II. Vilmos német császár

A Múltunk wikiből

teljes nevén Friedrich Wilhelm Viktor Albert von Preußen

Potsdam, Németország, 1859. január 27. – Doorn, Hollandia, 1941. június 4.
1888. június 15. és 1918. november 9. között a Német Birodalom császára és Poroszország királya
német Wikipédia
Vilmos császár 1905-ben
1896. január 3.
II. Vilmos német császár támogató távirata Krügerhez, a délafrikai búrok vezetőjéhez.
1898. november 9.
II. Vilmos német császár damaszkuszi beszéde.
1914. június 12.
II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd konopisti találkozója.
1917. április 7.
II. Vilmos német császár húsvéti szózata a porosz választójogi reform előkészítéséről.

Arató Endre

A történetírás és az irodalom a szász önkormányzatért

Mint minden nacionalista ideológia, a schlözeri gondolatok is felhasználhatók voltak a hódító törekvések igazolására. így az imperialista Ostforschung-kutatás érveiként láthattuk őket viszont a vilmosi Németországtól a Harmadik Birodalmon keresztül annak második világháború után, s még ma is élő és ható követőinek koncepciójában.

S. Vincze Edit

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Németországban, Franciaországban és másutt is lassanként az a belátás kerekedett felül, hogy az erőszakpolitikát a „szociálpolitika” jelszavával kell felváltani. Németországban II. Vilmos császár képviselte ezt az irányt, amelyet 1888-tól, trónra lépésének időpontjától kezdve Bismarck kancellárral is próbált elfogadtatni. Az erőszakpolitika háttérbe szorításától, a szociális reformok, az engedmények politikájától a császár a szociáldemokrata mozgalom csődjét, a kormány bázisának megszilárdulását remélte.

Az új „liberális” munkáspolitika rövidesen a Monarchiában is éreztette hatását. Taaffe ugyan továbbra is az erőszakpolitika alkalmazását tartotta a legcélravezetőbbnek és 1889-ben újabb, a korábbinál szélesebb alapokra helyezett kivételes törvény bevezetését javasolta, törekvéseivel azonban magára maradt. A 80-as évek végén az osztrák kormány szakított a terror eszközeinek kizárólagos alkalmazásával, szintén „liberális” vágányra tért. Az osztrák kormánykörök a reformpolitika előtérbe állítása mellett döntöttek, és tudomásul vették Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának legális megalakulását.

A 80-as évek végén a vezető európai országok kormányai mindenütt munkásvédő reformok bevezetéséről tárgyaltak. A reformok egységes megalkotását célozta a Bernbe összehívott nemzetközi munkásvédő konferencia is, amelyet 1889 elején vettek tervbe. Időközben azonban II. Vilmos német császár magához ragadta a kezdeményezést. A konferencia székhelyét Berlinbe tették át, időpontját 1890 májusára helyezték. Az értekezletnek hangsúlyozott célja volt, hogy a reformok bevezetésével elejét vegyék a munkásság „túlzó követeléseinek”.

Hanák Péter

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Éppen 1890 februárjában érkezett meg II. Vilmos császár meghívója „a munkásosztály helyzetének javítását célzó nemzetközi tanácskozásra.”. A kormány képviselőt küldött a berlini tanácskozásra, megismerkedett a korszerű tőkés szociálpolitika céljaival és módszereivel.

Diószegi István

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

Németországban 1888 júniusában a fiatal és energikus II. Vilmos lépett trónra. A szerepelni és vezetni vágyó császár már csak presztízsokokból sem kívánta a tekintélyével mindenkit eltörpítő öreg kancellár jelenlétét, különben is a vezérkar befolyására teljesen elhibázottnak tartotta a kancellár orosz politikáját.

