellett Rákóczi vereséget szenved a császáriaktól.
1705. augusztus 23.
Megjelenik a kuruc újság második száma [Mercurius Veridicus ex Hungaria címen. (1710-ig még négy száma jelenik meg.)
1705. augusztus 28.
Herbeville tábornagy seregével Rabutin megsegítésére Erdélybe indul.
1705. szeptember 12—október 3.
Szécsényi országgyűlés.
1705. szeptember 12.
Az eredetileg Rákos mezejére összehívott országgyűlés megnyitása Szécsényben.
1705. szeptember 13.
A törökországi Nikomédiában meghal Thököly Imre.
1705. szeptember 17.
Az országgyűlés rendi konföderációvá alakul és Rákóczi Ferencet a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választja.
1705. szeptember 25.
Az országgyűlés huszonnégy tagú senatust állít a vezérlő fejedelem mellé.
1705. október 8.
Rákóczi Szécsényből Erdélybe indul, hogy megakadályozza Herbeville és Rabutin seregeinek egyesülését, s beiktattassa magát a fejedelmi székbe.
1705. október 27.
Újabb béketárgyalás kezdődik angol és holland közvetítéssel I. József és Rákóczi megbízottai közt.
1705. november 4.
Bottyán János Dunaföldvárnál átkel a Dunán. A következő hetekben elfoglalja a Dunántúl nagy részét.
1705. november 11.
Rákóczi a zsibói szorosban vereséget szenved Herbevillé-től. Az erdélyi kuruc uralom összeomlik.
1705. december 15.
Az erdélyi rendek a segesvári országgyűlésen hűséget esküsznek I. Józsefnek.
1705
.Megjelenik KolozsvárottForgách Simon gróf Rákóczihoz írt ajánlásával – Zrínyi Miklós Török Áfium című röpirata.
Warou Dániel emlékérmeket készít a szécsényi országgyűlésről, a vallásbékéről, Rákóczi erdélyi fejedelemségéről.
1706. október közepe
Rákóczi Responsio című röpiratában válaszol a jezsuiták védelmére kelt hat nyugat-magyarországi vármegyének.
1706. november 6–7.
Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezereskapitányok a győrvári csatában legyőzik és elfogják Hannibál Heister császári tábornokot.
1706. november 22.
Rákóczi elfogatja Forgách Simon tábornagyot. (1710 végéig marad fogságban.)
1706. november 26.
Rákóczi hajdúszabadságot adományoz Gönc mezővárosnak.
1706. december vége
Rabutin tábornagy erdélyi serege Debrecenből megindul Budára.
1706
Rákóczi Munkácson posztógyártó manufaktúrát szervez.
1707. január 1.
Turóc vármegye emlékiratot állít össze a nemesi szabadságot ért sérelmekről, és az iratot a szomszédos megyéknek is megküldi.
1707. január 22-február 5.
Rozsnyón ülést tart a senatus.
1707. március 6.
I. József kinevezi Keresztély Ágost szász herceget esztergomi érsekké. (Méltóságát haláláig, 1725-ig viseli.)
1707. április 3.
Rác határőrcsapatok felégetik Kecskemétet.
Rózsahegyen evangélikus zsinat kezdődik.
1707. április 5–21.
Erdélyi országgyűlés Marosvásárhelyen. Beiktatják fejedelmi székébe II. Rákóczi Ferencet.
április 26.
A fejedelem Kolozsvárott megalapítja a Nemes Ifjak Társaságát.
1707. május 31—június 18.
Ónodi országgyűlés.
1707. június 6.
Turóc vármegye követeinek lekaszabolása.
1707. június 13.
A Habsburg-ház trónfosztása.
1707. július 5–25.
Károlyi Sándor sikertelenül ostromolja Aradot.
1707. augusztus 10–22.
Homonnán ülést tart a senatus, a cárral kötendő szövetség részleteiről tárgyal.
1707. szeptember 2.
XI. Kelemen pápa körlevélben szólítja fel a magyarországi katolikus papságot, hogy ne támogassa Rákóczit.
1707. szeptember 15.
I. Péter orosz cár és II. Rákóczi Ferenc fejedelem biztosai Varsóban szerződést kötnek.
1707. október 3.
Selmecbányán Hellenbach János báró, az alsó-magyarországi főbányagrófság adminisztrátora katonasággal töri le a rézpénz elértéktelenedése miatt kitört bányászsztrájkot.
Rabutin tábornagy császári sereggel Aradra érkezik, a következő hetekben ismét birtokába veszi Erdélyt.
1707. november 27.
A császárpárti főurak ülése Pozsonyban a nádor és az esztergomi érsek jelenlétében semmisnek nyilvánítja az ónodi trónfosztást.
1707. december 12.
A senatus, a vármegyei és a városi követek együttes ülése Kassán Rákóczi elnökletével dönt az adókivetés elveiről és a behajtás módjáról.
1707
Megjelenik Lőcsén az ónodi országgyűlésen törvényerőre emelt két hadi törvénykönyv, a Regulamentum universale és az Edictum universale.
Zsolnán megjelenik Krmann Dániel zászlószentelési beszéde: Actus inaugurationis vexillorum.
Párizsban megjelenik az első Rákóczi életrajz, Le Noble Histoire du Prince Ragotzi ou la guerre des mécontents című műve.
1708. június 15.
Rákóczi seregével Egerből a Vág felé indul, hogy Sziléziába törjön.
1708. július 11.
A császári sereg a flandriai Oudenaarde-nál súlyos vereséget mér a franciákra, akik ezután fokozatosan visszaszorulnak Franciaország területére.
1708. augusztus 3.
Siegbert Heister tábornagy Trencsénnél szétveri a kuruc fősereget; maga Rákóczi fejedelem is megsebesül.
1708. augusztus 20.
Jemeljan Ivanovics Ukraincev, I. Péter állandó követe Egerben jelentkezik Rákóczinál.
1708. augusztus 25.
Rákóczi fejedelem hajdúszabadságot adományoz Tarpának.
1708. szeptember 2.
Balogh Ádám ezereskapitány Kölesdnél győzelmet arat Nehem császári tábornok felett.
1708. szeptember 10.
Egerben meghal Ukraincev orosz követ.
1708. október 25.
A kurucok kiürítik az alsómagyarországi bányavárosokat.
1708. november 28—december 17.
Sárospataki országgyűlés.
1708. december 19.
Sárospatakon kivégzik az árulóvá lett Bezerédj Imre brigadérost és Bottka Ádám alezredest.
1708
Erdély felől országos pestisjárvány kezdődik; 1714-ig tart.
Mányoki Ádám, Rákóczi udvari festője, elkészíti első arcképét a fejedelemről.
1710. január 22.
Rákóczi Romhánynál megütközik Sickingen altábornaggyal. Mindkét fél győztesnek hirdeti magát.
1710. február 13.
Andrássy István tábornok feladja Lőcsét a császáriaknak.
1710. március
A hollandiai Gertruydenbergben béketárgyalások kezdődnek XIV. Lajos és a vele szemben álló szövetségesek megbízottai között.
1710. március 23.
I. József Stephan von Steinville tábornokot nevezi ki az erdélyi császári haderő főparancsnokává.
1710. június 12.
Az erdélyi senatus Rákóczi részvételével ülést tart Huszton.
1710. július
A kurlandi Mittauban hamis impresszummal megjelenik Brenner Domokos apát anonim röpirata a szabadságharc védelmében: Lettre d'un ministre de Pologne a un seigneur de l'Empire sur les affaires de la Hongrie.
1710. augusztus 10–20.
Szerencsen részgyűlést tart a senatus.
1710. szeptember 24.
Kuruc parancsnoka feladja Érsekújvárt Heister tábornagynak.
1710. Szeptember 26.
I. József gróf Pálffy János tábornagyot, horvát bánt nevezi ki a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1710. november 10.
Sárospatak meghódol a császáriaknak.
1710. november 14.
Pálffy János császári főparancsnok Károlyi Sándor kuruc főparancsnokhoz írt magánlevélben felajánlja a megbékélésről való közvetlen tárgyalást.
1710. november 21.
Gróf Bercsényi Miklós főgenerális Lengyelországba megy.
1710. november 25.
Károlyi Sándor Munkácson bemutatja Rákóczinak Pálffy János magánlevelét.
1710. december 9.
Károlyi Rákóczi engedélyével és utasítása szerint válaszol Pálffynak.
1710. december 10.
Eperjes kaput nyit a császáriaknak.
1710. december 17.
Pálffy János Pestről válaszol Károlyi Sándor december 9-i levelére.
1710. december 22.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Károlyival folytatandó tárgyalásokra.
1711. január 9.
Rákóczi Lengyelországba indul, hogy I. Péter cárral találkozzék.
1711. január 10.
Pálffy Debrecenbe helyezi át főhadiszállását, és tűzszünetet rendel el a Károlyival való tárgyalások idejére!
1711. január 21.
Károlyi Tégláson találkozik Pálffyval.
1711. január 31.
Rákóczi Vaján találkozik Pálffyval.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Rákóczival való tárgyalásokra.
1711. február 12.
A senatus ülése Salánkon.
1711. február 14.
A minisztertanács Bécsben kimondja, hogy a felkelés vezetőivel csak mint magánszemélyekkel lehet tárgyalni.
1711. február 21.
Rákóczi ismét Lengyelországba megy.
1711. március 14.
Pálffy és Károlyi Debrecenben megegyeznek a békekötés általános feltételeiről. Károlyi titokban hűségesküt tesz I. József királyra.
1711. március 26.
Károlyi a lengyelországi Stryjben tájékoztatja Rákóczit I. József békefeltételeiről.
1711. április 4.
Károlyi Szatmáron tájékoztatja a konföderáció képviselőit az udvar békefeltételeiről. '
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.
1711. április 17.
Bécsben meghal I. József király. Utóda öccse, III. Károly.
1711. április 18.
Rákóczi a lengyelországi Kukizowból kiáltványban szólítja fel a konföderátusokat a harc folytatására.
1711. április 25.
A rendi konföderáció gyűlése Szatmáron kész elfogadni a király kegyelmét.
1711. április 26.
A kuruc tisztikar hűséget esküszik a királynak.
1711. április 30.
A szövetkezett rendek és a király képviselői Szatmáron aláírják az április 29-én kelt békét.
1711. május 1.
A majtényi síkon a kuruc csapatok leteszik a zászlót.
1711. május 12.
Rákóczi Jaworówban találkozik I. Péter cárral.
1711. május 13.
Rákóczi nyílt levélben tiltakozik a szatmári béke ellen.
1711. május 20.
Eleonóra régenskirályné megerősíti a szatmári békét.
1711. május 23.
I. Péter cár elismeri III. Károly örökösödését.
1711. június 24.
Munkács kuruc őrsége feladja a várat.
1711. július 8.
A Prut menti csatában a törökök győznek I. Péter cár serege felett.
1711. július 20.
III. Károly Barcelonában ratifikálja a szatmári békeokmányt.
1711. augusztus 15.
A Rákóczival emigrált kuruc főemberek java része elfogadja a szatmári békét és hazatér.
1711. október 12.
III. Károlyt VI. Károly néven német-római császárrá választják.
1711. november 19.
Rákóczi és kísérete Danckába költözik.
1712. március
Korponay Jánosné Géczy Julianna (a „lőcsei fehér asszony”) többeket Rákóczi-párti felkelés előkészítésével vádol meg; mivel vádját bizonyítani nem tudja, bíróság elé állítják.
1712. július vége
Az országgyűlés elfogadja azt a törvényjavaslatot, amely Rákóczit és még bujdosásban levő társait hazaárulóvá nyilvánítja és száműzi, továbbá semmisnek nyilvánítja a szabadságharc országgyűlési végzéseit.
1712. november 9.
Rákóczi Danckából Anglia érintésével Franciaországba indul.
1712
Mányoki Ádám Danckában megfesti Rákócziról az ismert arcképet.
1713. február 13.
XIV. Lajos fogadja a Párizsba érkező „Sáros grófját” (II. Rákóczi Ferencet).
1714. április 28.
III. Károly rendeletben érvényteleníti a protestáns vallásgyakorlatban és az egyházi tulajdon vonatkozásában II. Rákóczi Ferenc idején hozott változtatásokat.
1716. december 24.
II. Rákóczi Ferenc Grosboisban megkezdi Vallomásai (Confessio peccatoris) írását.
1717. március 24.
Pápai János, Rákóczi portai ügyvivője, Párizsban átadja Rákóczinak III. Ahmed szultán meghívólevelét.
1717. június 18.
A császári sereg megkezdi Belgrád ostromát.
1717. augusztus 16.
Savoyai Eugén herceg Belgrád alatt legyőzi Khalil pasa nagyvezír felmentő seregét.
1717. augusztus 17.
Musztafa pasa feladja Belgrád várát.
1717. augusztus 22.
A császári sereg bevonul Belgrádba.
1717. szeptember 5.
A Porta békeajánlatot tesz a császárnak.
1717. szeptember 15.
Rákóczi Marseille-ben hajóra száll, hogy bekapcsolódjék az Ausztria és a Porta között folyó háborúba.
1717. október 10.
Rákóczi megérkezik Gallipoliba.
1717
A Rákóczit Törökországba kísérő Mikes Kelemen megkezdi levélformában írt naplófeljegyzéseit.
1718. január 4.
III. Ahmed szultán Drinápolyban fogadja II. Rákóczi Ferencet.
1719. július 16.
A Porta Rákóczi Ferencet és társait a kis-ázsiai Jenikőibe telepíti.
1735. április 8.
Meghal Rodostóban II. Rákóczi Ferenc.
1739
Hágában megjelenik Brenner Domokos összeállítása, a Rákóczi-szabadságban történetéről: Histoire des révolutions de Hongrie, benne Rákóczi fejedelem Emlékiratai.
1846. február 15.
Hector Berlioz bemutatja a Nemzeti Színházban a Rákóczi-indulót.
1906. október 29.
II. Rákóczi Ferenc hazahozott hamvainak temetése Kassán.
1913.
Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi.

Tartalomjegyzék

Makkai László

A szerencsi országgyűlés

A harcok elhúzódása kívánatossá tette, hogy tisztáztassék a jogcím, amelyen Bocskai engedelmességet igényelhet s engedetlenséget büntethet. Királlyá választása csak a hajdúk és a prédikátorok fejében fordult meg, a rendek soraiban nem merült fel a Habsburgok trónfosztásának gondolata. Így valamilyen átmeneti megoldást kellett keresni, s Szerencsen, Bethlen Gábor javaslatára, Bocskait Magyarország fejedelmévé választották, elsőként abban a sorban, amelyben majd Bethlen, Thököly, Rákóczi követi.

Bocskai hivatástudata

A 17. századi Európa egysége s ezen belül kettőssége tükröződik Cromwell és Bocskai, a levellerek és a hajdúk hasonlatosságaiban és különbségeiben. Nyilvánvaló, hogy a magatartás hasonlatossága mögött a társadalmi tartalom különbsége döntötte el azt, hogy Bocskai politikája, noha a korabeli közép-kelet-európai nemesi-rendi reformkísérletek közül a legmerészebb, a legelőremutatóbb volt, s a rendiség társadalmi bázisának kibővítésévei és a szomszédos rendiségekkel való szövetkezéssel egy évszázadra olyan útmutatást adott, amelyet Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc még tovább is próbáltak építeni, eredendően nem lehetett elegendő arra, hogy Magyarország számára a polgári átalakulás felé vezető utat megnyissa. A nemesi alkotmányosságból nem vezetett egyenes út a polgári alkotmányosságba. Nyugat- és Kelet-Európa nagy részén egyaránt közbeiktatódott a feudális abszolutizmus hosszabb-rövidebb fázisa. Magyarország számára csak az volt a kérdés, hogy önállóan járhat-e ezen az úton, vagy pedig a Habsburg-dinasztia rendi országaiból összekovácsolandó birodalom keretei és korlátai között.

Bethlen második hadjárata

Bethlen támadásának messze kiható történelmi jelentősége volt: a magyar önálló államiságot az adott lehetőségek korlátain belül átmentette, s ezzel megvetette a későbbi rendi szabadságharcok alapjait, a Rákóczi-szabadságharccal befejezőleg.

R. Várkonyi Ágnes

Zrínyi száz napja

Az évszázadnak egyik nagy magyar politikusa szállt vele sírba, történelmünk válságos pillanatában. Átfogta kora legfontosabb feladatait. Az állandó hadsereg, a nemesség megadóztatása, a közhatalmi jobbágyvédelem még sokáig a magyar állam korszerűsítésének alapvető feltétele lesz. Két évtized múlva, ahogyan ő is tervezte, a török kiűzését nemzetközi koalíció hajtja majd végre. Országegyesítő elképzelését, azt, hogy a magyar államot ne a Mohácsnál összeomlott középkori kereteket felelevenítve, hanem Erdéllyel és Horvátországgal szoros konföderációt teremtve szervezzék újjá, majd II. Rákóczi Ferenc kísérli meg megvalósítani.

Benczédi László

A felső-magyarországi kuruc fejedelemség

Mi a magyarázata annak, hogy – mit az számos megnyilatkozásból tudjuk – a Rákóczi korabeli nemesség egy része később ellenérzéssel emlékezett vissza Thököly fejedelmi korszakára, s amikor a törvények betartásának szükségességére figyelmeztették Rákóczit, éppen Thököly példájának a követésétől óvta a vezérlő fejedelmet?

A felkelés bukása

Hiszen amilyen mértékben hanyatlott, majd bukott alá az első kuruc felkelés zászlaja, olyan mértékben derült ki, hogy a Habsburg-abszolutizmus csak a viszonyok kényszerítő nyomására, ideiglenesen hátrált meg az 1680-as évek fordulóján, s ment át újabb előnyomulásba, mihelyt erre a viszonyok alkalmassá váltak, már a nyolcvanas évek derekán. Így lett a Thököly-felkelés a maga török kapcsolataival ellentmondásos hagyománya, de mégiscsak szerves előzménye a majdan új körülmények között, változott és tisztultabb történelmi helyzetben kibontakozó Rákóczi-szabadságharcnak.

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

  • A Rákóczi-birtokok földesúri kezelésben levő tartozékai viszont megfogyatkoznak. 1651-ben Lorántffy Zsuzsanna a Gömör vármegyei majorsági földeket jobbágyainak árendába adja, 1669-ben pedig Báthori Zsófia megengedi, hogy a szilágysomlyói uradalom majorföldjeit a kaszálókkal, halászóvizekkel s erdőkkel együtt jobbágyai felosszák, és „annak hasznát ususát vehessék”.[1] 1670, majd 1683 után több majorságban megáll ugyan az élet, az ecsedi uradalom épületei romba dőlnek, a munkácsi uradalom szántói elgazosodnak, de a fiatal Rákóczi majd nagy energiával kezdi meg újraépítésüket, követve a Károlyiak, Bercsényiek szívós majorépítő igyekezetét.
  • II. Rákóczi Ferenc majd sokoldalúan mérlegeli a szőlőmunka minőségét, sőt a bérezési rendszert már úgy alakítja ki, hogy a munkaerő-kínálat időszakos hullámzását is figyelembe veszi, és szigorúan megköveteli, hogy minden percet kihasználjanak. Aki rosszul kapál, büntetést fizet. Elcsapja az udvarbírót, ha a jobbágyokat a maga hasznára terheli, és a terméseredményekről kimutatásokat kíván.
  • Az egyes szőlőket szakmánybérben kiadva műveltetik meg, és ez Rákóczi bodrogkeresztúri „majorságh szőlőinek” vincelléri elszámolása szerint többe kerül, mintha az egyes munkálatokat – a nyitást, metszést, első kapálást, forgatást, „igazítást”, „harmadlást” – alkalmi napszámosokkal végeztetnek.

A földesúri officinák és kereskedelem

  • II. Rákóczi Ferenc regéci üveghutájában, évi 100 forinttal támogatva a vállalkozót, 3 ezer darab üvegholmit – poharat és különböző minőségű „karikákat”, ablakszemeket – termeltet.
  • A század végén Károlyi Sándor, Bercsényi Miklós, Pálffy János, Erdődy György, II. Rákóczi Ferenc bor-, marha-, só- és sörkereskedelmi ügyleteket bonyolított le.

Az indusztriálkodó földesúri gazdaság fejlődési határai

  • Pl. Rákóczi Ferenc a serfőző üzem bővítésével egy időben bocsát „árendára” falvakat (1668, 1669). Podhering lakóit felmenti a mezőgazdasági munkák alól, Viszont serfőző mester keze alatt kell a már összetett üzemegységet alkotó „serfőző ház” számára dolgozniok.
  • A bérmunka helyenkénti növekedése_is a gazdaság ipari létesítményekkel való bővítésével van összefüggésben – amint azt korszakunk elején a Zrínyi-birtokon, korszakunk végén a vas- és üveg-officínát létesítő, az üzemszerű sörfőzést külföldről behívott szakemberekkel űző II. Rákóczi Ferenc gazdaságában látjuk.
  • Él a Verlag-rendszer kezdetleges formája: Thököly bizonyos „Izmail” vállalkozóval sörfőzésre, II. Rákóczi Ferenc majd Hutnik Tamás üvegművessel üveggyártásra köt megállapodást.

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

A bor tehát a Dunántúlon az egész török koron át kitartott, és tartotta is valamennyire a magyarságot, bár a balkáni jövevények közül is sokan műveltek szőlőt; az utóbbiakat azonban a felszabadító háború – de főleg a Rákóczi-szabadságharc – kisodorta.

Irodalmi stílusok és műfajok

A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz. Ez utóbbi már egykorú eseményt örökít meg, akárcsak az eredetileg kimondottan publicisztikai célt szolgáló históriás ének. Ilyenek minden barokk stílusdíszítmény nélkül is sűrűn keletkeztek, főleg az ország protestáns vidékein, s a 17. század második felében is (II. Rákóczi György moldvai hadjáratáról, Erdély pusztulásáról, Rákóczi László szerencsétlen végű váradi kalandjáról, Czeglédi István kassai prédikátor haláláról, Debrecen császári megsarcoltatásáról stb.). A késő reneszánsz e műfajának szívós továbbélése nem akadályozta, hogy éppen a prózai történetírásban ne tűnjék fel egy líraibb, vallomásszerű hang, először Kemény János önéletírásában (1658), amely már Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen és Árva Bethlen Kata lírai prózáját előlegezi.

Wellmann Imre

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

A teljes cikk.

Költözők és költöztetettek

  • A császáriak által a magyarok ellen uszított rácok öldöklő pusztítása annyiban is hozzájárult a Délvidék lakosságának megfogyatkozásához, hogy sokan nem várták be a fenyegető veszedelmet, hanem elköltöztek előle észak felé. Tolna megyében visszamaradt ugyan falvanként 8–12 házra való magyar, s Rákóczitól összetömörülésre kért engedélyt, abban bízva, hogy egyesült erővel védekezni tudnak a rajtaütések ellen; a többi nép azonban jobbnak látta továbbállni. Különben maga a fejedelem hagyta meg a Duna–Tisza közi falvak lakóinak, hogy Kecskemétre költözve magukat jó sánccal „erőssen környül vönnék”, úgy oltalmazzák magukat „az ráczok fene kegyetlensége és indulattya”[2] ellen.
  • Rákóczi hívei állapították meg 1708-ban, hogy Bihar és Szabolcs megye, Szatmárnak egy része, a hajdúvárosok, a Kunság és a Tisza-hátság pusztán állnak; hogy 1709 tavaszára kis- és nagykunok „igen elfogytanak”,[3] s a megmaradtak sem lakhatnak falujukban. Nemcsak vérveszteség s a veszedelem elől való menekülés rejlett az adott területek népességének megfogyása mögött. Bujdosásra késztetett az is, ha kuruc csapatok mértéktelenül kiélték a vidék erőforrásait. Ugyancsak elriasztó hatású volt, ha a munkára maradt kevés férfiból is katonának kellett adni. Ez elől Abaújban számos falut elhagyott a nép, ”készebb lévén az erdőben lappangani”.[4] Gömör és Zemplén megyében is a helységek egész sora állt pusztán, hasonlóképp a Szepességben, s ha egyik-másikban „még maradt is valamely lakos, hallván”, hogy hajdúszedők közelednek, „ki a tizenhárom. városba ki Lengyelországba menekült”.[5] Ugyancsak szétoszlásra bír a természetben kivetett hozzájárulás, akár jelentősebb helységeket is. De nemhiába húzódozott tőle Rákóczi a végsőkig, a pénzbeli adó váltja ki a népben leginkább az előle való kitérést. Mihelyt megzöldül az erdő, az adószedők a parasztságnak hűlt helyét találják. Miután Abaúj megye már a porták szerint kirótt terhet „egészen vetette a kevés jobbágyság nyakába”, azt hordozni nem bírván, „kényteleníttetik a szegénység eloszlani”.[6] A behajtás elől Szabolcs és Szatmár megye „hallatlanul” kezd szétszéledni, ennek „közel 40 faluja egészen elment, Máramaros és Bihar vármegyére vonódtak. Szabolcs vármegye is éppen csak agonizál, egyre-másra csak megyen.”[7] Már a bomlás jele, hogy ugyanitt 1710-ben el kell rendelni: a helységekben napnyugtától őrséget tartsanak, mert lakóik házukat elhagyva, szinte nap mint nap más megyékbe, csak általuk ismert helyekre költöznek.

A pestis pusztítása

A földönfutásba hajszoló tényezők között a szabadságharc utolsó éveiben jelentős szerephez jutott a pestisjárványtól való iszonyodás. A ragály török és lengyel földön már 1707-ben felütötte a fejét. Rákóczi már ekkor őröket rendelt a lengyel határra; a jövevények két-három heti vesztegzár alá kerültek, s ennek leteltével csak ruhájuk s egyéb holmijuk megfüstölése után folytathatták útjukat. 1708-ban Temesvár környékén tört ki a járvány, s továbbterjedt a császári kézen levő Erdélyre, állítólag vándorcigányok révén. 1709 elején, valószínűleg rác portyák közvetítésével, az Alföld déli részén is jelentkezett, s nyár végére az egész síkságot, fel a Tisza mentét s Felső-Magyarországot is hatalmába kerítette. Az 1710. esztendő elején, kemény téli időben, valamennyire alábbhagyott pusztítása, de azután annál hevesebben dühöngött, az ország nyugati, északnyugati részeire is elhatolt. Bécs lezárta az osztrák határt; Pozsonyban létrejött az első magyarországi egészségügyi bizottság. Fertőzött helyek köré kordont vontak, s az onnan jövőket csak negyven napi vesztegzár után engedték tovább. Rákóczi saját orvosát, Lang Jakab Ambrust, ki egyúttal a kuruc hadsereg tábori főorvosa volt, küldözgette híveihez.

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

A török kiverése után, majd miután a Rákóczi-szabadságharc is véget ért, sürgető kérdés volt Bécs számára: mekkora népesség fölött nyert rendelkezést Magyarország kiteljesedett területén, s főképp mekkora annak teherbíró képessége?

Természetes szaporodás

A történelem tanúsága szerint a nagy vérveszteségeket, mintegy természetes ellenhatásként, fokozott ütemű regenerálódás szokta követni. Még hangsúlyosabbá vált ez a Rákóczi-kort lezáró, pusztító pestis után, mely elsősorban a népesség kevésbé ellenálló s a reprodukció szempontjából kevésbé számottevő részét ragadta magával.

Önkéntes bevándorlás

A Rákóczi-szabadságharc után újult erővel folytatódott azoknak a népeknek a beköltözése, melyekből már hosszabb idő óta jelentős számú lakosság élt a Kárpát-medencében.

Külföldiek betelepítése

A Rákóczi-szabadságharc kitörésével a hadi események martaléka lett a sváb települések legnagyobb része.

Belső áttelepülés

  • Ahogy azonban a Rákóczi-szabadságban során a visszahódított országrész is hadszíntérré változott, nemcsak az újjáteremtő igyekezet eredményei lettek számos esetben ismét pusztulás martalékává, hanem az ország felső részeiről dél felé irányuló népáramlás is – amint már láttuk – nagyrészt visszájára, a rácok elől való menekülésbe fordult.
  • Míg a visszafoglaló háború, még inkább a Rákóczi-szabadságharc során kényszerűségből jobbára enyhült az úri elnyomás, a szatmári béke után mind nagyobb súllyal nehezedett a földesúri hatalom az egykori királyi Magyarország népére.

Földesúri gazdálkodás az ország nyugati, északi és keleti részén a visszafoglaló háború időszakában

Nem tudományosnak tekintett nézetekre építve, hanem a gyakorlatból kiindulva igyekezett a hagyományos gazdálkodást eredményesebbé tenni a korszak két gazdasági utasítása. Az egyiket Thököly adta ki (Bajomy János jószágigazgató megfogalmazásában) a felszabadító háború kezdő idejében, a másik Rákóczinak előzményekre épülő szőlőművelési szabályzata a 17. század végéről. Mindkettő nagy gondot fordít a földesúri jövedelmek gyarapítására, de míg az utóbbi a célt mindenekfölött azáltal kívánja elérni, hogy a felfogadott szőlőmunkás szabott bére fejében megfelelően dolgozzék, Thököly a gazdatisztek, nadály természetű ispánok, kocsmárosok és torkos, borozó bírák szegény népet húzó-vonó csalárdságai ellen lép föl. Megkívánja, hogy semmi szántóföld ne maradjon pusztán, hanem elég gabonát vessen az uradalom, ne pedig a jobbágyokon kelljen „meghúzni”, ami a majorságból is kitelhet. Ismét őértük emel szót, midőn meghagyja, hogy nem kell őket erejükön felül heti soros szolgálatra kényszeríteni. Az udvarbíró legyen a parasztok között, mégpedig józanon, „kinek kinek becsületét érdeme szerint megadja, a szegény emberek szavát mindvégig csendesen meghallgassa, azt megértvén, amiben kívántatik és illendő [=őket megillető] lészen, tehetsége szerint oltalmazza, segítse, előle el ne nógassa vagy kergesse, magát szép csendesen, emberségesen viselje”.[8] Thököly utasítása sokoldalú gondoskodással a mezőgazdaságnak szinte egészét átfogja, s közben arra is felhívja a figyelmet, hogy a szegény ember a maga jobb gondviselésével nemegyszer jobb eredményt ér el gazdaságában a földesúrinál. Az erdők Védelmében tiltja, hogy a pásztorok az odahajtott jószág számára fákat legallyazzanak. Mivel makkból gyakran nem terem elég, kiegészítésül meghagyja tök termesztését a sertések hizlalására. Az igásökrök téli tartására meleg hídlásos, jászollal ellátott ól építését rendeli, hogy etetésükben ne legyen fennakadás. A rét gaztól, bokroktól, tövistől való megtisztítását ugyancsak előírja. Hangsúlyozza, hogy a jó gazdaságnak jelei között „majd első a földnek ugaroltatása”,[9] kétszer, helyenként háromszor kell szántani, s az elsoványodott földet, mint a szőlőt is, trágyázni. Följegyezni rendeli: mennyit vetettek, tiszta magból s a maga idejében, a szántóföld melyik táblájába; szükséges, hogy jól beboronálják, majd a vetést füvében tisztítsák; s ha végbement az aratás, a kereszteket gabonanemenként s táblánként összeírják. Minden táblán válasszanak ki egy közepes kévét, s próbacséplés útján következtessenek az ereszthetőségre. A lábakra állított és jól befödött asztagokba följegyzés kerüljön: hány keresztet s dézsmás vagy majorsági termést foglalnak-e magukba, és ha ez utóbbit, melyik tábláról s melyik évből. A kicsépelt gabonát jó garatos rostán gyakori szeleltetéssel kell portól s más tisztátlanságtól megszabadítani. Gondot fordít az utasítás a gyümölcsfák oltására, a gyümölcsös felújítására is. Meghagyja, hogy a hordókról is följegyezzék: dézsmabor van-e bennük vagy pedig melyik urasági szőlő mely részének melyik évből való termése. Előírja a számadások készítésének módját is, külön rovatokkal bevételnek, kiadásnak, maradványnak. Egészben véve Thököly utasítása a hagyományos gazdálkodásnak több vonatkozásban javító igyekezettől áthatott, érett változatát képviseli, s külön kiemelést érdemel, hogy már bevezető mondatában szót emel a sors áldó és sújtó akaratába való fatalista beletörődés ellen: „Az isteni gondviselés nem zárja ki az emberit.”[10]

Rákóczi szőlőművelési szabályzatából elsősorban azok a károk tűnnek ki, melyeket szőleinek hanyag kezelés miatt kellett elszenvedniük. Nagy hírű tarcali szőlője „sok álnok vincellér és csalárd munkások”[11] keze alatt szomorú állapotra jutott. A záporok lemosták termőföldjét, a tövek homlítás hiányában megritkultak, ami megmaradt belőlük, elsoványodott, szőlőilonca és lisztharmat is kárt tett bennük. 1699-ben pedig kapálatlan, karózatlan és kötözetlen, szinte parlagon maradtak, nagy gaz s majdnem karvastagságú nyárfák nőttek bennük, a Vincellér káposztát, kukoricát és répát termesztett a szőlő között magának. A szabályzat ennek megtiltásán kívül meghagyta, hogy évenként újítsák meg a szőlőgyepűt, 7–8 arasznyi karókat tizenöt esztendeig is használjanak, száraz kötözőfüvet bőven gyűjtsenek, a kapálást háromszor, gondos, hozzáértő módon végezzék.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

Schröder terveit Tabor feltámasztására az Udvari Kamara nem támogatta; a tönkrejutott vállalkozó félreállítva, a magyarországi Szepesi Kamara tanácsosaként halt meg. Ötletekben oly gazdag életének utolsó javaslatát, a bombagyártás meghonosítását Magyarországon névrokona, Sréter János brigadéros valósította meg a Rákóczi-szabadságharc alatt.

