II. Sándor orosz cár

A Múltunk wikiből

oroszul Александр II, teljes neve Александр Никола́евич Романов

Moszkva, 1818. április 29. – Szentpétervár, 1881. március 13.
orosz cár 1855. március 3-ától egészen 1881-ben történt meggyilkolásáig
Wikipédia
II. Sándor cár
1860. október 20.
Az Októberi Diploma kibocsátása. Szécsen Antal grófot tárca nélküli miniszterré, Vay Miklós bárót magyar udvari kancellárrá nevezik ki.
Ferenc József Varsóba utazik találkozóra az orosz cárral és a porosz régenssel.
1873. június 6.
Ferenc József és II. Sándor cár Bécsben konzultatív paktumot ír alá.
1876. október 3.
Bécsben elutasítják II. Sándor cárnak a közös balkáni fegyveres beavatkozásra vonatkozó javaslatát.

Kovács Endre

A reakció

I. Miklós haláláig (1855) a történetírás semmi komoly kezdeményezésről nem tud az agrárkérdés megoldása érdekében; utóda, II. Sándor azonban már trónraléptekor jelét adta annak, hogy a súlyos társadalmi problémával valahogy szembe kíván nézni. A kapitalizmus és a feudális cári rendszer közti ellentmondás, a cárizmusnak a krími háborúban elszenvedett súlyos presztízsvesztesége, a nemzet legszélesebb tömegeinek növekvő elégedetlensége, a forradalmi demokraták élénk agitációja oda vezettek, hogy az 50-es–60-as évek fordulóján Oroszországban forradalmi helyzet állott elő. A birodalom sorsa attól látszott függeni, hogyan oldják meg a parasztkérdést. A liberális földbirtokosok olyan reformot szerettek volna, amely megakadályozza a forradalom kitörését, a birodalom igazi demokratizálását, és lehetővé teszi a néptömegek további kizsákmányolását; mindeme szempontok figyelembevételével voltak csak hajlandók &dquo;rendezni&rquo; a földtulajdon kérdését. II. Sándor cár nyilatkozata az agrárkérdés rendezésének szükségéről néhány nappal a krími háborút lezáró párizsi béke aláírása után hangzott el, de hosszú volt odáig az út, míg végre a sok bizottság és javaslat retortáin keresztülvergődott a jobbágyreform gondolata. Hogy történjék a reform? Kötelező megváltással-e? Ki viselje a földbirtokosok kártalanításának költségeit? Mennyi földet adjanak át a parasztoknak? Lassan történjék-e a reform vagy hirtelen? Hogyan hajtsák Végre úgy, hogy a birtokosok megtalálják benne számításaikat? Milyen kötelezettségek háruljanak a fölszabadított parasztokra? Az egész orosz társadalom lázban volt, izgatottan várta a tanácskozások eredményét. 1860 őszén a szerkesztő bizottság elkészült a munkával, a tervezet a Főbizottság majd az Államtanács elé került, s végre 1861. február 19-én (márc. 3.) II. Sándor aláírta az agrárreformról szóló rendeletet. Két héttel később cári kiáltvány adta a lakosság tudtára. A törvény messzemenően figyelembe vette a földbirtokosok érdekeit, s ezáltal a reformnak korlátozott jelleget adott. Magának a törvénynek a végrehajtását két éven belül írta elő, a közbeeső átmeneti szakaszban kellett a szerződő felek közötti egyezményeket aláírni a telekrész megváltási árára vonatkozóan. Addig a paraszt köteles volt eleget tenni korábbi kötelezettségeinek (többnyire kedvezményesen). A megváltás nem volt kötelező, mindenekelőtt a birtokosnak állott módjában visszakoznia. A megváltási összeg részben a parasztokra hárult (a kapott föld értékének 20%-át kellett lefizetniök készpénzben), részben az állam fedezte.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

Herzen jelentőségét mindamellett nem ebben az utópista elméleti konstrukcióban kell látnunk, hanem abban, hogy nemesi forradalmárként haladó demokratikus, forradalmi harcot folytatott I. Miklós és II. Sándor despota rendszere ellen, mintegy hidat alkotva az 1825. évi nemesi forradalmárok (dekabristák) és a századvégi szocialista orosz forradalmiság között.