A hármas szövetség lazulása

Gołuchowski a következő évben kétségét fejezte ki a német császár előtt, hogy a szövetség tartósan megőrizhető lesz-e. A szűnni nem akaró irredenta mozgalomra és az olasz kormány állhatatlanságára utalva kijelentette; azt hiszi, ő az utolsó osztrák–magyar külügyminiszter, aki tárgyalóasztalhoz ült az olaszokkal.

Elhatárolódás a német imperializmustól

1905 tavaszán, amikor II. Vilmos nemzetközi konferenciát indítványozott a marokkói kérdés rendezésére, a francia kormány meghátrált a német követelések előtt és elszigetelődött. Amikor azonban a diplomáciai sikert valódi eredményekre akarták átváltani, kiderült, hogy Németország az elszigetelt. A marokkói kérdés rendezésére 1906 januárjában összeülő algecirasi konferencián az angol–francia front újra szorosra zárt, Olaszország pedig az antant mellett szavazott. A Monarchia nem követte ugyan az olasz példát, de a német várakozással ellentétben, közvetítő álláspontot foglalt el. Az algecirasi konferencián tanúsított különállásával eléggé világosan kifejezésre juttatta, hogy a világpolitikai kalandokban nem hajlandó Németország társául szegődni.

Szabó Miklós

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Naumann mozgalmát a végletes taktikai óvatosság és reformizmus jellemezte. Kifejezett szembenállást csupán a junkernagybirtokkal és konzervatív pártjával szemben tanúsított, a másik ellenféllel, a nemzeti liberális nagyburzsoáziával már kerülni igyekezett minden összetűzést. Szövetségeseket a legellentétesebb oldalakon kerestek: egyik oldalon meg akarták nyerni a szociáldemokráciát, másik oldalon viszont leválasztani magát a császárt, a magas szoldateszkát, a felső bürokráciát a junkernagybirtokról s esetleg a burzsoáziáról is. A két ellentétes szövetségesnek ígérgették az egykori BismarckLassalle-paktum újabb összehozását, s ennek során hangsúlyozottan paradox politikai jelszavak sorát dobták forgalomba: a ”szociális császárság”, a ”liberális imperializmus” abszurditásait. A másik póluson Karl Kraus elvi intranzigenciája nem ismert szövetségest. A burzsoáziát, a pénz és az üzlet világát fanatikusan gyűlölte, e téren talán a monarchista reakció elítélésénél is messzebb ment, a szociáldemokrata mozgalom politikáját sem találta elég elvinek, következetesnek, morálisnak. Szenvedélye olykor veszélyes fronttévesztésekre is ragadtatta.

Mindkettővel összehasonlítva a magyar polgári radikalizmus kedvező megítélést nyerhet. A munkapárti reakció elleni harcban soha opportunizmust, taktikázást, megbékélési készséget nem mutatott, az újkonzervatív reakcióban sosem tévesztette el a főellenséget. Szövetségesként a liberális középpolgárság, a függetlenségi balszárny, és a szociáldemokrácia táborát tekintette s velük együtt hozta létre a választójogi harc széles progresszista frontját. A marxizmushoz és a munkásmozgalomhoz való viszonyt tekintve Naumann a szociáldemokrácia befolyásolására törekedett, annak soraiban uralomra igyekezett kívülről segíteni a Bernstein vezette revizionista irányzatot. Masaryk szigorúan polgári liberálisnak tekintette magát s elméletileg élesen szemben állt a marxizmussal. Dobrogeanu-Gherea szerepe Szabó Ervinével hasonlítható össze, az emigráns orosz narodnyikból radikális demokratává fejlődött szociológus munkássága összefonódott a román munkásmozgalom kezdeteivel s attól szétválaszthatatlan. A magyar polgári radikalizmus, számos vezető tagjának ilyen irányú szimpátiája ellenére – legalábbis nyilvánosan – sohasem kísérelte meg a magyar szociáldemokrata párt revizionista irányú átalakítását, szövetségesének a pártvezetés reformizmusba hajló centrizmusát tekintette s a másik oldalon a szoros együttműködés ellenére is megtartotta különállását a munkásmozgalom felé. A konzervatív politikai tradícióhoz és azon belül a konzervatív módon felfogott nemzeti hagyományhoz való viszonyt nézve az összevetés pólusaiként egyik oldalon Naumannt vehetjük, a másikon a spanyol 1898-as generációt. A konzervatív jobboldalról indult evangélikus lelkész, Naumann fő törekvése a porosz militarista nacionalizmus hagyománykincse s a modern liberalizmus és szociálreformer harmadikutasság összebékítése volt. II. Vilmos császárságát úgy akarta modern parlamentáris állammá alakítani, hogy ne szakadjon meg a frigyesi tradíció kontinuitása, és ne menjenek veszendőbe a romantikából örökölt konzervatív hagyomány feltételezett és olykor valóban létező értékei.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