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • Ami pedig a bányák jövedelmezőségét illeti, a közvélemény kifejezőjeként a labanc érzelmű Zweig János Kristóf selmeci bányamester naplóját idézhetjük a Rákóczi-szabadságharc éveiből: „Míg a támadók ezeket bírják, mindig lesz eszközük a háború folytatására.”[12]
  • A kuruc senatus 1707. januári rozsnyói ülésének iratai szerint 1706-ban Magyarország II. Rákóczi Ferenc fejedelem uralma alatt álló területén 67 vashámor működött, és ezek egyévi termelése 26 800 bányavárosi mázsa (azaz mintegy 1600 t) volt. Ha ehhez hozzávesszük a kuruc nyilvántartásból valamilyen oknál fogva kimaradt magyarországi, valamint az ekkor számba nem vett erdélyi hámorokat is, valamennyivel magasabb eredményhez juthatunk, de a vashámorok száma így sem haladja meg a százat, évi termelésük pedig aligha lépte túl az 50 ezer mázsát. A hámorok túlnyomó többsége a Szepes-Gömöri Érchegységben volt; említésre méltók még a Garam völgyében a Kamara rhónici, északkeleten a Rákócziak munkácsi uradalmi vasműve, továbbá Erdélyben a vajdahunyadi, torockói és csíki hámorok.
  • Rákóczinak is azt jelentették a bányavárosokba küldött biztosai: „nem tudjuk, nem is hisszük, hogy volna valaki az országban, aki alaposan ismerné a vasöntés mesterségét.”[13]
  • Tudunk néhány textilmanufaktúra-alapítási tervről, de ezek közül csak II. Rákóczi Ferenc munkácsi posztómanufaktúrája jutott el a megvalósulás küszöbére: 1706-ban felépült egy kallómalom, egy feszítőráma és tizenöt ház a munkások számára, de hogy az üzem megindult-e, nem tudjuk.
  • Kollonich Lipót érsek ugyan, amint ez az Eimichtungswerkből kitűnik, felfigyelt rá, hogy Magyarországon – nyilvánvalóan török hatásra – igen nagy a szattyán és a karmazsin iránti kereslet, s hogy ezt a török kiűzése következtében már csak importtal lehet kielégíteni. Ezért a szattyánbőr- és karmazsingyártás meghonosítását javasolta az erre alkalmasnak tartott Buda és Székesfehérvár közötti területen, hangsúlyozva, hogy egyelőre még a helyszínen vannak a hozzáértő török mesteremberek. Az ésszerű javaslat nem valósult meg, s húsz év múlva II. Rákóczi Ferencnek Isztambulból kellett török tímárokat hozatnia, amikor Huszton karmazsinkészítő műhelyt állított fel; az itt gyártott csizmák silány minőségét sejteti a fejedelem Nemesi Testőrségének irataiban olvasható megjegyzés: „ha ugyan karmasinnak mondhatja az ember, vagyis meri mondani.”[14]

R. Várkonyi Ágnes

A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc (1686–1711)

A teljes tanulmány.

A Habsburg-abszolutizmus berendezkedése Magyarországon (1686–1703)

A teljes fejezet.

Az 1687–1688. évi országgyűlés

A teljes cikk.

A balkáni hadjárat

A teljes cikk.

Erdély: Diploma Leopoldinum

A teljes cikk.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

A teljes cikk.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A teljes cikk.

Magyarország gazdasága a 17–18. század fordulóján

A teljes fejezet.

MezőgazdaságWellmann Imre

A teljes alfejezet.

Paraszti gazdálkodás a „királyi Magyarországon” és Erdélyben a török kiverése idején

A teljes cikk.

Földesúri gazdálkodás az ország nyugati, északi és keleti részén a visszafoglaló háború időszakában

A teljes cikk.

A táj átalakulása és a mezőgazdaság új megalapozása a töröktől visszahódított országrészen

A teljes cikk.

Bányászat és iparHeckenast Gusztáv

A teljes alfejezet.

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A teljes cikk.

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

A teljes cikk.

A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegység

A teljes fejezet.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A teljes cikk.

Változások a városfalak mögött

A teljes cikk.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

A teljes cikk.

A végvári katonaság végnapjai

A teljes cikk.

A Határőrvidék katonaparasztsága

A teljes cikk.

Az országos ellenállás kibontakozása

A teljes fejezet.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A teljes cikk.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

A teljes cikk.

A népi kurucság mozgalmai (1702–1703)

A teljes cikk.

Szabadságharc az állami önállóságért

A teljes fejezet.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

A teljes cikk.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A teljes cikk.

Magyarország és az európai háborúk

A teljes cikk.

Az első konföderáció és az Udvari Tanács

A teljes cikk.

Erdély

A teljes cikk.

Diplomácia és hadsereg

A teljes cikk.

Küzdelmek a korszerű magyar állam megteremtéséért

A teljes fejezet.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

A teljes cikk.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

A teljes cikk.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A teljes cikk.

Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben

A teljes cikk.

Rendi-vármegyei ellenzék és az ónodi országgyűlés

A teljes cikk.

A magyar diplomácia a nemzetközi elszigetelődés ellen

A teljes cikk.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

A teljes cikk.

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

A teljes cikk.

„ad pacem universalem” vagy „fegyver által való meggyőzetés”

A teljes fejezet.

A trencséni csata és a sárospataki országgyűlés

A teljes cikk.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A teljes cikk.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

A teljes cikk.

A szatmári megegyezés

A teljes cikk.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A teljes cikk.

Mezőgazdaság és ipar a Rákóczi-szabadságharcban

A teljes fejezet.

MezőgazdaságWellmann Imre

A teljes alfejezet.

A szabadságharc mezőgazdasági erőforrásai

A teljes cikk.

Visszaeső agrártermelés

A teljes cikk.

A kimerülés felé

A teljes cikk.

IparHeckenast Gusztáv

A teljes alfejezet.

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

A teljes cikk.

Fejlődési alternatívák harca

A teljes fejezet.

Szabadságharc és társadalmi teherbíró képesség

A teljes cikk.

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A teljes cikk.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

A teljes cikk.

Polgárság és értelmiség

A teljes cikk.

Művelődéstörténet (1686–1711)

A teljes fejezet.

Korszerűség és hagyomány

A teljes alfejezet.

Művelődés és országegység

A teljes cikk.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A teljes cikk.

Életmód, testkultúra, egészségügy

A teljes cikk.

Állam és művelődés

A teljes alfejezet.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

A teljes cikk.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

A teljes cikk.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A teljes cikk.

Szellemi kultúra

A teljes alfejezet.

Vallások és világnézetek

A teljes cikk.

Tudományok

A teljes cikk.

Történetírás, nemzeteszmék

A teljes cikk.

Dráma, próza, vers

A teljes cikk.

Művészetek

A teljes cikk.

Népi kultúra, népművészetek

A teljes cikk.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A szatmári békekötéssel hosszú időre lezárult azoknak a kísérleteknek, a Bocskai Istvántól II. Rákóczi Ferencig egymást követő szabadságharcoknak a sorozata, amelyeknek legfőbb célja az volt, hogy Magyarországot függetlenítsék az osztrák Habsburgok uralma alól.

A magyar rendek már 1687-ben lemondtak a szabad királyválasztásnak addig is csupán formális jogáról, nemkülönben az Aranybullában biztosított ellenállási jogukról, elismerték a Habsburgok férfiágának örökösödési jogát a magyar királyi trónra. Ezt a jogot 1723-ban a nőágra is kiterjesztették, kimondva egyben Magyarországnak és az Osztrák Ház többi országának elválaszthatatlan és megoszthatatlan birtoklását. Magyarország is örökös országa lett a Habsburgok birodalmának, államjogilag ugyanolyan, amilyen Ausztria, Csehország és a többi kisebb-nagyobb ország volt, amelyeket összefoglalóan osztrák-cseh örökös tartományoknak, avagy egyszerűen csak örökös tartományoknak szoktunk nevezni.

Ha államjogi alapja nincs is annak, hogy Magyarországot 1687, illetve 1723 után ne tekintsük a Habsburgok Örökös tartományai közé tartozónak, mégsem volt helytelen, hogy az ország a Habsburg örökösödés elfogadása után sem tekintette magát annak. Ha de jure nem is, de facto lényeges különbség volt ugyanis közte és a többi örökös tartomány között, és ez a különbség elsősorban éppen a Bocskaitól Rákócziig tartó szabadságharcoknak volt a következménye. Különösen az utolsó nemzeti fejedelem szabadságharcának, amely pedig a majtényi síkon minden külső jel szerint olyan szomorú kudarccal ért Véget.

A Habsburgok osztrák birodalma, amely a 18. századi Európára oly jellemző területszerző háborúk során határait nyugaton, keleten és délen egyaránt messzire kiterjesztette, és az európai politikát irányító nagyhatalmak sorába emelkedett, a legtöbb európai országhoz hasonlóan abszolút monarchia volt. Minden abszolút monarchia, a Habsburgoké is, a feudális gazdasági és társadalmi rendre épült, annak államformája, hatalmi szervezete, fenntartója és védelmezője volt, Ez azonban nem zárta ki azt, hogy összeütközésbe kerüljön a feudális uralkodó osztályokkal, hogy hatalmi harcot vívjon a nemesi renddel. Az abszolút hatalomra törő uralkodónak és a jogaira és kiváltságaira alapozott hatalmát megtartani akaró nemesi rendiségnek a küzdelmét nevezzük rendi dualizmusnak.

A rendi dualizmus kezdete egyidős a feudális monarchiák kialakulásával, az uralkodó századokon keresztül váltakozó sikerrel küzdött a nemesi rendiséggel. A küzdelem Európában a 18. századra – vagy ebben a században – minden abszolút monarchiában az uralkodó javára dőlt el, sikerült a nemesi rendiséget a hatalomból többé-kevésbé kiszorítania, anélkül azonban, hogy a feudális gazdasági és társadalmi rendet alapvetően megváltoztatta volna. Ez történt a Habsburgok abszolút monarchiájában is, de nem egyformán történt az osztrák-cseh örökös tartományokban és Magyarországon.

Az osztrák-cseh tartományokban már a 17. század első felére sikerült az uralkodónak a nemesi rendiséget a hatalomból kiszorítania. A magyar nemesi rendiséggel szemben is ért el sikereket. Felszámolta például a rendi anarchiát, amely annak idején Mohács legfőbb oka volt. A magyar rendeket megtörni azonban nem tudta. Szerepe volt ebben a töröknek, Erdélynek, a törökre és Erdélyre támaszkodó szabadságharcoknak, de közrejátszott ebben az is, hogy az uralkodó milyen módon lépett fel, milyen eszközöket alkalmazott a rendiséggel szemben. Mert az abszolutizmus politikája a rendi dualizmus évszázados küzdelmei, hatalmi hullámzása során nem maradt mindig ugyanaz. Többször változott a Habsburg-abszolutizmus jellege, a magyar rendiséggel szemben folytatott politikája is.

A szatmári békekötés utáni Habsburg-abszolutizmus egészen más volt, mint I. Lipóté, amely Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát kiváltotta. Sokkal enyhébb, sokkal józanabb.

II. Rákóczi Ferenc sorsa

A teljes cikk.

III. Károly első török háborúja

1717 júniusában az új fővezér, Khalil pasa újból nagy sereggel indult Magyarország ellen. De jelentős erőket vont Össze Savoyai Eugén is, és körülkerítette Belgrádot. A vár felmentésére érkezett nagyvezír seregét augusztusban véres ütközetben megverte, mire az őrség megadta magát. Belgrád, a régi Nándorfehérvár, újra keresztény kézre került. Egész Európa ünnepelte a savoyai herceget.

A belgrádi eseményekkel körülbelül egy időben Moldván keresztül, a moldvai vajdával együtt, vegyes lovassereg – tatárok, törökök, moldvaiak stb. – tört be Erdélybe, végigdúlta a Szamos és a Maros mellékét, majd magyarországi területekre is átcsapott, Belgrád elfoglalásának hírére azonban sietve kivonult. Ez a betörés, amelyben külföldre menekült kurucok is részt vettek, a föld népe körében is sokat ártott a Rákóczi-emigráció ügyének.

A területi integritás sérelme

Azzal, hogy egy Mohács előtti területeit visszanyert Magyarország milyen adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, nyilván tisztában voltak a Habsburg Birodalom vezetői I. Lipót udvarában ugyanúgy, mint III. Károlyéban, majd Mária Teréziáéban. Politikájuk azonban hosszú ideig arra irányult, hogy ezeket az adottságokat és lehetőségeket a birodalom javára anélkül használják ki, hogy Magyarország az általuk megengedhetőnek tartottnál jobban megerősödjék, hogy a saját lábán is megálljon, s elszakadjon a birodalomtól. A 17. század szabadságharcai, nem utolsósorban pedig II. Rákóczi Ferencé, már a 18. században, eléggé bebizonyították, hogy erre indokoltan számíthatnak.

Erdély és a Partium különállása

Tudjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc is milyen fontosságot tulajdonított az Erdélyi Fejedelemségnek.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

Az 1722-ben összehívott országgyűlés azzal kezdődött, hogy a rendek elfogadták a Pragmatica Sanctiót. Szluha Ferenc nádori ítélőmester, korábban Rákóczi bizalmas híve, most Pálffy Miklós nádor embere mondta az alsótáblán cirádás latin nyelven a terjedelmes indoklást.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A rendek képviselői az országban dúló pestisjárvány miatt lassan gyülekeztek, első ülésüket csak május 2-án tartottak. Közben a koronát is lehozták Bécsből, ahová még a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor vitték. Az uralkodó május 18-án érkezett Pozsonyba, május 21-én kiadta a királyi hitlevelet, a következő napon ünnepélyesen megkoronázták.

Alá kell húzni ast a tényt, hogy előbb került sor a királyi hitlevél kiadására és csak ezt követően a koronázásra. Annál is inkább említésre méltó a sorrend, mivel III. Károlyt nem választották, hanem az 1687-ben elfogadott örökösödés jogán foglalta el a trónt. A rendeknek tehát sikerült elfogadtatniuk azt az álláspontjukat, hogy csak hitlevél kiadása után koronáznak; ez erejüket bizonyítja.

Más tények is tanúsítják, hogy a magyar rendek közvetlenül a szabadságharc elvesztése után nem mint legyőzöttek, hanem mint egyenrangú felek álltak az uralkodóval szemben. Kudarca ellenére nagy sikere volt ez a szabadságharcnak, aminek jelentőségét még jobban érzékelhetjük, ha a majtényi zászlóletétel utáni eseményeket összehasonlítjuk azzal, ami a világosi fegyverletétel után történt. A különbség több tényező együttes hatásából következett. Más volt az uralkodó, mások idegen tanácsadói, és nem utolsósorban mások azok a magyarok, akik a magyar rendiséget vezették, és akik lényegében egymás között kötötték meg a szatmári békét. Árulónak tartsuk őket? A nemzeti függetlenség ügyét cserbenhagyták, e tekintetben kétségtelenül árulók voltak. De a nemzeti függetlenség ügye az adott európai és magyarországi erőviszonyok között menthetetlen volt; ezzel szemben sikerült a rendiségre nézve is, de az egész ország szempontjából is viszonylag kedvező, semmiképpen sem lealázó feltételeket biztosítaniok. Ezt mutatják mindjárt az 1712-ben összehívott országgyűlés tárgyalásai, az ekkor alkotott törvények is.

Az első törvénycikk ugyan a koronázásról szólt, de a koronázást megelőzte a királyi hitlevél aláírása és a királyi eskü letétele. Ezeket a második törvénycikkbe foglalták.

A hitlevél első pontjában az uralkodó kötelezte magát arra, hogy Magyarországnak és kapcsolt részeinek minden törvényét és szokását, jogát, szabadságát, kiváltságát és mentességét megtartja, kivéve az 1222. évi törvény 31. cikkelyének az ellenállási jogot biztosító záradékát, amelyről a rendek már 1687-ben lemondtak.

Heves vita folyt arról, hogy a hitlevél első pontjába belekerüljön-e az a záradék, amely I. József hitlevelében szerepelt először. Ez a záradék a törvények és jogok stb. megtartására vonatkozó uralkodói kötelezettséget meggyengítette az alábbi formulával: ”prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit.” Ez a megszorítás azt jelentette, hogy az uralkodó a törvényeket stb. csak úgy köteles megtartani, ahogyan értelmezésükről a rendekkel országgyűlésen megegyezett; nem volt köteles tehát a rendek értelmezését elfogadni.

Ez a vitatott klauzula végül is belekerült a hitlevélbe, tehát az uralkodó álláspontja győzött. Viszont a rendek külön artikulusban, a harmadikban, fogadtatták el az uralkodóval, hogy a közös értelmezésről szóló klauzula nem vonatkozik az ország kormányzásának két alapkövetelményére, vagyis as ország területi integritásának megőrzésére, valamint arra, hogy az országot nem szabad más országok vagy tartományok mintájára kormányozni.

A rendek fejlett közjogi érzékét bizonyítja, hogy a leglényegesebb, de egyben a legkényesebb követelményeket emelték ki. Ami a területi integritást illeti, már láttuk az előző fejezetben, hogy az uralkodó nem tartotta meg a törvényben vállalt kötelezettséget. S látni fogjuk, hogy a másik kötelezettségen is túltette magát, más országok és tartományok módjára, egész birodalma kormányzati elveinek és módszereinek megfelelően kormányozta Magyarországot és annak kapcsolt részeit is.

A hitlevél további pontjaiban arra kötelezte magát az uralkodó, hogy a Szent Koronát az Országgyűlésen választott koronaőrök az országban fogják őrizni, hogy az országnak és kapcsolt részeinek eddig már visszafoglalt és a jövőben visszafoglalásra kerülő területeit vissza fogja csatolni, hogy férfi örököse nem létében a királyválasztás joga visszaszáll a rendekre, végül hogy férfiági örökösei a jövőben is a koronázás előtt fogják a mostaniban foglalt kötelezettségeket tartalmazó hitlevelet kiadni és az uralkodói esküt letenni.

A hitlevélben foglalt kötelezettségek közül a már említett kettőn (területi integritás, saját törvények és szokások szerinti kormányzás) kívül még egy harmadikat is kiemeltek a rendek, a szabad királyválasztást férfi utód nem létében, és a harmadik törvénycikkbe ezt is belevették, így akarván ezt is biztosítani a hitlevélbe akaratuk ellenére mégis belekerült értelmezési klauzula esetleges alkalmazásával szemben.

Az uralkodó a koronázás után rövidesen visszatért Bécsbe, képviseletét királyi biztosra hagyva. A pestis miatt azonban 1712 augusztusában meg kellett szakítani a tanácskozást, aminek folytatására csak 1714 őszén került sor. III. Károly október 13-án újra lejött Pozsonyba, részt vett október 14-én a nádorválasztáson, majd október 18-án feleségének királynéi koronázásán. Ezután képviseletét ismét királyi biztosra hagyva, visszatért birodalma fővárosába. A rendek még 1715. június 15-ig tanácskoztak, az uralkodó ekkor szentesítette az országgyűlésen alkotott 136 törvénycikket.

A hosszúra nyúlt országgyűlés derekas munkájáról nem csupán a törvénycikkek nagy száma tanúskodik. A megvitatásra került kérdések azt mutatják, a rendek tudatában voltak annak, hogy az ország történetében a török kiűzése után új szakasz kezdődött, és hogy az új helyzetben a további fejlődést új törvényekkel kell irányítani és támogatni.

Az uralkodó ezúttal nem állt elő olyan összefoglaló javaslattal az ország új berendezésére vonatkozólag, amilyen az 1688-ban készített Einrichtungswerk] volt. Az abban foglalt elgondolásokból, tervekből sok minden megvalósult, és a továbbiakban még több minden került megvalósításra. Kétségtelennek látszik, hogy az uralkodónak és udvari tanácsadóinak magyarországi politikája ezen a munkálaton alapult, ha rossz híre miatt, taktikai okokból nem hivatkoztak is reá.

A magyarországi rendek, élükön a nádorral, már az Einrichtungswerk elkészültekor ellentervet készítettek, az úgynevezett magyar Einrichtungswerket. Most, amikor újra együtt voltak az egész ország rendi képviselői, szükségesnek tartották, hogy újból megfogalmazzák az ország előtt álló legfontosabb tennivalókról elgondolásukat. A kezdeményezés a felsőháztól indult ki, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével bizottságot küldött ki a katonai, gazdasági, politikai és kamarai vonatkozású kérdések megtárgyalására, rendszerbe foglalt javaslatok előterjesztésére. Heves vita után az alsóház is elfogadta a bizottsági előkészítés gondolatát, és a maga képviselőit is kiküldte a bizottságba. Ez a bizottság néhány nap alatt kidolgozott egy Systemának nevezett rövid javaslatot, amelyet az országgyűlés azután az uralkodó elé terjesztett.

Tanulságosak ennek a bizottságnak a javaslatai. Mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt területeknek az országba kebelezését kívánja. Egész Erdélyt említi, azután a négy szlavóniai megyét (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém), majd Bács, Bodrog, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Zaránd és Torontál megyéket, a Kis- és Nagykun meg a Jász kerületeket. Megnevez olyan területeket is, amelyek nem a török alól szabadultak fel, hanem elcsatolták őket az országtól: a Varasdi generalátust, a Száva vidéki mokricai uradalmat, a Zrínyi- és Frangepán-féle tengervidéket, Likát, Korbaviát. Tehát az ország területi integritásának teljes helyreállítását tartja szükségesnek.

Hasonlóképpen szükségesnek tartja az igazgatási integritás helyreállítását, ezen a területen a legnagyobb sérelemnek – a bányaigazgatás kivonásának a magyarországi kamarai igazgatás alól – az orvoslását.

Megállapítja, hogy az adókat mérsékelni kell, és inkább természetben, mint pénzben kell behajtani.

Gazdasági javaslatai: a lakatlan vidékek minél gyorsabb benépesítése, a kereskedelem fellendítése, elsősorban a kivitel szabaddá tételével.

Gondol a művelődésre is, valamilyen tudományos főiskola felállítását tartja a legsürgősebbnek.

Behatóan foglalkozik a katonai rendszer megreformálásával. Állandó sereget javasol, felerészben hazaiakból, másik felében külföldiekből, négy generalátus keretében. Béke idején ezt a katonaságot a határ menti várakban és az ott épített kaszárnyákban kellene elszállásolni, hogy a népet ne zsarolja. Költségeit természetben Magyarország, pénzben a külföldi országok és tartományok fedeznék. A katonai igazgatást egy magyar haditanácsra kellene bízni, ez alá rendelve működnék egy országos biztos, aki a katonai gazdasági ügyeket intézné.

A bizottság javaslatai az ország legégetőbb problémáira mutattak rá, és olyan megoldást kívántak, amely a magyar nemzeti érdekeket szolgálta volna. Az uralkodó összbirodalmi érdekeivel azonban sokban ütköztek. Ez volt az oka, hogy csak részben valósultak meg, és még így sem mindenben úgy, ahogy a Csáky-féle bizottság ajánlotta.

Ezt a reformbizottságot, amely az országgyűlés első napjaiban állította össze javaslatait, nem szabad összetévesztenünk egy másik reformbizottsággal, amelyet ugyancsak az 1712–1715. évi országgyűlés küldött ki, de amely az országgyűlés után működött, és javaslatait a következő, az 1722–1723. évi országgyűlésen terjesztette elő.

Ennek a bizottságnak, amelyről az 59. törvénycikk rendelkezett, ugyancsak Csáky Imre lett az elnöke, tagjai az egyházi és világi rendek legjelesebb képviselői. Az uralkodó is megígérte, hogy elküldi biztosait ebbe a bizottságba, amelynek feladata az lett, hogy politikai (azaz igazgatási), valamint katonai és gazdasági szisztémát, azaz reformokat dolgozzon ki. Ezért is nevezték commissio systematicának, rendszeres bizottságnak.

Hasonló jelleggel egy másik reformbizottságot is kiküldött az országgyűlés. Ennek a 24. törvénycikk azt a feladatot jelölte ki, hogy az igazságszolgáltatás megjavítására, ennek érdekében új törvényekre és új bírósági szervezetre vonatkozólag dolgozzon ki a következő országgyűlésre előterjesztést.

Tudjuk, hogy az [Einrichtungswerk] együtt foglalkozott az igazságszolgáltatási és az egyéb reformokkal. A rendek az igazságszolgáltatás különös fontosságát nemcsak a törvénycikk bevezető szavaiban emelték ki, mondván, hogy nélküle nem lehetnek országok, hanem azzal is hangsúlyozták, hogy külön reformbizottságot küldtek ki megjavításának előkészítésére. Ennek a bizottságnak a vezetését is Csáky Imrére bízták, akinek kiemelkedő szerepét ebben a – nyugodtan mondhatjuk – rendi reformmozgalomban ezek a megbízatásai is tanúsítják.

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő. A korszak a feudalizmus megdöntésével, több évszázados gazdasági és társadalmi rend felbomlásával zárult, ezért is kapta a reformkorszak nevet.

De voltak a magyar történetnek más szakaszai is, amelyek nem végződtek ilyen gyökeres változással, de a ”reform” jelzőt azért ugyancsak meg érdemlik. Visszafelé haladva a korban, az 1790-es évek, a felvilágosult abszolutizmus évtizedei, a török kiűzése utáni évtizedek, Bethlen Gábor, I. Ferdinánd uralkodásának ideje – joggal mondhatók reformtörekvések periódusainak. Ezek a reformtörekvések persze nem a fennálló gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását célozták, hanem inkább a megerősítését. De a reformok, még ha feudális viszonyok között, azokat erősítve valósultak is meg, a termelőerők gyorsabb fejlődését tették lehetővé, és ezáltal a fejlettebb termelőerőkkel ellentétbe kerülő feudális termelési viszonyok felbomlását gyorsították meg.

A szatmári békekötést követő 1710-es és 1720-as éveket a magyar történet egyik reformperiódusának tekintjük. Minden reformperiódusnak megvolt a maga fő mozgató ereje. Ezekben az évtizedekben Magyarországon a főnemesség állt a reformmozgalom élén. Ezt mutatja az 1712–1715. évi országgyűlés lefolyása, a rendek által kiküldött reformbizottságok összetétele, Csáky Imre grófnak és társainak kiemelkedő szerepe.

A szatmári békét követő reformmozgalomnak a főnemesség vezető szerepe mellett egy másik, nem kevésbé lényeges vonása volt, hogy a rendek nem – miként például a 19. század második negyedében – az uralkodóval szemben, hanem vele együtt törekedtek a reformokra, és az uralkodó sem – miként például a felvilágosult abszolutizmus évtizedeiben – a rendekkel szemben, hanem velük közösen. Ezt mutatta az is, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságba az uralkodó is elküldte a maga képviselőit.

Az igazságszolgáltatás megjavítása céljából kiküldött reformbizottságnak volt még egy további jellemző vonása is. Az tudniillik, hogy Horvátországot külön megnevezett négy személy képviselte benne, köztük a zágrábi püspök, az albán és a báni ítélőmester. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy a magyarországi rendek a horvátországi igazságszolgáltatás sajátosságát tiszteletben kívánták tartani, hanem arról is, hogy azt a magyarországi igazságszolgáltatás szerves részének tartották a háromegy királyság képviselői is.

A reformok kidolgozásával megbízott bizottságoktól meg kell különböztetnünk az 1712–1715. évi országgyűlés által kijelölt azon bizottságokat, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az országgyűlésen felmerült valamilyen ügyet elintézzenek, valamilyen sérelmet orvosoljanak.

A rendi országgyűléseknek az volt az egyik sajátosságuk, hogy nemcsak törvényt alkottak, hanem a törvények végrehajtása során felmerült akadályokkal, visszaélésekkel is foglalkoztak. Bizonyos vonatkozásban tehát nemcsak szabályalkotó, hanem igazgatási és jogszolgáltató tevékenységet is folytattak.

Napjaink országgyűlésem sem tisztán törvényhozással foglalkoznak a képviselők, hanem interpelláció formájában vagy más módon felelősségre is vonják a törvényeket végrehajtani hivatott kormányt, a parlamentnek felelős minisztériumot. A feudális rendiség idején az uralkodó kormányszervei jelentették a kormányt. A rendek, amikor az országgyűléseken a gravámeneket az uralkodó elé terjesztették, tulajdonképpen a kormányt interpelláltak meg. S amikor a sérelmekre kapott uralkodói válasszal nem voltak megelégedve, olykor bizottságot küldtek ki, vagy azért, hogy a sérelem orvoslását ellenőrizze, vagy pedig azért, hogy az országgyűlés, vagyis az uralkodó és a rendek közös végzése alapján maga végezze el az orvoslást.

A rendi országgyűléseket jellemezte a sok gravámen. Nem volt kivétel ez alól az 1712–1715. évi, tulajdonképpen már 1708-ban megkezdődött országgyűlés sem. Részben uralkodói, részben rendi kezdeményezésre – ideszámíthatjuk a gravámeneket is – az országgyűlésen sok jelentős határozat, törvény született. Közülük csak néhányat emelünk ki.

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett. Végül a Horvátország és Szlavónia részére szervezett bizottság székhelyéül Zágrábot, elnökéül gróf Pálffy János bánt jelölte ki az országgyűlés (10. tc.). Az ügy rendkívüli fontosságát a bizottságok személyi összetétele is kifejezésre juttatta. A kérdés ilyen módon történt rendezésével a megnyugvás egyik legnagyobb akadályának a felszámolására nyílott lehetőség.

Nem volt új dolog, de most sem mulasztották el a rendek törvénybe foglalni azt a kívánságukat, hogy az uralkodó a magyar vonatkozású ügyeket, így különösen a törökkel folytatott tárgyalásokat, magyar tanácsosai bevonásával intézze (41. tc.). Az uralkodó ezt most is megígérte, de rövidesen kiderült, hogy ezután sem tartotta meg. Ez, miként már mondottuk, a reális unióból eredő kérdéseknek, elsősorban a közös ügyek körének és intézésük mikéntjének tisztázatlanságából következett, és ezen a magyar álláspontnak akárhányszori törvénybeli megismétlése sem változtatott.

Ahhoz, hogy az uralkodó a magyar ügyeket magyar tanácsosai, illetve magyar hatóságai révén intézze, két magyar hatóságnak az önállósága volt elsősorban szükséges, a Magyar Udvari Kancelláriáé és a Magyar Kamaráé. A rendek igyekeztek mindkettőnek az önállóságát biztosítani. A magyar kormányszervek önállóságáról 1715-ben és később alkotott törvények azonban éppúgy eredménytelenek maradtak, mint a 16. és 17. században hozottak. Az uralkodók elismerték, formailag nem is sértették meg a függetlenséget, ténylegesen azonban figyelmen kívül hagyták.