Szabad György

Az októberi diploma és fogadtatása

A Diploma kibocsátását követően hamarosan könnyelműnek bizonyult a konzervatívok ígérete, s hiúnak az uralkodó reménye, hogy kiegyezési kísérletük általános megnyugvást kelt, és máris a szilárdság látszatát kölcsönzi a birodalomnak. Ez utóbbit Ferenc József annál fontosabbnak tekintette, mivel a Diploma kibocsátásának napján azért utazott Varsóba találkozóra az orosz cárral és a porosz régenssel, hogy többek között belső megerősödésére hivatkozva vonzóvá tegye számukra hajdani szövetségük megújítását. Így kívánta biztosítani a Habsburg-hatalom pozícióinak védelmét, sőt egy esetleges itáliai visszavágás feltételeit is.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

Ez magyarázza, hogy Cavour fenntartotta az együttműködést a magyar emigrációval, noha Ferenc Józsefet súlyos külpolitikai kudarcok érték, hiszen a varsói nagyhatalmi találkozón nemcsak revansterveihez, hanem még olasz birtokai megvédésének támogatására sem kapott biztosítékokat az orosz cártól és a porosz trónörököstől.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Az a katonai körökből származó, de a cár által elutasított javaslat pedig, amely valóban a Habsburg-birodalom felosztását tűzte ki céljául, s a poroszoknak akarta juttatni az osztrák császárság német tartományait, ugyanakkor a cár „protektorátusa” alá kívánta utalni a birodalom szláv területeit, ekkor még helyreállítani ajánlotta „az önálló magyar államot”.[1]

Diószegi István

A „három császár” politika

A hagyományos osztrák külpolitikai elveket újra jogaiba léptető szerződés eredeti formájában osztrák–orosz megállapodásként jött létre. A Bécsben tartózkodó II. Sándor cár Ferenc Józseffel együtt írta alá 1873. június 6-án, és a tulajdonképpeni kezdeményező, I. Vilmos német császár csak október 22-én csatlakozott hozzá. A szerződés nem tartalmazott határozott kikötéseket és megkötéseket: csupán tanácskozást írt elő európai konfliktus esetére, tehát konzultatív paktum volt, mint sok más, közvetlenül az uralkodók által kötött egyezmény. Az adott nemzetközi körülmények között a Monarchia kezét mégis alaposan megkötötte. Ausztria&ndas;Magyarországnak a jövőben tekintettel kell lennie Németország és Oroszország igényeire. Mivel a hármas együttműködésben ő volt a leggyengébb fél, az egyezmény leginkább az ő mozgásszabadságát korlátozta. Németország miatt, amely a francia revanstól félt, mérsékelnie kellett a Franciaország iránt táplált rokonszenvet. Keleten Oroszország miatt kellett fékeznie minden aktivitását. Nemcsak hogy az önálló Lengyelország gondolatával nem lehetett kacérkodni (a lengyelbarátnak tekintett Andrássy iránt a lengyelek nagy reményeket tápláltak, s ő hosszabb időn át tápot is adott magatartásával e reményeknek), de még azt is meg kellett gondolni, hogy a galíciai lengyeleknek nagyobb önállóságot nyújtsanak. A Balkánon pedig le kellett számolni a védnöki szerep gondolatával, és a kis balkáni államokkal szemben úgy kellett viselkednie, hogy az a nagy keleti szerződő társ tetszését is elnyerje.

A német egység létrejöttével lezárult a nyugat-európai nemzeti átrendeződés, de Elzász-Lotaringia német annektálása miatt Nyugaton sem köszöntött be a konszolidáció. A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat. Joggal írhatta Andrássy a berlini nagykövet jelentésének margójára: a németek alapos leckét kaptak. A három császár szövetségén belül a Monarchia valamivel nagyobb mozgási szabadsághoz jutott.

A balkáni kérdés kiéleződése

Szeptember közepén a cár különmegbízottja jelent meg Bécsben, táskájában az újabb orosz–osztrák együttes eljárásra szóló ajánlattal.

A cár azt indítványozta, hogy Oroszország és Ausztria&ndas;Magyarország a török kegyetlenkedések elhárításának jogcímén fegyveresen lépjen fel és szállja meg Bulgáriát, illetve Bosznia–Hercegovinát. A Balkán felosztására szólító ajánlat megegyezett az orosz és osztrák külpolitika bizonyos hagyományaival. A császárvárosban is akadtak olyanok, akik örömest igent mondtak volna, Andrássy azonban az együttműködésnek ezt a formáját nem tudta és nem is akarta vállalni. II. Sándor ajánlatát udvarias formában, de határozottan elutasították.

Az orosz–török háború és a Monarchia

II. Sándor 1877 áprilisában aláírta a Törökország elleni hadüzenetről szóló kiáltványt.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

Bécsben a cár megbízottja ajánlatot tett a balkáni orosz és osztrák érdekszférák elhatárolására, természetesen a San Stefanó-i béke intézkedéseinek fenntartása alapján. A császárvárosban mereven elzárkóztak minden külön megállapodás elől.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Dietrich Beyrau, Russische Orientpolitik und die Entstehung des deutschen Kaiserreiches 1866–1870/71. Wiesbaden, 1974. 43.