Tisza ezt az új balkáni politikát – a szövetségkötést Bulgáriával – már hónapok óta sürgette. 1914 kora nyarán elérte, hogy a Monarchia vezetői elfogadták ezt a koncepciót, és a júniusi konopisti találkozón Vilmos császárral szemben Ferenc Ferdinánd is ezt képviselte. A németek azonban nem tették még magukévá, és Románia megtartása érdekében az erdélyi nemzetiségi politika további enyhítését kívánták, amit viszont Tisza utasított el. Ilyen körülmények között a bulgarofil politika elfogadtatásához még idő kellett. Ezért nem akarta Tisza a Szerbia elleni háború idő előtti kiprovokálását. „Rendkívül kedvezőtlennek tartom ezt az időpontot – írta az uralkodóhoz intézett július 1-i memorandumában –, hiszen Romániát már elveszítettnek kell számítanunk s pótolni még nem tudtuk. Az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bulgária, ki van merülve. A jelenlegi Balkán helyzete olyan, hogy alkalmas casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön a rajtaütés ideje, a legkülönbözőbb kérdésekből kialakíthatjuk az okot a háborúra.”[1]

Berchtold és az uralkodó Tisza előterjesztése ellenére folytatta az előkészítést. A balkáni politikára vonatkozó – még a merénylet előtt elkészített – emlékiratot Ferenc József kísérőlevelével együtt elküldték Vilmos császárnak; Hoyos gróf, a külügyminisztérium egyik vezető embere személyesen vitte Berlinbe. A levélben az uralkodó utalt Románia eltávolodására az utóbbi időben, s a Bulgáriával kötendő szövetséget a balkáni politika alapjaként emelte ki. Végül hangsúlyozta: „A Szerbiát tőlünk elválasztó ellentét kiegyenlítésére többé gondolni sem lehet.”[2]

Németország állásfoglalása

A német császár a Monarchia és Szerbia konfliktusának megítélésében a korábbi években – legalábbis bécsi szemmel – nem volt egyértelmű és következetes. A császár a német „Drang nach Osten” szempontjából nézte az egész kérdést. Gyakran ingadozott a szerb nacionalizmus reálisabb megítélése és a Monarchia szerbellenes politikájának feltétlen támogatása között. A szerb nacionalizmus kétségtelenül szövetségesének gyengítésére irányult, de harmonizálhatónak látszott a német balkáni érdekekkel. Különösen a vámháború alatt Németország nem csekély hasznot húzott az osztrák-magyar–szerb konfliktusból. Most azonban egyértelmű volt a császár állásfoglalása: a Monarchiának le kell számolnia a belső nehézségeit fokozó és a keleti német terjeszkedést is akadályozó Szerbiával, és ezt Németország fedezni fogja Oroszország felé. Tschirschky jelentésének fent idézett, türelemre intő mondatához mérgesen jegyezte meg a margón: „Abba kell hagyatni Tschirschkyvel ezt az ostobaságot. Végezni kell a szerbekkel és gyorsan… Most vagy soha.”[3] A német császár felfogása tükrözte a katonai vezető körökben kialakult álláspontokat is.