Az idegen uralkodók nem éppen egyenes és őszinte magatartásának kettős magyarázatát találhatjuk. Az egyik az, hogy mint egy több országból és tartományból összetett birodalom urai birodalmi politikát folytattak, és ehhez szükségük volt olyan tanácsadó szervekre és kormányhatóságokra, amelyek az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, tekintet nélkül arra, hogy azok az ügyek egyúttal egyik vagy másik országnak vagy tartománynak egyben saját ügyei is voltak. Azt, hogy ilyen „közös” ügyek a magyar ügyek között is vannak, a magyar rendek már a 16. században elismerték, és nem sérelmezhették, hogy az uralkodó ezeket nem vagy nem egyedül magyar kormányhatóságai révén intézi, hanem központi, birodalmi kormányszervei közreműködésével.

A bajok abból származtak, hogy 1867 előtt nem volt szabályozva, mik is a „közös” ügyek, és miként kell intézni azokat. Mert a szabályozatlanság lehetővé tette, hogy az idegen uralkodók „tiszta” magyar ügyeket is közösnek minősítsenek és nem magyar kormányszerveikkel intézzenek, fölébe helyezve ezeket, ha nem is de jure, magyar kormányhatóságaiknak, elsősorban a Kancelláriának és a Kamarának.

A másik magyarázata az idegen uralkodók magatartásának a magyar kormányhatóságok önállóságát illetően az volt, hogy ezeket nem az ország, hanem saját maguk kormányszerveinek tekintették, amelyekkel uralkodói hatalmuk alapján, úgyszólván korlátlanul rendelkeznek. Nem csak a Habsburg uralkodóknak volt ez a nézetük, és nem csupán a magyarországi kormányhatóságokat illetően; általános felfogás volt ez a feudalizmus idején, amikor az államot a kormányzat számos területén, így a központi igazgatásban és az igazságszolgáltatásban, az uralkodó jelentette.

Az, hogy a magyar királyi kormányhatóságok mennyiben voltak önállóak, hatáskörük és illetékességük milyen mértékben volt teljes, a rendi dualizmus hullámzásától, uralkodó és rendek viszonyának alakulásától függött. A szatmári béke utáni években ezt a viszonyt a kompromisszum jellemezte. Az 1712–1715. évi országgyűlésen az uralkodó a rendeknek sok olyan kívánságát teljesítette, ami elől korábban elzárkózott.

Ez történt a Magyar Kamara illetékessége ügyében is. Az uralkodó a 18. törvénycikkben hozzájárult ahhoz, hogy a Szepesi Kamara igazgatósága, nemkülönben a Magyar Korona alá tartozó területeken (sub corona Hungariae) létesült összes kamarai igazgatóság, jószágkormányzóság, intézőség, az országgyűlés befejezése után azonnal kerüljön a Magyar Kamara hatósága alá. Ennek a törvénynek igen nagy volt a jelentősége. Tudjuk, hogy a szepesi kamarai igazgatóság, mint külön kamara hosszú időn át hol a Magyar, hol pedig a bécsi Udvari Kamarának volt alárendelve. Tudjuk azt is, hogy a töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi területeken – Buda, Szeged, Arad, Eszék stb. székhellyel – különböző kamarai hatóságokat és hivatalokat szerveztek, és ezeket közvetlenül az Udvari Kamara alá rendelték. Az 1715. évi 18. törvénycikk a magyarországi kamarai igazgatás területi egységét helyreállítva, az ország régi és nagy kormányzati sérelmét orvosolta. Más kérdés azután, hogy a törvény rendelkezése mikor és hogyan valósult meg, hogy mit tekintettek Magyarország koronájához tartozó területnek, és mit nem.

Igen jelentősek az 1712–1715. évi országgyűlésnek a hadügyre és azzal kapcsolatban a hadiadóra vonatkozó határozatai, elsősorban a 8. törvénycikk, amely az állandó hadsereget törvényesítette Magyarországon. Ez a törvénycikk abból indul ki, hogy az uralkodó a jövőben is igényt tart a nemesek személyes katonai szolgálatára, a nemesi felkelésre, bandériumok kiállítására. A nemesi felkelés azonban önmagában nem elégséges az ország megvédésére. Szükség van tehát erősebb, képzett katonaságra, amely részben magyarokból, részben külföldiekből tevődik össze, és minden eshetőségre készen rendelkezésre áll. Többet arról, hogy milyen legyen ez az állandóan készenlétben álló katonaság, nem mondott a törvény. Nyilván úgy gondolta az uralkodó, hogy a katonai ügyek részletesebb megtárgyalása nem tartozik a rendekre, az állandó hadsereget neki kell megszerveznie. Aminthogy ő maga, valamint illetékes hatóságai szervezték is meg.

A rendekre, illetve az országgyűlésre tartozott viszont, hogy a katonaság fenntartásához szükséges anyagi fedezetről, a hadiadóról gondoskodjék. A törvénycikk erről csak annyit mondott, hogy a hadiadóról az uralkodó a rendekkel az országgyűlésen tárgyal és állapodik meg. Pontosabban ez a hadiadó évi összegének megtárgyalását, az arra vonatkozó megállapodást jelentette.

A törvénycikk szavaiból ugyan ez világosan nem derül ki, de az uralkodó kénytelen volt elismerni, hogy a rendek hozzájárulása nélkül a hadiadót nem hajthatja be, hogy a hadiadó megajánlásának a joga továbbra is a rendeket illeti meg. Ez a jog mindig és mindenütt az egyik legerősebb fegyvere volt a rendiségnek az uralkodói hatalom ellen vívott harcában. A magyar rendek jelentős sikere volt 1715-ben, hogy ezt a jogukat az uralkodóval el tudták ismertetni, meg tudták erősíttetni.

A továbbiakban az a gyakorlat alakult ki, hogy az országgyűlésen megajánlott hadiadót az uralkodó megkapta azokban az években is, amikor nem tartottak országgyűlést. A következő országgyűlésen azután a hadiadó összegének a felemeléséről folytak a tárgyalások.

Annak érdekében, hogy az országgyűlés által megajánlott hadiadót arányosan, az adózók teherbíró képességének megfelelően lehessen a megyék, városok és kerületek között felosztani, az országgyűlés elrendelte az egész ország összeírását, annak az „ideának”, azaz azoknak a szempontoknak megfelelően, amelyeket az országgyűlésen állítottak össze.

Az összeírás még 1715-ben meg is történt, de különböző hiányosságai miatt 1720-ban megismételték. Ezek az első egységes és részletes országos adóösszeírások, amelyek az adózó lakosságot név szerint tüntetik fel, történetírásunk legbecsesebb forrásai közé tartoznak, országunk népességi és gazdasági viszonyait zavartalanabb fejlődést biztosító, békésebb periódus küszöbén tükrözik.

A vallásügy, amely a korábbi országgyűléseken a leghevesebben vitatottak közé tartozott, ezen az országgyűlésen viszonylag kevesebbet foglalkoztatta a rendeket. A 30. törvénycikk megerősítette az 1681. és 1687. évi vallásügyi törvényeket, és a végrehajtásuk során felmerülő viták eldöntésére országgyűlési bizottságot küldött ki gróf Koháry István országbíró elnökletével.

Az 1712–1715. évi országgyűlés történetét, amiként az utána következőkét sem az általunk tárgyalt időszakban, még nem dolgozta fel történetírásunk, így részleteiben nem ismerjük. De a törvények, amelyeket hozott, önmagukban is azt bizonyítják, hogy elismerésre méltó munkát végzett. A kor legégetőbb, legfontosabb kérdéseivel foglalkozott, többet közülük meg is oldott, vagy legalább hozzáfogott a megoldásukhoz.

Az országgyűlés munkáját, légkörét az uralkodó és a rendek közötti kompromisszum határozta meg. Ellentétek mutatkoztak ugyan egyes kérdésekben, általában azonban a megegyezésre való törekvés dominált.

A vezető szerepet az országgyűlésen az egyházi és világi főnemesség játszotta. De szerephez jutott a köznemesség is. Rákóczi volt hívei egyáltalában nem szorultak háttérbe a korábbi „labancok” mögött.

Az 1741. évi országgyűlés

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak. Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

A Magyar Királyi Kamara

Felső-Magyarország kamarai hatósága, a Szepesi Kamara, illetve kamarai adminisztráció a Rákóczi-szabadságharc végéig közvetlenül a bécsi Udvari Kamarának volt alárendelve.

A Gubernium

Amikor a török kiűzése során a Habsburgok Erdélyt elfoglalták, I. Apafi Mihály halála után I. Lipót az országgyűlésen választott kormányzót (gubernator) állított Erdély élére, aki mellé 1691-ben tanácsot szervezett, amelyet Államtanácsnak (consilium status) neveztek. (Ennek az erdélyi kormányhatóságnak az elődje a Fejedelmi Tanács volt.) 1693-ban az Államtanácsot átszervezték, s ekkor az Erdélyi Királyi Gubernium (gubernium regium Transylvaniae) nevet kapta; magyarul kormányszéknek mondották. Székhelye kezdetben Gyulafehérvár volt. Rákóczi kurucai elől azonban Szeben falai között keresett biztonságot, azután végig ott is maradt.

Az Országos Főbiztosság

Erdélyben már korábban megszervezték a hasonló feladatokat ellátó Országos Főbiztosságot (supremus commissariatus provincialis. Első nyomaival 1686-ban találkozunk, amikor a Habsburg-katonaság bevonult Erdélybe. Működése ekkor még rendszertelen volt. 1698-ban, majd 1702-ben kapott utasításokat, mind hatásköre, mind pedig szervezete akkor kezdett kikristályosodni; a Gubernium főhatósága alá került. A Rákóczi-szabadságharc idején szervezete átalakult, a Főhadparancsnokságtól és az Udvari Kamarától került függő viszonyba. A szabadságharc előtti helyzetét csak az 1713–1714. évi országgyűlésen állították vissza.

A magyarországi igazságszolgáltatás

A szűkebb értelemben) vett Magyarországon az igazságszolgáltatás a 17. század végére hanyatlásának mélypontjára jutott. A helyzet a Rákóczi-szabadságharc idején sem javult. A bírósági szervezet összekuszálódott, a hatáskörök ütköztek, a törvénykezést hosszú szünetek szakították meg, a helyi rendi hatóságokat a központi hatalom nem ellenőrizte, részrehajlás, korrupció ütötte fel a fejét, hatalmaskodó önbíráskodás, a gyengébbek elnyomása, nemcsak az uralkodó osztályon kívülieké, hanem az osztályon belül is. Az anyagi jog elavultsága, a perjog bonyolultsága az egész jogszolgáltatást bizonytalanná tette. Különösen a felsőbíróságok viszonyai voltak tarthatatlanok.

A reform szükségességét nemcsak az uralkodói abszolutizmus, hanem a rendek is felismerték és elismerték. Ezen túlmenően cselekvésre is elszánták magukat.

A törvényhozó testület munkájának áttekintésénél fentebb már láttuk, hogy mindjárt az első országgyűlés, amelyet III. Károly 1712-ben össze- hívott, hogy folytassa a Rákóczi-szabadságharc idején megszakadt előzőnek a tanácskozását, behatóan foglalkozott az igazságszolgáltatás kérdéseivel.

Magyarország gazdasági jelentősége a Habsburg Birodalom egészében

A török ellen vívott felszabadító háború első szakasza még véget sem ért, amikor Bécsben már átfogó tervezet készült az ország új berendezésére, az Einrichtungswerk. Ebben vannak ugyan gazdaságpolitikai gondolatok is, gazdasági kérdésekkel azonban inkább pénzügyi vonatkozásban foglalkozik. A benne foglaltak közül sok elgondolás megvalósult, részben még a Rákóczi-szabadságharc előtt, de inkább 1711 után.

Wellmann Imre

A földesúri üzem

Nem volt hiány persze köznemesekben – bár ez inkább nagyobb, köztük főrangú birtokosokra volt jellemző –, akik egyedül voltak egy, esetleg több helység földesurai. Így másoktól nem korlátozva, s mivel a Rákóczi-szabadságharc leverése után gyakorlatilag a jobbágyaikkal való bánásmódban is szabad kezet kaptak, a maguk urai voltak üzemük kialakításában, s annál inkább módjukban állt a gazdálkodásra összpontosítani tevékenységüket, mert beköszöntvén a tartós béke korszaka, immár teljesen otthon, a mezei munka kellős közepében töltötték idejüket. Ráadásul, amint említettük, az 1715. évi 8. törvénycikkel a nemesség tulajdonképpeni fő hivatásának teljesítését: a katonáskodásnak szinte egész terhét a parasztságra hárította át, s azután még alább is szállította annak fontosságát, hogy szükség esetén honvédelmi kötelességének, mely pedig kiváltságos helyzetének alapját alkotta, mindenképp eleget tegyen, midőn sikerült törvénybe iktatnia, hogy ha a király fölkelést indít, a hadba vonulni vonakodó nemes többé nem esik a fej- és jószágvesztéssel járó hűtlenség bűnébe. Joggal el lehetett várni ezek után, hogy a birtokos úr más lekötöttség híján, s hogy jövedelmét növelje, a mezőgazdaság fejlesztésére fordítja egész energiáját. Nem így történt; a nemesség az említettek ellenére is a vitézi érdemeket tartotta nagyra, ezen kívül, kiváltságainak megvédésére és a birtokjogok szövevényére való tekintettel, csupán még a jogban való jártasságra fordított figyelmet. E magatartása főképp azokon a széles területeken vált uralkodóvá, hol a mezőgazdasági termelvények iránt mindössze gyér kereslet mutatkozott. E vidékek legtöbb kisebb birtokosának bőséges eszem-iszommal fűszerezett édes semmittevésben teltek napjai, az egyformaságban lassan múló időbe csak a harci készség fenntartására való hivatkozással űzött vadászás, s olykor még szíves vendéglátás hozott némi változatosságot. Összhangban azzal, hogy megvetéssel nézett le a parasztra, amire ez erőfeszítését fordította: a mezőgazdaság is alantas dolognak tűnt föl a szemében, nem részesítette még csak komoly figyelemben sem, hiába festette le azt már két emberöltővel előbb Lippai János ékes szavakkal gyönyörűséggel teljes foglalatosságnak, hogy megkedveltesse vele. Nem vette magának a fáradságot, hogy a gazdálkodás dolgába értő módon beavatkozzék, ráhagyta azt egyik talpraesett jobbágyára, valamivel nagyobb birtokos egy ugyancsak paraszti sorból való ispánra, a jobbágyok munkára fogásához és szolgáltatásaik behajtásához egy-két hajdút fogadván melléje. A termelés hagyományos eszközökkel s az apáktól, nagyapáktól örökölt paraszti módon folyt tovább, minden változtatás nélkül. Évről évre ugyanannyit s ugyanúgy műveltek meg a jobbágyok az uraság földjeiből, s ha munkájuk nyomán közepes lett a termés, ő anélkül, hogy pásztoroktól s a növénytermesztés intézőitől számadást kért volna, megnyugodott benne, mert a jószág szaporulatában nem vett észre fogyatkozást, csűrje, magtárja pedig megtelt „élettel”, pincéje borral. Ha rossz év járta, s kevesebb lett belőlük, azt sem bánta, ám ha többet takarítottak be a megszokottnál, a túlterjeszkedést, a szükségtelen erőfeszítést már rosszallotta, annál inkább, mert a fölösleggel bajos volt mit kezdenie. A hagyományos gazdálkodás anélkül is elérte célját: amit a jobbágyok, asszonynépük s a falusi mesteremberek munkája eredményezett és szolgáltatásaik nyújtottak, abból bőven kitelt, amire a gazdaság és a háztartás folytatásához szükség volt. Pénzben az úr csak kevés jövedelmet látott, de e részben igényeit is csekélyre szabta; amint családját még öltözettel is üzeme látta el csaknem teljesen, úgy – nem lépve túl a természeti gazdaság keretén –a házi cselédek is élelem, ruha, esetenként egy borjú vagy juh juttatása fejében tették dolgukat. .A földesúr ugyanis vállalkozásnak nem volt barátja, nyájai, vetései örömére voltak, nem haszonra szolgáltak, a pénzt megvetette mint csalás eszközét. Megelégedett a meglévővel, büszke volt rá, hogy nem szorul senkire, megáll a maga lábán, másoktól független úr a saját kis birodalmában; amint másnak részéről nem. engedett ebbe beavatkozást, úgy ő sem elegyedett a más dolgába. Önelégülten a magáét tartotta. legtöbbre, megmaradt saját szűk körében, ahol – kivéve az asszonyra maradó hatáskört – egyedül az ő szava döntött, ki-ki az ő ősöktől örökölt szokásaihoz kellett igazodjék. Horizontja alig terjedt túl faluja határán, nem is mozdult ki onnan máskor, mint a szomszédba rokoni lakodalomba, keresztelőre, halotti torra, meg közeli vásárra, harmadévenként a vármegye tisztújító közgyűlésére. Az idő szinte megállt fölötte, a megszokotthoz ragaszkodás, minden újítást elutasító megállapodottság nyomta rá egész életmódjára bélyegét.

Nem távolodott el messze ettől az olyan földesúri üzem sem, amilyennek kialakulását a pusztává lett vidéken újonnan megtelepülők sorsát nyomon követve megfigyelhettük. Láttuk, a létrejövő, illetőleg újjáalakuló település kezdetben teljesen paraszti kézen levő határában csak lassanként, a jobbágyoké között, a falu nyomáskényszerére tagolódva jutott a felsőségét érvényesítő földesúr akkora szántóföld- és rét-darabokhoz, melyek a jobbágyok természetben adott szolgáltatásain felül is bőven ellátták házanépét a szükségesekkel; ugyanakkor a „szabad élő föld” használatában is érvényt szerzett főképp állattartását, fával való ellátását és vadászatát illető érdekeinek. Arra nem volt szüksége, hogy ezen túllépve, a jobbágyok birtokának kisajátításával alakítson ki különálló majorságot magának, hiszen volt föld bőven, de ilyennek létesítése elé egyébként is korlátokat állított, hogy a majorkodásnak a török pusztította tájon nem volt gyökere és hagyománya, s legtöbbször a terményfölöslegek értékesítése is nehézségekbe ütközött. Így a döntően önellátásra törekvő földesúri üzem e célnak megfelelően a bőre méretezett szükséglethez képest vette időnként igénybe a jobbágyok termény- és munkajáradékát, ugyanakkor viszont nemegyszer, éppen mert fölöslegeire többnyire alig akadt vevő, számottevő pénzösszegekkel terhelte őket. Különösen előtérbe jutottak a pénzszolgáltatások a visszahódított országrész idegeneknek adományozott nagyobb birtokain. Mindazok, kiknek tartózkodási helyük kívül esett az ország határán, s ezek közé tartozott mind több magyar főúr is, aki engedett a bécsi udvari élet vonzásának, háza népével együtt csak kisebb részét tudván elfogyasztani jobbágyai terményszolgáltatásainak, a többinek pénzben való megváltását követelte tőlük. Az abszentista nagybirtokos ugyan egykori vára helyett nyílt terepen fényes kastélyt (s olykor Bécsben palotát) építtetett magának, de amoda rendszerint csak vadászni látogatott el, s nem csupán földje népével nem törődött, de a gazdálkodással sem, a gazdatisztjeire maradt, kik azzal, hogy szabadjára hagyta őket, gyakran visszaéltek amint a jobbágyok, úgy az uraság rovására is. Neki ugyanis pusztán a jövedelem volt fontos, e ez annál inkább, mert a fényes udvari élet sok pénzt emésztett föl. Mindez annak révén, hogy a mágnás külföldi iparcikkekre költötte bevételei jelentős részét, a hazai ipar bontakozásának s az agrártermékek belső piaca tágulásának ment a rovására; s ami az ország fizetési mérlegének alakulását is érzékenyen érintette, a külföldi költekezés közvetlenül is, a keletkező adósságok utólag kifelé áramló kamatai révén is jelentékeny pénzösszegektől fosztotta meg az országot, olyanoktól, melyek a magyar paraszt verejtékes munkájának voltak gyümölcsei. Igaz, az udvari főnemesség eladósodása gyakran csak a második nemzedék életében következett be, az elsőben még akadtak energikus nagyobb birtokosok, akik jövedelmüket inkább további birtokszerzésre (például külföldi megadományozottaktól) fordították, sőt még kölcsönt is vettek föl, de ilyen célra, mert meggyőződésük volt, hogy ez a törvényes 6%-os kamatnál sokkal több hasznot hajt. Igazságuk is volt ebben, mert jól tudván, hogy a sokat pusztult, elnéptelenedett föld csak rajta dolgozó néppel együtt jelent igazi értéket, újonnan szerzett birtokuk betelepítésére is volt gondjuk. Ám az ő érdeklődésüknek is nem magával a gazdálkodással való törődés, hanem üzemük extenzív kiterjesztése állt a középpontjában.

Külön helyet foglalt el a földesúri üzemnek árutermelésre berendezkedett típusa, mely leginkább Magyarország nyugati és északnyugati részének nagy- és középbirtokain volt elterjedve, hol a mezőgazdaság termelvényei számára viszonylag kedvező piaci lehetőségek nyíltak. A birtokgyarapítására való törekvés itt is megvolt, de kevésbé extenzív módon, nem annyira a szétszórtságot növelő, bárhol való újabb földszerzésre, hanem egyrészt arra irányult, hogy arrondírozással, közbeékelődő kisebb birtokok megvásárlása, elpörlése, ha kellett, erőszakos elfoglalása útján közeli falvakat egészben egymáshoz fűzve, összefüggő birtoktest jöjjön létre, másrészt, hogy ezen belül, az egyes helységek határában: ugyancsak kiterjedtebb, ugyanakkor lekerekített majorságokat alakítson ki, részben a faluközösség osztatlanul, részben az egyes jobbágyok egyénileg bírt földjének kisajátításával. Amint említettük, ennek folyamán már korábban a „szabad élő föld” került sorra; az erdő fölötti rendelkezést magához ragadta a földesúr, egy részét tilalmassá tévén behatolni akaró jobbágyoknak, más részén korlátozva faizásukat, a velük közösen használt legelőn pedig szűkre szorította állatállományuk fő létalapját. Ha továbbmenőleg az erdő vagy a legelő egy részét magának foglalva, ott gabona- és szénatermesztő majorsági földet akart formálni magának, jobbágyait az irtás, illetőleg a földfeltörés kemény erőfeszítésére kellett szorítania. Ha nem riadt vissza ettől, bár nemegyszer kevésbé jó talajú, mégis egy tagban fekvő területhez jutott, ellentétben addig bírt szántóföldjeivel és rétjeivel, melyek dűlők szerint eldarabolva és szétszórtan a falu közös nyomásos gazdálkodásába tagolódtak. S ez utóbbiakhoz hasonlóan nem vonhatták ki magukat a faluval közös kötöttségek alól a parasztok egyéni használatában levő földből kisajátításra kerülő részek sem: a pusztatelkek, részben vagy –olyan címen, hogy megművelésükre elégtelen a jobbágy, vagy nem teszi azt a kellő gondossággal – egészben elvett népes telkek, valamint többnyire az irtványok. Erőszakos földesúr azonban attól sem riadt vissza, hogy részben vagy egészben az általában legjobb talajon fekvő dűlőket egy tagban magának foglalja, s jobbágyait arra a keserves erőfeszítésre kényszerítse, hogy helyette a határ más, gyöngébb talajú földjéből, szűkebbre szorítva törjenek föl új birtokokat maguknak. Bár így, akárcsak legelőfeltörés vagy erdőirtás útján, olyan majorságot alakított ki magának az uraság, melyen a faluközösség kötöttségeitől függetlenül gazdálkodhatott, ott is a gabonatermesztést állítva a középpontba, általában tovább is a háromnyomású rendszert követte. Állattartása is főképp a legeltetésre alapozódott, akkor is, ha kierőszakolta, hogy míg nyájai elözönlötték a parasztok tarlóit és ugarjait, a magáéira nem engedte rá az ő jószágukat. Így a piacra termelő uradalom sem képviselt előrelépést, számottevően magasabb fokú gazdálkodást a hagyományos paraszti üzemekénél.

Nem állt fejlettebb színvonalon azért sem, mert a legnagyobb dologidőben részes aratók és cséplők munkájára többnyire rászorult ugyan a majorkodó földesúr, ám amit az intenzívebb művelés megkívánt volna, „pénzes munkások”: napszámosok alkalmazásához csupán a legigényesebb, így kényesebb szőlőbeli munkák elvégeztetéséért folyamodott. Ehelyett, minőségbeli javítás szándékát alig mutatva, inkább olyanokat igyekezett dolgozásra fogni, akik a majorság terjeszkedéséből következő, mennyiségben megnövekedett munkakívánalmaknak voltak hivatva eleget tenni. Már csak azért is, hogy az úri hatalom a nép egésze fölött érvényre jusson, nem habozott a nemesi felsőség, amint a vándormozgalomba kapcsolódó jobbágyok ellen is föllépett hasonló célzattal, a szolgálatot vállalni nem akaró „betyárokat”, a lézengőket, fel s alá kóborlókat büntetéssel (amit nemegyszer munkával kellett leróni), katonaságra adással fenyegetve is a földesuraknak teljesítendő szolgálatokra kényszeríteni. Számos helyen kénytelen volt a szegénység, ha földhöz másképp nem tudott jutni, majorsági (kuriális) zsellér sorsát vállalni: az uradalom saját kezelésű területéből megművelésre kapott földdarabért, mivel ott sem állami adó, sem egyházi tized nem terhelte, fokozottan ki volt szolgáltatva az uraság követeléseinek. Parasztsorból való belső szolgákon, ispánon, pásztorokon, csőszökön, a jobbágyokat dolgozásra hajszoló hajdúkon kívül a tulajdonképpeni mezei munkákat végző cselédeket, béreseket csak kevés uradalom, akkor is csekély számban szegődtetett, s legnagyobbrészt nem pénzbeli illetmény, hanem természetben adott élelmezés és ruhára valók fejében. Szolgálatuk kezdetét általában új év elejében állapították meg, amikor nagyobb megélhetési gondokkal küszködtek, s így olcsóbban lehetett velük megalkudni, egyébként a vármegyék is azon voltak, hogy kevésre szabják bérüket. Tartós felfogadásukat mégis korlátozta, hogy a téli féléven át sok hasznukat nem lehetett venni, ami kevéssé tette kifizetődővé egész esztendőre szóló alkalmazásukat. Így a fizikai munka végzőinek nem jutott jelentős szerep abban a számottevő együttesben, mely a gazdálkodással közvetlenül nem foglalkozó nagybirtokos távollétében biztosíthatta a piacra termelő üzem folyamatos működését.

A majorsági föld középpontjában major állt gazdasági épületekkel:baromfiólakkal, nevelt vadmadarak ketrecével, sertésóllal, juhhodállyal, istállókkal, kocsiszínnel, szerszámos kamrával, magtárral, éléskamrával, pincével (ez nemegyszer a kastély alatt), valamint az alkalmazottak lakásával. A minderre gondot viselő majoros mellett, szolgálók segítségével, majorosnő főzött a dolgozóknak, látta el a fejősteheneket és -juhokat borjaikkal, illetőleg bárányaikkal együtt, és művelte a veteményes kertet. A csekély számú béres, élükön a szerszámkészítéshez is konyító öreg- (faragó-) béressel, fogatos és kézi munkákat végzett, s ellátta a kezükre adott igásjószágot az ispán irányításával, a hajdúk pedig, ütlegekkel is, a jobbágyokat kényszerítették szolgáltatásaik teljesítésére, amiben, ha a földesúr tette azzá, a falusi bíró is segítséget nyújtott. Az uraság legelő nyájaiért szegődtetett pásztorok feleltek, erdő-mező használatában az ő vadászai, erdőőrei, csőszei igyekeztek neki nem tetsző dolgokon a parasztokat rajtakapni. Egyes jövedelemforrásokat nem saját üzemben hasznosított az uradalom, hanem ahhoz értőknek árendába (bérbe) adta őket, mint a birkanyájat vagy a fejőstehenészetet arra vállalkozóknak, s ugyancsak bérlőre bízta az italmérést is, ha nem az egyik jobbágyot terhelte vele a borért, sörért, pálinkáért való felelősségvállalással együtt. Felsőbb szinten a gazdatisztek jobbára a gazdálkodás ágai szerint szakosodtak: a földművelés intézése szántástól a betakarításon át a magtárban való gondozásig a kasznárra, a szőlőművelés a borkezelésig a kulcsárra, a pénzbeli bevételek és kiadások nyilvántartása a számtartóra, a birtok növelését célzó pörök folytatása és a régi szokásokat védelmező jobbágyok fölött a földesúri joghatóság gyakorlása az uradalmi ügyészre hárult. Egy-egy uradalom élén tiszttartó állt, ö adta ki a többieknek az esedékes utasításokat; s hívott időnként össze tiszti üléseket a végzett munkákról való beszámolásra s a küszöbön álló tennivalók megbeszélésére, Olykor földmérő is kapott megbízást a majorsági föld kiterjesztésében való közreműködésre. Több uradalom irányítását jószágigazgató (jószágkormányzó) fogta össze, oldalán számvevővel, ki az egyes üzemek gazdatisztjeinek szoros határidőre benyújtandó termény-, anyag- és pénzszámadásait, mindenről nyugtát és ellennyugtát követelve, szigorúan felülvizsgálta, választ várva kífogásaira. A nagybirtok szervezete ugyanis már nem a familiárisok egykori, hierarchikusan egymásra épülő intézményén nyugodott, melyet egyfelől bizalom, másfelől kipróbált hűség tartott össze, s amelynek tagjai ennek alapján meglehetős önállósággal gazdálkodtak a maguk alsóbb vagy felsőbb körében, hanem fizetett, részletekbe menő felelősséggel tartozó, szigorúan ellenőrzött alkalmazottakból állt. Közülük a gazdasági munkákat közvetlenül irányítók rendszerint csak a gyakorlatban, a dolgozó parasztokat figyelemmel kísérve sajátították el a szükséges szakismereteket; már a felsőbb vezetők kezén egykorú mezőgazdasági vezérfonalak is megfordultak. Így Lippai János Calendarium oeconomicum perpetuuma, mely a hónapok rendjében számlálta elő az esedékes gazdaságbeli tennivalókat; Szent-Iványi Márton Oeconomia philosophicája, mely a kötetünk első részében már említett terjedelmes munkájának egyes – babonáktól, előítéletektől nem mentes – részeit újból közreadta, így a majorságbeli jószágról és terményekről, a kártevő állatokról, az időjárás alakulásáról, kiegészítve tizenötször száz különféle, hasznosnak mondott megfigyeléssel; Lyczei János kettős műve, mely az urbáriumok szerkesztéséről, uradalmi leltárak és számadások készítéséről adott útmutatással épp nagyobb uradalmaknak akart szolgálatot tenni; végül a csehországi Christophorus Fischer Kassán kiadott kétkötetes könyve, mely igen részletesen vezetett végig a rendszerbe foglalt mezőgazdasági munkákon, nem feledkezve meg a hagyományos eljárások ismertetése mellett az évről évre termőre fogott „ager restibilis”-ről sem. Az első kettőnek használatát tanúsítja, hogy három, illetőleg négy, Lyczei Iter oeconomicuma két kiadást ért.

Béresek csekély mértékű alkalmazásával óhatatlanul együtt járt, hogy a terjeszkedő majorsági üzem fokozódó mennyiségben vette igénybe a jobbágyok kényszerített ingyenmunkáját igaerejükkel és hagyományos eszközeikkel együtt. Lényegében a robotra épült a piacra termelő földesúr saját gazdaságának működése is, s ez, minthogy a paraszti módszerekkel, a megművelés ősöktől örökölt kötöttségeivel sem tudott szakítani, eleve meghatározta gazdálkodásának színvonalát. Azzal párhuzamosan, hogy a földesúri kisajátítás során az uradalmak területe kikerekedett, befelé pedig a majorsági föld tágult, a jobbágyoknak mind súlyosabb, egyre elviselhetetlenebbé váló robotterheket kellett hordozniuk, legfőképpen abban az időszakban, midőn a maguk földjén is sürgetett a munka. Huszti István egri professzor még könyvének 1766-i kiadása szerint is arra oktatta a nemes ifjúságot, hogy a jobbágy egyéb kötelezettségein fölül mindennap robotol hol az egész esztendőben, hol pedig a nyári szorgos munka időszakában, s ebben az esetben az év többi részében négy vagy három napon át hetenként, de azért csak ennyit, mert a rendszeres hadiadó bevezetése óta belátták a földesurak, hogy amikor a királynak is annyi fizetnivalóval tartozik a jobbágy, nekik már nem tud több szolgálatot teljesíteni. Ennél többet nekik már valóban alig lehetett képes dolgozni a jobbágynép, robotterhe, anélkül hogy egyenként az általa bírt földhöz kellően arányosították volna, az 1760-as évekre a legnyomasztóbbá súlyosbodott az egykori királyi Magyarországnak főképp nyugati felében. De nehéz terhet jelentett Erdélyben is, hol a szétszórtan fekvő nagy- és középbirtok korántsem érte el a magyarországiak átlagos kiterjedését, nagyrészt korlátozottak voltak a piaci lehetőségek is, ám a magyar vármegyék s a Székelyföld jobbágysorban élő népét szűkebb telkeken szorongva mégis heti négy, a földdel bíró zsellért heti három napi robotolásra fogták legalább (igaz, a székelyekre a tized adása nem nehezedett).

Mindezt a földesuraság – de csak bizonyos határig, amint azt végül is az 1765–1766-i mozgalmakban kitörő paraszti ellenállás tanúsította – az elnyomás fokozásával kényszeríthette ki, amihez hátvédet az országban állomásozó katonaság adott. Az elnyomás egyik fő eszközéül az úriszék szolgált, bár uraság és tisztjei esetenként nem haboztak jogi formaságok nélkül, rövid úton is éreztetni a jobbággyal a földesuraság fenyítő hatalmát. Közbirtokosok között különben is nehezen ment végbe úriszék tartása, mert kisebb jószágú földesúr általában véve nem szívesen vállalta a velejáró költségeket. Ám főképp piacra termelő nagy- és középbirtokost mind sűrűbben indított úriszék tartására a növekvő elnyomással párhuzamosan elszaporodó jobbágypanaszokkal s még inkább a fokozódó paraszti ellenállás megnyilvánulásaival – szökéstől kezdve robotra meg nem jelenésen és szolgálatmegtagadáson át nyílt ellenállásig – szemben szükségesnek tartott állásfoglalás. Mindkét esetben, az utóbbiban a vádat is képviselve, az elnöki hatalmat a földesúr vagy meghatalmazottja gyakorolta, az úriszék tagjaivá tőle függő alkalmazottait választotta, s ő látta vendégül a „törvényes tanúságot”: a kiküldött szolgabírót és megyei esküdtet, kik ugyancsak jobbágytartó birtokosok voltak. Az utóbbiak jelenléte arra is jó volt, hogy céltalannak láttassa az úriszéktől a megyei törvényszékhez való föllebbezést; egy-egy nagybirtokos, ki a maga latifundiumán államhatalmi funkciók gyakorlására is igényt tartott, különben sem volt hajlandó eltűrni, hogy jobbágyai birtokán kívül szemben álljanak vele, s ítéleteinek helyességét bárki vita tárgyává tegye. Föllebbezésre pedig nyilván adódott volna ok, hiszen többnyire alig volt kétséges, hogy uraság és „alattvalója” közti vitás ügyben az elnök által kimondott ítéletnek megfelelően ki húzza a rövidebbet. Az érvényre jutott joggyakorlát szerint a földesúr nem tartozott „a panaszok eránt felelni, és magát védelmezni”,[15] amikor pedig „rossz magaviseletű” jobbágy megzabolázásáról volt szó, bizonyító erejűnek vették az uradalmi tisztek kijelentéseit. A büntetés kisebb fontosságú ügyekben alkalmas volt az uraság pénzbeli jövedelmének gyarapítására, de nem hiányzottak súlyos, esetenként fej- és jószágvesztésig terjedő ítéletek sem, melyek nemegyszer arra szolgáltak, hogy a még szabad költözéséhez ragaszkodó jobbágy „kegyelemből” örökös jobbágyságra adja magát.

E röghöz kötés a másik, még hatásosabb eszköze volt a földesúri elnyomásnak, módot adván neki arra, hogy tetszése szerint határozza meg a jobbágy úrbéres kötelezettségeit. Közöttük a hagyományos pénzjáradék nem volt ugyan nagy, de jelentősen megnövelhették az említett, szokásjogba ütköző egyéb pénzbeli kivetések, el egészen a bírságokig. A természetben kirótt szolgáltatások közül a lehetőleg nagyobb mértékkel szedett, esetenként a kukoricához hasonló kerti terményekre is kiterjesztett kilencedre, illetőleg hegyvámra esett a hangsúly; ami ugyanis ebből befolyt, szaporította a majorság piacra vihető termelvényeit. Ezek növelésében sokszor számottevő szerep jutott annak is, mit a paraszt, amint említettük, pénzbeli terheinek nyomása alatt maga kényszerült volna pénzzé tenni, de amit elővétel címén, csekély ellenszolgáltatás fejében, az uraság sajátított el magának, ismét a jobbágy termését csapva hozzá a sajátjához. Láttuk, nem egy nagybirtokos azon volt, hogy latifundiumának összefüggő területén gazdasági monopóliumot gyakoroljon, kívülről nem engedve be vevőt „alattvalóihoz”, s előttük nemcsak jogilag, de gazdasági vonatkozásban is lezárva birtoka határát.

Így gyarapított fölöslegeire a piacra való termelésre berendezkedett nagy- és középbirtok belföldön a városokban – szerény felvevőképességüknél fogva – alig, inkább katonai éléstárakban talált vásárlóra, továbbá amikor háború idején a birodalmi sereg hadbiztosai fölkeresték, hogy húst, gabonát, szénát vegyenek tőle a katonaság ellátására. Ilyen esetenként adódó lehetőségeken túl elsőrendű érdeke volt, hogy rendszeresen értékesíthesse fölöslegeit, amire tapasztalatok alapján nyugat felé az országhatáron túl, elsősorban Ausztriában s tovább a Német birodalomban és Észak-Itáliában látott lehetőséget. Döntő volt azonban e téren a bécsi udvarnak a gyakorlatban magyar beleszólástól függetlenül folytatott (e fejezet elején már tárgyalt) gazdaságpolitikája, mely azt a hivatást tűzte Magyarország elé, hogy élelem dolgában hozzájáruljon a Habsburg Birodalom Lajtán és Morván túli lakosságának ellátásához – melyen belül külön gyarapodott a rohamosan fejlődő ottani iparban foglalkoztatottak száma, kik ilyen szükségletüket saját mezőgazdasági termelésből már nem tudták fedezni –, és e célra biztos tartalékokkal szolgáljon, s ugyanakkor rendelkezésre bocsássa az iparuk fejlesztéséhez szükséges nyersanyagok, mint len-, kender-, selyemfonál, gyapjú, bőr, cserzőanyag, hamuzsír stb. ott hiányzó részét, sőt – jellemzően arra, hogy Bécsben a töröktől visszafoglalt déli országrészt tengerentúli gyarmathoz hasonlítható egzotikus földnek tekintették – a különben csak tengerentúlról megszerezhető rizst, gyapotot, festőnövényeket is (ám a Bánságban a gyapottal és egyes festőnövényekkel folytatott kísérletek csődöt mondtak). Mindez jelentős lehetőséget nyújtott a magyarországi mezőgazdasági termékek értékesítésére az osztrák és cseh örökös tartományokban, mégis – mint látni fogjuk – meglehetősen korlátozott és ezen belül is változó mértékben, a monarchián túlra való kivitelük pedig további akadályokba ütközött. A magyar rendek hiába sürgették már a 17. század végétől fogva, hogy vágómarhát szabadon vitethessenek ki Buccarin keresztül s hajtathassanak ki Ausztrián át a Német Birodalomba, s hasonlóképpen a bor (és más termelvények) exportjának se legyen akadálya. Be kellett érniük – kivált a két legmesszebbre szállítható agrárcikk vonatkozásában – olyan semmitmondó válaszokkal, hogy a kivitel ezután is szabad lesz, mint eddig (?), hogy az uralkodó majd gondot visel a dologra, hogy előbb meg kell azt tárgyalnia az ausztriai tartományok rendjeivel, hogy rendeződni fog az ügy a béke helyreállta után. A nemesség kívánságai elől való elzárkózás mögött a bécsi udvar részéről két fő meggondolás rejlett. Egyfelől az ugyancsak exportáló ausztriai termelők érdekében útját akarta vágni az olcsóbb és többnyire jobb minőségű magyar agrártermékek konkurenciájának külföldi piacokon, másfelől sok esetben azért nem tartotta megengedhetőnek a tovább nyugatra irányuló kivitelüket, hogy ezekből az ausztriai fogyasztók valamiképp hiányt ne lássanak. Ez azonban két okból is túlzott aggályoskodás volt: egyrészt Ausztria bő termés idején jobbára el tudta látni magát élelemmel, úgyhogy olyankor azzal segítették az ottani termelőt fölöslegei értékesítésében, hogy a Lajtán túlról teljesen távol tartottal: az eleső magyar termelvényeket, másrészt Magyarország még akkor is megfelelően ki tudta segíteni a szűkölködő osztrák és cseh–norva tartományokat, ha saját termése gyöngébbre sikerült. Mégis, ha szűknek ígérkezett Ausztriában az esztendő, egyszerre sorompóba lépett a monarchia határán s az osztrák és a cseh örökös tartományok meg az ottani földesurak által szedett vámok és illetékek egész serege, sőt, ha kellett, kiviteli tilalom is életbe lépett, hogy a magyar termelvények ne juthassanak tovább nyugat felé; magába Ausztriába viszont a nehezen szállítható gabona is akadálytalanul bejutott, ameddig el lehetett vinni tengelyen vagy a Dunán. Ám hogy mennyit fogadtak be belőle a Lajtán túlra, mindig attól függött, hogyan alakult ott az aratás, nem pedig Magyarországon. Mindez azzal járt, hogy a magyar termelő eladnivalójából csak egy változó, előre meg nem határozható hányadnak értékesítésében reménykedhetett Ausztriában, előre nem köthetett le bizonyos mennyiséget, szilárd alapon nem kalkulálhatott. Vonatkozott ez az élelmi cikkeken kívül a nyersanyagokra is, különösen ha egyik-másik iránt külföldi kereslet mutatkozott, bécsi megítélés szerint veszélyeztetve saz osztrák és cseh örökös tartományok megfelelő ellátását.

Főképp a piacra termelő földesúri üzemek, de mellettük egyúttal bor tekintetében városok, vágómarhára nézve parasztok s általában véve az ország nyugati szegélyén és a Duna felső folyása mentén termelők eladásra szánt agrárfölöslegeinek külföldre – ez években már Ausztrián és Lengyelországon kívül máshova is – irányuló értékesítéséről adnak számot az 1743. és 1752. évből fennmaradt vámkimutatások becsült kiviteli forintértékei. E két esztendő átlagában, Magyarországgal együtt Erdélyt is figyelembe véve, egész exportunk értékéből legnagyobb összeggel sorban a következők vették ki részüket százalékos arányban: vágómarha 43,55%, bor 12,53%, őszi gabona 7,31%, gyapjú 5,66%, viasz 3,31%, sertés 3,01%, tavaszi gabona 2,87%, dohány 2,74%, juh 2,55%, nyersbőr 2,16%, hal 2,03%, hamuzsír 1,91%. Kiviláglik egyszersmind Magyarországnak az exportjában tükröződő, hangsúlyozottan mezőgazdasági jellege: a kivitelnek 97,12, a behozatalnak 12,64, de az ilyen tengerentúli cikkek nélkül csupán 7,13%-át tették agrártermékek. Visszatükröződik a vámkimutatásokban az is, hogy a mezőgazdaság egyes ágai – az extenzívek felől az intenzívebbek felé haladva – milyen mértékben kaptak az országhatáron túli kereslettől ösztönzést az egész agrárkivitelünkben való részesedésre: az ősfoglalkozások 3,17, az erdészet 2,35, a méhészet 4,93, az állattartás 60,42 (ebből élőállat 51,45, állati termékek 8,97), a szántóföldi növénytermesztés 14,69 (ebből a gabonatermesztés 10,48), a kertészet 0,94, a szőlőművelés; 12,91, a mezőgazdasági ipar O,59%-kal. Kitűnik az is, hogy Magyarország mezőgazdasági kivitele a következő arányban oszlott meg aaz egyes fölvevő országok között: Ausztria 81,30, Lengyelország (főképp a hegyaljai bornak tulajdoníthatóan) 8,66, Törökország 0,02, más külföld (főképp a Német Birodalom és Itália, jelentősebb mértékben viasz, gyapjú, vágómarha, hamuzsír tekintetében) 7,02%-ban. Hozzá kell azonban tenni, hogy az Ausztriába kivitt áruk közül bizonyos meghatározatlan részt ottani kereskedők a maguk hasznára nyilván közvetítettek tovább nyugat felé.

Egészben véve tehát az osztrák és cseh-morva örökös tartományok csaknem teljes monopóliumot élveztek az exportált magyar agrárcikkek megszerzését illetően, s mivel vámokkal, illetékekkel terhelve, esetenként tilalmakkal gátolták azok továbbvezető útját, az így létrejövő magyarországi kínálattöbblettel szemben módjuk nyílt diktálni az árakat. De amint a magyar paraszt örülhetett, ha akármennyiért is, de vevőre talál, amit eladni kényszerült, úgy az árutermelő földesurat sem riasztotta vissza az értékesítéstől, ha keveset kap fölöslegéért, hiszen legnagyobbrészt ingyen termesztett s ugyancsak ingyen kilenceddel szaporített fölöslegeit szintén a jobbágy csekély költséggel egybekötött hosszú fuvarjával szállította tetemes távolságra, így növelve meg piacra jutásban a maga eladnivalójának hatósugarát. Ám, elsősorban az Ausztrián túlra exportálás akadályozása miatt, olcsó áron sem kelt el a földesúri üzem fölöslegeinek tekintélyes része, amint azt még a nyugati határ közelében fekvő alsólendvai Esterházy-uradalom piaci lehetőségei az 1754-i vámszabályzat előtti időben is tanúsították. Grácban vevőre talált 208 hektoliter gabonájának árából 14,10%-ot vámokra és illetékekre kellett fizetni, ugyanakkor csupán 43,85%-nyit tudott eladni az évi terméstöbbletéből, s hatéves asztagjai is maradtak csépeletlen.

Az a tény, hogy a fölöslegeinek áruba bocsátására berendezkedett nagy- és középbirtok általában jóval több termelvényre tett szert jobbágyai szolgáltatásaiból és saját majorsági műveléséből, mint amennyire vevőt tudott találni, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy üzeme nem használta ki teljesen az értékesítést célzó termelés rendelkezésre álló lehetőségeit. Ahelyett, hogy erre hasznosította volna a majorsági föld egészét, átengedett belőle gazdatisztjeinek jószágtartáson felül nemegyszer jobbágyok által való megművelésre maradó illetményföldet, s a kuriális zselléreknek is egy-egy darabot terhes szolgálataik fejében. Tovább a piacra vihető terménymennyiségnek ment a rovására, hogy az alkalmazottaknak, mintegy az üzemi önellátás keretében s a fölöslegek értékesülésének ilyen módjára hagyatkozva, természetben juttatták fizetésük legnagyobb részét. A majorsági s a kilencedből befolyó gabonatermésből, bár a földesúri üzem fő piacra vihető árujának szánta, nem habozott egy-egy hányadról lemondani részes aratók és cséplőt: javára. H ugyancsak a termelvények egy részének átengedésével járt, ezenfölül kellő hozzáértés és gyakorlat hiányáról is tanúskodott, midőn saját üzemben folytatás helyett fejőstehenészetet és juhászatot bérlők kezére adott az uradalom. Fontosabb volt ennél, hogy a földesúr nem tudott szakítani a hagyományos feudális munkaszervezettel és lemondani a feudális terményjáradékról. Ellenkezőleg, részesévé lett a Rákóczi-szabadságharc leverését követő feudális reakciónak, s ennek megfelelően a végsőkig kihasználta jobbágyai kényszerített ingyenmunkáját, a kilenced hozamát pedig azáltal is szaporította, hogy elővétel címén igényt támasztott termelvényeikre.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A Rákóczi-szabadságharc területi összeszűkülésével, majd bukásával Magyarország bányavidékei újra Habsburg-kézre, a bécsi Udvari Kamara irányítása alá kerültek.

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A Rákóczi-szabadságharc gazdaságpolitikai tapasztalatai, az ausztriai és a csehországi iparfejlődés példái, a kameralista irodalom terjedése egyfelől, a politikai konszolidáció és az ország népességének növekedése másfelől felébresztették néhány magyarországi arisztokrata, középbirtokos nemes és városi polgár vállalkozó kedvét ipari létesítmények alapítására.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Valójában persze a béke – mindezek ellenére nem jelentette egyszerűen annak a fejlődésnek folytatását, melyet 1703-ban a Rákóczi-mozgalom megindítása – és még kevésbé azét, melyet 1526-ban a török hódítás a megszakított. A béke ugyanis egy olyan uralkodói hatalommal köttetett meg, amely egyszersmind egy nagy közép-európai birodalomnak is uralkodója volt, s melynek politikája évszázadok – konkrétan éppen 1526 óta – Magyarországnak e birodalomba való minél teljesebb politikai, gazdasági, katonai bekapcsolását célozta. S ha ennek a birodalmi politikának a sikerét az ugyancsak éppen 1526 óta kibontakozó török terjeszkedés s a nyomában Magyarország területén kialakult és másfél száz éven át fennállott három pólusú hatalmi viszonyok megakadályozták vagy legalábbis késleltették, stratégiájában és taktikájában módosították is, most úgy tűnt, hogy a feltételek e nagy cél megvalósításához létrejöttek. Annál is inkább, mert már látható volt, hogy a birodalom, magyarországi győzelme után, a nyugati harctereken a vége felé járó spanyol örökösödési háborúból is győztesen vagy legalábbis nem vesztesen fog kikerülni, aminthogy az 1714. évi rastatti békében ez be is következett.

A szatmári béke (illetve, ahogy az egyenrangú felek közötti megállapodás rangjától megfosztva az udvar részéről hivatalosan mindvégig nevezték: „pacificatio”) persze garanciákat is tartalmazott és kötelezettségeket Magyarország és Erdély állami önállóságának s a rendi jogoknak fenntartására. De a győztesnek ekkorra már nem is volt szüksége rá, hogy ezeket akár csak formailag is megsértse, amikor megkezdte magyarországi politikája új szakaszának megvalósítását. Mert az ehhez szükséges eszközökkel a török, majd Rákóczi fölötti győzelme következtében már rendelkezett: nem a fegyverek közvetlen és még csak nem is a politikai-adminisztratív intézmények közvetett erejével, hanem (és immár döntően) a társadalmi mozgás feltételei és irányai lassú és sokáig csak nehezen észrevehető befolyásolásának a győzelem folytán szélesen megnyíló lehetőségével. Immár ellenfelek nélkül képesen arra, hogy – talán nem is mindig és mindenben oly céltudatosan és tervszerűen, mint ezt ma látjuk vagy látni véljük – e befolyásolást olyan irányban gyakorolja, melybe beállítva a társadalom előbb-utóbb hajlandó – vagy legalábbis kénytelen – lesz tudomásul venni azt, hogy Magyarország megváltoztathatatlanul a birodalomhoz van kapcsolva, és bármilyen fejlődése mostantól csakis a birodalom belső területi munkamegosztásába beilleszkedve lehetséges.

Egyelőre persze ennek még csak érzékeltetésére sem került sor; ehhez maga a békekötés ténye még nem is volt elégséges. A társadalom mozgásának iránya ugyanis még ezután is jó ideig, bár egyre lassabban és egyre szűkebb sávban, abba az irányba haladt, amelynek igénye a Mohács óta eltelt évtizedeken át végig ott lappangott a politizáló rétegek tudatában, s amely már a török gyengülésének első jelére szinte természetszerűen újból éledni kezdve, a majdan felszabadulóval kiegészülő teljes államterület s azon az önálló magyar államiság minél teljesebb visszaállítását tűzte ki céljául. Visszatekintve úgy tűnik, a Rákóczi-szabadságharc is ennek a tágabb és általánosabb folyamatnak csupán egyetlen, bár kétségtelenül a csúcspontot jelentő epizódja volt, kudarcba fulladt vagy éppenséggel vérbe fojtott politikai kísérletek után az igények fegyveres érvényesítésével próbálkozva. Ezért nem meglepő, ha a szabadságharc katonai bukása nem jelentette még egyszersmind ezeknek az igényeknek is gyors elhalását. Rákóczi emigrációba ment, de vele indult hívei jórészt gyorsan visszatértek, mások meg éppenséggel már el sem mentek Magyarországról, s békés, politikai eszközökkel kísérelték meg annak az igénynek kielégítését, melynek fegyveres kielégítése kudarcot vallott. Az az uralkodó réteg, mely a szabadságharc nyolc esztendeje alatt képes volt kialakítani egy önálló, modernizálódó rendi állam – háborús viszonyok között, tökéletlenségei ellenére is valahogyan működőképes – modelljét, 1711 után még képes felvázolni ennek egy, a birodalom munkamegosztásában és békés viszonyok között működőképes – vagy annak vélt – változatát is: rendi központi kormányszervvel és merkantilista gazdaságpolitikával, modern közlekedési infrastruktúra megteremtésének s az ehhez, ennek működtetéséhez szükséges értelmiség képzésének terveivel, az állami és gazdasági önállóság lehetséges eszközeivel és biztosítékaival. Célkitűzésnek és igénynek nem helytelenek ezek a modellek, aminthogy a jegyükben keletkezett irodalom és az abban tükröződő mentalitás és világábrázolás erejéről és lehetőségeiről a még évtizedeken át, a hazai valóságtól teljesen elszigetelve, mintegy absztrakt sterilitásban tovább élő Mikes tesz Törökországi leveleiben] bizonyságot.

Míg azonban a magyar urak a török uralom alól felszabadult Magyarország ilyetén új berendezkedésének valójában egyre irreálisabbá és erőtlenebbé váló körvonalait próbálják beilleszteni a törvénytárba, az uralkodói hatalom csendben és szinte észrevétlenül a fejlődés minden területén megkezdi pozícióinak megerősítését, befolyásának kiterjesztését.

Ezt kezdettől fogva nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a 17. század végére Magyarország – abban a mértékben, ahogy megszűnt a Habsburgok helyzetét erősítő vagy gyengítő és ezáltal a nyugat-európai hatalmi viszonyokat is jelentősen befolyásoló hadszíntér lenni – érezhetően kiesett Európa érdeklődésének köréből. A török Bécs alatt kezdődő vereségsorozatával és végül kiűzésével ez a hadszíntér Európa számára gyorsan elvesztette jelentőségét: a Rákóczi-szabadságharc a maga területileg korlátozott jellegével és sajátosan helyi problematikájával már korántsem keltett a motívumaikban a legszélesebb tömegek számára is könnyen megérthető török háborúk irántihoz hasonló érdekődést. Abból pedig, ami Magyarországon még ezután következik, már csak az 1716–1718. évi török háború, Temesvár és főleg Belgrád elfoglalása tereli a figyelmet Magyarországra, de most már kizárólag csak mint hadszíntérre, amelynek a külföldi olvasó számára magyar szereplői és vonatkozásai szinte nincsenek is, még annyira sem, mint azelőtt. Jellemző e folyamatra, hogy míg a külföldön magyar szerzőtől írott vagy Magyarországról szóló nem magyar nyelvű sajtótermékek Apponyi Sándor gróf által összeállított, napjainkban is tovább gyarapított gyűjteménye 1683 és 1703 között 874, addig a Rákóczi-szabadságharc korából már csak 78, az utána 1764-ig következő ötvenkét évből pedig mindössze 186 munkát tartalmaz; utóbbiaknak is mintegy hatodrésze az 1712 és 1720 közötti nyolc évvel és ebből is csaknem kizárólag a török háborúval foglalkozik.

Ám ha a kor önállóságáért küzdő Magyarországa így eltűnik is Európa szeme elől, ugyanígy tűnik el Európa is a magyarok látómezejéből. Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721&ndsh;1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott. Mindez – párosulva az egyre súlyosabb utazási korlátozásokkal – jelentősen s talán szándékosan is hozzájárult a magyarországi szélesebb potenciális olvasóközönség politikai dezinformálásához s így dezorientálásához, a világ dolgai felől való tudatlanságban tartásához. A távoli Erdélyben például még a birtokos középnemesség is szinte teljesen tájékozatlan a hétéves háború céljairól, sőt olykor a hadakozó felekről is. Az 1755. évi lisszaboni földrengés híre 1759-re jut el Erdélybe.

Az az uralkodói politika azonban, mely most megkezdi az így a külföldtől már elzáruló, s Európa számára is érdekességét vesztő Magyarország viszonyainak hozzáigazítását a birodaloméihoz, célját nem a rendi állam konszolidálásán és modernizálásán át kívánja elérni. Eszköze ekkor már Magyarországon is az uralkodói hatalom minél szélesebb körű érvényesítése és a rendi befolyás körének lehető szűkítése: olyan politika folytatása, amely a Habsburgok örökös tartományaiban, de általában Európa nagy részén ekkor már lényegesen előbbre haladt. Alkalmazására még a 17. század folyamán Magyarországon is történtek egészükben nem is sikertelen lépések, okaiként a Rákóczi-mozgalomnak, de ugyanakkor nem egy ponton mintáiként is céljai továbbfejlesztésének.

A főnemesség

A birtokviszonyok ilyen összebonyolódottsága (mely jól érzékelteti a mögöttük álló, őket létrehozó politikai állásfoglalások és magatartások kiterjedését, gyakoriságát, mozgását – és múltját) a Rákóczi-szabadságharc alatt mindkét oldalon történt birtokadományok ügyeinek, a körülöttük összecsomósodott problémák sokaságának rendezése során lett jól felmérhető. Ez volt az első eset, amikor az így előállt zavarok rendezése végül is nem erőszakosan, hanem az uralkodói hatalom és az érdekelt felek kölcsönös engedményei, egyezkedése útján ment végbe. Ugyanakkor ez az elintézési mód már annak jele volt, hogy a társadalmi emelkedésnek a politikai pártállás megváltoztatásával elérhető útjai végleg lezárultak: Magyarországon immár csak egyetlen, birtokot, vagyont, pozíciót osztani jogosult és képes hatalom maradt, amellyel szemben alig harminc évvel a szatmári béke után – a „vitam et sanguinem” tanúsága szerint – már nem létezett reális alternatíva.

A viszonyok ilyetén változását leghamarabb a főnemesség érezte meg, és kezdhette tudatosítani. Az udvar ugyanis – első lépésként a párhuzamos hatalmi tényezők lebontása felé – csakhamar megkezdte a nagybirtokos főnemesség 16–17. században megszerzett, illetve kialakult közhatalmi jellegű funkcióinak leépítését. Az ország felszabadítása, a török visszaszorítása a régi államhatárok mögé gyorsan fölöslegessé, sőt a Habsburgok szemében már veszélyessé is tette a nagybirtok eddigi katonai, határvédelmet szervező funkcióját és ennek érdekében saját szervezésű katonai alakulatok fenntartásának rárótt kötelezettségét éppúgy, mint – részben ennek fejében – hallgatólagosan elnyert felhatalmazását az állami adók behajtására és részben közvetlen felhasználására. Az ország belsejében még álló várak és erődített kastélyok, melyeknek felrobbantása a szatmári béke után tovább folytatódott, ugyancsak elsősorban ennek a nagybirtokos rétegnek voltak bázisai, uradalmi-katonai-politikai központjai és udvarai.

A főnemesi nagybirtok ilyen többszörös funkcióvesztése együtt járt a főúr társadalmi vonzáskörének szűkülésével. Megszűnt körülötte az ezekhez a funkciókhoz kapcsolódó személyekből álló udvar, melynek tagjai a közhatalmi funkciókat a nagyúr megbízásából látták el, és amely többnyire maga gondoskodott személyi utánpótlásáról elsősorban a főúr érdekkörébe bevont területek Vezető családjainak ifjaiból. Ha mindebből bizonyos, már csak laza, de azért nem erőtlen személyi-informális, esetleg családi kapcsolatok még fennmaradtak is, a 18. század első felére a főúri udvarok ilyenként megszűntek; konkrét katonai és politikai feladatok helyett csupán a nagybirtok gazdasági irányításának maradtak központjai, amint lassan a megmaradt várak, kastélyok is uradalmi központokká vagy éppen magtárakká alakulnak. Közhatalom és udvar is immár csak egy marad: a bécsi. Arról nem is beszélve, hogy a birodalom egészének irányításában a magyar arisztokrácia már semmi lényeges szerephez nem jut, ellentétben a birodalmiak mellett a magyar ügyek udvari szintű intézésében is szinte kizárólagos szerepet játszó cseh-osztrák udvari arisztokráciával, illetve magas bürokráciával.

A főnemességet végül érzékenyen érintette az ország felszabadult területein, valamint az elkobzott Rákóczi-vagyonból jelentős birtokadományokat nyert külföldi arisztokraták számának gyors növekedése. Nem mintha a hazaiak, a hűségesek nem részesültek volna az újszerzeményi és még inkább az elkobzott birtokokból, elsősorban az önmagában kb. 1,9 millió kataszteri hold kiterjedésű Rákóczi-birtokból. Csak néhány példa: Pálffy János gróf először a munkácsi uradalmat kapta, ezt később elcserélték a makovicai uradalommal; gróf Illésházy Miklós kancellár a nagysárosi, gróf Csáky Zsigmond tárnokmester az ónodi uradalomból kapott nagy részeket; a Rákóczi erdélyi fejedelemmé választását el nem ismerő Bánffy György gróf fia a sólyomkői uradalmat kapta, s hosszú még a sora a csak a Rákóczi-vagyonból kisebb-nagyobb adományokhoz jutott hazai főuraknak és birtokos nemeseknek is. Az adományok jelentős része azonban a birodalomból származó arisztokraták kezére jutott; közülük sokan a felszabadító háborúk katonai vagy (mint a hatalmas békési birtokokat nyert Harruckern báró) szervezési vonatkozásaiban szereztek érdemeket, nagyobb részük azonban egyszerűen az említett osztrák-cseh udvari arisztokráciának volt tagja, s az uralkodónak más területeken tett szolgálatok fejében nyert magyarországi birtokadományt. Így kapták meg a hatalmas muraközi uradalmat az Althanok, Sárospatakot, Regécet és a tokaji várhoz tartozó falvakat Trautson herceg, vagy a munkácsi, szentmiklósi és dobronyi uradalmakat gróf Schönborn mainzi érsek. E birtokadományokkal együtt járt személyüknek és leszármazóiknak honosítása, amit – az uralkodó kívánságának ellen nem szegülhetve – az országgyűléseken a hazai főnemesség is kénytelen volt megszavazni.

A katonaelemek

A Rákóczi-szabadságharc lezárultával a vitézlő rend – más lehetőség híján – emelkedés helyett egyelőre még ugyan félig szabad árendás-taxásként a jobbágyság egyre jobban, két oldalról is ellenőrzött soraiba tagolódott be, korábbi kiváltságainak utolsó emlékeként végül már csak szabad költözési jogát (vagy mint például Kapuváron, hajdúzászlóját és pecsétjét) tudva megtartani. Az egyetlen kivétel a Hajdú-kerület még Bocskai által telepített s országos törvényekkel védett hajdúsága maradt; hozzájuk, igaz, hatalmas összeggel megváltakozva, 1744-től a Jászkunság csatlakozott.

A társadalmi fejlődés új irányai Erdélyben

A szatmári béke Erdélyben a struktúráját alapjában még a 15. századból öröklött, három nemzetre és négy vallásra épült rendi állam Rákóczi által is érintetlenül hagyott viszonyainak zavartalan továbbélését biztosította, persze annak már a Diploma Leopoldinumban kiegészített formájában.

A parasztság és a feudális rend konfliktusa

A Békés megyei parasztok 1735. évi, a szerb határőrkapitányra, Szegedinac Peróra támaszkodó mozgalma éppúgy, mint az 1753. évi mezőtúri TörőPetőBujdosó-féle mozgalom viszont elsősorban az állami terhek ellen (utóbbi már az egész államrend megdöntésének Rákóczit idéző naiv igényével) szerveződik és bukik is el.