Helmuth von Moltke, a német vezérkar főnöke a szarajevói merényletet megelőző hetekben arra a megállapításra jutott, hogy Németország számára a legelőnyösebb most már mielőbb megvívni a háborút Oroszországgal és Franciaországgal, mert felkészültsége teljes, de azoké még nem.

Az első világháború előtti német katonai stratégia, amelynek a – német imperializmus politikai céljaihoz igazodva – legkedvezőbb esetben is Franciaország és Oroszország elleni egyidejű háborúval kellett számolnia, a lassú orosz mozgósítás axiómájára épült fel. Németország Franciaországgal szemben túlerőben van, és haderejét szinte teljes egészében bevetheti ellene a háború első hat hetében, mert Oroszországnak legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy támadásra felvonuljon. Ez a hat hét elég a győzelemhez. Oroszország azonban gyors ütemben építette vasútvonalait, ezért a német vezérkar 1914 tavaszán–nyarán már attól tartott, hogy 2–3 éven belül az orosz haderő mozgósítása és nyugati támadásra csoportosítása hetekkel megrövidül, akkor pedig az egész német stratégiai tervnek befellegzett.

Így érthető, hogy a szarajevói merényletet Németország katonai vezetése jó alkalomnak – mi több: el nem szalasztható alkalomnak – tekintette a háborúra. Az időpont, úgy vélték, most előnyös, és később már sohasem lesz kedvezőbb. Amellett, ha a Monarchia nem vág most vissza a legerélyesebben, belső bomlásának folyamata és hatalmi tekintélyének süllyedése rendkívül meggyorsul, s katonai értéke jelentősen gyengül.

A bécsi memorandumot és az uralkodói levelet a Monarchia berlini nagykövete, Szögyény-Marich László gróf, július 5-én délben adta át Vilmos császárnak. A császár szóbeli válaszáról még aznap jelentett: „Ha mi igazán felismertük egy háborús akció szükségességét Szerbia ellen, ő – Vilmos császár – sajnálná, ha nem használnék ki a mostani nekünk oly kedvező pillanatot. Ami Romániát illeti, ő gondoskodni fog róla, hogy Károly király és tanácsosai korrektül viselkedjenek… Oroszország magatartása mindenesetre ellenséges lesz, de ő erre évek óta el van készülve.”[4] Ugyanígy nyilatkozott másnap a Monarchia nagykövete előtt Bethmann-Hollweg, a német kancellár: „A kancellár… a nemzetközi viszonyok szerint is a mostani időpontot kedvezőbbnek tartja egy későbbinél.”[5]

Tisza István és a háború

Tisza már július 6-án tudomást szerzett a német császár és a kormány támogató állásfoglalásáról.

Háború a Monarchia és Szerbia között

A július 19-i minisztertanács jóváhagyta a szerb kormányhoz intézendő jegyzék szövegét, egyúttal a magyar miniszterelnök kívánságára határozatban kimondta, hogy a Monarchia kisebb határkiigazításoktól eltekintve „nem szándékozik a szerb királyságot bekebelezni”.[6] Az ultimátum szövegét előzetesen megküldték Berlinbe is Vilmos császár nagyon meg volt elégedve: „Bravó, bevallom, a bécsiektől ezt már nem is vártam.”[7]

Parlamenti vita a békéről

A németek új, nagyszabású támadó haditerven dolgoztak és a megegyezéses béke gondolatát határozottan visszautasították. Vilmos császár 1915. november 29-i bécsi látogatásának éppen az volt a célja, hogy a megegyezéses békére hajlandónak mutatkozó Ferenc Józseffel egységes álláspontra jusson. 1915 őszén ugyanis a központi hatalmak svéd és svájci közvetítéssel, valamint a szociáldemokratákon keresztül tapogatóztak az antant békefeltételei után, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy Elzász és Lotaringia átengedése elengedhetetlen feltétel, a németek erre hivatkozva elvágták a további kapcsolatokat.