Konfliktusok a vallás szférájában

A protestánsok diszkriminációja a társadalmat nemcsak a rendi tagozódás teljes szélességében vágta ketté, hanem nemzetiségi vonatkozásban is, egy táborba zárva nem csupán a protestáns birtokos nemességet, hanem az ellenállásra sokkal kevésbé képes kisnemességet és parasztságot is, magyarokat, németeket, szlovákokat, nemzetiségükre való tekintet nélkül. Ez a politika a szűkebb értelemben vett Magyarországon a Carolina Resolutiónak a protestánsok hivatalviselését lehetetlenné tevő, elsősorban a birtokos nemességet érintő szabályozásán túl, az egész protestáns népességgel, elsősorban a parasztsággal és a mezővárosi polgársággal szemben az artikuláris helyek számának csökkentésében, templomok visszavételében – csupán Mária Terézia uralkodásának első felében körülbelül 200 templomot és iskolát foglaltak el erőszakkal a protestánsoktól –, a vallásgyakorlat korlátozásában, a protestáns papság tevékenységi körének beszűkítésében jelentkezett, a protestantizmus hatókörét legalábbis annak a Rákóczi-mozgalom előtti színvonalára kívánva leszállítani.

Persze az udvart – kivált az első évtizedekben – kétségtelenül nyugtalaníthatta, hogy az országban jelentős tömegek élnek, melyeknek hozzá való viszonyából nemcsak a hatalmat alattvalóihoz fűzni alkalmas kapcsolatrendszer egyik legfontosabb eleme, a vallás azonossága hiányzik, de amelyek ezen felül meg kívánják tartani korábbi intézményes, a hatalomtól független s a Rákóczi-szabadságharc alatt jelentősen ki is bővített sajátos autonóm szervezetüket.

A nemzetiségi ellentétek előjelei

A „Hungarus” jelző magyarországi protestáns papok németországi disszertációin vagy honi bűnözők bármilyen nyelven felvett kihallgatási jegyzőkönyveinek elején még teljesen egyértelmű fogalom: a magyar korona alattvalóját jelöli. Továbbgondolva pedig olyan személyt, akit a többi, ugyancsak így, Hungarusként megjelölt személlyel valamilyen sajátos érdekközösség is összefűz a nem Hungarusokkal szemben. Ennek az érdekközösségnek a valóságát utoljára éppen a Rákóczi-mozgalom kiterjedési területén élő, sokféle etnikumból összekovácsolódott, s végig nem etnikai alapon tagozódott társadalmi bázis létezése és működőképes volta bizonyította.

A 18. század első felében, úgy tűnik, az országnak a falu határán egyáltalán túltekinteni képes lakosai a magyar államot még létük természetes keretének érzik, amely alkalmas arra, hogy közös, sajátosan a területhez kötött érdekeiknek képviselője és életmódjuknak, értékrendjüknek hordozója legyen az ellentétes érdekű szomszédok között. Ezt a közös Hungarus-tudatot erősíti, hogy a hazai etnikumok közötti kapcsolatok ugyanakkor még csak egyéni és nem intézményes szinten alakulnak (eltekintve az erdélyi, valójában nem etnikummal azonosítható, hanem rendi-közjogi alapon intézményesült „nemzet”-kategóriától). A tömegek a nagy belső vándormozgalom elcsendesedésével közösségként nemigen lépnek ki régi vagy újonnan választott lakóhelyük tágabb tájából, és ha kilépnek is, a kölcsönösség jegyében természetesnek veszik az ott uralkodó másik nyelv létezését, bármelyik nyelv, akár saját nyelvük uralkodó helyzetbe juttatásának igénye nélkül. Az 1760-as évek közepéig a magyarországi társadalomban még nem fejlődtek ki azok a döntően gazdasági alapú viszonyok, amelyek között a szélesebb nemzetiségi konfliktusoknak majd kiindulásul szolgáló nyelvi különbségek tudatosulhatnak. A nyelvi kérdésre később legérzékenyebben reagáló értelmiség számára a latin nyelv szilárdnak látszó helyzete megnyugtatólag hat, és ezt a magyar államban érdekeinek védelmezőjét látó véleményt sokáig nem fogla még megzavarni az anyanyelv kezdődő tudatos felfedezése. Bencsik Mihály nagyszombati jogászprofesszornak a szláv nyelvet fölényesen kicsinylő munkácskájára 1728-ban a szlovák nyelv régiséget és szépségét bizonygatva válaszoló Jan Baltazar Magin dubnici plébános sem szűnik meg a szlávokat a natio Hungarica tagjainak tartani. A vallásra vagy nyelvre való különbség nélkül egységesen magyar állampolgárt, magyar országlakost jelölő Hungarus-fogalom és a mögötte álló, azt megalapozó társadalmi-nemzeti együttélés nem a 18. század végének felvilágosodott értelmiségijeitől kiinduló új kezdeményezés a soknemzetiségű ország ekkorra már élesedni kezdő, immár nemzeti problémáinak valamely békés megoldására, hanem egy, a polgári fejlődéssel szemben már meghaladott, szétbomlani kezdő, korábbi természetes együttélési forma végső értelmiségi megfogalmazása, melynek realitása azonban ekkor már a tömegek szintjén is megszűnőben van.

Ebben az együttélési készségben (s annak változó intenzitásában) az államban kifejeződő közös társadalmi érdek felismerésének döntő jelentőségét jól mutatja, hogy a kölcsönös asszimilációra, illetve egymás mellett élésre már ekkor is a legkevésbé hajlamos két etnikum közül a szerb magyarországi bevándorlása és megerősödése már a magyar állam ilyen funkcióinak, illetve e funkciók az udvar részéről várható elismerésének hanyatló (vagy a felszabadító háborúk és a Rákóczi-mozgalom idején Bécs részéről éppen vitatott) korszakában történik, a románok esetében pedig – ha alapvető okként az erdélyi rendi-vallási struktúrából való intézményes kirekesztésüket kell is tekintenünk – azt is meg kell látnunk, hogy az önállóságának a szűkebb Magyarországgal szemben értelmét egyre inkább elvesztő fejedelemség a 18. században már egyre kevésbé lesz képes különállásának valami olyan sajátos indokát éreztetni, mely a területén élő különböző etnikumok, s kivált a románság számára az államhoz fűződő, azzal közös érdekeik létezését valóságossá tehette volna. Olyan felismerés ez, mely különben nemcsak a román, hanem a szász natio elkülönülésében is, úgy véljük, szerepet játszott.

A kastély és a vár

A parasztházaknál, a kisnemesi kúriáknál vagy éppen a templomoknál nem kevésbé vigasztalan képet mutattak a 18. század küszöbén a jómódú birtokos köznemesség és a főnemesség régi, alapjaikban nemegyszer még a Mohács előtti időkig visszanyúló kastélyai. A Rákóczi-mozgalom harcai nem segítették fennmaradásukat, bár ekkorra már többnyire elveszítették egykori eredeti, őket építészetileg megformáló védelmi funkcióikat.

A város

Lehetőségeihez képest azonban még az 1730-as években sem sokkal már a töröktől mindvégig megkímélt, bár a hódoltság határához közel eső, dunántúli Szombathely püspöki város képe. Bél Mátyás leírása szerint a várost egyszerű fal és nemigen mély árok veszi körül. A falakon belül három templom és egy kápolna tornya emelkedik ki; egy kanonoki ház és ferences, valamint domonkos rendház emeli a városképet. A lakóházak azonban, melyek régen sokkal gondozottabbak voltak, az utolsó háború és kivált a Rákóczi-szabadságharc viharaiban annyi viszontagságon mentek át, hogy csak szomorú, romladozó képet mutatnak; ebben részük van a gyakori tűzvészeknek is. Maga a vár, melyet Rákóczi alatt részben már le is romboltak, tovább düledezik.

A város és a mezőváros

Az Alföld déli részén nem kevésbé gyors a szabad királyi városi rangú Szeged magához térése, s ha ennek lendületét a Rákóczi-kori ostrom és a kuruc betörések, 1712-ben pedig a nagy árvíz vissza is vetették, szabad királyi városi jogállásának visszanyerése 1719-ben viszont erősítette; bár Bél szerint régi virágzásának képét még az 1730-as évek közepére sem nyerte vissza.

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

Katolikus részről ilyen volt a janzenizmus, amely a francia egyházon belül, nehéz küzdelmek során alulmaradt, és utóbb pápaellenessé válva más ellenzéki tendenciákkal párosult. Ezt, főleg önvizsgálati módszerét, magas szinten maga Rákóczi képviselte. Igaz, főként már a száműzetés hatalom nélküli időszakában, de saját korábbi vonalának is folytatásaként. Utóbb itthon is voltak nyomai. Korszerű elemet képviselt a negyvenes évektől a piaristák Itáliából hozott eklektikus „új filozófiája”. Protestáns, közelebbről kálvinista részről az újat egyrészt még a puritanizmus jelezte, az egyházkormányzati reform úttörője, azután a kartezianizmus, a régi skolasztikának emberi értelmet, lelki életet új szemmel figyelő ellenfele, és a coccejanizmus, ortodoxiaellenes teológiájával. E három új jelszót a polgárosult Hollandiából hozták volt haza bátor szándékú, ifjú teológus nemzedékek, készen Erdély hegyeit és a református ortodoxiát megostromolni. Ez utóbbi azonban, miután az elsőt visszaverte, a másik kettőt, az első csaták után, még veszélyesebben, kezdte már úgy magába venni és magához áthasonítani, hogy Arisztotelész helyét, az egyébként változatlanul spekulatív tekintélykultusz közepén, lassan már Descartes foglalta el.

A régi ellenfél: a konzervatív-provinciális erők ily előretörését tekintve, szinte meglepőnek tűnhetik, hogy a másik új protestáns irányzat, az evangélikus pietizmusé, viszonylag jobban vészelte át a fordulót. Mintául ehhez, ugyancsak külföldi, ezúttal német egyetemeken tanult teológus-diákok közvetítésével, a német evangélikus, polgári pietizmus szolgált, amely szintén a 17. század utolsó évtizedeiben vált jelentősebb mozgalommá. Most, történetünk kezdetén, a mozgalom központja már Halle, vezető alakja pedig August Hermann Francke (1663–1727) volt, aki, az egyetem tanáraként, személyesen is kapcsolatba került a Magyarországról érkező hallgatókkal. Ezek az ifjak így a forrásnál, közvetlen tapasztalásból ismerhették meg a német mozgalom elvi célkitűzéseit és azok gyakorlati megvalósítását egyaránt. A pietisták ugyanis nemcsak a benső, személyes vallásosság, a bibliaolvasás, a bűnös világtól való elfordulás jámbor óhajával tértek el a hatalmi harcokba merült ortodoxiától, hanem talán még inkább azzal, hogy híveiket tényleg megpróbálták saját körükbe vonni, részt adni nekik az egyházi ügyek intézésében, és ugyanakkor egyéni lelki gondozásukon túlmenően részt is venni praktikus, intézményes szervezeti megoldásokkal gyermekeik gyakorlati nevelésében, reálisabb irányú oktatásában, árváik és elesettjeik felkarolásában. A Halléba került ifjak megbámulhatták Francke iskola-kemplexumát is, amelynek 1727-ben, minden ágát összevéve, 1725 növendéke és 175 oktatója volt. Érdekes, hogy éppen e számbelileg kisebb és földrajzilag exponáltabb, szinte a Habsburgok torkában fekvő protestáns felekezet értelmisége tudta ekkor leginkább a késő barokk jobbik, korszerűbb vonalát továbbvezetni: Külső nyomásban az evangélikus egyháznak is része volt, és saját ortodoxiája és provincializmusa sem volt csekély. Miért ennek az értelmisége mutatott fel mégis ekkor az iskolaszervezés, az államismeret, a historia litteraria, a történelem, az orvostudomány terén egy ideig szinte arányain túlmenően, országosan is jelentős eredményeket? A magyarázatot alighanem abban kell keresnünk, hogy az a társadalmi bázis, amelyhez ez az értelmiség kapcsolódott, viszonylag polgáribb jellegű volt ott, az északnyugati peremvidék régi városaiban, mint az ország más vidékein. E városok gyakran többnyelvű: német, magyar, szlovák polgársága ekkor még különbség nélkül magyarországinak, ”Hungarus”-nak tekintette és nevezte önmagát. A peremvidék nemessége is olyan volt, hogy hamarább talált utat a bányavállalkozáson, borkereskedelmen át az eljövendő polgárosodás felé. E peremvidéki, polgárias szektor jelentősége utóbb lecsökkent, midőn az ország gazdasági súlypontja mindinkább dél felé tolódott, letarolt részei újra élni, termelni kezdtek, és velük a késő feudalizmusnak nem polgári, hanem elsősorban birtokos nemesi erői gyarapodtak. De a hagyomány a szűkebb körben is folytatódott. S talán egyedül itt vezetett el keskeny út megszakítatlanul, törés nélkül, egyenesen a felvilágosodáshoz. Ebből a polgári értelmiségből, a pozsonyi iskolából kerül ki majd Tessedik Sámuel és Hajnóczy József.

A 18. század késő feudális Magyarországát nagymértékű társadalmi, etnikai, nyelvi, vallási széttagoltság jellemezte, egy olyan struktúrán belül, amelynek többé-kevésbé egységes jellegű irányítását a feudális uralkodó osztály tartotta kezében. Ez volt a művelődés terén is a hangadó. Kelet-közép-európai jellemzői közé tartozott, hogy gazdag, nagybirtokos főnemeseken kívül viszonylag nagyszámú köznemességet is magába foglalt. A nemesség arányszáma Angliában volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig Lengyelországban és utána Magyarországon. E népes nemesi rétegek széthúzódva, széles mezőnyben helyezkedtek el. Időszakunkban még a jobb módú, egy-kétezer holdas birtokosok, a megyei alispánok és más tekintélyesebb helyi vezetők is szegényes, régi típusú gazdaság és háztartás élén, gyakran „náddal födött, vályogból rakott házban”[16] éltek, és csak a század folyamán kezdtek „felemelkedni”, új igényekkel fellépni. A nemesség zöme ennél jóval alacsonyabb szinteken élt.

A késő barokkon belül jelentkező korszerűbb törekvéseket a feudális uralkodó osztálynak csak igen kis csoportjai tették magukévá. A túlnyomó többség a megyékben, a maga kisebb vagy nagyobb birtokán, szerény természetbeni megélhetéssel, de mindenkor pénzhiányban, a világtól elzárva, az adott patriarchális, vagyis elmaradt viszonyok közt nem is igen bírt lehetőséggel arra, hogy a korszerűbb változatot fogadja be, midőn korábbi, barokk, manierista vagy éppen középkori hagyományai közt élve a késő barokk áramlataival találkozott. Alaptendenciája az volt, hogy rendi kiváltságait, „arany” szabadságát, a jobbágyok feletti uralmát és egyben a késő feudalizmus rendszerét mindenáron megvédje. Vagyis mindazt, amit az önmagával azonosított „nemzet” fő érdekének tekintett. S ezen az sem változtatott, hogy e nemesség egy időben, átmenetileg s ingadozó arányban, a Rákóczi-szabadságharcon belül igyekezett alapjában véve ugyanezen fő célját elérni.

Katolikus expanzió

A jezsuiták 1711 után megnőtt befolyással tértek vissza a száműzetésből, amelybe Rákóczi küldte őket. Újabb támaszpontokat szerveztek messzi délkeleten is. Temesvárt mindjárt a visszafoglalás után (1717), Erdélyben pedig Nagyszebenben, Brassóban mindjárt a püspökség feltámasztása után (1716) állították fel új rendházukat. 1750 körül 19 rendházban és 10 missziós házban 884 jezsuitát találunk az ország területén. E szám az akkori viszonyok közt magában véve is jelentős. Még jelentősebb azonban, hogy a szervezettség, fegyelem, céltudatosság és az adott társadalomban bevált módszerek alkalmazása megsokszorozta e garnitúra működésének hatásfokát.

Múlt századi történetírásunk a jezsuitákat mint a Habsburg hatalmi önkény végrehajtóit tartotta számon, akik a nemességgel, a nemzettel szemben álltak. Legújabb irodalomtörténeti kutatásunk viszont éppen ellenkezőleg arra az eredményre jutott, hogy most a késő feudális rendi viszonyok fenntartásának érdeke a jezsuitákat a köznemességgel hozta volna közös frontra. A jezsuiták eszerint a világi főpapokkal, a köznemesek az udvari főnemességgel, vagyis mindketten a bécsi abszolutizmus híveivel kerültek szembe. A század első felében azonban zömmel a magyar egyházi és világi főnemesség is a hazai rendiségnek képviselte Habsburg-párti változatát a rendi dualizmuson belül. Annyival is inkább, mivel tényleg abszolutista tendenciákról a Habsburg-monarchia államvezetésében ekkor csak a század derekától, vagyis a felvilágosult változat első jeleinek felbukkanásától kezdve beszélhetünk, és ezekkel a hazai főpapság élesen szembefordult. A jezsuiták pedig miért ragaszkodtak a Habsburg-monarchia egészét átfogó, közös rendtartományhoz, a bécsi központhoz, ahelyett, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan külön magyar rendtartományt szerveztek volna? S a nemesség miért fordult el a piaristák kedvéért a század derekán oly szembetűnően a jezsuitáktól, ha ezek voltak igazi fegyvertársai?

A valóságban a jezsuita rend a Habsburg-monarchia és Magyarország tekintetében a maga régi, mereven vallásos világképén belül azt a késő feudális rendi dualizmust képviselte, amelynek központját a Habsburg uralkodó, kiegészítő ellensúlyát a nagy gépezet harmonikus egészén belül a rendi hatalom adta meg. A mechanizmus működtetésében e felfogás szerint nagy szerep jutott a klérusnak, és különösen a jezsuita rendnek, amely fegyelmezett élcsapatként, sok tekintetben már önálló erőnek, irányító elitnek hitte önmagát. S régi, egyre elmaradtabb eszményeit védte minden irányban akkor is, midőn a bécsi kormányzat részéről a felvilágosult abszolutizmus, Magyarországon pedig a felsőbb nemesi rétegek erősödése következtében először a világi főpapok, az új rokokó igények, majd utóbb a kezdődő nemesi felvilágosodás tendenciái vették tűz alá.

Most, időszakunk elején azonban még javában folyt a jezsuita propaganda, a szó, az írás, az iskola minden eszközével a nemesség ideológiai besulykolása. S azért folyhatott ily nagy és maradandó sikerrel, mivel a jezsuiták a Habsburg-hatalom iránti feltétlen hűség alapigényét kitűnő politikai-lélektani érzékkel egybeötvözték a feudális nemesi osztályöntudat. a rendi „nacionalizmus” bizonyos jelszavainak és elemeinek magasztalásával. A rendi hagyományok bizonyos mértékű átfogalmazása persze elkerülhetetlen volt ehhez, teljes megtagadása azonban szükségtelen. A rendi függetlenségi mozgalmak rebelliónak minősültek; ennek gyanújától ekkor, szorult helyzetükben, a protestánsok is igyekeztek elhatárolódni. A Regnum Marianum koncepciója azonban, amely szerint Magyarország, első szent királyának, a Habsburgok elődjének felajánlása folytán Mária országa lett, és így égi hatalmak különös pártfogását élvezi, nem volt a katolikus nemes számára elfogadhatatlan. S nem volt elfogadhatatlan a Mátyás-hagyomány olyan átalakítása sem, amellyel egyebek közt egy névtelen jezsuita kiadvány próbálkozott: a bátorság, okosság és más királyi tulajdonságok mellett első helyen a vallásosságot, sőt vallási türelmetlenséget emelve ki (Idea principum. 1713). Hiszen az átlagos nemes azt sem értette vagy helyeselte, Rákóczi alatt sem, ha Mátyást esetleg a nemzeti abszolutizmus eszményeként emlegették.

A protestáns egyházak

A másik ok az volt, hogy a vallásügynek azon utolsó törvényes szabályozásához (1681 és 1687) való visszatérés, amelyet a Rákóczi-szabadságharc előtt a Habsburg uralkodó is elismert, nem meglévő korlátok fenntartását vagy bizonyos szűkítését, hanem a tényleges helyzet nagymérvű átszabdalását igényelte. A protestánsok, ha egyháztörténészeik adatai helytállóak, 1681-ben 1302 templommal, vagyis gyülekezettel rendelkeztek Magyarországon (Erdély nélkül), miután az előző három évtizedben az ellenreformáció offenzívája nyomán kilencszázat már elvesztettek. Ezután a Rákóczi-szabadságharc kitöréséig még további 242 templomot vesztettek. A szabadságharc alatt viszont, ha igaz, mintegy hatszáz templom került újra vissza birtokukba. A szatmári béke megkötésekor tehát eszerint 1660 protestáns templommal számolhatunk. Az ingadozás aránya az ilyen bizonytalan adatokból is kitűnik. Az 1681-i szintre való teljes visszaszorítás a Rákóczi-kori nagy felugrás után a hazai protestantizmus egészének megint több mint egyharmadát némította volna el.

III. Károly 1714-i pátense kemény hangon szólította fel a protestánsokat, hogy hagyjanak fel a vallásgyakorlattal ott, ahol azt az „elmúlt förtelmes felkelések”[17] alatt 1681 tilalma ellenére újra kezdték. Az 1714–1715-i országgyűlésen ezután oly éles összecsapás zajlott le a harcias katolikus többség és a protestáns kisebbség között, hogy az uralkodó jobbnak látta a vallási kérdést a továbbiakra kivenni az országgyűlés hatásköréből. Az 1715. évi 30. törvénycikk őfelsége kegyelméből „még” érvényesnek nyilvánítva az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk, illetve az 1687. évi 21. törvénycikk rendelkezéseit, egyben megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását, orvoslásukra királyi vegyes bizottságot küldött ki katolikus, református, evangélikus urakból. Aki a protestánsok közül a bizottság döntésében nem tud megnyugodni, majd a királyhoz folyamodhatik, de csak egyénileg, saját nevében. Az adott helyzetben a protestánsok számára nem az országgyűlés mellőzése volt a leghátrányosabb, hiszen ott még erőszakosabb ellenfelekkel álltak szemben, hanem főleg az, hogy az uralkodó nem volt hajlandó velük mint testületekkel tárgyalni. .

A magyar feudális uralkodó osztálynak ezután, ha szűkebb, bizottsági körben is, még mindig alkalma lett volna arra, hogy saját erejéből rendezze belső viszályát. Mire azonban a bizottság évek múlva, 1721 tavaszán összeült, már egy sor újabb önhatalmú támadás élezte tovább a helyzetet, és, ha igaz, 140 templom cserélt birtokost. A bizottság pár hónapig Pesten, majd Pozsonyban tanácskozott, de aktahegyeken túl semmi eredményt nem produkált. Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen. A következő években azonban, ha talán kevesebb kilengéssel is, folytatódott a visszaszorítás, főleg a Helytartótanács egyházügyi bizottságának irányításával. Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

Ez a „Károly-féle rendelet” felújította 1681 és 1687 törvényeit azzal, hogy ezek az 1691-i hivatalos magyarázat (Explanatio Leopoldina) szerint értelmezendők. Különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között; az utóbbit a protestánsok csak az úgynevezett artikuláris helyeken folytathatták (1. §), lelkészt is csak itt tarthattak (2. §), másutt, magán-gyakorlatként, csak családi körben olvashattak vallásos szövegeket (3. §). A jobbágyok vallásváltoztatását, a földesúri jog sértetlenül hagyása mellett, most már (szemben a korábbi, önkényes akciókkal) az uralkodó külön beleegyezésétől tette függővé (4. §). Lehetővé tette, hogy a protestánsok ezentúl ismét szuperintendenseket válasszanak. Ugyanakkor viszont dogmatikai tekintetben a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá, helyezte (5. §). Katolikusok áttérését szigorú állami büntetés terhe mellett tiltotta meg (6. §). Vegyesházasságok kötését csak katolikus lelkész előtt tette lehetővé (7. §). Kötelezte a protestánsokat is a katolikus ünnepek megtartására, céhen belül a körmeneten való részvételre (8. §), valamint a Szűz Máriát és a szenteket említő úgynevezett dekretális eskü letételére.

A sorompót, amelyet az udvar a két ellenfél közé emelt, egyik sem fogadta szívesen. A protestánsok elkeserítően szűknek, a katolikusok viszont puszta létét is felháborítónak találták. Althan Mihály gróf, váci püspök nyíltan tiltakozott ellene. Valami védelmet ugyanis a szűk korlát is nyújthatott a protestánsoknak. Útjába állt a földesúri jog önkényes alkalmazásának, és lehetővé tette a protestáns egyházi szervezet kiépítését és működését akkor, midőn előzőleg két évtizeden át még egyházkerületi gyűlést sem volt szabad tartani.

Az északnyugati peremvidéken persze most már hivatalosan kezdték 1681 rendelkezéseit végrehajtani. 1681 ugyanis csak ezen a sávon jelölte ki, tizenegy „restringált” megyében, a két-két artikuláris helyet és ezeken kívül a nagyobb városokat, ahol a vallásgyakorlat szabadon volt folytatható. Ezektől keletre és délre, a következő nagy félkörív „privilegizált” megyéiben, Veszprémtől Komáromon át Zemplénig és Ugocsáig, már kisebb volt a megszorítás: itt a protestánsok vallásgyakorlata megmaradhatott mindenütt, ahol már 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország azóta visszatért déli és keleti részein megint ez a „privilegizált” helyzet érvényesült. Sőt, e ritkán lakott vidéken, ahol katolikus nagybirtokosok is jobban megbecsülték a protestáns települőket, az 1681 előtti helyzet bizonyítását sem vették oly szigorúan. Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.

Szépirodalom

A világi széppróza fejlődésének egyik útja a nemesi naplón, önéletíráson át haladt. Magas szinten ezt Bethlen Miklós gróf (1642-1716), volt erdélyi kancellár bécsi fogságában, élete végén írt memoárjai, valamint II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) fejedelemnek az emigrációban készült emlékiratai képviselték. Rákóczi előbb Franciaországban, a grosboisi kamalduli kolostor magányában kezdte írni vallomásszerű latin önéletrajzát (Confessiones). Utóbb franciául fogalmazta meg politikai emlékiratait (Mémoires) és bennük a szabadságharc történetét; e szöveg látott utóbb, halála után, a Hágában megjelent Histoire des Révolutions de Hongrie (1739) ötödik kötetében napvilágot. Még utóbb, a törökországi Rodostóban, tovább folytatta vallomásait, és egy időben janzenista szellemű vallásos meditációkat is írt. Utolsó munkái állambölcseleti jellegűek voltak, egy latin–francia kétnyelvű írása a keresztény fejedelem eszményéről (Aspirationes principis christiani), valamint a Réflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien és – részben Bossuet nyomán - Traité de la puissance című írása. E két utóbbi Rákóczi végrendeletével együtt utóbb külföldön nyomtatásban is megjelent (Testament politique et moral du Prince Rakoczi). 1751).

Odahaza, Magyarországon, igénytelenebb vagy éppen önigazolást szolgáló feljegyzéseket fogalmaztak Rákóczi olyan egykori hívei, mint Károlyi Sándor gróf (1668–1743), azután Ottlyk György (1656&ndsh;1723), a fejedelem volt udvarmestere, és még többen mások. Erdélyben Bethlen Kata grófnő (1700–1759) önéletírása egy kálvinista főnemes asszony befelé forduló, önkínzó vallásosságát tükrözte. Cserei Mihály (1667–1756) régies, transzilvanista nemesi felfogással tekintett vissza a múltra. Apor Péter báró (1676–1752) pedig a régi jó időket dicsérte a változó viszonyok között (Metamorphosis Transylvaniae. 1736).

Hozzátehetjük, hogy a naplószerű feljegyzések a nemesi írásbeliség alaprétegéhez tartoztak. Az ország sok vidéki nemesi otthonában jegyezték bibliába, kalendáriumba, bekötött füzetbe a családi dolgokat, gyermekekről, leszármazásról, peres ügyekről, birtokokról, termésről, az; időjárás különösségeiről, olykor a megyei életről, latin, magyar vagy helyenként szlovák nyelven. Nem egy ilyen, több nemzedéken át folytatott naplót ismerünk, a kezdetleges, lapos, gyakorlati bejegyzések utóbb már valamilyen elbeszélő szöveggé kezdtek szélesedni, tanulságokon. való moralizálással, anekdotákkal, a nemesi társasélet szóbeliségének lecsapódásaként. Mindez jellemző módon tükrözte az átlagos nemesi gondolkozást.

A memoárirodalomból két, immár egyértelműen szépirodalmi műfaj fejlődött ki. Az egyik, magasabb szinten, az irodalmi levél volt, a másik pedig az anekdota. Az elsőnek legszebb egykorú emléke a Rákóczi mellett törökországi emigrációban élő Mikes Kelemen (1690–1761) francia mintájú fiktív irodalmi leveleiben maradt ránk. A másik műfaj jellemző példáját Hermányi Dienes József (1699–1763), nagyenyedi református lelkész hagyta ránk Demokritus] című anekdotagyűjteményében.

A széppróza fejlődésének másik ága az egyházi irodalom műfajaitól vezetett a világiak felé. Egyházi irodalom persze sokféle volt: latin és magyar, katolikus és protestáns, ezeken belül olyan műfajokkal, mint az imák, kegyes olvasmányok, erkölcsi tanulsággal szolgáló történetek, s főleg az egyházi beszédek, prédikációk. Ez utóbbiak akkoriban nagyon elterjedt formája az ünnepélyes, hivatalos beszéd volt, különösen az előkelők halotti búcsúztatójaként, hosszú, késő barokk címek alatt, telezsúfolva allegóriákkal. A továbbfejlődés szempontjából azonban jelentősebbnek bizonyultak azok a prédikációk, amelyek azután nyomtatásban egy-egy tanulságos, kerek történettel kedveskedtek olvasóiknak. Ez is a nemességhez oly közelálló anekdota, illetve a novella műfajának megalapozását készítette elő. Katolikus részről Taxonyi János (1679–1746) jezsuita mezővárosi hitszónok tette közzé a legsikerültebb ilyen magyar prédikációgyűjteményt, amely azután több kiadáson át egészen a 19. század elejéig a köznemes publikum kedvelt olvasmányai közé tartozott. Az egyházi próza további, fontos műfaja a közéleti, „udvari” ember, a tisztségviselő, hivatalnok vagy katonatiszt számára körvonalazta a helyes magatartás, a „keresztény politika” szabályait. Ez a világi nemesifjak társadalmi, politikai szereplésre való előkészítését folytatta ott, ahol ezek már kiléptek a jezsuita konviktus és illemtan-irodalom köréből. Ezzel együtt járt a nemesi életbölcsességre nagy hatást gyakorló keresztény sztoicizmus 17. századi barokk szerzőinek népszerűsítése. E moralizálva oktató, közéleti irodalom főleg a jezsuita Faludi Ferenc (1704–1779) munkáival torkollott be magas szinten a szépirodalomba. Faludi előbb, Itáliában járva, William Darrel munkáit ültette át (Nemes ember; Nemes asszony, 1748). Utóbb a spanyol jezsuita Baltasar Gracián nyomán tett közzé életszabály-gyűjteményeket (Udvari ember. 1750–1771), miközben mindinkább a nemesség szórakoztató rokokó szépírója és irodalmi nyelvünk tudatos formálója lett.

A harmadik ág a külföldi próza áthonosítása, külföldi regények fordítása volt, előbb latinra, majd magyarra. Közülük a legnagyobb visszhangja, Haller László gróf (1717–1751) magyar átdolgozásában, Fénelon könyvének lett (Telemakus. 1755).

Végül a próza negyedik fejlődési ága a késő barokk alsóbb nemesi szintjén a magyar nyelvű egyházi propagandától haladt a népszerű kalendáriumig és ponyváig.

A költészet terén hasonló szálak futottak. Itt is volt egyházi és világi, latin és magyar, magasabb és „második” szintű verselés. Az egykorú latin nyelvű jezsuita költészet tulajdonképpen az iskolai poétikaoktatást folytatta az iskolán túl, nyomtatásban. Szerzetes latintanárok a poétika szabályai szerint, időmértékes formában feldolgoztak egy-egy népszerűsítendő témát, kidíszítve azt a késő barokk szokásos mitológiai és allegorikus elemeivel. Ennek annyiban volt bizonyos fejlődéstörténeti szerepe, hogy megalapozta, előkészítette a magyar nyelvű nemesi költészet egyes műfajait. Különösen a jezsuita kiseposz, a történeti tárgyú, hősi elemekkel díszített, rövidebb elbeszélő költemény játszott ily szerepet. A honfoglalás kori eposz hosszú életű, a 19. században is oly jelentős költői hagyományának megalapozását, késő barokk sallangok mögött, Repszeli László (1703–1763) jezsuita tanár Hunnias című latin eposzában (1731) találjuk. A hatást megkönnyítette, hogy a nemes iskolás műveltségéhez a latin versfaragás is hozzátartozott. Persze inkább csak mint időtöltés, gondűző játék vagy alkalmi szórakoztatás. De lassan e nemesi verselés is bővülni kezdett az udvarházak provinciális életének egy-egy mozzanatához igazodó műfajokkal. Számos alkalmi köszöntést, verses párbeszédet, játékos formai megoldást szült a névnapok, eljegyzések, házasságok véget nem érő sora. A fő mintakép: Gyöngyösi István 17. századi barokk főnemesi-udvari epikájának hagyománya is a nemesi udvarházak egyszerűbb életéhez igazodva főleg verses halotti búcsúztatókban élt tovább.

A művészi igényű, igazi költészetet ez az időszak a magyar rokokó líra: a dal és elégia terén tudta megteremteni. Az előkészítést itt Amade Antal báró (1676–1737) Végezte el, aki saját társadalmi osztálya, az alsóbb főnemesség dunántúli életét, farsangi mulatságait, családi ünnepeit, kacér dámáit, saját szerelmeit, házassági bajait, vagyis a mindennap témáit énekelte meg, de már könnyedebb kifejezőerővel, Fia, Amade László báró (1703–1764) olaszos melódiákra írt rokokó dalaival egy új, játékos, könnyed formavilágot honosított meg a világi énekköltészet terén. A másik, jelentősebb költői egyéniség, a már említett Faludi Ferenc, szakmai tudatossággal alkotta meg a magyar rokokó költészet legszebb darabjait. Más költői műfajokban viszont még csak a latin poézis formai megoldásainak felhasználása volt soron. Fiatalabb nemesi verselők, Ráday Gedeon (1713–1792), majd Orczy Lőrinc báró (1718–1789) a latin időmértékes verselést próbálták alkalmazni a magyar költészetben.

Az alsóbb szintű, úgynevezett „népies” nemesi költészet több rétegű, hagyományos anyagára elsősorban kéziratos énekeskönyvekből következtethetünk. Az anyag egyik rétege, mindjárt az időszak első évtizedeiből, elsősorban politikai okok miatt szorult le a kéziratos névtelenségbe. Ide tartoznak azok a kesergők, fohászok, késői bujdosóversek, amelyek a Rákóczi-szabadságharc bukása után a „kuruc” érzelműek panaszainak adtak hangot.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

A Rákóczi-szabadságharc vezetői még európai látókörű politikusok voltak.

Zinzendorf Károly

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

A viselettel együtt visszatértek a kuruc hagyományok, nóták is. Erdélyben, a háromszéki bálon „Rákóczi táncát” járták. Boronkay Zsigmond zempléni nemesúr Rákóczi 1704-es, Európához intézett manifestumát másoltatta, több példányban is, mivel közeli újrakibocsátására számított.

Szabad György

A társadalomtudományok

Szalay László is a száműzetésben kezdte meg, majd 1855-től itthon folytatta Magyarország összefoglaló történetének megírását. Halála 1864-ben, Rákóczi korának feldolgozásakor ütötte ki kezéből a tollat.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A Rákóczi-szabadságharc forrásanyagát külön sorozat – az Archivum Rákóczianum – bocsátja a kutatók rendelkezésére.

Hanák Péter

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Az uralkodó történelemszemlélet hőseivel, a honfoglaló vezérek, a Hunyadiak, Rákóczi és Kossuth nacionalista kultuszával a forradalmi népi hagyomány hőseit, elsősorban Petőfit meg a parasztháborúkat, Dózsát állították szembe.

A szocialista agrármozgalom kirobbanása

Dózsa alakjának folklorisztikus továbbélésére a néprajzkutatók közvetlen nyomot nem találtak ugyan, de a parasztháborúk emléke, gyakran Rákóczi kurucainak harcaival összemosódva, fennmaradt.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

1906 októberében hazaszállították II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait. Ferenc József már 1904 őszén hozzájárult ehhez, hogy a felajzott közvéleményt némileg lecsillapítsa. Az uralkodói gesztusból végül a koalíciós kormány húzott politikai hasznot. A nemzet kegyeletes ünnepén a csökkent hitelű függetlenségi párti vezetők és a szabadságtörekvések ravasz elgáncsolásán fáradozó koalíciós hatvanhetesek tartották az ünnepi beszédeket. Magukat kiáltották ki a régi nagy küzdelem letéteményeseinek, és szolgai módon hálálkodtak az uralkodónak. Csak a haladó áramlatok képviselői érezték meg e felháborító csalást. Szende Pál a polgári radikálisok nevében mondta ki: Ők, akik minden elvüket feladták a hatalomért, fogadják azt,aki mindent eldobott elveiért! A szociáldemokrata párt szinten több ízben rámutatott a koalíciós vezetők képmutatására, de nem találta meg a tiltakozás kellő és illő hangját. Haragjában odáig ragadtatta magát, hogy a hamisan ünneplőkkel együtt a nagy fejedelem és társai hazaszállítását is kárhoztatta. A szociáldemokraták némi mentségére szolgáljon, hogy a koalíció visszataszító eljárása valóban szélsőséges indulatokat kavart az ország haladó köreiben. Ezúttal az antiszocialista Mocsáry Lajos is a szociáldemokratákhoz hasonló dacos végletnél kötött ki: „mézes madzag, melyet a szánkon elhúznak. Rákóczinak is, nekünk is derogál, hogy az ő csontjai a Ferenc József kezéből jövő ajándéktárgyul szolgáljanak”[18] – írta egyik levelében.

Szabó Miklós

A történettudomány

A historizálás a történetírásban tehát nem általában az állagőrző liberalizmus egyik áramlataként jelentkezett, hanem a koalíciós kormány garnitúrájának sajátos ideológiateremtő akciójaként. Középpontjában a koalíció Rákóczi- és kuruckultusza állt. Ezt a kultuszt szolgálta a historizálás vezéralakja, Thaly Kálmán, ekkor már nem történeti munkáival, hanem Rákóczi hamvai 1906-os hazahozatalának kiharcolásával.

A preszcientikus korszak történetírásának nem politikai indíttatású elágazásai is voltak. A néprajztudomány előstádiumát képező német romantikus népkutatásból (Volkskunde) két magyar történetírói áramlat is kinőtt. Közvetlenül ide kapcsolódott az úgynevezett művelődéstörténet, amely nevétől eltérően nem a szellemi műveltséget, hanem a szokás- és viselettörténetet kutatta. Ezt a törekvést képviselte két szerzetes történetíró, Békefi Remig és magasabb színvonalon Takáts Sándor, a képviselőház levéltárosa, aki a török idők szokásait, viseletét dolgozta fel anekdotikus szépirodalmi formában.

A romantikus népkutatás ösztönzéséből egy jóval nagyobb tudományos eredményeket hozó törekvés is eredt: a kora-középkori szokások vizsgálatának az az ága, amely az Árpád-kori szokásjog színes világát igyekezett oklevéladatok alapján feltérképezni, s ennek során először tett kísérletet az Árpád-kori parasztság rétegződésének feltárására. E munkák során bukkant a kérdés két legjelentősebb kutatója, Erdélyi László bencés szerzetes, kolozsvári professzor és Tagányi Károly levéltáros – elsősorban „A földközösség története Magyarországon” című művében – a paraszti földközösség nyomaira a középkori Magyarország társadalmában.

A magyar történetkutatás tudományos színvonalra emelésében nagy érdemeket szerzett a bécsi Staatsarchiv tudományos üzemében kitanult történészgárda. Közülük rangban és befolyásban Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és titkos tanácsos játszott hangadó szerepet; a tudományos vezéregyéniség azonban Károlyi Árpád volt, aki 1909–1913 között a Staatsarchiv igazgatói posztját is betöltötte. Thallóczy és Károlyi szakmai munkássága azokhoz a német tudományos irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek középpontba a hivatali intézmények, az igazgatási szervezet történetét helyezték. Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult. Az állagőrző liberalizmus eszmei táborán belül ezek a körök a munkapárti kormányzathoz kötődtek, s annak a függetlenségi irányzattal szemben is eszmei fegyverzetet igyekeztek kovácsolni.

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt.

A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

Ady kuruc verseinek nem a fejedelem vagy a brigadérosai a központi figurái, hanem Esze Tamás és Mikes Kelemen: azaz a paraszti népforradalom és a progresszív értelmiség szimbolikus figurái. Ugyanezt a két tényezőt keresi a kuruc világ tömegtípusaiban is. Nem a vitézlő kurucot állítja középpontjába, hanem a szegénylegényt, a bujdosót.

Lábjegyzet

  1. A szilágysomlyai uradalom jobbágyainak szolgáltai 1669-ben. MGSz 1898. 103.
  2. Idézi: Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 264.
  3. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában, Zalaegerszeg, 1941. 241.
  4. Ugyanott 230.
  5. Ugyanott 228.
  6. Ugyanott 135.
  7. Ugyanott 223.
  8. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 250, 241.
  9. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 150.
  10. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 149.
  11. Babócsay Izák, Fata Tarczaliensia. Monumenta Hungarica sermone nativa scripta, I. Kiadta Rumy Károly György, Pest, 1815. 170.
  12. Rákóczi Tükör
  13. Országos Levéltár Rákóczi-szabadságharc levéltára V. 3 d/A Selmeci főbányagrófi letét. 73.
  14. Hadtörténeti Közlemények 1938. 246.
  15. Idézi: Degré Alajos, Az úriszéki peres eljárás a Déldunántúlon a XVIII–XIX. században. Levéltári Közlemények 1961. 129.
  16. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, 1879. 5. Idézi: Grünwald Béla, A régi Magyarország, 1711–1825. Budapest, 1888. 108.
  17. I. Ribini, Memorabilia augustanae confessionis in regno Hungariae. II. Posonii, 1789. 532–547.
  18. Mocsáry Lajos levele Mezei Ernőhöz. Keltezés nélkül (1906). Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár. Levelestár.

Művei

  • A parasztvármegyére Rákóczi rendelete, 1704. március 17;

Az állandó hadsereg szervezése és a Consilium Oeconomicum felállítása közötti összefüggésre Rákóczi rendeletei Klobusiczkynak, Kistapolcsány, 1705. január 24. (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung. 978. pag. 208);

Irodalom

A Rákóczi-szabadságharc során elszenvedett veszteségekről átfogóan Wellmann Imre, A népesség sorsa a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Szerkesztette Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1980). Továbbá: Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. I–III. (Budapest, 1907–1910); II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig (II. Rákóczi Ferenc fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival. I.); Ráday Pál Iratai. I–II. Szerkesztette Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc, Papp László (Budapest, 1955–1961); Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710. Szerkesztette Esze Tamás (Budapest, 1955); Rákóczi Tükör. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról. I–II. Szerkesztette Köpeczi Béla, R. Várkonyi Ágnes (Budapest, 1973). A katonai veszteségekről Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc a hadvezér (Budapest, 1934); Takáts László, Az egészségügy szervezése a Rákóczi-szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A rác kérdésről Benda Kálmán, Magyar-rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején (Ugyanott); Négy egykorú jelentés az 1704-i pécsi rác dúlásról. Kiadta Hodinka Antal (Pécs, 1932), az egyik újra közölve: Rákóczi Tükör. I.; Hornyik János, A ráczok ellenforradalma, 1703–1711 ([[http://www.szazadok.hu/index2.htm Századok 1868)]; Dudás Gyula, A magyarországi szerbek szereplésének története, 1526–1711 (A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat Értesítője, 1886); Dudás Gyula, A bácskai és bánsági szerbek története, 1526–1711 (Zombor, 1896); Dudás Gyula, II. Rákóczi Ferenc harcai a Tisza-Duna közén ([https://books.google.hu/books/about/A_B%C3%A1cs_Bodrogh_Megyei_T%C3%B6rt%C3%A9nelmi_T%C3%A1r.html?id=ZUocrgEACAAJ&redir_esc=y A Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1889). A rác kérdésen részben túlmutató területi adatok és feldolgozások: Andrásfalvy Bertalan, Délkelet-Dunántúl népeinek sorsa a Rákóczi-szabadságharc idején (A Rákóczi-kori kutatások újabb eredményei. Szerkesztette T. Mérey Klára, Péczely László. Pécs, 1974); Szita László, Baranya népe a Rákóczi-szabadságharc idején (Ugyanott); Villányi Szaniszló, Néhány lap Esztergom város és megye múltjából (Esztergom, 1891); Villányi Szaniszló, Három évtized Esztergom megye és város múltjából, 1684–1714 (Esztergom, 1892); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral]. IV. (Kecskemét, 1866); Balla Gergely, Nagy-Körösi. krónika (Kecskemét, 1856); Reizner János, Szeged története (Szeged, 1899–1900); Ballagi Aladár, XII. Károly és a svédek átvonulása Magyarországon, 1709–1715 (Budapest, 1922); széles körű képet ad Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Szerkesztette Keleti Ferenc, Lakatos Ernő, Makkai László. Budapest, 1965).

Rákóczi megítéléséről az udvarban J. Maurer, Kardinal Leopold Graf Kollonitsch Primas von Ungarn (Innsbruck, 1887) és Köpeczi Béla, Döntés előtt (Budapest, 1982. 140–142).

Szekfű Gyula szakított a Bercsényit és Rákóczit teljes politikai egyetértésben ábrázoló gyakorlattal, kritikai műve, az akadémiai levelező tagság székfoglalóján vázolt elemző tanulmánya azonban nem készült el. Vesd össze Nagy József Zsigmond, Szekfű Gyula monográfiaterve Károlyi Sándorról (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. Tudományos emlékülés 1976. január 29–30. Szerkesztette Molnár Mátyás. VajaNyíregyháza, 1976. 71–77).

II. Rákóczi Ferenc politikai álláspontjának kialakulásáról és a népi kurucság kapcsolatáról lásd Márki Sándor, II . Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910); Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762); Köpeczi Béla, Döntés előtt (Budapest, 1982); Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966); továbbá Hodinka Antal, II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a „gens fidelissima” (Pécs, 1937); Zolnai Béla, Rákóczi bécsújhelyi olvasmányai (Irodalomtörténeti Közlemények 1955); Heckenast Gusztáv, II. Rákóczi Ferenc könyvtára, 1701 (Irodalomtörténeti Közlemények 1958); Szörényi László, Rákóczi csehországi tanulóévei (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Wellmann Imre, A Rákóczi-birtokok sorsa (Rákóczi (Ferenc) Emlékkönyv halálának kétszáz éves fordulójára II). Lengyelországi szervezkedésre Thomašivskyj István, Adatok II. Rákóczi Ferenc és kora történetéhez (Századok 1912); Hopp Lajos, Lengyel vonatkozású irodalmi emlékek a Rákóczi-korból (Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok történetéből. Budapest, 1969); Hopp Lajos. A Rákóczi-emigráció Lengyelországban (Budapest, 1973); J. Staszewski, A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). Benczédi László, A haza- és nemzetfogalom alakulása a késői feudalizmus korszakában (Századok 1967); R. Várkonyi Ágnes, A „népi kurucság” ideológiája (Történelmi Szemle 1963). A Rákóczi-szabadságharc kiadott forrásait és irodalmát 1950-ig lásd Kosáry Domokos, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. (Budapest, 1951–1958) I. 435–472. Az 1976-ig megjelent művek bibliográfiája és levéltárismertetések: Útmutató a Rákóczi szabadságharc tanulmányozásához. Szerkesztette R. Várkonyi Ágnes (Budapest, 1976). Ajánló bibliográfia 1976–1984: II. Rákóczi Ferenc (Salgótarján, 1985).

Arról, hogy Boronkay Zsigmond Rákóczi Manifestumát másoltatta, a Zemplén megyei vizsgálat iratai tudósítanak: József nádor iratai. I. 155.

Alapvető forráskiadványok:

Összefoglaló igényű munkák: Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. I–III. (Budapest, 1907–1910); Szekfű Gyula, A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913, sok visszautalással a szabadságharc történetének minősítésére); Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953); Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 1955, 19762); Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Magyarország hadtörténete. Főszerkesztő Liptai Ervin. Budapest, 1984–1985. I. 339–399).

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés: A breznai találkozást és Rákóczi bejövetelét; Esze Tamásnak az előző fejezetben idézett tanulmányai és a következő források alapján rekonstruáltuk: II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, Principis Francisci II. Rákóczi Confessiones, Gróf Károlyi Sándor Önéletírása, továbbá Pásztor Lajos, Károlyi Sándor Önéletirásának ismeretlen részlete, 1697–1703 (1945. 99–121); Esze Tamás, Acta Reviczkyána (Levéltári Közlemények 1954. 152–169). A breznai kiáltvány német és latin nyelvű nyomtatott példányai: Régi Magyar Könyvtár III. 4435–4437. A breznai pátens elterjedéséről: diószegi példánya Bóné András záradékával Archivele Statului Cluj-Napoca. Kemény József gyűjt. „Acta et Diplomata” 1703. július 13. A vármegyék és a felkelők kapcsolatáról: Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz kora a gr. Csákyak, Szepesvármegye és a b. Palocsay család levéltáraiban (Századok 1873). A tiszaháti felkelést, a dolhai csatát részletesen ismerteti Károlyi Sándor Önéletírásában és a csata után az udvarhoz beadott emlékiratában: Rákóczi Tükör. I. 79. skk. A francia segítség fenntartásairól és nehézségeiről Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966). Nigrelli várerősítési parancsait is közli Zimmermann Rezső, Adalékok II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez Szabolcs vármegye levéltárából (Történelmi Tár 1909).

A munkácsi hadipróbáról mind ez ideig legrészletesebb összefoglalás: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. II. (Budapest, 1887. 508–515). A munkácsi csatáról Rákóczi Emlékiratai és Auersperg munkácsi parancsnok június 29-én Csáky Istvánnak és Orosz Györgynek, továbbá Munkácsról június 30-án ugyancsak Csáky Istvánnak írott levelei tájékoztatnak. A csata napját Nigrelli Kassáról 1703. július 1-jén kelt levele alapján állapította meg a történettudomány. A leveleket kiadta Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz kora… (Századok 1873. 17–18, 101–402). Bercsényi Dražd, 1703. június 24-i keltezésű és Rákóczi Munkácson maradt poggyászával elfogott levelét egykorú másolatból ugyancsak Thaly adta ki (Bercsényi család. II. 517–518). Szentiványi János sikeres kalauzi működéséről feleségének folyamodványa az Udvari Kamara 1721. január 27-i, a Szepesi Kamarának címzett leiratához csatolva (Magyar Országos Levéltár Kamarai lt. Fasc. 80. Nr. 67). A tiszántúli hadjárat leírásánál Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951) című mintaszerű monográfiáját követjük; ehhez forráskiegészítés: Esze Tamás, Iratok II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratának történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1954). Csáky István 1703. július 4-i levele Károlyi Sándornak: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung; 1389., Fasc. 2. fol. 146. Lipót császár Bécsben augusztus 1-jén kelt, Schlick kinevezését tudató közrendeletéből a Szepes vármegyének szólót. idézi Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz kora… (Századok 1873. 102). A. bihari mozgalmat és felkelést ismerteti Gottreich László, A bihari nép harca 1703–1704-ben (Hadtörténelmi Közlemények 1955). A bihari felkelés körülményeiről Rákóczi Emlékiratainak leírásától némileg eltérve, Csáky István grófnak Bereg és Ugocsa vármegyék főispánjának gróf Barkóczy Ferenc Zemplén vármegyei főispánhoz küldött, Szatmáron 1703. július 29-én kelt levele számol be a legrészletesebben, a felkelők számát ezerre teszi: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung. 1389. Fasc. 2. fol. 146–147, kiadta Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976. 19–20). A Körösök vidéki szervezkedésről Virágh Ferenc, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca a Körös–Maros közben (Békéscsaba, 1962). A hajdúvárosok túláradó lelkesedéssel való csatlakozásával szemben fegyveres meghódoltatásukat hangsúlyozza Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969. 164–165). A rác kérdés dokumentációját lásd a következő fejezet jegyzetében. A korai erdélyi mozgalmakra R.Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954). Ocskay északnyugat-magyarországi hadjáratának mind ez idáig nincs modern feldolgozása. Részletes, de egyoldalú előadás: Thaly Kálmán, Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem dandárnoka és a felsőmagyarországi hadjáratok, 1703–1710. I–II. (Budapest, 19052. 25–27). A hadjárat több, eddig ismeretlen, főleg Nógrád vármegyei részletét megvilágító forrást ad közre Ráday Pál Iratai. I. (Budapest, 1955).

A fegyvert fogott jobbágyok felszabadítását ígérő, 1704. április 2-án, Léván kelt pátenst Bars vármegye levéltára őrizte meg; kiadta R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán (Századok 1958). Vesd össze R. Várkonyi Ágnes, Sopron vármegyének szóló pátens a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 elején (Soproni Szemle 1971). A dunántúli mozgalmakról Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Századok 1952); Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata, 1704. január–április (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest#1975); Esze Tamás, Csuzi Cseh József, a Rákóczi-kor ismeretlen írója (Irodalomtörténeti Közleményk 1964. 267). Az Alföld társadalmi viszonyai a Rákóczi-szabadságharccal összefüggésben: Kosáry Domokos, Néhány tanulság Pest megye kuruckori történetéből (Történelmi Szemle 1963), és Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965). A hajdúszabadság előzményeire Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969). A székely katonaszabadság nagy irodalmát összefoglalják A székelyek harca a feudális kizsákmányolás ellen a XVI. század második felében és részvételük a törökellenes harcban (Csíkszereda, 1976) című kiadvány tanulmányai. Vesd össze Jakó Zsigmond, A székely társadalom útja a XVII. századig. — A tiszántúli hadjárat során csatlakozó nemesekről Esze Tamás (Századok 1951). A naményi pátensek példányait összefoglalóan idézi R. Várkonyi Ágnes, A jobbágyság osztályharca a Rákóczi-szabadságharc idején (Történelmi Szemle 1964. 350–351. és 16. jegyzet); R. Várkonyi Ágnes, A vetési pátensek. A jobbágykatonaság védelme és tehermentessége Rákóczi államában (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A [[Vetés|vetési] pátens kiadásának dátumát a valószínűleg első példány alapján lásd Balogh István, II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyében (Nyíregyháza, 1976). Pach Zsigmond Pál, A nemzeti összefogás kérdése a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Történész Kongresszus 1953. június 6–13. Budapest, 1954. 87–99). A hadseregszervezés első rendeleteit közli Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976). A vetési pátens kiadásával összefüggő hadseregszervező munkára Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951. 56, 95–97). Az első hadiszabályzatokat összefoglalóan kiadta Markó ÁrpádTóth Gyula, A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb katonai szabályzatai (Hadtörténelmi Közlemények 1954)]. Rákóczi utasítását (Tokaj, 1703. november 11.) Sennyei István tábornoknak közli, és a vetési pátens végrehajtásával való összefüggését felismerte Köpeczi Béla, II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei (Budapest, 1958. 46–47). A Habsburg-kormányzat rendeletei magyar ezredek felállításáról Bottyán János vezénylő tábornok levezései s róla szóló más emlékezetre méltó iratok. 1685–1716. Összeállította: Thaly Kálmán, Budapest, 1883; Esze Tamás, A Tisza-vonal védelme a kurucok ellen 1703-ban (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). Az 1703. október 7-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Registratur Nr. 615. October 1703. Expedit. Schlick ellentámadását és Bercsényi felvidéki hadjáratát feldolgozta Markó Árpád, Bercsényi Miklós felvidéki hadjárata, 1703 (Hadtörténelmi Közlemények 1932) és Perjés Géza, Az 1703. évi november-decemberi felvidéki hadjárat (Hadtörténelmi Közlemények 1976), aki kritikusan ítéli meg Bercsényi hadvezéri működését és a régi irodalomban – főleg Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. (Budapest, 1892); Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 1880, 19052) – elmarasztalt Károlyi és Ocskay tevékenységét elismerésre méltónak vázolja. Bottyán kinevezései: Bottyán János vezénylő tábornok levezései s róla szóló más emlékezetre méltó iratok. 1685–1716. Összeállította: Thaly Kálmán, Budapest, 1883 142, 150–151. Rákóczi kiáltványa a horvát rendekhez: Ráday Pál Iratai. I. 111. Károlyi kiáltványa a rácokhoz (Pápa, 1704. január 22.): Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Hofkriegsrat 1704. März. Nr. 580. Expedit fol. 1–9. A védelem megszervezéséről és a stájerországi rendekről nagy helyi anyagot tárt fel, s a szabadságharcot különben még a 19. századi szemlélet alapján elítéli Fr. Posch, Flammende Grenze (Graz, 1968). Bottyán szerepére Esze Tamás, Néhány hónap Bottyán János életéből (1000 éves Esztergom, 973–1973. Budapest, 1973). Társadalmi kapcsolataira: R. Várkonyi Ágnes, Az ismeretlen Vak Bottyán (Történelmi Szemle 1964). A dunántúli hadjárat kulcsfontosságú forrása, Károlyi Sándor Magamnak gravamenjeim című emlékirata Szekfű Gyula hagyatékában maradt fenn; kiadva: Rákóczi Tükör I. 116–127. Sopron sikertelen ostromának körülményeiről: Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest#1975. 48–61).

Az európai közvéleményre, a francia és a bajor seregekkel való egyesülésre, XIV. Lajos politikájára Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 50–53, 281. skk.); Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc haditervei és azok kapcsolata a spanyol örökösödési háború eseményeivel (Századok 1936). A spanyol örökösödési háború hatalmas irodalmából: M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen. II. Der Feldherr (WienMünchen, 1964). A háborúk léptékváltozásáról M. Roberts, The Military Revolution, 1560–1660 (Belfast, 1956), Vö. G. Parker, „The Military Revolution”, 1560–1660. Myth? (The Journal of Modem History, 1976). A rácok meghódolási szándékáról Károlyi Önéletírása (Rákóczi Tükör. I. 101) és pátense a rác nemzethez, Pápa, 1704. január 22. (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Hofkriegsrat 1704. Marz. Nr. 580. Expedit fol. 1–9.) G. Löffelholz jelentése Savoyai Eugénnek, Arad, 1704. január 1. (Ugyanott Alte Feldakten. 1704. Január. fol. 2–6). A rác kérdés jelentőségét a Rákóczi-szabadságharcban először Hornyik János, A ráczok ellenforradalma ([http://www.szazadok.hu/index2.htm Századok 1868)] hangsúlyozta. Benda Kálmán, Magyar–rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A Bercsényinél járt követekre új adatot tárt fel Bánkúti Imre (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975. 108), ugyanő hangsúlyozza, hogy Bercsényi véleménye a rác kérdésben eltért Rákócziétól (Ugyanott 109). A békeakció alapvető anyagát kiadta St. Katona, Historia critica regum Hungariae… XXXVI (Budae, 1805) és J. F. Miller, [http://reader.digitale-sammlungen.de/en/fs1/object/display/bsb10012159_00005.html Epistolae archiepiscoporum Georgii Strigoniensis et Pauli Colocensis e Comitibus Széchényi. I. (Pest, 1807); Lánczy Gyula, Széchenyi Pál érsek és a nemzeti politika, 1642–1710 (Századok 1882); Bárczy István, A Rákóczi-szabadságharc angol-holland diplomáciája (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A Recrudescunt kritikai kiadása irodalommal: Ráday Pál Iratai. I. 92–111. K. Benda, Le projet d'alliance hungaro-suédo-prussienne de 1704 (Etudes Historiques). Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerkesztette Benda Kálmán (Budapest, 1980, benne a következő tanulmányok: Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Európa; Benda Kálmán, Rákóczi és az európai hatalmak; G. Jonasson, XII. Károly svéd király és Rákóczi).

A császári ellentámadásra: Markó Árpád, Heister és Pálffy II. Rákóczi Ferenc hadjárataiban (Magyar Szemle, 1933); Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732 (Kalocsa, 1933); Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976); Nagy József Zsigmond, Egy labanc főúr halála 1704-ben (Tiszatáj, 1974); J. Bérenger, A Habsburg hatalom gazdasági alapjai a XVII. század végén (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). A dunántúli hadműveletek alapvető forrása Károlyi Sándor, Magamnak gravamenjeim (Rákóczi Tükör. I.) és Kollareck János emlékirata (Hodinka Antal, Négy egykorú jelentés az 1704-i Pécsi rác dúlásról. Pécs, 1932, újra kiadva: Rákóczi Tükör]. I.). Az 1704. évi dunántúli hadműveletek újabb áttekintése nagy irodalommal: Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975). Az esztergomi hadműveletekről: Esze Tamás, Néhány hónap Bottyán János életéből (1000 éves Esztergom. Budapest, 1973); Tóth Gyula, Balogh Ádám kuruc brigadéros (Budapest, 1958); Málnási Ödön, Hellebronth János kuruc ezredes (Budapest, 1930); Markó Árpád, A koroncói csata (Magyar Katonai Szemle, 1932); Markó Árpád, A szomolányi kuruc győzelem (Századok 1931); a győzelem társadalmi előzményeiről R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense… (Századok 1958). A blenheim-höchstadti csatáról: W. S. Churchill, Marlborough. His Life and Times (New York, 1968. 403–417); M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen (MünchenWien, 1963–1965. II. 73–78); Perjés Géza, A höchstädti csata ([http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=55119 Hadtörténelmi közlemények 1958); Tóth Gábor, Vak Bottyán kiszabadítása Kuckländer fogságából (Forrás, 1969). Érsekújvár megvételéről R. Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951) és R. Várkonyi Ágnes, Így élt Vak Bottyán (Budapest, 1975); Markó Árpád, A nagyszombati csata (Századok 1933).

Szekfű Gyula, A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913) 58. megállapítását: „Erdély mindvégig idegen maradt hozzá”, az utóbbi évtizedek kutatásai cáfolják. Az Magyar Országos Levéltárban és az erdélyi levéltárakban feltárt források alapján az 1703–1704. évi társadalmi mozgalmakat és a kiadott forrásokat összefoglalja R. Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954), továbbá R. Várkonyi Ágnes, Erdély változásai, 1660–1711 (Budapest, 1984); Magyari András, Kolozsvár az 1703–1711. évi Habsburg-ellenes szabadságharc első szakaszában (Studia Universitatis Babes–Bolyai. Historia, 1959); Magyari András, A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Magyari András, Az erdélyi magyarok és románok együttműködése a szabadságharcban ([source[]=MOKKA&facet[type_id][]=am&q=%22Eur%C3%B3pa+%C3%A9s+a+R%C3%A1k%C3%B3czi-szabads%C3%A1gharc%22 Európa és a Rákóczi-szabadságharc]. Budapest, 1980). A hadieseményekre: Thaly Kálmán, Az erdélyi kurucz haderő létszáma 1704-ben (Hadtörténelmi Közlemények 1896); Markó Árpád, Az 1704-i erdélyi kuruc hadjárat (Hadtörténelmi Közlemények 1933). Radvánszky küldetéséről, a társadalmi elvárásokról gazdag anyaggal, Rákóczi Emlékiratainak tévedéseit jelezve: R. Kiss István, II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása (Budapest, 1906); kiegészíti és az artikulusokat is közli Csutak Vilmos, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés (Erdélyi Múzeum Egyesület Emlékkönyve 1913). A gazdasági szervezet rekonstruálásában úttörő vállalkozás R. Kiss István, II. Rákóczi Ferencz erdélyi hadi élelmezési bizottsága (Dolgozatok Békefi Remig egyetemi tanári működésének emlékére (Budapest, 1912). Az erdélyi kormányzat kialakításáról alapvető Trócsányi Zsolt, Erdély kormányzata II. Rákóczi Ferencz korában (Levéltári Közlemények 1955)] és Trócsányi Zsolt, II. Rákóczi Ferenc erdélyi kormányzata (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). Szekfű Gyula, A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913. 53–55) Rákóczi fejedelemségét „tartalom nélküli cím”-nek nevezi, és igényét érzelmi okokkal indokolja. Rákóczi viszonyáról a fejedelemséget igénylő [[Thököly Imre|Thökölyvel] és a fejedelemség külpolitikai jelentőségéről R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet. Vázlat II. Rákóczi Ferenc Thököly-képeiről (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983). Grabarics Jakabról:Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941). Bethlen Miklóst a korábbi irodalom egyoldalúan állította be Habsburg-pártinak; megkötött helyzetében is önálló politikai koncepciójára, az erdélyi államiságot megőrizni és modernizálni igyekvő elképzeléseire alapvetően fontos anyag: Bethlen Miklós levelei. I–II. Szerkesztette Jankovics József (Budapest, 1987). Az Erdélyi Consilium leveleskönyve és iratai 1705, 1707–1710. Szerkesztette Bánkúti Imre (Budapest, 1985). Zeley Éva, Forgách Simon Erdély katonai főparancsnoka (Memoria Rerum, I. kézirat); Zeley Éva, Forgách Simon levelei erdélyi főparancsnoksága idejéből (Memoria Rerum. II. kézirat).