Katonai kudarcok

A segítségért a Monarchiának súlyos árral, függetlensége jelentős feladásával kellett fizetnie. Első és azonnali következményként – a még szeptemberben kötött titkos egyezmény értelmében – a központi hatalmak hadműveleteinek fővezérlete a német császár kezébe került. A vitás külpolitikai kérdésekben is kapitulációra kényszerült a német kormánnyal szemben. A lengyel kérdésben elfogadta a német álláspontot. A gazdasági ügyekben is mindinkább érvényesült a német hegemónia.

A Monarchia újabb békekezdeményezése 1917 tavaszán

Sixtus és Xavér hercegek, Károly sógorai, akik a belga hadseregben szolgáltak, februárban közvetlen kapcsolatot teremtettek a Monarchia uralkodója és a francia államférfiak között. Erről a német császár is tudott. Ez a kapcsolat azonban mindinkább a németek előtt titkolt és Bécs külön utat járó próbálkozásává vált a megegyezéses békére, esetleg különbékére. Ugyanis mind a Sixtus-, mind a Mensdorff-vonal értesülései arra mutattak, hogy Belgium visszaállítása és Elzász-Lotaringia visszaadása ellenében nyugaton békét lehetne kötni. A németek azonban nem esünk hajlandók ilyen engedményre. Így azután érthető, hogy Károly Sixtus útján a francia kormány tudtára kívánta hozni, hogy ő a maga részéről támogatja Elzász-Lotaringia és Belgium kérdésében a nyugati álláspontot.

A két herceget március végén titokban Bécsbe hívták. A németek tudtak erről a bécsi utazásról is. Az AOK-hoz beosztott német tábornok jelentett róla, de arról már nem tudtak, hogy Károly miről tárgyalt velük. Még kevésbé volt tudomásuk arról, hogy március 24-én este a Monarchia uralkodója 4 oldalas saját kezűleg írt levelet adott át Sixtusnak. A levél Sixtushoz volt intézve, de valójában Poincarénak, a francia köztársaság elnökének szólt. A levél a Monarchia minimális hadicéljainak megvalósítását hangsúlyozta: „Birodalmamnak minden népe még szorosabb egységben mint valaha ad kifejezést annak a közös akaratának, hogy a Monarchia integritását még a legsúlyosabb áldozatok árán is megvédje… Senki csapataim katonai sikereit, különösen a balkáni fronton kétségbe nem vonhatja.” Szerbia függetlenségét vissza fogják állítani, sőt tengeri kijárathoz is juthat, de teljesen szakítania kell a nagyszerb politikával és propagandával, s ezt az antanthatalmaknak is garantálniuk kell. A levél a továbbiakban – és ez benne a legfontosabb – Németországgal szemben elismerte a francia hadicélok jogosságát: „Add tudomására titkosan és nem hivatalosan Poincaré úrnak, a francia köztársaság elnökének, hogy én minden eszközzel, egész személyes befolyásomat fölhasználva szövetségeseimnél, támogatni fogom az Elzász-Lotaringiára vonatkozó jogos francia követeléseket. Ami Belgiumot illeti, szuverenitását teljes egészében vissza kell állítani, megőrizve a maguk teljességében afrikai birtokait.” Levele befejező részében Károly kéri Sixtust: „Mindenekelőtt Franciaország és Anglia véleményét e két hatalommal való tárgyalás után közöld velem, hogy ily módon olyan megegyezési alapot teremtsünk, amelyen a hivatalos tárgyalás is elindulhasson.”[8]

A Sixtus-levél elküldését követő napokban Károly császár és Czernin külügyminiszter – aki egyébként a levél szó szerinti szövegét nem ismerte – külpolitikáját ez jellemezte, hogy megegyezéses békét akartak elérni Franciaországgal és Angliával Oroszország és Szerbia rovására. Szorítani próbálták a németeket a nyugatiaknak teendő engedményekre, miután megegyeztek velük a keleti szerzemények elosztásában.