Rákóczi diplomáciai iratait, a régi forráskiadványok anyagát is kritikailag megrostálva közli: Ráday Pál Iratai. I. 1703–1706. Budapest, 1955 (= Ráday Pál iratai. 1703–1706, 1707–1708. Összeállította: Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc, Pap László. Budapest, 1955–1961.). A diplomáciai kar személyi összetételéről Benda Kálmán, A kuruc diplomácia szervezete és működése (Ráday Pál Iratai. II. Budapest, 1961 = Ráday Pál iratai. 1703–1706, 1707–1708. Összeállította: Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc, Pap László. Budapest, 1955–1961. 19–62). A francia diplomáciai kapcsolatok monografikus feldolgozása Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966) és B. Köpeczi, La France et la Hongrie au début du XVIIIe siecle (Budapest, 1971). A magyar—svéd—porosz szövetség tervét feltárta K. Benda, Le projet d'alliance hungaro-suédo-prussienne de 1704 (Etudes Historiques. I–II. (Budapest, 1970)). Köpeczi Béla, Rákóczi külpolitikája és a szabadságharc nemzetközi jelentősége (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); P. Cernovodeanu, A havasalföldi és moldvai vezető körök magatartása a kuruc felkeléssel szemben (Rákóczi-tanulmányok, 1980). A selmeci béketárgyalásokat a kiadott anyag (Ráday Pál Iratai. I. 179–191) és Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 160–166) alapján ismertettük.

Rákóczi hadseregére átfogó és máig nélkülözhetetlen összefoglalás – Rákóczi Emlékiratai alapján kiemelve a hadsereg tisztikarának kiépítésében érvényesülő társadalmi szempontot – Markó Árpád, II Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934. 77. skk.). A létszámokra vonatkozó részletkutatások: Thaly Kálmán, Tényleges létszámok és hadi fölszerelés Rákóczi hadseregének ezredeiben (Hadtörténelmi Közlemények 1891); eredményeit összefoglalta és a fegyvernemek megoszlását, a regularizálásnak egyszerű szervezeti kérdéseken túlmutató feladatait fölvázolta Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953. 56–58) és Magyarország hadtörténete. I. (Budapest, 1984. 364). A császári és a magyar haderő létszámarányait Szekfű Gyula, Magyar történet. IV. (Budapest, 19352. 296–297) vetette először koncepcionális igénnyel össze, de úgy, hogy csak a császári fősereggel számolt. A becslésekben építek a hazai levéltárak anyagán kívül a bécsi Kriegsarchivban és a Niederösterreichisches Landesarchivban végzett kutatásaimra is. A horvát rendek felajánlása: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 143. sk.). Nyolcvanezer főnyi haderőt mond Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910). I. 412. A tüzérségre: Thaly Kálmán, Adalékok II. Rákóczi Ferencz tüzérsége történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1888); Gottreich László, A tüzérség fejlődése a XVII. század végéig és a kuruc hadsereg tüzérsége (Hadtörténelmi Közlemények 1960).

A nemesi insurrectio kérdése nincs feldolgozva. Rákóczi rendeletei Bereg, Bars, Ung, Máramaros, Zemplén, Gömör, Bihar és Szatmár vármegyéknek. Eger, 1705. április 8. (Magyar Országos Levéltár G 19 II. 3). A parasztvármegyére Rákóczi rendelete, 1704. március 17. és Szakály Ferenc, A parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 49. Budapest, 1969). Az európai hadsereglétszámokra H. Kamen, The War of Succession in Spain, 1700–1715 (London, 1969); H. Methivier, Le siecle de Louis XIV (Paris, 1962); R. E. Scouller, The Armies of Queen Anne (Oxford, 1966); R. Bean, War and the Birth of the Nation-State (Journal of Economic History, 1973); Sweden's Age of Greatness, 1632–1718. Ed. M. Robert (London, 1972). A Rákóczi-hadseregnek nincs monografikus feldolgozása. A tisztikar előéletének vizsgálatát globálisan Esze Tamás, Kuruc vitézek folyamodványai (Budapest, 1955) című forráskiadvány jegyzetanyaga kezdte meg. Sok adatot közölnek a fontosabb életrajzok és a helyi mozgalmak összefoglalásai: Tóth Gyula, Balogh Ádám… (Budapest, 1958); Virágh Ferenc, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca a Körös–Maros közben (Békéscsaba, 1962); Gottreich László, Egy példamutató kuruc ezredes, Winkler Vilmos (Hadtörténelmi Közlemények 1956); Esze Tamás, Tarpa és Esze Tamás (Nyíregyháza, 1966); Móricz Béla, Móricz István, II. Rákóczi Ferenc ezredese (Hadtörténelmi Közlemények 1973). Az állandó hadsereg hazai terveiről és a kezdeményezésekről nincs összefoglaló mű, legtöbbet a Zrínyi-irodalom foglalkozott a kérdéssel. Az állandó hadsereg szervezése és a Consilium Oeconomicum felállítása közötti összefüggésre Rákóczi rendeletei Klobusiczkynak, Kistapolcsány, 1705. január 24. (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung. 978. pag. 208). A hadseregellátás korszerű problémáinak elvi kérdéseire Perjés Géza, Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében, 1650–1715 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 29. Budapest, 1963).

A regularizálás kezdeteiről Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 1955. 148, 157–158) és R. Várkonyi Ágnes, Rendhagyó országgyűlés Szécsényben, 1705 (Tanulmányok Szécsény múltjából. 1. Szécsény, 1978). A lévai gyűlésről először: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 230). A portális katonaság és a vármegyék problematikáját először Esze Tamás, Kuruc vitézek folyamodványai (Budapest, 1955) bevezető tanulmánya vázolta. Bercsényi körlevele a vármegyékhez 1705. április 20-án (Magyar Országos Levéltár Károlyi lt. Fasc. l. A. 8). A hadseregellátásról és 1705-ben új ezredek felállításáról válogatott forrásanyagot adott ki Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976. 157–168, 235–238); Bánkúti Imre, Hadellátás és hadtápszervezet Rákóczi hadseregében (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A regularizálás összetett problematikája a hadirendtartás és a szociális gondozás kérdésköreiben jól fel van tárva: Markó ÁrpádTóth Gyula, A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb katonai szabályzatai (Hadtörténelmi Közlemények 1954.) és Takáts László, Az egészségügy szervezése a Rákóczi-szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).

A jobbágy- és katonamozgalmakra Esze Tamás, Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710 (Budapest, 1955); Esze Tamás, Tarpa és Esze Tamás (Nyíregyháza, 1966). A földesurak és a jobbágykatonák ellentéteire: Pach Zsigmond Pál, A társadalmi összefogás kérdése a Rákóczi-szabadságharcban (Történetszemlélet és történettudomány. Budapest, 1977). A társadalmi mozgalmakra: R. Várkonyi Ágnes, A vetési pátensek… (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). Rákóczi és Bercsényi ellentétéről először: Markó Árpád, A fejedelem és főtábornoka (Magyar Szemle, 1935). A Habsburg-udvar új politikájának igen nagy anyagából: Stepney jelentései Shrewsbury hercegnek, Harley miniszternek és Marlborough hercegnek, Bécs, 1705. január 24.–május 24. (AR: II. HL). Összefoglalóan: K. O. Aretin, Magyarország és I. József császár politikája (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). I. József császár kiáltványa Magyarország rendeihez, Bécs, 1705. május 14 (OL N 100 Lad. EEE. Fasc. G. No. 2). Herbeville instrukciója: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv 1705. május. No. 245. Rákóczi valláspolitikájáról: Esze Tamás, Rákóczi „Responsió”-ja (Irodalom és felvilágosodás. Szerkesztette Szauder József, Tarnai Andor. Budapest, 1974). Az 1705. január–júliusi hadműveletekről Esze Tamás, Rákóczi dunántúli hadjáratának terve 1705-ben (Hadtörténelmi közlemények 1954); Köpeczi Béla, Hogyan látta Rákóczi 1705 elején a szabadságharc helyzetét (Századok 1956); N. Kiss István, Hadsereg, adóteher és társadalom Rákóczi államában, 1703–1711 (Valóság, 1976).

A szécsényi országgyűlés jelentőségét külön összefoglalta Esze Tamás, A kurucok első országgyűlése (Református Egyház, 1955). A meghívóról Mezey Barna, Jogforrások a Rákóczi szabadságharc államában, 1703. június 6.–1705. szeptember 12. (Nógárd Megyei Múzeumok Évkönyve). Ugyanitt jelent meg több, a szécsényi konföderáció jellegével foglalkozó tanulmány: Köpeczi Béla, Néhány gondolat Rákóczi államáról; Wellmann Imre, Rákóczi államának kérdéséhez; Hopp Lajos, A szécsényi konföderáció és a „lengyel” példa. Az országgyűlés propagandisztikus előkészítéséről Péter Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei (Budapest, 1973); Péter Katalin, A Rákóczi-szabadságharc Zrínyi-hagyományáról (Rákóczi-kori tudományos ülésszak 1973. szeptember 20–21. Vaja, 1975). Az országgyűlésen a hadsereg ügyére vonatkozóan alapvetően új szempontokat hozott Markó ÁrpádTóth Gyula, A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb katonai szabályzatai (Hadtörténelmi közlemények 1954: 3–4. 146, 162–164) és Esze Tamás, A Felső-Tisza-vidéki népi kurucság harca a hajdúszabadságért (Rákóczi-kori tudományos ülésszak 1973… Vaja, 1975). A vallásügyre és az országgyűlés egyéb témáira is a központilag fontos forrásanyaggal együtt a gazdag jegyzetapparátus számos megállapítást tartalmaz: Ráday Pál Iratai. I. Összefoglalóan: R. Várkonyi Ágnes, Rendhagyó országgyűlés Szécsényben, 1705 (Tanulmányok Szécsény múltjából. I. Szécsény, 1978). — Mezey Barna, A Rákóczi szabadságharc országgyűlései (Jogtörténeti Értekezések. 11. Budapest, 1981).

Rákóczi és Thököly viszonyáról R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet… (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983). A zsibói csatáról összefoglalóan a bécsi levéltári kutatások eredményeire is építve Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934. 289–320); új szempontokkal Czigány István, A császáriak hadjárata 1705 őszén (Hadtörténelmi Közlemények 1981). A zsibói csatát követő katonai intézkedésekre Markó Árpád, Adalékok a Rákóczi-szabadságharc hadihelyzetéhez Erdélyben, 1705 november—1706 nyár (Századok 1957).

Az új erdélyi politikára és a huszti országgyűlésre új forrásanyagot közöl irodalommal: Ráday Pál Iratai. I. 486–502, 506–507, és a huszti országgyűlés iratai: Ugyanott 525–538. A zsibói csatát követő török politikáról Benda Kálmán, Pápai János (Pápai János törökországi naplói. Budapest, 1963. 5–39).

A dunántúli hadjáratról Thaly Kálmán, Bottyán János II. Rákóczi Ferencz fejedelem vezénylő tábornoka (Pest, 1865); Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951); Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Századok 1952). A három hadoszlopban való támadást cáfolja Tóth Gyula, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Hadtörténelmi Közlemények 1955). Bottyán előéletére Prokopp Gyula, Adatok Bottyán János és a Körösvidék kapcsolatához (Békési Élet, 1973, 3. szám); Tóth Gábor, Vak Bottyán kiszabadítása Kuckländer fogságából (Forrás, 1969. 3. szám); Heckenast Gusztáv, Adatok Bottyán János életéhez (Történelmi szemle 1958); R. Várkonyi Ágnes, Az ismeretlen Vak Bottyán (Történelmi szemle 1964). Az adriai tervet először összefoglalta Márki Sándor, Rákóczi adriai tervei (A Tenger, 1911. 6–7). Miután Rákóczi horvátországi kiáltványát a szabadságharccal foglalkozó valamennyi összefoglalás említette, Benda Kálmán tette lehetővé, hogy az események valóságos összefüggésébe illeszthető legyen, mert létrejöttének körülményeit forráskritikailag tisztázta és keletkezési dátumát J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rákóczys und seiner Verbindungen mit dem Auslande. II. (Wien, 1858. 589) alapján megállapította: Ráday Pál Iratai. I. 471–473. Az adriai terv számos forrását közli és Bercsényi álláspontjának helyességét hangsúlyozza Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. (Budapest, 1892. 606–621). A partraszállási tervet a francia politika összefüggéseibe állítja és jelentőségét bizonyítja Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 131–432).

A nagyszombati béketárgyalások anyagát mindmáig nem gyűjtötték össze, nincs monografikus feldolgozása. Első részletesebb és objektív áttekintés: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 329–355). Gazdag új anyagot is feltár, de elvész a részletekben, és Bercsényi szerepét egyoldalúan hangsúlyozza Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. 450–713. Stepney és Hamel-Bruyninx jelentéseit felhasználva, részletes áttekintést nyújt Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910. I. 495–550). A bécsi levéltárak anyagára is épít L. Hengelmüller, Franz Rákóczi und sein Kampf für Ungarns Freiheit (StuttgartBerlin, 1913. 217–241). Szekfű Gyula, Magyar történet (Budapest, 19352. IV. 303) József császár ajánlatát „tisztességes békének”, a „szatmárinál jobb” megállapodásnak tekinti, amelyet megkötni Rákóczi erdélyi fejedelmi hivatástudata és a francia diplomácia miatt nem volt lehetséges. A béketárgyalások meghiúsulásában a francia diplomácia szerepének eltúlzását kimutatja és Des Alleurs szerepét tisztázza a francia külügyi levéltár gazdag anyaga alapján Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 122–141). Rákóczi kiáltványa, az Animadversiones Apologicae című röpirat forráskritikai vizsgálata, Ráday szerzőségének tisztázása, a szövegek modern kiadása: Ráday Pál Iratai. I. 609–612, 635–673.

Esztergom ostromának modern feldolgozása irodalommal: Perjés Géza, Esztergom 1706. évi ostromai és az ostromokkal kapcsolatos hadműveletek (Hadtörténelmi Közlemények 1954). Kassa védelméről Kemény Lajos, [http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/arcanum/HadtortenetiKozlemenyek_1914/adatok.html Adalékok Kassa ostromához (Hadtörténelmi Közlemények 1914); Kerekes György, Kassa 1706-i ostroma (Uránia, 1915). Az ostrom körülményeit Rákóczi Emlékiratainak állításait is kiigazítva tisztázta Esze Tamás, Esze Tamás és Kassa (A kassai Batsányi Kör évkönyve, 1965–1968. Bratislava, 1969. 111–132). Az 1707. évi dunántúli hadjáratról Thaly Kálmán, Dunántúli hadjárat 1707-ben (Századok 1879–1880); Thaly Kálmán, Ki volt Csobáncz megvédője Rabutin ellen 1707-ben? (Századok 1881); Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951); Tóth Gyula, Balogh Ádám kuruc brigadéros (Budapest, 1958); A. Arneth, Das Leben des kaiserlichen Feldmarschalls Grafen Guido von Starhemberg, 1657–1737 (Wien, 1853). Kimutatások a dunántúli császári haderőről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica. Fasc. 191. Raab, 1706. június 7; Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1706. I. (210.) Fasc. 11. ad 7. 1706. november. A hadműveletekről Pálffy János jelentései Savoyai Eugénnek 1706. augusztus–október: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1706. (210). Fasc. 8–10.

A miskolci tanácsülés jelentőségét valamennyi összefoglalás hangsúlyozza: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. 515–526; Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. I. 501, 505; Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953. 76–78). AZ eddigiektől eltérő értékelésünk alapjául szolgáló gazdag forrásanyagból Bulyovszky és Spáczay, továbbá Platthy előterjesztése: Rákóczi Tükör. II. 289–308; Rákóczi levele Bercsényinek, Munkács, 1705. december 28.: Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879, 763; Károlyi Sándor feljegyzései és véleménye: A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. 364–374; Rákóczinak a vármegyékhez kiküldött 1706. február 6-i rendelete, a kassai senatori deputatio anyaga: Magyar Országos Levéltár G 17 II. 1. c. — Az ónodi országgyűlés előtti pénzadózásról Bánkúti Imre, A parasztság és a nemesség adózása a Rákóczi-szabadságharcban, 1703–1711 (Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1967). A gazdasági intézkedésekben Bánkúti Imre, A Rákóczi-szabadságharc gazdasági problémái (Budapest, 1969) című kéziratos kandidátusi értekezésére építettünk. Lányi Pál életrajza, gazdasági és vasipari tevékenysége: Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (AÉt 13. Budapest, 1959, főleg 107–109); Heckenast Gusztáv, Lányi Pál. A magyarországi korai kapitalizmus történetéhez (TSz 1962); Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos Válogatott iratai. Szerkesztette Bánkúti Imre (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980). — A vármegyék ellenállásáról: Rákóczi Bercsényinek 1706. március 20-án, Károlyinak 1706. április 1-jén és Instructio, [http://www.worldcat.org/title/szekesi-grof-bercsenyi-miklos-fohadvezer-es-fejedelmi-helytarto-levelei-rakoczi-fejedelemhez-1704-1712/oclc/247428285 Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879 492-502, továbbá Ung Vármegye kérvénye és Rákóczi válasza: SZU: Beregszász, Ung vm. lt. Fond 4 OP 2 No 1534/22–23; Rákóczi Ugocsa megyének: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica. Fasc. 424. Konv. 2. fol. 38 (1706. július 10). Összefoglalóan: II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla (Budapest, 1958. 98–99), Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 231. skk.). — Rákóczi kereskedelmi rendeletének merkantilista szellemét hangsúlyozza Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 189–195). A rézpénzverés nemzetközi és hazai irodalmát is összefoglalja HUSZÁR LAJOS, A kuruckor érmészete (Ekv: R I. 391–412): Esze Tamás, A kassai pénzverőház, 1705–1710 (NK 1941); Esze Tamás, A kolozsvári pénzverőház II. Rákóczi Ferenc korában (NK 1942); Bánkúti Imre, II. Rákóczi Ferenc rézpénzeinek gazdasági és társadalmi vonatkozásai (NK 1979–1980).

Csutak Vilmos, Adatok az 1706. évi medgyesi és az 1707. évi besztercei kuruc országgyűlés történetéhez (Erdélyi Irodalmi Szemle, 1927). A marosvásárhelyi országgyűlésre Thaly Kálmán, A marosvásárhelyi trónbeiktató országgyűlés törvényczikkei (Magyar Történelmi Tár 1897); R. Kiss István, Az 1707. évi marosvásárhelyi propositiók és articulusok kinyomtatása (Századok 1906); Biás István, II. Rákóczi Ferenc beiktatása az erdélyi fejedelemségbe (Marosvásárhely, 1903). A propositiók új kiadása, az országgyűlés több, eddig nem ismeretes iratával együtt, amelyek alapján Ráday és Vay szerepének jelentősége is tisztázható, Ráday Pál Iratai. II. 91–150; továbbá Vízkeleti András, Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelem beiktatásán elhangzott beszédje (Irodalomtörténeti Közlemények, 1960).

Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 272–274). „Nemes Turócz Vármegye levelének, mellyet Rákóczihoz akart küldeni, de elébb a szomszéd vármegyékkel közlötte”: Magyar Országos Levéltár G 19 II. 2. c. Forgách letartóztatásának kérdése máig nincs megnyugtatóan feltárva; vesd össze Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. Kiadta Váradi Sternberg János (Századok 1968); Áldásy Antal, Az 1707. évi ónodi országgyűlés története (Századok 1895); Wellmann Imre, Az ónodi országgyűlés történetéhez (Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére (Budapest, 1938)). Az országgyűlés rendi ellenzékének Bécsből ösztönzött vallási igényeit hangsúlyozza Fabiny Tibor, Rákóczi és az evangélikusok (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980. 378), nemzetiségi ellentétet vél J. Kočiš, Prispevok k vzt'ahu [[II. Rákóczi Ferenc|Rákócziho Frantiska II.] k Slovensku. Turocianská stolica a onodsky snem (Historický časopis 1978. 272–282), nemzetközi összefüggéseiről új szempontokkal lásd Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 142–160). Gönc földesurainak kármentesítéséről is R. Várkonyi Ágnes, Az ónodi országgyűlés történelmünk távlatában (Borsodi Szemle, 1967); vesd össze Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969); Szendrey István, [[Gönc[[ hajdúszabadságlevele 1706-ból (Miskolc, 1969); N. Kiss István, Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Nagy József Zsigmond, A köznemesség politikai állásfoglalásának indítékai (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980); Maksay Ferenc, A parasztok a termelésben és a hadseregben (Ugyanott).

A francia politikára, Des Alleurs téves tájékoztatásának felelősségét is hangsúlyozva lásd Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966); B. Köpeczi, La France et la Hongrie au début du XVIIIe siecle (Budapest, 1971); összefoglalóan: Köpeczi Béla, Rákóczi külpolitikája és a szabadságharc nemzetközi jelentősége (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A török politikáról Benda Kálmán, Pápai János törökországi naplói (Budapest, 1963. 5–39) ; T. Gökbilgin, Rákóczi az Oszmán Birodalomban (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). Az erdélyi törökös ellenzékről R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet… (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983). A vatikáni kapcsolatokról Benda Kálmán, Rákóczi és a Vatikán, Brenner apát küldetése XI. Kelemen pápához, 1707–1708 (Történelmi szemle 1959); új források alapján Köpeczi Béla, Rákóczi követe Rómában (Történelmi szemle 1982). Az angol–holland kapcsolatokra L. FreyM. Frey, II. Rákóczi Ferenc és a tengeri hatalmak (Történelmi szemle 1981); Bárczy István, A Rákóczi-szabadságharc angol–holland diplomáciája (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A varsói szerződés fontosabb iratai: Ráday Pál Iratai. II. 208–274; összefoglalóan: Márki Sándor, Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc szövetsége 1707-ben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII/6. Budapest, 1913); Perényi József, II. Rákóczi Ferenc és I. Péter diplomáciai kapcsolatainak kezdetei (Magyar–orosz történelmi kapcsolatok. Szerkesztette Kovács Endre. Budapest, 1956); Váradi Sternberg János, Az 1707-es orosz–magyar tárgyalások előzményei (A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1965); J. Staszewski, A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); J. Staszewski, Lengyel–magyar politikai kapcsolatok a szabadságharc idején (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980); V. A. Artamonov, Magyarország és az orosz–lengyel szövetség, 1707–1712 (Ugyanott); V. N. Nyikiforov, Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc (Ugyanott); G. Jonasson, XII. Károly svéd király és Rákóczi (Ugyanott). Az orosz szövetséggel összefüggően a rácok megnyerésének kérdésére az iratok: Ráday Pál Iratai. II. 307–313, feldolgozás: Benda Kálmán, Magyar–rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Benda Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem diplomáciai kapcsolatai Velencével, 1704–1709 (Történelmi szemle 1984).

Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941); N. Kiss István, Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); R. Várkonyi Ágnes, Jobbágypolitika Rákóczi államában (Mályusz Elemér Emlékkönyv (Budapest, 1984)); Wellmann Imre, Az 1707. évi kassai gyűlés tárgyalásai (Levéltári Közlemények 1935); Nagy Iván, A kassai 1707. évi országos tanácsról (Academiai Értesítő, 1854). — Az erdélyi hadműveleteket mindmáig a legrészletesebben Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. II. 502–510 tekinti át, továbbá új források alapján Esze TamásKöpeczi Béla, Esze Tamás (Budapest, 1951); Trócsányi Zsolt, II. Rákóczi Ferenc erdélyi kormányzata. (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A bányászmozgalmakról I. Bánkúti, Die Bedeutung des Bergbauwesens und die Bergarbeiterbewegung während des Rákóczi-Freiheitskrieges 1703 bis 1711 (Freiberger Forschungshefte D 46. April 1964); Heckenast Gusztáv, Az 1706–1708. évi bányászmozgalmakról (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).

A háború erőforrásainak kimerüléséről, a hágai tárgyalásokról s a magyar közvetítésről Franciaország és Oroszország között: Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 203–221). Az általános nemzetközi viszonyokról W. Reese, Das Ringen um Frieden und Sicherheit in den Entscheidungsjahren des Spanischen Erbfolgekrieges, 1708/09 (München, 1933). Anglia kimerüléséről W. S. Churchill, Marlborough. His Life and Times (London, 1968. 792. skk.). A 17–18. századi békekötéseknek a 19. és a. 20. századi gyakorlattól gyökeresen eltérő jellegére: Bibó István, A szankciók kérdése a. nemzetközi jogban (Szeged, 1934). Az erdélyi kérdésről is: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi és a hágai békekonferencia (Irodalomtörténeti Közlemények 1983). A hadműveletekről Markó Árpád, A liptói kuruc hadjárat 1709 augusztusában (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV/4. Budapest, 1935); Ocskay elfogatásáról és hadbírósági ítéletéről Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 19052. II. 308. skk.), a győri foglyok kivégzéséről ugyanott 348. skk.; Szabady Béla, II. Rákóczi Ferenc és Győr (Győr, 1935). — Markó Árpád, A romhányi csata (Hadtörténelmi Közlemények 1930); Thaly Kálmán, A lőcsei fehér asszony (Századok 1909); Markó Árpád, Adalékok Lőcse kapitulációjának történetéhez, 1710. február 14. (Századok 1964); Markó Árpád, A tavarnoki kuruc zsákmányolás és az egerszegi harc (Hadtörténelmi Közlemények 1929). Késmárk ostroma és a szepességi városok elfoglalása: Bruckner Győző, Kuruc mozgalmak Késmárkon (Közlemények Szepes vármegye Múltjából 1910); Bruckner Győző, Kray Jakab, a késmárki vértanú közéleti szereplése és diplomáciai működése II. Rákóczi Ferenc szolgálatában (Budapest, 1927). A dunántúli eseményekre az eddig ismertetett irodalmon kívül Málnási Ödön, Hellebronth János kuruc ezredes (Budapest, 1930). Bercsényi javaslata (Kassa, 1710. március 10.) kiadva Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879 463. skk, a hadsereg javaslata II. Rákóczi Ferenc fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival. Összeállította: Thaly Kálmán. Pest, 1873—Budapest, 1874. 63–64. vesd össze Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 341). A vármegyék 1710. évi ajánlásáról összeállítást közöl Bánkúti Imre, A parasztság és a nemesség adózása a Rákóczi-szabadságharcban, 1703–1711 (Folia Archaelogica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1967). Az Erdélyből menekülőkről Donkó Gyárfás Géza, Az Erdélyből Zemplénbe menekült nemes családok 1709-ben (Adalékok Zemplén vármegye történetéhez 1910–1911), Márki Sándor, Az erdélyi menekültek ügye II. Rákóczi Ferenc korában (Hadtörténelmi Közlemények 1925). Az Erdélyből menekülteket elszállásoló bizottság jegyzéke, Olaszpályi, 1708, július 28. és „Nemes Torda vármegyének mostani tekintetes Szatmár vármegyébe által indult tagjai–, Ajak, 1710. június 3.: Zimmermann Rezső, Adalékok II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez Szabolcs vármegye levéltárából (Történelmi Tár 1909). A menekültek ellátásáról Balogh István, Szabolcs és Szatmár megye a szabadságharc utolsó éveiben (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976. 17–18). A pestisre J. Magyary-Kossa, Ungarische medizinische Erinnerungen (Budapest, 1935); Schultheisz EmilTardy Lajos, A magyarországi járványok történetéből (Történelem, 3. Budapest, 1964); Thaly Kálmán, A pestis Magyarországon 1708–1711-ben (Pesti Napló, 1879. január 29&nash;30.); Takáts László, Az egészségügy szervezése a Rákóczi-szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980. 195–198).

A szatmári béke történetéről megoszlanak a vélemények. Azzal a felfogással szemben, amelynek értelmében Rákóczi mindvégig a fegyveres harc híve lett volna a megbékélők ellenében, átgondolt békekoncepciójáról és annak történelmi előzményeiről: Á. R. Várkonyi, Gábor Bethlen and Transylvania under the Rákóczis at the European Peace Negotiations, 1648–1714 (Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. München, 1987). A szerencsi senatusi ülésről és Rákóczi pátenséről, beillesztve a nemzetközi előzményekbe: R. Várkonyi Ágnes, ”Ad pacem universalem.„ A szatmári béke nemzetközi előzményeiről (Századok 1980); Rákóczi levele Anna angol királynőnek és a belga rendeknek, Szerencs, 1710. augusztus 26. Archivele Statului Cluj-Napoca EM levéltár, Kemény József gyűjteménye. Rákóczi levelét Anna királynőhöz kiadta G. Pray, Epistolae procerum regni Hungariae. III. (Posonii, 1806. 525–530. 1710. augusztus 30-i keltezéssel adta ki a leveleket J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rakoczy's und seiner Verbindungen mit dem Auslande. II. (Wien, 1858. 126–128). XIV. Lajos közreműködéséről az orosz–svéd békében és a franciák kimerüléséről Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966); Köpeczi Béla, Az orosz segítség reménye és a szatmári béke (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976). Hogy Rákóczi katonai segítségre nem számíthatott: Benda Kálmán, A szatmári béke és az általános külpolitikai helyzet (Ugyanott). Az időtényezőről és a hadban álló országok kimerüléséről R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi szabadságharca történelmi fejlődésünkben és a szatmári béke értékelése (Ugyanott). Az angol miniszterek utasításai a bécsi angol követhez: Angol diplomatiai iratok II. Rákóczi Ferenc korára. Angol levéltárakból. Összeállította: Simonyi Ernő. Pest, 1871 – Budapest, 1877. 454–466. Locher kinevezésére és általában a minisztertanács döntéseire, utasításaira, a tárgyalások lefolyására Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára (Budapest, 1925). Pálffy kinevezésének irodalmát összefoglalva, tárgyalásait az udvartól független, önálló politikai koncepciójából vezeti le, egyben bizonyítva, hogy a közeledés mindkét fél részéről egyszerre történt: Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981). Rákóczi kezdeményezésére és Károlyinak adott megbízására Esze Tamás, A szatmári béke történelmi előzményei (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976). Mivel a Pálffy család levéltárából az 1704–1711 közötti évek anyagát a második világháború idején elvitték, a Károlyi család levéltárának idevágó forrásai sincsenek mind ez idáig következetesen föltárva, a két főparancsnok különtárgyalásait főleg Pulay János, A szathmári békességről írt munkájában (Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László. V. Pest, 1865) kiadott források alapján rekonstruáltam. A hadieseményekre: Balás György, Újvár várépítészeti rendszere és katonai szerepe (Hadtörténelmi Közlemények 1888); Czobor Alfréd, Új adatok Eger várának 1710-i történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1929). A belső meghasonlást hangsúlyozza Szántó Imre, Adatok az egri vár 1710. évi feladásához (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1961). Továbbá Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910. III. 138). Károlyi emlékiratát, amely Pálffy álláspontjának realitását fejti ki Rákóczi számára, mind ez idáig nem tárta még fel a kutatás, Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. III. 159–161 kivonatos ismertetéséből idézem. A császári csapatok viszonyairól megoszlik a kutatók véleménye; vesd össze Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára (Budapest, 1925. 20, 266, 219, 222, 233–234); Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981. 38. skk.); Benda Kálmán, A szatmári béke és az általános külpolitikai helyzet (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976. 47). A vajai találkozás előzményeinek és lefolyásának anyaga nincs feltárva. Vö. II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978.. 419–420. Egy lengyel királyi tanácsos levele egy birodalmi nemesúrhoz a magyarországi ügyekről – Benda Kálmán magyar fordításában: A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1970); Benda Kálmán, ”Egy lengyel királyi tanácsos levele…„ (Mályusz Elemér Emlékkönyv (Budapest, 1984)).

A szatmári megegyezés – az előző fejezetekben ismertetett forrásgyűjteményeken és irodalmon kívül: Palmes angol követ és St. John Peterborough bécsi tárgyalásaira II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978. 480–496; J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rakoczy's und seiner Verbindungen mit dem Auslande. I–II. (Wien, 1855–1858); H. Kospach, Englische Stimmen über Österreich und Prinz Eugen während des Spanischen Erbfolgekrieges (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1965). A konfiskációk hazai levéltárakban is gazdag anyaga még hozzávetőlegesen sincs felmérve; áttekintést ad Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (Kalocsa, 1933. 142. skk.). Az elkobzott javak összeírásai: Magyar Országos Levéltár E 156 Fasc. 67. No. 27, Fasc. 87. No. 62, Fasc. 104. No. 50–59. A konfiskációs pártról Lukinich Imre, A szatmári béke… (Budapest, 1925. 58. skk. Az 1711. február 14-i minisztertanács jegyzőkönyve ugyanott 248–253, továbbá a megegyezés alapjául szolgáló finalis resolutio, declaratio, a megegyezési okmány, az esküszövegek ugyanott közölve). A stryji senatusi ülés után Károlyi szerepének jelentőségét a tárgyalások meggyorsításában hangsúlyozza Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981. 88. skk.); Benda Kálmán, Ráday Pál és a szatmári béke (Ráday Pál, 1677–1733. Szerkesztette Esze Tamás. Budapest, 1980); Heckenast Gusztáv, A jobbágykatonaságra vonatkozó végzés a szatmári békeokmányban (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976); Kállay István, Adatok a Rákóczi-szabadságharc végnapjainak történetéhez (Levéltári Közlemények 1962). Szilágyi István, A szatmári békepontok szövegének egybehasonlító vizsgálata (Magyar Történelmi Tár 1860).

Károlyi Sándor személyiségét mint a szatmári béke történetének és jelentőségének kulcskérdését a 19. századi történetírás helyezte előtérbe. De annak ellenére, hogy Takáts Sándor már a századfordulón sürgette Károlyi hatalmas életművének feldolgozását, Géresi Kálmán és Éble Gábor forráskiadásai félbemaradtak, a szatmári béke forrásanyagát 1925-ben kiadó Lukinich Imre pedig nem jutott hozzá a Károlyi levéltár anyagához. Érdemi munkát ebben a kérdésben Szekfű végzett, aki az 1930-as évek vége felé egy Károlyi Sándor és kora című monográfia kidolgozásába kezdett. A száz ívre tervezett monográfia nem készült el, de a több ezer cédulányi levéltári forrásjegyzet és az előtanulmánynak tekinthető Bercsényi és Károlyi című akadémiai székfoglaló előadás (1940) arra utal, hogy felismerte: a szatmári béke nem magyarázható meg Károlyi személyes politikájából. A magyar történetírásban az 1960-as évek óta elfogadott lett, hogy a szatmári béke a Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma volt. „A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései” témakörében 1976 elején megrendezett konferencián kifejtett álláspontok – Rákóczi kezdeményezéséről, békekoncepciójáról, a nemzetközi garanciák lehetőségéről, a király halálának eltitkolásáról – új összefüggésekbe helyezték a Károlyi-kérdést is. A legújabb irodalomban Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981) Pálffy János korábban sem lebecsült szerepének jelentőségét hangsúlyozza; Kovács Ágnes, Károlyi Sándor (Magyar História. Életrajzok. Budapest, 1988) a kuruc fővezér politikáját emeli ki.

O. Weber, Der Friede von Utrecht (Gotha, 1891); O. Weber, Der Friede von Rastatt (Deutsche Zeitschrift für Geschichtswissenchaft, 1892); M. Braubach, Die Friedensverhandlungen in Utrecht und Rastatt 1712 bis 1714 (Historisches Jahrbuch, München, 1970); Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 236–250); Köpeczi Béla, A bujdosó Rákóczi (A bujdosó fejedelem. Tanulmánykötet, kézirat); Kalmár János, Erdély a rastatti béketárgyalásokon (Ugyanott); Hopp Lajos, Vay Adám és a Rákóczi-emigráció Lengyelországban (A Vay Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka. Vaja, 1969); Hopp Lajos, A Rákóczi-emigráció Lengyelországban (Budapest, 1973); Zachar József, Bercsényi László, a Rákóczi-szabadságharc kapitánya, Franciaország marsallja. Válogatott források (Vaja, 1979. Folia Rákócziana. 1.); Sinkovics István, Rákóczi a következő nemzedék megítélésében (Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1978).

A korszak mezőgazdaságának megismeréséhez alapul szolgáló források között Rákóczi Magyarországát illetően nagy fontosságú a már (a II. fejezetben) ismertetett, nem teljes 1707–1708-i diktálás összeírás; létrejöttéről és megvalósításáról Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941) című adatokban gazdag munkáján kívül N. Kiss István, Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980) tájékoztat. Ugyanekkor labanc részen, mintegy előrevetítve a földesúri majorkodásnak a szabadságharc leverése után bekövetkező elterebélyesedését, Lyczei János két munkában is szolgálatot kívánt tenni az uradalmi gazdálkodásnak, főképp a különféle nyilvántartások készítésében és vezetésében: Iter oeconomicum, duodena stationum, quarum singulae in certas digressiones distribuuntur, definitum; ac ad urbaria et inventaria diversissima dominiorum formanda directum (Tyrnaviae, 1707) és Succincta methodus, universa dominiorum res mobiles et immobiles cum earundem circumstantiis facile investigandi; cui annexum est memoriale pro formandis et exigendis rationibus, commodo administratorum et provisorum concinnatum (Tyrnaviae, 1707). — Általában véve számításba jönnek a gazdálkodás folytatásában segítséget adni kívánó, részben az előző korszakban keletkezett munkák is: Lippai János, Calendarium oeconomioum perpetuum (Lőcse, 1674); M. Szent-Ivány, Curiosiora et seleetiora variarum scientiarum miscellanea (Tyrnaviae, 1689–1709); báró Palocsay György, Egész esztendőn által való gazdaság praktikálásának leírása 1701. Kiadta Thaly Kálmán (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1898).

A mezőgazdaságra vonatkozólag is nyújtanak adatokat az V. fejezethez felsorolt általános források: Rákóczi Tár. I–II. (Pest, 1866–1868); Wellmann Imre, Az 1707. évi kassai gyűlés tárgyalásai (Levéltári Közlemények 1935); Archivum Rákóczianum. I. osztály: Had- és belügy. I–X és II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978.; Ráday Pál Iratai. I–II. (Budapest, 1955–1961); Gróf Károlyi Sándor Önéletírása és naplójegyzetei. I–II. Kiadta Szalay László (Pest, 1865); A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. (Budapest, 1897); Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710 (Budapest, 1955); A kuruc küzdelmek költészete. Sajtó alá rendezte Varga Imre (Budapest, 1977); Bethlen Miklós Önéletírása. I–II. Sajtó alá rendezte V. Windisch Éva (Budapest, 1955); Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Sajtó alá rendezte Tóth Gyula (Budapest, 1972); Cserei Mihály, Erdély históriája, 1661–1711 (Budapest, 1983); Rákóczi Tükör. I–II (Budapest, 1973).

Kisebb adatközlések: II. Rákóczi Ferenc utasítása a máramarosi jószágigazgató részére (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1897); II. Rákóczi Ferenc szabályzata a hegyaljai szőlőművelésről (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1894); Utasítás II. Rákóczi Ferenc fejedelem sörházainak felügyelője részére, 1706 (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1897); Utasítások a podheringi sör- és pálinkafőtésről 1701-ben (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1899); Kemény Lajos, A munkácsi uradalom haszonbérleti szerződései, 1707–1708 (Magyar Történelmi Tár 1907); II. Rákóczi Ferenc utasítása az Országos Gazdasági Tanács részére (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1897); II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvartartási szabályzata. Közölte Thaly Kálmán (Magyar Történelmi Tár 1881–1882); Kemény Lajos, II. Rákóczi Ferencz udvarának ellátása, 1707 (Magyar Történelmi Tár 1895); Thaly Kálmán, Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. II (Pest, 1872); R. Kiss István, Adalékok a Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez (Századok 1904); Thaly Kálmán, A hazai képzőművészet, műipar, nemzeti viselet, fegyvergyártás és háztartás történetéhez II. Rákóczi Ferencz udvarában és korában, 1706–1711 (Magyar Történelmi Tár 1882–1883); Thaly Kálmán, Műveltség-történeti adalékok a Rákóczi-korból (Magyar Történelmi Tár 1888); Paur Iván, A soproni szőlők veszedelme a kuruczvilágban (Új Magyar Múzeum 1857); Kropf Lajos, Tokaji bor Francziaországban 1707–1708-ban (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1900); A kassaiak száma és adózóképessége II. Rákóczi Ferencz alatt (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1897); Balla Gergely, Nagy-Kőrösi krónika. Kiadta Szabó Károly és Szilágyi Sándor (Kecskemét, 1856, az idevágó részét újra közölte Rákóczi Tükör. I.) ; Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. III–IV. (Kecskemét, 1862–1866); Szűcs István, Debreczen város történelme. III. (Debreczen, 1872); Reizner János, Szeged története. I–IV. (Szeged, 1899–1900); Hodinka Antal, Négy egykorú jelentés az 1704-i pécsi rác dúlásról (Pécs, 1932, egyet újra közölt a Rákóczi Tükör. I.); Merényi Lajos, Az alsólendvai uradalmi személyzet járandósága 1705-ben (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1900); Merényi Lajos, Esterházy herceg 1710-i utasítása csobánczi és keszthelyi tiszttartójához (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1897).

Az általános jellegű feldolgozások az V. fejezetnél vannak felsorolva; mezőgazdasági vonatkozású részfeldolgozások: Thaly Kálmán, Bottyán János (Pest, 1865); Hornyik János, Kecskemét] város története oklevéltárral]. IV. (Kecskemét, 1866); Hornyik János, A ráczok ellenforradalma, 1703–1711 (Századok 1868); Szűcs István, Debreczen város történelme. III. (Debreczen, 1872); Dudás Gyula, A magyarországi szerbek szereplésének története, 1526–1711 (A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat Értesítője, 1886); Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. II–III. (Budapest, 1887–1892); Thaly Kálmán, Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból (Budapest, 1885); Dudás Gyula, II. Rákóczi Ferencz harczai a Tisza-Duna közén (A Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1889); Villányi Szaniszló, Néhány lap Esztergom város és megye múltjából (Esztergom, 1891); Villányi Szaniszló, Három évtized Esztergom megye és város múltjából, 1684–1714 (Esztergom, 1892); Éble Gábor, Károlyi Ferencz gróf és kora. I. (Budapest, 1893); Dudás Gyula, A bácskai és bánsági szerbek szereplésének története a XVI. és XVII. században (Zombor, 1896); Reizner János, Szeged története (Szeged, 1899–1900); Karácsonyi János, Bihar megye népe a kurucz világban (A Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egylet Évkönyve, 1902); Kerekes György, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának gazdasági megvilágítása (Budapest, 1905); Marczali Henrik, II. Rákóczi Ferenc és a nép (Budapesti Szemle 1907); Molnár József, II. Rákóczi Ferenc és fejedelmi udvara (Budapest, 1907); Hildenstab György, Közgazdasági viszonyaink II. Rákóczi Ferenc korában (Székelyudvarhely, 1910); Szabó Adorján, II. Rákóczi Ferenc udvartartása (Történelmi Közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa Múltjából 1812); Herzog József, A tarcali királyi uradalmi és kincstári szőlő keletkezése (Levéltári Közlemények 1923); Takács János, II. Rákóczi Ferenc hadszervezete (Sárospatak, 1930); Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934); Mályusz Elemér, A Rákóczi-kor társadalma (Rákóczi Emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára. I–II. (Budapest, 1935)); Wellmann Imre, A Rákóczi-birtokok sorsa (Ugyanott); Balogh István, Debrecen hadiszolgáltatásai a Rákóczi-felkelés alatt (Debrecen, 1935); Irházi Ambrus, Nagykőrös története a Rákóczi-féle szabadságharc alatt (Nagykőrös, 1935); Takács János, Az Oeconomicum Consilium szervezete 1707-ben (Levéltári Közlemények 1936); Wellmann Imre, Az ónodi országgyűlés történetéhez (Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére); Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941); Esze Tamás, A Szegénylegények Éneke (Irodalomtörténeti Közlemények 1953); Heckenast Gusztáv, Rákóczi tevékenysége a gazdasági élet fejlesztése érdekében (Magyar Történész Kongresszus, 1953. június 6–13. Budapest, 1954); Perjés Géza, Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 29. Budapest, 1963); Nemzet, haza, honvédelem a parasztság és a nem nemesi katonáskodó réteg gondolkodásában (Történelmi Szemle 1963); Bánkúti Imre, Gazdasági irányítás és centralizáció a Rákóczi-szabadságharcban (Folia Archaeologica 1963); R. Várkonyi Ágnes, A jobbágyság osztályharca a Rákóczi-szabadságharc idején (Történelmi Szemle 1964); Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965); R. Várkonyi Ágnes, A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVI–XVIII. század fordulóján (Századok 1965); Benda Kálmán, A jobbágyok és a Rákóczi-szabadságharc (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának KözleményeiA Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei 1967); Bánkúti Imre, A parasztság és a nemesség adózása a Rákóczi-szabadságharcban, 1703–1711 (Folia Archaeologica 1967); Varga János, A jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései szakaszában, 1556–1767 (Budapest, 1969); R. Várkonyi Ágnes, Agrárstruktúra és a föld birtokbavételének problémái Magyarországon a török kiűzése után (Történelmi Szemle 1970); J. Bérenger, Les causes économiques de la guerre d'indépendance de Francois II Rákóczi (Nouvelles Etudes Hongroises, 1977); K. Benda, Francois II Rákóczi et l'idée d'un Etat hongrois indépendant (Ugyanott); I. Wellmann, Société et économie au temps de la guerre d'indépendance de Rákóczi (Ugyanott); Magyari András, A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Wellmann Imre, A népesség sorsa a szabadságharc idején (Ugyanott); N. Kiss István, Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis consriptio (Ugyanott); Bánkúti Imre, Hadellátás és hadtápszervezet Rákóczi hadseregében ([http://bookline.hu/product/home.action;jsessionid=zrSZXzaYvO2+paaL2nYIUA**.Node3?_v=Kopeczi_B_Hopp_L_Varkonyi_A_Rakoczi_tanulmanyok&id=2100856373&type=10 Ugyanott).

A Rákóczi-szabadságharc gazdaságpolitikája és a magyarországi iparfejlődés kérdéskörére Heckenast Gusztáv, Rákóczi tevékenysége a gazdasági élet fejlesztése érdekében (Magyar Történész Kongresszus, 1953. június 6–13. Budapest, 1954. 112–120); Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959); Heckenast Gusztáv, Lányi Pál (Történelmi Szemle 1962. 18–36); Bánkúti Imre, A Rákóczi-szabadságharc gazdasági problémái (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1969); Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 189–193).

A korszak gazdasági teljesítményeire az általánosan elfogadott hanyatlás tényeivel szemben, általában a gyors konszolidáció helyi jelenségére először Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965) hívta fel a figyelmet. Az agrártermelésből kieső parasztság számára vonatkozó becslések: Maksay Ferenc, A parasztok a termelésben és a hadseregben (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). A hadellátásról Bánkúti Imre, Hadellátás és hadtápszervezet Rákóczi hadseregében (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A terület és hadseregeltartás összefüggéseinek elméleti kérdései: Perjés Géza, Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében, 1650–1715 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 29. Budapest, 1963). Az összeírások anyagát, szempontjait, beleértve az 1708. évi egri gyűlésen készült Considerationes circa rubricas conscriptionis anyagát is: N. Kiss István, Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); N. Kiss István, A szabadságharc államának jövedelmei (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). Az államok protokolláris kiadásaira H. Chl Ehalt, Ausdrucksformen absolutistischer Herrschaft. Der Wiener Hof im 17. und 18. Jahrhundert (Sozial- und Wirtschaftshistorische Studien. 14. Wien, 1980); H. Haupt, Kulturgeschichtliche Regesten aus den Geheimen Kammerzahlamtsrechnungen Kaiser Josef I., 1705–1711 (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchiv 1983). Rákóczi udvartartásának és reprezentációjának költségeire lásd az előző fejezeteket. — A. F. PřibramR. Geyer, Materialien zur Geschichte der Preise und Löhne in Österreich (Wien, 1938); B. Holl, Hofkammerpräsident Graf Gundaker Starhemberg und die österreichische Finanzpolitik der Barockzeit, 1703&ndah;1715 (Archiv für Österreichische Geschichte 1976); Vesd össze J. Bérenger, A Habsburg hatalom gazdasági alapjai a XVII. század végén (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980). — A fejlődés meghatározóiról és jellegéről Hajnal István, Az első gépek (Válasz, 1949). — A krízisről és a protoindusztrializációról, társadalmi vonatkozásokat is érintve: J. de Vries, The Economy of Europe in an Age of Crisis, 1600–1750 (London, 1976); P. DeyonF. Mendels, La protoindustrialisation: théorie et réalité (Revue du Nord, 1981); F. Mendels, Protoindusztrializáció: elmélet és gyakorlat (Világtörténet, 1982); L. A. Clarkson, Proto-Industrialization: The First Phase of Industrialization (Studies in Economic und Social History. Belfast, 1985). A protoindusztrializáció fogalmát a premanufakturális korszak fogalmával azonosítja A. N. Csisztozvonov, A kapitalizmus manufakturális szakaszának néhány alapvető törvényszerűségéről (Világtörténet, 1985. 1. szám). Az államhatalom különös jelentőségét emeli ki a korszak gazdasági-társadalmi fejlődésében Pach Zsigmond Pál, A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet megkésésének problémája a magyar fejlődésben (Ugyanott). — Az első átfogó igényű társadalomtörténeti áttekintés: Mályusz Elemér, A Rákóczi kor társadalma (Rákóczi Emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára II.). A kérdés korábbi irodalmát is összefoglalva, a társadalmi fejlődés problémáiról a szabadságharc államával összefüggésben: R. Várkonyi Ágnes, Társadalmi fejlődés és állami önállóság (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980); Wellmann Imre, A népesség sorsa a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).

A nemesség csatlakozásának nagy irodalmából: Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951); Esze Tamás, Vay Ádám, 1657–1719 (A Vay Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka… Vaja, 1969); Bánkúti Imre, Egy kuruc nemesifjú útja a laki udvarháztól a francia emigrációig (Arrabona, 1971) ; Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család, 1470–1835. II–III. (Budapest, 1887–1892); Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 19052). A csatlakozó Sáros, Zemplén, Gömör, Szepes, Abaúj vármegyék nemeseinek kikötéseiről Státny archív, Levoča 1703 Nr. 176; Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben ( Századok 1952).

Az erdélyi nemességre: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954); Magyari András, A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). A Szebenbe zárt erdélyi főrend életkörülményeiről: Wesselényi István, Sanyarú világ. Napló, 1703–1708. I–II. Szerkesztette Magyari András, Demény Lajos (Bukarest, 1983–1985). A Brassóba zárkózott nemesség életére és mentalitására: Cserei Mihály, Erdély históriája, 1661–1711. Szerkesztette Bánkúti Imre (Budapest, 1983). — Bíró Vencel, Altorjai gróf Apor István és kora (Cluj, 1935); Szádeczky Lajos, Cserei történetbölcseleti műve (Magyar Történelmi Tár 1906). Összefoglalóan irodalommal: R. Várkonyi Ágnes, Erdélyi változások (Budapest, 1984) ; Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Kiadta Tóth Gyula (Budapest, 1972). Az életkörülményekre: B. Nagy Margit, Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak (Bukarest, 1973). A Rákóczi államában vezető pozíciót elfoglaló köznemességről: Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762), összefoglalóan: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi állama és Nógrád vármegye (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1976). Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. (Folia Rákócziana. 3. Vaja, 1980). Ráday Pál, 1677–1733. Szerkesztette Esze Tamás (Budapest, 1980). A köznemes diplomaták felkészültségéről és tragikus életútjáról: Szalay László, Klement János Mihály, II. Rákóczi Ferenc követe Berlinben, Hágában, Londonban (Századok 1870); Benda Kálmán, A kuruc diplomácia szervezete és működése (Ráday Pál Iratai. II. 19–62). Perényi Miklós álláspontja: Eger, 1708. június 20. SZU: Beregszászi levéltár Fond 674 OP 8 Nr 498/27. A vállalkozó nemességről: Heckenast Gusztáv, Lányi Pál (Történelmi Szemel 1962); Bánkúti Imre, Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980); Nagy József Zsigmond, A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében (Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1981); Köpeczi Béla, A köznemesség függetlenségi felfogása és a nemzeti királyság (Ugyanott). — A császári oldalon maradt fő- és köznemesség döntéseire és életkörülményeire a Rákóczi-szabadságharc forrásaiban és irodalmában rengeteg elszórt adat található, rendszerezett feltárásukkal azonban mindmáig adós a tudomány. — Nagy áttekintést ad Esterházy Pál nádor és köre helyzetéről és tevékenységéről Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976). A Horvátországban gyülekező ellentábor legendáját oszlatja el Nagy József Zsigmond, Egy labanc főúr halála, 1704 (Tiszatáj, 1974). A Bécsben élő főnemesség életkörülményeiről és politikai mentalitásáról Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre… (Kalocsa, 1933). A hosszú távú fejlődésre hívja fel a figyelmet L. Gál Éva, Újházi László, a szabadságharc utolsó kormánybiztosa (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 57. Budapest, 1971). Összefoglalóan a Szirmay családra is: R. Várkonyi Ágnes, Gazdaság, műveltség, mentalitás a XVII–XVIII. század fordulójának köznemesi rétegeiben és a hosszú távú társadalomtörténeti fejlődés kérdései (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1981).

A polgárság összefoglaló, monografikus igényű feldolgozásával még adós a magyar történetírás. Az egyes városok története igen sok, de eltérő szempontok alapján feltárt információval szolgál: Richter Ede, Selmecbánya történetéből. A kuruc idők (Selmecbánya, 1903); Jurkovich Emil, Besztercebánya múltjából (Besztercebánya, 1901); Jurkovich Emil, II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza és Beszterczebánya (Besztercebánya, 1903); Schönherr Gyula, Közlemények Nagybánya levéltárából (Nagybánya és vidéke, 1881); Schönherr Gyula, Nagybánya a múltban (Ugyanott 1894). Szabó Adorján, II. Rákóczi Ferenc Kassa múltjában (Kassa, 1906); Esze Tamás, Esze Tamás és Kassa (A kassai Batsányi-Kör Évkönyve, 1965–1968. Bratislava, 1969). Debrecen iparosainak teljesítményeiről, a város terheiről Balogh István, A Rákóczi-szabadságharc alatt (Debrecen története. II. 1693–1849. Szerkesztette Rácz István. Debrecen, 1981); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. (Kecskemét, 1866); Irházi Ambrus, Nagykőrös története a Rákóczi-féle szabadságharc alatt (Nagykőrös, 1935). Az erdélyi városok kézműveseiről, aranymosók, fuvarosok mozgalmairól Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954), továbbá Magyari András, Kolozsvár az 1703–1711. évi habsburgellenes szabadságharc első szakaszában (Studia Universitatis Babes-Bolyai. Historia, 1959). A városok dikája: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941. 157). A városi kézműipar teljesítményeire: Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959). A különböző – többek között losonci, gyöngyösi, rimaszombati – mesteremberek teljesítményeiről a hadsereg ellátására: Bánkúti Imre, [https://www.antikvarium.hu/konyv/lonyay-ferenc-fegyveresitesi-es-ruhazati-fohadbiztos-valogatott-iratai-481428 Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980). Lónyay Ferenc elszámolása a ruhakészítésre, fegyvervásárlásra és fegyverjavításra fordított posztóról és pénzről, 1705. július 29.: Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Ugyanott 31–40; rézhajóról Zweig János naplója: Rákóczi Tükör. I. 232. — Nagy Lajos, Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig (Budapest története. III. Budapest, 1975); Tiles János, Báró Hellenbach János Gottfried bányaigazgató, selmeci kamaragróf (Bányászati és Kohászati Lapok 1937). Hellenbach pénzügyleteire és kereskedelmi vállalkozásaira a korábban elveszettnek hitt Hellenbach család levéltárban (Zágráb, Horvát állami levéltár) végzett kutatásaimra építettem. – Az értelmiségre: Takáts LászlóTakáts Endre, Lang Jakab Ambrus, a kuruc hadsereg tábori főorvosa (Honvédorvos, 1971); Tardy Lajos, Csuzi Cseh János orvos, alkimista és költő (Orvosi Hetilap, 1973. 38. sz.); Weber Samu, Buchholtz György és kora, 1634–1724 (Budapest, 1892); Bruckner Győző, Kray Jakab… (Budapest, 1927). Krmann Dániel, Küldetésem története. Itinerarium. 1708–1709. Fordította Szabó Zsuzsanna. Az utószót írta Fabiny Tibor (Budapest, 1984); Benda Kálmán, A művelődés helyzete Magyarországon a XVII–XVIII. században (A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. Szerkesztette Zombori István. Szeged, 1984); Zombori István, A felvidéki evangélikus értelmiség (Ugyanott); Kosáry Domokos, Magyarországi és európai értelmiség a XVIII. század első felében (Ugyanott); R. Várkonyi Ágnes, Értelmiség és államhatalom Magyarországon a 17–18. század fordulóján (Ugyanott).

Művelődéspolitika Rákóczi államában. Összefoglalóan: R. Várkonyi Ágnes, Művelődés és államhatalom a Rákóczi-szabadságharc idején Magyarországon (Rákóczi-kori tudományos ülésszak, 1973. szeptember 20–21. Vaja, 1975); R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi, a művelődéspolitikus (Könyvtáros, 1976); Földes Éva, Rákóczi művelődéspolitikája, különös tekintettel oktatáspolitikájára (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Fabiny Tibor, Rákóczi és az evangélikusok (Ugyanott.); Käfer István, A kuruc mozgalmak néhány egykorú mozzanata és utóélete a szlovák művelődésben (Ugyanott.); Ladányi Sándor, A sárospataki és debreceni kollégium a Rákóczi-korban (Ugyanott.); Galavics Géza, A Rákóczi-szabadságharc és az egykorú képzőművészet (Ugyanott.); Bán Imre, Korai felvilágosodás és nemzeti műveltség (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980); Földes Éva, Rákóczi iskolapolitikája (Ugyanott.); Galavics Géza, II. Rákóczi Ferenc|Rákóczi] és a művészetek (Ugyanott.); Esze Tamás, Rákóczi valláspolitikája (Ugyanott.); Fabiny Tibor, Rákóczi diplomáciájának egyházpolitikai vonatkozásai (Ugyanott.); Ladányi Sándor, A vallási türelem eszméje a Rákóczi-szabadságharcban (Ugyanott.). A köznemesi kormányzókör művelődéspolitikai törekvéseiről: R. Várkonyi Ágnes, A rejtőzködő politikus (Világosság, 1978); R. Várkonyi Ágnes, Gazdaság, műveltség, mentalitás a XVII–XVIII. század fordulójának köznemesi rétegeiben és a hosszú távú társadalomtörténeti fejlődés kérdései (Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve, 1981); Kajali Pál levele egy ismeretlen evangélikus paphoz a Gömör megyei püspökválasztásról és Rákóczi valláspolitikájáról, Gács, 1704. április 29.: Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai (Folia Rákócziana. 3. Vaja, 1980. 28–29). A római alapítványról: Magyar Országos Levéltár G 19 II. 3. h. 1707. február 12. – Thaly Kálmán, Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból (Budapest, 1885); Köpeczi Béla, A francia irodalom szerepe a Rákóczi-szabadságharc ideológiájának kialakításában (Irodalom és felvilágosodás. Budapest, 1974); Köpeczi Béla, A Rákóczi-kor politikai irodalma és külföldi hatása (Irodalomtörténet 1954); Esze Tamás, A Mercurius-kérdés revíziója, (Irodalomtörténeti Közlemények 1953). — A Mercurius-számok új kiadása: Mercurius Veridicus 1705–1710. Az első hazai hírlap hasonmás kiadása Kenéz Győző fordításával, Benda Kálmán bevezetőjével (Budapest, 1979). A jezsuiták és Rákóczi államának viszonyáról az eddigi irodalmat is összefoglalva: Esze Tamás, Rákóczi „Responsió”-ja (Irodalom és felvilágosodás. Budapest, 1974). – Sashegyi Oszkár, Az állami könyvcenzúra állandósulása Magyarországon, 1706–1725 (Magyar Könyvszemle 1969); Takáts László, Hadigondozás a Rákóczi-szabadságharc idején (Honvédorvos, 1971); Takáts László, Rákóczi hadseregének gyógyszerellátásáról (Honvédorvos, 1970); Takáts LászlóTakáts Endre, Lang Jakab Ambrus, a kuruc hadsereg tábori főorvosa (Honvédorvos, 1971); Takáts László, Az egészségügy szervezése a Rákóczi-szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); Esze Tamás, Csuzi Cseh József, a Rákóczi-kor ismeretlen írója (Irodalomtörténeti Közlemények 1964). Rákóczi fejedelmi udvaráról: Des Alleurs márki jelentése a magyarországi elégedetlenek ügyeinek állapotáról. Fordította Szávai Nándor (Rákóczi Tükör. II. 126–142), A Nemesi Társaság iratai: Ajtay Endre, Adatok II. Rákóczi Ferenc nemestestőrségének történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1938); Ráday Pál Iratai. II. 160–184; Meszlényi Antal, II. Rákóczi Ferenc felkelésének valláspolitikája és a jezsuiták (Regnum. Egyháztörténeti évkönyv 1936); Cziple Sándor, A máramarosi román püspökség kérdése (Budapest, 1910).

Rákóczi államelméletének forrásairól és jellegéről: Köpeczi Béla, Néhány gondolat Rákóczi államáról (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1976); Köpeczi Béla, Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja (Budapest, 1982). A Manifestum elméleti jelentőségéről: R. Várkonyi Ágnes, A rejtőzködő politikus (Világosság, 1978).

Az egyik első országleírást készítő mű szerzőjéről, Parschitius Kristófról, kapcsolatairól Mikovinyvel, Bél Mátyással és Rákóczi kormányzókörének evangélikus tagjaival: Zombori István, A felvidéki evangélikus értelmiség (A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. Szerkesztette Zombori István. Szeged, 1984); Weber Samu, Buchholtz György és kora (Protestáns Szemle 1892).

Rákóczi történetszemléletéről, Emlékiratainak keletkezéséről és utóéletéről: Köpeczi Béla, II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai (II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. [[Budapest#1978|Budapest, 1978]]. 427–450), A naplókról: Köpeczi Béla— R.Várkonyi Ágnes, Bevezetés (Rákóczi Tükör. I. 5: 31);

Rákóczi Vallomásainak magyar nyelvi előzményeiről R. Várkonyi Ágnes, A Confessio értékrendszere (Levéltári Közlemények 1985); R. Várkonyi Ágnes, A Confessio és a magyar történeti hagyomány (Előadás a Rákóczi Ferenc halálának 250. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakon, Vaja, 1985 április 6.).

II. Rákóczi Ferenc 1711 utáni sorsáról: Szalay László, II. Rákóczi Ferenc bujdosása (Pest, 1864, félbemaradt); Szekfű Gyula, A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913); Szekfű Gyula, Felelet a Száműzött Rákóczi dolgában (Akadémiai Értesítő 1914) ; Szekfű Gyula, Újabb válasz bírálóimnak (Történelmi Szemle, 1914); Szekfű Gyula, Mit vétettem én? (Budapest, 1916); E. Pillias, Le jeu A l'Hotel de Transylvanie (Revue des Etudes Hongroises 1934). Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 355–429).

Köpeczi Béla, D'Andrezel vicomte és Rákóczi levelezése, 1725–1727. A leveleket fordította Németh Miklós (Folia Rákócziana. 7.Vaja, 1984); II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete (II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete. Fordította Szávai Nándor, Kovács Ilona. A tanulmányt és a tárgyi jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A latin szöveget gondozta: Borzsák István. A francia szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1984).

II. Rákóczi Ferenc utódairól: Lukinich Imre, Az utolsó Rákócziak (Rákóczi emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára); Markó Árpád, A Rákóczi család legutolsó tagjai (Turul, 1940).