E politika alapján Czernin, majd az uralkodó is felvette a közvetlen kapcsolatot Károlyi Mihállyal. Az uralkodó fogadta Károlyit és bátorította németellenes politikáját. Károlyi politikája most jól jött egyrészt a németek ”szorítására”, másrészt arra, hogy Franciaországban és Angliában kedvezőbb hangulatot keltsen a Monarchia iránt.

A németekre akart hatni Czernin április 12-i memoranduma is. Ez formailag Károlynak volt címezve, de ő rögtön megküldte Vilmost császárnak, hiszen valójában neki szólt. Czernin memoranduma sötét, de reális képet festett a Monarchia helyzetéről: „katonai erőnk a végefelé közeledik…, még egy téli hadjárat teljesen kizárt”. Amellett itt van ”a forradalom veszélye”. Annak az államférfinak, „aki nem vak vagy süket, észre kell vennie, hogy a nép tompa kétségbeesése napról napra növekszik, hallania kell a néptömegek moraját”.[9] Békét kell kötni most, még mielőtt Amerika megjelenik a harctereken. A trónját féltő Károly kísérőlevelében még jobban kiemelte félelmét a közelgő forradalomtól: „Új ellenség ellen küzdünk, amely veszélyesebb, mint az antant, a nemzetközi forradalom ellen. …a háborúnak esetleg súlyos áldozatok árán való gyors befejezése megadja a lehetőséget nekünk, hogy a készülő forradalmi mozgalmaknak sikerrel ellenszegülhessünk.”[10] A német császár magabiztos választ küldött. Tisza is „jó idegekről” és hidegvérről írogatott Czerninnak.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

A teljes cikk.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

A német hadvezetőség azt tervezte, hogy a júliusi visszavonulással rövidebbé vált frontszakaszon tartós védelemre rendezkedik be. Augusztus 8-án azonban tankok és repülők tömeges alkalmazásával az antant áttörte a német arcvonalat, de sikerét hadműveleti mélységűvé kifejleszteni nem tudta. A tervszerű védelemben addig bízó császár és a német hadvezetés megingott.

Andrássy különbékekérése

Másnap, október 26-án Károly táviratilag értesítette Vilmos császárt: „Arra a megmásíthatatlan elhatározásra jutottam, hogy 24 órán belül különbékét és azonnali fegyverszünetet kérek.”[11]

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását.

Magyarország: népköztársaság

November 9-én Vilmos császár lemondott, és Hollandiába menekült. Németországban győzött a forradalom, és a győztes forradalom első vívmánya a köztársaság proklamálása volt, méghozzá azonnal, minden formaság mellőzésével.

Hajdu Tibor

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat.

Ormos Mária

Forradalom és ellenforradalom Európában

Németországban 1918. november 9-én a forradalmi megmozdulások kényszerítették lemondásra II. Vilmos császárt: az országban ekkor már sorra alakultak a munkás- és katonaküldöttek tanácsai.

Lábjegyzetek

  1. Österreich-Ungarns Außenpolitik von der bosnischen Krise 1908 bis zum Kriegsausbruch 1914 (továbbiakban: Österreich-Ungarns Außenpolitik). VIII. Wien, 1930. 248.
  2. Ugyanott, 252.
  3. Ugyanott
  4. Österreich-Ungarn Außenpolitik VIII. Wien, 1930. 307.
  5. Ugyanott 320.
  6. Österreich-Ungarns Außenpolitik VIII. Wien, 1930. 514.
  7. Die deutschen Dokumente. I. Charlottenburg, 1919. 173.
  8. Lajos Iván, IV. Károly király élete és politikája (továbbiakban: IV. Károly élete). Budapest, év nélkül, 204–205.
  9. Ottokar Czernin, Im Weltkriege. BerlinWien, 1919. 198–200
  10. IV. Károly élete. Budapest, év nélkül, 263.
  11. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 266–268.